Nászút a Föld körül » Kalifornia

Rescue Mission to Las Vegas – A Hoover-gátnál és a Red Rocksnál

Arpi — Thu, 07 Aug 2014 18:00:30 +0000

Megint csak képekben mesélek, mert azt hiszem így jobb lesz.

Bishop tele volt ilyen táblákkal, és tényleg így néz ki a város + kismillió autó meg modern üzlet, reklámtábla

Egy patika… :)

Az utcakép Bishopban

Kimentünk a város végébe stoppolni…

…de nem jártunk sok sikerrel, mindenki 55 mérfölddel húzott el mellettünk

Erősen sütött a nap, forróság volt és nagyon nagy szembeszél (szembe fújt volna, ha biciklizünk…) ezért én inkább máshogy hasznosítottam a Las Vegas táblánkat :)

100 Fahrenheit – Amikor Fahrenheit bácsi kitalálta ezt a hőmérsékletskálát, a 100-ra lőtte be az emberi test hőmérsékletét. Picit tévedett, 100 Fahrenheit 37.777 Celsiusnak felel meg, a testünk pedig alapesetben csak 37 fok :) Köszi Randynek ezen infókat! :)

Miután visszamentünk Bishop belterületére, ahol lassabban hajtottak az autók, felvettek minket. Már az előző kép is a kocsiban készült, a kinti hőmérséklet mutatójáról. Egy kedves férfi vett fel minket a nagy piros pickupjával, és Lone Pine-ig vitt minket, pedig csak Independence-ig (másnap volt júli4 – Independence day) ment volna, de elvitt minket a plusz 15 mérföldre lévő következő városig. Közben sok érdekeset mesélt a környékről, egy híres börtönről és hogy mennyi filmet forgattak errefelé…

Sofőrünk ötletére egy komolyabb táblát is készítettünk

De hiába… Sötétedés előtt egy órával feladtuk. A táblával viszont másnap történtek érdekes dolgok. A helyiek azt hitték, hogy koldulunk mert a koldusok szoktak ekkora táblákkal az út szélén állni. Ez először nekünk sem esett le, csak mikor már a második hölgytől kaptunk pénzt, és mikor erről másoknak meséltünk. Mégsem volt jó ötlet a tábla. Szegény jóakaróinkat jól összezavarhattuk, amikor nem akartuk elfogadni elsőre a pénzt, meg amikor végül erősködésükre végül mégis elfogadtuk aztán névjegykártyát adtunk nekik webcímmel meg mindennel. Ha előbb látjuk a mi táblánkhoz hasonló táblákkal koldulókat, nem készítünk ekkora táblát. A két adományból egyébként már majdnem kijött volna egyikünknek egy buszjegy a következő forgalmasabb útig, csak ezzel meg az volt a baj, hogy a következő busz az ünnep miatt csak 4 nappal később indult… :)

Egy kedves család háza melletti legelő sarkában kaptunk engedélyt a sátrazásra. Ez a kép már másnap reggel készült. Este látszott a Tejút az égen, gyönyörű naplementénk és napfelkelténk volt, a távolban pedig az egyik csúcs a sok közül a Mount Whitney, négyezer-valahányszáz méter magas, ha Alaszkát nem számolnánk, ez lenne a legmagasabb csúcs az USA-ban.

Reggeli kilátás a sátrunkból… Ha eddig nem értettük, miért nem vettek fel minket, itt most megértettük. :) Szép volt még egy napot maradni ezen a vidéken.

A ház, ami mellett sátraztunk

Nem látszik, mert vastagon le van vakolva, de ez egy szalmabála ház! :)

Bővebben a szalmabála építészetről: Magyar Szalmaépítők Egyesülete

Közös fotó a családdal, akik megengedték, hogy náluk sátrazzunk. Ezúton is ezer köszönet! :)

Szégyeljük, de amíg stoppoltunk, többször megfordultunk a mekiben. Bent ugyanis légkondi volt, és 1 dolláros “termékek” (mert hát ételnek ki tudja, hogy nevezhető-e) így amíg az egyikünk bevásárolt, a másik kint állhatott az épület előtt stoppolva, és így nem veszítettünk időt és esélyt. És jeges italt is annyiszor tölthettünk után amennyiszer csak akarsz(kicsit csalva az előző nap vett poharunkba – elviekben csak same day, vagyis azonos nap lehet refill-t, vagyis újratöltést csinálni. (semelyik családnak sem jutott eszébe egy pohárból inni, mindenki megveszi a külön poharakat mindenkinek, nehogy fel kelljen állni és újratölteni. Kifelé menet kidobják a műanyagpoharat és nem használják újra) De nézzük csak, mi van az ajtóra írva? Az itt árult ételek és italok rákot és egyéb bajokat okozhatnak. Hoppá. Legalábbis Californiában így tudják… De valószínű az egész világon így van, mert mindenütt ugyanazt az ipari sz@rt árulják. És mindemellé még odaírják, hogy “We Care”, ők törődnek velünk… Hát persze, minden mekiben ott a játszótér és a gyerek menü, törődnek velünk, hogy biztosan a következő generációk is náluk költsék el a pénzüket.

Kapcsolódó film, annak aki még nem látta: Super Size Me (teljes film, magyar szinkoronos)

Zita bokát villantott, de sajnos ez sem működött… :)

Délelőtt fél 11 körül egy sárga autó állt meg mellettünk, és a benne ülő páros azt mondta, hogy Las Vegasba tartanak, és el tudnak vinni minket. :)

Némi turpisság volt a dologban, ugyanis pár perc múlva kiderült róluk, hogy Éváról és Randy-ről van szó. :) Őket az interneten keresztül ismerjük, és meg is volt beszélve velük, hogy Las Vegasban találkozunk. Ők Los Angelesből indultak el oda ezen a reggelen, és a kedvünkért kitérőt tettek, hogy – abban az esetben, ha addig nem jön senki, aki elvisz minket – felvegyenek minket és ne kelljen itt állnunk ki tudja meddig. Csakhogy arról volt szó, hogy Éva apró autójával jönnek, amivel csak a cuccainkat és talán a bringákat tudják elvinni. Ehelyett reggel végül Randy kocsijával indultak útnak, amiben viszont tönkre volt épp menve a légkondi. Ez hatalmas áldozathozatal volt részükről, hiszen nagy kitérőt tettek értünk egy nagyon forró vidéken. Légkondi hiányában még így autóval sem mertük bevállalni a Death Valley-t, a Föld egyik legforróbb vidékét itt nyár elején. Kerülőt tettünk Las Vegas felé és útközben találkoztunk limonádét áruló gyerekekkel. Errefelé divat az ilyenfajta zsebpénzgyűjtés…

Mikor megkérdeztem a gyerekeket, hogy mire gyűjtenek, elmondták, hogy július negyedikei tüzijátékra! :o Mindjárt más íze volt a tőlük vásárolt limonádénak… :D :( Legalább nyári táborra, vagy valami értelmes dologra gyűjtöttek volna. Na de nekem nincs jogom rájuk haragudni, 15 éves koromig csak a számítógépes (ráadásul single player, ohh God…) játékokat püföltem, az se sokkal jobb mint a tüzijáték durrogtatása.

Rettentő izgalmas vidéken teleportáltuk keresztül magunkat az autóval :)

“Hol laksz? – Az autópálya 239-es kijáratánál, a ZZyzx úton! Hol?!?” :D

Útközben láttunk egy újfajta erőművet (Ivanpah Solar Power Facility): egy csomó tükörrel a napsugarakat a tornyok tetejére koncentrálják, ahol így gőz keletkezik, ami turbinákat hajt meg. Ekkor még úgy tudtuk, a magas sókoncentrátum miatt, amit erre a célra használnak, az egész még éjszaka is képes működni, de sajnos később, mikor meggoogliztam, kiderült, hogy ez nem így van, ez az erőmű csak akkor termel áramot, amikor süt a Nap. Azért így se rossz! :) Hisz talán a tükrökhöz és a gőzturbinához nem kellenek olyan spéci ritkafémek, mint a szolárpanelekhez…

Még meg sem érkeztünk Las Vegasba, már elkezdődött… :)

Las Vegasban Zitánál laktunk, bár ő érkezésünkkor nem volt otthon, így ezen a képen sincs rajta, csak a szuper finomra sikerült galuskás csirkepörköltje. :) Na meg Éva, Randy és Teri :)

Teri autójával elmentünk megnézni a Hoover-gátat, és persze nem felejtettem el kitenni a timelapse kamerát a műszerfal tetejére odafelé menet! :)

Kicsit szárazság volt az elmúlt években…

A gát a tó felöli egyik parkolóból

A gátat 1931 és 1936 között építették, és abban az időben ez hatalmas építkezésnek és óriási teljesítménynek számított.

Ezekben az oszlopokban ömlik be a víz a turbinákhoz

Emlékmű a gát oldalában

Csak ekkorka táskákkal mászkálhatunk a környéken, nehogy felrobbantsuk a gátat… Pisztoly, fegyver sem lehet nálunk. Ezt ugye azért kell külön kiírni, mert sok amerikai államban fűnek-fának szabadon lehet fegyvere, hogy meg tudja magát védeni a fegyveres őrültektől! Micsoda őrült logika! :D :(

A gát fentről, a mellé épített hídról fényképezve. A híd azért kellett, mert a gátat nem a mai forgalomhoz méretezték, ahogy Ti is láttátok a timelapse-en, jó kis dugó alakult ki rajta.

Másnap egy másik helyre, a város másik oldalában található Red Rockshoz is, ami egy nemzeti park-féleség, szóval egy szép, védett hely, ahová a városlakók ki tudnak szökni a betondzsungelből…

Csoportkéééép! :) Mondd: Saaajt! :D

Vigyázat, sivatagi teknőc veszély! :)

Szép formás, színes kövek mindenütt, ez a Red Rocks

Érdekes dolgokat tud alkotni az erózió…

Éva épp nagy szenvedéllyel mesél valamit, ahogy jószokása! :) Zita nappalijában tartottunk fényképes élménybeszámolót a tévén, amit Éva és Randy himalájai beszámolója követett, ők ugyanis a tavaszi szezonban megjárták az Everest alaptábort. Mutattak őrült videókat a luklai repülőtéren való landulásukról, és elmesélték, hogy pont amikor felértek az alaptáborba, aznap történt az a szörnyű tragédia, amiben 16 sherpa elvesztette az életét. Éváék látták, ahogy helikopterrel lehozzák a holtesteket a gleccserről. Közben egy pakisztáni fickó, aki a nők egyenlőségére próbálja felhívni a figyelmet, behívta őket egy alaptábori sátorba, és miközben megvendégelte őket süteménnyel, elmesélte, hogy a lánytestvérével együtt másztak az Everestre, és ő kétszáz méterrel a csúcs előtt megállt, és hagyta, hogy a testvére egyedül mássza meg a csúcsot, hogy ne ő kerüljön a rivaldafénybe, hanem az, hogy egy pakisztáni nő is képes megmászni a világ legmagasabb hegyét! :) Ezt nevezem önzetlenségnek! Ezzel emberünk egyben azt is feladta, hogy idén megmássza a hegyet, hiszen a sherpák a történt tragédia miatt már nem másztak ebben a szezonban, és nélkülük kvázi lehetetlenség megmászni A Hegyet. Éva egyébként lefelé menet magashegyi betegség tüneteit észlelte magán, és elég rosszul volt, de végül egy hosszú menet után leértek kellően alacsony magasságba és rendbe jött. A kalandjaikról egyébként hamarosan olvashattok egy angol outdoor portálon, ahová Éva is és én is írtunk már, és talán egy hét múlva útjára is indul a weben – reméljük nagy sikerrel! :)

Megtaláljátok az embereket a tájban? :)

Micsoda hely! :) Reméljük fotósunk nem csak az embereket, hanem az embereket a tájban fotózta! :)

Jump! :) As Always :)

Formák

Kicsit odébb más arca volt a tájnak, de még mindig Red Rocks

A szamarakra és a biciklistákra is vigyázni kell! :)

justify;”>

Beteg dolog…

Ez nem egy benzinkút, hanem egy drive-in ATM – mivel nagy a forróság, jó, ha nem kell kiszállnod a kocsiból, miközben KP-t veszel föl. Na és persze kényelmes is, és az amerikai nagyon szeret kényelmes lenni. :)

Jön még néhány izgalmas dolog Las Vegasból, a következő bejegyzésben megnézzük a kaszinók vidékét is, aztán elindulunk a bringákon tovább ebben az őrült forróságban.

Történt 2014. július 3. és 7. között, bicikliztünk az első két nap 15,5 és 3,2km-eket.

A Tioga-hágó és a Mono-tó

Arpi — Wed, 06 Aug 2014 18:00:55 +0000

Két nap kirándulás után továbbindultunk az egész eddigi utunk talán egyik legszebb vidékéről, a Tuolumne Meadows-tól. Tudtuk, hogy még több mint 500 méter szintemelkedés vár ránk rögtön a nap elején, ezért igyekeztünk korán elindulni. Ez magunkhoz képest sikerült is, és meglepetésemre az úton egyre csak arra lettem figyelmes, hogy az előttem tekerő feleségem egyre jobban elhúz tőlem.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Zitába belebújt a kisördög, és csak ment és ment, jobban bírta mint én, és még élvezte is. Úgy látszik, hozzászokott a magashegyi, ritka levegőhöz. :)

…de az is lehet, hogy a “Lifesavers” gumicukortól táltosodott meg! :)

Gyönyörű erdőben haladtunk és csak egyszer álltunk meg pihenni, különben csak fotózni. Ahogy az erdő végetért, az út is ellaposodott és már látni véltük magunk előtt a hágót. Ha hátranéztünk, havas hegyek sorakoztak mögöttünk, körülöttünk pedig egy csodaszép rét zöldellt. Ez a környék is szép volt, de igazából ekkor már úgy éreztük, hogy ami mögöttünk van, annál szebbett elképzelni is nehéz, és annyi épp elég volt – most itt az ideje valami másnak.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Ez a tábla azt meséli el, hogy a mellettünk lévő fa, és az annak magjait kedvelő madár hogyan élnek együtt. Egyetlen ilyen madár egy év alatt akár 35 ezer (!!!) magot is elrejt a földbe vájt üregekbe. Egyszerre 80 magot is képes magánál tartani a madár, és ezeket akár 7 mérföld messze is elviszi. Óriási, nem? :)

Ehhez a máshoz nagyon jó határvonalat húzott az utunkban a Yosemite Nemzeti Park keleti kapuja, ami közvetlenül a hágóban helyezkedett el. A kapukhoz egy mosdóépület, egy parkoló és egy Trailhead is tartozott, és még egy padot is találtunk árnyékban, ahová le tudtunk ülni.

Alig látszik a képen, de hátul mögöttünk a bódéra ki van írva, hogy 9945 láb magasan vagyunk, vagyis 3030m-en. :)

Itt szusszantunk kicsit, falatoztunk, majd készítettünk egy fényképet jobb híján a kapuval a háttérben, aminek az oldalára ki volt akasztva egy apró tábla: 9945 feet. Igazán nőhetett volna még 55 lábbal magasabbra ez a nyereg, na meg az emberek is kitehettek volna egy nagyobb táblát, elvégre 3030m magasról beszélünk, és ez nem csak a Tioga-út legmagasabb pontja, hanem a legmagasabban áthaladó hágóút is a Sierra Nevada hegyláncon.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Miután felszereltem egy új módszerrel a timelapse kamerát a fejem mögé a kerékpárra, elindultunk lefelé. Mivel befelé a parkba jövet Billel érkeztünk, aki jegyvásárlás helyett csak intett a jegyszedőnek, most kicsit tartottunk attól, hogy mi lesz, ha kérik a jegyeinket a bódénál. De nem kérték, így megkezdhettük gondtalan lefelé suhanásunkat.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Két tónál is megálltunk, az elsőnél igazítani valamit Zita bringáján, a másodiknál pedig azért, mert ránk köszönt magyarul egy autóból egy fiatal lány. :) Ezen nagyon meglepődtünk, és persze odébb mindketten megálltunk, ahol erre tér adódott.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Egy osztrák-magyar párossal találkoztunk, jó negyed órát beszélgettünk és örömködtünk egymásnak, majd ki-ki ment tovább a saját tempójában. Megbeszéltük, hogy megpróbálunk még találkozni a Mono-tó környékén, de ez végül nem jött össze.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tovább suhantunk először hatalmas sziklafalak között, majd az egyre tágasabbá váló gyönyörű völgy bal oldalában. Később még laposabb lett a táj és az egyik kanyarban feltűnt előttünk a Mono-tó és rajta a vulkáni sziget, ami egyben az egyik legfiatalabb földrajzi képződménye Észak-Amerikának.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Kiérve a 395-ös úthoz, ott balra fordultunk, majd pár kilométerrel később megérkeztünk Lee Vining városkájába, amit úgy is hívnak, mint a Yosemite kapuja. Minket jobban emlékeztetett egy kis vadnyugati településre, persze 21-ik századi stílusban, némi ráncfelvarrással és sokkal modernebben. Ennek első jele az volt, hogy az információs iroda mellett találtunk egy árnyékos helyen padokat, ahol nem csak, hogy ingyenes volt a wifi, hanem még konnektorokat is találtunk. Itt leállítottam a hágó óta pörgő timelapse videót, és néhány órára tábort vertünk. Az eredményt mi magunk is megnéztük, és nagyon tetszett! :)

Mivel Merced óta nem volt igazán internetünk, itt volt bőven mit elintézni, ráadásul azt is ki kellett találnunk, hogy hogyan és merre tovább. Mivel rengetegen mondták, hogy a Mono-tavi ingyenes, idegenvezetéses túrákat ki ne hagyjuk, ezért először a tó felé orientálódtunk, és csak utána tovább dél felé. Az információs irodában kétes információkat kaptunk, egyszer valaki azt mondta, hogy kempingezhetünk a tó déli partján a South Tufa nevű helytől keletre, máskor meg azt hallottuk, hogy oda engedély kell, de ahol az ilyet kapni, az az iroda már bezárt, ezért csak a tótól délre lévő ingyenes kempingekben tudunk táborozni éjszakára. Ez az ötlet nem túlságosan tetszett, mert a terepen nem sok fát láttunk, ez már forró, sivatagos környék volt, sokkal élettelenebb és kietlenebb, mint az a fenti földi paradicsom, ahonnan épp csak alágurultunk ebbe a melegbe. Ettől, és mert nem sikerült lezuhanyoznom a közeli kempingben, elég bugos lettem. A tény, hogy rosszkedvem lett, aztán még jobban zavart, ami tudom, hülyén hangzik, de ez történt. Ebből a lefelé spirálból Vern mentett ki minket. Az ő felesége, Terry az információs irodában dolgozik, és amikor megtudta, hogy miben mesterkedünk, szólt a férjének, Vernnek, aki jött és felajánlotta, hogy elvisz minket a pickupján az egyik tóközeli táborhelyhez. Ennek nagyon örültünk, mert rendesen megütött minket a hőség, szóval kicsit odavoltunk mind fizikailag, mind mentálisan. A segítségnek nagyon örültünk, és jót beszélgettünk Vernnel, aminek az lett az eredménye, hogy hazament és megkérdezte a feleségét, hogy maradhatuk-e náluk az éjszakára. Ezt már csak akkor tudtuk meg, amikor visszajött és elújságolta, hogy szeretettel látnak minket egy sarokra lévő otthonukban. Ennek rettentően őrültünk, ennél jobb dolog nem is történhetett volna velünk.

Vern azt is elmondta, hogy csak egy feltétele van, hogy “ne zargassuk őt sokat”, mert nemrég volt valami egészségügyi problémája, ami miatt nem beszélgethet, gondolkodhat sokat egy nap, csak néhány órát, és ezt ezen a napon már nagyjából betöltötte. Így az ilyenkor szokásosnál jóval kevesebbet beszélgettünk a kedves vendéglátóinkkal. Én pedig a hirtelen jött jóságtól megbolondultam és az egy órával ezelőtti búmat és fáradtságomat teljesen elfeledve, egy gyors hideg zuhany után nekiálltam megírni azt, amivel tele volt a fejem. A Yosemite Nemzeti Parkban minket ért élményekről írtam egy cikket az Over magazinba, ami majd a soron következő, 2014 augusztusi számukban fog megjelenni. Az íráshoz ihlet és jó körülmények kellenek, és ez most hirtelen mind megadatott, és még a lelkiismerfurdalás sem kellett hozzá, hogy nem a vendéglátóinkkal töltjük az időt, amikor ilyen nagyon kedvesek voltak velünk. Szóval köszönjétek ezt a cikket Vernnek, Terrynek és az erdélyi magyaroknak! :) Utóbbi csoportnak azért, mert Vern azért állt le velünk dumálni, mert magyarok voltunk, ugyanis nemrég voltak Erdélyben, és nagyon szép élményeket szereztek az ott élő magyarok által. Ebből kaptunk mi most egy apró kis viszonzást.

Reggel már többet tudtunk beszélgetni Vernnel, és mivel neki úgyis ki kellett vinnie a szabadba a kutyákat sétáltatni, felajánlotta, hogy kivisz minket a South Tufa nevű helyre biciklistül. Így aztán még 1-2 órát teremtett nekünk, amit biciklizés helyett az előző este megírt cikkekhez való képek kiválogatásával és vágásával töltöttem.

…és hogy mi várt ránk a South Tufa-nál, miért kellett ennyire odajutnunk? Egy újabb csoda, amit most csak pepitában mesélek el Nektek, mert egyszer egy Origo-cikk keretében már leírtam. Elsősorban csak természetről szóló cikket publikálni az Origo utazási rovatában kb. annyira esélyes, mint pornográf anyagot egy gyermekeknek szóló magazinban, ám ez nekem mégis sikerült. A legnagyobb poént, ami már valószínű a cikk címében benne lesz, most nem is lövöm le, csak apró ízelítőt adok abból, hogy mi minden láttunk az elsőre unalmasnak tűnő sóstó partján.

Ezek az úgynevezett mésztufa tornyok a tavon. Hogy hogyan jöttek létre és mi a szerepük a helyi élővilág létezésében, kiderül a cikkből! ;)

Látjátok azt a sok apró fekete pontot a kép jobb alsó sarka felé? Azok ott mind legyek! :)

A bal oldali légy körül azért van ilyen furcsa burok, mert néhány centiméterrel a víz felszinte alatt van! :o De nem halott. A hamarosan megjelenő cikkből minden titok kiderül! ;)

Bocsánat, hogy ilyen titokzatos vagyok, igazából szerettem volna itt már rögtön belinkelni a cikket, részben ezért is késett ez a bejegyzés. De a fő indok, amiért nem írok le itt most mindent, az nem az, mert szeretném, hogy az Origo cikket olvassátok inkább. Ők nem a cikkek nézettsége alapján fizetnek minket, nem erről van szó, csupán arról, hogy mivel megint egy hónap a lemaradás a blog és a valóság között, ezeket az amúgy fantasztikus élményeket nem írnám le még egyszer, inkább haladnék az útinaplóval. Ha megjelenik végre a cikkünk a Mono-tóról, azonnal kiteszem majd a Facebook oldalunkra és majd ide is belinkelem.

A Mono-tótól visszafelé a 395-ös útra mindössze 9km volt a táv, de mivel ez szinte végig felfelé volt, kezdetben murvás és szembeszeles úton, majd “csak” viharosan szembeszeles, de még mindig emelkedős úton, ezért ez beletelt egy órába is, ami végig kőkemény volt.

Persze ahogy az ilyenkor sokszor lenni szokott, egyben csodaszép is. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az elágazásnál kb. másfél órát stoppoltunk, mire hirtelen rögtön két autó is megállt. Az egyikük nem pont délnek folytatta, hanem egy keletibb, másik útvonalon, így maradtunk a két sziklamászónkkal, akiknek apró autójának hátuljára tudtuk feltenni a bringákat.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Kb. fél órát, vagyis bringával fél napnyit vittek el minket a közeli Mammoth elágazásáig. Innen úgy döntöttünk, hogy mivel elég reménytelennek tűnik a stoppolás, és mivel van egy szállás-kontaktunk az innen már alig 60km-re lévő Bishopban, ezért megpróbálunk odáig elbiciklizni. Ebben az is segített minket, hogy az út nagy része lefelé volt. A Mono-tóhoz még csak 2000m-re ereszkedtünk le, és azt a sok szintet, amit a Tioga-hágóba menet felszedtünk, még közel sem adtunk le. Bolondok lennénk hát fölfelé biciklizni, lefelé meg stoppolni?! :) Így gondolkodtunk, és felmálházva a bringákat, nekieredtünk a távnak. Az utolsó nagy lefelé tetején újra felszereltük a timelapse kamerát, és megindultunk:

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Lent Bishopban, a még nagyobb forróságban, ami így késő esti órákra egyébként egész jól elült, Janék fogadtak minket, pontosabban csak Jan párja, Sophie, mert Jan lévén pékként dolgozik, már késő délután lefeküdt aludni, hogy fel tudjon kelni hajnali háromkor. Ezért a házban csöndben kellett maradnunk, ami mondjuk nem volt nehéz, mert az ott töltött idő nagy részét, amikor nem alvással töltöttük, akkor odakint egy közeli hamburgerezőben, ahová Sophie hívott meg minket. Miközben faltuk a finom szendvicseket az édes burgonyából kisütött sült krumplival és a tejes shakekkel (ezer hála mindezért Sophienak, aki meghívott minket a remek vacsorára), szenvedélyesen meséltünk a délkeleti-ázsiai élményeinkről, amelyeket azért osztottunk meg, mert még hasznukra válhat Sophieéknek, hiszen következő télen arra készülnek, hogy pár hetet eltöltenek Laoszban és környékén. Jan és Sophie egyébként mindketten hölgyek, igaz ez csak angol nyelv megkülönböztetése (she/he)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

miatt derült ki, ugyanis Jan már nem volt odahaza, mikor reggel felébredtünk, így ővele végül nem is sikerült találkoznunk. Ők egyébként már a második leszbikus pár, akik vendégül láttak minket, és ahogy egyszer Ausztráliában, úgy most sem tudtuk ezt előre, de ezzel nem is volt gond, mert éppolyan kedvesen, vagy talán még egy kicsit kedvesebben is fogadtak, mint bárki más. Aki pedig nem bírja a pókokat, most ne görgessen tovább, mert este, miután visszatértünk a vacsiból, Sophie még megmutatta a ház körül ólálkodó fekete-özvegyeket. Amelyek egyébként a közhiedelemmel ellentétben csak nagyon ritka esetben halálosak az emberre, pl. ha valakinek gyenge az immunrendszere, vagy apró gyermek és emellett még napokig nem jut kezeléshez.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Azért biztos ami biztos, bármennyire is erősnek, egészségesnek és felnőttnek gondoltuk magunkat, jobbnak láttuk a cuccainkat és saját magunkat is bepakolni a házba, távol e pókoktól. Este úgy dőltünk el a nappaliban a matracainkra, mintha csak elájultunk volna. Micsoda napok voltak ezek… :)

Történt 2014. július elsején és másodikán (hihetelen, hogy csak két nap, sokkal többnek tűnik még most is), bicikliztünk 33 és 67 kilométereket.

Yosemite #6 – Gyalog és búvárkodva Katedrális-tavaknál

Arpi — Fri, 01 Aug 2014 06:00:50 +0000

Megint képekben mesélek, részben mert legutóbb Facebookon jó visszajelzéseket kaptam Tőletek az előző ilyen stílusú poszthoz. Részben pedig mert megint egy olyan nap következik, amelyhez egyszerűen kevesek a szavaim. Jöjjenek tehát ismét csak képek, hosszabb-rövidebb leírásokkal. Előtte ha van kedvetek indítsátok el egyik legújabb kedvenc dalunkat zenei hangulat aláfestésnek, én is épp ezt hallgatom e bejegyzés szerkesztése közben nagy mosolyogva: Of Monsters and Men – Dirty Paws

A második nap a Tuolumne Meadows-i kempingből indulva most a Katedrális-tavakhoz kirándultunk el. Ez egy egynapos csillagtúra, néhány száz méter emelkedővel és talán 4 mérföld egy irányban.

Útközben láttunk repülés közben pattogó-csattogó hangot adó tücsökszerű lényeket, egyiküket sikerült közelről lencsevégre kapni

A Katedrális csúcs sziklatornyát először Észak felől pillantottuk meg – innen még nem tűnt különlegesnek… :)

Kezdetben meg voltam makkanva az előző napi futástól, de aztán Zitával mind a ketten rátaláltunk egy jó ritmusra, amiben aztán már jólesett a séta

Nem kis örömünkre később fehér felhők tűntek fel az égen. Ebből még jó kis timelapse videók is születhetnek ezen a napon! :)

Ahogy lekanyarodtunk a fő csapásról az Alsó Katedrális-tóhoz, és hátrafordultunk, ez a látvány tárult elénk :) – A Katedrális-csúcs! :)

A tóhoz menet a rétet ilyen kristálytiszta vízű csatornák szabdalták

Szinte hívott minket a víz – Ha kis gyerekek lettünk volna (kisebb testtel, hogy bele is férjünk) beleugrottunk volna és körbeúszkáltunk volna e gyönyörű vízi labirintusban :)

A tavat és a rétet ez a hosszú lapos szikla határolta – Itt mindent a jég formált

A patakokon nem volt könnyű az átkelés, Zita épített is egy gázlót az egyik helyen

Szép hely olvasáshoz :)

Az Alsó Katedrális-tó túlsó sarka

A vágatlan kép, elforgatás nélkül – Szitakötők kis szitakötőt készítenek :)

Jó volt kicsit pihenni e gyönyörű tó partján

Zita nagyon élvezte az ittlétet

Amíg a parton csodálkoztunk, az állványon a timelapse kamera is figyelt a Katedrális-csúcs felé:

A Felső Katedrális-tóhoz menet néhány virágot is felfedeztünk

…és menet egy bizonyos pontról nagyon érdekes szögben látszott a hegy :)

Az erdő szépségével nehezen tudtunk betelni

Az ott már a Felső Katedrális-tó! :)

Egy csavart törzsű fa

…és megérkeztünk a tó partjára! Valóban meseszép, ahogy reméltük.

A Felső Katedrális-tó és a Katedrális-csúcs

Megpróbáltuk körbesétálni a tavat, de egyszer csak ezen a sziklaperemen találtuk magunkat…

…ahonnan amúgy a kilátás sem volt gyenge :)

[caption id="" align="aligncenter" width="600"]…és körben a leutat is megtaláltuk a tó hátsó részéhez, ahol egy szikla árnyékában havat is találtunk

[/caption]

Erről a kilátásról készült egy ennél szerintünk még sokkal jobb panoráma is, amely nagy eséllyel pályázik majd a 2015-ös 360°bringa falinaptár áprilisi, kaliforniai oldalára :)

Nem bírtunk tovább tartózkodni a csábítástól, bemártóztunk a vízbe – ami amúgy nem volt olyan hideg, mint hittük, lent 2500m-en a völgyben a patak hidegebbnek tűnt, mint itt 2800m-en ez a tó

Könnyűbúvár maszk és légzőcső és vízálló kameratok is volt nálunk, és használtuk is őket:

Talán kár minden szóért, de nem bírom ki, hogy ne írjam le: fantasztikus volt ebben a tóban megfürödni, a természet egyik legszebb templomában voltunk, és ezt éreztük is, gyönyörű perceket töltöttünk itt.

Fürdés 2800 méterrel a tengerszint felett, egy meseszép tóban az érintetlen, csodaszép természet kellős közepén. Ahová kerékpárral és gyalog jöttünk fel, és ahol még a víz alatt is jól körbenézünk, ha már itt vagyunk. Hát van ennél jobb? :)

A tómeder puha iszapos volt…

…és ha nem vigyáztunk, hamar felkavartuk a mozgásunkkal, és ilyen lett tőle az amúgy gyönyörű tiszta víz :)

Nem bírtam hová lenni az örömömben, ezért átúsztam a tó túloldalára. De hiába, ott is nagyon boldog maradtam. :) Visszaúsztam Zitához, és ott se változott semmi! :D

Közben a felhők is alkottak

“Szia hegy, szia tó, jó volt itt lenni!” :)

Ez a benyúló szikladarab és a mellette lévő sziklasziget volt a strandhelyünk

Irány vissza a tó hátsó részéhez, fölkapni a timelapse kamerát

Az átjáró, itt tudtunk lejutni a sziklaperemről

Csak hogy ne legyen színtiszta rózsaszín az egész bejegyzés, elárulom hogy a tónak ezen hátsó fertáján, ahonnan a legszebb volt a kilátás, annyi apró szúnyog portyázott, hogy nem lehetett meglenni tőlük, szana-szét csíptek minket, fényképezni alig bírtam megállni. Viszont hála az égnek, csak itt voltak, és pl. a sziklaszirten, ahol fürödtünk, egyáltalán nem volt belőlük. A timelapse pedig, amit itt hátul hagytam kegyegni az állványon… :) Hát az mondhatjuk, hogy sikerült! :) A szemfülesek még egy mókust is fel tudnak rajta fedezni a bal alsó sarokban. :) A jobb alsó sarokban a fogaskerékra kattintva és a sebességet 2x-esre állítva pedig a felhők mozgását még látványosabbá tehetitek! ;)

A lapos sziklákra kicsit felmászva még izgalmasabb kilátást kaptunk

Már csak az ösvényt kéne megtalálni… :)

Kicsit elkóboroltunk…

Amit nem bántunk meg… :)

Mielőtt visszataláltunk volna az ösvényre (ami triviális volt, körben a hegyek miatt lehetetlenség lett volna eltévednünk) láttunk még néhány csodát :)

Zita megfigyelte, hogy ilyen íves sávokban nő csak a fű egy-két helyen… Arra már nem jöttünk rá, hogy miért?

Lefelé menet egy mókus igen közel engedett magához

Percekig hagyta magát fényképezni…

“Meg kell zabálni!” :) – Közben nagy serényen rágta lefelé a nála lévő magról a háncsot – az alábbi videófelvétel, bár az elején úgy tűnik, hogy gyorsított felvétel, de nem az. :) Még azt is kihallani rajta, ahogy eszik a kis állat! :)

Mivel a kemping környékéről az emberek már minden tüzifát összeszedtek, Zita visszafelé menet a törülközőjébe szedett egy nagy adagot a lehullott faágakból… Ez jól fog jönni még az esti tábortűzhöz! :)

Mire kiértünk az országútra, pont elment az aznapi utolsó ingyenes Shuttle Bus is, ezért stoppolni voltunk kénytelenek. – A kb. 10-ik autó állt meg nekünk, két indiai származású férfi egészen a kempingünk melletti közértig vitt minket, ahol találkoztunk egy hegymászó sráccal. Elmesélte, hogy ezen a napon mászták meg a Katedrális-csúcsot! :o

“Na de most hogy fogom meg a lábost?” :)

A késünk, amelyet több mint két évvel ezelőtt Kashgarban vettünk és amely miatt egyszer Laoszban bajba keveredtünk, most, egy lilahagyma felszelése közben azt mondta: “Elég!” :) Jól bírta, megszolgálta, szerettük. :)

A mai vacsoránk Sárgaborsófőzelék Tábortűz-módra, virslivel, lilahagymával és fokhagymás pirítóssal :)

Kettétört! :) Két nap alatt szét tudtunk égetni egy ekkora husángot

Olyan finom is volt, amennyire jól néz ki! :) Viszont egy dolgot nem értünk. Otthon én amióta az eszemet tudom, mint krémszerű sárgaborsó főzeléket ettem, de Zitának ezidáig egyszer sem sikerült ilyet produkálni (de egyre finomabbak, csak az állag nem hazai, pedig be is áztatta a lencsét egy műanyag vizespalackban egy nappal előtte…), és nem értjük, miért nem. Otthon a turmixgép is be lett vetve?!? (a választ édesanyámtól várom :D)

Na, ennyi volt mára, puszi haza! :) “Holnap”, azaz a blogon hétfőn indulunk fel a Tioga-hágóba. ;) Maradjatok velünk! :)

Történt egy csodaszép napon, 2014. június 30-án. Megírva és beszerkesztve július 29-én.

Yosemite #5 – A Tuolumne Meadows és az Elizabeth-tó

Arpi — Thu, 31 Jul 2014 06:00:03 +0000

Hét óra körül bújtunk ki a sátrunkból, majd a reggeli után valamikor 9 óra környékén indultunk neki a gyalogtúránknak. A kempingből először a közeli bolt felé vettük az irányt. Ez tulajdonképpen csak egy kisebb, de jól felszerelt vegyesbolt, ami egy nagyobb sátorépületben kapott helyett, kb. olyasmiben, mint amiben vidéken lagzikat szoktak rendezni. Ez valószínűleg azért van így, mert ugye az év 7-8 hónapjában ez az egész környék hóval van borítva, és a Tioga-út emiatt le van zárva, azért a néhány hótalpas, vagy sítúrázó emberért, aki erre téved nem érdemes fenntartani egy ekkora boltot. Ez a bolt egyébként a nyilvánvaló drágasága mellett is kedvencünk lett, ugyanis egyrészt a Yosemite-völgyi bolthoz képest nem volt drágább, másrészt az egyik sarokban (annak, akinek ez jól jöhet: a jégkrémes hűtő mellett) van egy „take it tor leave it” doboz, vagyis egy olyan doboz, amibe bárki bármilyen olyan holmit belepakolhat, amitől meg szeretne válni, mert pl. itt fejezte be a túráját vagy egyszerűen nem akarja tovább a hátizsákjában cipelni, de úgy gondolja, hogy másoknak jól jöhet. Na, hát itt sok jó dolgot találtunk, instant leveseket, konzerveket, szárított, fűszerezett krumplipüréket, és annyi tejport, hogy mindet el se hoztuk. :)

Így tartottuk távol a hangyákat az ételünktől – és a medvéket is, mert mindez a bear-boxben pihen :)

“Ha bárhol a kempingben medvét látsz, azonnal kergesd el!” :) – és ez komoly!

Papírdobozos bor! :o

Kitolható oldalú lakókocsi – ilyet sem láttunk még!

Mindezen cuccokkal persze nem terveztünk kirándulni, ezért rögvest visszasétáltunk a sátrunkhoz a domb tetejére, és bepakoltuk a frissen szerzett holmikat a medve ládába.

Séta a Tuolumne-réten

Ezután már tényleg elindultunk végre kirándulni. Kiérve a kempingből átkeltünk kelet felé a folyón, majd letérve az autóútról nekivágtunk a „meadow”-nak, vagyis a lápos, fás, füves rétnek. Ez először csalódás volt, mert a kinézett úton autók is közlekedhettek, de aztán hála az égnek, jött szembe egy sorompó, és annak túloldalán már nem kellett az autók által felvert port szívni. A rétről gyönyörű kilátás nyílt a környező hegyekre, köztük három kedvencünk, a… a fenébe, továbbadtam a szintén a dobozban talált jó kis tcpmap.net-ről letöltött topomap térképet, amin rajta volt ezeknek a hegyeknek a neve. Na, de legalább a két csúcsosabbra emlékszem. Sok hegyet itt csak dómnak (dome) hívnak, mert amikor itt gleccser volt, az még a tetejüket is ledarálta, így szép domború szikladarabokról van szó. Kivétel ez alól a két kedvencünk, a két csúcsos, az Unikornis-csúcs és a Katedrális-csúcs.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Persze a réten is volt mit nézni, mellettünk kanyargott a kristálytiszta Merced-patak (itt már inkább csak patak, s nem folyó), és közeledtünk a Soda Springs nevű helyhez, amiről egyelőre csak sejtéseink voltak. Mikor odaértünk, kiderült, hogy egy ásványokban, köztük a vörös színből ítélve vasban is gazdag forrásról van szó.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A víz csak úgy bugyog fölfelé a földből és a szomszédos információs táblák szerint erre még a geológusoknak nincsen semmi magyarázata. Merthogy itt, egy ilyen hegységben nem kéne ilyen fajta forrásnak lennie, de mégis van. :) A környéken lévő állatok nem kis örömére, ugyanis az ásványokban szuper gazdag vízből előszeretettel isznak, úgy látszik, tudják, érzik, hogy jó nekik. Pedig számomra elsőre az ízről a „rossz” jutna eszembe, hiszen csúnya vas íze van a víznek, megkóstoltuk. :)

A forrás mellett egy faházat is meglátogattunk, ahol egy kedves hölgy segítségünkre volt térképekkel és helyismerettel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Itt kezdett körvonalazódni bennem, hogy ma már nem fogunk hosszabb túrára elmenni, ugyanis ahhoz egyrészt túl fáradtak vagyunk, másrészt túl késő van.

Az előző nap az út élményeitől felfűtve megálmodott gyalogtúrához pontosan ugyanezen út miatt most túl fáradtak voltunk. Főleg Zita, akit ekkor egy enyhébb ételmérgezés is legyengített. Így hát, ha nehezen is, de végül beláttam, hogy ma nem megyünk fel a Katedrális-tavakhoz.

Fürdés a Merced-patakban, 2500 méterrel a tengerszint felett

Úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy napot ezen a gyönyörű helyen, és a mai napot csupán pihenésre használjuk. Ennek jegyében rögtön bele is csobbantunk a Merced-patak egyik kristálytiszta, meseszép mellékágába. Najó, azért nem volt az olyan rögtön, főleg Zitának nem, hiszen a víz elég hideg volt, de mivel egyúttal a gyönyörű áttetsző vize egyben nagyon hívogató is volt, végül győzött a víz, amibe némi vacakolás után mind a ketten nyakig bementünk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Sőt, később még a fényképezőt is bevittem, mert nagyon tetszett Zita napszemüvegében a tükörkép. :) Csuda egy hely volt ez és csuda egy pillanat, 2500 méteren megfürödni egy hegyi patakban, körben ilyen jég csiszolta, sziklás hegyekkel, meseszép fenyvesekkel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Amikor terveztem az útvonalunkat odahaza, már akkor felfigyeltem a Yosemite Nemzeti Park szépségére, és már akkor elterveztem, hogy ha tehetjük, akkor majd megtekerjük a Tioga utat és átkelünk a hágón. És most itt voltunk, épp már csak egy fél napnyi tekerésre a hágótól. És milyen jó, hogy azóta rohanó, mindenen átszáguldó Árpiból, jól körbenéző, ezt is, meg azt is megnézzük, sznorkellezünk és kirándulunk is Árpivá transzformált át ez az út. :) Különben mindezek mellett csak úgy elszaladtunk volna. Ez a Tioga Road egyébként mint már írtam, az év nagy részében a hó miatt zárva van, és vissza lehet nézni a neten, melyik években mikor nyitották meg a forgalmat. Átlag hét évente előfordul, hogy akkora a hó, hogy az utat csak júliusban nyitják meg. Ez az év hál az égnek nem ilyen volt, de amikor ebbe belegondoltam, elhatároztam, hogy egyszer ide még vissza kell majd jönni télen is. :) Milyen békés és fehér lehet minden itt, amikor nem tud feljönni a tömeg az autókkal…?

A fürdőzés után még továbbsétáltunk a patak mentén és találtunk még egy gyönyörű fürdőhelyet, ahol még úszáshoz is elég sok hely van a nagy patakban, és a kilátás talán még jobb, mint a mi kis patakrészünkről.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Itt ugráltunk egy kicsit a vízből kiálló lapos, száraz sziklákon, majd átsétáltunk a főút túloldalán lévő információs központba, és vásároltunk egy adag képeslapot, valamint megnéztük a tárlatot. A látott képektől kicsit újra megvadultam, és elhatároztam, hogy ha visszaértünk a sátrunkhoz, ha bele szakad is a fáradt lábam, de elmegyek egyet futni, mert hát azt nem lehet, hogy a természetnek egy ilyen csodaszép templomában csak úgy üljek a fenekemen egy kempingben. Ebbe Zita is beleegyezett, hisz így csak 1-2 órára válunk szét egymástól, és közben ő is egész feltámadt. Hazafelé nem az ingyenes busszal mentünk, hanem a főúttól kicsit feljebb haladó ösvényen sétáltunk a ritka fenyvesben.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Itt egy patakparton sikerült lefényképeznem makróval egy színes kis lényt, amitől meg a fotózáshoz jött meg a kedvem, és nagy hangyákat kezdtem kergetni egy patakpartra dőlt fatörzsön – kevés sikerrel.

Gyalog és futva az Elizabeth-tó körül, nagyon lelkesen

A kempingbe visszaérve gyorsan öltöztem, magamhoz vettem két müzliszeletet, egy palack vizet, majd elindultam a kemping B loopjába, ahonnan az Elizabeth-tóhoz indult az ösvény. A kempingnek ezen ágában laknak a lovas vendégek, merthogy itt is lehet lovagolni… :o Egy autófordulónál valóban megtaláltam a Trailheaded, és gyorsan magam mögött hagytam a civilizációt. Fölfelé bármennyire is szerettem volna, nem bírtam futni, vagyis inkább nem találtam okosnak megpróbálni. 2500m-ről indultam fölfelé egy köves, poros ösvényen, és sejtettem, hogy ha tudnék is pár száz métert futni, utána úgy kifáradnék, hogy megbánnám, hogy megpróbáltam. Helyette jó tempósan kilépve haladtam fölfelé és nem egész fél óra alatt fel is értem a tóhoz.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Már a tópart előtt elkápráztatott a táj, és a tó maga pedig egészen káprázatos volt. El is indultam, hogy az óramutató járásával ellentétesen megkerüljem, és míg fölfelé jövet az erdőben csak egyszer-kétszer álltam meg fotózni, most nem győztem eleget kattintgatni a gépet.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A tó túloldalán egy kisebb mocsaras meadowt is kereszteztem, érdekes volt megfigyelni, hogy a kisebb erek mellette magas mohás kúpokon volt a legszárazabb végigugrálni.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Amúgy ez a rész nem volt nagyon kellemes, mert sok volt a szúnyog, és hát egyedül ugrabugráltam egy mocsarasban valahol 2700 és 2800 méter környékén.

Persze ez kedvemet nem sokat szegte, hamar átkeltem a nehéz részen és már a völggyel szemközti sziklákra szaladgáltam fel s le, hogy minél szebb fotót tudjak készíteni a tóról, a partján lévő meseszép fenyvesekről és a hátteret képező havas, sziklás hegyekről.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Csak egyféleképpen lehettem volna még egy icipicit boldogabb, ha Zita is velem van, de ez nem nagyon zavart, mert tudtam, hogy egykettőre megint lent leszek mellette és hogy holnap kipihenten együtt elkirándulunk talán még egy ennél is szebb helyre.

Lefelé menet csak úgy szikrázott az agyam a boldogságtól és a benne villanykörteként felgyulladó új és új ötletektől és álmoktól. Még azon is elgondolkodtam, hogy ez mitől van. Talán azért, mert lefelé futva minden lépésemre nagyon oda kellett hogy figyeljek és ez a folyamatosan erős koncentráció felpörgette az agyamat, egyfajta flow-élménybe keveredtem általa. Szó mi szó, rég voltam ilyen boldog, futás közben elhatároztam, hogy bárhogyan is, de ha hazaértünk, valahogy pénzt kell teremteni, na nem merő önzőségből vagy kapzsiságból, hanem mert a világ tele van ilyen gyönyörű szép helyekkel, és ezt a családunknak is látni kell, szeretném ezt megmutatni a szüleimnek, az anyósomnak, Kati néninek, a sógornőmnek, Ildinek, és szeretnék itt futni a barátaimmal, édesapámmal és a bátyámmal, szeretném megmutatni mindezt az ő gyermekeiknek és a mi leendő gyermekeinknek. Milyen szép is lenne így együtt itt lenni, egy lakóautóval és csak itt maradni egy hétig és felfedezni a környéket, megmutatni a gyerekeknek ezt a sok szép patakot és hegyet. Ezen az álmon nem sokat ábrándoztam, mert rögtön azon kezdtem el agyalni, hogy az ehhez szükséges pénzt és/vagy passzív jövedelmet hogy lehetne megteremteni. Aztán átváltottam a Steve Jobs könyv egyik fő tanulságára, miszerint csináljuk azt, ami érdekel minket, amiben jók vagyunk, ami a szenvedélyünk, és csináljuk azt jól, szenvedéllyel. És hogy ezzel ne csak a magunk hasznára legyünk, hanem másokéra is. Felötlött bennem, hogy mennyire nagyon szeretek futni és tájékozódási futni, és hogy mennyire sokat jelent nekem ez a sport, és hogy mennyi sokat adott. Elhatároztam, hogy amíg élek és mozogni tudok, mindig fogok tájfutni, és azon kezdtem el agyalni, hogy hogyan mutathatnánk meg ennek a gyönyörű sportnak a szépségét minél tágabb köröknek. A tájfutással ugyanis az a baj, hogy nehezen közvetíthető, és nem olyan látványos, mint mondjuk a foci vagy a kosárlabda. De manapság már, hála a technika fejlettségének, a mobilhálózatok nagy sávszélességének és az apró action-kameráknak, talán már csak pár év kell hozzá, hogy a legjobb futók fején vagy vállán ott legyen egy GoPro kamera, és élőben streamelve közvetítse azt, amit a futó lát, az alatta szaladó erdőt, a lihegését. Miközben egy GPS-es pulzusmérő óra a pulzusszámát és a pontos pozícióját is mutatná egy a célban és a tévében mindenki számára látható tájfutótérképen, mellé rajzolva az addigi útvonalát és azt, hogy az előző, legjobb időt futó versenyzők a rajtjuktól számított azonos időpillanatban hol jártak hozzá képest. Így mindjárt elképesztően izgalmassá lehetne tenni a tájfutást, és erre a jelenlegi technika tulajdonképpen már képes, csak egy 3G-vel vagy 4G-vel jól lefedett terep kell (mobil adótornyok már a pár évvel ezelőtti magyar VB-n is voltak), és egy olyan kamera, ami élőben tud streamelni ezen a mobilhálózaton keresztül. A többi már csak programozás kérdése. :)

Szóval ilyenek jártak a fejemben, míg vissza nem érkeztem a parkolóhoz. Ott aztán gondoltam egy merészet, és a még mindig gyönyörű szép, egyes zöld erdőben spontán iránymenetbe kezdtem. Térkép nem volt nálam, de besaccoltam hol lehet a Backpacker’s kemping dombja, és végül csisszre pontosan a szemem előtt tűnt fel a sátrunk Zitával. :) Nagyon nem tévedhettem volna, pár száz méterrel később vagy a Merced-patak, vagy a kemping megfogott volna, és amúgy is odataláltam volna, de így nagyobb élmény volt. Eufórikus hangulatban érkeztem vissza a Zitámhoz, letettem a teli kulacsot és kipakoltam a zsebeimből a két müzliszeletet, hozzájuk se nyúltam. Együtt elmentünk a patakhoz fürödni, de mivel már nem ért oda a nap, végül csak én csobbantam bele.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Útközben a bekötőút autók által felvert porát megsütötték a fákon át beszűrődő napsugarak, és szemközt a dóm megint aranyban úszott. Csoda ez itt mind körülöttünk.

Isteni finom vacsora tábortűzön sütve

És ennek a gyönyörű szép napnak még mindig nem volt vége. Mivel tegnap este megtudtuk a kemping mesterétől, hogy itt szabad a tűzifa gyűjtése a lehullott fákból, így is tettünk, majd tábortüzet raktunk, és megsütöttük a boltban reggel vásárolt kolbászokat. Kenyeret is pirítottunk, amit aztán jól bedörzsöltünk fokhagymával, és a kis serpenyőnkben vastag szelet lilahagymákat is kisütöttünk, és mindehhez még finom amerikai sárga mustárunk is volt. Valami isteni finom volt így együtt ez az étel, és nagyon élveztük ezt a lakomát.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

El is határoztuk, hogy ezt másnap is meg kell ismételni. Jó volt tábortűz körül ülni, és eszünkbe jutott, hogy ilyen élményünk nem is nagyon volt sok ezen az úton. Az előző tábortűz amit raktunk ezen az úton talán Pusztavacson volt még, a legeslegelső éjszakán, amikor még sokan barátok is velünk voltak ezen az úton. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

…és már alig van hátra egy év, újra megismételhetjük ezeket az élményeket Magyarországon, amikor hazatérünk majd. Ki tart velünk az utolsó 3-4 napon a határtól Budapestig? :)

Történt 2014. június 29-én. Ezen a napon nem bicikliztünk, csak gyalogoltunk. :) Plusz én futottam, de csak lefelé, nagy vidáman. :) Az írást ugyanezen a napon este kezdtem nagy lelkesedésemben, aminek az álmosságom vetett véget. Befejezve július 25-én, az akkorihoz hasonlóan nagy lelkesedéssel.

Yosemite #4 – Tovább a Tioga-hágóúton

Arpi — Wed, 30 Jul 2014 07:06:39 +0000

Reggel sikerült a nap előtt kelni, és igazán korán elindulni. Mivel minél előbb el akartuk hagyni a kempinget, ezért a tőle kb. egy kilométerre lévő elágazásnál reggeliztünk, a benzinkút melletti erdős részen reggeliztünk. Zita tápos rántottát sütött egy fatuskón.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mindeközben egy állat is megjelent a környéken:

Újratöltöttük a palackjainkat a már ismert mosdóban, majd nekilódultunk a már ismert fölfelének. Hamar felértünk ugyanoda, ahová tegnap este is, és most sokkal könnyedebben, pihentebben haladtunk. Az emelkedő azért kivett belőlünk, de szép is volt, főleg hogy tudtuk, hamarosan lankásabb lesz és még egy kisebb lefelé is lesz közben.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Később valóban megérkeztünk a lankásabb részre és pár kilométer lejtőnk is volt. A táj változott, egybefüggő szikla hegyoldal mellett tekertünk, majd egy takaros ki tó partján elmajaszoltunk egy müzliszeletet.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az ebédünket a grafikonon látható 49-ik kilométernél, abban a “mélyedésben” költöttük el, ami valójában a Yosemite-patak völgye volt. Ahogy leért az utunk a völgy aljába, már gyönyörű, nyílt terepen tekertünk, hatalmas jó kilátással a sziklás, fenyőerdős tájra. Itt aztán mindent lecsiszolt laposra a jég, de ezek a fenyők még ebben a sziklában is képesek erős gyökeret verni! :) A patak mellett az útról lekanyarodva egy kellemes patakparti pihenőhelyen ebédeltünk meg.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Kiadós adagot főztünk, amiből későbbre is maradt. Mellettünk egy denveri család piknikezett, és mintha csak értették volna Zita magyar sóhaját egy hideg üdítő után, pár perccel az érkezésünk után hideg görögdinnye szeletekkel és üdítővel kínáltak minket. Az anyuka olyan fiatalos volt, hogy inkább néztem volna a gyermekei testvérének, mint anyjának. Ebéd után a már előzőleg a fekete zuhanyzsákba a napra kitett, és az ebédünk alatt felmelegedett vízből lezuhanyoztunk, majd a patakot és a helyi madárvilág egyik gyönyörű színes példányát szemügyre véve lassan szedelődzködni kezdtünk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Ez ugyanaz a patak, ami tegnap aláömlött abból a hatalmas magasságból a Yosemite-völgybe. Most több mint 1000 méterrel feljebb voltunk, messze a vízesés felett. Indult is innen egy Trail, ami egyenesen a Camp 4-ba vezetett volna minket kb. fél napnyi séta után. Biciklivel kicsit hosszabb volt az út idáig, de ahogy belegondoltunk ebbe a hatalmas magasságba, nagyon tetszett a gondolat, hogy kevesebb mint 24 óra alatt (mert tegnap elég későn hagytuk el a völgyet) feljutottunk ide ennyi sok cuccot – a csigaházunkat – is magunkkal hozva, pusztán a saját erőnkből.

Innen egy jó kétszáz méteres mászás következett, majd hullámos táj, hol egy apróbb hágót másztunk meg és száguldottunk le a túloldalán, hol lapos, alig észrevehetően emelkedő úton tekertünk. A táj közben egészen elképesztő volt, csak úgy ámultunk kanyarról kanyarra. Egy helyen hatalmas fák nőttek ki a szinte vízszinted sziklafalból, és törtek a magasba felettünk. Aztán jött még egy mászás, aztán még egy lefelé.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mígnem ki kilyukadtunk egy tágas kilátással bíró kanyarban, ahol egy széles parkoló is szolgált azon autósok számára, akik erre a kilátásra kíváncsiak voltak. Ez volt az Olmsted Point, ahonnan most egy teljesen más szögből, fölülről és a távolból láthattunk a Half Dome-ot a látóhatár végében. Ez egyben egyébként a Tuolumne Meadows környékén fel-alá közlekedő szintén ingyenes shuttle busz nyugati állomása is egyben. A keleti már fent van a Tioga hágóban, 3030m magasan.

Az Olmsted Pointon megálltunk mi is egy kicsit, és kimásztunk egy közeli szikladómra is nézelődni, ennek a tetején egy apró fa nőtt ki a sziklából, mintha csak azért lett volna ott, hogy egy kis árnyékot adjon a kilátásban gyönyörködőknek. Nem semmi táj volt ez, szinte nem is lehetett eleget csodálni, olyan gyönyörű volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Alig hagytuk el a parkolót, egy hosszú balrakanyarban az út jobb oldalán feltűnt egy festőien szép táj közepén a Teyana Lake. Ez megint olyan látvány volt, amivel nehezen lehetett betelni a rövid megálló alatt, de nekünk már nem jutott ennél több, közel volt a naplemente időpontja és nekünk még hátra volt egy utolsó nagyobb mászás (a grafikonon a 75. kilométertől) a Tuolumne Meadows kempingjéig.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Legurultunk a tó partjára, ahol egy kicsit kisétáltunk a partjára, de ott annyi szűnyog volt, hogy hamar meg is untuk a látványt néhány fotó után.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Folytattuk a bringákon a tó partján, majd miután elhagytuk azt és elkezdődött a mászás, megálltunk az út szélén némi kalóráit magunkhoz venni, mert Zitánál kezdett lemerülni a tank. Ami azt illeti, nekem is jól estek a falatok, bár én még bírtam volna a végéig, én nagyobb mazohista vagyok, mint a feleségem. Ha kell, az összeesésig/eléhezésig is ki tudom hajtani magam, és erre sajnos hajlamos is vagyok, úgyhogy ilyenkor jó, hogy itt van Zita és megállít, hogy együnk, pihenjünk.

Leküzdöttük ezt az utolsó emelkedőt is, és lefelé száguldva először újabb dómszerű sziklacsúcsok tüntek fel előttünk, majd a Tuolumne Meadows széles, lapos rétje, de ekkor már javában szürkült, csak a hegyek tetején sárgállot a nap, de a táj nagy része már szürke volt a végtelen hosszúra nyúlt árnyékoktól.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Lekanyarodtunk az Information Centernél, de az már zárva volt. Egy kolléga viszont épp ekkor érkezett meg a szálláshoz, aki elmondta, hogy menjünk a kempinbe, mert amikor ő onnan eljött, még volt néhány hely, és van ott Backpacker’s campsite is. Mire odaérünk, a bódéban már nem volt senki, de a kempingfelelőst megtaláltuk, és megengedte nekünk, hogy a közeli dombtetőn lévő Backpacker’s kempingben két éjszakát is eltöltsünk egymás után. A szabály elvileg az, hogy a gyalogtúránk előtti és az azt követő éjszakán szabad használnunk ezt a kempinget, és hát mi másnap gyalogtúrázni terveztünk, csak éppen nem több napos, hosszú túrára terveztünk indulni, hanem csak dayhikes-ra vagyis egynapos gyalogtúrára. Szóval így kiforgatva a szabályokat a két éjszakára amúgy is lehetőség lenne, de mi azért jobbnak láttuk megbeszélni. Már sötétben toltuk fel a dombra a bringákat, amelynek az oldala természetesen meredek és csúszos volt, csak hogy még legyen egy kis utolsó kihívásunk itt 2500 méter magasan.

A Yosemite-patak völgyéből kimászva a nyeregben indítottam egy timelapse felvételt a mögém szerelt kamerával, de mivel 15fps-re állítottam a sebességét, elég hosszú lett és számotokra talán unalmas. Azért ha valaki szeretné így is átérezni a leírt élményeket, kattintson a Play gombra! ;)

Történt 2014. június 28-án, tekertünk 67km-t 9,8km/h-s átlaggal, közben kb. 1200m mászva, nettó 6 óra 49 perc alatt. Fotók kiválogatva, átnevezve, átméretezve, berendezve, beillesztve és az egész a videókkal összeszerkesztve (ez több idő mint megírni az egészet), és megírva július 25-én. :)

Yosemite #3 – Fel az égig érő fákig

Arpi — Tue, 29 Jul 2014 06:00:11 +0000

A Yosemite völgyből nagyon nehezen indultunk el, nagyon megszerettük ezt a helyet. De azt is tudtuk, hogy máshol éppilyen szép vagy még szebb lehet, ezért utolsó este pakolni kezdtünk, majd reggel folytattuk a sátorfánk fölszedését. Ez lassacskán ment, sok holmink van, nálam még hagyján, hiszen nálam néhány nagy holmi van, de Zitánál sok apró, ezért neki nehezebb pakolnia.

26 ezer kilométer

Azért elkészültünk valahogy a délelőtt folyamán, és még két másik túrakerékpárossal is sikerült eszmét cserélni, valamint néhány holmit az utolsó pillanatig tölteni a mosdóban lévő konnektorokról.

Nem indultunk el egyből kifelé a völgyből, mert még nem sikerült jó fotókat készítenünk ezekben a reggeli fényekben amikor a Nap szépen megvilágítja a völgy északi oldalában magasodó sziklafalakat, és a vízesések vízesését, a Yosemite Falls.

A Yosemite Falls, végre teljes pompájában – teljes fényárban :)

Ezt most pótoltuk, gurultunk egy néhány kilométeres kört a völgy közepében, és közben meg-meg álltunk ismét megcsodálni ezt a gyönyörű tájat, amelyben 5 napig laktunk. És most végre árnyék nélküli fotókat is sikerült lőni, ezt kihasználva egyben a 26000km-t is megünnepeltük. Ezt valahol felfelé jövet kellett volna, ha méterre pontosak akartunk volna lenni, de akkor volt nagyobb bajunk is ennél, és azt is sejtettük, hogy itt jobb hátteret találunk majd a 26 ezres fotóhoz. :)

26!

Miközben ezt a képet komponáltuk, egy magyar páros észrevett minket és odajöttek köszönni. :) Ők egyébként nem az első magyarok voltak a Yosemiteben, előző nap is leszólított minket a gyalogos hídon egy férfi, aki a párjára várt épp. :) Kicsi a világ, és tele magyarokkal. :) Nekünk pedig már csak 14 ezer kilométer van hátra hazáig. Repül az idő és repülnek vele a kilométerek. Furcsa, de ez már nem tűnik soknak. :) Pedig azért még van hátra bőven.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A fényképezkedés után még megcsodáltuk a patakot is utoljára, aztán elindultunk kifelé a völgyből.

Otthon egy pickup platón és turisták tömege, akiket egy nyerges vontató húz végig a tájon

Láttunk egy érdekes lakókocsit, amit egy pickup tetejére szereltek fel, aztán pedig egy útszéli pihenőhelyen egy zöld kamionnyi turistát.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Viccesen néztek ki, ahogy a hosszú járgány elejében előttük ült velük szemben egy kalapos ranger és osztotta nekik az észt. Meg hogy az egészet egy nyerges vontató húzta. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Egyébként nem véletlenül álltak meg itt, pár métert a patak felé sétálva gyönyörű kilátás nyílt a völgyre.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Nincs az a meredek, amit ne lehetne leküzdeni egy kis Nutellával :)

Innen már csak pár kilométer volt az elágazás, ahonnan elindult a fölfelé menetelünk

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tudtuk, hogy innen most 10km meredek fölfelé vár ránk, olyan meredek, amilyen aztán sehol máshol nem lesz később a hágóig. Erre próbáltunk fizikailag és lelkileg is felkészülni, elvégre az előző nagy fölfelé mindkét értelemben megviselt minket kicsit. Most pozitívan csalódtunk magunkban. Bár már javában tűzött a délutáni nap, mi mégis szépen és viszonylag kényelmesen haladtunk fölfelé. Úgy látszik sikerült kipiheni magunkat és az az előző gyengeség, amikor stoppolnunk is kellett, már a múlté. Szépen haraptuk a fölfelét, jól haladtunk, kisebb alagutakat kereszteztünk, balra tőlünk szakadék volt a korlát túloldalán, jobbra pedig sziklafal magasodott fölénk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Egy pihenőhelyen megálltunk szusszani és a tájat álló helyzetből is megcsodálni. Ekkor állt meg mellettünk Thomas Chicagoból, hasonló okokból: nekik az autó fékeit kellett pihentetni a lefelében. Thomas első üdvözlő kérdésére kicsit pimaszul válaszoltunk. Kérdezte, hogy “Are you biking around?” vagyis hogy biciklizünk-e a környéken? – Erre mi azt válaszoltunk, hogy nem, nem, mi sznorkellingezni jöttünk. :) Persze ő csak köszönni akart ezzel és valahogy beszélgetést kezdeményezni, tehát nem voltunk vele igazságosak ezzel a pimasz válasszal, de ő vette a lapot, nem vette magára, annyira nem, hogy ivóvizet és élelmet ajándékozott nekünk. A néhány zöldség és gyümölcs után mégegyet fordult az autótól és egy félig teli üveg Nutellával tért vissza! Ez volt a Jolly Joker! :) Később hála az égnek írt nekünk egy e-mailt, amire válaszolva meg tudtuk köszönni a kedvességét, és el is tudtuk küldeni neki ezt a videót, amit neki dedikáltunk:

Ugyanis az egész videó ötlete néhány kilométerrel feljebb, egy hosszabb alagút előtti pihenőhelyen úgy jött, hogy megkívántuk ezt a bizonyos Nutellát, és mivel volt is nálunk még pár szelet kenyér az előző napokról, lakmároztunk is belőle egy jót az út jobb oldalán lévő fák árnyékában. Mindeközben a túloldalt a korlát mellett a napon az állványra felállítottuk a timelapse kamerát, ami bőszen kattogtatta a képeket minden másodpercben. :) Köszönjük a Nutellát Thomas, nélküled ez a videó nem jöhetett volna létre! ;)

Háromezer éves fák árnyékában

Az alagút után megváltozott a táj, az út ugyanolyan meredek maradt és mi ugyanolyan töretlenül haladtunk fölfelé rajta, de a táj már kevésbé volt kitett és kevésbé volt fákkal borított. Vihar vagy erdőtűz tarolhatott itt nemrég, messze elláttunk a távolba a fák hiányában.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Feljebb beértünk ismét az erdőbe, ahol néha már árnyékot is élvezhettünk hosszabb-rövidebb ideig.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az elágazásnál, ami egyben a 10km-es meredek szakasz végét is jelentette, feltöltöttük vízkészleteinket és vettünk egy csomag kenyeret, illetve egyet az utolsó, félig rohadt hagymák egyikéből – utóbbit megkaptuk jelképes fél dollárért.

Innen már csak egy kilométerre volt a Tuolumne Grove nevű hely, ahol az óriás mamutfenyőket terveztük megcsodálni. A parkolóval szemben egy gyönyörű napfényes mező, egy “Meadow”, vagyis erdővel körülvett rét terült el

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A parkolóban leláncoltuk a bringákat, átpakoltunk minden értéket a hátizsákba, túracipőt húztunk, és elindultunk lefelé az egy mérföldesnek mondott úton a fákhoz. Azért nem mentünk le a biciklikkel, mert ezen az úton nem kevés szintet is leadtunk, amit aztán visszafelé a főúthoz menet vissza kellett volna másznunk. Így fáradtságban és valószínű időben is többe került volna a biciklikkel lemenni a fákhoz, na meg abban sem voltunk biztosak, hogy egyáltalán szabad-e, és ha igen, akkor lehetséges-e a mi megpakolt fekvőkerékpárjainkkal. Értsd van-e elég jó minőségű a régi Tioga-út, amin a gyalogtúránk vitt le a fákhoz. Ezen út kezdeténél és aztán a fáknál is rengeteg információs tábla mesélt nekünk a részletekről.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Lent végre megpillantottuk az első óriásfát, valóban hatalmas volt, nem csak magasságában, hanem a törzsének szélességében is. Egy kis körtúrán több ilyen Sequiosa-fát is láttunk, egyik hatalmasabb volt mint a másik.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Amire viszont nem számítottunk, hogy itt találjuk azt a fát is, amit már ezelőtt képeken többször láttunk, amin keresztül vezet az út. Amikor ezt én először láttam, felháborodtam rajta: miért kellett megölni egy ilyen hatalmas élőlényt egy ilyen alagút kedvéért? Itt végre megtudtam a megnyugtató igazságot. Amikor 1840 környékén megtalálták ezt a fát, már halott volt, és később az útépítők úgy gondolták, hogy jó lenne keresztül vinni rajta az utat, ezért a halott fa törzsébe egy alagutat vájtak. Így már oké, így már mi is nyugodtabban álltunk be az egykori faóriás alá egy fényképre. És igen, valóban kár, hogy ezt nem a bringákkal tettük meg, de ez van, ennek kell örülni. És mi örültünk is, nem is gondoltunk olyasmire, hogy hogyan lehetne még szebb ez a pillanat, mert épp elég szép volt ez már így is, be sem tudtunk telni vele igazán.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Bár a fa már rég halott, de valójában mégis valahol élő, mert még rengeteg élőlénynek ad otthon több száz évvel a halála után is. Köztük egyet Zitának sikerült is kiszúrnia videózás közben, egy aranyos kis csíkos hátú mókus szaladgált a fán, amely valószínűleg az otthona is volt egyben.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Odébb egy kidőlt óriásfenyőt is találtunk, amelynek így a gyökérzete is jól látható volt, valamint be lehetett mászni egészen mélyen az üreges törzsének a közepébe, amit Zita meg is tett.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Nagyon érdekes volt ezek között az óriásfák között mászkálni, főleg azután, hogy megtudtuk, hogy ezek a fák 100 méter magasra is megnőhetnek és a törzsük akár 10 méter széles is lehet, a koruk pedig 2-3000 éves is lehet. Megérinteni egy ilyen régóta itt álló élőlényt és belegondolni, hogy míg mi emberek civilizációkat építettünk fel, míg azok romba dőltek, míg világháborúkat vívtunk és míg ipari és emberi forradalmakat vívtunk és fenekestül többször felforgattuk az egyre csak gyorsuló, ki tudja hová szaladó világunkat, addig ez a fa csak itt állt, és állt és állt… és még most is áll. Ez nagyon érdekes és csodás érzés volt, és ezalatt a fák alatt állva megint, mint oly sokszor a természetben jelentéktelenül aprónak éreztük magunkat, ami azért volt jó érzés, mert az összes emberi problémánk, aggályunk és nehézségeink is hirtelen nagyon aprónak tűntek.

Medvék helyett montereyi fiatalokkal töltjük az estét

Visszafelé sétálva megéheztünk, és mert már bőven a délutánban jártunk, ezért eldöntöttük, hogy most felfaljuk azt az prémium instant kaját, amit még Új-Zélandon kaptunk vagy 4 hónappal ezelőtt egy kedves Warmshowers-es házaspártól. A késői ebédünk így nagyon gyorsan elkészült, és valóban finom és tartalmas volt, ahogy a csomagolása ígérte.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Főzés közben pedig még egy medvét is láttunk, tőlünk pár méterrel lejjebb, ha lenéztünk az útról a völgy alján lévő málnásba, medve barátunk ott falatozott tudomást sem véve rólunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Evés után elindultunk fölfelé tovább a hegynek, de fél óra mászás után rá kellett jönnünk, hogy nem hogy sötétedésre, de sötétedés után egy-két órával később sem tudunk felérni a grafikonon a 43. kilométernél, a tetőn, 2500m felett lévő következő kempingbe. Nem is a sötéttől tartottunk, inkább attól, hogy teljesen kifogyunk az erőnkből a nap végére, és csak valamikor éjfél után, totálisan kimerülve érkezünk meg a kempingbe, tönkretéve ezzel nem csak ezt a szép napot, hanem a rákövetkező, szintén csodaszépnek ígérkező holnapot. Ezért közel 100m mászás után fájdalmas, de nagyon okos döntést hoztunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Visszafordultunk. A medvék miatt ugye mindenképpen szükségünk volt kempingre, vagyis egész pontosan a kempingben lévő bear-boxokra, vagyis medveládákra. Hisz ha az élelmünket nem zárjuk be ezen ládák valamelyikébe, azt a medvék kiszagolhatják és meglátogathatnak minket. Mondjuk kiszagolni a ládában is ki tudják a kaját, csak megkaparintani nem tudják. A medveláda az egyetlen módja számunkra annak, hogy kiküszöböljük annak esélyét, hogy az éjszaka közepén egy medve koma “bekopogjon” a sátrunkra késő esti vacsora után szaglászva. Annak tudatában, hogy ez előfordulhat, nagyon aludni sem bírtunk volna, ezért azt az opciót, hogy bear-box nélkül éjszakázzuk, eleve kizártuk. Előre túl messze és túl magasan volt a következő kemping, ezért visszavonulót fújtunk. Holnap, kipihenve, frissen, a reggeli hűvösben majd felküzdjük magunkat itt.

Először egy az óriás mamutfenyők parkolója melletti háznál kérdezősködtünk, ők mondták, hogy van nem messze egy kemping, és valóban meg is találtuk a GPS térképén: Crane Flat! Csak azért nem számoltam vele eredetileg, mert akkor még azt hittem, a nap közepére fog esni és akkor nincs értelme itt megállnunk. Most mégis jól jött, átgurultunk oda, a bejáratánál ki volt ugyan téve egy “Camp Full” tábla, de mivel más választásunk nem volt, behajtottunk. A kapunál nem volt ember, ezért egészen a legelső, 101-es sátorhelyig hajtottunk, ahol négy fiatal ült a tábortűz körül. Montereyből valók voltak, középiskolai osztálytársak, két srác és két lány. Egy hatalmas nagy fehér pickuppal voltak, és alkoholmentes üdítőket iszogatva beszélgettek a tábortűz körül. A két szomszédos 6-6 fős táborhely még üresen állt, és győzködésükre az egyiknek a sarkába felállítottuk a sátrunk hálófülkéjét – mondván, hogy ha jön is a ranger, meg fogja érteni a helyzetet, a táborhely bérlői pedig ilyen későn (már sötét volt, 8-9 óra körül) már nem jelennek meg. Ebben nagyot tévedtek, hamarosan mind a két helyre megérkezett egy-egy autónyi ember. De nem voltak mérgesek, mert a sátrunk épp csak a határvonalán állt az ő kijelölt, amúgy nagyon tágas táborhelyüknek. Azért jobb a békesség alapon végül áttettük a sátrunkat a srácok autója mellé az ő területükre. Aggódásainkra lenyugtattak minket, hogy ne parázzunk azon, hogy nincs foglalásunk és nem tudtunk sehol senkinek fizetni a táborhelyért, elvileg hat fő sátrazhat egy táborhelyen és a sátrak száma nincs megszabva, mi pedig együtt pont hatan vagyunk. Megkérdeztem őket, hogy beszálljunk-e 7 dollárral a 20 dolláros táborhelybe, de csak legyintettek, hogy ne hülyéskedjek. Később az egyik lány még a maradék steakjüket is újramelegítette nekünk a tábortűzön, mondván, hogy amúgy kidobnák. Hát, ezt nem hagyhattuk! :) Kedvesek voltak, és számunkra meglepően érettek, nem piáltak, mert 21 éves kor alatt itt azt illegális. Ennek ellenére jól szórakoztak, sokat nevettek és jól érezték magukat – nem így képzeltük el az átlag amerikai fiatalságot vakációzni, kellemesen csalódtunk. Azt azért nem igazán értették, miért jó évekig a világ körül biciklizni, de ez nem is baj, valószínű én sem értettem volna a tinédzser éveim végén. Még egy nagyon érdekes dolog történt, amikor megköszöntük a kedvességüket, egyikük elejtett egy ilyen megjegyzést, hogy “hát igen, azért mi amerikaiak nem mind vagyunk rosszak” – nem mintha mi ilyesmit feltételeztünk volna, de ezek szerint él bennük egy ilyen negatív nemzeti önkép, ami érdekes.

Miután bepakoltuk minden élelmünket a srácok egyik medve-ládájába, biztos ami biztos, reggel jó koránra állítottuk az ébresztőnket, hogy még a ranger érkezte előtt el tudjuk hagyni a kempinget és egy újabb szép hosszú nap elébe nézhessünk.

Történt 2014. június 27-én, tekertünk 37,5km-t, 9,9km/h-s átlaggal. :) Megírva és beszerkesztve július 25-én.

San Franciscoból a Yosemite Nemzeti Parkig

Arpi — Wed, 23 Jul 2014 06:00:55 +0000

San Franciscot végül egy hét után hagytuk el, fantasztikus napokat töltöttünk itt, amiből nehéz volt kiszakadni, na meg a kényelemből is, de ha egyszer hívják az embert az új kalandok és az új tájak, akkor bizony menni kell! :) Ez az új táj esetünkben a Yosemite Nemzeti Park volt, ahová úgy terveztük, hogy négy nap alatt jutunk majd el. Persze a valóság végül mindig mást hoz, mint ahogy azt mi előre elgondoltuk… :)

Kifelé San Franciscoból – Biciklivel és BART-al

Elhagyjuk a kényelmes szobánkat – Cyndinél nagyon jó volt itt lenni! :)

Szerelek valamit a bicikli elejére, vajon mi lehet az?

Ááá, egy Brinno TLC200Pro timelapse kamera vízálló tokban, hát persz! :)

Miután kigurultunk Cyndi otthántól, először egy kisebb dombot kellett megmásznunk, hogy a kedvenc utcánkban találjuk magunkat. De minek írok én itt, hiszen az egészről készült egy timelapse videó:

Útközben azért fotózni sem felejtettem el! :)

Micsoda kémény! :)

Kedvenc utcánkon ezúttal végre lefelé gurulva

Zöldhullám bringásoknak! Ez igen! Csak tudd tartani a 20 mérföld/órás sebességet… Mivel ez még ugyanaz a lejtő ami egyenesen a városháza kupolás épületéhez vezet, ez ez nem nehéz feladat :)

Megérkezve a BART-hoz, vagyis a Bay Area Railway Transport metróállomásához leállítottam a videófelvételt, mire Zita rámszólt, hogy ez hiba volt. Nosza, elindítottam újra, és felvettük azt is, ahogy hajléktalanok hada közt betuszkoljuk a liftbe a megpakolt bringákat (fel kellett emelni az orrukat, hogy beférjenek), aztán lent jegyet veszünk, majd újabb liftezés, végül vonatozás következik:

Kifelé Dublinból is

A dublini (ez nem az a Dublin, egy másik itt Kaliforniában, Észak-Amerika és Atlanti-óceán alatt nem jár szupergyors vonat :D) állomáson gondoltam egyet, és 180 fokot fordítottam a kamerán, így most már azt is láthatjuk, mit látna egy egér, ha a biciklim orrán ülve háttal a menetiránynak merev, kigülledt, 120 fokos látószögű szemekkel folyamatosan engem bámulna. :) És valamilyen furcsa oknál fogva csak egy képet rögzítene másodpercenként az agya, ami, ha jól számolom, a valóságnál 30x gyorsabban dolgozná fel ezeket a képeket. :) Íme, ezt látná az egér! :D

Szemfüles és a videót végignézni türelmes egerek észrevehették, hogy egy szakaszon Zita belémkapaszkodva vontatta magát, ugyanis az ő lába nem mozog, míg az enyéim pörögnek… :) Közben persze előttünk is voltak érdekes dolgok:

Bringasávok Dublinban

Figyelj, nehogy elüssön egy bazinagy piros szirénázó tűzoltókocsi!

A városból kiérve kénytelenek voltunk megállni az út szélén, mert az egyetlen pár fékpofa, amelyet előző este nem cseréltem ki a négy párból, most bemondta az unalmast. Vagyis hogy addig kopott, amíg a tárcsa be nem kapta a rugót. Szerelhettem, cserélhettem, majd indultunk tovább, pontosan arról a helyről, ahol az első kép készült:

“Óóóó, bárcsak több lenne ebből!”

“Valahogy így! Na ez már tetszik!” :D

Közben új videót is indítottam, ami később azért lett vicces, mert az autók egy kereszteződésben feltorlódtak és a felvétel alatt talán több százat is megelőztünk belőlük. Mindezt nem is városban, csak városok között…! :o 50 másodperc után már tényleg semmi érdekes nem történik, csak hajtok Zita szélárnyékában. :)

Egy kiló marhahúshoz 20 ezer liter víz – de azért spóroljunk a zuhanyzásnál is! ;)

Mivel csak délutánra sikerült kijutnunk San Franciscoból, elég hamar utolért minket a nap vége. Egy várost elhagyva kinéztem a térképen egy vízparti kis települést sok zöld területtel, gondolván, hogy ott majd biztosan találunk valami sátorhelyet.

Veteményes a világ végéig

Közeleg a naplemente, ideje táborhelyet találni mára!

Végül eddig a helyig el sem mentünk, már előtte elkezdtünk kérdezősködni. Az első háznál csak egy ijedt nő nézett ki az ablakon, ezért meg se kérdeztük a sátrazást, csak annyit, hogy iható-e a kerti csap vize. Azt mondta, igen, ezért feltöltöttünk belőle egy-egy palackot. Majd hajtottunk tovább. A következő háznál nagyobb szerencsénk volt, Dennis megengedte, hogy a kertjében sátrazzunk, sőt némi beszélgetés után felajánlotta a sokkal csendesebb hátsókertet. Beszélgettünk kb. egy órácskát összesen, elmesélte, hogy ezt a házat és a szomszéd házat az édesapja építette, aki ács. Ő pedig takarmányt termel, füvet növeszt a közeli mezőkön, amit aztán állattartó farmereknek ad el télire. Jó üzlet, csak egyre nagyobb a szárazság. Persze idefelé láttunk plakátokat, hogy zuhanyozzanak az emberek rövidebben, mert Kalifornia vízhiányban szenved. Ami szerintem hülyeség, de mintha erről már írtam volna. Mindegy, most azt is megmutatom, miért hülyeség: waterfootprint.jpg Segítek, egy pound 0,45kg, egy gallon pedig 3,6 liter. Magyarán a marhahúshoz marha sok víz kell! 1 kg hús “előállításához” attól függően hogy milyen állattól való 5000 és 20000 liter víz szükséges. Ugyanennyi krumplihoz 270 liter. Oké, kell a fehérje, de akkor együnk olyan magokat, lencséket, amiben van! :) Félre ne értsetek, nem Dennist vádolom, csak általa jutott eszembe ez megint, de ő csak egy piaci igényre választ adva kezdett el takarmányt termelni és eladni, és lehet, hogy az ő helyében én is pont ugyanígy tettem volna. Sőt, továbbmegyek, vegetáriánusok sem vagyunk, de mikor e sorokat írom, egy vegetáriánus család vendégszobájának sarkában ülök egy asztalnál. Tegnap előtt pizzát sütöttünk nekik, és nem raktunk húst a feltétek közé. Túléltük! Sőt mi több, finom volt! :) Szóval én ezzel most nem azt akarom elérni, hogy mindenki érezzen nagy bűntudatot és menjetek barlangba lakni és mostantól csak magokat meg zöldségeket együnk. :) Csak hogy kezdjünk egy kicsit gondolkodni és változtatni a szokásainkon. :) Visszatérve a zuhanyzóra, láttam a neten keringeni egy állítólag magyar, készülő “találmányt”, egy a zuhanyzó aljára tehető rekeszt, ami megtelik zuhanyvízzel, amit aztán egy mozdulattal a WC-tartályba tudunk dokkolni. Sőt olyan is láttam, hogy egy mosdókagyló van a WC-tartály tetejére szerelve, és a kézmosó víz egyenesen belefolyik, hogy aztán azzal öblítsük le a WC-t. És itt az USA-ban nem tudom, hogy működnek ezek a WC-csészék, de alig engedek beléjük vizet, és valami vákumhatásnak következtében valósággal leszívják a cuccot, így az otthoni WC-k vízhasználatának töredékével működnek. És itt csak ilyen WC-t látni, gondolom erre is törvényük van már. Na, de ennyit a húsról, a WC-kről meg a vízről, most együk meg a vacsoránkat:

Vacsoránk sülthagymás, mustáros, salátás hot-dog, nehogy ránkrohadjon a virsli és a saláta (napközben jég mellett voltak hűtőtáskában)

Igen, virsli volt, talán még húst is láttot valami üzemben. :o Árpi vizet prédikál és húst eszik. :)

Sátrunk Dennisék kertjében

Megengedték, hogy használjuk a kerti barbecuet, azon sütöttük a reggelit is :)

Ezer köszönet Dennisnek a nagylelkűségéért!

Dennis egyébként sok mást is mesélt, pl. hogy az egyik kisunokáját megtámadta egy terrier-féle kutya és nagyon csúnyán széttépte az arcát, de a kislány hála az égnek túlélte és az orvosok azóta csodát műveltek vele – jól van, boldog kislány. Azóta többször is felszólalt a hasonló esetek kapcsán, merthogy az elmúlt években több gyermek is életét vesztette hasonló kutyatámadások következtében… Na, de mi most guruljunk tovább.

Farkasszemet nézünk a világ leggyorsabb repülőjével

Viszonylag korán, ha jól emlékszem, 7-8 óra körül már sikerült úton lennénk. Igen, ez nálunk korán van. :)

Ez alatt rohad a fű, amitől még finomabb lesz a bociknak

Ilyen pajtákat már láthattunk a filmekből is

Ebédre szégyen szemre egy mekiben álltunk meg, kb. 50 kilométer után. Odakint ekkor már brutális forróság volt, és bár ha nem is sokkal, de nem vagyunk rá büszkék, hogy a mekit támogattuk a kevés pénzünkkel. Azért tettünk így, mert odabent hűvös légkondicionált levegő volt, konnektor és internet. Enni nem is nagyon ettünk, inkább a Powerade-re mentünk rá, és azt hiszem ezen a helyen esett le nekünk, hogy azért az egy dollárért nem csak egy akármekkora pohár izotóniás italt kapunk, hanem ha az elfogyott, amennyiszer szeretnénk, után is tölthetünk. Így is tettünk, vagy négyszer, és még “elvitelre” is kivittünk egy utolsó jeges poharat, amit áttöltöttünk a palackunkba. De ennyire még ne rohanjunk előre, ugyanis Zitának támadt egy ötlete, miközben én a Hawai’ion készült fotókat időzítettem be Facebookra, ő ránézett a Warmshowers-re. És mit látunk? Nosza, egy új tag a közeli Mercedben, két napja még nem volt ott, mikor utoljára néztünk! Írtunk Elainenak, majd fel is hívtuk. Egy srác vette fel, aki azt mondta, majd beszél Elainenel és visszajeleznek. Ennek reményében elindultunk, már csak 48km volt hátra a városig, amit javarészt egy nyílegyenes úton, egy vasúti pálya mellett kellett megtennünk.

Mi nem akadtunk fenn a sineken :)

Végtelen egyenes volt ez az út a sinek mellett

Merced előtt néhány kilométerrel az út baloldalán egy csomó parkoló repülőt fedeztünk fel. A múzeum zárva volt, de azért a parkolójából is elég jól körül tudtunk nézni. Többet között a sebességi világrekordot tartó híres Blackbird is ott parkolt a parkoló oldalában. :) Ezt a gépet anno az 1989-es Guiness rekordok könyvében láttam először még egészen kisgyerek koromban, és sose gondoltam volna, hogy egy példánya mellett fogok egyszer állni a való életben. :) Hát ez a pillanat is eljött, teljesen véletlenül és váratlanul. A gépet egyébként a hidegháború végeztével rögtön ki is vonták a forgalomból – gondolom mert életveszélyes volt, és csak erőfitogtatás végett készítették el. :) De ez csak az én szélsőséges véleményem… :)

Sok böszme nagy repülő volt a repülési múzeumban

Pl. ilyen disznóorrú gépágyús repzaj is

Meg ugye a Blackbird!

Ezt láttuk, ha farkasszemet néztünk vele

De Zita nem tett ilyet, inkább megfogta az orrát :)

Zita 94 vagont számolt meg – Ez legalább egy kilométer hosszú vonatot jelent…

Egy nap pihenő Mercedben Elaineéknél – Steve Jobs őrült-e volt-e, vagy igen?

Mercedbe érve még mindig nem kaptunk választ, ezért begurultunk az első szembejövő mekibe, hogy újra felcsattantjunk a netre. Itt felhívtuk a vonalason is Elainet, aki azt mondta, örömmel lát minket, és azonnal le is diktálta a címét, ami csak 5km-re volt tőlünk. Ez hatalmas örömhír volt számunkra, azt jelentette, hogy valahol várnak, szívesen látnak és nem kell sátraznunk, ráadásul kerékpártúrázóknál lakhatunk megint. :) Zita ennek örömére megjutalmazta magát egy egydolláros fagyival. :)

Apró jutalom a 100 kilométeres nap végén

Útban a ház felé széles kertvárosi utcákon haladtunk és megnéztük a helyi bíróság díszes épületét is.

Éppen azon beszélgettünk, hogy valószínű azért építenek ilyen széles utcákat a kertvárosokban, hogy ha ne adja ég, kimenne a divatból az autó, és tankkal kezdenének el közlekedni az amerikaiak, akkor is elférjenek… :)

Egy a sok szép kertvárosi házból

Elainenél végül két napot maradtunk, a párja elvitt minket bevásárolni egy Grocery Outlet nevű élelmiszerboltba, ahol elvileg a lejárni készülő termékeket árulják, de valójában a legtöbb cuccnak még messze volt a lejárati dátuma, és olyan olcsó volt minden, hogy az szinte már kezdett gyanús lenni. Komolyan mondom, ez a bolt sok tekintetben olcsóbb volt, mint bármelyik magyar. Itt jól bevásároltunk és közben megint rámjött az ötperc, és kitaláltam, hogy nem örülnének-e Elaineék ha pizzát csinálnék vacsorára? Tetszett nekik az ötlet, így begyúrtam másfél kiló lisztből tésztát, ami persze túl sok volt, ezt Zita megint megmondta előre… Így végül az utolsó két pizzából félbehajtott pizza lett vagyis másnapra útravaló. :)
Ezt a napot arra használtuk, hogy blogot írjunk és megírjunk néhány még Hawai’iról beígért képeslapot. A lapok természetesen Hawai’iról valók, de ott végül úgy felpörögtek az események, ahogy San Franciscoban is, ezért amikor Elaine felajánlotta, hogy nyugodtan maradjunk még egy napot, kapva kaptunk az alkalmon, és kihasználva megírtuk a megígért lapokat. Plusz a júniusi naptároldal online háttértartalmáról is teljesen megfelekdeztem e pörgésben és ekkor ezt is pótoltam.

Mindezek mellett természetesen a vendéglátóinkkal is töltöttünk időt, ekkor fedeztem fel a nappali sarkában ezt a régi Macintosht, ami bár soha életemben egyetlen egy Apple terméket sem vásároltam, mégis nagy hatással volt rám. Ennek a gépnek már 83ban grafikus kezelői felülete volt, jobb, mint a win3.1-é, amit először láttam. Oké, ők is koppintottak a Xeroxtól, aztán az MS róluk, de nem ez a lényeg, hanem hogy ők megcsinálták és egy személyi számítógépbe tették, mert hittek benne, hogy ez frankó lesz és ez lesz a jövő. És ez lett a jövő, és nem csak a Maceken, hanem minden személyi számítógépen.

Macintosh 1983-ból! Ki az a Steve? Steve Jobs, vagy Steve Wozniak?

E kép elkészülte után már töltöttem is le Steve Jobs életrajzát… :)

Rögtön megbolondultam e régi számítógép láttán, és pár perc után megtaláltam Steve Jobs életrajzát a neten magyarul, amit azon nyomban el is kezdtem olvasni. Ezt Nektek is ajánlom, nagyon inspiráló! Ez a csávó egy zseni volt, egy makacs, önfejű, látnok, egy bolond őrült, aki egyébként a saját makacsságának köszönheti szerintem a halálát is, de most maradjunk csak az életénél: ők csináltak az Apple-nél először GUI-t egy személyi felhasználásra szánt számítógépen. Steve Jobs erőltette az iTunes Store-t a kiadóknál addig, amíg valóság nem lett belőle és ezzel új lendületet adott a zeneiparnak. Ők tettek először merevlemezt egy hordozható mp3-lejátszóba (iPod), ezzel megásva a Walkman és a Discman végső sírját, és új korszakot teremtve. Ők tettek érintőképernyőt először egy telefonba (iPhone), aztán a tabletet is kitalálták. Nekem, mint már írtam, sosem volt Apple termékem, de használtam GUI-s PC-t, van már egy levetett okostelefonunk (Androidos) és láttam sok Pixar filmet, amit szintén Steve Jobsnak köszönhetünk, ő hitt benne és teremtett ezzel megint egy új dolgot a világban. Persze rossz értelemben is őrült volt, de nem akarom itt most elmesélni az egész könyvet, olvassátok el Ti is. :) Najó, itt most mégsem kéne illegális tartalmakra linkelni. Aki keres az talál, aki meg a karmáját félti, vagy a könyvkiadókat és a szerző örököseit a csődtől, az megveszi. ;)

Apró kupit csináltunk a nappaliban – Ezt a sok kaját mind felvittük a Yosemitebe!

A pizza

Zita képeslapokat ír…

Elfogyott az első pizza… A képeslapíráshoz rengeteg energiára van szükség! :)

Fel a hegyre a forró Nap alatt

Másnap reggel tovább indultunk, kezdetben egy csatorna, majd mezőgazdasági földek mentén haladtunk.

Búcsú Elainetől – Köszönjük a vendégszeretetetetetet! :)

Régi gőzmozdony, vagy régi gőzmozdonynak látszó tákolmány, mint marketing eszköz

Az út menti kukoricásban spanyolnyelvűek dolgoztak

Aztán meg nagy üres pusztaságban, enyhén fölfelé.

Ahogy elhagytuk a Merced melletti mezőgazdasági területeket, elég üressé vált a táj

Csak mentünk megint nyílegyenesen, és most még hullámzott is

Egy domboldalban nagyon furcsa, színes, a földből érdekesen kiálló kőzetre lettünk figyelmesek.

Valami ilyesmit kellett bányászni a Dune2-ben, vagy valamelyik C&C-ben, nem?

“Jó lenne, ha kitennétek valami ütcsit a kerékpártúrázóknak, kiszárad az ember ebben a nagy sivatagban…!” :)

Na, ez meg mi a manó? Fogalmunk sincs…

Ahogy az emelkedő elkezdődött, úgy lett egyre több a fa is

Egy kocsmának a kertjében megálltunk pihenni, mert csak itt találtunk árnyékot. Én persze egyből kinyitottam e pihenő gyanánt a Steve Jobs könyvet és lelkesen olvastam tovább a szilícium-völgyi kezdeteket. :) Zita pedig bement a kocsmába, és azzal jött ki, hogy a kocsmáros felajánlotta, hogy felvisz minket a hegyen a következő néhány kilométeren a pickupjával, mert bizony azok nagyon meredek kilométerek, ráadásul az út is szűk és kanyargos, veszélyes. “You know what would be nice? I can take you up to the top of the hill if you want!” – Valahogy így mondta. Mi rövid gondolkodás után ebbe belementünk, elvégre tényleg nagy volt a forróság, és úgy voltunk ezzel, hogy jobba a helyiekre hallgatni, még akkor is, ha nem kerékpáros az illető. Mert tényleg kezdtünk elég szépen megpurcanni a hőségben és nem akartam kitenni Zitát (se magamat) a forró Nap alatt amúgy ránk váró lassú felmenetelnek.

Felirat a kocsma falán: “Ha egy férfi egyedül van az erdőben, és nincs nő a közelben, aki hallja, vajon akkor is téved?” :)

Vannak, akik így utaznak. Mivel a böszme nagy lakóautóval kényelmetlen egynapos túrákra menni, utána kötnek egy kisebb autót… :o

Bringák felpakolva, indulhatunk!

Tényleg csak néhány kilométert vitt fel minket az emberünk, akitől elbúcsúzva megköszöntük kedvességét, majd hajtottunk tovább a valóban most már csak lankás úton.

Egy útszéli dinoszaurus a vaskorból :)

A lankás rész nem tartott sokáig, hamar egy hosszabb lefelében találtuk magunkat.

Ezért hoztak fel minket, hogy aztán leguruljunk? :) (Persze tudtuk előre, hogy ez lesz…

Amit egy fölfelé, és mégegy lefelé követett:

Ez a szintmetszete az útvonalunknak Mercedtől a Yosemite völgyig. Kocsmárosunk az első emelkedő tetejére vitt fel minket. Mariposa a középső, kicsi emelkedő utáni gödörben volt

Megérkeztünk Mariposába

Oldschool épületek

Mariposában feladtuk a postán a képeslapokat, majd pihenőhely után kérdezősködtünk. Éreztük, hogy egyszerűen muszáj, hogy toljunk egy sziesztát, mert különben egyszerűen felforr az agyunk a napon. Erre a célra végül egy public poolt, vagyis egy helyi kis strandot találtunk, ahová egy dollárért nyerhettünk belépést.

Hmmm, most milyen jól jön a félbehajtott pizza :)

Egydolláros public pool, pont mit az amerikai filmekben…

Opciók imára – Táblák a falu határában

Ez a pihenő nagyon kellett, jólesett a hűs vízbe becsobbanni, az árnyékban olvasgatni, és enni, inni, pihenni. A vizet persze Zita még nálam is sokkal jobban élvezte, igaz a teenager úszómester kétpercenként rászólt, hogy ezt nem szabad, meg azt nem szabad. Pl. nem lehet kibontott hajjal úszni, sőt mi több, úszni sem szabad föl-alá, mert azzal zavarjuk a játszó gyerekeket. Aha, oké, micsoda strand! :)
Elég későn indultunk el, talán másfél órával a naplemente előtt. Még egy nagy emelkedő várt ránk, amiről kezdetben, ahogy elindultunk, azt hittük, ki fog fogni rajtunk. Mind a ketten nagyon gyengének éreztük magunkat, talán a víz, talán a hőség szívott ki minket, de az is lehet hogy mindkettő. Ha nem fogadjuk el a kocsmáros szíves felajánlását, tuti, hogy napszúrást kaptunk volna abban a fölfelében, mert még így is alaposan megpurcantunk.

Az utolsó nagy emelkedő alaposan megizzasztott minket

Végül valahogy csak feljutottunk naplementére a hágóba, szépen lassan, türelmesen, nyugodtan feltekertünk, középen egy 5 perces pihenővel, folyamatosan sok folyadékot fogyasztva. A hágóban volt egy kapubejáró egy furcsa fenyőfával, itt kezdtünk kérdezőskörni.

Ezalatt a fenyőnek álcázott átjátszóadó alatt sátraztunk

Megengedték, hogy a kertbe sátrazzunk. Felállítottuk a mobil otthonunkat, de a talaj tele volt szúros bogáncsokkal, ezért végül a matracokat nem fújtuk fel, ki ne lyukadjanak, hanem csak a hálózsákokra feküdtünk, ennyi elég is volt, hiszen még éjszaka is meleg maradt az idő, nem kellett nagyon takaróznunk. A vacsora készítése közben az egész család – érdekes módon egyesével-kettesével – odajött hozzánk köszönni és megnézni a furcsa utazókat és azok biciklijét. Kedvesek voltak mind, különösen a kutyás indián hölgy, aki elmesélte, hogy a nyílhegy, amit a földön talált a veteményesben, valószínű az őseitől való, mert ők itt éltek generációk óta, már a nyugati ember érkezte előtt is.

Kíváncsi házigazdánk, egy amerikai őslakos (“indián”) hölgy

Vacsoránk, Cynditől kapott quinoa a maradék virslivel, magokkal és rizzsel – és sok hagymával! :D

Történt 2014. június 17-20. között, bicikliztünk 69, 102 és 59 kilométereket, megírva és beszerkesztve július 18-án.

San Francisco #3 – A Pier 39 és a Golden Gate Park

Arpi — Mon, 21 Jul 2014 06:00:10 +0000

Az utolsó néhány napunkon San Franciscoban nem maradtunk teljesen tétlenek. Egyik reggel felkerekedtünk, hogy meglátogassuk az oroszlánfókákat a belvárostól északra található híres “Pier 39″ mólónál, amiről az állatokon kívül is sok jót hallottunk már. És ha már arrafelé bringázunk, akkor úgy gondoltuk, hogy érdemes útba ejteni a híres Lombard Streetet is, ami igazából már nem is utca, hanem egy szerpentin. Egy szakaszon ez az utca olyan meredek a várost képező számtalan domb egyikének oldalában, hogy a házsorok között egy apró, bokrokkal tarkított szerpentinen halad.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mire ide megérkeztünk, már vagy két-három dombon keresztülhajtottunk, köszönhetően annak, hogy nem elég alaposan terveztem meg az útvonalunkat. A dombok tetején mindig találtunk egy “üres” háztömböt, ahol egy zöld park terült el, általában elég jó kilátással. Ez alól kivétel volt a Russain Hill, amit mi nyugatról közelítettünk meg, és az utolsó két háztömbön már olyan meredek volt, hogy már csak tolni birtuk rajta a bringákat. Fent egy kisebb tömeget találtunk, csak ekkor esett le nekünk, hogy ez igazából itt egy kisebb turistalátványosság is egyben. Még rendőrök is terelgették az utcaszakasz két végén a német, ami Zitának nagyon tetszett. :)

A Lombard Streettől nem sokat kellett gurulnunk – és azt is leginkább lefelé – hogy megérkezzünk a kikötőbe, ami ma már inkább csak turistagettó. A Pier 39 előtt még megálltunk egy m betűs gyorsétteremnél, mert ételt azt elfelejtettünk magunkkal hozni és közben már megéheztünk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Amíg faltuk az egydolláros burgereket, elnézegettünk a hömpölygő embertömeget, a csilingelő villamosokat vagy épp a mellettünk lévő pékségben készített állatfigurás süteményeket.

A 39-es móló, Forrest Gump és az oroszlánfókák

Innen már csak pár sarokra volt a Pier 39, ami gyakorlatilag egy nagy moló, tele éttermekkel és középen egy térrel, ahol ottjártunkkor valamiféle cirkuszo produkció ment éppen.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az oroszlánfókák felöli oldalon szemtanúi lettünk annak a nagyon furcsa jelenetnek, amit azóta már FB-ra is kitettem.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mint utolóag megtudtuk, valójában oktatás folyt, a hálót fogó hölgyet arra próbálták kiképezni, hogy hogyan kell befogni egy oroszlánfókát – és a neoprén ruhás másik hölgy pedig oroszlánfókát játszott. :) Emlékszem, amikor hazavittük ezt a videót az SD-kártyán és este a vacsoránál lejátszottuk Cyndinek, percekig kacagott, és nekünk is sok vidám percet okozott. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Ezt egyébként a Sealion Centerben tudtuk meg, mert már ilyen is van a mólón, ahol az állatokról egy rövid negyed órás előadást is meghallgathattunk. Itt egyébként volt egy nagy monitor, amire egy mikroszkóp képe volt kivetítve, a mikroszkóp alatt peddig egy csepp tengervíz volt.

A pieren még felmentünk egy Bubba Gump nevű étteremhez, amely a Forest Gump után szabadon rákokat és a film által teremtett életérzést árul. :) És az étterem előtt vagy egy pad Forest Gump cipőjével és süteményes dobozával. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Hazafelé, hogy elkerüljük azokat a dombokat, amelyeken idefelé jöttünk, a belváros felé kanyarodtunk, majd onnan a már ismert utcákon keresztül tekertünk vissza Cyndihez.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Swing, himnusz és görkori a Golden Gate Parkban

Egyik utolsó napunkon Cyndivel kibicikliztünk a lakásától csupán pár saroknyira lévő Golden Gate Parkba. A cél az volt, hogy megmutasson nekünk egy kerékpárboltot, de közben azért a parkban is útba ejtettük egy-két érdekes dolgot. Elsőnek az tűnt fel, hogy a nagy, széles autóutak mind öresek, vagyis hogy inkább az autóktól üresek, de az emberektől nem. Ez a nap ugyanis vasárnap volt, és vasárnaponként lezárják az autók elől a parkon áthaladó utakat, és ellepik őket a bringások, a görkörisok, és bár nincsen indonéziai autómentes vasárnap reggel hangulata a dolognak, de azért elég jó látvány, hogy a szülők a gyerekeikkel szabadon bicikliznek, görkoriznak, futnak ésatöbbi ezen a nagy aszfaltplaccon.
Ennél még királyabb volt az a pillanat, amikor Cyndi odavezetett minket a szintén minden vasárnap, délben megrendezésre kerülő ingyenes swing tánc leckék helyszínére. Igazán vidám hangulat uralkodott a parknak ebben a sarkában, ez a kezdeményezés szerintünk abszolút nyerő, és jó lenne sok ilyet látni odahaza Budapesten is. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A Swing Dance után tettünk egy kisebb kerülőt egy helyre, ahol egy zenekar játszott, ráadásul az érkezésünkkor éppen az amerikai himnuszt, ha jól tévedek.

Ezután jöttek a görkoris táncosok,

majd a Hippie Hill, az “itt kezdődött minden”-domb :) Vagyis a hippi forradalom. :) Ami persze nem igaz, mert az az emberekben belül kezdődött, és még most is tart, csak kissé átalakult. De azért persze kell, hogy ilyen helyszíneket is hozzárendeljenek, tulajdonítsanak az ilyen életérzéseknek, vagy ha úgy tetszik, mozgalmaknak.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A hippidomb után már tényleg nem volt más hátra, csak a biciklibolt. Egy kisebb vagyont elköltöttünk, de végül sárhányót azt nem kaptunk, pedig azért indultunk. :) De egy pumpát vettünk, amit azóta többször is használtunk, és nagyon jól szuperál. A régi nagyon vacak volt, három-négy bárig is csak nehezen bírtuk vele felpumpálni vele a kerekeket, ezzel viszont eddig minden esetben sikerült annyira felpumpálni őket, hogy ki is rúgták magukat a felni mellől – ami nagy szó, mert ezzel eddig mindig nagyon megszenvedtünk. Persze a szappanos víz az most is kell még, de úgy néz ki, most már ezzel a pumpával elegendő lesz, és nem kell még külön emiatt szilikonsprét is magunkkal cipelni. A pumpa mellé nekem még egy sisakot is vettünk, hiszen a régit azt lassan már egy éve használtam úgy, hogy az már eleve használt volt – és hát kezdett elég ramatyul kinézni, és nem akartuk megvárni, hogy szétessen a fejemen, látszott rajta, hogy igazából már csak a Nap ellen véd és a tükrömet tartja csak. Ez az új sisak viszont már biztosan kibírja hazáig.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A Mauna Keáról lefelé jövet a fékpofákat egyik oldalt állító csavar körül megolvadt a műanyag. Most már csak szerszámmal lehet forgatni – Mondjuk a kerék miatt annyira nem lehet kézzel hozzáférni, hogy eddig is csak szerszámmal tudtuk állítani, szóval ez számunkra nem változtatott semmin. :)

Ja, és még fékbowdeneket is vettünk, erre azért emlékszem, mert aznap este egész nagy szerelést tartottam, kicseréltem több, már szintén nagyon elhasznált, rozsdás fékbowdent a bicikliken, és három pár fékpofát is. Egyedül az én hátsó fékpofáimat hagytam békén, de igazából ezt is ki kellett volna még ott cserélni. Mert végül erre is sort kellett hogy kerítsünk pár nappal később – de akkor már az út szélén a forró Nap alatt. Másnap reggel ugyanis tovább indultunk a nagyszerű San Franciscoból, ahol remek napokat töltöttünk, hála a jó hangulatú városnak és Cyndi, valamint Anikóék szuper vendégszeretének! :) Köszönjük!

San Francisco #1 – Utcák, házak, biciklik

Arpi — Thu, 17 Jul 2014 06:00:00 +0000

A Konából Los Angelesbe tartó repülőn nem sokat sikerült aludnunk. Bár a repülőút csak valami 6-7 órát tartott, de mivel ugye keletre haladtunk, ott pár órával korábban kelt fel a nap, mint ott ahonnan indultunk, így már fent is volt, mikor leszálltunk. Egy-két óránk volt az átszállásra, hamar megtaláltuk a kapunkat az oaklandi géphez, meglepő módon még sokat sétálni sem kellett, pedig azt vártam, hogy egy ekkora város repterén majd kilométereket kell sétálni a másik repülőhöz, de nem így volt. Sőt, még ingyenes wifijük is volt, így gyorsan eltelt az idő.

Los Angeles – Oakland – San Francisco az égen át

A Los Angelesből Oaklandbe tartó járat már egy jóval kisebb gép volt, és érdekes módon, itt már el tudtunk kicsit szundítani. Persze nem sokáig, mert alig értük el az utazómagasságot, már kezdtünk is ereszkedni.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A reptéren egy ilyen tábla fogadott minket, a közepén a jól látható “Üdvözlet” felirattal :)

A reptéren hamar megkaptuk a holmijainkat és helyet foglaltunk egy padnál odakint a kapuk mellett. Itt nekiálltunk nagy álmosan összeszerelni a bringákat. Ráértünk, mert még délelőtt volt, és Cyndi azt írta, hogy este 6 órától lesz otthon. De hogy húzzuk ki addig alvás nélkül..? Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben olyan fáradt és álmos voltam, hogy legszívesebben ledőltem volna aludni pár órát egy padra. Ezzel Zita is hasonlóan volt, de végül nem léptük meg.

California az Egyesült Államok messze legjobb gazdaságával rendelkező állama

Amíg a bicikliket szereltük, odajött egy Sheriff, de most nem küldött el minket, sőt, megengedte, hogy készítsünk vele a fényképet. Megkérdeztem tőle, hogy mi a különbség egy rendőr és egy sheriff között, de már nem emlékszem a pontos válaszára, azt hiszen az, hogy az egyik az államnak dolgozik, a másik a megyének.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Miután a gumibelsőt is kicseréltük az egyik kerekemben, mert abból pumpáláskor kiszakadt a szelep, elindultunk végre.

Hamar találtunk egy bringautat…

…ami hamar véget ért és folytathattuk az épülő magasvasút mellett az autók között.

A szeptemberre elkészülő különága a vasútnak egyenesen a reptérig fog nyúlni, de addig is, kénytelenek voltunk bebiciklizni egy fővonal menti megállóhoz. Mivel ezen a szakaszon a vasút magasvasútként működött, a jegyeket csak automatákból lehetett megvenni, amihez Zitát kértem meg amíg én a bringákra vigyáztam, és többen is a “segítségére” siettek, értsd, pénzt várva megmutatták a jegykiadó autómata működését. Szóval itt már láttunk egy-két furcsa alakot, de Zita is, én is, és egy személyzetis is figyelt, nem történt semmi. Beszálltunk a liftbe, mert pont befértünk bringástul, és fent is olyan táblák fogadtak minket, hogy mindenki nagyon figyeljen az értékeire, és senkitől ne fogadjunk el ételt vagy italt. Mi ez, welcome back to India? :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A kijelző pontosan kiírta, mikor jön a mi vonatunk, amire gond nélkül fel tudtunk szállni, ezekben a kora délutáni órákban szinte üres volt. Odabent volt egy ülések nélküli szakasz a vagonban, ahová pont elfért a két felmálházott biciklink, és végre leülhettünk kicsit pihenni. A San Francisco-öblöt egy alagúton kereszteztük és azután már lent is maradtunk a földalatt, a vonat metróként folytatta. A Civic Centernél szálltunk le, ahol volt egy kisebb kavarodásunk a lifttel, először ugyanis rossz emeleten szálltunk ki róla, egy másik peronra kerültünk. Tolhattuk vissza a gépeket egy keskeny folyosón a metróalagút oldalába, majd újra be a hugyszagú liftbe. Ekkor elgondolkodtam, hogy nem lett volna jobb biciklizni keresztül a hídon, vagy hajóval átjönni a San Francisco félszigetére, de mivel hullafáradtak voltunk, és ezekről az opciókról többen egymástól függetlenül is lebeszéltek minket, végül a tanácsukra a BART-ot használtuk.

San Francisco utcáin

Az aluljáróból végül csak egy mozgólépcsőn tudtunk feljönni, mert a legutolsó liftbe nem fértünk be.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Bicikliszállítás a városi buszon

A felszínre felérve elénk tárunk végre San Francisco, ráadásul rögtön a központja. Nagy épületek, hippi bringások, soks színes ember, rohanás… És hideg szél! Fel kellett öltöznünk, olyan hűvös volt. Az aluljáróban sikerült 180 fokkal megkavarodni, így teljesen rossz oldalt és irányban jöttünk fel. Fordulhattunk, de ezzel nem volt baj, egy zebrán megoldottuk, majd még bringasávunk is volt. Mivel még több mint három óránk volt hatig, pár sarok után visszafordultunk és egy patináns, kupolás épület felé vettük az irányt. Közelebb érve kiderült, hogy ez nem a helyi katedrális, hanem a városháza. :) Egy Lincoln szoborral is találkoztunk, meg sok szivárványos zászlóval, hiszen San Francisco híres a nyitottságáról és az itt élők szabad gondolkodásmódjáról, még azt is hallottuk, hogy ez a világ “meleg fővárosa”.

Itt a trolit Zero Emission Vehiclenek hívják :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Úgy voltunk vele, hogy biztos Cyndihez menet is látunk majd még ezt azt, ezért elindultunk az otthona irányába. A bazilika, akarom mondani a városháza mögötti utcán találtunk egy bringasávot, ezen haladtunk fölfelé, és ezt azért is nagyon jó volt így, mert akárhányszor visszanéztünk, a kupola mindig ott volt pont mögöttünk az utcával szemben, és ez nem akármilyen látvány volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Közben nagyon érdekes házakat is láttunk, nem győztünk fényképezni, nagyon tetszett mindkettőnknek a város. Bár csak pár sarokba voltunk a belvárostól, de a széles utcán a forgalom szinte elhanyagolható volt. És ahogy haladtunk föfelé az emelkedőn, úgy lett sarokról sarokra egyre meredekebb az utca.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mígnem felértünk a domb tetejére, ahol egy kétháztömbnyi parkot találtunk az utca bal oldalán. Ez volt a dombtetőn, és innen remek kilátás nyílt a felhőkarcolós belvárosra és a közeli házakra. Itt szusszantunk egy kicsit és persze tovább kattogott a fényképezőgép. Hát itt vagyunk San Franciscoban, ezt is megéltük! :) Észrevettem, hogy bármennyire is várom, vagy bármennyire is előre megálmodom, megtervezem előre a dolgokat, ez mind nem számít, úgy értem, hogy csak a jelen van, amit épp megélsz. Az idő pedig pörög, ha akarjuk, ha nem, ha várjuk, ha nem. Most itt vagyunk, hamarosan Mexikóban leszünk, aztán újabb országokban. És ez így van jól, de ezzel meg kell tanulni együtt élni. Jó ezt a naplót írni, és jó előre tervezni is, de a lényeg az mindig itt és most van, és hogy az adott pillanatban mennyire vagyunk jelen, abból mennyit tanulunk, mennyit élünk meg belőle. Ha erre tudatosan figyelünk, akkor azzal nagyon jó, értékes pillatokat kaphatunk. Hogy ne csak utólag értékeljük, milyen jó volt nekünk, vagy ne csak előre álmodozzunk, hogy majd milyen jó lesz, ha… vagy ott, vagy akkor… Aztán amikor ott vagyunk, akkor csak úgy hagyjuk, hogy átfolyjunk a pillanaton. Persze ez nekünk, nekem se sikerül mindig, ez valami olyasmi, amit egy életen át lehet tanulni és gyakorolni.

A parkból kikanyarodva egy nő hajtott el előttünk a kereszteződésben, egy hosszú, masszív kargó-biciklin, amin két gyerekülés volt. Ez baromira tetszett, és sikerült is lefényképeznem.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

San Francisco egyből nagyon megtetszett nekünk, csak ennyi domb ne lett volna a városban. :) A park után azt hittük, hogy nincs már több mászás, de tévedtünk, hátravolt még egy utolsó nagy emelkedő, aminek a végéből már tényleg csak lefelé volt. Elkanyarodtunk jobbra a Golden Gate Park sarkánál és egy kis utcában megtaláltuk a keresett címet. 3 perc volt még hátra hatig, felhívtuk Cyndit, hogy merre jár, elmondta, hogy mindjárt itt van.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A ház színéhez választottak autószínt?

Cyndi megérkezett, és kinyitotta nekünk a mi kis külön bejáratú, alagsori, de nagyon fényes szobánk ajtaját. Külön kis lakosztájt kaptunk itt lent, egy szép színes szobát, ággyal és asztallal. Viva Warmshowers.org! Ez ám a kényelem, hú de jó érzés volt valakihez, valahová megérkezni. Már jó ideje talpon voltunk, és a repülés mind a kialvatlanság, mind a velejáró stressz (a bringák, csomagok épsége, szét- és összeszerelés), nagyon megviselt minket. Jó volt már csak a tudat is, hogy itt és most ennek végre vége, most már pihenhetünk. Ezt én annyira komolyan vettem, hogy amíg Zita zuhanyzott, addig én hozzá is láttam. És mivel még koszos voltam, nem akartam az ágyra feküdni, gondoltam eldőlök egy kicsit a földön, és szusszanok egy öt percet, amíg Zita fürdik. Közel lehettem ahhoz az állapothoz, amihez Zita is a Mauna Keára menet hajnalban. Ahogy ledőltem a puha padlószőnyegre, úgy ahogy voltam elaludtam, és arra se ébredtem fel, ahogy Zita kijött a fürdőszobából – se arra, hogy lefényképezett.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tudom, ez nem éppen a legillendőn megérkezés egy ismeretlen-ismerős vendégségébe, de mivel Cyndi is kerékpártúrázik, ezt teljesen megértette, és később, mikor felkeltem, együtt nevettek rajtam Zitával, hogy mennyire kiütöttem magam. Aznap este Cyndi főzött, főtt kukoricát krumplipürével és steakkel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Vacsora közben elmesélte, hogy nem csak kerékpártúrázik, hanem madarászkodik is, már ha ezt így mondják. És pár hét múlva indul egy madarász-kerékpártúrára a keleti partra, amihez már be is vásárolt egy-két fontos felszerelést. Amúgy Cyndi nővér egy kórházban, és ha jól emlékszem, a különböző májproblémával küzdő beteggel konzultál, és találják ki a diagnózis alapján, hogy kinek milyen kezelés és milyen gyógyszerek kellenek a gyógyuláshoz. Erről a munkájáról szenvedéllyel beszélt, és elmesélte, hogy milyen érdekes sok különböző emberrel találkozni odabent a kórházban is, és hogy mennyire nem egyszerű a gyorsan fejlödő egyészség- és gyógyszeriparral tartani a tempót, és mindig a legújabb, az adott esetre leghatásosabb gyógymódot kitalálni a betegnek. A vacsora alatt azt is megbeszéltük, hogy másnap mi főzünk, vagyis egész pontosan sütünk, méghozzá pizzát.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Másnap egész délelőtt aludtunk, mint a bunda, így gyorsan elment a nap, gyakorlatilag csak a közeli szupermarketbe mentünk ki vásárolni. Ez könnyűnek hangzik, de valójában nem az, mert minden országban másak a fogyasztói szokások, és minden boltban máshol vannak a termékek és máshogyan vannak a kedvezmények, akciók. Ebből mindig kitalálni a legolcsóbb megoldásokat, megtalálni a legolcsóbb, de még egészséges ételeket egy sok ismeretlenes egyenlet megoldásával ér fel. Ilyenkor mindig sok szempont szerint kell járni a polcokat, legyen minél inkább “eredetibb”, vagyis minél kevésbé feldolgozott és minél inkább olyan, mint ahogy azt a természet megteremti nekünk, de egyben legyen olcsó is, és ne kelljen egyszerre egy kartonnal megvenni belőle… Szóval nem egyszerű, pláne, hogy tudjuk, hogy itt USA-ban a GMO-s, vagyis génmódosított cuccok legálisak és elég szépen be is terítik a piacot. Amire pedig organic van írva, már az sem jelent semmit, mert persze nyilván erős lobbizással elérték, hogy ezt ráírhassak sok olyan zöldségre, ami valójában nem az. Pl. a lilahagyma itt olyan hatalmas, hogy azt már Ti is megjegyeztétek, és valóban, életünkben nem láttunk ekkora zöldségeket, és olyan gyanúsan olcsók, hogy nem is belegondolni, honnan, hogyan vannak. Itt a mainlanden vásárolni már tényleg alig drágább, mint Magyarországon, pláne, hogy mi ugye csak a három évvel ezelőtti árakra emlékszünk. Persze van ami drágább, például nincsenek olyan jó kenyerek, azok is már csak gyárban készülnek és mind csomagoltak, szóval ez pl. 2-3x drágább. És sok mindent kettes-hármas csomagokban árulnak, hogy egyből többet vegyél, de itt Kaliforniában törény kötelezi őket, hogy ha rá van írva valamire, hogy 2 db. három dollár, akkor kötelesek eladni neked 1 db-ot is másfél dollárért. :) És vannak termelői piacok is, ahol elméletben helyi, bio termékeket árulnak, csak hát nekünk azt mindig mindenütt megtalálni, megvárni és megfizetni… Az most kissé nehézkes lenne, de majd eljön ez az idő is, ha újra stationary-ak leszünk. :)

Egy nagyon vicces dolog történt a pénztárnál. Nem vittünk csak kézpénzt és nem gondoltunk rá, hogy most sok napra előre bevásárolunk, ezért végül nem tudtunk mindent megvenni, amit a futószalagra pakoltunk. A kakaópor ott maradt az amúgy rettentő kedves és segítőkész pénztárossrácnál. Aztán a blokkon az árakat ellenőrizve láttuk, hogy annak hátulján egy egydolláros kedvezményt adó kupon van, pont olyan Nesquick kakaóra, amire nekünk már nem maradt pénzünk. Összeszámoltuk az aprónkat és így a kuponnal még pont meg tudtuk venni, ha jól emlékszem, valami 30 cent se maradt a tárcánkban. :) Hát most ehhez szóljatok hozzá! :) Még a konszumerizmus szerencsecsillaga is ránkragyog :)

Hazafelé menet a sarkon láttunk egy kerékpárboltot, amely elé ki voltak pakolva azok a hosszúkás, több holmit, gyereket, vagy kutyát is szállítani képes kerékpárok az utcára, amelyekből egyet tegnap is láttunk. Nagyrészük elektromos hibrid volt, és ez a tény nagyon elgondolkodtatott. Azt hiszem, mi városlakók, főleg odahaza nagon konzervatívak vagyunk a városi közlekedést illetően. Vagy autó, vagy tömegközlekedés, vagy kerékpár. De ezeket nagyon kevesen kombináljuk. Pedig az összecsukható kerékpár és az elektromos kerékpár nagyon jó alternatívák erre. Jó tudom, tél is van nálunk, fagy meg jég meg eső. Szerintem – remélem – ezen eszközök térnyerésével át fog rendeződni a jövőben a városkép, Budapesten is. (Mikor indul már el végre a BuBi? :) )

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A pizza nagyon jól sikerült az este, de annyi tésztát begyúrtam, hogy végül a felét elraktuk későbbre. A társaságot nem csak Cyndi és mi képeztük, hanem Cyndi egyik macskája, Thomas is, aki egyébként egy hatalmas, kövér macska.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Rokonlátogatás a Szilícium-völgyben

Mivel az IT-s innovációk melegágyának számító Szilícium-völgy angol neve Silicon Valley, sokan – ahogy kezdetben sokszor mi is – tévesen Szilikon-völgynek mondják magyarul, de ez nem helyes. Tehát a Szilícium-völgyről van szó. :) Anikó pár héttel a San Franciscoba való érkezésünk előtt vette fel velünk a kapcsolatot, mert szeretett volna velünk találkozni. A kedves vacsorameghívásra örömmel igent mondtuk, és ha jól emlékszem, ő csak ezután árulta el, hogy tulajdonképpen mi távoli rokonok is vagyunk. :) Anikó nagymamája unokatestvére volt Lali papának. :) Kicsi a világ… :) Anikó egy tűzpiros Ford Mustanggal jött értünk, és még beszélni nem képes, de már több mint 50 jelet megtanult kislányával. Anikó ugyanis otthon jeltolmács volt, itt Kaliforniában pedig kismamákat oktat babajelbeszédre. Erről már szó volt a Facebook oldalunkon egyszer, amikor Új-Zélandon találkoztunk egy pakisztáni-holland párossal, akik szintén így tanították kommunikációra a gyermeküket. Az apróságok számára megtanulni a kezükkel mutogatni egyszerűbb feladat, mint a beszéd elsajátítása, ezért ily módon hónapokkal, vagy akár egy évvel is előbb meg tudnak tanulni kommunikálni a szüleikkel. Pl. hogy vécére kell menniük, hogy éhesek, vagy álmosak, vagy csak egyszerű állatneveket, így ki tudják fejezni magukat, ami öröm, és könnyebbség mind a babának, mind pedig a szülőnek. Gondoljunk csak arra, mennyi bűzös pillanatot és pelenkát megspórolhatunk, ha ezáltal előbb lesz szobatiszta a gyermekünk? :) Anikó egyébként elmondta, hogy a legtöbb szülő ott követi el a hibát, hogy túl hamar feladja a tanítást. Mert eleinte ugyan azt láthatjuk, hogy a gyermek gyorsan tanulja meg a kézjeleket, de aztán a legtöbb esetben bekövetkezik egy két-három hetes, vagy hónapos szünet, amikor semmit nem mutogat vissza, de ez nem azt jelenti, hogy nem figyel és nem tanulja az általunk mutogatott jeleket. Ilyenkor nem szabad abbahagyni, mert a baba egyszer csak rá fog jönni, hogy ő is mutogathatja ezeket a jeleket, és elindul a kommunikáció. :) Pl. amikor Anikó kislánya végzett a fürdőszobában, nagyon ügyesen és aranyosan mutatta a kezével, hogy “készen vagyunk”. :)

Anikóék San Franciscotól kb. 15km-re délre, a Szilícium-völgy környékén élnek, ugyanis Anikó párja a VmWare-nél kapott munkát. Nem terveztek ideköltözni, de amikor a LinkedIn-en keresztül megjött a megkeresés és aztán a munkaajánlat, átgondolták a helyzetet, és döntöttek. Ez bátor lépés volt, úgyhogy aki most irigyli a szép piros autót tőlük, az gondoljon abba bele, hogy amikor kijöttek, Anikó még nem nagyon beszélt angolul, és otthagyták Magyarországon a családjukat, a barátaikat, az egész életüket, hogy itt új életet kezdjenek.

A vacsora, amelyre Anikó a kívánságunkra rántott csirkecombokat sütött ki tejfölös uborkasalátával, nagyon jó hangulatban telt és nagyon jólesett igazi magyar ételeket enni. Előételnek még zöldségleves is volt, és desszertnek előkerült egy-egy piros pöttyös eredeti túrórudi a fagyasztóból. Ilyet India óta nem ettünk, persze csak akkor, ha nem számoljuk a Gold Coasti barátainktól kapott szintén nagyon finom házi készítésű túró rudikat. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Valaki egyszer írta nekünk, hogy mi egyfajta nagykövetek vagyunk, hát ez valamilyen formában tényleg igaz, mert nagyon sok külföldön élő magyarral is találkozunk ezen az úton, és nagyon érdekes ennyi féle sorsot és élettörténetet megismerni. És ha ezeknek mindig a pozitív oldalára koncentrálunk inkább, akkor nagyon tisztán láthatjuk, hogy ez egy csodás világ, tele nagyszerű lehetőségekkel, milliónyi forrással a boldog élethez, bárhonnan is induljon és bárhol is éljen az ember.

Anikóékkal tölteni ezt az estét nagyon-nagyon jó volt, és ezúton is hálás köszönet érte. Egyúttal egy kérésem is lenne itt a szüleim felé. A szobámban lévő beépített szekrény bal alsó vagy bal felső részében van egy piros dosszié, amiben megtalálható a még Lali papa által készített családfánk. Ezt légyszi fotózzátok be és küldjétek át nekem, hogy el tudjam juttatni Anikóéknak! :) Köszönjük! :)

És nagyon köszönjük a szíves vendéglátást is, remélem egyszer viszonozhatjuk Budapesten! ;)

Történt 2014.06.10-11-12-én, bicikliztünk 12km-t, megírtam július 12-én.