Szokásos sok képes beszámolónk következik Granadából, Nicaragua leghíresebb, legturistásabb, legszebb legvárosából, a Nicaragua-tó partjáról! :) Ha közben rámjön a mesélhetnék, akkor lehet, lesz szöveg a képek között is, de ezt nem ígérem. Induljunk onnan, ahol legutóbb abbahagytuk!

Még egy kis Masaya és a fehér falvak

Reggel ez a piros teherautó fogadott minket a tűzoltóság előtt. Ez elgondolkodtatott engem egy picit, mert hát odabent a hangárban egy 49 éves ruszki csoda pihent, a mérgező kólát meg ilyen csilivili járgánnyal hordják? Hogy is van ez? Bolond ez a világ, vagy csak kéne egy jó marketinges a tűzoltóknak?! :)

Bácsi a pékség előtt, ahol a reggeli kiflijeinket vettük meg. (Ja igen, Oscar Pereztől, a 89 éves tűzoltóbácsitól reggel még kaptunk két csomag felvágottat is, hát nem oltári jó fej az öreg? :) ) Nézzétek a bácsi bringáját! Fékrudak, tükör, első és hátsó lámpák, dupla dinamó a hátsókeréken, integrált pumpa, duda! Ez ám a járgány! :)

Kb. 5 háztömbönként, minden városrésznek megvolt a maga kis temploma, na és persze a templommal tőszomszédságban lévő terecskéje. A tűzoltóság városrészén ez a templom áll.

Sörárak. Literes és fél literes visszaváltható üvegpalackok. Tízzel kell szorozni a forintosításhoz. Ezek egy kocsma árai a város főterén. Egyébként, mikor kérdeztem az üvegek méreteit, a fickó egyből mondta, hogy most nem tud adni, csak később, csak 12 után. Itt Nicaraguában a törvény szerint ugyanis hétköznap déli 12 előtt nem szolgálhatnak ki alkohollal. Hétvégén ugyanez az időkorlát reggel 8 óra! :)

Mi persze kakaót ittunk, kifli mellé az dukál! :)

Ez a művészetek mercadoja, vagyis ahol mindenféle érdekes szuveníreket lehet venni… vagy nézni! :)

Elfelejtettem megkérdezni, mi a története a kövér hölgyeknek. Ha arra jártok, légyszi, jöhet majd kommentben, köszönöm! :)

Itt már kifelé megyünk egy egyenes, toronyirányt a hegynek fölfelé haladó úton másztunk. Ahol szembejött ez a temető, amit persze szintén megnéztünk, hiszen ez is egy kulturális érdekesség, ez is olyasvalami, amit a föld minden táján kicsit másképpen csinálnak.

Masayaból Granadába egyébként egy ennél sokkal könnyebb, és rövidebb, szinte végig lejtős úton is le lehetett volna jutni, de az nem ígért annyi izgalmat, mint ez az útvonal, amely délről kerülte az Apoyo vulkánt. Vagyis mondjuk inkább úgy, hogy fölkapaszkodott a kráter pereméig, majd a déli oldalán levitt minket egészen Granadáig, a Nicaragua-tó partjáig. Na de ne rohanjunk annyira előre! :)

Az első falu, Catarina előtt már az út szélén megjelentek a szuvenírárusok. Ez bizony már Granada vonzáskörzete, az ország legnagyobb turistagettójának külvárosa! :) A képen egyébként szétvágott gumiabroncsokból készült műalkotások láthatóak

Meg kell hagyni, nem rossz! :) Ha már muszáj haszontalan csecsebecséket készíteni, legalább készüljenek azok használt holmikból. Mondjuk ezekkel a gumiabroncsokkal itt még simán elautókáztak volna néhány tízezer kilométert! De így lehet, hogy drágábban el tudják adni. A fene megette az egészet! :)

Egy másik volt az út túloldalán

Házsor Catarina határában

Állítólag Catarina az ország virágoskertje, innen hordják szerte Nicaraguába a cserepes virágokat

Catarina egyben az első volt a Pueblos Blancos, vagyis a fehér falvak közül. Néhány szinte már egymásba nőtt falut neveztek el itt az Apoyo vulkán kráterének nyugati peremén, állítólag azért, mert anno minden porta gyönyörű fehérre volt meszelve. Ma már kapni színes festékeket is, és mint ahogy az összes latin-amerikai országban, ahol eddig jártunk, itt is imádják a vidám, élénk színeket – így ma már csak a név maradt meg, a fehér szín egyáltalán nem dominál az utcákon.

Tádááá! :) A Mirador! :)Az Apoyo kráter tava a háttérben a Nicaragua-tóval. Itt a krátertóban állítólag búvárkodni is lehet, vezetnek le földutak a partjára, le lehet menni autóval is

Ugyaninnen 16x zoomot használva Granada, mögötte a Nicaragua-tóval – még egy sziget is látszik a kép tetején!

Nagy kunyisok a nicaraguai kutyák…

…és sok van belőlük!

Ugyanonnan, ahonan az előző kép készült, csak 20 fokkal feljebb – ez egy nagy turistahely volt, rengeteg étteremmel, árussal, zenészekkel. Még lovagolni is tudtunk volna, ha nincs jobb helye a pénzünknek!

Ha rossz vagy, jön az FBI egy fekete motoriksával és elvisznek az UFO-knak! :)

Visszafelé menet a kilátótól találkoztunk két másik túrabringással. Michal és Zuza Csehországból valók, de éltek már sokat a Angliában is, ahol állítólag 15 hónap alatt könnyedén össze lehet spórolni egy 3 éves út árát, ha okosan csinálja az ember. Éppen a főtér sarkában használták a kultúrház ingyen wifijét, mikor megpillantottuk gyönyörűre pakolt Rohloffos túrakerékpárjaikat. Patagóniából, Uhsuaiaból, Dél-Amerikai legdélebbi pontjáról indultak. Nagy-nagy beszélgetésbe kezdtünk, ők meséltek Costa Ricáról, Panamáról (sőt e két országról kaptunk tőlük egy nagyszerű papírtérképet, amit, ha majd túlleszünk ezeken az országokon, mi is tovább fogunk adni egy kerékpártúrázónak, aki szembejön), és Dél-Amerikáról, mi pedig meséltünk nekik Amerika északabbi részéről és persze Ázsiáról. Eredetileg ők is Ázsia felé indultak, de Grúziában Michal lesérült a térdével és mire felépült belőle, az északi féltekén már tombolt a tél, ezért gondoltak egyet, és nekivágtak a Pánamerikai útnak! :) Mi csak egy-két filmet tudtunk adni nekik az élményeink megosztásán túl, aztán a cókmókjainkat összepakolva az utcakőről a főtéren végül együtt is ebédeltünk. Ebéd közben egy nagy-nagy örömhírt is megtudtunk tőlük: alig néhány hónapja elindult egy kompjárat a panamai Colón és a kolumbaiai Cartagena között. Ezért nagyszerű, mert eddig e két ország között nem létezett menedrendszerinti hajójárat. A repülő pedig 400 dollár, plusz bringa. Teherhajóval átbumlizni még drágább és sokkal körülményesebb. Van egy csapat (“San Blas Adventures”, akik élménytúrákat szerveznek a San Blas szigeteken keresztül, úgy, hogy a 4 napos út idejének 90%-át, így az éjszakákat is a csodaszép karibi-szigeteken töltjük, de ez a buli is 375 dollár plusz még 100 a bringáknak. Szóval, mikor ezzel nemrég szembesültem, akkor kicsit sziven ütött a dolog, hogy 2-300 ezer forintba fog kerülni az átkelés a Darien Gapen. Ja, merthogy ez egy “Gap”, egy üreg, egy rés a két ország között, ahol csak sűrű dzsungel és drogcsempészet van, vagyis egy “No Go!” terület, de ezt azt hiszem már 101x-re írom le. E komp viszont (asszem Xpress Ferry, de most nincs netem, nem tudom linkelni) csak 120 dollár, ami mindjárt sokkal barátibb. Ha sikerül megírni pár cikket a 18 órás út alatt, már szinte be is jött az ára! :)

Medellín egy kolumbiai város, és akárcsak Guadalajarában, ott is működik egy Casa del Ciclista, vagyis egy bringás ház, ahol a kerékpártúrázók ingyen lakhatnak – így az ilyen bringás házak egyben nagyszerű találkozóhelyek is útitársak, barátok, vagy csak úti tanácsok, tippek megtalálására

Ez már a következő fehér falu, San Juan del Oriente

Tele maja szobrokkal

Telerajzolták a fehér falakat! :)

Diria főterén

Diriomo, az utolsó fehér falunk főterén – Éppen valami fesztivál készült a védőszentjük tiszteletére, azért van előteteje a templomnak

Itt már Granada felé zúzzuk lefelé. Jobbra egy külszíni fejtés oldalában megfigyelhettünk a különböző rétegeit a Földnek. Ez Zitának mindig nagyon tetszik! :) (Lehet, hogy nem teológusnak, hanem geológusnak kellett volna mennie?)

…és megérkeztünk Granadába! :) Itt már a város utcáin kanyargunk, hogy megkíséreljük a lehetetlent: Granadában olcsón megszállni.

Granada, ahol megpihenünk kicsit

Igaz, hogy csak rövidebb távokat mentünk az elmúlt 5 napban, de folyamatosan úton voltunk, és ezalatt azért gyűltek bőven az olyan teendők, amelyeket sose sikerült esténként megcsinálni, hiszen “Csak most vagyunk itt, hát nehogymár mossak/írjak/feltöltsek/levelezzek, mikor itt ez a gyönyörű hely, és holnap elmegyünk innen?” :) Így mire bármire is rákerült volna a sor, inkább az történt helyette, hogy egyszerűen kidőltünk a matracainkra! Ilyenkor jön az, hogy megállunk valahol, és addigra vagy tele van már a fejem az elintéznivalókkal, vagy teleírtam két oldalt velük a noteszemben. Aztán jön az első nem bringás nap, de azon a napon olyan fáradt vagyok, hogy nincs erőm semmit csinálni, és ezért délutánra, de legkésőbb estére elfog a bűntudat, hogy elpazaroltam egy napot a drága, egyszeri és megismételhetetlen nászútunkból! Ráadásul itt vagyunk Granadában, ez A Város, a kihagyhatatlan hely az országban, még a Közép-Amerikai útikönyv címlapján is innen van az egyik fotó, én dolgozni akarok a számítógépen? Hát normális vagyok? És még csak haladni sem sikerült a dolgokkal, és a várost se néztük meg, ejjj, hát milyen dolog ez? :)

Ugye, milyen szar, mikor az ember külső elvásároknak próbál megfelelni? Mennyire el lehet bonyolítani az ék egyszerű dolgokat, és mennyire meg lehet mérgezni a napokat, ha nem figyelünk. Amit az előbb lefestettem, azért az egy erős túlzás (már…) nem szoktunk így érezni, ha pihenni kell, akkor pihenünk, ha nem csináltunk semmit egy nap, nem baj, majd másnap annál nagyobb lendülettel állunk neki. Ha nem néztünk meg minden látnivalót egy híres városban, az se baj, majd megnézi másik kétmillió turista. Az érdekes(, és néha nehéz) az, hogy míg mi szünetet tartani, és kiürülni, leülepíteni, leírni az élményeinket jövünk egy ilyen helyre, mint Granada, addig a körülöttünk lévő összes többi külföldi turista azért van itt, hogy lássa a várost és itt szerezzen új élményeket. Nekünk csak egy másik(, valljuk be, valóban szép) városka a többi mellett, de pl. nekem Nagarote is pont így vagy talán még jobban tetszett, pedig arról csak egy bekezdést ír az útikönyv míg Granadáról hosszú oldalakon keresztül regél. Az ilyenekre figyelnünk kell, mi máshogy utazunk, és bár nem szeretünk csak úgy elmenni egy ország nevezetességei mellett, de a legtöbbször nekünk nem ezek adják a legjobb élményeket. Azok az úton, bringázás közben jönnek, ahogy a lelki béke, a lecsendesedés is, amikor helyrekerülnek a fejben a dolgok, amikor lenyugszunk. Persze az állandó bringázásban is elfáradunk, és jön egy pihenő, ami valójában nem is pihenő, mert ott a kétoldalas to do lista… :) Szóval érdekes ez. Rosszul fogalmaztam anno, vagyis anno inkább nem ezt éreztem még, akkor valóban egy kis szürkeségre vágytunk, de most úgy érzem, hogy a hétköznapok és a hétvégék váltakozása hiányzik. 5 nap, amikor csináljuk, amit kell, és 2 nap, amikor csináljuk, amit 5 napja várunk, és ami más, mint az az 5 nap volt, és aztán kezdődik az egész előlről. Ehhez képest a mi életünk sokkal kesze-kuszább, de megtalálni az egyensúlyt benne abszolút nem áthidalhatatlan akadály! Főleg nem a maradék 7470km-re és 7-8 hónapra. Csak tudjam rávenni magam a blog és a cikkek írására bringázás után. Mert akkor a legjobb, legkönnyebb írni, még akkor is, ha fizikailag ilyenkor fáradtabb vagyok. :) (ma is, ezen a napon, mikor ezt írom, 87km-t bringáztunk)

Na de elég a süket rizsából, nézzük, hogyan találtunk szállást Granadában! Megálltunk azon a környéken, ahol a legolcsóbb hosteleket tudtuk. Zita bement kérdezősködni a Backyard Hostalba, én meg közben azon a két fickón mosolyogtam, akik egy pickuppal álltak meg előttem. Mindkettőjük nyugati, fehér ember volt, napszemüvegben és basebell sapkában. Ők is szállást kerestek, és közben egyikük előadta, hogy ez élete legrosszabb napja, mert Managuában kirabolták őket, készpénzt, bankkártyákat elvittek, és mire utóbbit le tudták tiltani, már 1600 dollárért laptopot meg tableteket vásároltak le róla. Húhh, ez tényleg gáz, ha igaz, na de erre találták ki a vásárlási napi limitet, nem? Persze ezt már nem kötöttem szegény részeg emberem orrára. Hogy a részegség volt oka, vagy okozata volt a rablásnak, azt se kérdeztem már meg tőle, pedig aztán végül egy hostelbe kerültünk. Kérdezték hogy hol van a Monkey Hostel? Én megnéztem a gépészt, és láttam, hogy innen csak 84m-re a tömb túloldalán. Ezen jót nevettek, hogy micsoda kütyüm van, majd tekertünk a Bearded Monkey Hostelbe, ahol volt ágy a dormitory-ban! Itt is csak 6 dollárért ágyanként, de nekünk már ez is sok volt. Viszont belementek hogy a tágas, körben fedett udvar oldalában kiterítsük a matracainkat napi 5 dollárért összesen! Ehhez persze kellett kicsit alkudozni, de hát azt csak akkor nem kell, ha mindegy mennyit költünk, olyan meg sosincs. :) Itt és a városban végül sokkal tovább maradtunk, mint eredetileg terveztük. Három teljes napot eltöltöttünk itt, ezalatt csak egyik Overes cikket sikerült megírnom a kettőből. (Katasztrófa!!! :D)

Na de most lássuk, hogy milyen volt Granada, amikor nem a to do listát nyomtuk benne és nem is bűntudatosan pihentünk (ilyen kretén bűntudatom, hozzá kell tegyem, csak nekem szokott lenni, Zita normális…).

A főtér oldalában

A főtér közepe, a kedvenc hot-dogosunktól fényképezve

Rendszámtábla a biciklin – Kedves Facebook-táborunktól tudjuk, hogy ilyen régen odahaza, Magyarországon is volt, nagyszüleink korában

A La Merced templom a hostelünk utcájában

A harangtoronyba pénzért fel lehetett menni körbenézni – a háttérben a Katedrális, a város jelképe

Kilátás a másik irányba a harangtoronyba

A régi cseréptető mellett a bádog is egyre nagyobb szerepet kap

Egy tömbnyire a hostelünktől volt egy csokimúzeum, ahol megmutatták nekünk szép kávészínű grafikonon, hogy az USA-ban fogy a legtöbb csoki

Pedig az egy főre jutó fogyasztásban a fasorban sincsenek, abban Nyugat-Európa a király!

…és a csokitól négy nyelven is jól fogjuk érezni magunkat, és ellazít és jó a stressz ellen! :)

…és persze tovább is élsz tőle… Még a rákot is megelőzi… No comment. Amúgy tényleg jó dolog pár kocka csoki, csak ne essünk túlzásokba! :) Itt a múzeumban pl. az árakkal brutális túlzásokba estek, egy falat csokoládé 2-3 dollártól kezdődött, magyarul semmit nem lehetett kapni 500 forint alatt, de a legtöbb dolog inkább ennek sokszorosa volt.

Ja, és a csoki sokkal jobb a kávénál! De a legjobb a csokis, jeges, tejes kávé shake! :)

Gyárat is lehetett volna látogatni, saját csokit készíteni, stb…

Úton haza láttuk egy kapuban. Hogy lehet így formázni, hogy hogyan nőjön egy növény?

Kedvenc teraszos házunk Granadában

Jó volt, hogy kicsit egy helyen voltunk, hogy felfedezhettünk kedvenc helyeket, visszajárhattunk, megismertük az embereket, ha ízlett egy étel akkor másnap ehettünk belőle még egy adagot… :)

Itt már második este, naplemente előtt megyünk ki a partra a bringákkal, hogy megtudjuk, tudunk-e emberi áron kajakozni, vagy sem?

Itt ezen a helyen sikerült kialkudni a kezdeti 10 dollár / óra / főből egy 10 dollárt kettőnkre, két órára egy kétfős kajak bérleti díjára. Persze nem éjszakai vízi kalandtúrára vágytunk, ezért megbeszéltük, hogy másnap reggel 7-kor itt leszünk és elkötjük a kajakot, hogy felfedezzük a Las Isletas-t

Vagyis a kis szigetecskéket. Állítólag 365 van belőlük, de én ezt nem hiszem el, szóval maradjunk annyiban, hogy van egy csomó kis sziget egy feltehetően egykor vulkáni kráterként szolgáló íves félsziget körül a Nicaragua-tó oldalában, Granadától csupán néhány kilométerre DK-re. Erről sok jót hallottunk, még egyik kedves klubtársam is megjegyezte Facebookon, hogy ki ne hagyjuk! :)

Hazafelé menet már nagyon lent volt a nap, és avart égettek – én meg fényképeztem! :)

Így szemből. Ilyenkor egyébként meg sem állok, csak rántom elő a bringástáskák jobb középső kiszsebéből a kompakt fénykezőgépet és tüzelek “csípőből” :)

Visszafelé tettünk egy kisebb kitérőt a félsziget belseje felé, de közben azért a kókuszárus mellett nem tudtunk csak úgy elmenni. 15 Córdoba, vagyis 150 forint volt egy kókusz. Ez kicsit turistaár, de hát hagy éljen meg valamiből az emberünk is, nem valószínű, hogy degeszre keresi magát a turistatömegen, ha 5km-re a várostól tud csak kókuszt árulni

A félszigeten nem volt aszfaltozott út, ezért itt ezen a ponton visszafordultunk és indultunk, most már tényleg egyenest hazafelé

Ez az egyenes egy kicsit túl egyenesre sikerült… Ugyanis nem mentünk vissza a parti útra, ahol jöttünk, és ami szépen ki van építve, hogy azon hordozzák a turistákat a lovaskocsikon, hanem egy rövidebb, és ezért tévesen gyorsabbnak hitt úton mentünk haza Granadába. Ez egy hullámos, köves földút volt, tele szeméttel és nagyon szegényes portákkal

Ez már újra a belvárosban. Ilyen kinyúló rácsos ablakokat eddig még csak itt Nicaraguában láttunk

Másnap reggel a katedrális előtt

Miguel már hajnali 5-től itt árulja az óriás hot-dogait repolloval, vagyis egyfajta kevésbé durva savanyúsággal, amit még én is megeszek :)

Viziló! :)

Friss hal egyenesen a horgásztól, kora reggel

Nálunk volt a GPS is (amit itt nekünk viccesen, “hepesz”-nek hívnak), de biztos ami biztos, lőttünk egy fotót egy papírtérképről is indulás előtt. A terv az volt, hogy megnézzük az Isla El Castillot, és ha még marad időnk, elevezünk az Isla Los Monosig is, vagyis a Majmok Szigetéig. Na ebből mind nem lett semmi! :D

A többség ilyen motoros hajókkal fedezi fel a szigeteket

Kezdetben még egy kellemes, árnyékos, csendes lagunában haladtunk, ahol nyugodt volt a víz

Aztán már nem volt olyan nyugodt a víz… :) Amít elértük a szigetek szélárnyékát, pár száz métert a nyilt vizen kellett haladnunk, ahol az erős szél miatt nagy hullámok voltak. A kajak meg… Hát maradjunk annyiban, hogy nem egy díjnyertes tervezés! :) Már borulás előtt éreztük, hogy kezd necces lenni a helyzet, mert nagyon bevertek a hullámok és egyre gyűlt a víz a kajakban, de úgy voltunk vele, hogy megpróbálunk kimenni az első sziget szélvédett partjára és ott majd kiöntjük belőle a vizet. Hát ez nem sikerült, mert mikor megpróbáltunk hirtelen szembemenetből hátat fordítani a hullámoknak, nem voltunk elég gyorsak, és oldalba kapott minket a hullám, amitől be is borultunk szépen. Az én mentőmellényem két elülső zsebében volt az új vízálló fényképezőgépünk, és a 2. GPS-ünk, amit már Vietnam óta, vagyis kb. 2 éve használunk. Utóbbi csak cseppálló, de megúszta a dolgot. A többi cuccunk mind egy Ortlieb vízálló zsákban volt, és nem áztak el nagyon, csak egy picit mikor a GPS-t beledobtuk a zsákba. Mondjuk az nem volt vicces, amikor a régi Nokia E51 nem kapcsolt be, de aztán sikerült kiszárítani és most már jól működik. Egyszóval nincs anyagi veszteség! :)

Mert a kajak sem süllyedt el, sikerült kitolnunk a szigetre. Egy perccel a borulás után már a saját hülyeségünkön röhögtünk, és hogy már megint történik velünk valami, mégha nem is épp kellemes, de azért nevetni ezen is lehet! :)

Így ni, a vizet szépen kiüntjük. Közben egy a szigeten kapáló öreg fickó hangosan nevetve kommentálta az eseményeket. :)

Ekkor vettük csak észre, hogy a kajakok ülései valójában egy hagyományos, olcsó műanyagszékből lettek átépítve! :)

Egy a sok sziget közül

Szőrös vizivirág szívalakú levéllel! :) A virág egyébként azért volt szőrös, mert ha lefröcsköltük vízzel, összehúzta magát és a “szőrök” nem engedték a belsejébe a vízcseppeket

Kingfisher, vagyis jégmadár! :) …és igen, a szigeteken van áram, a vezeték át van húzva közöttük az égben

A háttérben Granada

Visszafelé megpróbáltunk egy lagunán átvágni, hogy kikerüljük a nyílt vizi nagy hullámokat, de sajnos túl sűrű volt a növényzet. Viszont ekkor már kisebb volt a szél is, így visszafelé megúsztuk borulás nélkül! :)

A kikötőhöz érve még volt 10 percünk a 2 órából, ezért meglátogattunk egy kisebb “horrorfát” :)

Egy másik templom a katedrális mögött

Indulnak a lovaskocsis járatok – mi még megúsztuk tömeg nélkül a Las Isletast, de napközben állítólag elég zsúfolt.

Történt 2015. január 21-25. között, megírva január 31-én.

Robi, akit egy hétre örökbe fogadtunk :)

Néha elég kemény tud lenni ez a gyerek, Zita már mondta is, hogy nem hallja a saját gondolatait, és bizony én is poénkodtam, hogy meggondoltam magam, mégsem szeretnék gyerekeket a jövőben… :) Persze mindezen csak viccelődtünk, és Robi is velünk nevetett. Sőt még az az ötlet is tetszett neki, hogy kikötözzük egy fotó kedvéért egy pálmafához, bekötjük a száját dáktéppel és a nyakába akasztunk egy táblát ezzel a felirattal: “Azt nem mondtátok, hogy ennyit beszél…!”, majd a fotót elküldjük internetet a családjának, hátha ők is olyan jól mulatnának rajta, mint mi az ötleten… Persze ezt végül nem léptük meg, hiszen félreérthető lett volna az egész, na meg nem akarunk a gyerek lelkébe gázolni. Pedig internet tényleg lett volna hozzá, 2,5 dollár fél órára, vagy 25 dollár egész hétre, csak arra kell figyelni hogy ne streameljünk vagy skypeoljunk sokat, mert van egy napi limitük, ami ha kimerül, lekapcsol az egész a következő napig. És áram se csak két órát van már, hanem szinte egész nap megy a generátor (valahol nagyon csöndben “túl sokat”, ahogy Becky, a tulaj mondta nekem, mikor kérdeztem, hogy mégis napi hány órát tudjuk tölteni a fényképezőgép aksiját.

Robi egy kisrákkal – az a fránya kamera, hát nem a gyerekre fókuszált? :)

De visszatérve Robira: ami a lelkében vagy a fejében, az rögtön a száján is, tipikus kérdése hogy láttuk-e már ezt vagy azt a filmet, ismerjük ezt vagy azt a zenét, és ettünk-e már ilyen vagy olyan ételt. Ezeket a témákat hamar tabulistára is tettük, persze Robinak így is maradt beszélnivalója. :) A Rizikóban csak a rövidtávú, kamikáze taktikát ismeri, és rettentő mázlista, különösen ha Zitának szurkol ellenem – mert játékot persze még nem nyert ilyen stratégiával. :) Mióta itt vagyunk a szigeten, akart már lenni weboldal designer grafikus, kommentátor, és csak egyszerűen zseni is. Kisbabának állítólag rettentő kövér volt, annyira hogy nem is volt nyaka csak olyan egybe fej-test baba volt, ehhez képest most csak 35kg, igaz elmondása szerint ez mind izom és csont. Egyébként 14 éves létére még nem törtek rá a kamaszos marhaságok, szóval igazán jó fej gyerek, a tréfát félretéve azt hiszem nem panaszkodhatunk rá. Főleg hogy egész jól megtanult frizbizni és egyszer több mint 150 dobást is sikerült egymáshoz végeznünk anélkül, hogy leesett volna a földre a frizbi.

Frizbibajnokság közben

Ebből a játékunkból egyébként komoly versenyt rendeztünk, rajzoltunk két kört a homokba és ha a dobó hibájából nem tudta elkapni a másik, akkor annyi pontot kapott, ahány kör óta nem volt hibánk. Aki előbb elérte a 200 pontot, az nyert, és az én nyereményem amikor nem dupla vagy semmire játszottunk, az két óra nyugalom volt, amit akár 5 perces intervallumokba is kérhettem Robitól. Ilyenkor le kellett állnia a köztünk a végére már szinte állandó szinten menő hecceléssel és bunyóval (amit természetesen én sokkal előbb untam meg, mint ő…), és csak értelmes témáról beszélgethetett velünk, illetve csak akkor, mikor kérdeztük. Ilyenkor néha 15 percre is megfeledkezett magáról, így jól jártunk, máskor meg a sziget más lakóihoz ment őket boldogítani, vagy csak kérdezgetni őket, hogy mennyi az idő, hogy lejárt e már az 5 perce? :)

Robi nagy kedvencével a mindig nagyon játékos és jófej Tiggivel

Egyébként mióta visszajöttünk a szárazföldre, és idehaza van, azóta ilyen gond nincs vele, mert amikor nem skypeolva játszik valamilyen multiplayer lövöldőzős zombiölős játékot egy otthoni magyar haverjával, akkor a kis szarost, vagyis Tiggit, a pitbull terriert abajgatja, aki kb. 10 centit nőt azalatt az egy hét alatt, míg oda voltunk a paradicsomban, de persze a fehér végű ecsetet, vagyis a farkát még mindig állandóan és nagyon vidáman mozgatva krúzol fel-alá a szobában. :)

Kókusz mámor és Kung Fu Fighting timelapse videókon

De ne menjünk el a szigetről, mert még szeretnék pár érdekes dolgot mesélni és mutatni Nektek erről a csodás helyről, amire még visszagondolni is nagy öröm számomra. Egyik reggel gondoltam egyet, és elővettem a timelapse kamerát. Állványra tettem, és mindent, amit csináltunk, azt ASAP módban rögzítettem, vagyis sűrűbben, mint egy másodperc, eltárolt egy képet a masina, ahogy csak bírta, és ezekből készített 30 fps videókat. Így csak néhányszor lett gyorsabb a felvétel mint a valóság, és már folyamatos, és talán nem is túl unalmas a tempó, de ezt majd Ti eldöntitek!

Szóval reggel felkeltünk és fogmosás és vízivás után Robival kimentünk a közeli partra, hogy leszüreteljünk néhány kókuszt (0:18) (Ha Robival ketten nem voltunk elég magasak, akkor egy kisfűrésszel felszerelt botot használtunk (0:06)), majd ezekből, már a házunk előtti asztalokon egy éles machetével először Robi bontott fel egyet itt sikerült róluk egy egész pofás videót készítenem (0:49),majd én másik hármat (0:32). Robinál nem csak azért voltam gyorsabb, mert hosszabb, erősebb karom van (bocs Robi! :D), hanem mert szegényt nem is hagytuk nagyon gyakorolni, hisz ha lecsapja a machetével az egyik ujját, a kézfejét vagy ne adja az ég az egész karját, akkor ezzel hogyan számoltunk volna el a szüleinél? Ezért eleinte nem is engedtük Robit a machete közelébe, persze ő cseles volt: az egyik sznorkelezésből ő már vacogva kikérte magát előbb, hogy fázik. Mire mi is kimásztunk a vízből a szigetre két felbontott kókuszdió várt ránk, amit Robi nyitott ki nekünk machetével, hogy ezzel kedveskedjen nekünk (mondom, hogy jó fej gyerek!) – persze előtte nem kérdezte meg, hogy bonthat-e machetével kókuszt, de miután láttuk a két kibontott ajándék kókuszt és azt is, hogy “a gyereknek” – csak így hívtuk – megvan mind a két karja és mind a tíz ujja, ezért végül semmiféle dorgálást nem kapott ezért, sőt később hagytuk, hogy kibontson mégegy kókuszt a kamerának. Amúgy ő azt jobban élvezte, amikor a már kibontott kókuszt minél kevesebb csapásból kettévághatta, ezt is hagytuk neki, mert ilyenkor két kézzel fogta a macsetét és a testétől fél méterre lévő kókuszra célzott vele, így nem sérthette meg magát. :)

Imádtuk, hogy ennyi kókusz van, és minden fürdés után alig vártuk, hogy csapra verhessünk újabb néhányat a szomjunk és éhünk oltása céljából :)

Miután lenyomtunk egy reggeli frizbi bajnokságot Robival, megkérdeztem, hogy nincs-e ötlete újabb timelapse témákhoz. Erre ő kitalálta, hogy csináljunk egy a kedvenc animációs filmje, a Kung Fu Panda után egy “Kung Fu Fighting”-ot, vagyis egy bunyós videót, amiben verekedést színészkedünk úgy, mint ahogyan az a videójátékokban is látszik, oldalnézetből. Zita volt a bíró, aki az első nap talált gyönyörű, óriási kagylóval indította a meccset, majd a végén ez volt Robi díja is, mert hát megbeszéltük, hogy ő lesz a győztes. Bunyó közben mondtam Robinak, hogy adjon egy BNP-t, vagyis egy Büdös Nagy Pofont, és ezt ő meg is tette, de nem csak játsziból, hanem igazából is levágott nekem egy sallert, amin aztán annyira nevetett, hogy ő maga is földre került – de ő a nevetéstől. :) (0:34)

A nagy bunyóra és nevetére pihentünk egyet, felmentünk a ház teraszára elringatni magunkat a függőágyakban (0:28). Nem tudom, miért, de nekem ez a videó a kedvencem, talán mert jó a szög, jól mutatja, micsoda csudajó helyen volt ez a kis házikónk a pálmaligetben. Ezt az idillt csak néha szakította meg egy-egy hangos puffanás, ami azt jelezte, hogy valahol a közelben vagy egy pálmafa levél, vagy egy érettebb, barna kókuszdió esett le a fákról. Ha utóbbi, az egyben jó hír is, mert a leesett kókuszt begyűjtve (erről nincs videónk, mert nem volt túl izgalmas, se látványos felvenni egy kókuszdiót a földről) a házunktól 20 méterre lévő karókhoz vonultunk vele, hogy először lefeszítsük a külső vastag, puha háncsot róla, majd kettéüssük a szilárd belsőt, hogy a lét kiöntve belőle lereszelhessük egy erre készült célszerszámmal a belsejéből a finom fehér húsát (1:06), amit később kókuszos rizshez, kásához, csokis pancakehez használtunk fel, vagy csak egyszerűen magában ettük. Előbbi videónál Zita volt az ügyes operatőr, és később Robi is bemutatta a tudományát (0:58), ami közben én pimaszul beültem figyelni a háttérbe, de csak addig, amíg el nem kezdett esni az eső. Ekkor fel kellett állnom hogy a székemmel tetőt képezve megóvjam a kamerát a víztől, mert ekkor nem volt rajta a vízálló tok. Robit egyébként egyszer sikerült befogni egy mosogatásra is, de amint látszik (0:30) nem végzett elég alapos munkát, Zitának többször is rá kellett szólnia, hogy “ezt még egyszer, még nem tiszta”, és Robi már alig várta, hogy befejezve ezt a szörnyen nehéz házimunkát utána mehessünk frizbizni. :)

31 ezer kilométer

Mint azt talán már írtam, ez az egy hét nekünk a szigeten egyfajta ünneplés is volt (na nem mintha nem lenne szinte minden egyes nap egy ünnep nekünk ezen az úton…), hiszen Dangrigába jövet, az esőben, a sötétedés előtt néhány perccel ért minket utól a 31 ezredik biciklizett kilométerünk Budapesttől számolva. Természetesen ott akkor nem volt alkalmas az idő és a hely az ünneplésre, ezért ott eszünkbe se jutott, de reméltük, hogy később lesz majd megfelelő hely és alkalom egy örömfotóra. És hát hol máshol, ha nem itt, egy ilyen csudaszép szigeten? Szóval elkészítettük a fotót, és mire végeztünk a szöveg kirakásával (1:36), addigra pont a nap is kisütött. :)

31000km – Ahogy kedves anyósom, Kati néni osztotta tovább Facebookon e képet: “Már csak 9 ezer van hátra!” :)

Amíg örömünket fényképeztük, egy nagyon érdekes dolog történt:

Az egyik kép még éles volt, a másik már szürke és életlen. Mikor a kamera lencséjére néztünk, ezt láttuk. Bepárásodott! Az ijedtségünk nem tartott soká, mikor láttuk hogy a másik fényképezőgép is párás lett belül csak az az LCD kijelzőjénél, akkor leesett a tantusz. Valószínűleg nagyon hirtelen egy nagyon éles váltás történt az időjárásban, mégpedig a levegő nedvességtartalmában. Ezt mi nem éreztük meg, de a kamerák belsejében lévő nedves levegő hirtelen kicsapódott bennük. De az is lehet, hogy csak a hirtelen napsütéstől. Mindegy is, a lényeg, hogy aztán gyorsan kiszáradtak.

Kisrákok műanyagpáncélban

Lent a lakószobák alatt a konyhában minden este hatalmas buli volt. Ez minket az alvásban nem zavart, ugyanis nem emberek, hanem kisrákok buliztak. Hajnalban több tucat rákot láttunk a sarkokban és a homok tele volt keresztbe-kasul nyomokkal. A rákok este voltak aktívabbak, valószínű a madarak miatt, és ugyanemiatt választották a helyszínt is, mint menedéket, hiszen a konyhába nehezen repülhettek be madarak (azért megtették, egyik nap kicsit meg is csócsálták a kenyereinket). Hogy mit csináltak pontosan a rákok, azt nem tudjuk, talán szociális életet éltek és/vagy a napközben elhullajtott morzsákat ették fel, nem tudjuk. Még asztalokra is képesek voltak felmászni, pedig egyikük-másikuknak egészen hatalmas csigaház volt a hátán, mint választott páncél.

Ez a rák egy nagynak számított a haverjai között

Némelyik kisrák nem csigaházat, hanem különöbző a tenger által idehordott műanyagdarabokat választott magának páncélnak. Ezt elsőre nagyon furcsának találtuk és Zita össze is szedett néhány csigát, hogy egy vödörbe helyezve őket a műanyagpáncélú rákokkal elősegítsen egy páncélcserét, de a rákoknak eszük ágában sem volt megválni a műanyagkupakoktól. Valószínű élvezik, hogy könnyű és erős páncéljuk van, amiben gyorsabban tudnak mozogni, mint a csigákban, ugyanakkora hasonló védelmet biztosít számukra.

Kisrák zöld műanyagkupakban

Egy kisrák, valami másik műanyagban

A rákokkal egyébként egy izgalmas versenyt is játszottunk, Zita ötletére felrajzoltunk a homokba egy három sávos versenypályát, aminek a végébe kókuszreszeléket szórtunk motiváció és jutalom gyanánt a rákoknak, majd mindenki választott magának egy-egy versenyzőt, aztán elindult a verseny! :) (0:39)

Vissza a cápákhoz és az állóképekhez

Végezetül jöjjön még néhány fotó a további vízalatti élményeinktől. Sajnos a cápák akkora rajban mint először már nem jöttek vissza többé, csak néhány pillanatra pillantottunk meg újra egy-egy kisebb példányt, így be kellett érnünk a rájákkal való úszásban és a különböző korallokban. De ez is nagyon szép volt, így panaszkodni egy percre sem jutott eszünkbe, minden percét nagyon élveztük a szigeten való létnek, még a déli és esti főzőcskézéseket is.

Kedvenc kókuszlelőhelyünk néhány vizre épített cabanával a háttérben

A sziget hátsó, déli részén, ahol sűrű volt a pálmaerdő

A sziget délnyugati oldalában van a szemétlerakó – az üvegeket és az egyéb újrahasznosítható dolgokat külön gyűjtik, de van egy olyan kupac is, amit később elégetnek – valószínű szombat esténként, amikor a hajó nincs a szigeten és csak azok a vendégek vannak ott, akik több hétre maradnak

A háromfős kajakunk, amit Beckyéktől kaptunk, az is nagyszerű játékszer volt és sok szép merülőhelyre eljuttatott minket

Víz alatti kert

Zita napozik, Robi horgászik, én a víz alatt felfedezek – totális boldogság! :)

Odalent egy másik, szintén csodaszép, teljesen más világ van, ahol mi csak vendégek vagyunk

Megvagy! Pár nappal ezelőtt egy másfajta növényen láttalak, szóval tuti, hogy valami élősködő vagy! :)

Christmas Tree Worm – rálökve a vizet azonnal behúzza magát és teljesen eltűnik a korall felszínéről

Ha süt a nap, odalent is szebbek a színek és a fények

Nem igazán lehetett betelni az odalenti látvánnyal – Zitával ellentétben (aki nagyon szeretne már újra palackkal merülni, csak hát az pénzbe kerül és nem olcsó) én ezért jobban szeretem a sznorkellinget – igaz, hogy itt csak a felszínen, vagy annak közelében tudunk nézelődni, de ha találunk valamit és az jól látható a felszínről, akkor addig csodálhatjuk és fotózhatjuk, ameddig csak jól esik, a pipán keresztül végtelenszer vehetünk levegőt, nem fogy el, mint Scuba Diving közben a palackból kb. 30-40 perc után.

Egy kajakozás végén, mikor fordulunk haza: “Ez jó volt!” :)

Ültettünk egy kókuszt, pontosabban Zita ültette. Körberakta kagylóval, talán még megtaláljátok majd – ha véletlenül a jövőben a szigeten járnátok, az Y elágazású dupla cabaná vizi járda előtt van (ugyanott ahol a 31 ezer kilométer tünnepeltük)

Cápát, mint már írtam, később csak ilyen távolból láttunk

Zita úszik egy rájával

Robi + rája szelfi :D Mondtam neki, hogy csináljunk ilyen képet is, mert rájás fotója sok embernek lehet, tele van velük az internet, de “én és a rája” forója kevésnek

Zita lőtte rólam ezt a sea weades arcképet – ez is mehetne igazolványképnek az iguanás mellé :)

Kishalak között

A tűzhallal

Ezen az utolsó merülésen észrevettük, hogy a lepényhal változtatja a színét, attól függően, hogy szürke homok felett, vagy zöldes növények felett úszik – elképesztő a természet! :)

Hát ennyi! :)

A szigeten november 30. és december 6. között voltunk, ebből az utolsó három nap történtek az itt feldolgozott örömök. :) Nagyon-nagyon jól éreztük magunkat ezen a héten, és mindenkinek csak ajánlani tudjuk a Glover Reef Resortot, ahol a resort ugyan enyhe túlzás, de ez nem baj, ez a sziget pont így tökéletes, ahogy van, ha “luxus” körülmények lennének rajta, az nem is nagyon illene bele a környezetbe. Így viszont a többi karib-tengeri szigethez képest töredékáron tölthetünk el itt egy hetet, és mint az elején már írtam, a tenger itt is gyönyörű, és az igazi élményekre itt éppúgy vagy talán még jobban megvannak a lehetőségek, mint máshol: lehet horgászni, kajakozni, búvárkodni (49 dollár egy merülés bérelt felszereléssel együtt, divemasterrel), vagy csak egyszerűen élvezni a környezetet, és pihenni. Az étteremben lehet ételeket is rendelni, tehát nem muszáj saját magunkra főzni, de mi ezt az utat választottuk, érthető okokból: nincs étel 10 dollár alatt az étteremben, hiszen mindent ki kell vinniük oda, viszont 4 doboz kaja, amit előtte a kínai Family Shopban vettünk, csak 130 dollár volt hármunkra és végül 2 doboznyit visszahoztunk belőle.

Én meg ismét utolértem a jelent az útinaplóval (gondolom kitaláltátok, hogy azóta visszatértünk a szigetről), ami határtalan boldogsággal tölt el! :) Minden le van írva, jöhetnek az új élmények: Még egy kicsit körbenézünk Dangrigában, talán írok még egy Origo cikket is, aztán holnap vagy holnap után indulunk PG-be, két nap a bringával oda, onnan pedig hajóval fogunk átmenni Guatemalába. Karácsony valószínű Guatemalavárosban, vagy valahol El Salvadorban fog érni minket. :)

A 22m hosszú katamaránunk kis késéssel, valamivel 9 után indult útnak a Sittee folyón, tele dobozokkal, táskákkal, 5 gallonos vizespalackokkal és mindenféle cuccal, na meg velünk, utasokkal.

A folyó torkolata előtt még megálltunk tankolni egy vizi-benzinkútnál

Aztán kihajóztunk a nyílt vízre és elbúcsúztunk a szárazföldtől

Kb. egy órányi hajózás után néhány sziget mellett haladtunk el…

Ez a sziget már a miénkel szomszédos!

Ez pedig a mi szigetünk! :) Itt fogunk eltölteni 6 napot

A Glover’s Atoll Resort and Island Lodge nevű helyen fizettünk be a vasárnaptól szombatig tartó egy hetes programra. A 150 amerikai dollár (+9% adó) tartalmazta az oda-vissza hajóútat (2,5-3 óra, kb. 90 mérföld egy irányba), a dormitory-t, vagyis a közös hálószobás szállást, a konyhahasználatot a gáztűzhellyel és a “végtelen sok kókuszdiót”, melynek nem csak a husát lehetett megenni, hanem a kókuszvizet is meginni. Bár utóbbiról azt hallottuk, hogy ha kettőnél többet iszunk meg naponta, a WC-re fogunk járni tőle… Kb. ennyit ettünk-ittunk naponta, és semmi bajunk nem lett tőle. Erről a helyről egyébként először itt olvastunk egy másik kerékpáros utazó páros honlapján.

Emellett a móló mellett kötöttünk ki kicsit kintebb a katamaránnal, majd egy kisebb csónakra átpakolva a holmikat kikötöttünk a sziget egy hátsóbb részén

A szigeten futó ösvények valahogy így festenek

A sziget nagyon pici, alig tart három percig körbekocogni (a 370m-nél azért hosszabb volt, de nem sokkal – a mérés pontatlan, biztos sűrű volt a pálmaerdő a jó GPS jelhez :) ). Északi oldalában a szigetnek a vízre, cölöpökre épített házakat lehet bérelni, a dorm pedig az északkeleti sarokban van egy nagyon pofás pálmaligetben, kb. 30 méterre a parttól és 20 méterre a kültéri zuhanyzótól és a komposzt WC-től. A vízen lévő Cabanák, vagyis házikók 300 dollárba kerülnek a hétre fejenként, míg a szárazföldi szomszédaik amelyekből egyébként csak három darab van, 250 dollárba kerülnek. A 150 dolláros közös szobás szálláson kívül egyébként van lehetőség sátrazás is, ami csak 100 dollár egy hétre, de mivel elég sok esőt mondtak a hétre, és a sátrunkat hátra hagytuk, nem mertünk bevállalni egy ponyvás megoldást matracokkal a szabadban, főleg, hogy azt is hallottuk, hogy a szigeten elég sok a sandfly vagyis az apró, kellemet csípésű rovar, amelyekből a víz feletti cabanákban és a magasra épített házakban kevesebb van. Szóval úgy gondoltuk, hogy plusz 50 dollárt megér az, hogy legyen egy szilárd tető a fejünk felett. Nem kellett csalódnunk. Ugyanezek a dolgok egy igazi resortban, egy szomszédos szigeten egyébként akár 3500 dollárba is kerülnek, de a tízszer drágább árért nem biztos, hogy sokkal jobb körülményeket és kiszolgálást kapunk, viszont a tenger, az élővilág és a környezet mindenkinek ugyan az, még nekünk is, akik adózás után sem fizettünk többet fejenként 6800 forintnál, és ebben már az utazás is benne volt. Ha azt nézzük, hogy ez már egy főre is sokkal több, mint a napi átlag büdzsénk, akkor bizony ez drága dolog volt, de ha azt nézzük, hogy most vagyunk itt a Karib-tengernél, és ki tudja mikor (vagy egyáltalán valaha?) legközelebb, és hogy bárhol máshol ez a sokszorosába kerülne, akkor bizony ott tartottunk Zitával, hogy ezt nem kéne kihagynunk, kerül, amibe kerül. Na meg az egy hét totál off (értsd offline és off from the bringa, from the road) is elég csábító volt, amire 3500km mexikó bringázás, sok blogbejegyzés, Origo cikk és a naptár elkészítése után már vágytunk. És jól is esett ez a kis váltás, talán összesen háromszor vettem elő a netbookot, akkor sem azért, hogy dolgozzak rajta, csak kétszer írtam rajta blogbejegyzést, abból egyszer friss élmények kerültek betűbe (következő bejegyzés), egyszer régiek (előző bejegyzés), máskor pedig csak a képeket rendeztem és mentettem le a fényképezőgépekről, mert hát volt mit… :) Lássuk is őket!

Napfelkelte a házunkkal szemközti parti cabanák előtt

Zita egy gyönyörű kagylót, és egy kókuszdiót találtam

A barnább, fáról leesett, érettebb (húsosabb) kókuszdiókat így kellett kinyitni egy földből kiálló vasrúd segítségével

Ilyen amikor a külső puhább héjat már lehántottuk róla – a szupermarketben már csak így látni a kókuszdiókat

Robi kettényitotta

…és találtunk benne egy magot! :) Ez már valószínű túlérett volt, ha picit hagyjuk, talán még ki is hajtott volna

Robi lereszeli a kókusz belső, fehér húsát

A barnákban van bőven… :)

Az érkezésünkkor volt néhány macsak a szigeten, de mivel kedvtelésből levadászták a madarakat és a gyíkokat, így menniük kellett… Ez a macsek már tudna mi vár rá, ezért bújdosott el a házunk alatti konyha egyik gerendája felett! :)

Így nézett ki a házunk oldalról, a piros emelvényen mosogattunk, a ház alatt volt a konyha, fent a terasz két függőággyal és két szobával, bennük 4-4 ággyal

Mivel más vendégek nem béreltek a közös szobás szállásban ágyat, így az egész hétre miénk volt az egész ház :)

Így nézett ki a szobánk belülről

A kút a ház mellett – innen csak enyhén sós és kénes víz volt nyerhető, amit némi bleach hozzáadásával mosogatásra tudtunk használni – másra nem nagyon

Ezen kívül 10 gallon, vagyis kb. 40 liter víz volt nálunk két palackban, és amikor esett az eső, és sikerült gyűjteni anélkül, hogy a kutyák nem ittak bele, akkor esővízzel főztünk és mostunk fogat. Fürödni szintén az enyhén sós vizet pumpálták fel egy-két tartályba és onnan folyt a zuhanyba és egy kerti mosdókagylóba. A WC-be faforgácsot kellett dobni a nagydologra, nem volt büdös odabent.

A zuhany

A mosdókagyló – egy gyönyörű, nagy kagylóból folyt ki a víz a kézmosáshoz, amit lábbal

Egy víz feletti cabana így néz ki belülről

A cabanáknak van saját konyhája, de WC és zuhany ezekben sincs, ahhoz ki kell sétálnia a vendégeknek a szárazföldre

Robival kókuszt szüretelünk :)

A házunk szemből – nem szűkölködött a vidám színekben :)

Első két nap elég sokat esett az eső, ezért előkerült a Rizikó társasjáték – Robit elsöpörtük, mint vonat a mókust

A ház körül tele volt a pálmaliget függőágyakkal

Az északi part vizén végig cabanák sorakoznak

Hétfőn délután, mikor kisütött a nap, kimentünk snorkellezni és rögtön láttunk egy kis ráját :) Ezzel már boldogok voltunk egész napra… :)

A rájáról egy rövid kis videót is készítettünk (0:11).

Robi kagylót gyűjt :)

Underwater triple selfie :)

Vízalatti óriás saláta?

Fa repülő hallal

Hal sörénnyel

Barrakuda

Robival szemlélődünk

Ez nem tudjuk micsoda (élősködő, esetleg termés?), de az új TG-850-es 10m-ig vízálló kameránk makrójával meg vagyok elégedve :)

Öröm a vízből kimászva :)

Robi odáig meg vissza van a gyíkokért

Kimentünk horgászni, de nem fogtunk semmit (én nem is próbáltam, csak snorkelleztem)

Minden este ellepték a házunk alatti konyha homokját ezek a kisebb-nagyobb rákok, amelyek a halott csigák házát használták páncélnak

Találtunk nem odavaló dolgokat is a vízben, amikor másnap reggel kimentünk a sziget déli oldalába nézelődni

Valamelyin Trigger Fish – elnézést, elfelejtettem megvágni a képeket újraméretezés előtt…

Az árnyékosabb helyeken, mólók, házak alatt rengeteg színes halat találtunk

lila végű tengeri valami

Cuki hal szúrós dolgok között

Ilyet se láttunk még eddig, valami tengeri sün

Ebben laktak, úgyhogy otthagytam

Ez állítólag egy élő hal, amit én nehezen hiszek el, mert nem mozdult, de állítólag épp ezért élő… Ha viszont tényleg élt, az elég ijesztő, nézzétek pl. a szemét! :o

Ez egy tűzhal, avagy Lionfish – a csápjainak érintése akár 7-8 órás karbénulást is okozhatnak, és állítólag itt invazív faj, ezért szigonnyal vadászható, fejbe kell lőni, hogy a húsa még evésre felhasználható legyen, a csápjait ott helyben érdemes ollóval levágni az elejtés után, mert még a halott állaton is mérgezőek lehetnek – amúgy gyönyörű állat és csodálatos volt megpillantani

A tűzhalról szintén készült egy rövid kis videó (0:12)

Upside down underwater selfie Robival, egy nagyon szép sznorkellezés végén :)

A keleti lagúnában kajakkal, szerda reggel

Az egyik ház alatt

Csodaszép volt ez a sekély víz is

Ez egy fiatal hal, amelyik csak fiatal korában néz ki ilyen fekete alapon sárga csíkosan, később teljesen más színe lesz

Jön majd még két bejegyzés erről a csodás szigetről, újabb állati találkozásokkal és sok timelapse videóval! ;)

Történt november 30. és december 3. között. Ezalatt kajakoztunk, úsztunk, futottunk, társasoztunk, főztünk, ettünk, ittunk, kókuszoztunk… Egyszóval nagyszerűen voltunk! :)

“Esta vida es igual a un libro
Cada pagina es, un dia vivido
No tratemos de correr antes de andar
Esta noche estamos vivos
Solo este momento es realidad
Magyarul valahogy így:
Az élet mint egy könyv
Minden oldal egy nap
Ne próbálj futni, mielőtt járni tudnál
Ma este élünk
Csak ez a pillanat az igazi
Luis Enrique – Yo No Se Mañana

A jobbra fent idézett és linkelt dalt Mazatlánban hallottuk először, és mivel jó kis nóta és nagyon népszerű manapság Mexikóban, ezért gondoltam ezt is megosztom veletek. (a jelenlegi szállásadónk, Roxana, akinek a szobájában e sorokat írom, imádja ezt a dalt, úgyhogy épp most is ez szól)

Mazatlánban összesen két napot töltöttünk, de ez a két nap most így utólag visszagondolva sokkal többnek tűnik. Vendéglátónk, Helena sosem hagyott minket unatkozni, sorra állt elő a remek ötleteivel, amelyekre mi mind vevők voltunk. :) Lássuk, mik is voltak ezek!

Útban Helena felé a belvárosba

Helana a “legbelebb belvárosban” lakik, közvetlenül a bazilikával szemben, a Plaza oldalában

Első este Helena elfoglalt volt, ezért csak kettesben mentünk ki enni Zitával a közeli Mercadohoz. Ebben most sem kellett csalatkoznunk, a piac oldalában remek tacos-torta pultot találtunk egy kedves hölggyel és nagyon finom, olcsó ételekkel…

…közvetlenül a villanyórák szomszédságában! :)

Állítólag ezek a nyitott taxik csak itt találhatóak meg Mazatlánban

Másnap egy finom tortával, és egy Origo cikk megírásával kezdtem a napot. Merthát valamivel meg kell keresni a tortáravalót is, nem igaz? Najó, meg mert nagyon szeretek írni. És nagyon szeretem a mexikói tortát :)

A fenekünkön ülést persze pár óra után meguntunk

Hotel cégér egy hordóból készült szemetesen :)

Az egy zebra az útra festve! Egy zongorazebra! :) (meg egy hátul nyitott rózsaszín bogárhatú)

A zebrát Zita is kipróbálta, csak közben a szöveget rontotta el, hiába, nem lehet egyszerre ennyi dologra figyelni. :)

Mazatlán óvárosa tele van nagyon hangulat kis utcácskákkal

Ajtók, ablakok, színes falak (villanyórák)

A tornyok jó tájékozódási pontot adnak, ha elvesznénk az utcák között

A parton megtaláltuk egy híres helyi zongorista szobrát :)

Azt hiszem ő is rokona a zongoristának – Helena próbálta elmagyarázni a szobrok történetét, de belebonyolódtunk, és nem sikerült megjegyezni.

A parttól északra van ez a domb, érdekes színes házakkal tele

Mazatlán a helyi törzsi nyelven szarvazst jelent, innen kapta a nevét a város, ezért a szarvasszobor

Ez a motoros csávó tényleg nagy ikon lehet, ha még ide is felfestették

Bementünk az ördög barlangjába, de csak egy 10m hosszú, üres üreg volt… :)

Na ez egy jó sztori! :) A csávó, akit a képen láttok, soha nem ugrott be a szikláról a vízbe, noha vagy tíz percen át folyamatosan úgy tett, mintha erre készülne, és közben még integetett is, hivogatta a kíváncsi embereket. Aztán egyszercsak egy fürdőgatyás félmeztelen fickó feltűnt a házak felől, és felment a sziklára, lepacsizott a haverjával, akit a képen láttok. Utóbbi csak amolyan marketing ember volt, mert az igazi ugró, aki megérkezett, nem akar egész nap a sziklán állni. :) Szóval valószínű osztozkodnak. És hogy min? Hát a nézelődöktől beszedett “tip for the diver” pénzen. :)

Ja, és természetesen a csávó a végén tényleg beleugrott a vízbe:

Igen, jól láttátok, talán egy méterre sem volt a sziklától, amikor becsapódott. Úgy gondoltuk, hogy mi az ilyen őrültséget nem támogatjuk, ezért csak a távolból, a fényképezőgép zoomját használva fényképeztün és videóztunk (és mert így még árnyékunk is volt, ellentétben a közelebb álló tömeghez), de még így is, két másodperccel a videófelvétel leállítása után megjelent mögöttünk egy fickó, és törött angoljával borravalót kért “búvárnak” :)

Erre a napra még tartogatott nekünk esti programot Helena, ezért ennyi városnézéssel be is értük (nem is volt nagyon sokkal több látnivaló), és betértünk egy kis pizzériába, ahol olcsón árulták a pizzaszeleteket. Itt a falon nagyon érdekes posztereket láttunk, egyik oldalt rajzfilmfigurák és rajzfilmhősök voltak…

…a másikon sztárok és zenészek :) Szegény Paul Walker már nem élhette meg a Fast & Furious 7. részét, pedig itt Mexikóban a poszterkészítők már megelőlegezték neki…

És az esti program: Helana magánszigetére mentünk kajakozni és sznorkellezni! :)

Helana egy barátjával volt egy kajakban, mi pedig Zitával

Ott a sziget! A Madarak Szigete

Na jó, igazából nem Helena szigete ez, csak szeret idejárni, és sokszor csak övé az egész sziget, ezért viccelődött így. :) Miután ez a kis vitorlás eltűnt a partról, tényleg csak miénk lett a sziget – meg a madaraké. :)

Kb. egy órát voltunk a szigeten, áztattuk magunkat, úszkáltunk…

…és sznorkeleztünk! :) Rossz volt a láthatóság, így nem sok halat láttunk, de ezt a kis jópofa lényt sikerült kiszúrni, ahogy a sziklábabújva várja, hogy végre eltűnjön ez a furcsa nagy lény a nagy szemeivel meg ezzel a fekete egyszemű dobozzal, amit az orrom elé tol. :)

Ezért hívják Madarak Szigetének. Helena szerint most még nem is volt sok madár, máskor több szokott lenni, sokkal több.

Hazafelé evezve jó kis naplementénk volt, ez így volt betervezve :)

A partról sem volt gyenge a szín-játék :)

A parton egy kisebb zenekar fújta neki, de ez számunkra olyan furcsán hangzott, hogy elsőre nem tudtuk eldönteni, hogy azért zenélnek-e, hogy pénzt kapjanak érte, vagy azért, hogy pénzt kapjanak azért, hogy abbahagyják? :)

Ez a fajta zene egyébként nagyon tipikus Mexikóban, és nem tudom miért, de számunkra mindhol ahol ilyesmit játszanak, ugyanúgy hangzik, mintha egy univerzális dal lenne, amit betanult több ezer vagy tízezer zenész egész Mexikószerte… Mindig mosolygunk ezen Zitával, meg viccelődünk azon, hogy aki behozta ezeket a fúvós hangszereket, az igazán jó üzletet csinált anno. :) Még egész fiatalokat is láttunk ilyen típusú zenét hallgatni és élvezni, ami számunkra teljesen meredek… :)

Ez már nem a naplemente, hanem a következő nap hajnalban a napfelkelte! :) Ugye mondtam, hogy nem unatkoztunk, se nem tétlenkedtünk Mazatlánban e két nap alatt! :) Hajnalban felmásztunk az El Faro nevű világítótoronyhoz, ami állítólag a gibraltári után a második legmagasabb a világon. Na nem ám maga a torony épülete, hanem csak annak a tengerszinttől számított magassága…

…ami 159 méter. És kiválóan rálátni innen a városra, hiszen az egész domb, amin a világítótorony van egy a várostól délre található félszigetet alkot

Így ni! Így már értitek, igaz? Előttem van észak és Mazatlán, mögöttem a világítótorony, meg a Csendes-óceán, jobbra a nap kél

Mindjárt jön a bűvös pillanat, és elkezdődik a nap! :) Érdekes volt, hogy a naplementét, és a napfelkeltét is láttuk, jó volt belegondolni, milyen kerek a világ. :)

Kis csapatunkkal is készítettünk egy képet.

A félsziget nyakánál található egy szenyvíztisztító állomás (mi több kilométerrel északra úsztunk ettől a helytől előző este)

Íme a félsziget a világítótoronnyal. 325 lépcsőfok vezetett fel a tetejéig. Azért csak ennyi, mert az elején csak egy egyszerű, meredek út vitt

Második nap délután elvitt minket Helana a helyi kórházba, hogy ismétlőoltást kapjunk tífuszhoz és meningitiszhez (agyhártyagyulladás), mert már több mint három éve volt, mikor ezeket először kaptuk, és a sárga füzetünk azt mondta, ezekből 2015-ben újra kell kapnunk. A kórházban segített nekünk fordítani, és amikor a növérek válaszoltak neki, hangosan felnevetett. Kiderült, hogy a boltja (és az emeleten az otthona) tőszomszédságában van az a doki, aki az ilyen vakcinákat adja. :) De sajnos nem volt neki, és csak 3500 pesoért tudta volna beszerezni darabját. Az meg vagy 70 ezer forint, vagy mennyi… Ennyiért otthon egy fél tucat oltást kaptunk… Szóval elnapoltuk a dolgok későbbre.

E hatalmas kudarcélményre be kellett nyomni egy-egy tortát! :D

Ezt szeretjük, amikor képek is vannak, így előre láthatjuk hogy (nagyjából) mit fogunk kapni, és tanulni is tudunk, amíg az ételre várunk :)

Helenának ezen a délutánon volt egy tévés interjúja a stúdióban, és mesélt a tévéseknek rólunk, aminek a vége az lett, hogy kijöttek és a plázán minket is jól meginterjúvoltak – persze angolul. :) (Magyarországon vajon leülve a földre velünk a riportercsaj?)

Az intejrú után az operatőr srác és a riporterhölgy nem tűntek még el rögtön, hanem egy kisebb buli kerekedett annak örömére, hogy nem veszett el a mikrofon. Azt ugyanis a hölgy letette, amikor felült kipróbálni a bringánkat, aztán a nagy élmény hatására ott felejtette. Teljesen kivolt kb. 2 percig, amíg Helena meg nem találta a mikrofont, és vissza nem hozta neki. :)

Az üzlethelyiségben előkerült egy üveg likőr és a youtuberól Helena tesója berakott zenéket, amire egykettőre táncraperdült az egész társaság:

Aztán Zita gondolt egy merészet és berakott magyar mulatóst, persze mexikói barátaink erre is ropták! :D

Hála az égnek nem fordult át hajnalig tartó táncba és ivászatba a dolog, Jázminék 20-30 perc örömködés és tánc után elköszöntek, mi pedig felmentünk megenni az időközben már bőven megfőtt zöldborsófőzeléket, amit Zita készített el valamilyen teleportálós módszerrel az interjú és a táncolás között/alatt. :)

Másnap reggel búcsúzkodáskor, Helenával és Helena lányával, aki következő nap kezdte meg tanulmányait az egyik guadalajarai egyetemen

…és elindultunk tovább, hogy 5 nap biciklizéssel megérkezzünk Puerto Vallartába, ahol azt reméltük, hogy rájákkal és/vagy delfinekkel fogunk tudni úszni. 5 nap… Ráják… Delfinek… Hajjajjjajjj, de naív voltam már megint! :D

ui: ugye milyen rossz, hogy csak így félbeszakadt a dal a tapsolással a végén? (kérdezem azoktól, akik végig bírták hallgani…)

Kilátóhely vadászat

Mert bizony ilyenekből is volt dögivel, nem is tudom, hol kezdjem. :) Talán azzal, amiről már tettem előzőleg is említést. Többször kimentem még futni az első futás után, ezek közül a második futásom egy 10km-es kör lett, amiben szint is volt bőven, ezért egészen szépen megmakkantam mire visszaértem a sátrunkhoz, és utána még 1-2 napig kényszerpihenőre is tettem magamat.

Már ahogy elindultam, rögtön többször elővettem a fényképezőgépet, mert gyönyörű kis házak között, pálmaligetek alatt haladtam. Az út piszok meredek volt, egy keskeny, kanyargó betonsáv a dzsungelben. Ekkor megértettem, miért van az a sok buggy a motorkerékpárok mellett lent a boltokban, ahol egy kisebb vagyonért ki lehet bérelni ezeket a dögöket. Ilyen meredek úton egy motorral elég necces lehet a bátortalanabbaknak fel-le száguldozni.

A sziget egyik északi kilátóhelyét tűztem ki célpontnak. Útközben kiugrottam egy másik, középső kilátóhelyhez is, ahonnan már gyönyörű kilátás volt, itt kattintgattam néhányat, majd számoltam, és az jött ki, hogy még oda tudok érni a másik kilátóhelyhez is naplemente előtt, így útnak indultam. Még több és még meredekebb fölfelé következett, majd átbuktam, és jött a lejtő. Ezen a szakaszon egy helyen durván alámosta a víz a betonozott utat, és az egy méteres árokban ért véget. Persze ez engem mit sem zavart, futva elvoltam a beton nélkül is, a talaj se sáros, se különösebben csúszós nem volt. Ezután az egyik kanyarban letért az utam a OpenStreetMap-en jelzett, onnan elméletben egyenesen a kilátóhoz vezető útvonalról. A valóságban az út lekanyarodott a Mango Bay nevű öbölhöz, de mivel én most nem sznorkellezni, se nem búvárkodni indultam, hanem fel a kilátóba, ezért erről az útról én az első lehetőségnél letértem balra, hogy minél inkább a kilátóhely és az odavezető út, vagyis annak a jelölt helye felé haladjak. Valójában szó se volt ott útról, ahová a térkép jelölte, ott csak sűrű dzsungel volt, és amit utakat én találtam, azokat mintha találomra vágták volna ki a dzsungelből egy markolóval. Amit aztán meg is találtam egy nagy útkereszteződésben. Itt elindultam több úton is a kilátó felé, de végül mindegyik egy zsákutcába torkollott, és sűrű dzsungelben ért véget. Egy nagyon kerülővel végül csak kikeveredtem egy csúcsra, ahol volt is néhány szikla, de azokra hiába másztam fel, onnan se láttam ki a fák lombjai közül. Hazafelé aztán találtam még egy kilátóhelyet, ahol akárcsak a legelső helyen, itt is üzemelt egy kis büfé, de innen is csak a Sairee melletti hosszú, nagy öbölre lehetett rálátni és semmi másra. Nekem a vágyam az volt, hogy a Koh Nang Yuan szigethármasára rálássak fentről a 300m magas dombtetőről, a háttérben a naplementével. Ez végül nem sikerült, de mégsem voltam ezért keserű, mert közben gyönyörű dzsungelben jártam és azért a legelső helyről sem volt épp csúnya a kilátás. Hogy hogyan lehet feljutni az általam kinézett kilátóra vagy hogy egyáltalán létezik-e a kilátó és oda az út valójában, ezeket nem tudtam meg azóta sem. Hazafelé már odavoltak a lábaim, volt, hogy a meredekekben háttal lépkedtem lefelé, hogy ne szakadjanak ketté a vádliaim. De nem adtam fel, hazáig kocogtam, pedig több motoros felajánlotta, hogy elvisz, de nem éltem az ajánlattal, különben is csurom izzadtság voltam tetőtől talpig, nem örültek volna nekem.

Egy másik este, legalább két nappal az előző futás után, amikor már nagyjából rendbejöttek a lábaim, megkíséreltem egy újabb támadást, de ezúttal lentről, a nyugati partról indulva. Megint gyönyörű helyeken jártam, de nem találtam a hegyre felvezető utat, végül egy étterem-panzió szerűségnél lyukadtam ki, ide az út két nagy egymásnak dőlt szikladarab alatt vezetett, majd bent a dzsungel alá épített járatokon lehetett bolyongani egyet a teraszok és a házak között.

Itt végül megtaláltam a kijáratott az éttermi részhez, ahol ki lehetett menni a partot alkotó sziklákra. Ez egy nem akármilyen hely volt, fantasztikus kilátással és hangulattal. Sajnos az igazi, szép naplemente ezen a napon elmaradt, mert nyugaton felhős volt az ég alja, így színek azok nem voltak, de azért a hangulat az nagyon jó volt. Itt mászkáltam még egy kicsit, felszaladtam egy-két sziklára, majd elindultam hazafelé, mert időre vissza kellett érnem, le volt beszélve egy vacsora Mrs. Udon Thani-nál azzal a szlovák párossal, akikkel a Mekong Deltában is találkoztunk. Ők azóta bejárták hátizsákkal Vietnam-ot, Laoszt, és most itt utolértek minket. :)

Water Festival, avagy a thai újév, a Songkran – ahogy Koh Tao-n zajlik

A következő futásom a Songkran, a Thai Újév napján volt. Ilyenkor az a szokás, hogy mindenki agyonlocsol mindenkit. Vödörből, vizipisztolyból, vagy vizzel teli zacskókból (gránátokból), de megy a játék, ráadásul egy ilyen nyugatiakkal teli szigeten különösen elszabadul az őrület. A délelőtt folyamán mi még nem is bírtunk és nem is nagyon akartunk asszimilálódni ezzel az egésszel, csak Ursula éttermének teraszáról, a távolból figyeltük, ahogy a Rockopus-os kollégák teljesen megvadultan mindenkit vizipisztolyokból locsolnak, aki az úton elhalad a boltjuk előtt. Persze erre fel voltak készülve a közlekedők is: volt, aki eleve már valami jelmezben érkezett, a hátán egy viztartállyal és egy hatalmas vizipuskával. Volt olyan, aki valamiféle jelmezbe öltözött be, és voltak olyanok, akik egy pickup platójáról egy nagy tartályból vödrökből locsolták a jónépet. Szóval „hadiállapotok” uralkodtak, és az egész kívülről nekünk úgy tűnt, mintha erre a napra mindenki megbolondult volna.

Végül délután erőt vettünk magunkon, becsomagoltuk a GPS-t és a fényképezőt az egyik Ortlieb kiszsebbe, vagyis vízállóvá tettük őket, majd elindultunk lefelé. Lent a parti sétálóutcán még nagyobb őrület volt, itt már hintőporral is szórták egymást az emberek, és nem volt olyan 10 méter, hogy ne kaptunk volna a nyakunkba egy vödör vizet. Egy motoros le is verte Zita szemüvegét, de hála az égnek, Zita valahogy nagyon ügyesen azonnal megtalálta a földön és felkapta, így egy karcolás nem esett rajta. Odébb megtaláltuk Ursulát is, aztán a parton egy egész nagy táncos, zenés bulit. Én itt leváltam Zitától, és ahogy azt előzőleg megbeszéltük, elmentem futni egy kört.

Ahogy elhagytam a települést, a part mentén haladtam tovább, kis ösvényeken a parti sziklák felett a dzsungelben. Azt vártam, hogy ez majd olyan kis elhagyatott hely lesz, ahol csak én leszek, de ez nem így volt. Igaz, legalább a songkrani őrületet magam mögött hagyhattam, mert itt csak csendes öblöket és egymás nyakára épített apartmanokat találtam. Egy-két öböl igen pofás volt, márcsak a napsütés hiányzott volna a tökéletesen idilli, mesebeli tengerparti feelinghez, persze én ezt nem hiányoltam, mert bár a fotók pofásabbak lettek a napsütésben, de én megpurcantam volna, ha még a nap is tűz rám. Szóval ez pont jó volt így.

Az elhagyatott dzsungel helyett az apartmanok között cikáztam egy keskeny betonjárdán, sokszor bungalók ajtajába, kapukba, vagyis zsákutcákba futva. Végül aztán csak megtaláltam a kifelé vezető utat és felrohantam egy hágóba, ahonnan az adótornyok mellől gyönyörű kilátás nyilt egy déli öbölre, a Tatooh-bay-re. Innen már fordultam és a főút mentén visszafutottam Sairee-ba. Itt egy 10 percet várnom kellett Zitára, mert ő közben visszament a szállásunkra feltenni egy pántot a szemüvegére és letenni a papucsát. Ezalatt az idő alatt csak leültem egy terasz peremére és néztem a parton bulizó tömeget. Ezzel a passzivitásommal annyira kitűntem az örjöngő tömegből, hogy többen odajöttek hozzám, hogy nem árulok-e valami elszívnivalót… :o

Ennek akkor lett vége, amikor Zita megérkezett. Ő bulizni akart, én pedig nagyon nem voltam azon a hullámhosszon, vagyis abban a hangulatban, hogy jól tudjam érezni magam a főleg nyugatiak alkotta felszabadult, bulizó egyvelegben. Ennek tudatában voltam, ahogy annak is, hogy Zita bár most küldött haza, hogy akkor ne is húzzam le itt a hangulatot, de ez mind zavart is, mert azt is tudtam, hogy Zita jobban örülne, ha vele maradnék és együtt buliznánk, csak még azt nem tudtam elképzelni, hogyan leszek képes felszabadulni és jól érezni magam ebben a társaságban – ahol egyébként senkit nem ismerünk.

Csodák csodájára ez végül valahogy mégiscsak sikerült, és magam is meglepődtem aztán magamon. A dolgot azzal kezdtük, hogy elmentünk az életveszélyesen csúszós padlójú és jéghidegre légkondicionált legközelebbi 7Elevenbe, ami meglepetésünkre még nem volt teljesen lerabolva, mert még hűtött sört is találtunk. Ez így már csak annyiba került, mintha otthon egy kocsmában vettük volna, és Zitának is találtunk egy Spy wine nevű, itt népszerű, és igen hamar beütő buborékos bort. Ezek mellé még megettünk egy-egy nagyon finom „pancake”-et, vagyis rutit, azt hiszem burmaiak által készítve. Kinek, mi a kedvence: Zita banános-csokisat, én meg egy sajtos-hagymás-virsliset. :) Ez jót tett a lelkünknek és még a pénztárcánknak sem volt olyan fájdalmas. Később ugyanebből még egy kört (sör,spywine,pancakes) lenyomtunk, és utólag örömmel konstatáltam, hogy ez a kis erezd el a hajamat nem ütött be annyira a büdzsénknek, ezen a napon nem költöttünk számottevően többet, mint bármelyik másik nap a szigeten.

Ellenben alig egy órával azután, hogy elhatároztuk, hogy „Na jól van, akkor bulizzunk!” (vagyis inkább én is rávettem végre magam nagy nehezen), azon találtam magam, hogy egy kanadai-thai áradozását hallgatom a magyar kolbász nagyszerűségéről, aztán pedig egy svájci kollégával együtt keressük a vízben az elhagyott bankkártyáját, amiről mint később megtudtuk, egy svájci meghívást ért volna – de hiába, mert nem találtuk meg. :) Később még a vizicsúszdát is kipróbáltuk és táncoltunk is, utóbbi közben kölcsönkérve egy-két ember vizipisztolyát, megsoroztunk mi is néhány embert vízsugárral, csak hogy végre visszafizessük, amit eddig kaptunk. A szongkran is, mint minden ünnep, hatalmas üzlet, szerintem több millió műanyag vizipuskát eladnak az ezt megelőző napokon. Mi persze nem vettünk ilyet, ezzel a környezetünket és a pénztárcánkat is megkíméltük, és ezt nem is bántuk, épp elég volt ez a néhány perc játék nekünk. Persze még utána is öntöztük a népet, csak aztán már egy a tengerben talált műanyag vödörből. Magam is meglepődtem, hogy a két sör után már mindenki haver volt és fűvel-fával leálltam dumálni, mikor nemrég még ugyanez a tömeg, tudom helytelenül, de teljesen antipatikusnak és ellenszenvesnek tűnt. Zita ebben a buliban összesen 120 baht-ot talált, egy százast a tengerben, egy húszast pedig a tánctéren. :) Ezeket nem kerestük, csak találtuk. Bezzeg másnap, amikor visszamentünk sznorkellmaszkokkal a tett színhelyére, akkor már csak üres sörösüvegeket, és törött napszemüvegeket találtunk, de készpénzt és bankkártyát már nem. Egyébként ez a buli, ahogy azt talán a sorokból is ki lehetett venni, elég vad volt, már úgy szumma-szumárum a szigetre nézve. Már aznap láttunk sérüléseket, de másnap többen monoklival, mankóval, bekötözött végtagokkal sétáltak az utcákon… :) „Fiatalság”, bolondság… Fiatalság idézőjelben, mert a nyugatiak nagy része kortól függetlenül úgy viselkedett ezen a napon, mintha felelőtlen, a bulizós, lázadós korszakukat élő teenagerek lettek volna. Nekünk végül ez egy jó buli volt, aminek nagyon örülök, és legfőképpen annak, hogy csak délután kezdtük, és sikerült annyira magunknál maradni, hogy se nekünk, se a holmijainknak (amiket egyébként közben letettünk, elhelyeztünk egy biztonságos helyen) nem esett semmi baja.

Biciklivel, kajakkal és sznorkellingezve keressük és találjuk az apró csodákat

Egy epizód még hátravan a Koh Tao-i történetek közül, ez pedig a kajakos-sznorkellinges kalandozásunk, pontosabban kalandozásaink, mert kajakozni végül kétszer kajakoztunk. De kezdjük az elején! Az olcsó kajakbérléshez kaptunk egy tippet az egyik Rocktopus-os sráctól, hogy menjünk át Chalokba, és onnan induljunk, mert ott fél napra csak 200 baht a csónak. Ezt meg is fogadtuk, áttekertünk a bringákkal, és nem bántuk meg.

A csendes Tatooh-öbölből a tőle eggyel keletebbre lévő Thian Og-öbölbe terveztünk átevezni. Vagyis kezdetben ennél sokkal merészebb ötleteink voltak, amelyek között a sziget körbeevezése is szerepelt, de amint kiértünk az öbölből, rájöttünk, hogy ez egy nagyon naív gondolat volt. Ugyanis a nyílt vízen hatalmas hullámok támadtak, amelyeken nem volt olyan kellemes és vicces a haladás. Sokszor csak a következő hullámot láttuk, aztán annak a tetején pedig már megint elláttunk a távoli horizontig. Viharos azért nem volt a helyzet, csak épp nem volt olyan kellemes és könnyű a menet. Azért persze áteveztünk a szomszédos öbölbe, ehhez egy nagy, hosszúkás, sziklaszirtekkel teli félszigetet kellett megkerülnünk. Odaát már az öbölben is hullámzott, mert nem volt semmi, ami felfogja ezeket a hullámokat – ez az öböl egyenesen DK-nek nézett, kifelé a tengerre, ezért meg sem próbáltunk itt sznorkellingezni, túl zavaros volt ahhoz a víz. Csak kihúztuk kicsit a csónakot a partra, ahol éppen két burmai munkás takarította a tenger által kihordott szemetet a partról. Zita is kihozott nekik a vízből egy szétszakadt hátizsákot, aztán már toltuk is vissza a csónakot a vízre, és pár perccel később már újra a hullámokkal küzdöttünk.

Mikor kiértünk az öbölből, felfedeztünk egy másik kajakos párost is. Ők gyorsabban haladtak, nem is bírtuk utolérni őket, csak amikor már kikitöttek a Tatooh-öböl bejáratánál, egy takaros kis partszakasz szélén. Itt aztán mi is tartottunk egy kis pihenőt, miután megküzdöttünk ezzel a pupikutyával, felmentünk a vendéglőrészbe meginni egy-egy italt és megenni a nálunk lévő csokiskekszeket.

A sznorkellezést nem hagytuk ennyiben, hanem elhatároztuk, hogy elindulunk tovább a parton, de most a másik irányba, nyugatnak. A nyugati oldal csendes kell, hogy legyen, a délelőtt sznorkelleztünk a nagy öbölben, és az teljesen csendes volt. – Így gondolkodtunk, miközben még mindig 1-1,5 méter magas hullámok között vergődtünk.

Egy kis félsziget, a Cape Jeda Gang keleti nyakánál kötöttünk ki, de ezt a kis partot is nagyon verte a víz. Az az ötletem támadt, hogy mivel ez már tényleg csak egy nagyon apró félsziget, talán át tudunk sétálni a kavicsos fövenyen a félsziget nyakán, és a túloldalt, a nyugati parton rátalálhatunk a nyugodt vizekre. Erre nagyon ráhibáztam, mert szinte csak pár métert kellett átsétálnunk a másik oldali parthoz, és egy gyönyörű, csendes kis öblöt találtunk.

Itt közben rákezdett nekünk egy kicsit az eső is, de ezt mi már csak a halk pöttyegésekből hallottuk és a hátunkon éreztük, mert különben bent voltunk a kellemesen meleg és csendes vízben, arccal és minden figyelmünkkel lefelé, mert amit odalent láttunk, az nagy csoda volt. Gyönyörű halakat, halrajokat láttunk, egy nagy csomó Christmas Tree Worm-ot és még egy csomó mindent, amit sajnos most nem tudok itt tovább részletezni, mivel fényképezni nem tudtunk. Ezért csak azt tudom most elmesélni, hogy nagyon színes volt, nagyon érdekes, és rettentően élveztük. Főleg, hogy most mi magunk voltunk, senki nem vitt és senki után nem kellett rohanni, a saját stílusunkban és tempónkban mehettünk, a saját kis öblünkben, amit mi fedeztünk fel magunknak.

Egy halacskát azért mégis be tudok mutatni részletesebben, őt nem most láttuk először, de most tudtuk először hosszabban, tüzetesebben is megfigyelni, ráadásul Zita nagy örömére egy apró utódjával egyetemben. Ez a bohóchal volt, ami egy olyan korall között élt és nevelte az utódját, ami az összes többi hal számára veszélyes, de őt nem bántja. Magyarul szimbiózisban éltek, és ezt nagyon érdekes volt látni. A védelmező szülő, ahányszor csak bármilyen más lény a közelbe jött visszaúszott a mozgó, hullámzó csápok közé, és a kicsinyét is visszaterelte. Mi pedig kb. fél méterrel az egész felett mindezt közelről csodálhattuk, ameddig csak jólesett. Zitának ez rettentően tetszett, emlékszem, hogy még akkor is, amikor már kifelé tartottunk, mondta, hogy „De még egyszer menjünk vissza, nézzük meg az anyukát a kis hallal” :) Tényleg aranyosak voltak, és nagyon jól éreztük magunkat ezen a helyen, nagyon boldogok voltunk, hogy végül mégiscsak sikerült találnunk egy helyet, ahol egy jót sznorkelleztünk és sok szépet láttunk. Pedig már kezdtük feladni, amikor rátaláltunk erre a kis paradicsomra.

Reggeli futás Danival

Hazafelé jól meghúztuk, hogy meg ne fázzunk az esőben, és közben konstatáltuk, hogy már megint jó őrültek vagyunk! Kint a vizen, a hullámok között az esőben, nincs még két ilyen hülye… Vagy legalábbis nagyon ritka! De nekünk megérte, pont így volt izgalmas és szép! :)

Hazafelé a kajakozásban megálltunk az esőben, behúzódni egy útszéli sültcsirkére az eső elől. Miközben faltuk a már rég nem evett finomságot, ismerős mondatokat hallottam a vendéglős nő és egy srác között. „Small Country”, „10 Million People”, „Europe”… Te, Zita, ez a srác nem magyar? – Nem tudom, kérdezzük meg! Where are you from? I’m from Hungary. Ne már basszus, mi is! Mióta vagy a szigeten? Danival találkoztunk, a magyar szomszédunkkal, akiről kiderült, hogy a szigeten eltöltött 12 napunk alatt végig mindössze 50 méterre lakott tőlünk. Nagyon megörültünk a találkozásnak, hát még én, amikor megtudtam, hogy Dani is szeret futni. Meg is beszéltünk egy közös futást másnap hajnali 6 órás indulással. Nem volt könnyű felkelni, de a 10km-es futás nagyon motivált, meg persze nem is hagytam magamnak más választást: ha megígértem, muszáj menni! (Sokszor így szoktam csinálni, mert magamért képtelen vagyok felkelni, de ha van valaki más, akivel megbeszéltünk valamint, akkor nincs szundi! :) )

Dani a kilométerek alatt aztán elmesélte a rövid történetét: otthon már régóta álmodozott róla, hogy valahová lépni kéne, valamit tenni kéne, aztán amikor megszűnt a munkahelye és a barátnőjénél is felmondott. Ekkor elérkezettnek találta az időt, eladta a holmijait, a kocsiját, összepakolt egy hátizsákba és elindult. Hamar itt kötött ki Koh Tao szigetén, és már több hónapja itt él. Ő ezt inkább egy új kezdetnek éli meg, mint egy végnek, és most egy ügyes kis mobilalkalmazást fejleszt tengernyi szabadidejében, ezen a „borzalmas” helyen. :) Ahol szerintem simán nem költ annyit, mint otthon az autóval, albérlettel, téli fűtésszámlákkal, még a szárazföldinél magasabb árak mellett sem. Futni is itt kezdett el, hogy el ne tunyuljon, és ez jól is megy neki, mert meg kell mondjam, emberemre akadtam benne. Bár fénykoromban (vagyis kb. 10-12 évvel ezelőtt – Te jó ég, olyan rég!?? Áááá…! Öregszem! Azt hittem, rajtam nem fog az idő.) a 6 perces tempó laza lötyögésnek számított, azóta sokat változtam én is, és most a 10 kilométer, azokkal az emelkedőkkel, a trópusi éghajlaton, még ezen az amúgy kellemes reggelen is betett nekem, olyan alaposan megpurcantam tőle, hogy nem is sikerült nagyon produktívnak lenni ezen a napon eztán.

Last Minute evezős túra a Koh Nang Yuan szigetekre

Zitát még hagytam aludni vagy 10-ig, én közben a naplót pötyögtem, aztán felkeltünk, megreggeliztünk, és pakolni kezdtünk. Bizony, ez volt az utolsó napunk a szigeten, mert előző nap este megvettük a hajójegyet tovább délre, vissza a szárazföldre, este 9 órai indulással, alvós hajóra, reggeli érkezéssel.

A kalandjainknak azonban ezzel még nem lett vége, ugyanis délután a napsütéssel együtt jött egy agymenésem. Ekkor már egy hete nem sütött igazán a nap, hőség az volt, néha előbújt a napocska is, de olyan ragyogó, tiszta idő már nagyon rég nem volt, viszont úgy tűnt, ezen a délután kitisztul az idő. Többek között a borús idő miatt sem mentünk ki eddig a hármas-sziget, a Koh Nang Yuan legdélebbi szigetére, megmászni azt, és lefotózni föntről, a tetején lévő szikláról a másik két szigetet, köztük a homokföveny nyúlványokkal. Tudtam, hogy ez nem akármilyen élmény és fotótéma lehetne, de addig halogattuk, míg végül nem is maradt rá igazán idő. Ám most, hogy kisütött a nap, újra kedvet kaptam hozzá, és győzködtem Zitát, akit nem kellett sokat kérlelni. Indultunk hát, le a bringával a nagy partra, oda ahol a buli volt két napja, leláncoltuk őket, kibéreltünk gyorsan két órára egy kettes kajakot, és már a vizen is voltunk. Gyönyörű napsütésünk volt, eveztünk a fényárban, és megint ránk tört az érzés, ami előző este is. Én fáradt voltam, éreztem a lábam, a vállam, de azt is, hogy nagyon élvezem az egészet úgy általában is, és azt is, hogy olyan izmokat mozgatok meg, amelyeket amúgy nem nagyon szoktam. Hogy arról ne is beszéljek, hogy az mennyire tetszett, hogy Zita is éppígy vagy talán még jobban élvezte az egészet. Én vagyok a világ legszerencsésebb fickója, komolyan! Találtam egy ilyen lányt, aki hozzám jött feleségül, és aztán elbiciklizett velem idáig, most pedig már megint csináljuk az őrültséget, amikor már alig van 5 óránk a hajó indulásáig… :D

Eveztünk, ahogy bírtunk, és a sziget szépen lassan, de közeledett. Kb. félúton megtorpantunk egy kicsit, mert nagyon úgy tűnt, hogy le fog menni a nap, mire odaérünk, és valójában aztán így is történt, ha le nem is ment még teljesen, de a felhők mögött sajnos már eltűnt a nap, mire ki tudtunk kötni a déli szigetet a többivel összekötő homokföveny szélén. Nem hagytuk, hogy ez csalódással töltsön el minket, inkább siettünk, hogy még minél előbb, minél jobb fényeknél felérjünk a sziget tetejére, a sziklára. Először a part menti sziklákra épített fa sétányon kellett végigszaladnunk, aztán pedig fel egy betonlépcsőn az erdőben. Sehol nem találkoztunk az amúgy állítólag mogorva szigetőrrel, és így nem is szedte be rajtunk senki a szigetre lépésért a 100-100 baht-ot, de erre akkor ott nem is figyeltünk, csak utólag konstatáltuk.

Fent a sziklák tövében véget ért a lépcső és kellett egy-két nagyobbat lépni, vagy inkább már mászni, hogy fent legyünk a sziget tetejét képező hatalmas, lapos sziklatömbök tetején. Ez nem okozott gondot nekünk még flip-flop papucsban sem, felsegítettük egymást, majd megkezdtük a gyönyörködést és persze a fényképezést.

Egyszerre két gépet kattintgattunk, Zita az új Canont (amit a naptárbevételekből vettünk!), én pedig a Panasonic-ot. Aztán leálltunk ezzel, és már nem is tudom mennyi ideig, de csak néztük az alattunk elterülő szigeteket. Gyönyörű volt, és én közben az itt eltöltött napokra gondoltam. Ez a sziget bizony kiérdemelné azt a címet, hogy „A sziget, ahol az álmok véget érnek!”, mert simán el tudom képzelni, hogy a kevésbé ön- és céltudatosabb utazó itt ragad akár hónapokra vagy évekre is, félbehagyva az amúgy hosszabbra tervezett világkörüli álomutazását. Nekünk ez azért nem fordult meg komolyabban a fejünkben, és Danit is meg kell védjem, neki ez, ahogy már írtam, inkább kiindulópont, és ő inkább máshogy nevezné ezt a szigetet, az ő definíciója a „Nyári tábor felnőtteknek”! :) Mindkettőben van valami, és ahogy ott a déli részen futkorásztam a nyugadtabb öblök között, bizony ez a sziget még a családosoknak is ideális lehet. Rögtön azon kezdtem ábrándozni, hogy milyen jó lenne ezt egyszer nagyobb családi körben is meglépni, eljönni ide több hétre vagy akár egy hónapra is, és nem csak a leendő gyerekeinkkel, hanem a testvéreinkkel, azok családjával és a szüleinkkel együtt. Hogy élveznék ők is… Annyi mindent lehet itt csinálni, futni, kajakozni, úszni, sznorkellingezni, búvárkodni, hogy Dan leendő bringakölcsönzőjéről ne is beszéljek. Nekünk közel sem sikerült az egész szigetet felfedezni, a keleti és északi partvonalon nem is jártunk egyáltalán. Milyen jó lenne minden reggel kimenni a bátyámmal és az apukámmal egy közös családi futásra, ahogy már csak a december 24-ei, Karácsony estét megelőző reggeleken szoktuk az utóbbi években. Mennyire nagyon élveznék ők is… Aztán persze visszaszálltunk a földre, és belegondoltunk abba is, hogy ez milyen irdatlan sok pénzbe kerülne, és lefelé menet Zita azt is megjegyezte, hogy nem gáz-e ilyenekről álmodozni, amikor közben arra is szoktunk figyelni és arról is szoktunk beszélni, hogy ne legyen olyan nagy az a bizonyos ökológiai lábnyomunk. Mert ugye a nagycsaláddal kétlem, hogy kerékpárral utaznánk ide… :)

Szóval nagyszerű pillanatok voltak ezek odafent, méltó zárása volt ez a szigeten eltöltött napoknak,, még ha kicsit kalandosra is sikerült. Lent a tücsökszerű állatok összegerjedtek a naplementére és elképesztő ricsajt csapva egyszerre ciripeltek, amikor visszaértünk a partra.

A kajakban egyenest elindultunk Koh Tao nagyszigete felé, hogy ne legyünk kivilágítatlanul a nyílt vizen, mire besötétedik. Ez éppen hogy, de végül sikerült is, amikor már kukksötét volt, akkor már a nagy öbölben voltunk, a part mentén haladtunk, az éttermek fényénél, a teraszokról kiszűrődő élőzene kíséretében. :) Ez is hangulatos volt, meg kell hagyni, de közben majd meg feszültünk, úgy eveztünk, ezért ezt már nem tudtuk igazán tisztán kiélvezni, inkább arra koncentráltunk, hogy haladjunk, mert ekkor már alig volt két óránk a hajó indulásáig. A GPS nélkül nem lett volna könnyű megtalálni a helyet, ahonnan indultunk, de így sikerült. A két óra már rég lejárt, de egy szót se szólt az emberünk, csak mosolyogva visszavette a kajakot és az evezőket. Mi úgy ahogy voltunk, mezítláb tekertünk fel a táborunkhoz, mert a papucsokat nem akartuk összekoszolni a part homokjában, és különben is nagyon csúszósak vizesen.

Szerencsére a sátrat már nagyon okosan előzőleg lebontottuk, és ez kellett is, mert már nagyon kevés időnk maradt. Amíg Zita zuhanyozott, én felmálháztam a bringákat, majd én is letusoltam, és már csak a búcsúzkodás maradt. Ursulánál így végül elszalasztottuk a vacsorát, de az e-mail címét végül sikerült megkapnunk, és Zita még valami csokoládés fagylaltszerű történetet is megkóstolt gyorsan. Ha a szigeten jártok, ugorjatok be a Rocktopussal szembe Ursula „Taste of Home” éttermébe, nem véletlenül ő a legjobb a TripAdvisor szavazói között! ;) Danit valószínű már nem fogjátok a szigeten találni, de szerencsére tőle végül el tudtunk köszönni, mert az utolsó pillanatban megjelent. Jobb lett volna nyugodtan, egy sör mellett beszélgetni vele még egyet, ahogy előző este tettük, de ez most elmaradt, talán majd valamikor máskor, a világ valamelyik másik pontján.

Száguldottunk lefelé, de nem sokáig, mert Mrs. Udon Thani étterme előtt lefékeztünk és felvettük a fölfelé jövet már megrendelt négy darab Vegetable Chicken Fried Rice-t, hogy legyen mit ennünk este a hajón – ha elérjük. Tepertünk tovább, de nem a főúton, mert az hullámvasútas volt, és mi csomagokkal voltunk, ráadásul nekem megint beragadt a markolatváltóm, és nem tudtam váltani. A sok csomaggal nem volt könnyű végighajtani a parti kis úton, a fekvőrendőrökön és a turistákon át. Egyszer majdnem meg is borultam, de nem miattuk, hanem azért, mert nem tudtam leváltani és így nehéz volt elindulni egy tumultus mögül. Az szép show lett volna, ha ezzel a megpakolt űrjárgánnyal elvágódok két tucat részeg nyugati turista előtt, de hála az égnek, ez az epizód végül kimaradt a filmünkből. Helyette jött egy rövid, de piszok meredek fölfelé, az egyetlen a kikötőig, amit már vártunk, mert tudtuk, hogy jönni fog a reklám után. Leszálltunk a bringákról, én letámasztottam az enyimét, majd Zitáját ketten feltoltuk. Mindezt papucsban, kövön, ami nem volt könnyű. Aztán ugyanígy az enyémet is feljuttattuk, és odafent már csak két nagyon alattomos, éles élekkel ellátott fekvőrendőr állta az utunkat, amelyeken így a táskákkal, a válthatatlan biciklimmel én akkorát huppantam, hogy az szinte már nekem is fájt, nem csak a kerékpárnak.

15 perccel 9 előtt értünk oda a hajóhoz, még bent állt, és nagy megkönnyebbülésemre egy hatalmas komp volt, amibe autók is be tudtak állni. Ekkor jött egy rövid hidegzuhany, mert a jegyeket kezelő hölgyek azt mondták, nem érvényes a jegyünk a hajóra. Meglepetésünkben nem is tudtuk, mit csináljunk, de persze azért Zita megkérte őket, hogy nézzék meg jobban azt a jegyet. És voilá, másodjára már érvényes volt. Csak egy kis incidens, hogy sose felejtsük el, még mindig Ázsiában vagyunk!

Ezek után már csak fel kellett hajtanunk a hajóra, lerámolni a bringákról, rögzíteni azokat, majd felpakolni a holmijainkat a fedélzetre, és megtalálni az ágyainkat. A kajakozástól sajgó vállakkal és mellkassal, a parti sétáktól több helyen felvágott talpbőrrel, a futásoktól beállt lábizmokkal, és a búvárkodástól még mindig egy pici vízzel a fejemben vágtam el magam az ágyon, totálisan kimerülve és hullafáradtan, de nagyon-nagyon boldogan ahogy Zita is. Tudtam, hogy mindezekből hamar regenerálódni fogok (és így is lett), de azt is, hogy ezek az élmények már örökre a mieink lesznek, és ezekért bőven megérte minden.

Koh Tao szigetén összesen nem egész 12 napot töltöttünk, 2013. április 4-én reggel érkeztünk meg, és április 15-én este hagytuk el. Ez alatt az idő alatt 144.033,4 forintot költöttünk, és ebben már a Bangkokban vett busz-hajójegy és ez a második hajójegy is benne van, ahogy a sátorhelyünk, minden élelmünk, a búvárkodás, a kajak és a sznorkelling szerkó bérlése is. Ha a bangladesi repülésünket nem nézzük, szerintem soha ilyen kis idő alatt ennyi sok pénzt nem költöttünk még ezen az úton. De még nem is búvárkodtunk, és nem is jártunk még ilyen mesebeli szigeten soha ezelőtt. Mindennek megvan az ára. Mi persze ezt az árat is próbáltuk a lehető legalacsonyabban tartani, ezért sátraztunk, és ezért volt egy speciális ajánlatunk a Rocktopus-nak, amivel ők éltek, és amiért mi nagyon hálásak vagyunk, és még egyszer, utoljára: nagyon köszönjük! :) Ha ők nincsenek, csak a két búvártanfolyam került volna ennyibe, ezért valószínű be se tesszük a szigetre a lábunkat.

Az utazás kiválasztása és az odajutás

Ahogy a Taj Mahalhoz, úgy a Ha Long öböl mészkőszikláihoz is odatűztünk egy képzeletbeli gombostűt a világtérképen, amikor ezt az utazást elkezdtük álmodni és tervezni. Vietnamnak a legnagyobb turistalátványossága és jelképe minden bizonnyal a Ha Long öböl. Ezen a helyen a mészkősziklák toronyként állnak ki a tengerből, ezer és ezer szigetet alkotva. Ezt a helyet nem akartuk kihagyni.

Mivel az öböl Hanoi-tól kb. 150km-re keletre fekszik, úgy döntöttünk, hogy ezt a kerülőt egy szervezett utazás keretében tesszük meg, s nem bringákkal, mert abban nem sok élvezetet találnánk. A térképről ugyanis azt olvastuk le, hogy az a Hanoi környéki északi rész viszonylag sűrűn lakott, tele van utakkal és sztrádákkal, és ehhez nem volt kedvünk bringával. Az utazási irodák viszont egész jutányos áron kínáltak „all-inclusive” utakat, nem hiába, valami előnye is van annak, ha egy hely ilyen szuper népszerű a turisták körében, mint a Ha Long öböl. Az egy napos túrák 25 dollártól kezdődtek, de az ilyesmi meg sem fordult a fejünkben, hiszen ha csak egy napra mennénk, azon a napon több időt töltenénk a buszban, mint a vízen a sziklák között. A kétnapos utak 40 dollártól indulnak, sokáig egy ilyenre akartuk benevezni, de végül hagytuk magunkat rábeszélni a 3 napos útra, ami alig drágább, csak 50 dollár, és így lesz egy középső napunk, aminek a fele nem fog elmenni csak az oda- vagy a visszaúttal. Ebben az árban benne volt a kétnapi szállás (egy nap hajón, egy nap a legnagyobb, központi Cat Ba szigeten), 7 étkezés, az oda- és visszaút háztól házig, a vezető, a belépők és a kajakbérlés, mert hogy egy órányi opcionális kajakozást is ajánlottak a prospektusok. Ez mind alig tízezer forintért fejenként szinte túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen, de mivel egy 100m-es utcában 5-10 utazási iroda (amit valamiért itt Café-knak is hívnak) kínálta nagyjából ugyanazokat az utakat, így mi elhittük, hogy ekkora a verseny. Persze azért voltak fenntartásaink, mert láttuk, hogy a felső határ a csillagos ég, miközben 50 dollár alá sehol nem ajánlottak be a 3 napos útra, egyik irodában sem. Tudtuk, hogy ez a „legalja”, hogy nem a legpofásabb hajóval fogunk utazni és nem a legpompásabb szállodába fognak lerakni minket, és az étkezésekre sem vizionáltunk királyi lakomákat, de mindezekre nem is nagyon vágytunk, csak arra, hogy lássuk a híres Ha Long öblöt, és közben ne kelljen azzal bajlódnunk, hogy navigálunk és alkudozunk és keressük a legolcsóbb éttermet és a legolcsóbb szállodát. Ez megy nálunk az év nagy részében ezért most akartunk egy kis kikapcsolódást e téren, még úgy is, hogy közben tudtuk, ez bizonyos kötöttségekkel is jár majd.

Szóval végül indulás előtti este a szállodánknál beneveztünk egy ilyen 3 napos, 50 dolláros kalandra. Azért a saját szállónknál, mert ugyanazt a túrát, ugyanazon az áron ajánlották, mint sok másik iroda is, és mert így meg tudtuk velük beszélni, hogy ha náluk vesszük az utat, akkor arra a két éjszakára, amíg távol vagyunk, nem kellett kifizetnünk csak 6 dollárt a 9 helyett (hiszen nem használtuk a zuhanyt, a hűtőt, a villanyt, csak a bringák és a cuccaink álltak a zárt szobában).

Reggel valóban érkezett egy fickó a szállónk elé, aki azt mondta magáról, hogy ő a vezetőnk. Érdekesen törte az angolt, látszott rajta, hogy sokat csinálja ezt. Egészen a sarokig kísért minket, ahol már várt ránk egy kisebb busz, erre felszálltunk, majd megvártuk, amíg a busz araszolva átgurul a Backpacker’s Hostel elé, ahol a többi utas nagyrésze felszállt. Amikor végre megteltünk, lassan kigurultunk a városból és elindultunk kelet felé. Az utazás hosszú volt, hosszabb mint ígérték, de ezen nem akadtunk le, erre számítottunk. Útközben csak egyszer álltunk meg, egy hatalmas, modern szuvenírlerakatnál, ami tartok tőle, hogy pontosan erre a célre épült ki: pihenőnek a Hanoi és a Ha Long öböl között utazó turistáknak. De ez nem baj, végülis nem bántottak minket! :)

A kikötőben megkaptuk a jegyeinket, majd külön csoportokra szakadtunk a szerint, hogy ki hány éjszakát kívánt eltölteni a hajón és a szigeten. Mi ahogy már írtam, egy éjszakát a hajón egyet pedig a szigeten kívántunk eltölteni, a programfüzetet pedig gondosan befényképeztük, hogy ha valami esetleg nem úgy történne, ahogy azt előzőleg ígérték és leírták, akkor tudjunk reklamálni. Mert ilyenről ezeregy történetet olvastunk az interneten.

Pasziánsz a Thieng Cung barlangban

Az ebédet már a hajón kaptuk, nem volt vele baj, de ezt csak annak köszönhetjük, hogy az asztaltársaink nem voltak olyan torkosak, mint mi és egy csomó ételt meghagytak, amit mi kérdezés után szépen mind felfaltuk. A hajó egyébként kellemes csalódás volt, nem volt különösebben lepukkant, kellemes étkezőrésszel szolgált és ki lehetett menni a hajó orrába és hátul a tetőre is, ahol napozóágyak voltak. Kár, hogy a nap nem sütött, javarészt ködös, borús időnk volt, de emiatt próbáltunk nem szomorkodni, ezt osztották. Azért halogattuk Karácsony után az idelátogatást, mert azt vártuk, hogy mikor jön a jóidő, de az csak nem jött, így végül kénytelenek voltunk ilyen időben eljönni.

Az első állomásunk egy barlangnál volt, egy szigeten.. A miénkhez hasonló hajókkal zsúfolt volt tele az öbölben a kikötő, úgy kellett várnunk, hogy odaférjünk a mólóhoz. A barlanghoz lépcsőkön másztunk fel, innen a kilátás gyönyörű volt vissza az öbölre és a sziklákra. Közben az idegenvezetőnk elmesélte, hogy ezt a barlangot csak 1993-ban fedezték fel, vagyis nincs még húsz éve, hogy először ide ember betette a lábát. Elmondása szerint egy halász tehet róla, hogy most itt lehetünk: egy majom után eredt a sziget szikláin, amikor rálelt a barlang egyik bejáratára. Jelentette a hatóságoknak, hogy mit talált, mire azok kérdőre vonták, hogy mit akart attól a majomtól?!? :)

Bent a hatalmas termek különböző színekkel voltak kivilágítva, ami egyrészt hangulatos volt, másrészt kicsit idétlen, de mi elfogadtuk már az ilyesmit. A termek hatalmasak voltak, és tele voltak cseppkövekkel, bármerre néztünk, gyönyörű alakzatokat láttunk, a mennyezeten pedig látszott, hogy itt valaha a víz volt az úr.

Az egyik nagy terem közepén egy számítógép monitort fedeztünk fel. Hogy mi célt szolgált itt a föld gyomrában egy PC, nem tudjuk, de pasziánsz az ment rajta:

Az úszó falu és a kajakozás a 200.000 dong-os szikla alatt

A következő állomás egy úszó falu volt, ahol a várva várt kajakozási lehetőség is ígérve volt, igaz, útközben kiderült, hogy a prospektusban írt egy óra helyett csak harminc percig. Mikor kérdeztük, miért, azt mondták azért, mert hamarosan sötétedik. Ezzel lehetett volna még vitatkozni, hogy de hát késve érkeztünk meg a kikötőbe és erről nem mi tehetünk, de ennek saját magunk és a vezetőnk felbőszítésén kívül sok értelme nem lett volna – így hát nem is tettük, csak rohantunk az úszó mólón a csónakokhoz, hogy minél előbb a vízen lehessünk.

Maga a falu is lenyűgöző volt már, hiszen a nagy sziklák között voltak a házak, amelyek hordókon úsztak és némelyikük a sziklához volt kikötve, hogy az áramlatok odébb ne vigyék. Mindezt már a kajakból fedeztük fel, amit rettentő mód élveztünk, nagyon tetszett, hogy a szabad vizen, ahol nem vagyunk kötve még úthoz sem, 360 fokban bármerre vándorolhatunk. Hamar ki is néztük magunknak azt a nagy sziklát, amit már a hajón bemutatott nekünk a vezetőnk: ez az a szikla, amely az egész öbölnek az egyik legnagyobb jelképe, és amely még a 200.000 dong-os bankjegyen is megtalálható. A pontos nevére nem sikerült rájönnöm, ezért azóta is csak ilyen néven emlegetjük.

Nagy élmény volt alatta átkajakozni és nagyon élveztük ezt a kis vizi csavargást, sejtettem, hogy ilyen környéken jó lesz kajakozni, de azt nem, hogy ennyire, és külön örültem, hogy ezt Zita is épp így vagy talán még jobban élvezi. Még 10 perce sem voltunk a kajakban, máris egyöntetűen eldöntöttük, hogy másnap a délutáni „szabadfoglalkozásunk” alatt az lesz az első dolgunk, hogy rohanunk kajakot bérelni, és felfedezünk annyi szigetet, amennyit csak bírunk a naplementéig.

Ilyen helyen kajakkal mászkálni… Nem tudok mást írni, mint hogy tényleg szuper volt! Visszafelé még benéztünk egy öbölbe és megcsodáltuk a falu mozgó árusát, aki egy csónakról kínálta a portákáit. Érdekes volt látni, hogy az evezőt errefelé a csónakosok nem húzzák, hanem tolják. Végül is így nem háttal ülnek a menetiránynak, hanem előre! :)

Az este csöndes volt a hajón, a szobánk is egy pozitív csalódás volt, a vártnál tisztább és szebb volt és két órára még vizünk is volt a zuhanyban. A vacsoránál most sem maradtunk éhen hála a kákabélű útitársainknak. :) Este még egy kis naplót is sikerült írnom (időutazás vissza Laoszba), így boldogan feküdtem le valamikor éjfél körül.

Gyalogtúra a rozsdás kilátóhoz a Cat Ba szigeten

A reggeli után kikötöttünk a sziget északi részén, ahol egy rövid várakozás után felszálltunk egy buszra, ami bevitt minket a sziget közepébe, a szigettel azonos nemzeti park bejáratához. Itt tudtam, mi vár ránk, ezért a ViewRanger OpenCycleMaps térképét is felfrissítettem a környékről – így tudtam, hol van a hegy, amire készülünk felmászni és az milyen magas és merre vezet fel rá út.

Talán ennek köszönhető, hogy igazából felcsaptunk spontán túravezetőnek. A hölgy ugyanis, aki átvett volna minket a vezetőnktől, nem nagyon beszélt angolul, hátramaradozott, és igazából csak akkor esett le, hogy ő itt a helyi vezetőnk, amikor már fent voltunk a hegy tetején a rozsdás kilátó aljában.

Ez a kilátó életveszélyes volt, hiányoztak a tetején a járólapok, és az egészet már igen kikezdte a rozsda – egy ilyen épületet Európában már rég lezártak volna. A kilátás felejthető volt a felhők miatt, viszont odalent szemben a dzsungel zöldje között találtam egy gyönyörű kiszáradt fát.

Maga a kilátó így nem volt különösebben nagy szám, inkább az oda és visszautat élveztük nagyon, szép, sűrű erdőben haladtunk, csak arra kellett figyelnünk, hogy idejében visszaérjünk a buszhoz.

Az ebédet már a Cat Ba településen lévő szállodánkban kaptuk. Meglepődtünk azon, hogy itt is éppoly fejlett a civilizáció, valahogy nem vártam sok szintes vasbeton épületeket itt a szigeten, azt hittem, hogy csak egy halászfalu melletti bungalósoron lesz a szállásunk, de e téren csalatkoznom kellett, még wifi is volt a szállóban, így a tegnap megírt bejegyzéseket fel is tudtam rögvest tölteni, sőt mivel éreztem, hogy csodás egy három nap közepén vagyunk, bejelentkeztem az Origo utazási rovatfelelősénél, hogy írhatok-e cikket a még véget sem ért élményeinkről.

Kajakkal a Majmok szigetére

A kikötőhöz már úgy rohantunk át, hogy közben már tudtam, ebből Origo cikk lesz! Rég éreztem ilyen izgalmat, nagyon vártuk és aztán nagyon élveztük a kajakozást, a rovatfelelős eltalálta a főcímet, tényleg úgy élveztük, mint a gyerekek! :) Csak ugyanerről van szó benne, mint itt, rövidebb, szolidabb kivitelben!

Ez a délutáni kajakozás, ahogy vártuk, abszolút csúcspontja volt az egész Ha Long öbölbeli utazásunknak. Kint a vízen újra elkapott minket a szabadság érzése, a kis térképemen még egy kis vízrajz is volt, látszódtak nagyjából a szigetek és az öblök, szabadon válogathattunk a szigetek között, melyikre hol szeretnénk kikötni. Ki is néztünk magunknak egyet, amit célba vettünk. Mivel Zita most kajakozott komolyabban először, én meg talán ha negyedszer életemben, elég bénák voltunk, nehezen tartottuk irányba a tengeren hánykolódó kajakunkat. Persze nem voltak nagy hullámok, a szigetek felfogták a szelet, de még így is mindig azon kaptuk magunkat, hogy a hajónk orra nem arrafelé áll, amerre kinéztünk magunknak a szigetet.

Persze mindig korrigáltunk és végül kikötöttünk azon a kis homokos fövenyen a sziklák között, amit már a távolból kiszemeltünk. Juhúúú, itt vagyunk egy szigeten, ami csak a miénk! Egy nagy sziklamonstrum a tengeren és csak mi vagyunk rajta! Hatalmas volt, szaladtunk a sziklák között körbenézni miután kikötöttük a csónakunkkal. Elképesztő fekete sziklaalakzatok között mászkáltunk, amelyeken fejmagasságig mindenféle tengeri élőlények nyomai voltak láthatóak. Ez a tengeri élővilág egy a szárazfölditől elég különböző teljesen új világ, amiből mi szinte még semmit nem ismerünk a valóságban, csak a tévé és az internet képernyőjén keresztül. Ez még felfedezésre vár! :)

Ezt a felfedezést azzal folytattuk, hogy visszaültünk a kajakunkba és célba vettük a Monkey Island-et, vagyis a Majmok-Szigetét! Hatalmas sziklaóriások között halattunk a vizen és piszkosul élveztük! Amikor a sziget előtt kiértünk egy nagyobb nyílt részre, pár percre még a nap is kisütött. A vízfelszín fölé csapatokban, egy irányban ugró, így vonuló halakat fedeztünk fel, de lencsevégre már nem tudtuk kapni őket, mert mindig csak egy pillanatra tűntek fel, néha egészen közel hozzánk. Itt bizony minden él körülöttünk, micsoda világ lehet vajon a felszín alatt!

A Monkey Island-en egy hosszú, homokos parton kötöttünk ki, voltak itt bungalók is, mert aki megteheti, és erre vágyik, az akár itt is éjszakázhat. Persze jó pénzért… Mi csak egy rövid látogatást tettünk itt, de ezalatt megbizonyosodtunk arról, hogy a vezetőnk tévedett akkor, amikor azt mondta, hogy itt már nem élnek majmok. Nagyon is élnek, a sziget hű a nevéhez. Erről úgy szereztünk tudomást, hogy a tőlünk kb. 50 méterre napozó hölgypáros elkezdett sikitozni. A táskáik tartalmára ugyanis néhány majom szemet vetett és ettől ők úgy megijedtek, hogy egész a partig szaladtak. Mivel továbbra is a sikitozás volt a legjobb ötletük az angol anyanyelvű lányoknak, miután lefotóztam a jelenetet, néhány parton talált követ hajítottam a majmok felé. Azok egyből meghátráltak, de egyikük valami színes papírba csomagolt édességet ekkora már magával ragadott az egyik táskából. Ekkor fedeztük fel, hogy a part menti fás rész valójában tele van majomcsaládokkal.

A szigetről hamar továbbálltunk mert még volt bőven felfedezni való a környéken. A szemközti öblök egyikébe vágtunk át itt nagyon szép sziklák és homokfövenyek mellett haladtunk el, de közben az öböl medre nagyon sekély volt. Néha már a sziklákról löktük el magunkat és úgy haladtunk. Ezen a helyen ketten egy csónakból hálót vetettek, próbáltuk őket kikerülni, hogy ne okozzunk bonyodalmat.

Ezt az öblöt egy másik helyen hagytuk el, ahol valamiféle vízi kőkerítésen keltünk át, úgy hogy a csónak éppenhogy átfért. Újra kint voltunk a nyílt vízen, most már hazafelé tartva, de azért még mindig csavarogva. Láttunk egy másik kajakos párost, aztán pedig megközelítettük az általam gombának elnevezett sziklaszigetet. Mivel apály volt, egészen be tudtunk menni a szirtek alá, ahol máskor csak a víz jár.

Az apálynak nem sokkal később a hátrányát is láttuk. Vagyis talán túlzás ezt annak nevezni, csupán arról van szó, hogy kikötöttünk egy két sziklát összekötő, nagyon alacsony kavicsos földnyelven, ahol valószínű magas vízálláskor át is lehetett volna hajózni. Itt átrángattuk a kajakunkat a túlpartra, de még nem indultunk rögtön tovább, hanem előtte jól körbenéztünk. Zita nagy élvezettel szedte össze a különféle tengeri herkentyűk vázait, emlékszem, mennyire megmaradt bennem, ahogy azt mondta: az igazi csodák itt bújnak meg a hasadékokban! :)

Nagyon élveztük ezt a délutáni „szabadfoglalkozás” alatti kajakozást, messze ez volt a legnagyobb élményünk az egész három nap alatt. Másnap már csak hazautaztunk, vissza a szigeten az északi kikötőbe, ki a hajóval a szárazföldre, majd egy röpke két órás buszra várakozás után után a busz is megérkezett, ami hazavitt minket Hanoi-ba. Ennyi hiba belefér a történetbe, akkor lehetnénk ilyesmikért mérgesek ha nem a legeslegolcsóbb útra neveztünk volna be. Na jó, az már felbőszített minket, hogy a pihenőhelyen, ahol megálltunk, két féle étterem volt. Egy csili-vili, ahol aranyárban hamburgert meg hasonló nyugati kajákat adtak, és egy műanyagszékes, műanyagasztalos, ahol rendes vietnami kaját adtak, normális áron. De mi itt nem ehettünk, ez utóbbi csak a buszvezetőknek és az idegenvezetőknek volt fenntartva. Nem elég, hogy elzárják előlünk a kaját, akkor még meg is különböztetnek? :) Ez nem tetszett nekünk, mert éhesek voltunk és így kénytelenek voltunk valami szárazkeksszel beérni, mert csak azt találtuk 30 ezer dong alatt.

Na, de nem akartam negatív lenni a végére, mert összeségében nagyon jól éreztük magunkat a Ha Long öbölben, és nagy élmény volt ez a kajakozás. Végül is nem bántuk meg, hogy fizetett, szervezett utazás keretében mentünk, de hosszútávon azért sohasem csinálnánk ezt, ahhoz már túlságosan is hozzászoktunk a mi utazásunk nyújtotta szabadsághoz, hogy akkor és oda megyünk, amikor akarunk.

A Ha Long öbölben 2012. december 28-29-30-án voltunk.