Na végre, ezt is megéltük, folytatódik az útinapló! :) Sok minden történt, mióta utoljára írtam, ezért nem is biztos, hogy bele fog férni minden egy bejegyzésbe, de majd meglátjuk, kezdjünk is bele!

Reggel Zita besétált a romokhoz, és egy a ceiba fa körül imádkozó maja csoportot talált ott. Nem ment közel hozzájuk, hogy ne zavarja meg a szertartást. Ha emlékeztek, a Tikalról szóló cikkemben írtam, hogy a Ceiba fa mennyire hasonlít az Avatar című film fáihoz és hogy még ma is tartanak e fák alatt szertartásokat a kultúrájukat ma is őrző maják. Bal oldalt a férfi gyertyákat tart a kezében, és bár a képen nem látszik, de jobbra egy kis kőlapon tüzet raktak és a füst valóban átjárta a fa lombjait. Félelmetes belegondolni, hogy egy 2500 éve született kultúra része ez, amelyet, ha a fénykorához képest, csak egy parányit is, de még mindig őriznek.

Visszatekerve a főúthoz az elágazásnál egy ilyen helyen reggeliztünk

Autófelniből készített grillező

Los Amatesbe beérve simán megtaláltuk a buszállomást, a jegyek nekünk 80, a bringáknak 25 Quetzalba kerültek. Ennyi kp. nem volt nálunk, de a buszállomás mellett találtam egy ATM-et. Gyorsan leszedtük az üléseket és lecsatlakoztattuk a kormányokat a villáról, majd az értékeinket egy-egy táskába bepakolva vártuk a buszt. Az persze, mikor megjött 10 perc késéssel, fordítva állt be, mint vártuk, így pakolhattunk át mindent a túloldalára. A raktérbe simán befértek állítva a bringák és magam gumipókozhattam oda őket a busz vázához, így nyugodtan utaztunk. Mikor már közel jártunk a fővároshoz, elővettem a netbookot, és gpsies.com-on megnéztem, mi vár ránk még a címig. Ezt jól tettem, mert kiderült, hogy egy 300+ méteres masszív emelkedőn kell majd felkapaszkodnunk 1500 méterről 1800 fölé, hogy aztán a túloldalán majdnem ugyanennyit leadva megérkezzünk a címhez.

Itt már Guatemalavárosban kerekezünk

Egy nagy sugárúton haladtunk, ami egy gerincen lehetett, mert egyik oldalt egy völgy túloldalán ilyen házakat, a másik oldalt meg egy monumentális stadiont láttunk a mélyben

Ez már a nagy fölfelében készült, sajnos ezek a buszok brutális büdösek voltak

Volt, hogy szabályszerűen nem láttam magam elé attól a fekete mocsoktól, amit ezek a fölfelé menet a megállóikból induláskor kiokádtak magukból. Persze maszk az volt rajtunk, de szerintem ez ellen nem védett meg minket. De nem csak ezért volt nehéz ez az emelkedő, hanem azért is, mert sok helyen meredek volt, és soha nem akart véget érni.

Mikor már túlvoltunk az emelkedőn, 6km-el a cél előtt megálltunk, és bementünk egy PriceSmart nevű szupermarket étkezdéjébe, hogy megvárjuk Juliot, a vendéglátónkat, aki 9-re ígérte, hogy elszabadul az egyeteméről. Míg vártunk, rendeltünk egy óriáspizzát, ami itt feleannyiba került, mint ahogy a nyugati pizzaláncok plakátjaink láttuk idefelé. Zita annyira kivolt a fölfelétől, hogy eleinte még étvágya sem volt, de aztán később jobban lett, és valamikor 8 óra magasságában ránk köszöntek ezek a srácok, és az első kérdésük az volt, hogy van-e hol laknunk. :) Ez nagyon tetszett nekünk, ezért leültettük őket magunk mellé, és egy órán át meséltünk nekik az utunkról, a Couchsurfingről, és hogy milyen jó fejek voltak, hogy ezt megkérdezték. :)

Ajajajjj, tudtam, hogy elfelejtek fényképet készíteni Julio (ejtsd: Hulió) serlegeiről. Egy egész szoba tele volt velük, volt belőlük vagy ötven, és most nem túlzok! Julio csupán 22 éves, és mezőgazdaságot tanul az egyetem, de közben él-hal a sportokért, volt már többször országos és közép-amerikai bajnok karatéban, aztán baseballozni kezdett, és a legújabb mániája a 100 méteres futás. 11 másodperc a rekordja, ezzel bent volt a nemzeti válogatottban is, és utaztak külföldi versenyekre. Julioban azért csodáltam mindezt, mert mindemellett még az egyetemen is nagyon ott van, és már vannak konkrét tervei is az egyetem utánra. Az elmaradottabb területeken élő szegények számára szeretne egy szervezetet létrehozni, hogy megtanítsák őket azon a pici földdarabjaikon is (állítólag rettentő igazságtalan a földek elosztása Guatemalában, néhány ember birtokolja a fél országot, és ott vegyszerekkel, műtrágyákkal nyomatják a kukoricát, a kávét, a cukornádat, utóbbi kettőt főleg exportra – míg mások meg éheznek…) fenntarthatóan gazdálkodni, pl. laskagombát termeszteni a hűvös teleken, a szárazabb, másra nem alkalmas helyeken pedig a Mexikóban oly népszerű ehető kaktuszfajtákat lehetne termeszteni. Mindez azért szép Juliotól, mert ahogy elnéztem a családi hátterüket, nem kéne törnie magát semmin, a saját boldogulása biztosított. De ő nagyon helyesen, ezzel nem elégedett meg, amióta az eszét tudja, mindig élsportoló volt, erről csak az utóbbi néhány évben tett le az egyetem miatt, de máris vannak újabb, nagyszerű, sőt a sportnál tovább mutató tervei, és biztos vagyok benne, hogy ezeket is meg fogja valósítani. Kérdeztem Juliot, hogy mi a titka, hogy mitől ilyen nyughatatlan, és miért tör mindig előre, és teszi oda magát mindenhol. A válasza az volt, hogy a szülei sok mindenben segítették és mindig motiválták, hogy csináljon mindent, és hogy Istennek is sokat köszönhet, mert sokszor megmutatta neki a helyes utat. Mindez nem az érkezésünk estéjén derült ki, hanem egy későbbi éjszakán, mikor éjféltájt vagy egy órát beszélgettünk ezekről a dolgokról. A megérkezésünkkor csak megkaptuk az egyik üresen álló, már elköltözött bátyja szobáját, és 20 perc csevegés után eldőltünk aludni a hosszú nap után.

Mellettem Julio, aztán a szülei, és két nővére – az asztalon pedig a Zita által készített, fokhagymás-sörös csirke, amit Zsuzsától tanult Belizeben. Most is fantasztikusan sikerült, úgyhogy használni fogjuk a receptet a jövőben :)

Elmentünk busszal bevásárolni alapanyagokat, hogy még több finomsággal tudjuk megörvendeztetni a vendéglátóinkat – és magunkat :) – Akit láttok az ajtóban, ő a jegy(vagyis pénz, mert nincs jegy)szedő, és ő vadászik-kiabál utasokért a megállóknál – a nyugati országokban fokozottan veszélyesnek számítana a melója, a képen pl. kapaszkodás nélkül áll egy száguldó busz ajtajában

Ezek jó ég tudja milyen idős, az USA-ban már évtizedek óta leselejtezett iskolabuszok, csak épp átfestve és kissé feldíszítve

Iszonyú tömeg volt a buszon, amin hazafelé mentünk – az az ember az ajtó szélébe kapaszkodva, gyakorlatilag a buszon kívül utazik

Zita konkrétan ezt látta a buszban, mert csak a sofőr fölé hajolva fért el

A guatemalaiak bolondulnak a pizzáért, így Julio szülei, Rebecca és Julio is :) Szóval a pizzasütésnek nagy sikere volt :)

Az országban egyébként van Papa John’s, Pizza Hut és Domino’s is, meg még ki tudja hány ilyen nyugati pizza franchise, amikről én nem is hallottam. A pizzák ára 40 (kicsi – grande) és 150 quetzeles (nagy – gigante/familia) között mozog, de mondjuk két pizzaszeletet egy üdítővel megkapni már 10 quetzalesért, ami 370 forint. És igen, ha kiszámoltátok, egy nagy pizza ára több, mint 5000 ezer forint! Guatemala az egy főre jutó helikopterek mennyiségében világelső. Ugyanis hatalmas a szakadék a gazdagok és a szegények között, aki itt gazdag, az általában nagyon gazdag, a szegény meg nagyon szegény, de ahogy a drága pizzériázók száma megmutatta, az előbbi csoport is elég népes.

Zita kenyeret süt egy bögrés repect alapján – nagyon izgult hogy sikerül-e elsőre :)

Aztán akkora sikere lett, hogy vagy öt ilyen cipót is kisütött, míg ott voltunk :) Ezeknek a kenyereknek mindenki nagyon örült, Juliok, és mi is. Nem is tudom, hol ettünk utoljára ilyen kenyér-kenyeret, ami nem az a szeletelt kockakenyér. Noha sokszor azokból is tudnak jók lenni a sokmagos verziók, de ha nem nyugati országban vesszük ezeket, akkor általában agyoncukrozzák őket. Ez viszont igazi hazai íz volt, aminek így karácsony környékén igazán örültünk :)

Belül puha, kívül ropogós, ahogy kell! :)

Julio: Mi ez? – Zita: Paprikás krumpli? – Mi? – Papas con paprika! – Ááááá, így már értem! :) Ennek is nagy sikere volt, Zita egyre ügyesebben készíti el ezt az ételt, bevallom, mikor először csinálta, teljesen ízetlen volt, de mostanra már kiforrott a tudása, és semmi kivetnivalót nem találtam benne, isteni finom volt :)

A család karácsonyfája

Ejj, a díszítésről készítettem egy timelapse-et, de azóta már nincs gyors és korlátlan netünk, ezért ez nem lesz feltöltve. Igazából még nekem sem volt időm visszanézni, szóval lehet, hogy amúgy is túl hosszú lenne…

Másnap kívánságra új adagot kellett sütni a kenyérből :)

Itt már az egész család figyeli, hogyan kell készíteni a kenyeret :) Pedig igazán nem egy nagy csoda :)

Lovaglás és strandolás

23-án Julio szülei elvittek minket a farmjukra, ahol 300 marhát tartanak. Ezeket az állatokat kizárólag a húsukért tartják, és az etetésükre legelőket illetve takarmánynak szolgáló ültetvényeket tartanak fent. Ehhez van 6 lovuk is, és azt ígérték, hogy mi is lovagolhatunk rajtuk. Ettől Zitának egyből felcsillant a szeme, én meg némi tartózkodással konstatáltam magamban, hogy oké, akkor ezt is ki fogjuk próbálni. Zita egyébként már lovagolt korábban, de én még soha.

Lefelé menet a hegyről, az Amatitlán-tó felé – A tó lent van a völgyben, de a képen a felhőktől nem látszik – a háttérben az “Agua vulkán”

Lent az Amatitlán-tó partján

A Farmon. Rebeccáék legújabb ötlete, hogy egy pillangóházat hoznak létre, és egy látogatóközpontot építenek köré

Ezt szeretik a pillangók! :)

Rebecca pillangógyűjteménye

…és lovagolunk! :)

Nem volt olyan nagy kunszt, mint hittem :) Százszár egyszerűbb, mint autót vezetni :) Ráadásul a ló intelligens állat követi az ösvényeket, vagy az előtte haladó másik lovat, és ha egy falnak irányítom, nem olyan hülye, hogy bele is menjen, hanem megáll előtte. :)

Zita magabiztosabban ülte meg a lovat, ezért egy rövid videót is készített a lovaglásunkról.

Lovaglás közben Julio mesélt a farmról – már amennyire tudott, mert ugye ők csak spanyolul beszélnek, mi meg épp csak makogjuk még ezt a nyelvet :)

Hola! :) Ezért jó ez az utazás: két napja még lövésem sem volt róla, hogy ezen a napon lovagolni fogunk :)

Jó muri volt! :)

Utánunk az unokák jöttek! :) Én meg csak pislogtam és az államat kerestem, olyan magabiztossággal ülte meg a lovat ez a kissrác 5 évesen – aki egyébként később nagy barátunk lett

Zita még később is ment néhány kört

Én meg a dombtetőre épített ház pátiójában feküdtem egy függőágyban, és rettentően élveztem a könyvet, amit olvastam: Helena Norberg-Hodge – Ősi Jövendők (pdf) – Ezer köszönet Makra Péternek a megosztásáért, így most én is ezt adom (na jó, továbbítom…) Nektek Karácsonyra. Remek olvasmány, és nagyon tanulságos! ;)

Ezt később a strandon is olvastam :) Mint kiderült, Julioéknak egy strandjuk is van, a hétnek pont ezen a napján karbantartás miatt zárva tart – vagy mert ilyenkor csak az unokáké lehet a medence :) Nem sokáig maradt meg a feszített víztükör, a gyerekek akkora zsivajt csaptak és úgy élvezték a vizet, hogy öröm volt nézni – később én is bementem.

A mézeskalácsház és a karácsonyi show

Miután hazaértünk ezen a napon, valamikor éjfél környékén kiürült a konyha, így mi Zitával nekiállhattunk végre titokban elkészíteni a családnak szánt karácsonyi ajándékainkat. Merthogy ezek is a konyhában készültek, ugyanis mézeskalácsokat készítettünk, sőt mi több, Zita, azt hiszem anyukám tanácsára arra vállalkozott, hogy elkészít egy mézeskalácsházat. Gondolhatjátok mekkora volt az izgalmunk, hiszen nem hogy házat, de még egyáltalán mézeskalácsot sem készítettünk soha, és hát csak egy lövésünk volt, hiszen másnap már karácsony volt. :) Már a “tervrajzok”, vagyis a sablon kinyomtatása sem volt egyszerű. Papírt találni a nyomtatóhoz, aztán drivert, aztán meg rávenni, hogy a hajszál vékony vonalakkal megrajzolt pdf-et úgy nyomtassa ki abból a kevés tintából, ami benne maradt, hogy abból látszódjon is valami. Mikor végre sikerült, már majdnem ott tartottunk, hogy inkább 1:1-be hozom a pdf-et a képernyőn és max. fényerőre rakta átrajzolom óvatosan rárakott papírra kézzel. Eközben Zita elkészítette élete első és második mézeskalács tésztáját, merthogy kétféle anyagból dolgoztunk, egyből a házat építettük, egy másikból a “bábukat”. :)

Én voltam a macifelelős

Itt már majdnem szerkezetkész a ház, és a macik és a csillagok is mehetnek fel lassan a titokszobába :)

Mindegyik mézeskalácsmaci rettentő boldog lett :)

Annyira koncentráltam a csokornyakkendőre, hogy az a maci végül nem kapott szájat :) Ezeket egyébként a házépítés közben készítettük, mert minden egyes panel felrakása után 10 percet várni kellett, hogy megkössön a cukorbeton :)

Hajnali négyig dolgoztunk, amikor végre beláttuk, hogy ennek így nincs értelme tovább. Ekkor már kész volt az összes csillag és maci, valamint teljesen szerkezetkész volt a ház, ugyanakkor még szinte alig került rá díszítés. Utóbbit teljes egészében Zita csinálta, és okosan belátta azt is, hogy jobb, ha délelőtt folytatja majd, kipihenten.

A délelőttből aztán délután is lett, de megérte, mert Zita nagyon élvezte a díszítést is.

Szemből :)

A hátfal madárkákat kapott

A tetőre én mondtam, hogy nem kéne felragasztani a bejárati ajtót, de Zita csak erősködött, hogy az ott jól fog mutatni! :) Igaza lett. :)

Ja, és mindezzel párhuzamosan egy gyümölcskenyeret is készítettünk :)

Este Christian, Julio testvére elvitt minket a családjával egy karácsonyi istentiszteletre, ami egy 12 ezer fős csarnokban volt megtartva

Kb. hétezer fő töltötte be a félkőr alakú nézőteret, és mi Zitával kíváncsian vártuk, hogy minek leszünk a részesei. Nem katolikus templom volt, hanem valamelyik másik, annál lazább, abból a történelem során kivált keresztény gyülekezet “templomában” voltunk, most nem tudom megmondani nektek, hogy melyik, mert Zita tudja, de ő már alszik. Egyébként vicces, hogy most is egy templomban vagyunk, mikor ezeket a sorokat írom. De ez a templom jóval kisebb :) (reggeli update: Evangélikusok! – nem, az ez a templom, ahol most vagyunk, a karácsonyi buli egy protestáns történet volt!)
A show elején elkezdett játszani egy kellemes zenét a szimfonikus zenekar, majd a Home és a Planet Earth című filmekből rövid jeleneteket játszottak le egymás után. Ez érdekes volt, nem számítottam ilyesmire, és igazából jó élmény is volt ennyi emberrel együtt látni ezeket a képeket, ilyen szép zenei aláfestésre.

Aztán már énekeltek is, és bejöttek a táncosok, én meg kezdtem elveszteni a fonalat

Na végre, egy ismerős történet, úgy tűnik, nem csak koncertet kapunk, hanem egy kis színi előadást is. A képen éppen egy angyal közelít Máriához, hogy elmondja neki a frankót a hamarosan megszületendő Kisjézussal kapcsolatban

Itt már Józseffel mennek a népszámlálásra. Egy igazi szamáron, keresztül a nézőközönség sorain! :)

Jézus egy igazi, mosolygós, golyófej
hús-vér baba volt, József meg szerintem egy kicsi hippisre sikerült, de nekem így tetszett :) Kétoldalt meg a három királyok…

Gondolván arra, hogy ebből jó lesz egy videót is megosztani, készítettünk rövid snitteket, ezekből itt van egy, de mivel most mobilnettel vagyok, lehet, hogy nincs időrendben a képekkel, és azt se tudom megmondani, milyen hosszú.

Közel két órás, elég monumentális műsor volt

A belépés egyébként ingyenes volt, csak adományokat szedtek a templomi szertartásokon szokásos kosarakba. Elgondolkodtatott, amit láttunk, és élménynek sem volt utolsó. Nem tudtuk mit várjunk, a kíváncsiság hajtott minket ide, és végülis nem családtunk, noha ezt a hívő feleségem, Zita nem úgy élte meg, mint egy karácsonyi misét, de nem is ezt várta, szóval végül nem is csalódott. Akarva-akaratlanul is eszembe jutott, hogy hogyan lehet az, hogy itt megéri egy ekkora modern csarnokot felhúzni, míg pl. odahaza Európában nekünk egy templomról teljesen más képünk van. Odahaza gyönyörű, ősrégi templomaink vannak, és ezek ma is elegendőek, nincs több hívő, mint amennyi beléjük férne, hiszen a vallás helyét átvette a materializmus és még sok minden más, ezért manapság hiába nagyobb a lakosság, mint régen, a templombajáró hívők nincsenek többen. Itt Latin-Amerikában viszont az emberek még ma is mélyen vallásosak és hát népszaporulat is van rendesen, ezért van igény az ilyen 12 ezer fős óriási modern templom-rendezvénycsarnokokra. Amiből egyébként több is van a városban. Ennek pl. külön parkolóháza volt, mint valami stadionnak vagy plázának, szektorokkal, emeletekkel, meg minden. Odafelé, meg hazafelé is a környező utakon kisebb dugó alakult ki az autóktól, és ha Zita nincs velem, és mondjuk előtte nem mondanak semmit, csak bekísérnek bekötött szemmel, akkor nem mondtam volna meg, hogy templomban és istentiszteleten vagyunk, csak annyi jött volna le, hogy ez valami karácsonyi show. A szertartásnak a legvégén volt egy hagyományos része is, amikor egy magasrangú pap beszélt nagyon lelkesen vagy 10 percig, és maga elé hívta azokat, akik meg szeretnének tisztulni. Mivel nem katolikus szertartásról van szó, itt ugye nem volt bor se ostya – szép is lett volna, hétezer embernek sorban állni… :)

A Karácsony – Julioéknak csak vidáman, ahogy minden mást is…

Visszatérve Julioékhoz megkezdődött a karácsonyi vacsora, ahol minket is, mint családtag kezeltek, ami rettentő jól esett. Bevallom, kicsit paráztunk a karácsony miatt, hiszen ez egy nagyon speciális időszaka az évnek, és féltünk, hogy honvágyunk lesz, vagy valami vacak helyre kerülünk, esetleg egy hotelszobába csak, vagy ilyesmi. Valahogy annyira jó volt anno Mexikóban, Tolucában Memmoéknál lenni és velük társasozni, dumálni, borozni és mászkálni a városban, és együtt megélni a mexikói függetlenségi napot, hogy azon élmények után valami hasonlóan jó társaságra vágytunk. Persze nem lett ugyanolyan, mert minden pillanat és minden ember más, de ettől szép a világ, és ettől volt szép az idei karácsonyunk is, egy másik, hasonlóan fantasztikus családdal. Nem tudtuk előre, hogy mit várjunk, csak a nagy bizonytalanság volt előttünk, aztán Julio igent mondott a Couchrequestünkre és a szülei pár nap alatt annyira megszerettek minket hogy meghívtak minket karácsonyra is maradni, így végül ezer nagyszerű élménnyel gazdagodtunk és honvágyunk már csak azért sem lehetett volna, mert ilyesmire nem jutott se időnk, se figyelmünk. :)

Ezzel a mézeskalácsházzal próbáltuk meghálálni nekik, amit nem lehet :)

A gyerekekkel igazán “kegyetlen” módon bántak :) éjjel egykor kezdődhetett el végre az ajándékok kibontása, amikor persze már mindegyikőjük tűkön ült :)

Az ajándékosztás hasonlóan, de mégis nagyon másképp történt, mint anno a mi családunkban, mikor még kicsit voltunk a bátyámmal és az unokatesóinkkal. A gyerekek osztották ki az ajándékokat, felváltva felvettek egyet-egyet, elolvasták kinek szól, majd odavitték az illetőnek. Itt jön a különbség: minden egyes ilyen esetnél a név elhangzásakor az egész család hangos tapsviharban és éljenzésben tört ki, majd a gyermek és az ajándékozott szorosan és vidáman megölelte-puszilta egymást. Az egész rettentő vidám és közvetlen volt, ahogy egyébként az egész vacsora és kb. minden perc úgy általában Julioék családjával. Rengeteget nevetnek, egész egyszerű, nekünk gyerekes dolgokon is ki tud csordulni a könnyük, vagy már-már görcsbe rándulva az asztalra borulva vagy azt csapkodva nevetnek – ami szerintem baromi jó! :)

Volt nagy káosz, rengeteg csomagolópapír – sok gyerek kapott apró, alsókategóriás tabletet játékra

Kedvencünk és az újdonsült lovagvára – sárkány is volt benne! :)

Karácsony másnapján. Elvileg a fonott kalácsot is karácsonyra ígértük, de arra már végképp nem jutott se időnk, se energiánk, így csak később készítettem el. Itt én majréztam, hiszen életemben nem csináltam még kalácsot. A youtube-ról néztem, hogyan kell 6 részből összefonni. Végül Zita segített, mert én valahogy nem bírtam a kezemmel követni a képernyőn történteket. :)

Aztán a végére csak belejöttem :)

Íme, megy ez kérem! :) Eltekertem idáig 31300km-t egy nővel, nehogymár egy kalácsfonás kifogjon rajtam! :) – Milyen jó, hogy “kéznél van” A Nő, méghozzá egy milyen nő! Most is ő segített… :)

Kisütve. :) Kár, hogy a másikról (mert kettőt sütöttünk) nincs itt a kép. Az egy kisebb kalács volt, amit egyenesen raktam be a magas szélű tepsibe, de az annyira megkelt, hogy mire megsült, már S alakban vettem ki a sütőből. :) Olyan íze lett, mint a nagymamám házi kalácsa, amit 14 éves koromig készített nekünk, amig meg nem halt. Nem gondoltam volna, hogy valaha újra fogom érezni ezt a rég elfeledett ízt, azt meg pláne nem, hogy a világ másik végén, saját magam által előállítva, egy ilyen hihetetlen utazás keretében. :)

Kalááááács! :)

26-án Julio szülei gondoltak egyet, és spontán levittek minket a városba, csak úgy autókázni, körbenézni. Ez a kép lefele menet készült a hegyről, naplemente után pár perccel

Valami híres épület, talán a városháza – sötét volt már, és így fekete-fehérben jobban látszottak a formái

A város díszekben

Feliz Navidad, vagyis Boldog Karácsonyt! :)

Egy Ceibafa(?) avatárosra díszítve

Alatta a jászól

Nekik csak az egyik telekom cég műanyag hóemberei jutnak, mert itt már az is nagy szám, ha valamelyik háromezres vulkán teteje havas. Néztük a tévét, mert vártuk benne saját magunkat (erről majd később), és hír volt, hogy valami fennsíkon megfagyott a reggeli harmat a füvön. :)

Egy érdekes templom

Belülről még izgalmasabb volt

Ha a kalácsfonás ment, ennek is sikerülnie kell! :) A kezembe akadt egy Rubik kocka (nem tudták, hogy magyar találmány, de már tudják! ;) ), és elkezdtem vele játszani, majd azt vettem észre, hogy eltelt két óra… Majd három… és kiraktam ugyan az első két sort, de a harmadik reménytelennek tűnik. De így nem lehet aludni… Ezt nem tudom félbehagyni… De magamtól nem tudom megcsinálni, főleg nem ma… Így hát, gondolva arra is, hogy ha nem rakom ki segítséggel, hanem megpróbálom magam, akkor azzal mennyi időt el fogok venni pl. a talán még fontosabb naplóírástól, vagy a feleségemtől, úgy voltam vele, hogy inkább kirakom most gyorsan online segítséggel, és aztán jól elfelejtem. Elfelejteni nem sikerült, mert még másnap reggel is ezzel babráltam és kiraktam újra vagy háromszor, annyira élveztem, de azóta már hála az égnek lepattantam róla, pedig vagy egyhuzamban 7 órát nyomtam, mire sikerült youtubeos segítséggel végre kirakni. Nagyszerű találmány, kiváló játék, megérdemelten nyert díjakat és lett világhíres.

Rebecca magyart tanul! :) “paradipicsom” :) Ez volt a család kedvenc szava, és nem egyszer az asztalra borulva nevettek rajta. Emellett egyébként pár nap alatt egész sok szót megtanult Rebecca amelyekre napokkal később is emlékezett (a kiejtést most ne említsük…), amin csodálkoztunk. Ja és persze közben mi is, ha nem is ilyen szuper vidáman, de folyamatosan tanultuk a spanyolt tőlük. :)

27-én Christian levitt minket a városba, ahol ilyen ellentéttek vannak – modern irodaház üvegfalakkal, és egymás hegyére-hátára épített viskók

Christian, bár hazafelé tartott a családjával, de megvárta velünk a csomagjainkat, hiába kérleltük őket fél óránként, hogy menjenek a dolgukra, végül három órát vártunk együtt. Írtam ugye korábban, hogy két gumiabroncsot, és egy új netbookot szeretnék karácsonyra, mert már zanyáltam is a szar gumik miatt, a netbook meg nagyon furcsán kezd viselkedni, és mivel elsődleges és szinte egyetlen pénzkereseti eszközünk, én meg egy writeholic vagyok, ezért úgy döntöttünk, hogy beruházunk. Meg is rendeltünk szépen mindent Amazonon a Rapidito Express floridai címére. Ők azzal foglalkoznak, hogy 5 dollárért fontonként áthozzák ide ezeket a holmikat, és ebben már a vám és a biztosítás is benne van. Igen ám, de nem számoltam a karácsonyi őrülettel. :( Az ígért három napos kézbesítés helyett csak napi egy körlevelet kaptam, hogy megnövelt erőkkel dolgoznak és majd jelentkeznek, ha megvan a csomagom, és onnantól ha szeretném, még ki is küldik egy címre. No, hát nem jelentkeztek, még a 8. napon sem, ezért lementünk hozzájuk. Egy óra múlva előkerült egy doboz, a legjelentéktelenebb, amiben pótaksik voltak a fényképezőgépünkhöz. Aztán eltelt még egy óra, és előkerült egy orbitálisan nagy doboz, benne egy, azaz 1 db. Schwalbe Marathon Plus 26×1.75 gumiköpennyel. Ááááááá! Az Amazon robotja különcsomagolta őket és két külön dobozban küldték ki két külön csomagként! :( 240 quetzalt, majdnem 9 ezer forintot fizettünk e két csomag átvételéért (plusz az Amazonnak a termékek árait ugye), mert hát a dobozok is nyomtak a latba rendesen. De az idegesség, amit ez okozott ezeken az amúgy nagyon-nagyon szép napokon, szinte jobban fájt. Mert a másik gumikülső nem került elő, és a laptopra is azt mondták, hogy ezen a rendelési számon csak egy kamera érkezett be hozzájuk, és nézzünk vissza hétfőn. Ettől totál kiborultam. Most nem is akarok erről többet írni.

Hazafelé saját lábon, vagyis busszal mentünk haza, és ezalatt sikerült lenyugodni. Meg egy csomó buszt fotózni. :)

Azért a Jézus meg a nőalak egymás mellett elég érdekes… :)

Baloldalt szegény BMW-s felhajtott a járdára, egy motoros rendőr azonnal ott termett, és kapta az 500 quetzalos büntit

Jól gondolom, hogy hátul le van ültetve, elől meg fel van emelve a felfüggesztés? És ha igen, miért? Tényleg csak azért, mert ez így menő? Vagy mert elől van a motor? De hát annak konstans a súlya…

Zita baconos sajtos fűszeres csirkét, vagyis “göngyölt husit” készít – annyira belejöttünk a sütés-főzésbe, hogy nem bírtunk leállni. :)

Hát, mára ennyi. Szerettem volna lezárni az évet és utolérni a naplóval a jelent (mert azt gondolom kitaláltátok, hogy ha egy templomból írok, ahol Zita épp alszik, akkor már nem vagyunk Julioéknál), de már olyan késő van és már így is olyan hosszú lett ez a bejegyzés, hogy muszáj befejeznem. Annyit azért elárulok, hogy ezen ne izguljatok, hogy a másik gumit nem tudtuk megvárni, azt valahová elkeverték, viszont ezt a bejegyzést már az új netbookon írtam. Megjártuk ezért rendesen a kálváriát, de most úgy érzem, megérte, ha a bosszúságot nem is, de a pénzt igen, mert sokkal gördülékenyebben és gyorsabban tudok majd ezen dolgozni, arról nem is beszélve, hogy ha skypeolni kell, akkor nem kell Zita matuzsálemi kisgépét felízzítani hozzá. Ú, basszos, a bankot nem hívtam még fel, hogy megkapták-e a nyilatkozatomat odahaza és hogy minden rendben van-e? Mert ha nem, akkor nem tudom majd használni az otthoni számlám. Ajajj… Na mindegy, akkor kénytelen leszek Zitát felébreszteni, mert közben feltámadt a szél, így ez odakintről nem fog menni, .

Jól összefoglaltam az idei évünket és megterveztem a jövő évit, nem igaz? :D Az utolsó 2014-es bejegyzés már csak 2015-ben fog megjelenni a blogon, de addig is Nektek nagyszerű Szilvesztert és nagyon boldog, élményekben, sikerekben, tapasztalatokban gazdag új esztendőt kívánok a szunyókáló párom nevében is! 2015-ben folytatjuk, és hazaérünk, és hazulra is van kismillió tervünk és ötletünk, ami nem is fog valószínű mind beleférni abba a bő negyedévbe. Kell ennél több? :) Az idei év meg királyság volt, kezdtük Új-Zélandon úgy, hogy még nem is tudtuk, lesz-e folytatás (kapunk-e munkát?), és végül lett, és nem is akármilyen! A meló nagyszerű volt, találkoztunk a másik magyar fekvőbringás világjáróval, Kobra Zolival, akiben egy nagyszerű embert ismertünk meg, és rajta kívül is még rengeteg fantasztikus emberrel hozott minket össze ez az év, keresztül a kiwik két szigetén, Hawaiion és az USA négy másik államán, egész Mexikón, a csodás Belizen, és most itt vagyunk Gautemalában, de egyébként az évet nem itt fogjuk zárni, mert már csak 33km El Salvador, szóval az új év már az utunk 33. országában fog érni minket. A következő Karácsony és Szilveszter pedig már odahaza! Őrület belegondolni is! :)

Történt 2014. december 19. és 27. között, bicikliztünk mindössze 35,8km-t, megírva december 30-án. (23:57! :D)

Ui: Zitát felébresztette a csapkodó szél, így nem én keltettem fel a skype-al. Felhívtam a bankot, még nem érkezett meg hozzájuk a levelem, de nincs para, mert a lakossági ügyfeleknél van még türelmi idő, így nem zárolnak semmit, nem fogunk éhenhalni… ;) (arra különben is ott lenne az új-zélandi bankkártyánk a szőlős pénzzel)

A Karácsonyunk

A Karácsonyról sok különlegeset nem tudok elmesélni, de azért megpróbálom. :) Ismét csak ehető ajándékokat vettünk egymásnak, hiszen sok hely már nincs is a táskánkban és mind a ketten úgy érezzük, így is túl sok cuccot hordunk magunkkal. Az ehető alól kivétel volt az én három, Zitának ajándékozott kuponos papírom. Ennek további különlegessége, hogy teljesen ingyen volt! :) Fogtam egy A4-es lapot, három felé vágtam és az egyikből lett a hát-nyak-váll, a másikból a talp, a harmadikból pedig a comb és vádli masszázskuponok. Persze hogy ne maradjon ilyen unalmas a dolog, különböző feltételeket és extrákat tettem mellé, ilyen pl. a csoki/fagyi, az ölelés, vagy az, hogy az utóbbi kuponokat csak 80km-nél hosszabb napok után lehet beváltani:

Mivel volt hűtő a szobánkban, volt lehetőségünk hűtést igénylő élelmiszereket is beszerezni, így vettünk egy nagy csomag, 1kg-os, 80 szeletes új-zélandi sajttömböt, 200 ezer dong-ért. Ez kb. 2200 forint, de lévén Karácsony volt ezt most megengedtük magunknak, különben is ez eloszlott több napra, mert ennyi szelet talán 3-4 napig is elég volt a túlélőszendvicsekhez. Adalékként még néha vettünk hozzá sonkát és az utcai levesárúsoktól szereztünk vörös- illetve zöldhagymát. Olyan nagyon finomak lettek az így készült melegszendvicsek, hogy azokat azóta is emlegetjük. (azóta sem találtunk ilyen sajtot) Az, hogy itt ennyiért kaptunk ilyen sok és ilyen finom sajtot, azt jelenti, hogy talán Ausztráliában és Új-Zélandon sem fog felkopni az állunk a szűk büdzsé miatt, csupán át kell majd állnunk egy másfajta életmódra, boltban, piacon vásárolt termékekből fogunk sütni-főzni magunkra és több nyers ételt fogunk enni. És félek több ipari élelmiszert fogunk fogyasztani, mert azok lesznek csak olcsón kaphatóak…

Visszatérve a Karácsonyra: Zita a bazilika mellől szerzett egy szép cserepes virágot, ez lett a karácsonyfánk amit a már említett dobogóra helyeztünk el. A dobogó két oldalsó fokán így még bőven maradt hely az ajándékoknak, amelyeket ismét újságpapírba csomagoltunk be. Míg Zita mindent szépen leragasztgatott, én leragadtam az egyszerű „szaloncukor” formánál és minden egyes ajándékot így csomagoltam be neki: fogtam egy dupla újságlapot és belecsavartam a közepébe az ajándékot. Ami főleg sütemény volt, csokoládé és egyéb finomságok. Az idei Karácsony kicsit drágábban sikerült, mint a tavalyi, összesen 12297 forintot költöttünk élelemre ezen a napon.

Karácsony este gyertyát gyújtottunk és felhívtuk Skype-on a családunkat, akik mind Kőbányán voltak a nagyszüleimnél. Jó egy órát beszélgettünk velük, meséltünk egymásnak, és mialatt így virtuálisan velük voltunk, kibontottuk az egymásnak csomagolt ajándékokat.

Most jut csak eszembe még egy érdekes momentum a Karácsonyt illetően. 24-én délután megint együtt mentünk ki ajándékot venni egymásnak és megbeszéltük, hogy egyikünk megy az egyik üzletbe, a másikunk a másikba, aztán pedig majd cserélünk. Két üzlet volt ugyanis a közelünkben, amely nyugati élelmiszereket árult. Zita előbb végzett, mert engem feltartott közben egy utcai cipőjavító fiú. Az otthonról idáig elcipelt Nike futócipőm ugyanis már elég kopottas, több helyen szakadt, kilátszott belőle a zoknim. Ezt a srác észrevette és rögtön megállított, hogy ő megvarrja, megragasztja 100 ezer dong-rét. Én mondtam, hogy megőrült, szó sem lehet róla, ennyi pénzért itt veszek egy új cipőt! Végül lealkudtam 20 ezerre, ha mindkét cipőt megvarrja, ezt még mindig soknak tartottam 5 perc melóért, de gondoltam Karácsony van, neki is élnie kell valamiből. Elég sokáig elbíbelődött már az első félpár cipőmmel és közben mindenféle „very beautiful women”-eket ajánlott nekem masszázsra és egyéb szolgáltatásokra, de én mutattam a gyűrűmet neki és mondtam, hogy már ismerek egy gyönyörű nőt, a feleségemet, aki mindjárt itt lesz, ezért most hagy hagyjalak itt a fél pár cipőmmel és addig a fél pár papucsoddal bemegyek a szomszédos üzletbe ajándékokat venni. Ebbe beleegyezett, és ezért történhetett meg az, hogy amikor Zita megérkezett a színre, azt látta, hogy egy fickó fel-alá járkál a fél pár cipőmmel az üzlet előtt. :) Miután végeztem a meglepetések beszerzésével, elmagyaráztam neki a helyzetet, ám ezzel a történetnek még nem volt vége. A fickó amikor befejezte a második cipőmet is, 220 ezer dongot akart kérni, ami elképesztően pofátlan ár volt, a tizenegyszerese a megbeszéltnek, de ő arra hivatkozott, hogy ide is, meg oda is nyomott egy-egy pötty pillanatragasztót és nézzem meg milyen pompásan megjavította a cipőmet. Mindenre vágytam ezen a délutánon, csak erre a küzdelmes beszélgetésre nem, először próbáltam neki türelmesen elmagyarázni, hogy az elején megállapodtunk, és őneki ehhez kellett volna tartania magát, és ha a ragasztásért plusz árat kér, akkor azt a művelet megkezdése előtt közölnie kellett volna. Amikor még 5 perc magyarázás után is ragaszkodtam a 20 ezerhez, miközben ő lekúszott 50 ezerig, végül megjátszotta a sértődöttet és azt mondta, hogy akkor nekem ingyen volt a javítás. Erre végül adtam neki 40-et, mert azt már hajlandó volt elfogadni, de később megbántam a jószívűségem. Ezt a kis kitérőt azért meséltem el, mert az ilyesmi igazán jellemző az utcai életre Hanoi-ban.

Este még elmentünk pizzázni, ilyet se csináltunk már egy ideje, ez is a Karácsonyi ünnep része volt nálunk. Az étteremben a pincérfiú nagy lelkesen azzal jött hogy kapunk ajándékba karácsonyi „shoot”-ot, vagyis felest. Mikor kérdeztem, hogy miből lehet választani, mondta, hogy csak egyféle van, házi készítésű! Te jó ég, mi lehet ez?!? Gondoltuk, hogy valami borzalmas rizspálinkát raknak majd elénk, mint Nepálban, de nagyon pozitívan csalódtunk, a „Special Christmas Shoot” ugyanis forralt bor volt, méghozzá nagyon finom, eltalált fahéjjas fűszerezésű. Az egyetlen szépséghibája a dolognak az volt, hogy tényleg felespohárban hozták ki és az ingyen „repeta” kérésekor nem hatotta meg őket a Karácsony, a második körért már nagyon súlyos összeget számoltak volna fel, ugyanakkor az adag megint csak egy felespohárnyi lett volna, ezért gyorsan elhesegettük a további forraltborozgatásnak még a gondolatát is. Volt nekünk egy finom üveg borunk otthon a hűtőben, inkább arra figyeltünk! :)

Éjfélkor még átsétáltunk a bazilikához a misére, de akkora tömeg volt a templom körül, hogy az ajtók már zárva voltak, be se fértünk. Kivetitőkről ment a mise, egy apró részt felvettünk belőle, hogy szemléltessük Nektek a vietnami nyelv furcsa hangsúlyozását és tónusait. Magamat idézve egy az előbb megírt kommentből: A “dallamviláguk” valóban nagyon érdekes, a mi fülünknek rettentő furcsán beszélnek. Mintha felvennél magnóra egy idegen, ismeretlen nyelvet és lejátszanád visszafelé. Nekem személy szerint az tetszik a legjobban, amikor “beakad a lemez” náluk, és egy szótagot a csingjungjangcsa között megismételnek hirtelen egymás után 3-4x :) Megkérdeztem őket, azt mondták, hogy ez amolyan “Well-well-well”, vagy mint a magyarban az ööö-zés. :)

A Karácsonyról is tudnék még oldalakat mesélni, de nem akarok senkit tovább untatni, különben is, ez egy bensőséges ünnep, nemigaz? :)

A Szilveszterünk két pálmafa alatt – Andi és Krisz, Lenin és Ho Chi Minh

A Szilveszterünk izgalmasan alakult, noha unalmasnak indult. Csak azért nem maradtunk a szobánkban, mert azt azért már gáznak tartottuk volna, ezért átsétáltunk a Backpacker’s Hostel-hez, ahol tudtuk, hogy készül valami – adtunk egy esélyt a bulinak, noha az ott javarészt nálunk nyugatabbról érkező, a miénkénél nyugatabbi „kultúrát” űző, nálunk fiatalabb társaság adja a vendégek sorát.

Azért elmentünk, és nem bántuk meg. A helyen irgalmatlan tömeg fogadott minket, alig lehetett mozdulni és már mindenki szépen készen volt fél 11 környékén, amikor odaértünk. Kb. 10 perc után végre mi is odafértünk a pulthoz és rendeltünk magunknak egy-egy felest. Koccintottunk, letoltuk, majd egy-egy hosszúitallal elindultunk a kijárat felé, hogy levegőt is kapjunk és esetleg valami terünk is legyen, hisz ordít a zene, akkor már jó lenne valami táncmozgást is imitálni, de azt ilyen tömegben már nem lehet.

A kijárat előtt jobbról valaki így szólt hozzám: „Helló Árpi!” :)

Krisszel kiderült, hogy még leveleztünk is a Pakisztáni vízum kapcsán, ő szeptember óta van úton, hátizsákkal utazik, de nem akármilyen módon, ő csak a felszínen nyomja, végigjárta Törökországot, Iránt, Pakisztánt és Kínát. Most itt van a barátnőjével, Andival, aki nemrég csatlakozott hozzá egy-két hónapra, amíg a munkája engedi, hogy itt együtt fedezzék fel Délkelet-Ázsiát. Nagy lett az öröm, hogy honfitársakra leltünk ebben az őrült tömegben az éjfél órája előtt alig 80 perccel. Előkerült egy üveg Unicum és még néhány üveg sör és jöttek a történetek, hogy ki merre járt és mit élt át. Krisz délen, Irán felől érkezett meg Pakisztánba és ez az útvonal sem éppen kalandoktól mentes, erről Ákos is mesélhetne, hiszen ő is ott kelt át. Aztán Krisz járt fent a Hunzáknál, több napot csavarogtak együtt Sayed-el! Az GMT+8 órás éjfélt 11 órakor ünnepeltük, nekünk ez volt az első, de Andiék elmesélték, hogy itt ez megy minden óra egészkor, szóval ünnepelnek már egy ideje itt a népek. Erre meg is volt az okuk, mert talán sejtették, hogy 11 után itt lelövik a bulit. A zene leállt és egy férfihang megpróbált valami üzenetet közölni a tömeggel, amit mi sem hallottunk pontosan. Ez eléggé szomorú fejlemény egy Szilveszter éjjel, de sajnos ez történt velünk. Mivel előzőleg hallottuk, hogy valahol máshol egy másik helyszínen folyik majd a buli, elkezdtük követni a tömeget, miután az szépen kivonult mellettünk a kijáraton és már minket is próbált kitenni a személyzet. A tömeg hömpölygött az utcákon, bennünk pedig gyorsan megtette az Unicum a hatását, elég vidámak voltunk, vonultunk az emberekkel. Átkeltünk egy három részre osztott, soksávos úton, ami elsőre vadnak tűnt, de aztán minden simán ment, csak a szintkülönbség mellé ültetett kaktuszok okoztak némi gondot. Innentől apró utcákban csavarogtunk és egyszer csak egy lakónegyed zsákutcájában találtuk magunkat, a folyótól nem messze. Ekkor eszméltünk, hogy mekkora birkák vagyunk, hát a tömegben elöl senki nem tudta, merre és hová vándorlunk az éjszakában. De ez látszólag már nem sokunkat zavarta. Nagyot nevettünk azon, hogy biztosan egy helyit követtünk és az szegény mennyire meg lehetett rémülve. Követi őt hazáig egy 30-40 fős tömeg teli nyugati fiatalokkal. Fordultunk hát és próbáltunk találni valamilyen szórakozóhelyet magunknak. Először egy karaoke bárból küldtek ki minket, majd egy kocsmából. És tisztességére szolgáljon a nem éppen színjózan csoportunknak, ezeket a helyeket el is hagytuk a tulaj kérésére. Aztán jött egy másik kocsma, itt úgy tűnt tábort verhetünk, de hamar megjelent a rendőrség, és elhesegetett minket onnan. Vagyis előttük még valaki figyelmeztetett minket, hogy ha nem akarunk közelebbről találkozni velük, akkor tünés! Vietnam egy kommunista ország, ahol a legelterjedtebb vallás a buddhizmus valamelyik ága, így a december 31-ét csak valami nyugati nemkívánatos őrületnek tartják és ezért 11 óra után minden helyen véget kell, hogy érjen a buli. Így történt, hogy végül egy nagyon vegyes nemzetközi társasággal, na és persze Andival és Krisszel töltöttük az éjfélt, valahol egy utcasarkon egy pálmafa alatt.

Valahogy ezen az estén nem jutott eszembe fényképezni, csak nagy néha indítottam egy videófelvételt, de azokat Andiék kérésére és saját megfontolásból sem akarom publikálni. :) Az estéhez mindenképpen hozzátartozik, hogy hazafelé menet valahogy rájöttünk, hogy Andival van egy közös barátunk, Bander. Ezt a felismerést az Unicum mámorában tett is követte, Bander számát a nemzetközi előhívóval azonnal tárcsáztam is a mobilomon. Beszéltünk néhány percet, de a tömeg zajában sok üzenet nem mehetett át, de nem is ez volt a lényeg, csak arra emlékszem hogy nagyon jó volt a Bander hangját hallani és azt is sejtem, hogy ő (vagyis inkább ők, mert ekkor már együtt voltak egy buliban, aminek ő volt a házigazdája) is épp úgy örült nekünk, mint mi neki. Ja, és érdekes, hogy még a telefonkártyám se merült le ebben a műveletben, vásárláskor került rá 100 ezer dong, vagyis 1100 forintnyi kredit, és azzal még azóta is elvagyunk. Éjjel egy órára visszakóvályogtunk a Backpacker’s-hez, ahol elbúcsúztunk Andiéktól, hogy majd holnap találkozunk és elmegyünk együtt várostnézni. Hazafelé még becsábítottak minket egy nyugatiakkal teli buszba, mondván hogy az valahová a városon kívülre megy majd, ahol szabad bulizni. Kis gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy ez nekünk mégsem lesz jó annyira, látatlanban elmenni valami távoli helyre, ahol aztán majd nyilván belépőt szednek és minden aranyárban lesz – nem jó ötlet. A két magyar barátunk nélkül különben sem lett volna már akkora buli.

Másnap áthívtuk Andit és Kriszt egy kis kijózanító túlélő szendvicsezésre, majd elindultunk a városba csavarogni. Természetesen sétáltunk és a Ho Chi Minh mauzóleumot vettük célba. Útközben láttunk egy elég őrült vasútvonalat, a sínek mentén mindkét oldalt házak sorakoztak, elég közel a pályához. Aztán jött a Lenin park egy nagy Lenin szoborral és egy gördeszkással, ami együtt nekem elég érdekes kép volt néhány fotóhoz. Leninről nekem a kommunizmus ugrik be, a gördeszkázásról Amerika, és ezért ezt a kettőt együtt most érdekes volt látni. A Ho Chi Minh mauzólumról nem tudom, mit írhatnék, ezért inkább rövidre fogom. Egy hatalmas jól őrzött területen, ahová csak egy kapun lehet bejutni, van egy nagy kocka alakú oszlopos épület, annak a közepén egy üvegkalitkában ott van Ho Chi Minh apó feltehetően kipreparált teste. Aki nem tudná, ő volt az itteni kommunizmus egyik legnagyobb alakja, vagy legalábbis ő köré építettek ki egy nagyon szép nemzeti kultuszt, ő a nagy nemzeti hős, tudjátok az ilyen országoknak mindig kell, hogy legyen ilyen hőse. Ami egyébként szerintem nem minden tekintetben rossz, de az, hogy Dél-Vietnam fővárosát az amerikai háború megnyerése után az egyesült, kommunista vezetésű Vietnamban Saigonról átnevezték Ho Chi Minh City-re, nekünk mindenképpen elég meredek és érdekes dolog. :) Bár ha jól emlékszem, anno még Magyarországon is voltak ilyesfajta városnevek.

A mauzóleum környékén még jártunk egyet, az itt található parkban megcsodálható Ho bácsi néhány régi autója, dolgozó szobája és egy szépen berendezett, rendberakott cölöpös ház, az egész egy nagyon szépen rendbe tartott tavacska körül. Kifelé menet még a híres One Pillar Pagoda-ba, vagyis az egy pilléres pagodába is belefutottunk. Ez a tó közepén, egyetlen betonpilléren álló kis templom egy lótuszvirágot hivatott jelképezni. Van itt még egy múzeum is, de oda már nem mentünk be, inkább hazafelé vettük az irányt, és betértünk egy nagyon hangulatos, motorkerékpárokkal és biciklivel dekorált kávézóba. Krisszel megkóstoltuk a Saigon sört (finom, csúszik!) és a lányok ittak egy-egy kávét.

Itt kaptunk az alkalmon, és elkészítettünk a TV2-nek egy újabb riportot, ugyanis sokkal jobb érzés és könnyebb két magyarul beszélő barátunknak magyarul válaszolni az általuk feltett (a Kindle-n böngészőjén megjelenített, onnan puskázott) kérdésekre válaszolni, mint a földre letett kamerába beszélni. Persze a helyiség akusztikájára nem gondoltunk, alig érhető, amit ott beszélünk, de sebaj, mert miközben a felvételeket készítettük, jól mulattunk, többször elröhögtük magunkat vagy az ott található falióra szólt bele a szavunkba. Végül az itt felvett anyagból alig került a kész riportba, de ez nem is baj, Kata, a szerkesztő ismét remek munkát végzett és ebből a vacak anyagból illetve a youtube videóinkból izgalmas öt percet rakott össze a tévének:

Legközelebb majd ügyesebbek leszünk, és valami olyan helyen vesszük fel a válaszainkat, ahol hallani is valamit. Esetleg segíthettek, mit kérdeznétek tőlünk, miről meséljünk a tévének? Mi egy kicsit már úgy érezzük, ismételjük magunkat, persze ez nehéz, hiszen kb. fél évente vagyunk öt percet a tévében, ennyi idő alatt nehéz belemenni a részletekbe.

Minh, István, Trang és Csaba – Találkozások Hanoi-ban

Természetesen a legnagyobb élményt a városban megint a találkozások adták. Nem csak Andival és Krisszel találkoztunk Hanoi-ban, hanem még néhány másik magyarral is. Velük különböző napokon találkoztunk, kezdjük talán Istvánnal. Ő az akivel több levelet is váltottam a Kindle cseréjének ügyében, azt ugyanis az itteni magyar nagykövetség címére rendeltük meg még Laoszból. De az oda sohasem érkezett meg, mert feltartották a vámon és a követségre végül csak egy levelet küldtek, hogy fizessük be az ilyen meg olyan adókat, itt és ott. Ezt a levelet István nagyon rendesen elküldte nekünk e-mailben, én pedig egy hosszas levél és telefonváltás végén rádöbbentem, hogy nincs más út, csak az, hogy kifizetünk kb. 7 ezer forintnyi adót és kezelési költséget a csomagra. A tönkrement Kindle cseréje így végül nem lett teljesen ingyenes, de ez az összeg még mindig töredéke egy új Kindle-nek, és azért az sem mellékes, hogy a DHL motoros futára házhoz hozta nekünk a szállodánkig a dobozt, fél nappal azután, hogy az ügyintézővel tisztáztuk, hogy új címre kérjük a Kindle-t és hogy kifizethetjük a futárnál a pluszadókat.

István pedig az egyik délután jött el hozzánk – szintén egy motoron -, és mivel ekkor még úgy volt, hogy később is fogunk találkozni, vele végül nem készítettünk fényképet, így be kell érnetek a DHL-es fickó képével! :) Szegény futár, még biztos nem találkozott két ilyen hülyével, akik ennyire örültek az általa hozott holminak, mint mi a Kindle-nek. :)

Istvánnal egy nagyon jó órácskát beszélgettünk a szobánkban, de mivel aztán még annyi emberrel találkoztunk és annyi minden érdekes hallottunk, már nem tudom elmondani, hogy mit mesélt pontosan ő, és mit mások, de vegyétek úgy, hogy a következőkben részletezett történetek egy részét tőle hallottuk! :)

Csabának legelőször még Bangkokból írtam egy levelet, amikor megtaláltam az írásait egy üzleti blogban. Ekkor még csak arról kérdeztem, hogy ismer-e magyarokat, és hogy tud-e segíteni nekünk munkát találni, akár az IT-ben, akár az angol nyelvoktatásban. Ő küldött néhány hasznos linket, és megbeszéltük, hogy majd felvesszük egymással a kapcsolatot, ha közelebb értünk Hanoi-hoz. De mire ideértünk, jött néhány állandó cikkírási lehetőség és a naptárat is sikerült publikálnunk és eladnunk a kinyomtatott példányok túlnyomó részét, ezért úgy döntöttünk, nem szükséges még megállnunk dolgozni, hanem tudatos költekezéssel és folyamatos cikkírásokkal fenn tudjuk magunkat még tartani anyagilag Ausztráliáig.

Szóval a Hanoiban való munkáról végül lemondtunk, de Csaba egy napon írt nekünk egy rövidke levelet, hogy merre vagyunk, mert ha már a városban, akkor szívesen körbevezet minket és összefuthatunk beszélgetni. Először egy pho bo-ra és egy kávéra ültünk le, Csaba már ekkor is sok érdekeset mesélt az országról és az itteni életről, az itteni viszonyokról, de talán a még érdekesebb beszélgetés akkor történt, amikor másodszor is találkoztunk vele és akkor már a feleségével is, Trang-al, aki vietnami. Trang sok jót mesélt nekünk, mi leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogy mi az, ami vietnami szemmel olyan furcsa a nyugati emberekben és viselkedésmintákban, mint amilyen furcsa nekünk a vietnami élet. Nem tudom már pontosan idézni a válaszát, de az egyik dolog az volt, hogy mi nagyon kockák vagyunk, nagyon ragaszkodunk a szabályokhoz és mindent pontosan úgy szeretnénk, ahogy mi azt elképzeltük. Pl. ha egy kávézóban nem pont azt hozzák ki nekünk, amit kértünk, akkor mérgesek leszünk és szólunk érte, sőt kérjük újra azt, amit eredetileg és nem elégszünk meg azzal, amit kaptunk. Ez összefügg azzal, hogy itt az emberek nem szeretnek konfrontálódni, sőt egyenesen kerülnek mindenféle konfrontálódást. Ezért történik meg velünk annyiszor a „Yes Story”. – Így emlegette Trang már előre mosolyogva azokat a történeteket, amikor abból adódik félreértés, hogy itt is, mint annyi más helyen Ázsiában, az emberek nem mondanak nekünk nemet. Ez is pontosan azért van, mint a kávés példa, nem akarnak konfrontálódni soha semmiben. Inkább igent mondanak mindenre, nem számít, hogy egy mukkot nem értenek a kérdésből, a válasz akkor is egy igen, vagy egy nagy mosollyal tarkított heves bólogatás. És közben elküldenek minket rossz irányba, rábólintanak az általunk bemondott árra, miközben nem arra van és nem annyiba kerül a dolog. :) Szóval a végén még nagyobb ügy lesz a dologból, mint hogy ha az elején nem-et, vagy nem tudom-ot mondtak volna, szóval nálam ez a „Yes Story” továbbra is felfoghatatlan dolog és félek ez már így is marad, eltölthetnénk itt Ázsiában még egy évet, akkor sem érteném meg, hogyan forognak itt a fejekben a fogaskerekek. :)

Persze tapintatlanul arra is rákérdeztünk, hogy hogyan működik náluk a vietnami-magyar házasság, különösen a két kultúra közötti családcentrikusság tekintetében. Őszintén válaszoltak, valójában nincs nagy gondjuk ezzel, Csaba elfogadta, hogy itt bizony néha összejön a nagy család, sokkal jobban és sokkal sűrűbben, mint nálunk otthon, és mivel Csabát is hamar elfogadták Trang családjában az idősebbek, így nekik sincs bajuk Csabával. Kivéve, ha hátizsákkal érkezik hozzájuk, mert a hátizsák az anyósánál a csóróság egyik jelképe! :) Így Csaba kénytelen néha a laptop hordozó hátizsákját elrejteni egy nagyobb kofferban, nehogy a nagymama meglássa! :) Istenem, bár csak a szállodatulajdonosok is így gondolkodnának a hátizsákos turistákról, mint Trang nagymamája! :) Nekik a hátizsákkal utazó nyugati turista a gazdag külföldit jelenti… Sztereotípiák és előítéletek! :) Velük operál az emberi gondolkodás, legyen szó anyósról vagy szállodásról, vagy akárkiről. Még mi is így gondolkodunk, lépten-nyomon észreveszem magamon, pedig mi aztán már megtapasztaltuk kismilliószor ezen az úton, hogy a világ nem ilyen fekete-fehér.

Jöjjön a végén a legérdekesebb találkozásunk! :) Minhről még szintén Bangkokban olvastunk először egy nagyon érdekes riportot Csaba blogján. Csaba említette nekünk, hogy szállás kérdésben esetleg Minh-t keressük majd, de úgy voltunk vele amikor megérkeztünk a városba, hogy nem akarunk senkit zavarni magunkkal az ünnepek alatt, így végül abban maradtunk Zitával, hogy megyünk szállóba és lesz egy saját kis kuckónk és persze azért emellett majd szocializálódunk. Az idő gyorsan elrepült a városban és Minh-nek végül nem írtunk és nem hívtuk, aztán pedig már azon kaptuk magunkat, hogy ezerrel készülődünk a továbbindulásra és el vagyunk maradva az elintéznivalóinkkal. Ekkor írt nekünk egy sort Minh, hogy nagyon szívesen vendégül látna minket egy ebédre. Ezt először illedelmesen lemondtam, hogy már sajnos indulunk tovább, de aztán beláttam, hogy ez hülyeség, hisz nem rohanunk sehová. Így aztán toltunk még egy napot az indulás dátumán, elintéztük, ami még hátravolt és találkoztunk Minh-el.

Mit is mondjak, nagy hiba lett volna sietni és ezért kihagyni ezt a találkozást! :) Minh sok-sok inspirációt öntött belénk a több kancsónyi kukoricalé és egy üvegnyi helyi készítésű pálinka mellett. Ugyanis az irodájával szomszédos étteremben ebédeltünk, ahol a finom étkek mellett több kancsó kukoricalevet is az asztalhoz hoztak nekünk. Ez egy triviális ugyanakkor nagyszerű ital és azt hiszem ez akadályozott meg minket abban, hogy a végig nagyon jó hangulatban eltöltött ebéd alatt nem sikerült berúgnunk, pedig közben jó néhányszor koccintottunk azzal a szép barnás helyi itallal. Minh elmondta, hogy nagyszerű dolog, amit csinálunk és hogy ezzel mint magyarok, tulajdonképpen úttörők vagyunk és nagyon bátrak voltunk, hogy ebbe belevágtunk. Jó volt ilyet hallani így szemtől szembe személyesen valakitől. Minh éreztette velünk, hogy nagyszerű és nagy dolog, amit csinálunk, és hogy mindezt meg is osztjuk, ezzel példát mutatva sok ember számára. Pontosan ráérzett arra, ami nekem tulajdonképpen személyes célom azzal, hogy ország-világ előtt megmutatjuk a blogunkkal, a facebook oldalunkkal és most már máshol is publikált cikkeinkkel, hogy az ember olyan dolgokra is képes, ami elsőre őrültségnek, lehetetlenségnek tűnik, és hogy a világ egy remek hely, tele remek, nagyszerű, barátságos emberekkel, az élet pedig nem csak abból kell, hogy álljon, hogy gyerekek vagyunk, iskolába járunk, végzettséget szerzünk majd karriert csinálunk. Ez egy klisé és ebbe a mondatba tulajdonképpen majdnem minden mai emberi sors belehúzható és ha ebbe mélyen belegondolunk, ez az elménk, a szívünk az életünk monokultúrizálása. Ebből kitörni nehéz, sok bátorság, elszántság és önbizalom kell hozzá, de érdemes átlépni a küszöbön, mert az lesz életünk legizgalmasabb, legszebb, legtanulságosabb utazása. És értsd most a küszöböt és az utazást jelképesen, távol álljon tőlem, hogy mindenkit csak arra biztassak, amit mi csinálunk, nem, nem, ez csak egy helyes út, a mi utunk, de mindenkinek a sajátját kell járnia, és az a jó, ha ezek az utak mind különbözőfélék. Az utazás persze egy nagyszerű látókör tágító tevékenység és talán nem tévedek, ha azt írom, hogy mindenkinek jót tenne, ha látná hogyan élnek, hogyan gondolkodnak az emberek a Föld más vidékein és más kultúráiban, de mint írtam, mindenkinek a saját útját kell járni, amiben önmaga lehet és amit a legjobban élvez és szeret.

Talán ilyen mélyen már nem is mentünk bele ezekbe a dolgokba Minh-el, csak most elragadtattam magam, nem tudom, de arra emlékszem, hogy feltöltött lélekkel sétáltunk ki az étteremből, és nem csak azért, mert Minh bíztatott és dícsért minket, hanem mert közben a saját történetéről is mesélt. Minh ’88-ben került Magyarországra ösztöndíjjal. Egy év magyar tanulás után az ELTE prog.mat.-on kezdett tanulni és ’93-ban már az IQSoftnál kezdett dolgozni (aminek egyébként a „testvérénél”, az LNX-nél kezdtem én is, csak kb. egy évtizeddel később), ami után hamar saját céget alapítottak, Minh-ből gyorsan vezető programozó lett és egykettőre projektvezetőként találta magát különböző finn IT és telekom cégeknél.

Szóval már otthon nagy sikereket ért el, és nagyon szerette és még most is nagyon szereti Magyarországot, noha elmesélt olyan történeteket is, hogy egyszer egy aluljáróban szembe találta magát egy csapat skinhead-el. Még be se fejezte ezt a történetet, én máris erősen szégyellni kezdtem magam az említett bőrfejű fiatalemberek gondolkodása és viselkedése miatt, de Minh folytatta: blöffölt, rezzenéstelen arccal átsétált közöttük, és azok nem bántották. Az ilyen élmények ellenére Minh végig örömmel és pozitívan beszélt Magyarországról ahová mind a mai napig sokat jár vissza, sok minden odaköti, hiszen 14 évet élt ott, néha úgy beszélt Magyarországról, hogy oda is „haza mennek”.

Már Magyarországon sikeres lett, elmesélte, hogy fiatalon milyen bolond volt, sportautóval száguldozott, amit ma már nem tenne, sőt most itt Hanoi-ban nincs is egyáltalán autója, mert nem tartja szükségesnek és fontosnak. Mindeközben itt is megcsinálta a szerencséjét, sok vietnami-magyar üzletnél ő a kapcsolattartó, hiszen azzal, hogy két helyen élt és dolgozott a világban, jó rálátása van a dolgokra, mind a magyar, mind a vietnami viszonyokat nagyon jól ismeri, és jártas az üzleti és IT világban, így ő egy ideális személy az ilyen szerepekre. Mindemellett saját vállalkozásai is vannak, ezek közül talán a legnagyobb egy vietnami fociportál, az ország legnagyobb football site-ja, napi egymillió látogatóval és több százezer regisztrált taggal. Amikor átmentünk borozni Minh irodájába, elmesélte azt is, hogy borokat is importált Magyarországról Vietnamba (itt ebben a városban Mui Ne-ben, ahonnan írom ezt a beszámolót találtunk BB borokat, talán épp Minh jóvoltából), és miközben a finom vörösbort kortyolgattuk, már két fiatal srác és Minh felesége valamint gyönyörű kislányuk is csatlakozott hozzánk. Ezt én nagyon bírtam, azt hiszem nekem az itteni üzleti és IT világ sokkal jobban feküdne vagy csak otthon tartottam magamat túl távolinak ezektől a dolgoktól, nem tudom, de amit írni akarok az az, hogy itt kicsit másként mennek a dolgok. Miközben a Minh fociportáljára játékot fejlesztő két srác és Minh családja is velünk voltak, Minh elmesélte, hogyan mennek itt a dolgok. Az is lehet, hogy ezt Csaba vagy Csaba is elmesélte, igazából lényegtelen. Szóval itt Vietnamban nem a tárgyalóasztalnál, hanem az éjszakában, a tízedik (vagyis inkább talán a kilencedik?!) sör után köttetnek a szerződések, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy kivel kötnek szerződést. Fontos a személy, és hogy személyesen ismerjék egymást. Erre egy nagyon általános mód itt a közös piálás, szinte nincs is olyan, hogy valami komoly üzlet előtt nem mulatnak egy jót együtt a felek, és egyáltalán nem ritka, hogy valóban egy ilyen átbulizott éjszaka közepén kerül aláírásra a szerződés.

Ugyanakkor emellett Minh elmesélte azt is, hogy itt a számmisztika is nagy szerepet játszik, különösen a bizonyos felsőbb körökben. Ahogy nálunk a nagy fekete autó és az öltözködés a fontos, úgy itt az számít, hogy hány kilences van az illető telefonszámában. Mert a kilences egy „szerencsés” szám, és az a telefonszám amiben nagyon sok kilences van, akár több millió forintnyi dong-ba is kerülhet. (mint ahogy nálunk a nagy fekete BMW) Extrém példa, de igaz, hogy vannak olyan körök, ahol szinte nem is állnak veled szóba, nem vesznek elég komolyan, ha nincsen kellő számú kilences a telefonszámodban. (otthon se állíthatsz be akárhová farmerban, nagy fekete autó nélkül) A szerződéseket pedig bevizsgálják asztrológussal, hogy biztosan szerencsés dátum alatt, szerencsés számokkal köttessen meg az üzlet, hiszen különben eleve kudarcra lenne ítélve az egész. Érdekes… :)

Minh persze ezeket nem tartja ennyire fontosnak, ő nem mozog sokat ilyen körökben, mert nem is érzi magát kényelmesen köztük, ahogy ő mondta, neki inkább rengeteg kis ügyfele van, a fociportál látogatói. Hogy őszinte legyek, számomra nem is tűnt fel addig, amíg vele voltunk, hogy Minh „milyen nagy ember”, hiszen valljuk be, a hallottak alapján elég sikeres vállalkozó és üzletember, de ezekből nálunk csak az „ember” jött át, annyira szerényen, közvetlenül és természetesen beszélt és viselkedett velünk, hogy igazából csak utólag esett le, hogy valójában ő egy „nagy üzletember” és ezzel bennem egy újabb sztereotípiát döntött le az ilyen emberek terén. Én úgy gondoltam (lehet hogy néhány volt főnököm révén), hogy aki ilyen nagy üzleteket és céget visz, az rettentően elfoglalt ember és nincs se ideje, se figyelme „holmi csavargókra”, vagyis ránk. Hát ez Minh esetében nagyon nem így volt, először is ő hívott meg minket magához és egyáltalán nem nézett minket csavargóknak, hanem épp ellenkezőleg, „pioneer”-eknek nevezett minket és egy ebéd alatt akkora motivációs bombát adott, amivel tényleg nagy lendületet kaptunk. Másodszor volt ideje arra, hogy hétköznap együtt ebédeljen velünk, és közben nem telefonált minden percben és nem kellett rohannia sehová, sőt utána még a családjának és az üzletfeleinek, a két játékprogramozó srácnak is bemutatott minket. Tetszett, hogy ilyen lazán mentek a dolgok, nem arról volt szó, hogy most meetingem van, beülök ezzel a három másik nyakkendőssel egy tárgyalóba, magunkra csukjuk az ajtót, és helló, hanem az egész ennél sokkal lazább és barátságosabb volt. Minh kislánya egyébként magyarul köszönt nekünk és Minh elmesélte, hogy már alig várja, hogy újra Magyarországra látogassanak együtt.

Mesélhetnék még, de sose lenne vége! :) Szóval most zárásként legyen elég annyi, hogy nagyon nem bántuk meg, hogy még egy napot maradtunk és ezalatt a nap alatt találkoztunk Minh-el és a családjával. …és Minh irodája és az étterem között sétálva láttunk egy nagyon érdekes, pótüléses tandemet! Ilyen vagy ehhez hasonló járgány feltétlen kell majd nekünk az életünk következő fázisában!!! :)

Köszönjük Istvánnak, Trangnak, Csabának és Minhnek a vendégszeretetüket, nagyszerű volt Veletek találkozni és örülünk, hogy megismerhettünk Benneteket.

Hanoi-ba 2012. december 20-án este érkeztünk meg és 2013. január 4-én reggel álltunk onnan tovább. Ám közben még dec. 28-30. elruccantunk a híres Ha Long öbölbe, a következőkben erről fogom mesélni, aztán elindulunk délre a bicikliken! :)

A karácsonyfánk – Egy virág a kertből

Mint már írtam, a Karácsony este előtti délelőtt végre sikerült elköltöznünk Rawalpindi-ből Iszlamabadba, ahol egyből otthon éreztük magunkat. A kis szobánkban szét- és összeforgattuk a három ágyat, hogy több helyünk legyen. Az éjjeliszekrény tetejére Zita szerzett egy nagyobb cserepes növényt a kertből, amit a még Rawalpindi-ben általa festett és kivágott, madzaggal ellátott karácsonyfadíszekkel együtt feldíszítettünk. Ha muszáj meglátni valami pozitívat a rawalpindi-i veszteglésünkben, akkor azok a karácsonyfadíszek. Ha előbb jövünk Iszlamabadba, valószínű nem nagyon maradt volna Zitának ideje elkészíteni a díszeket, mivel Iszlamabadban aztán kicsit felpörögtek velünk a dolgok. Na de erről majd később, most térjünk vissza a Karácsonyra!

Megrohanjuk a boltokat Karácsony előtt! :)

Miután teljes pompájában díszelgett a fa, kimentünk az F8 markazba (szektoroktól és markazokról szintén később…) karácsonyi ajándékot vásárolni egymásnak. Ekkora csatlakozott hozzánk Nazim és Frida. Nazim-ot Barbarán keresztül ismertük meg Karimabadban, és azóta folyamatosan hívogatott minket mindenhová, már akkor is, amikor még meg sem érkeztünk a fővárosba. És amikor végre megérkeztünk, tényleg nagyszerű programokat szervezett nekünk, sok jó arccal megismerkedtünk rajta keresztül és sokat lógtunk együtt a városban, szép időket töltöttünk együtt, szóval nagyon örültünk Nazimnak. Ő megér még egy külön bekezdést is, na de most nem akarok messze kanyarodni a Karácsonytól. :) Nem is olyan könnyű csak egy témáról írni, mint hittem… Annyi minden történt velünk Iszlamabadban és annyi nagyszerű emberrel találkoztunk, hogy még legalább 2-3 bejegyzést fogok írni róluk, előre szólok. :)

Szóval elmentünk vásárolni Nazimmal és Frida-val (Frida egy svéd lány, aki szintén Hunzában ismerkedett meg Nazimmal és velünk). Csak egy közeli kisebb élelmiszerboltba mentünk, ahová külön-külön tértünk be Zitával, hogy a „meglepetés ereje” megmaradjon. Összesen 4000 rupit költöttünk, ez kb. 4 napi büdzsénk, és az akkori pénzváltásaink árfolyama szerint valamivel több, mint 10 ezer forint volt. Nem beszéltünk össze, mégis közel azonos mennyiségben „költöttünk egymásra”, 2100 és 1900 rupit. A csomagba sok minden került, Nutella, kenyér, müzli, tej, különféle csokoládék, mogyoró és egyéb magok, kóla, chips, gumicukor és most jut eszembe, hogy Zita vásárolt egy antibakteriális kézfertőtlenítő gélt is. Tehát mégsem csak ehetőt vettünk, de ez majdnem ugyanaz, hiszen étkezések előtt használjuk a kezünkön. Az ajándékokat a szobánkban csomagoltuk be, egy-egy ágyon, egymástól elfordulva, hogy a másik ne lássa, mit fog kapni. :) Csomagolóanyagnak a szállásadóinktól kértünk újságpapírokat. Ezek aztán később terítőnek is igen jól szuperáltak.

Miközben a boltot jártuk, a netbook nyitva maradt, és karácsonyi dalokat töltött le. Merthogy volt internetünk is, méghozzá állandó. Vagyis annyira állandó, amennyire az elektromos hálózat volt az. :) Szóval estére készen állt minden, amit egy kisebbfajta csodának éltünk meg. Karácsony estére végül mégis minden rendbe jött, barátságos helyen voltunk, közel néhány jó baráthoz, közel a városhoz, internettel, saját szobával, ahová reggelente besütött a nap, és volt karácsonyfánk, feldíszítve, ajándékokkal körbepakolva. Ha ezt valaki kijelentette volna nekem előző éjjel kettőkor, amikor Shuaib hazaérkezett végre, nem hittem volna neki el.

Karácsony a fa körül és a skype előtt

Az internetre azért voltunk nagyon érzékenyek ekkortájt, mert csak az tette lehetővé, hogy legalább skype-on keresztül a családunkkal töltsük a Karácsony estét. Egy már előre megbeszélt időpontban – ami nálunk este hat volt, Náluk délután kettő – felhívtuk őket skype-on. Ekkor az otthoniak épp Lali papáéknál voltak vendégségben, így egész sokan együtt voltunk: Ildi (sógornőm), Kati néni (A világ legjobb anyósa), Éva mama, Lali papa, az én szüleim. Később még az unokatestvéreim is befutottak (természetesen csak a „képernyőre”, Kőbányára, nem Iszlamabadba…).

Mi ezelőtt utoljára talán Gilgitben skype-oltunk a családunkkal, és ez volt már jó néhány hete, ezért először nagy mesélések kezdődtek, majd amikor ez lecsendesedett, akkor álltunk neki az „ajándékozásnak”. Skype-on sajnos nem lehet ajándékot küldeni, így a családunknak csak egy Kati néni segítségével megszerzett könyvet (Baji Béla: Önfenntartó biogazdálkodás – Pelmakultúra) sikerült szerezni, illetve két héttel később egy csomagot hagyni nekik az Iszlamabadban állomásozó, Magyarországot képviselő katonai attasénál. Az ő szíves segítségével ingyen haza tudtunk juttatni egy csomagot, aminek nagyon örülünk, és amit ezúton is nagyon köszönünk. Bár a múlt idő nem helyes, mert a csomag csak valamikor április-május környékén fog hazaérkezni, de ez nem baj, nincs az ajándékok közt semmi romlandó! :) Szóval így ajándékoztunk haza, és majd mi is kapunk Delhi-be egy bankkártyát (mert a régi lejárt, és a bank az otthoni címre küldte az újat), és laminált fotókat Bálintról, családunk legfiatalabb tagjáról, bátyámék elsőszülött gyermekéről, aki valamikor e sorok írásakor tölti be a két hónapos kort. (és akinek a számára van valami a csomagban… :) )

Attól még, hogy skype-on nem küldtünk haza kézzel fogható ajándékot, volt bőven öröm, hiszen végre láttuk a családunkat otthon, és közben azért egymást megajándékoztuk Zitával. Felváltva bontogattuk ki a kisebb-nagyobb újságpapír csomagokat. Zita elsőnek a tejet találta meg, volt nagy nevetés, hogy mi az, hogy Karácsonyra egy liter tejet kap tőlem a kedvesem?!? :) Egyik kedves olvasónk írta egyszer, hogy ez a Karácsony olyan, lesz, amit soha nem felejtünk el – hát igaza lett! :)

Persze tudtuk, hogy ilyesmik lesznek a csomagokban, mert élelmiszeren kívül nem is lehetett nagyon mást kapni abban a boltban. Igaz, én megpróbáltam gyorsan valami szép ékszert is szerezni Zitának, amíg ő az élelmiszerboltban kutakodott az én ajándékaimért, de ezt a tervemet sajnos nem sikerült véghezvinni. Szóval maradt csak az étel, már ha ezeket a vágyva vágyott nyugati bolondságokat (chips, gumicukor, kóla) is annak lehet nevezni. Messze ez volt a legolcsóbb Karácsonyunk valaha, a 10 ezer Forint Karácsonykor kettőnkre igazán nem sok, és ha azt nézzük, ezeket a dolgokat utána még hosszú napokig fogyasztottuk, tehát a négynapi büdzsékeret szépen eloszlott. Volt olyan édesség, amit még Lahore felé menet is ettünk. Elsőre butaságnak tűnhet, hogy ennyi „nyugati szemetet” ajándékoztunk egymásnak, de szégyen, vagy sem, hónapokon keresztüli „wilderness” után erre vágytunk, és szűkös anyagi lehetőségeink mellett ez tett minket boldoggá, ettől éreztük egy kicsit otthon magunkat. Tudom, hogy ez kicsit szégyellni való, de ez van, ez az igazság! :)

A tárgyi ajándékokkal azért voltunk gondban, és azért nem is hozott semmi ilyesmit a Jézuska, mert nyomatékosan leleveleztük vele, hogy bármi, amit hoz, és nem ehető, vagy nem fogyóeszköz, azt utána sok ezer kilométert kell még cipelnünk – amit nem szeretnénk. Így történt, hogy idén nem kaptunk 2 méteres plazmatévét! :) A filmeket különben is sokkal jobb ágyból, a takaró alatt összebújva, az apró netbook képernyőjén nézni! :) Erre már csak azért is szükség van, mert az iszlamabadi szobánkban sem volt éppen hőség, reggelre 12 fokra hűlt le a szoba, és ez azonban mindig gyorsan emelkedni kezdett, amint a nap rásütött az ablakunkra.

Szóval a Karácsony este jól telt, a családunk skype-on keresztüli társaságában és egymás megajándékozásával, az igazán egyedi ajándékokkal, az igazán egyedi karácsonyfánk alatt.

Karácsonyi misén a Fatima templomban

Ám ezzel még koránt sem volt vége a Karácsonynak, mert este 9-kor kezdődött a mise. Nagy mázlink volt, mert a kevés iszlamabadi katolikus templomból az egyik épp a mi szektorunkban, az F8-ban van, sétáló távolságon belül. („within walking distance” – Ó, te jó ég, az nagyon gáz, ha angolul már könnyebben jutnak eszembe a kifejezések? Van erre egyáltalán magyar kifejezés – walking distance?) A templomba Nazim is velünk tartott, jót sétáltunk és közben beszélgettünk, megálltunk vacsorázni gyorsan egy utcai kifőzdében. A mise angolul volt a Fatima Church-ben, ahol belépés előtt le kellett vennünk a cipőnket. A templom egy viszonylag új, modern építmény, de ez nem is lehetne igen másképp, hiszen az egész főváros alig több mint 50 éves. Jó volt Karácsonykor katolikus misén lenni, annak ellenére is, hogy én nem vagyok az a misére járós, Zita előtt meg aztán végképp nem voltam az. Most mégis jó volt itt lenni, mert a mise még a pap pakisztáni angol beszédével is sokkal jobban hasonlított valami „hazaira”, valami megszokottra, mint bármi más a környezetünkben, és ennek különösen örültünk így Karácsony éjjelén. A mise végén megcsodáltuk a templom sarkában felépített igen szép, és aprólékosan kidolgozott Betlehem makettet (a kis kétpúpú teve különösen tetszett), majd kivonultunk a tömeggel együtt, és amíg a következő, urdu nyelvű misére vonult be a tömeg, mi még kicsit beszélgettünk néhány emberrel, így megismerkedtünk egy német apukával és lányával, akik kutatásokat végeznek Pakisztánban, és akik aztán nagyon kedvesen hazavittek mindannyiunkat az autójukkal. De előtte még összetalálkoztunk Joseph-fel is, aki építészmérnök, Iránból. Mivel jó iránihoz hűen Neki is az volt az első dolga, hogy meghívott bennünket vacsorázni, (egy későbbi, tetszőleges napon…) Vele, vagy családjával aztán még nem kevesebbszer, mint ötször összejöttünk az iszlamabadi napjaink alatt. De az Ő történetük és a velük töltött idő talán megérdemel egy teljes külön bejegyzést is. Ekkor, ott a mise után még le sem esett nekünk, hogy egy mit keres egy iráni egy katolikus templomnál…? :)

A Karácsony egyáltalán nem telt rosszul, de azért kicsit egyedül éreztük magunkat, mert mindkettőnknek ez volt az első olyan Karácsonya, amit távol töltöttünk a családunktól. Ezen a „magányosságon” valószínű sokat segített volna, ha előbb megtaláljuk a magyar barátainkat Iszlamabadban. Mert él itt néhány nagyon kedves magyar! :) Sajnos ez nem jutott eszünkbe időben, a már leírt körülmények miatt, örültünk, hogy egyáltalán lett egy rendes helyünk Karácsonyra, ahol úgy lehetünk, ahogy mi szeretnénk és ahol van internet.

Azért persze nem vagyunk keserűek emiatt, mert ettől még szépen telt a Karácsonyunk és aztán néhány ember híján sikerült megismerkedni minden itt élő/állomásozó magyarral, és rövidebb-hosszabb időt Velük tölteni. Na de ezekről az időkről majd a következőkben… Annyi mindent kell még mesélnem! :)