Szigony, Riksa, TV…

Reggel meglepetten tapasztaltuk, hogy a ház ahol laktunk, nem csak mint szálló, hanem mint iskola is funkcionál. Nem csak a kiskakas, de gyerekek serege is szaladgált a folyosókon, méghozzá ahogy közeledett a reggel, úgy egyre nagyobb csordákban. Ezért aztán a saját magunk által elkészített reggeli után gyors rajtot vettünk, valahogy 8 óra környékén.

Kanchanpur után az út egy darabon dél felé fordult, ezen a szakaszon nagyon könnyen és gyorsan haladtunk, mert nem játszott ellenünk a szél. Azért tettük ezt a kerülőt, hogy át tudjunk kelni a Sapta Koshi folyón, vagyis, hogy egészen pontosak legyünk, annak a duzzasztógátján. Ezen a gáton láttunk egy érdekes dolgot, egy gyerek az egyik betonpillér tetejéről szigonnyal próbált horgászni! Aztán láttunk egy döglött tehenet, és a tetem körül hatalmas keselyűket. Majd riksákat, platóval, rajta 6-7 emberrel is – mindezt egy ember hajtotta! Az ilyesmi nekem rettenetesen tetszik! Nem a szegénységet látom ilyenkor, hanem azt, hogy mi mindenre képes az ember! Számomra ezt látni sokkal szebb, mint egy szép autó, vagy egy modern busz! Ez nekem azt mutatja, hogy képesek vagyunk a kőolaj nélkül is, fenntarthatóan közlekedni! Ha sík a terep, egy ember el tud vinni másik 6-7 ember pusztán a fizikai erejével, egy kerékpár segítségével. Nem kell bonyolult, költséges és fenntarthatatlan üzem az autó vagy buszgyártáshoz. Oké, oké, tudom, azért a kerékpárhoz is meg kell olvasztani azt a fémet, stb. de mégis, nagyságrendekkel egyszerűbb találmány a kerékpár, és nézzetek hülyének érte, de az én szememben mindig csodálatosabb marad, mint a legjobb, leghatékonyabb robbanómotoros, hibrid, vagy akármilyen autó! :)

Ebédelni egy nádkerítéssel körbevett udvarú „bár”-ban álltunk meg, itt ettünk egy-egy csómintésztát, és pihentünk úgy két órát, ami alatt sajnos visszajött az áram, és bekapcsolták a varázsdobozt, amin aztán akciófilmet bömböltettek és ezzel a hely alkalmazottai kiszálltak a valóságból, belezoomoltak a tévébe, amivel sajnos minket is zavartak, mert csak úgy volt a jó nekik, ha üvöltették. Na de ez most már maradjon az ő bajuk, mi kb. két óra pihenés után továbbtekertünk, és a délután ezúttal is lendületesebben telt. Volt, hogy végre újra eltűntek kicsit a települések, és erdők között hajthattunk. Itt temetőt fedeztünk fel a fák alatt, méghozzá igen érdekeset: a sírok ház alakúak voltak! Ez Zitának nagyon tetszett, és közelebb is ment lefényképezni őket, már amennyire tudott a mocsaras terep miatt. Én közben a közelben focizó gyerekekkel ismerkedtem meg, persze nem önszántamból, de ez már nem zavart, rájöttem, hogy ez is egy olyan tényező, ami ellen nem nagyon tudunk mit csinálni, jobb hát elfogadni, a helyiek túlontúl nagy kíváncsiságát és közvetlenségét is. Ahogy elnéztem egyébként a gyerekeket, itt aztán igazán szabadok, kint vannak az út mellett, odakint a természetben, a szabadban, és egymással játszanak, labdáznak, kergetőznek…

Damakig jutottunk ezen a napon, ez egy nagyobb város volt, ahol ismét találtunk szállodát, be tudtuk tenni a bringákat a földszinti szobába, volt ventilátor, és később áram is, le tudtunk zuhanyozni, meg tudtunk vacsorázni, szóval minden ideális volt. Este nem kellett altatni, ezen a napon 101km-t tekertünk, szinte végig ugyanabban a szembeszélben, amiben az előző másfél nap is, így aztán ki voltunk merülve rendesen.

Ellopják a gyerekek a feláldozott pénzt

Reggel megint korán keltünk, és indultunk! Ez az utolsó nap már gyorsan elrepült, noha ekkor is felidegesítettek a helyiek. Volt, hogy még mielőtt megtudtuk volna az adott helyen, hogy tudunk-e ebédelni, annyian körénk gyűltek, hogy inkább továbbálltunk, mert a terep nem tette lehetővé, hogy elszeparáljuk magunkat tőlük, és ha ezt nem tudjuk megtenni, egyszerűen elszívják előlünk a levegőt, a szó szoros értelmében. :) Próbáltál már úgy enni, hogy közben 100-150 ember közelről bámul, és körbeáll téged? :) Na, hát mi ezt nem akartuk! Így végül egy városon kívüli kis vendéglőt találtunk, ahol még thongba is volt, de mivel ez a nap a bringázásról szólt, így nem engedtem meg magamnak ezt az erjesztett kölesből készült itókát, már csak azért sem, mert a víz, amivel felöntötték volna nekem a kölest, nem volt felforralva. Így fájó szívvel, de lemondtam a thongba-ról, és inkább a hátralévő útra koncentráltam. Egy nagyobb folyó felett most is áthaladtunk, de ezúttal hídon. Ennek a hídnak a közepén megálltunk, és így pont szemtanúi lehettünk egy odalent a folyó partján történő jelenetnek. Egy kék ruhás férfi áldozatot mutatott be, méghozzá egy vízre tett kishajó formájában, aminek a belsejében valamit meggyújtott és feltételezésünk szerint pénzt is tett. A hajót ahogy lejjebb vitte a víz, egyúttal vissza is sodorta a partra, ahol egy szakadt ruhás kisgyerek már várt is rá. Kivett valamit a lángok közül (mi azt gondoljuk, hogy pénzt…), és szélsebesen szaladni kezdett vele. A férfi utána rohant, de a kissrác villámgyors volt, így eliszkolt.

Prajwal-éknál „elhagyom a testem”

Prajwal-ékhoz ebédre voltunk hivatottak, ezt már előző este lebeszéltük telefonon, és még ezen a délelőttön is vagy háromszor. Prajwal egy nagy családi házban él az anyukájával és a feleségével, akivel éppen babát várnak. A ház első emeletét teljes egészében egy stúdió foglalja el, innen üzemeltetik a Mechi Tunes FM-et, és az adóként szolgáló torony is a házuk tetejéből nő ki. Még mielőtt nekiláttunk volna a közös ebédnek és beszélgetésnek, bejárást kaptunk a fürdőszobába is, ahol egy nagyon jólesőt tusolhattunk. Olyan meleg és párás az idő itt, hogy egy órával indulás után már mindenütt folyik rólunk a víz és mindenünket eláztattuk az izzadságunkkal. És sajnos az én rövidnadrágom képtelen megszáradni egy ilyen nedves, meleg éjszaka alatt, így reggel… igen, visszaveszem a még nedves nadrágot! Bár igazából tökmindegy, mert ha száraz is lenne, akkor is hamar újra elázna. Szóval egy ilyen napon igazán jól tud esni délben egy hidegzuhany. Prajwal sokat mesél a családjáról és magáról, és az ebéd és egy villáminterjú után megmutatta nekünk a meditációs termet is a földszinten. Prajwal Osho tanításai alapján tart meditációs gyakorlatokat, sok cikket és könyvet mutat Osho-ról nekünk, utóbbiak közül kettő kisebbet nekünk is ajándékoz. Hála az égnek nem nehezek, se nem nagyok, így nem nagy teher cipelni őket, de azért majd valahol Bangkok környékén továbbadjuk őket, és addig persze el is olvassuk őket, ha érdekesek. Osho-ról nem sokat tudok még, de valami nagy spirituális figura volt állítólag, aki a meditációt bevezette a mindennapi életbe. Legalábbis ezt mondta nekünk Prajwal. A meditációs teremben egyébként tartott nekünk is egy bő negyed órás meditációt, vagy mit. Lefeküdtünk a földre, majd beszélni kezdett hozzánk, ilyeneket mondott, hogy lazuljunk el, és hagyjuk el a testünket… De amikor szuszogni kezdtem, akkor azt mondta, hogy figyeljünk oda, hogy ne aludjunk el… Most akkor elhagyjam a testem, vagy sem?! :) Ki érti ezt? Én nem… Kétszer majdnem elaludtam. :)

Vissza Indiába, újra őrület, újra mocsok és hangzavar

Délután négy is elmúlt már, amikor Prajwal-nak megköszöntük a szíves vendéglátást, és elindultunk a határ felé. A nepáli-indiai határnál csak egy lejtővel később vettük észre, hogy kihagytuk a „Migration Office”-t, ahová aztán vissza kellett mennünk, mivel ők adták meg nekünk a kilépési pecsétet. A helyiek itt szabadon mehetnek a két ország között, ez az iroda pedig nem az út közepén van, hanem az út mellett, és nekik nem kell itt megállni, csak nekünk külföldieknek (se nem nepáli, se nem indiai), ezért kerülte el teljesen a figyelmünk. Zitára hagytam az intézkedést, én addig elrohantam pénzt váltani. A túloldalt hasonló papírokat kellett kitölteni, mint már egyszer Amritsar-nál, amikor beléptünk Indiába. Sajnos itt még egyszer a netbookot is be kellett kapcsolnunk, mert voltam olyan balga, hogy nem írtam fel Arup telefonszámát, így ezt ki kellett kutatni a CS levelek közül. Ezzel újabb negyed óra ment el, ami alatt ráadásul jól összecsíptek a szúnyogok.

Egyértelmű volt, hogy nem érünk már oda a 30km-re lévő Siliguriba világosban. Azért persze igyekeztünk, hogy legalább minimalizáljuk a sötétben, úton eltöltött perceket. Ennek ellenére muszáj volt megállnunk egy helyen momót enni. Most is körbeálltak, de ez valahogy nem volt olyan zavaró. Viszont a szagok, a rég nem érzett „csatorna”, sár, szemét, tehénürülék és még ki tudja mi mindennek a keverék-„illata”, ami az indiai utcára oly jellemző, most újra megcsapott minket. És ahogy átértünk a határon, úgy lett egyszerre az utcakép is még lerobbantabb. Semmi zöld, semmi természetes, csak bodék az út szélén, végig mindkét oldalt, szünet nélkül, és ez a szag, és a még nagyobb tömeg, még nagyobb zaj! Még jó, hogy tudtuk előre, hogy ez lesz és már készültünk rá lélekben.

Az út minősége, ahogy Prajwal előre elmondta, helyenként borzasztó volt. Igazából a legrosszabb részeken rosszabb volt, mint egy földút, mert kátyú kátyú hátán volt, olyan sűrűn, hogy azt még mi kerékpárral sem tudtuk kikerülni. Ezeken a helyeken le kellett lassítanunk, és nem csak az utat teljes széltében elfoglaló gödrök miatt, hanem a járművek miatt is, mert a riksák, és a teherautók még jobban le kellett, hogy lassítsanak, mint mi, ezzel helyenként kisebb dugó alakult ki, és hagy ne részletezzem, az milyen porral és zajjal járt…

Szóval nem voltunk boldogok, főleg, amikor ránk sötétedett, és minderre még a – természetesen reflektorral – szemünkbe világító szembejövő forgalom is rátett.

Mire Siliguri elővárosai értünk, már a fogainkat csikorgattuk, nem csak az előbb leírt körülmények miatt, hanem az időközben őrülten megnövekedett forgalom miatt is. Persze mindenki dudált, de mint az őrület, mi pedig kezdtünk megveszni, pontosabban leginkább én.

Elvesztem a türelmem

Ezt sajnos nem tudom hűen leírni, mert már kint vagyok abból az állapotból, de nagyon rossz volt. Menekülnél, de nincs hová, mindenütt őrült forgalom, és mindenütt őrült zaj. Utólag hülye ötletnek tűnik, de akkor ott megtörtént velem, hogy amikor már nagyon kivoltam az engem érő folyamatos, igen hangos, szinte már fájó zajtól, felálltam a gépről, és megkértem a mögötte haladó motorost, hogy hagyja abba a dudálást, mert attól még, hogy dudál, én nem tudok eltűnni előle az útról, lehúzódni sincs hová, és ha le is húzódnék, akkor is csak három méterrel jutna előrébb, mert előttem is csak araszolnak. De ő dudált tovább… Még többet, mint eddig! Nem tudhatta, hogy van tükröm, de én a sisakra felszerelt kis visszapillantóból figyeltem az arcát, és amikor most magam előtt látom, még sajnos most is elönt a méreg. Élvezte, hogy én szenvedek, és azt várta, mit reagálok arra, ha ő még többet dudál. Vagyis csak azért dudált, hogy hecceljen. Megálltam, és amikor mellém ért, kér akkorát ütöttem ököllel a vállára, amekkorát csak bírtam. Ti mit tettetek volna? Egyszer azt érzem, ezt se kellett volna, máskor meg, hogy inkább a sisakját ütöttem volna, hogy zengett volna a hülyének a feje tőle.

Zita ezután félreállított, és kért, hogy nyugodjak meg, és csak magam elé koncentráljak, és arra, hogy túléljük ezt az őrültekházát, ne essen semmi bajunk a forgalomban és eljussunk a címre, ahol már várnak ránk. Kicsit sikerült lenyugodnom, de aztán pár kilométerrel később egy elágazásnál jött egy autó. Megbámultak majd bevágtak elém. Indexelt a fickó, de azt gondolta, hogy akkor így át is hajthat rajtam, mert ha nem fékezek le, akkor összeütköztünk volna. Ő balra kanyarodott le, én pedig az út bal szélén haladtam szabályosan, elől hátul kivilágítva, és végül satufékkel, hangosan kiáltozva megállva. A kiáltásra ő is megállt és a közelben dolgozó rendőrök is odajöttek. Ő egyre csak mondta, hogy de hát ő indexelt és úgy kanyarodott le, de én ekkor már magamból kikelve ordítottam, mert láttam, hogy nincs felszerelve bal oldalt az autójára tükör! Hát ezért… nem is láttál! Megnéztél, mert érdekes volt a biciklim, aztán mentél tovább a magad barbár módján, tükör nélkül! És kanyarodtál, és ha én nem fékezem, akkor összeütközünk. Ordítottam rá, hogy vegyen tükröt, és használja, és hogy nem szabályosan közlekedett, hiába indexelt, az egy dolog, az csak egy jelzés, hogy kanyarodsz, de nem azt jelenti, hogy rákanyarodhatsz arra, aki az utadban halad… és hogy van-e a jogsija, stb… Utólag szégyellem a dolgot, még ha igazam is volt, azt nem ilyen módon kellett volna közölnöm, mert ott volt a felesége és egy apró gyermek is a kocsiban, ők végignézték a műsort.

Azt hittem, hogy egy türelmes ember vagyok, de ezen a napon bebizonyosodott, hogy ez nem így van. :(

Aruphoz végül épségben megérkeztünk, és ő nagy szeretettel fogadott minket. Jó volt valakihez megérkezni.

—

Köszönjük Nepál!

Nepálról kéne valami összefoglalót írnom, hiszen ezzel a bejegyzéssel az útinaplóban is elhagytuk ezt a csodálatos országot. Sajnos nem könnyű a sorsa ennek a himalájai országnak, de a lakói egyszerű, szerény, melegszívű, vendégszerető és kedves emberek, akiktől azt hiszem, bőven van mit tanulnunk. Mindezek mellett Nepál talán az egész világon egyedülálló természeti adottságokkal is rendelkezik, és ezért már önmagában bőven megéri idelátogatni. Azonban ha Nepálban jársz, és azt nyitott szemmel és szívvel teszed, sokkal többet fogsz kapni, mint amit a természet önmagában nyújtani tud. ;)

Nem akarok most újabb nagy zöld morgást lenyomni itt, de sajnos tény, hogy a gleccserek húzódnak össze a Himalájában, és a talaj is pusztul, ezeket mi is láttuk a saját szemünkkel, és Ti is láthattátok a képeken. A völgyek oldalában a teraszos földművelés és a tüzifa gyűjtés miatt sok helyen az erdő híján a talaj lecsúszik a hegyoldalban, a nagy folyókban végzi, amelyek egészen a Bengáli Öbölig viszik az értékes, életet jelentő termőtalajt.

Hogy mi a megoldás, nem tudom, de apró lépéseket mi is láttunk, és talán, ha nem népesedik őrült mértékben túl ez az ország, akkor részben megmaradhatnak a természeti értékei.

Egy biztos, ha szépet akartok látni, gyertek Nepálba, és gyertek minél előbb, mert a Világ minden nap változik! És szóljatok pár jó szót nepáliul (LINK) a nepáli barátainkhoz, mert olyan boldogok lesznek ettől, hogy az majd Rátok is átragad! ;)

Lesz vendéglátónk, várnak minket Siliguriban!

Sindulimadhi-tól Siliguri-ig négy nap alatt terveztünk eljutni. Ez sikerült is, igaz, a mért 320km helyett végül 344km-t tettünk meg, de ezen nem lepődtünk meg.

Első nap tudtuk, hogy még lefelé megyünk egy kicsit, ez a kicsi az első 40km volt, amíg el nem értük a Terai-on végighúzodó Highway-t. Itt még néhány helyen eltűnt alólunk az aszfalt és párszor kellett fölfelé küzdenünk magunkat egy-egy emelkedőn néhány percig, de mindezek már sehol sem voltak az elmúlt napok nehézségeihez mérten. A táj kicsit dzsungelszerű volt, de aztán ahogy haladtunk lefelé, úgy lett egyre nagyobb és szélesebb a mellettünk haladó folyómeder, és így lett a táj is egyre kevésbé erdősebb.

Lent a nagy útnál rég nem látott tömeg és forgatag fogadott minket, de mi nem időztünk sokat a kereszteződésben, hanem elindultunk kelet felé az úton. Nem mentünk sokat, csak az első vendéglőig tekertünk, ahol megálltunk, és betoltunk magunkba két tál chowmein-t. Meg sajnos egy két literes üdítőt is, ami már önmagában eltelített minket. Ezután a cukoradag után megfogadtuk, hogy mostantól amíg meg nem érkezünk Bangladesbe, nincs több „Cold Drink”, se egyéb hasonló cukorbevitel, mert azt éreztük, hogy rengeteg cukrot tolunk magunkba, és ez nem jó. Persze ezt a fogadalmat aztán nem tudtuk tartani, továbbra is kívántuk a cukrosat, na meg aztán egy fagylaltos riksa is szembejött egy forró délután, aminek nem tudtunk ellenállni.

Ebéd után nem indultunk egyből tovább, mert odakint nagy hőség volt. Maradtunk a ventilátor alatt, ahová a netbookot is behoztuk, és írtunk három Couchsurfernek Siliguriba, hogy 3 nap múlva érkezünk. Egyikük, Arup még ezen az estén válaszolt, hogy „Most Welcome!” :) Ez nagyon jól esett nekünk, és egyből jobb érzés volt úgy közeledni Siliguri felé, hogy tudtuk, hogy várnak ránk.

A Nepáli piac

A délután folyamán még egy meghívást kaptunk, méghozzá Mechi-be, az egyik legutolsó nepáli településre, Prajwal-tól. Vele úgy sikerült megismerkednünk, hogy megálltunk egy, a biciklijével bajlódó száris nepáli nő mellett az út szélén, hogy segítsünk neki. Hamarosan akkora tömeg lett körülöttünk, hogy én már a biciklijéhez jóformán oda sem fértem. A hátrafelé nyíló, vízszintes papucsban volt féloldalasan elcsúszva a kerék. Ezt a hölgynek úgy sikerült elérnie, hogy leesett a lánc, és ezek után még tovább nyomta erőből a pedált, ezzel elmozdítva a hátsókereket a helyéről, ami így beragadt a vázba és a fékpofák közé. A láncot még én raktam vissza, de aztán megállt a tudományom, a hiba többi részét már a helyiek fedezték fel, és tették helyre néhány jól irányzott ütéssel a keréken. Ehhez szerszámnak egy nagyobb sarlót használtak! Ilyesmi a legtöbb vidéki nepálinál mindig van, a derekukon hordják egy kis fa tartóban. A kerék újra rendesen forgott a helyén, és mindeközben Zita már elmesélte az egész történetünket Prajwal-nak, akitől meghívást kaptunk Mechibe, a Mechi Tunes FM épületét kell majd keresnünk, mondták, ahogy mi is, hogy még 2-3 nap, és ott vagyunk! ;)

A délután még történt egy-két említésre méltó dolog. Pl. megfigyeltük, hogy néhány helyi biciklin, a sárvédő aljára ragasztott meghosszabbításon valamiféle sztárok, vagy celebek fényképei vannak ragasztva. Ez számunkra erősen megmosolyogtató dolog volt, ezért még le is fényképeztük. Aztán egy helyen nagy piacot láttunk, de először nem mertünk megállni, mert a piac embertömeggel is járt, és ha ők észrevesznek minket… Akkor végünk van! :) Na jó, nincs végünk, csak körbeállnak minket, először ötvenen, aztán százan, aztán elállják az utat is, a járművek ezért elkezdenek dudálni, mi pedig mindennek a közepén szépen lassan, de biztosan megőrülünk. Ezt nem akartuk, ezért továbbmentünk, és csak kicsit később álltunk meg, Zita pedig visszaszaladt a kamerával, hogy közelebbről is szemügyre vegye a vásárt:

Én ezalatt a bringáknál maradtam és közben szépen lassan körülvett a nép, és egy perccel később már azt vettem észre, hogy nem látok ki a nepáliak teljes körgyűrűéből. De nem akartak semmi rosszat, csak kíváncsiak voltak, én pedig próbáltam türelmes maradni velük. Később Zita is megérkezett a fényképezőgéppel, úgyhogy ezt a jelenetet is meg tudtuk örökíteni.

Azt képzeljétek el, hogy innen még ki is kellett jutnunk! :) A külső kört pedig parkoló biciklik alkották, mert ugye amikor az n+1-edik Sanyi jött és meglátta a nagy tömeget, ő is tudni akarta, mi folyik ott letette hát a biciklit és közelebb furakodott hozzánk.

A „Welcome” családnál – Zita esküvői hennát fest

Este a naplemente előtt talán egy órával találtunk egy házat, amire ki volt írva, hogy „Welcome”, meg még két mondat vagy szó, de azok már nepáliul, ezért azokat nem értettük. Közelebb mentünk, hogy ha már így „welcoming”-olnak minket itt, akkor talán kaphatunk valami hátsókertet, vagy ereszaljat, ahol felállíthatjuk a sátrunkat, vagy annak csak a hálófülkéjét a szúnyogok ellen az éjszakára. Zita ment előre beszélni, én maradtam kicsit hátrébb a biciklin. Nem tudom, hogy csinálta Zita, de 10 perccel később kaptunk egy szobát, ahová igaz, szűkösen, de még a bringák is befértek. Le tudtunk fürödni a hátsókertben egy a naptól felforrósított kis helyiségben, és vizet is kaptunk, amit átpumpáltunk a szűrőn. Zitát egy lány megkérte, hogy rajzoljon hennát a kezére a holnapi esküvőjéhez. Ez a lány szemben lakott, az út túloldalán, és 16 éves volt! A leendő férjét még soha nem látta! Ez az „arranged marriage”, vagyis a szőlők által rendezett házasság. A henna festés felkérésen Zita meglepődött, mert ezt más helyeken, pl. India egyes vidékein gyakorlott mesterek végzik, akiknél nagy sorban állás van, és akiknél fél éjszakákat töltenek a nők, hogy a leggyönyörűbb hennájuk nekik lehessen az esküvőjükön. Ehhez képest Zita egy messziről jött idegen, akit csak pár perce ismernek, de mégis, végül Zita elvállalta a megtisztelő feladatot, főleg, miután látta, hogy a lány másik kezére a szomszédok festettek hennát.

Zita egy-két órát elmatatott a lány kezével, gondosan dolgozott, és még egy magyaros mintát is belecsempészett a hennába. Én ez alatt az egyetlen angolul beszélő sráccal beszélgettem a lépcsőn. Este még vacsorát is kaptunk, a szomszéd néni főzött nekünk, és végre nem csak rizs volt, hanem parata is, ennek nagyon örültünk, mert jólesett végre egy kis változatosság a sok dálbát és csómin után.

Éjjel olyan meleg volt a szobánkban, hogy kiköltöztünk a teraszra, ahol a szúnyogok ellen felállítottuk a sátor hálófülkéjét. Még így is folyt rólunk a víz, ez mégis sokkal jobb volt, mint odabent a szaunában. Hajnali 5-kor keltünk, és 7 előtt már az úton voltunk, ám előtte még fényképezkedtünk a „menyasszonnyal”, és a családjával, valamint a mi szomszédainkkal, akiktől a vacsorát kaptuk.

Magunknak készítjük a reggelit

A reggelit úgy terveztük, hogy valami útszéli vendéglőben megkapjuk majd, és itt nagyot tévedtünk. Nepálban, a turisták által nem járt, déli, mezőgazdasági vidékeken (de lehet, hogy máshol is) úgy zajlik az élet, hogy hajnalban felkelnek, isznak egy teát, esznek valami „snack”-et, ami általában valami olajban kisütött, csípős, zöldséges töltettel megtömött tészta. Rendes ételt először csak délelőtt 10-kor esznek, ekkor jön az első dálbát. Mi nem akartunk eddig várni, és olajos-csípős szamoszát sem akartunk enni reggelire, ezért egy jó fél órás mászkálás után végül kikötöttünk egy vendéglő árnyékában, ahol a szomszéd boltban vásárolt tojásokat elkészítettük magunknak. De mire ide eljutottunk, engem kicsit már megevett az ideg, mivel mindig, ahányszor csak megálltunk, nagy, bámulós, értetlen tömeg vett minket körül. Bámulni azt tudtak, a körbeállásban is profik voltak, és a legügyesebb még azt is meg tudta kérdezni, hogy milyen országból jöttünk.

Azt, hogy hol találunk ezen a reggeli órán rendes ételt, senki nem tudta megmondani nekünk, pedig a nap már egész magasan járt, és kezdett egyre melegebb lenni. Már rég az úton kellett volna lennünk, méghozzá tele gyomorral, ehelyett itt evett a fene. Végül megcsináltuk magunknak a reggelit, persze ezt is egy kisebb közönség nézte végig, amitől megint nem lettünk boldogabbak. Tudom, hogy ez nem volt szép dolog, és tudom, hogy nem kellett volna olyan idegesen kezelni ezt a helyzetet, de így történt. A fémbögrével végigjártam az embereket, és kértem a „mozijegy árát”, vagy ha nem fizetnek a moziért, akkor forduljanak el, vagy menjenek el. Ez nem volt szép dolog, de amikor folyamatosan mindig, mindenki bámul, amikor neked problémád van… Na mindegy, ez tudom, hogy nem volt szép, de változtatni már nem tudok rajta. Legközelebb türelmesebbek leszünk.

Hogyan győzd le a szembeszelet!?

A biciklin is bugos maradtam egy kicsit, főleg, hogy már második napja szembeszelünk volt. Pontosabban tegnap délután óta, amióta befordultunk kelet felé. Ezt a szembeszelet csak szépen, fokozatosan sikerült „legyőzni”. Ha 15km/h-val haladtunk, az már gyorsnak számított, holott közben olyan erővel kellett hajtanunk a gépeket, mintha a szél nélkül 25-30-al tekernénk. Máskor volt, hogy csak 12-vel bírtuk nyomni, mert a szél felerősödött, vagy mi fordultunk még inkább szembe vele. Ez mondanom sem kell, bosszantó volt, de csak addig, amíg hagytam. Vagyis inkább addig, amíg bosszankodtam rajta. Tudom, ez leírva, és így képernyő előtt átgondolva teljesen triviális, de a valóságban átállítani magad rá, amikor napokig szembeszélben tekersz, és tudod, hogy ha a szél nem lenne, haladhatnál 1,5-2x gyorsabban is, akkor nem könnyű. De nem lehetetlen! Szóval szépen lassan eljutottam oda, hogy elfogadjam, hogy szembe fúj a szél. Ha nem fogadom el, és emésztem magam rajta, azzal csak tovább nehezítem magamnak az utat – és attól nem fog elmúlni a szembeszél. Szóval ahogy teltek az órák és a napok itt a Terai-on Siliguri felé, szépen lassan elfogadtam: ha fújni akar, hát fújjon, még így is tudunk haladni. Amikor olyan külső körülményből fakadó nehézség ér, amin tuti, hogy nem tudok változtatni odakint, akkor nem lehet mást tenni, el kell fogadni, és meg kell tanulni vele együtt élni.

„Működik a vonal!”

Ez a második délelőtt ugyan még elég borúsan telt odabent a sisak alatt, de azért ezalatt is láttunk sok szép és érdekes dolgot. Az út tele volt helyiekkel, és ők mint mindig, mindenütt Nepálban, nagyon különböztek tőlünk. Például abban is, hogy mind vidámabbak voltak nálunk. :) Visszaintegettek, megcsodáltak minket és volt egy apuka, aki még engem is megmosolyogtatott: egy esernyővel védte a naptól a gyermekét, aki közvetlenül a kormány mögött ült a vázra szerelt kis ülésen. Ilyet mi is szerezni fogunk otthon a hagyományos kerékpárjainkra, ha egyszer lesz gyermekünk! Mennyivel jobb neki így, mint mögöttem, itt láthat előre, pont úgy mint én, és még a kormányt is foghatja. :)

Ebéd előtt megálltunk még egyszer, egy nagy fa alatt próbáltunk elbújni, de hamar itt is megtalált minket egy motoros. Azt hittük, ő is csak megbámulni akar minket, vagy esetleg lefényképezni, de nem, nem ez történt. Óva intett minket, hogy üljünk odébb a fától, mert annak közelében kígyók lehetnek! Ó, ez remek! :) Odébb foglaltuk helyet, de még mindig árnyékban. Innen láthattuk, ahogy egy közeli kúthoz átjárnak az út túloldaláról az asszonyok a vízért, amit közvetlenül kézzel húznak fel.

Ebédelni egy útszéli kis vendéglőnél álltunk meg, ahol kénytelenek voltunk hamar egy kört rajzolni a porban a bringák körül, hogy azzal megóvjuk őket a kíváncsi helyiektől. Ez csodák csodájára működött, a vonalat nem lépték át a nepáli barátaik, sőt ha valaki újonnan jött ezt mégis megtette, akkor a többiek szóltak rá, hogy hékás, vigyázz, ott a vonal!

Ez már csak azért is örvendetes volt nekünk, mert így végre nekünk is volt egy kis terünk, mivel mi a bringák mögött, egy olyan asztalokkal és padokkal körülvett helyen ültünk, ahová így nem tudtak odajönni a helyiek. Így tudott egy kicsit járni a szél a tető alatt, és csak tíz patakban folyt rólunk a víz, miközben a dálbátot ettünk. Éreztük, hogy nem szabad rögvest az ebéd után továbbindultunk, mert nem csak odakint, bent a fejünkben is túl nagy volt a „hőség”. Le kellett kicsit nyugodnunk, sok volt nekünk ez a reggeli gubanc, ez a sok ember mindenütt, és ez a nagy meleg, ami máris itt volt rajtunk, hiába keltünk fel hajnalban, alig haladtunk. Szóval kerestünk egy helyet a sziesztára, és ezt meg is találtuk egy a vendéglő mögötti ház udvarán, a teraszon. Ide persze csordaként követett minket a főleg gyerekekből álló tömeg, de a kapun nem sokan jöttek túl, és őket is hamar el tudtuk zavarni. Itt sikerült feltöltenem egy cikkhez az utolsó képeket is, és mindkettőnknek sikerült egy kicsit pihenni, sőt megkockáztatom, hogy pár percet még aludtunk is. Zita talán fél órát is. Igen, biztos, hogy aludtunk, mert közben egy kecske valahogy átjutott rajtunk, és beszökött a szobába, ahol a házigazdánk aludt, és arra ébredtünk, hogy kizavarta az állatot, mert az elkezdett valamit megenni a szobában. :)

Amikor indulni készültünk, eleredt az eső, de nem tartott soká. Épp csak arra volt jó, hogy lehűtse kicsit a levegőt, és hogy átöltözzünk miatta. Végül az esődzseki a táskában maradt, és a délután már sokkal könnyebb volt. Jót tett nekünk a pihenő, a délután már nem voltunk mérgesek a világra. Néhányan, akik beszéltek angolul, szóba elegyedtek velünk, és így volt, akivel 5-10km-en keresztül is beszélgettünk.

A napot egy Kanchanpur nevű helyen zártuk. Már kilométerekkel előbb megtudtuk a bringás barátainktól, hogy ott fogunk találni szállodát. Az első hely, ahová vezettek minket, egy koszos, sötét lyuk volt, amiért 400-at akartak kérni. Mondtam, hogy ne vicceljenek velünk, ezért maximum 80-at vagyunk hajlandó adni. Erre továbbvezettek ugyanabban az utcában a falu szélére, ahol egy sokkal pofásabb, nagy, kerttel is körülvett házban mutattak először egy emeleti, tágas, világos szobát, ez már csak 300 rupi volt. Mondtam, hogy ez szép, de ez még mindig nagyon sok, maximum 100 rupink van szállásra. Végül 150-ért megkaptunk egy kisebb, földszinti szobát, és ez pont így volt jó, mert így nem kellett emeletre cipekedni a bringákkal, és itt is volt ventillátorunk, ami lehetővé tette, hogy ne őrüljünk meg éjjel a hőségtől a szúnyogháló alatt.

ui: A bejegyzésben elveszett egy vízibivaly, kérjük, aki megtalálja, adja le a célsátorban! :)