„Magyar” zászlók Abbottabad utcáin

Abbottabadra szántunk egy napot (konkrétan 2011. december 18-át), és érkezésünk másnapján nem siettünk tovább. Zita utoljára Szamarkandban járt templomban, és mivel Abbottabadba jelölt néhány keresztény templomot az útikönyv térképe, és ráadásul vasárnapra esett ez a nap, ezért úgy döntöttünk, tartunk itt egy „pihenőnapot”, még mielőtt továbbállnánk a fővárosba, Iszlamabadba.

Előző este azt hallottuk, hogy 10-kor kezdődik a mise, ezért magunkhoz képest viszonylag korán felkeltünk, hogy legyen bőven időnk elsétálni a templomig. Nem a főutcán (The Mall), hanem egy belsőbb, de szintén zsúfolt utcán sétáltunk vissza észak felé, hogy megtaláljuk a St. Luke Church-ot, aminek a tornya már messziről látszott. Ezen az utcán egyszer csak nagyon sok piros-fehér-zöld zászlóra lettünk figyelmesek. Az összes taxinak használt minibusz tetején díszelgett a magyar trikolor. Persze egy percig sem gondoltuk, hogy minket ünnepelnek, ellenben az sokkal valószínűbb, hogy valami Iránnal kapcsolatos megmozdulást vagy ünnepélyt tartottak, csak épp lefelejtették az iráni zászló közepéről Allahot… Bár megmondom őszintén, most, mikor írok, megnéztem a neten, pontosan hogyan is néz ki az iráni zászló, és rohadtul zöld-fehér-piros, ezek a Gézák viszont egytől egyig úgy rakták fel a zászlókat, hogy a piros volt felül és a zöld alul. Lehet, hogy Iránnal kapcsolatban próbáltak ezzel valamit kifejezni, hogy feje tetejére állították az iráni zászlót Allah nélkül? Ezzel gyakorlatilag egy magyar zászlót létrehozva… A fenébe, most már bánom, hogy nem kérdeztük meg, hogy mi a bánatért tették ki azokat a zászlókat. Egy biztos, semmi közük nem volt Magyarországhoz, mert egy darab világos bőrű embert nem láttunk a környéken, és se ezelőtt, se ezután nem hallottunk semmi magyar-abbottabadi kapcsolatról, pedig később egy egész templomnyi embernek elmondtuk, hogy honnan jöttünk.

Miután átsétáltunk a magyar zászlós utcán, már közel jártunk a templomhoz, ami egy gyönyörű zárt kertben foglalt helyet. Miután bejutottunk a hősugárzókkal fűtött St. Luke templomba, megtudtuk, hogy ez nem a mi templomunk. Már Zita sem emlékszik, pontosan milyen tempom volt, de a lényeg, hogy nem katolikus (talán anglikán, vagy protestáns…), szóval sétálhattunk át egy nagyon szép, csendes parkon, vissza a Mall mellé, ahol megtaláltuk a katolikus templomot.

Vajas pirítós – Mennyei élvezet…

Amikor először beléptünk a templomba – ami kívülről nem mutatta különösebb jelét, hogy templom lenne -, furcsa látvány fogadott minket. Egy lélek sem volt odabent, és mindenfelé szanaszét karácsonyi díszek voltak. Holott, tudtunk szerint, a misének pár perc múlva kellett volna kezdődnie. Egy perc múlva előkerült a pap, és minden tisztázódott: a Mise délután lesz, most még csak a készülődés folyik, és nem csak a misére, hanem az utána következő, Carol Singing Competition-re, vagyis Karácsonyi Énekek Versenyére is díszítik a templomot. Mindezt már a paplaknak a nappalijában tudtuk meg, méghozzá nem akármilyen vendégszeretetben. Papunk mintha gondolatolvasó lett volna, vajas pirítóssal tett minket többszörösen boldoggá. A pirítósnak azért örültünk duplán, mert egyrészt már régen ettük ezt az egyszerű, de nagyszerű eledelt, ami amellett, hogy egyszerű volt, otthoni ízekre emlékeztett minket, másodszor pedig, de nem utolsó sorban azért örültünk neki, mert ezt én is ehettem a rossz gyomrommal. Hiába, sok mindenen keresztül kell menni, hogy a vajas pirítós igazi gasztronómiai orgazmust tudjon okozni az embernek! :)

Mivel sok dolgunk, sőt semmilyen dolgunk nem volt a városban, kapva kaptunk az alkalmon, és beálltunk segíteni a nagy készülődésben. Pontosabban csak Zita állt be egyből segíteni, én kihasználtam a lehetőséget, és a helyben lakó családnál lévő interneten keresztül feltöltöttem az aznapi bejegyzést. Erre azért volt lehetőségem, mert még bőven a délelőttben jártunk ekkor. Ugyanis amikor itt Pakisztánban déli 12 óra van, otthon még csak akkor ütik el a reggel nyolcat, ekkor válnak publikussá a napi bejegyzések. Miután a feltöltéssel végeztem, csatlakoztam Zitához, aki ekkor már teljesen feldíszítette a paplakot, és a templomban tevékenykedett. Felsepertünk a padok között és letörölgettük őket, majd az énekverseny győzteseinek járó serlegre ragasztottuk fel a kategóriák és a helyezések nevét. Nekem ezután vissza kellett rohannom a szállodánkba, mert a tegnap esti barátainkkal megbeszéltünk egy találkozót délután háromra. Vártam negyedig, de nem jöttek el, ekkor írtam egy-egy üzenetet a telefonszámunkkal, egyet a kilincsünkön hagytam, egyet pedig a szállodás csókánál. Ha később keresnének minket, megtaláljanak. Sajnos nem kerestek, de ez annyira nem is baj, mert nem nagyon maradt volna már rájuk időnk és energiánk. Azért csak negyedik vártam, mert félre vissza kellett érnem a templomba, a mise kezdetére.

Urdu mise és énekverseny

Giccseskedünk a tükörben :)

A mise urduul volt, ezért egy árva kukkot nem értettem belőle. Zita még így is tudta, mikor „melyik rész” jön, de én megmondom az őszintét, eléggé untam magam. Olvastam a mise alatt – és most ne akadjatok le, mert az egyetlen olyan dolgot olvastam, ami elfogadott egy mise alatt: a Bibliát. Talán már leesett a kedves olvasónak, hogy én a kedvesemmel ellentétben nem vagyok vallásos, ő vezetett be a katolikus világba, és ezalatt én sorra nagyokat lepődtem. Először Zita pap barátain akadtam fenn, mindegyik nagyon-nagyon jó arc, és ahogy többet megtudtam a papságról – amiről előtte csak nagyon beszűkülten annyit gondoltam, hogy „nő nélkül élni, az teljesen hülyeség…” -, rájöttem, hogy egy szép és izgalmas hivatás lehet. Na, ne izguljatok, sose mennék el papnak, többek között a fent írt indok miatt sem, de már sokkal jobban megértem a papokat és a vallásos embereket. Mondjuk inkább úgy, hogy most már értem őket, Zita előtt viszont nem tudtam semmit az egészről. Szóval a bibliai történeteket olvastam: mialatt a pap urduul nyomta a mondókát, én Józsefről, Máriáról, Jézus születéséről és az ő csodatételeiről, cselekedeteiről olvastam Zita apró, könnyűsúlyú „utazós” Bibliájából.

A mise után azonnal következett az énekverseny. Azt gondoltam, és szerintem Zita is, hogy valami olyat fogunk hallani, ami „ismerős”, de ez nem így volt, a dalok mind egytől egyig urduul voltak, és számunkra teljesen meredek hangszerelésűek és stílusúak voltak, egyáltalán nem hasonlítottak azokra a karácsonyi énekekre, amit mi megszoktunk otthon. Egyfajta élménynek elment a dolog, de egy óra után már nagyon vakaróztunk, mert mivel egy mukkot nem értettünk a szövegből, ezért ennyi idő után már nem sok újat mutattak nekünk a dalok és énekeseik.

Az egésznek végül egy áramszünet vetett véget, épp akkor, amikor már amúgy is elkéredzkedtünk szeretett papunktól.

Hazafelé a templomtól csak a Mall-on kellett végigsétálnunk a szállodánkig. Útközben belebotlottunk egy olyan jól felszerelt „nyugati” stílusú kis élelmiszerboltba, ahová mintha mágnessel húztak volna be minket, úgy tértünk be. Hiába írok mindig itt fenntarthatóságról, meg ilyenekről, kutyából nem lesz egyhamar szalonna, bevásároltunk finom hamburgerszerű szendvicsekből és egy leginkább húsos táskára hasonlító péksüteményből. Én ettem az utóbbit, Zita a szendvicset. Olyan jól esett és olyan olcsó volt, hogy aztán még egy kört kértünk.

Nehézségek – A WC-n és a buszpályaudvaron

Este jól aludtam, de azért éreztem némi nyugtalanságot a gyomromban. Megint ostoba voltam, nem diétáztam elég hosszan, reggel kezdődött a szokásos WC-derbi, mire összepakoltunk, kb. 10x jártam a WC-n, és ami tudott, kijött belőlem.

Nem mentünk messze a biciklikkel, csak a szomszédos buszállomásra gurultunk át. Nagy buszoknak se híre, se hamva nem volt, egy mikrobusz tetején lévő csomagtartóra kellett felpakolnunk a bringákat. Utálom, hogy negatív dolgokat kell írnom (ezért is haladt nehezen a naplóírás, de mindjárt vége a völgymenetnek…), de megint nagyon nehéz volt ez a buszállomáson való pakolás. Nem voltam túl jó passzban se erőben miután a reggeli helyett csak a WC-re jártam, és a kedves kíváncsi pakisztániak jó szokásukhoz híven szépen körbeálltak minket, egészen közel. Egyikük beszélt angolul, neki tudtam panaszkodni, miközben a többieket próbáltam legalább egy fél méter távolságban tartani a cuccainktól. Közben azért azt is sikerült közölni a barátommal, hogy piszok mázlista, hogy ilyen gyönyörű országban él, ilyen kedves, közvetlen népség között, mint a pakisztáni. Persze akármennyire is kedves velünk a többség, ettől még nem lazulhatunk el az ilyen helyzetekben, mert elég, ha egy görény van köztük, aki meg akar lopni minket, ezért mindig résen kell lennünk, és igazából csak ezért nem örülünk annak, ha közel jönnek és nyúlkálnak a dolgainkhoz. Mindeközben sajnos nem figyeltünk eléggé, és Zita biciklije a táskákkal együtt lezuhant egy kb. egy méter magas betontöltésről, egyenesen a feje tetejére, vagyis a fejtámla tartóra. Ez egyébként még viszonylagosan egy sima landolás volt, elgörbült ugyan a gyenge fém, de vissza tudtuk hajlítani, másnak pedig nem esett baja a bringán, ami nagy szerencse volt.

A mikrobuszra való felpakolás sem ment könnyen, mert nagyon nehéz volt megértetni a mikrobusz legénységével, hogy nem liszteszsákot pakolnak, és nagyon nem jó az, ha valami hozzáér a tárcsafékhez. Ők persze mindig leintettek, hogy Thíke-thíke (oké-oké), de én tudtam, hogy az úgy nem oké, ezért végül fel kellett nekem is mászni a tetőre, hogy megértessem velük, nem jó az úgy, ahogy pakoltak. A táskáinkat is csak sorba rakták a tetőcsomagtartó szélére, és ez se tetszett annyira, ezért még ezeket is jobban rögzítenem kellett. Mindezt tettem úgy, hogy annyi erőm nem volt, hogy egymagam felemeljem az üres bringákat fejmagasságba. Ne tudjátok meg, miket tudunk érezni, amikor pakolják a bringáinkat. Nekik csak egy csomag a sok közül, nem tudják, mennyire sérülékeny és mennyire nehéz beszerezni errefelé bármit is hozzá, nem tudják milyen drága és milyen fontos nekünk, gyakorlatilag a guruló otthonunk. Ők pedig úgy döntik őket egymásnak, hogy… Ááá, mindegy! :) Ami érdekes volt, hogy a pakolásnál segített nekünk egy Géza, aki nagyon durván nézett ki. Nem tudtuk eldönteni, hogy hajléktalan-koldus, „buszpályaudvari alkalmazott”, vagy akár maga az állomás főgóréja volt? Komolyan, annyira komolyan tud kinézni néhány pakisztáni, hogy az félelmetes. Szerintetek ki volt, mi volt ez a fickó?

Őrült száguldás a minibusszal és taxival… De hová?!?

Az út nem volt gyenge, elől ültünk a sofőr mellett, kőkeményen nyomta a srác, sávokat nem ismert, a dudát nyomta minden manőver előtt, mint az őrült, és jobbról-balról előzött. Ha szólt a zene, akkor rendszerint teljes hangerőn ordított, ami a mi füleinknek már szó szerint fájt, mivel az énekesnő olyan magas hangokat adott ki, ami nálunk már bőven átlépte a fájdalomküszöböt, különösen ilyen hangerőnél. Mindeközben a sofőrünk tövig nyomta a gázt, és mellette telefonált! Üvöltő zene mellett! :)

Út közben többször beszélt a leendő szállásadónkkal is a telefonon, így végül az ő utasításaira egy nagy csomópontnál szálltunk ki és pakoltunk le. Ez valahol még Iszlamabad előtt lehetett. Őrült forgalom volt, egy kb. kétszer 5 sávos úton mindenfelé cikáztak az apró taxik és igen nagy szmog volt. Szállásadónk tanácsára egy taxi tetejére pakoltuk át a bringákat. Zita a hátsó ülésen foglalt helyet a táskáinkkal egyetemben, én pedig a sofőr mellett bal oldalt. Zita bringájának a kereke jobb oldalt teljes egészében lelógott a kocsi tetejéről, és erre nagyon sűrűn kellett figyelmeztetnünk a sofőrünket, mert rendre mindig túl közel ment a mellette haladó járműhöz. Nagyon sokat autóztunk, talán fél órát is. Nem értettük, hová a viharba megyünk. Bajban nem éreztük magunkat, mert a szállásadónkról tudtuk, hogy megbízható figura, csak pozitív referenciái voltak a Couchsurfing-en, és az a svájci házaspár is náluk lakott, akikkel Sost-ig együtt utaztunk. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy nem Iszlamabadban van a ház, ahol lakhatunk, hanem a főváros ikertestvérének tartott szomszédos városban, Rawalpindiben, és Pindinek is a túlsó végén. Ebből aztán érdekes bonyodalmaink és kalandjaink származtak, de erről majd legközelebb…

Bocsi, de holnap (pénteken, január 13-án) nem lesz bejegyzés, nem azért mert babonásak vagyunk, hanem azért, mert nincs megírva, és kicsi az esély rá, hogy addig kész legyen és netet is találjunk, ahol feltöltjük. De ne aggódjatok, hamarosan jönnek a pozitívabb és vidámabb történetek, ezzel együtt remélem nekem is újra megjön régi a kedvem a megírásukhoz. ;)

Száguldás lefelé a szerpentinen

Az éjszakai hasmenésem ellenére reggel mégis úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk Chattar Plain-ből, mert Manshera már nem volt messze. Az útikönyv azt írta, Manshera-tól délre már nagy a forgalom és nem érdemes bringázni, nem is szép különösebben. Ezért úgy döntöttünk, hogy Manshera-től, vagy Abbottabad-tól buszra szállunk majd és úgy tesszük meg az utolsó szakaszt Iszlamabadig. Addig azonban még volt néhány szép élményünk, a motoros rendőreinket – akik még mindig követtek minket – megszégyenítő módon száguldottunk lefelé a gyönyörű hegyi szerpentinen Chattar Plain után. A táj erdős volt, ahol nem volt szemét vagy település, ott szép fenyőerdő szegélyezte az út mentét, és néhol a kilátás is egészen pazar volt az előttünk elterülő dombos-völgyes tájra. Az „erdő” persze nem olyan volt, mint amit otthon megszoktunk, sehol nem láttunk nagyobb egybefüggő lombkoronát, tehát egy Bükk vagy Mátra mögött még mindig bőven elbújhatott volna, mindezek ellenére azért nagyon élveztem, mert rég nem láttam már ekkora „erdőt”. Így már érthető, miért hívják ezek az ázsiai népek a Bakony-t „dzsungelnek”. :) Valójában tényleg jogos, ha ez nekik az erdő.

Manshera – Nem bringázunk tovább!

Szóval kezdetben szép volt az út, suhantunk lefelé a gyönyörű „erdős” tájban, és csodáltuk a kilátást, sütött a nap, minden szép volt… Aztán végül kellett használni a pedálokat is a bringán, és nem csak mint lábtartót. A tekerés már nem ment könnyen, minden erőm végén voltam, ezért rendre lemaradtam Zitától, persze mindig hamar megvárt, csak hát nem haladtunk túl gyorsan és könnyen így. Ebédelni egy útszéli vendéglőnél álltunk meg, ahol volt egy Kanadából hazalátogató család. A kissrác kiválóan beszélt angolul, a helyiek néha nehezen érthető akcentusa nélkül, így könnyedén megtudtuk tőle, hogy van „coaster” busz már Manshera-ból Iszlamabadba. A „coaster” azt jelenti nagy busz, amibe beférnek a bringák! Ez azt jelenti, hogy már csak néhány kilométert kell megtennünk, és ott vagyunk Manshera-ban! Amikor odaértünk, a rendőreink ügyesen eltereltek minket a város közepét kikerülő útra, így kikerültük az összes szállodát is, pedig már ki is néztük az útikönyvből, hogy melyikben éjszakázunk. Ettől kicsit összedőltem, mert már minden erőm végén túl voltam, és nem volt kedvem visszafelé tekerni. Közben a rendőrségi dzsip újra utolért minket. Merthogy elhúztunk tőlük a dugóban. Megállítottuk őket, és mondtuk, hogy elég, nem akarunk tovább bringázni, ha tudnak, vigyenek el minket Abbottabadba. Azért akartunk Abbottabadba menni, mert az útikönyv szerint van ott néhány katolikus templom, és szerettünk volna ott egy napot eltölteni.

Szivatnak minket a rend őrei

A rendőrök némi értetlenkedés után belementek, hogy elvisznek minket a következő rendőrségi terület határáig. A tanakodást azért furcsáltuk, mert előzőleg már párszor megkérdezték, hogy miért nem megyünk az autójukkal. A határnál persze még várakoznunk is kellett, de mint később kiderült, hiába. Úgy éreztük, a rendőrök sem tudnak igazán mit kezdeni velünk, 15-20 percet is vártunk rá, hogy visszahívja őket a főnökük és elmondja, hogy mi legyen. Egyszerűen töketlenek voltak. Megint az N.O.C. után kérdeztek, és amikor elmondtuk, hogy se a vízumkérelemnél, se a határon nem említette senki, hogy nekünk ilyen kéne, és azt sem tudjuk micsoda, akkor nem tudtak velünk mit kezdeni… Végül mégis intettek, hogy pakoljunk a dzsipbe, de épp amikor ezzel végeztünk, a főnökük visszaszólt nekik telefonon, hogy N.O.C. nélkül nem vihetnek el minket. Ekkor már sötét volt. Kipakoltuk a bringákat, felkapcsoltuk a lámpáinkat, és nekivágtunk az országútnak, ami elmondásuk szerint már csak lejtett Abbottabadig… Persze valójában igen kemény, meredek kaptatókat kaptunk, és erős forgalmat. Hagy ne írjam le, milyen mérges voltam. A töketlen rendőrök miatt most sötétben kell tekernünk, fáradtan, ráadásul fölfelé, holott azt mondták, végig lejt. Na de mit is várhattunk volna autót és csak autót, vagy maximum motort használó emberektől? A távolságot órákban vagy percekben mérik, arról, hogy mi az emelkedő, pedig fogalmuk sincs. És a legfurcsább az egészben az volt, hogy ahhoz képest, hogy eddig mennyire féltettek minket, most hogy ezek a Gézák megtudták, hogy nincs N.O.C.-nk (akármi is legyen az…), végre teljesen egyedül hagytak minket… Sötétben! Mi van, most, hogy nincs enoszink, már rögtön senkik vagyunk, és nincs szükségünk az eddig oly nélkülözhetetlen kíséretükre? Ez teljesen őrült és abszurd volt nekünk. Ezek a sügérek nem a józan eszüket követik, hanem a hülye szabályaikat, meg egy kényelmes, meleg irodában csücsülő nagyfőnök szavait. Persze hamar ők is rájöttek, hogy ez így nem jó, és pár kilométerrel később meg akartak minket állítani, de az „I’ll give you a car!” ekkor már nem hatott meg minket, és mentünk tovább. Nem sokáig, mert hamar utolértek minket a dzsippel, de azok után, amit eddig műveltek velünk, nem akartunk beszállni, csak aztán, hogy megígérték, hogy egyenest, megállás és átszállás nélkül a kért szállodához visznek minket Abbottabadba. Megígérték, bepakoltunk a dzsipbe, ami egészen egy rendőrkapitányságig száguldott velünk, ahol behajtottunk egy udvarra. Itt kiszálltunk, és bekísértek minket egy irodába, ahol várhattunk közel egy órát, őfelsége a rendőrfőkapitány érkeztéig. Ez szöges ellentétben állt az ígéretükkel és legfőképpen a mi vágyainkkal, hogy egy szállodában végre letegyük magunkat és eldőljük az ágyon, és ne kelljen már sehová menni és egy métert se bringázni, és legfőképpen az összes cuccunkat fel-le pakolni egy rohadt rendőrségi terepjáróra. Persze amikor megérkeztünk a rendőrkapitányságra, először csak 5 perc volt azaz egy óra, aztán 10-15 percet mondtak, végül egy egész órát ott töltöttünk. Nem az volt a baj, hogy itt kellett lennünk, és hogy kísértek-cipeltek minket, hanem az, hogy mindezt ilyen töketlenül tették, és nem értették meg, hogy mi fáradtak vagyunk, és véget akarunk már vetni a napnak egy szállodában. Ha nem csak a főnökük percenként változó utasításaira vártak volna, hanem önállóan cselekedtek volna, akkor nem kellett volna feleslegesen ki-be pakolni a bringákat a dzsipbe. És azt sem értettük, hogy milyen dolog az, hogy egy órát váratnak minket a rendőrségen, amikor semmi rosszat nem tettünk. Ezt a szabadságunk ellen éreztük, ami különösen azért fájt, mert fáradtak és elgyötörtek voltunk, részben a rendőröknek köszönhetően. Ennél a bánásmódnál még az is jobban tetszett volna, ha a területük határán kijelentik, hogy nem bringázhatunk egy métert sem, és aztán eszerint cselekednek mindvégig. Végül megérkezett a törzsfőnök, most először az egy hónapos pakisztáni tartózkodásunk alatt tüzetesebben is megnézték az útleveleinket, és nem csak hagyták, hogy csak úgy fejből beírjuk az adatainkat egy füzetbe. Ezt Zita szóvá is tette, és gratulált hozzá. :)

Osamab Bin Laden és Abbottabad

Továbbra se tudtuk, meg, mi azaz enoszi, és baj-e, ha nincs nekünk, meg egyáltalán, hol tudjuk beszerezni. Erre nem kaptunk választ. A GPS-ünk térképén közben észrevettem egy „Osama Bin Laden” útvonalpontot, és ez felkeltette a kíváncsiságomat. Amikor kérdeztük, hogy mi köze van Abbottabadnak Osama Bin Laden-hez, nem kaptunk konkrét választ. Utólag megtudtuk a netről, hogy az amerikai média, vagyis inkább egyenesen Obama elnökúr azt állította, hogy ebben az évben (2011) itt kapták el a híres katonai vezetőt, aki sok más gaztette mellett állítólag a 9/11 miatt is felelős volt, és akit még jóval 2011. szeptember 11-e előtt, amíg az oroszok ellen volt, Amerika pénzzel és fegyverekkel is támogatott. Érdekes, utóbbitól nem zengett soha a nemzetközi média. :) Akárhogy is volt valójában, minél jobban beleástam magam ezekbe a dolgokba, annál inkább hányhatnékom támadt a nagyhatalmak egymás ellen játszott „játékától”.

Végül, miután látta a nagyfőnök, hogy nem vagyunk terroristák, csak számára érthetetlenül furcsa turisták, elengedett minket. Visszapattantunk a dzsipbe, és végre tényleg elvittek a szállodánkhoz. Felpakoltunk, és kimentünk vacsorázni egy közeli olcsó, de viszonylag igényes kis étterembe. Itt épp a Predátor ment a falra felszerelt tévében: sorra haltak meg a kigyúrt testű főhősök a láthatatlan gyilkoló gép által, aztán egyszer csak egy pillanat alatt mindenki meghalt és minden elsötétedett. Elment az áram és végre nem kötötte le többé a figyelmünket a TV. A sötétben aztán két kedves pakisztáni társaságában találtuk magunkat, akikkel nagyon jól elbeszélgettünk, és akik végül ellenállást nem tűrően kifizették a vacsoránkat. Pontosabban csak Zita vacsoráját, mert én ugye még mindig csak egy zöld teát vacsoráztam a hasam miatt.

Sajnos majdnem pont ugyanúgy kell kezdjem a bejegyzést, mint az előzőt. Battagram-ban este lefekvéskor még semmi nem tűnt fel, de miután az éjszaka közepén kilátogattam a WC-re, és egy egészségesnek tűnő csomagot otthagytam, utána még vissza kellett járnom. Nem egyszer, nem kétszer, rengetegszer, mígnem újfent nem maradt bennem semmi. Hiába voltam tünetmentes két teljes napig, ez csak a hasfogó széntabletta eredménye volt, valójában még bennem maradt a fertőzés, nem voltam túl a dolgon, és hiba volt előző nap a “királyi vacsora”. Ez nem volt túl jó fejlemény tekintetbe véve, hogy Chattar Plain-ig még hátravolt közel 800m fölfelé, de nem volt mit tenni, mivel vesztegelni nem akartunk Batagramban, elindultunk szépen lassan.

Rendőri kíséretünk most is volt, ugyanazon a „Rider City” motoron két másik fickó, egyikük vezette, másikuk fogta a gépfegyvert.

A dízel nem, de én lángra kapok

Két kilométert sem haladtunk, és megálltunk egy benzinkútnál dízelt venni, ugyanis az előző, Gilgitben vásárolt dízel az istennek sem akart begyulladni a tábori főzönkben. Amit most vettünk, azt rögtön ki is próbáltuk, persze se a rendőreinket, se a benzinkutasokat nem zavarta különösebben, hogy a kút mellett tüzelünk. Ellenben ez az üzemanyag sem akart meggyulladni, ugyanolyan olajos állagú volt, mint az előző. Amikor végre meggyulladt, lassan kapott nagy lángra, és sokáig éget, sok korommal. Ez mondanom sem kell, hogy nem túl ideális főzéshez. Azért a vásárolt egy liter üzemanyagot duzzogva, de eltettük. Nem értettük, mi a francért nem működik úgy a főzőnk az itteni üzemanyagokkal, mint a Dushanbe mellett vásárolt dízellel. Valószínű Pakisztánban jóval gyengébb az üzemanyagok minősége.

Mindeközben természetesen kisebb tömeg gyűlt körénk a helyiekből, és szokás szerint úgy bámultak ránk, mintha egy másik bolgyóról jöttünk volna, és nem is emberek lennénk. Ez engem nagyon idegesített, mert nyűgös voltam és gyenge, mindenre vágytam, csak arra nem, hogy néhány tanulatlan paki az én mozdulataimat lesse. Megint belenéztem az egyik legbámulósabb barátomnak egyenesen a szeme közepébe, és mikor észrevette, hamar zavarba is jött, összepiszmogott a társaival és már csak a hátsó sorokból folytatta a bámulást. Egyikük, aki beszélt angolul, közelebb jött hozzánk, és a bringák áráról kérdezett. Ezen nagyon mérges lettem. Miért ez a legfontosabb kérdés? Miért ez a második kérdés azután, hogy „Honnan jöttünk?”? Komolyan nagyon begurultam. Mondtam, hogy nem tudom, de ő folytatta, hogy Magyarország biztos nagyon gazdag ország és mi biztos nagyon gazdagok vagyunk, hogy megengedhetünk magunknak ilyen utazást. Végülis igaza volt, relatíve gazdag ország vagyunk, de ő neki csak egy kép él a fejében a nyugatról, és én túl mérges és elgyötört voltam ahhoz, hogy elkezdjem neki magyarázni, hogy mi annak a világnak a keleti pereméről jöttünk, és amit csak lehetett, támogatókon keresztül szereztünk be, mert minden, az évek alatt spórolt pénzünkre szükség lesz ezen az úton, ami még nekünk is nagyon drága… Azt se mondtam el neki, hogy nem csak anyagi gazdagság létezik, és azt se, hogy az a fajta gazdagság, amit ő „kerget”, sok jó helyre nem vezethet, és önmagában csak rövidtávú boldogságra elegendő. Nem voltam olyan idegállapotban, hogy ilyesmiben leálljak vele vitatkozni, csak mérgesen a képébe vágtuk, hogy koránt sem vagyunk olyan gazdagok, mint azt ő gondolná, és Magyarország sem olyan gazdag ország, mint hiszi. Bár talán összességében valamivel jobbak a viszonyok, mint Pakisztánban, de ez egy kis ország, 10 millió emberrel, és a legmagasabb hegyünk „csak” 1014m. Félre ne értsetek, szeretem és becsülöm Magyarországot, és nagyon élvezem amikor biciklivel vagy a Téli Mátra túrák alkalmával megmásszuk a Kékest, de abban a pillanatban nem jutott eszembe más arra a célra, hogy valamilyen módon szemléltessem annak az ék egyszerű pakisztáni léleknek, hogy az én országomban sem hullik a pénz és a boldogság az égből, és igazán gondolkodhatna máshogy is, mint állandóan abban a rohadt pénzben, és megbecsülhetné a saját országát, Pakisztánt, a tengerpartjával, síkságjaival, a gyönyörű, hatalmas hegyeivel és a 180 milliós lakosságával.

Bár mivel nem voltam épp kedvemben, ebből valószínű semmi nem jött át neki, talán csak egy furcsa idegenre emlékszik, aki azonnal méregbe gurult, mikor szóba hozta nála a pénzt.

Belső küzdelem a szerpentinen 1670m-ig

A benzinkúti megálló után szép erdős részeken kanyarogtunk fölfelé, de én hamar a kevés erőm végére értem. Nagyon nem volt könnyű így a haladás, és nagyon nem élveztem. Maszk is volt rajtunk, mert bár nem volt nagy forgalom, de amikor elhúzott mellettünk egy teherautó, akkor kegyetlen büdöset hagyott maga után. Nem is értem igazán, hogy bírtam tekerni fölfelé a súlyos gépet. Amikor megálltunk, és át kellett tolni az út túloldalára a bringát, alig bírtam, majdnem megszédültem. Mégis, amikor „nyeregben” voltam, valahogy mindig haladtunk. Közben evett a fene, hogy miért vagyok beteg, és miért vagyok gyenge, miért kísérnek minket a rendőrök gépfegyverrel és motorkerékpárral, hogy miért ez a sok büdös teherautó, meg ez a sok értetlen pakisztáni. Először haragudtam a pakisztániak higiéniátlanságára, amiért meg kellett betegednem. De ez nem tarthatott sokáig, mert aztán rájöttem, hogy igazából én akartam idejönni ebbe a „koszos” országba, és az én gyenge baktérium-háztartásommal van a baj, hiszen a helyiek biztosan nem betegednek le így és ennyiszer mint most én. Aztán a teherautókra voltam mérges, de az mégis kicsit furcsa volt, ezért aztán a teherautó sofőrökre haragudtam. Ez sem tarthatott sokáig, hiszen ők is csak megélni próbálnak valahogy ebben az őrült világban. Aztán az egész világra haragudtam, hogy ilyen lett, ahol száz és ezer kilométereket kell szállítani a kaját, büdös, koszos teherautókon, aminek a füstjét aztán mi szívjuk. Miért és hogyan alakulhattak így ki a dolgok, miért muszáj az egyiknek a másikon taposni (esetünkben a teherautósoknak a tüdőnkbe pöfögni) ahhoz, hogy boldogulni próbáljon ebben a világban? Akárhogy is, de nem jutottam igazán dűlőre, ellenben miközben ezeken „dühöngtem” magamban, a dühömet a pedáloknak is kiadtam, és kanyart kanyar követett, mi pedig sok száz méterrel feljebb találtuk magunkat. Épp csak a hegyre és az útra felejtettem el haragudni. :)

Ebédelni megálltunk egy rendőrőrsön, pontosabban én csak néhány száraz kekszet és cukormentes teát ettem. A rendőreink dall-t és valami rizses ételt ettek, előbbit csápátival lapátolták magukba, a másikat kézzel. Zitával is megosztották az ebédjüket, mint ahogy azt már korábban is tették egy az út szélén vásárolt édességféleséggel. A rendőrőrs ugyanúgy nézett ki, mint sok másik errefelé: vörös téglából épített kisebb erődszerű építmény teraszokkal, és egész apró, már-már lőrésszerű ablakokkal. Türelmetlen voltam, de ugyanakkor jólesett egy kis pihenő, igaz, közben sok kalóriát nem sikerült magamhoz vennem a továbbiakhoz. Mert bőven volt még hátra…

A rendőrőrstől úgy indultunk el, hogy csak az egyik rendőrünk ült fel a motorra, a másik sétált mellettünk. Ezt könnyedén megtehette, ugyanis az emelkedő volt olyan meredek, hogy 6-nál gyorsabban nemigen tudtunk rajta haladni. Ez pedig egy tempós, de még kényelmes gyaloglás sebességének felel meg. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek a helyzeten, de végül a magamban való mosolygás mellett döntöttem. Ő csak egy gépfegyvert cipel és szolgálatban, én viszont a kényszerdiétámmal az 55kg-os kerékpárt a sok cuccunkkal együtt. Ez az 55kg teszi lehetővé számunkra, hogy minimális költségek mellett akkor és ott főzzünk, táborozzunk, szerezzünk ivóvizet, olvassunk könyveket, vagy írjunk naplót, ahol csak akarunk. Cipelem magammal a fél otthonunkat – a másik fele Zitánál van. Ennek tükrében mennyi-mennyi felesleges dolgunk van odahaza? Minek annyi cucc, ha ennyivel és boldog lehet az ember? :)

Aztán persze újra elmérgesedtem, és a már fent leírt dolgokra kezdtem el haragudni. Végül kibékültem magammal. Tudtam, hogy most nehéz és most magam alatt vagyok és ezért mindent sötétebbnek látok, és azt is tudtam, hogy ez majd meg fog változni, még ha ezt éppen most egyáltalán nem érzem, akkor is. Magam sem értem, hogyan, de megkockáztatom, hogy végül még élveztem is kicsit az amúgy kemény fizikai igénybevételt igénylő fölfelé menetet. Nem tudom, honnan, és hogyan maradt erőm végigcsinálni, de sikerült, pedig a közepén azon gondolkodtam, hogy fel kéne dobni magunkat és a bringákat egy olyan büdös, mocskos, utálatos teherautó platójára. Végül nem kellett, hanem végig tekertünk, Zita haladt előttem türelmesen, én pedig, amikor azon kaptam magam, hogy nagyon lemaradtam, utána iramodtam, és visszaálltam mögé.

Chattar Plain – Egy lepukkant szállóban, rendőrök vendégszeretetében

A délután közepére feljutottunk 1670m magasra, a hágóba, ahol egy újabb rendőrségi ellenőrző állomás volt. Itt kíséretet váltottunk, és az új őreink azt mondták, mutatnak a közelben olcsó és jó szállodát. Csak pár száz métert kell megtennünk a PTDC szállodáig. Ez így is volt, ám az utolsó méterek egy meredek kocsi feljárón át vezettek az épületig, ráadásul feleslegesen, mert egy szoba 1500 rupi volt, és bár ezt hamar sikerült lealkudni 1000-re, még így is túl drága volt nekünk, ezért mégegyszer, nyomatékosan megkértük a rendőreinket, hogy olcsó!!! Szállodához vigyenek minket. Lehet, hogy otthon olcsó lenne 2700 Ft-ért aludni kettőnknek egy szállodában, de amikor évekre tervezünk utazni, mint most, akkor nem az! Pedig tiszta volt, és még kilátás is volt Chattar Plain előttünk elterülő medencéjére a kertből, de a magas ár és a „mindentől távol” való fekvés esetünkben nem volt szerencsés. Legurultunk Chattar Plain-re, ahol egy vendéglő előtt megálltunk, és rendőreink elkezdtek tanakodni, és telefonálni. Végül meguntuk az egészet, és Zita bekanyarodott a vendéglőhöz, döntöttünk a rendőrök helyett, itt maradunk, mert én nem vagyok hajlandó és nem is nagyon bírok továbbmenni. A hely lepukkant volt, nem turistának, hanem pakisztáninak való. Egy koszos, zajos, emeleti szobát kaptunk, ahová a rendőrök és néhány helyi segítségével felpakoltuk mindenünket. A rendőreink semmit nem hagytak kifizetni nekünk állták a szállásunkat is, és amikor Zitával elmentek vásárolni (mert a bazársorra sem mehettünk egyedül!), akkor is minden kifizettek neki. Ez nagyon rendes volt tőlük, hiszen ez már nem volt „szolgálati kötelességük” és ez már nem tartozott hozzá a biztonságunkhoz. A vacsorám szárazkeksz, répa és cukormentes tea volt. A teherautók egész éjjel az ablakunk alatt tülköltek, és én egész éjjel jártam a WC-t, ami a reggel bevett gyógyszerek miatt nem jött ki belőlem napközben, az most mind, kisebb-nagyobb turnusokban. De nézzük a dolgok jó oldalát: mindig sikerült időben kiérnem a mosdóba! :)

Ebéd Thakotban, több száz kíváncsi gyermek szempár figyelme alatt

Nem sokkal később a völgy, és vele együtt az utunk is vett egy nagy jobbra kanyart és ezzel egy időben elkezdett lejteni is. Ez a szakasz tipikusan megmutatta, miért szép kerékpártúrázni. Először egy teherautó jött szembe, lökhárítóján egy békésen csücsülő pakisztánival. Majd egy srác egy nagyon komolyan feldíszített bringán. Elől a kormányon nagy csokorban voltak a piros-sárga művirágok, hátul a sárvédőn pedig egy – valószínű teherautóról lepottyant – pillangó díszelgett. Az egész összhatás fenomenális volt! Majd kb. két tucat paki következett, egyetlen egy pickup platóján csüngve, vidáman integetettek nekünk. Itt ez a tömegközlekedés kérem! :)

Könnyedén leértünk Thakotba 500m környékére, és mivel ekkor már ebédidő volt, megálltunk egy útszéli vendéglőnél enni. Sajnos rizsük nem volt, nekem meg muszáj volt enni valamit, hogy bírjam folytatni a tekerést, így két dall-t rendeltünk. Megettem és nem indult el tőle semerre a hasam. Mindeközben hatalmas gyerekseregek éppen hazafelé tartottak a suliból, és amikor megláttak minket, egy óriási csordaként körbeállták az egész vendéglő udvarán a bringákat. Legtöbben tisztes távolságban maradtak a bringáktól, így csak néhányukra kellett rászólni, mielőtt hozzájuk nyúlt volna. Ami viszont ennél sokkal zavaróbb volt, az az állandó bámulásuk. Úgy bámultak minket, miközben ettünk, mintha egy másik bolygóról jöttünk volna. Több tucat szempár folyamatosan ránk meredt. Sejtettem, hogy reménytelen küldetés lenne velük közölni, hogy ez nekünk nem jó és hagyják abba, ezért inkább az jutott eszembe, hogy játszom egy kicsit én is. Kiválasztottam egy srácot a tömegből, és azt csináltam vele, amit ők velünk. Le nem vettem róla a szemem, sőt egyenesen a szemeibe néztem, úgy hogy közben szinte még pislogni is elfelejtettem. A fiú gyorsan elbújt a pajtásai mögé, egy perc múlva már annyira hátul volt, hogy nem is bírtam már követni a tekintetemmel. Utólag megbántam egy kicsit ezt a játékom, nem volt helyes egyetlen srácot „büntetni” a tömeg viselkedése miatt, amely viselkedés ráadásul természetes volt – még ha közben számunkra terhes is.

Indulásunkig az egyik vendéglős elhessegette a gyerektömeg nagy részét, így a bringákat „működés” közben már csak néhány tucat kölyök nézhette végig. Nem tudom mi lesz Indiában, de félek tőle, hogy ha ott is ez lesz, csak még nagyobban, lehet, hogy azt az országot részben hátizsákkal fogjuk felfedezni.

Rendőri kíséret Thakot-tól

Thakot-nál átkeltünk egy hídon az Indus bal partjára, ám előtte még egy checkpoint-nál felírtuk egy nagy könyvbe az adatainkat, mint ahogy már eddig is számtalanszor Gilgit óta. A rendőrök írtó kedvesek voltak, épp ebédeltek, és minket is próbáltak meginvitálni, de mi mondtuk, hogy épp most ettünk és sietünk, így csak egy közös fotó készült velük. A híd túloldalán egy pontosan ugyanilyen ellenőrző pont várt ránk, ám itt nem elégedtek meg azzal, hogy Zita kitöltötte nekik a két sort az adatainkkal a füzetükben. Azt kérték, hogy biztonsági okok miatt szálljunk fel a dzsipükre, és elvisznek minket Batagram-ba, ahová ma tartunk. Mi erre élből kijelentettük, hogy nem, erről szó sem lehet, bringázni jöttünk, és bringázni is fogunk. Ha feltétlen ragaszkodnak ahhoz, hogy szolgálják a biztonságunkat, jöhetnek azzal a nyavalyás dzsippel mögöttünk. Legnagyobb meglepetésünkre erre azt mondták, hogy oké, rendben, csak várjunk 5 percet, mert sofőr éppen Allahhal beszélget – vagyis imádkozik. Örültem is ennek a fejleménynek, meg nem is. Tudom, ezért biztos sokan kinevettek, de sok-sok más szépsége miatt azért is bringázunk, hogy ne püfögjön még egy autó bele a szép bolygónk levegőjébe, más tüdejébe. De ezek a Gézák jönnek mögöttünk (mert szándékosan és kifejezetten így kértük, hogy mögöttünk jöjjenek, hogy legalább direktbe mi ne szívjuk a kipufogógázt), akkor ezt az egészet megette a fene. Akkor eggyel kevesebb a pont a listán, amiért „jók vagyunk, mert bringázunk”. De hál Isten maradt még azon a listán bőven olyan, ami miatt érdemes bringázni. Például, mert Thakot után makulátlan minőségű, széles, aszfaltozott az út, és így még nagyobb élvezet, mint eddig! :)

Élvezzük a fölfelét

Pár kilométerrel Thakot után elbúcsúztunk az Industól, elkanyarodtunk a völgyétől, és az út egy másik völgy oldalában finoman kapaszkodni kezdett. Igazából élveztük ezt a fölfelét, mert az út végre sima volt, és ez nem nagyon volt elmondható róla már egy jóideje. Igaz, hogy a Raikot híd óta aszfaltozott volt, de az még a régi aszfalt volt, és azért az is rázott, igaz, közel sem annyira, mint az építés alatt álló köves borzalom. Ez az út tökéletes volt, és ilyet Kína óta nem láttunk. Plusz a fölfelére is felkészültünk lélektanilag, tudtuk, hogy most egészen Chattar Plain-ig, 1670m magasságig emelkedni fogunk, és azt is sejtettük, hogy ez az emelkedő egyenletes lesz, nem lesznek benne hirtelen meredek fölfelék, majd lefelék. Azt is tudtuk, hogy ezen a napon csak Batagramig megyünk, ami a fölfelének valahol a közepénél lesz majd, kb. 900 és 1000m környékén tengerszint felett. Ezért aztán szépen, lassan, de biztosan kapaszkodtunk fölfelé, és közben élveztük az utat, amennyire tudtuk. Igazából volt bennünk egy kis diadal, mert nem hittük, hogy ennyire jól leszek, ezért nem terveztünk erre a napra ekkora távot, csak Thakot-ig akartunk menni, és a Thakot – Batagram szakaszt már következő napra terveztük. Most viszont már itt voltunk, ezen a szakaszon, benne a fölfelében, és szépen martuk fölfelé magukat a hegyen, pörgött a magasságszámláló percről percre.

“Rider City” – Pisztolyt akarnak adni nekünk a rendőrök

Közben a táj egyre erdősebb lett körülöttünk, de sajnos fotózni már nem nagyon tudtuk, mert a nap már csak a velünk szemközti hegy tetejét sütötte, amúgy árnyékba borult az egész völgy. A rendőreink velünk voltak, mögöttünk araszoltak a nagy autójukkal. Néha mellénk jöttek, és kérdeztek ezt-azt, a szokásosakat. Egyszer aztán furcsa dologgal álltak elő, amin csak úgy pislogtunk. Az anyósülésen (itt a bal oldali első ülés) ülő rendőr megkérdezte, hogy nem akarunk-e két pisztolyt a biztonságunk érdekében? És nem viccelt, mert ezzel egy időben már nyújtotta is felénk a két fegyvert. Zitával ezen köpni-nyelni nem tudtunk. Itt az ember ilyen könnyen kaphat fegyvert? Egyenesen egy rendőrtől? Mi van, ha őrült vagyok és használom, és megsebesítek valakit? Az ő fegyverével, egy rendőr fegyverével… Őrület, hogy csak úgy nekünk adnának egy-egy pisztolyt. Természetesen nem fogadtuk el, mondtuk, hogy azt sem tudjuk, hogyan kell használni őket, meg egyáltalán… Rendőreink valószínű a lelkiismeretüket nyugtatták volna a pisztollyal, merthogy ezek után több ízben elhúztak tőlünk, és ilyenkor mindig csak pár kilométerrel odébb értük utol őket, ahol vagy csak úgy dohányoztak egy kanyarban, vagy egy checkpoint-nál beszélgettek a kollégáikkal. Később aztán a dzsipet leváltotta egy motorkerékpár, rajta két muksóval. A motoron hátul egy piros-kék(a rendőrség színei) rendszám díszelgett, az következő felirattal: „Rider City – Police-2”. Ezen sokat nevettünk. :)

Drótkötélpálya a völgy felett – Egy másik világ

Valamivel Batagram előtt láttunk egy nagyon érdekes dolgot. A völgy túloldalán lévő településhez ki volt feszítve egy drótkötélpálya, amin egy kb. másfél méter átmérőjű csőből, néhány deszkából és rácsos vasajtóból összeeszkábált, embereket is szállító „kabin” mozgott a völgy két oldala között. Az itteniek biztonságtechnikai fogalmatlanságára jellemzően a több száz méteres szakadék felett közlekedve ezek a rácsos ajtók tárva nyitva maradtak. Persze ezen nem lepődtünk meg, ahogy az utakon a járműveikkel közlekednek, azok után az ilyesmi abszolút várható volt. Ezért nem lehet hibáztatni az egyes személyeket, hiszen itt mindenki egy teljesen más közegben, környezetben és kultúrában nőtt fel, amit mi elképzelni is csak nehezen tudunk, de nekik mindez a természetes.

Ettől még persze amikor valamelyikük számunkra(!) indokolatlan helyzetben kihívóan sokat és hangosan dudál ránk, vagy túl közel jön hozzánk az úton, akkor van, hogy méltatlankodunk neki emiatt. De közben valahol bent érzem, hogy ez csak arra jó, hogy a saját dühünket levezessük kicsit, valójában semmit nem ér az egész, mert számukra természetes az, ami számunkra őrületnek, vagy veszélyesnek tűnik, és nem is értik, miért vagyunk dühösek és miért kiabálunk. (Néha azt sem értik, hogy mit, mert van, hogy magyarul törünk ki magunkból, ha valaki olyat művel előttünk, amiért Európában azonnal elvennék a jogsiját egy életre) A helyi kamionosnak az teljesen természetes, hogy nyomja a 130dB-s kürtöt, ha előz, ha köszön, ha nem lát be egy kanyart, ha szabálytalanul kikanyarodik valaki elé, vagy ha egyszerűen olyan kedve van. Mindegy, hogy közben tőle 5 méterre egy fallal odébb egy anya a gyermekét altatni szeretné, ebbe valószínű ezek az egyszerű ázsiai emberek már egyáltalán nem gondolnak bele, ennél ők egyszerűbb lelkek. Ám a gyorsan jött „fejlődés” és az ő egyszerű lelkük egy olyan őrült világot szült, ami néha nagyon durvának tűnik a mi nyugati szemünknek… Ilyesmiket értettem az alatt, hogy nem bírjuk elképzelni sem az ő világukat. Nekem pl. ez a dudálás komolyan érthetetlen még mindig, el fogok beszélgetni erről még az itteniekkel.

Királyi vacsora Batagramban – Hogy szépen zárjuk a kemény napot

Na, elkanyarodtam, pedig valójában maradtunk az úton, amin ezen a napon feltekertünk egészen Batagram-ig. Megtaláltuk a kiszemelt szállodát, ahol egy 500 rupis árat sikerült kialkudni egy egész szép tiszta szobáért, meleg vizes zuhannyal. A bringákat most csak az első kellett felcipelni, és amint berámoltunk mindent a szobánkba, rögtön kulcsra is zártuk azt, és úgy ahogy voltunk, elmentünk ki a bazársorra vacsorázni. Fejenként 140 rupiért kész terülj-terülj asztalkámat kaptunk, 5-5 kis tányérkán mindenféle finomságot tettek elénk, és természetesen ahogy itt szokás, az árban benne volt a repeta is, amivel én éltem is, a legfinomabb rizses csodából kértem még egy kört. Messze ez volt a legbőségesebb, leggazdaságosabb és legfinomabb étel, amit ettünk eddig a helyi stílusú éttermekben. Látnotok kellett, Zita hogy odavolt, nagyon örült, hogy ilyen lakomában van részünk a nagy fölfelé menet végén. Még a nap elején eldöntötte, hogy ez egy szép nap lesz, így álltunk hozzá a dolgokhoz, és lám, minden jó, ha jó a vége: a szép, de egyben kemény és fárasztó nap végén a vacsoránk egyenesen pompázatosra sikerült, kitettük vele az i-re a pontot.

A Thakot híd - Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Besham – Egész éjjel a WC-n, az erőm elszáll, a morálom a mélybe zuhan

Sajnos a Beshamba érkezésünk napján a kalandjaink – pontosabban az én kalandjaim -, még a lefekvéssel sem értek véget. Éreztem, hogy nem vagyok jól, forgolódtam az ágyban és émelyegtem, hányingerszerű érzés tört rám. Végül úgy döntöttem, hogy kimászom az ágyból, és kimegyek a fürdőszobába rókázni. Ez sokadik próbálkozásra végül sikerült, persze egyáltalán nem volt kellemes érzés, és különösebben még csak meg sem könnyebbültem. Visszafeküdtem aludni, de 20 perc sem telt el a forgolódással és meg kellett ismételnem a műveletet. Ez a ciklus még néhányszor lepörgött, magyarul a fél éjjelt a fürdőszobában töltöttem a porcelán buszt vezetve. 6-7 ilyen alkalom után végre lenyugodott a testem, és tudtam aludni néhány órát egyhuzamban, de ez sem tartott sokáig, mert reggel kezdődött a fosós parádé, de legalább a délelőttöt már ülve töltöttem a WC-n. Minden átment rajtam, de nagyon durván, a végére már gyakorlatilag teljesen folyékonyat székeltem. Egyértelmű volt, hogy ezen a napon nem tudunk továbbmenni, de ez fel sem merült bennünk ezek után.

Zita mindenben nagy segítségemre volt, nem is tudom, mi lett volna velem ekkor nélküle. Annyira gyenge voltam, hogy élni sem volt kedvem, csak feküdtem az ágyban, és vártam, hogy jobb legyen. Enni természetesen semmit nem ettem, csak a gyomorfogó és fertőtlenítő tablettákat. Inni azt ittam rengeteget, cukor nélküli „üres” teát, literszámra, hogy ki ne száradjak és átmossam magamon ezt a borzalmat. Szörnyen cefetül éreztem magam, az ágyból kikelni alig volt erőm. Nem csak fizikailag, morálisan is magam alatt voltam. Nagyon gyenge voltam, és a tegnapi hosszú, nehéz nap után ez a kényszerű koplalás igazán nem esett jól. Ugyanakkor tudtam, hogy nincs más választásom, ha megpróbálok enni, az biztos egyből átmegy rajtam, és csak rosszabbodik a helyzetem. Hogy mitől jött rám ez az ótvar, azt nem tudjuk, talán a tegnapi első rendőrségi határállomáson evett dall-al volt a baj… Persze ez ellentmond azzal a ténnyel, hogy Zitának kutya baja nem lett tőle, pedig ő is evett belőle.

A tetőn és a szobánkban

Délután már volt egy kis erőm, bár igazán nem tudom, mitől. Zita unszolására kibújtam kicsit az ágyból, sőt még a szobából is: felmentünk a szobánk feletti tetőre egy lépcsőn. Ez a tető gyakorlatilag egy terasz volt, székekkel és asztalokkal. Innen szép kilátás nyílt a hegyekre, na és persze Besham bazársorára, ami a főutca és a KKH is volt egyben.

A helyieknek egyébként itt Beshamban halvány fogalmuk sem volt a privát szféráról. Nyitva hagytuk a szobánk ajtaját, ami a gangra nyílt, hogy bejöjjön a napfény és a levegő. Ahány pakisztáni elment az ajtónk előtt, annyi be is nézett a szobánkba, de ez még nem is zavart volna minket, ellenben szinte ugyanennyien be is jöttek. Megkérdezték, hogy vagyunk, megkérdezték, mennyibe kerültek a bringáink (szabvány válasz: kaptuk őket, nem tudjuk, nem is a mieink, vissza kell adnunk őket – ez részben igaz is), és hasonlóak. A legjobb talán az volt, amikor bejött egy gépfegyveres őr, aki nem beszélt angolul, ellenben ektivitiben elég jó volt, és elmutogatta, hogy ha bárki jönne és kopogna az ajtónkon, ne nyissunk neki ajtót, és persze mindig zárjuk be az ajtónkat sötétedés után. A biztonságunkért tényleg nagyon oda lehettek, mert a lenti bejáratnál üldögélő recepciós is feljött egyszer benyitni hozzánk, hogy Zita él-e még. Merthogy látta elmenni, de visszatérni nem. Persze Zita megvolt, csak éppen akkor jött vissza a zöldségestől, amikor emberünk valamerre másfelé kószált.

Sós főtt krumpli, Turbo gyertyák és csokikanalak

A zöldségesre azért volt szükség, mert este Zita készített nekem sós főtt krumplit, amit óvatosan elkezdtem enni. Amikor az első falatokra nem reagált semmit a gyomrom, örömmel falatoztam tovább, egészen addig, amíg meg nem ettem az összes kifőzött krumplit. Nem volt sok, de az előző nap, egy végighányt/székelt éjszaka, és egy teljes nap koplalás után ez maga volt a megváltás számomra. Éjjel jól voltam, tudtam aludni, és nem kellett WC-re járni. Ennek nagyon örültünk, és reggel már egy kis répát is mertem enni a krumpli mellé. Délután üres rizst is ettem, és kimentünk sétálni a bazársorra. Mivel sokszor volt áramszünet – vagy inkább mondhatnánk úgy is, hogy ritkán volt áram a konnektorokban – vásároltunk néhány fantasztikus kínai gyártmányú gyertyát. Professzionális marketing volt a gyertyák köré építve: a „Winner” és a „Turbo” jelzők szerepeltek a műanyag csomagoláson. Hogy egy gyertya hogyan lehet győztes, és miért előny, ha gyorsan leég, arra még nem jöttünk rá! :) Vásároltunk még kanál alakú csokoládékat is, illetve egy másik boltban találtunk natúrnak látszó kekszeket. Miután közelebbről is szemügyre vettük őket, feltűnt, hogy lejárt a szavatosságuk. Ez nem lepett meg minket, ilyesmi teljesen általános errefelé (igazából azon jobban meglepődtünk volna, ha még nem jártak volna le), azonban ezt jó ürügynek véltük egy kis alkudozásra, ezért a boltosnál azzal nyitottam, hogy nézze, ez lejárt, de én megveszem féláron… A taktika nem jött be, mert a boltos zavarba jött, sűrűn kémlelte az utcafrontot, hogy nem lát-e minket valami, és szinte már sutyiban elsüllyesztette a kekszeket egy nejlonszatyorban, majd a kezünkbe nyomta, hogy „tessék, vigyétek ingyen!” – ezt azért nem akartuk, tiltakoztunk, hogy de mi akarunk érte fizetni, csak nem túl nagy árat, de a fickón látszott, hogy csak annak örülne igazán, ha gyorsan lekopnánk, ezért így is tettünk, rövid vívódás után a kekszekkel együtt. Ugyanekkor történt velünk, hogy egy rendőr megállított minket az utcán, hogy mi a francot csinálunk, és mit keresünk itt. Mi mondtuk, hogy a hotelban lakunk és csak lejöttünk vásárolni. Mire bár sarkot „biztosított minket”, aztán megunta, és elköszöntünk egymástól. Ezeket a helyzeteket nem igazán tudtuk mire vélni. Nem találtuk veszélyesnek a helyet, és nyílván a rendőrök is így vélték, ha két napja idehoztak minket dzsippel, azért mert Pattanban „nem volt szabad szoba”.

A bazársor egyébként nagyon érdekes volt, láttunk mindenféle emberek, fürtökben lógva a dzsipek platójáról, „csodaszereket” árulva a földről, cipőpucolókat, árusokat. Mindez eszméletlen nagy porban. Mindenütt szállt a por, és mindent belepett, bármelyik boltba mentünk be, minden terméken vastagon állt a por, ami nem is volt csoda azok után, ahogy a főutca kinézett. Zita nagyon ügyesen nekiállt lesifotózni a szállodánk felső teraszáról és sikerült elkapnia egy két érdekes pillanatot ezen a poros utcán.

Az útikönyv jelölt egy netkávézót közvetlenül a szállodánk mellé, de amikor keresni kezdtük, nem találtuk, ellenben egy irodában, ahol mobil előfizetéseket és feltöltőkártyákat árultak, mikor megkérdeztük, hogy merre van az internet café, azt válaszolták, hogy olyan nincs a városban. Kétségbe nem estem, a bejegyzés nem maradhatott el, valahogy haza kellett küldeni, ezért hát rákérdeztem az emberünknél, hogy szabad-e használnunk pár percig az ő internet elérésüket? Merthogy egy gyanúsan ismerős dobozból gyanúsan ismerős kábelek (Ethernet, Cat5, RJ45 csatlakozókkal a végükön) másztak különféle számítógépek és laptopok felé. A vége az lett, hogy kaptunk egy ilyen kábelvéget, és még elküldeni sem kellett a bejegyzést, hanem én magam be tudtam szerkeszteni a honlapra – mialatt a háttérben egy-két youtube videó mászott fölfelé. :) Köszönet érte a képen látható úriembernek, aki egyébként szintén nemrég házasodott!

Jobban leszek – Továbbindulunk Beshamból

Második napra egészen jól lettem, és egész sok ételt is sikerült magamba lapátolni újabb WC-re rohangálások nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy ezután a két nap kényszerpihenő után újra elindulunk. Reggel már „poridzs”-ot is mertem enni. Ezt Barbarától tanultuk el, a poridge gyakorlatilag műzli, összepréselt gabonadarabok vízben és/vagy tejben kifőzve. Emellé mindenfélét lehet tenni, mazsolát, gyümölcsdarabokat, de mi ekkor csak egyszerűen kakaóval ettük. Indulásig nem maradt más hátra, mint a fejemben egy rémképpel egyenlő lepakolás. Ennek ellenére nem volt olyan szörnyű a lemenetelünk a második emeletről. Most már sokkal jobban éreztem magam, mint mikor megérkeztünk, és a két emeletet most különben is lefelé, és nem fölfelé kellett megtennünk a két bringával és a nyolc táskával. A poros utcára kikanyarodva természetesen ismét mi lettünk az egész város legnagyobb látványossága, de ez gyorsan elmúlt, ahogy elhagytuk Besham-ot. A város végén egy katonákkal védett, elkerítet területen megpillantottuk a PTDC Hotelt. Ide akartak hozni minket eredetileg a rendőrök, és ekkor értettük meg, hogy miért. Azért, hogy szem előtt legyünk, „katonai őrizetben”. Mi persze lebeszéltük a rendőröket a PTDC-ről, mondván, hogy az drága, és nem engedhetjük meg magunknak. Ők belementek, és ebből arra következtetek, hogy annyira már nem nagy ügy itt a biztonság kérdése, csupán szerették volna, ha a legbiztonságosabb helyen szállunk meg, de nem ragaszkodtak hozzá. Valószínű már nincsen reális veszély errefelé, de ez talán pár éve még nem így volt, ezért a rend őrei még mindig éberek, különösen, ha idegent látnak, hiszen ha velük valami történne, az könnyen bekerülhetne a nemzetközi médiába, így Pakisztánnak rosszhírét kelthetné, az adott terület rendőrkapitányát pedig jól fenékbe bólintanák, hogy miért hagyták, hogy bajunk essen. Ezért aztán a majrézósabb rendőrök egyszerűen kitalálják, hogy nekünk dzsippel kell utaznunk, nem számít nekik, hogy 6500km-t tekertünk idáig azért, hogy a KKH-n bringázzunk… Ezért valahol mélyen megértem őket, de közben mérges is vagyok rájuk.

Besham után az út enyhén emelkedni kezdett, a völgyben a növényzet pedig minden eddiginél zöldebbre váltott. Még egy pálmafát is észrevettünk az egyik kertben! Ennek nagyon megörültünk, ez annak a jele volt, hogy végre leértünk egy melegebb éghajlatra. :) A völgy hamar vett egy nagy balrakanyart, és DK felé folytattuk. Egy rendőrségi dzsip állt meg előttünk és utasai félreállítottak minket beszélgetésre. Honnan jöttünk, hová megyünk, mióta vagyunk Pakisztánban, van-e N.O.C.-nk? Mi azaz „en-o-szí”? – Kérdeztünk vissza, mire ők is tanakodni kezdtek, majd a biztonságunkért kezdtek aggódni. Még mielőtt ők is kitalálták volna, hogy utazzunk a terepjáró platóján, amíg el nem hagyjuk a fennhatóságukat, elejét vettük a dolognak, és mutattuk, hogy van nálunk telefon, egyben kérdeztük is, hogy milyen számot kell hívni – mi a rendőrség száma? Abban az esetben, ha bajban éreznénk magunkat. Erre a rendőr lediktálta a saját mobilszámát, amit engedelmesen el is mentettem, elvégre az még nem fáj. Ám ekkor kérdezte a mi számunkat is a rend őre, mi viszont ezt nem akartuk neki kiadni, hiszen ezt a SIM-kártyát még Nazim regisztrálta nekünk az ő saját nevére, mivel mi nem kaphatunk SIM-kártyát, mert nem vagyunk pakisztániak. És Nazimot nem akartuk bajba keverni, ezért csak az otthoni, magyar mobilszámomat diktáltuk le a rendőrnek. Ettől boldog lett, és utunkra engedett minket, ettől pedig mi is nagyon boldogok lettünk.

A táj szép volt, és a bringák könnyen gurultak, annak ellenére, hogy enyhén emelkedett az út. Egy kéregető gyerek követett minket pár száz méteren keresztül, de nem jöttek közel hozzánk, nem dobáltak kővel, folyamatosan lestem a visszapillantó tükrömben, készen arra, hogy megálljak és cselekedjek, ha kell, de erre végül nem volt szükség, az egyik hajtűkanyar után rövid lejtő kezdődött, ahol meg tudtunk szökni tőle.

Egy másik hajtűkanyarban, amikor az út kiért egy kisebb gerincre, egy emlékművet pillantottunk meg. A Karakorum Highway azon kínai és pakisztáni építőinek tiszteletére készítették, akik az útépítési munkákban vesztették az életüket. Ezen felül gyakorlati haszna is volt a monumentnek, rajta voltak a távolságok a különböző nagyvárosokig, és a szikla, amibe, illetve amire épült, egyben egy kilátópont is volt. Egy kiépített lépcsőn fel lehetett mászni a tetejére, ahonnan Pazar panorámaképet lehetett készíteni a völgyről.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Bocsánat, de itt most “emberi erőforrás” hiányában mára véget ér a történet, de holnap ugyaninnen folytatódik! ;)

Teherautóstoppolás Chilas határában

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Chilas-ba, ahol térképet töltöttünk Oli navigációjára, és egy forróvizes „backet-shower” után nyugovóra tértünk a hosszú, fárasztó nap végén. Reggel annyira nem sikerült felkelni, hogy Oli távoztát is lekéstük, így nem tudtunk Tőle rendesen elbúcsúzni a lustaságunk miatt. Ezen a napon úgy terveztük, hogy lestoppolunk egy teherautót, mert sok, egymástól független helyi forrásból is hallottuk, hogy Chilas és Dasu között nem biztonságos biciklizni. Az előző napi kődobálós gyerekek után ezt kezdtük is elhinni. A gyerekek önmagában talán még nem jelentettek volna igazi veszélyt, de ez a több mint 100km-es szakasz amúgy sem kecsegtetett semmilyen bíztató éjszakai szálláslehetőséggel, és eleddig nem hallottunk semmi jót Indus-Kohistan-ról, ezért végül kicsit fájó szívvel, de kitekertünk Chilas végébe stoppolni. Ez azért volt fájó, mert attól még, hogy az útikönyv megemlíti, hogy a bringások általában csak Gilgit-ig tekernek a KKH-n, számunkra a Karakorum Highway Iszlamabadig tart, és azért jöttünk ide, hogy mindezt lássuk is, méghozzá bringáról, mert úgy az igazi!

A stoppolás először reménytelennek tűnt, méghozzá azért, mert egyáltalán nem jött teherautó az úton. Mindeközben a helyi gyerekek előkerültek minden irányból. Angolul itt nem beszéltek, de még urduul is alig akartak megszólalni, csak leültek egy közeli kőre, és bámultak minket. Egyre többen, egyre közelebbről. Ez számunkra kicsit zavaró volt, mert nem tudtuk, hogy van-e egyéb indíttatásuk a puszta kíváncsiságon kívül. És valljuk be, hiába utaztunk keresztül eddig egy tucat országon, még mindig van bennünk negatív előítélet – vagy talán egészséges óvatosságnak is nevezhetnénk – akkor, amikor egy kisebb csapat, sötétebb bőrű, és koszos ruhájú kölyök vesz minket körül. Kb. 15 perc várakozás után első teherautó megállt nekünk, és amikor kérdeztük, hogy „Besham?”, akkor erősen bólogattak másodszorra is, ugyanígy legyintettek, amikor rákérdeztünk az árra, természetesen arra is többször, nehogy megint úgy járjunk, mint Iránban. Ezek után nem maradt más hátra, mint felpakolni a bringákat a teherautó üres platójára. Ez nem volt könnyű művelet, mert magasra kellett emelni a őket. Ezért aztán le is málháztunk, így könnyebb volt felrámolni a teherautóra, viszont a stressz az megnövekedett bennünk, mert a cuccunk így 10 felé volt, és a koszos kölykök még mindig a környéken voltak, sőt mi több egyikük felmászott a teherautó platójára is. Ez minket felettébb zavart, mi a francot keres a teherautó platóján, miért érzi ezt ő és a teherautósok is teljesen természetesnek? Aztán amikor végre elindultunk, végül csak leugrott a kölyök, és megnyugodtunk. Bár invitáltak minket a „pilótafülkébe”, mi nemet mondtunk, úgy voltunk vele, hogy bármilyen rázós is lesz az út a platón, jobb, ha minden percben a cuccaink és a kerékpárjaink mellett vagyunk. Hát rázós volt, azt meg kell hagyni. Úgy összerázott minket ez a teherautó platón való utazás, mint még soha semmi. A helyzet valamelyest jobb lett, miután kitaláltuk, hogy ráülünk az bringáink ülésének szivacsára. Nevezhetnénk őket rácsnak is, mivel ez a fekete dolog igazából egy nagyon merev szálakból, ritkán „szőtt” valami. A lényeg, hogy miután a fenekünk alá raktuk őket, már kevésbé volt rázós az út. Később a kamion legénységétől kaptunk még egy nagy ponyvát is, ezután már le is tudtunk dőlni, ha úgy volt kedvünk.

A KKH egy teherautó platójáról

A tájat mindig csak oldalt és magunk mögött láttuk, de ez éppen elég is volt. A teherautó nem mozgott túl gyorsan, így bőven volt időnk csodálni az Indus völgyét. Igazából buli volt így is az utazás. Egy teherautó platóján lassan zötykölődve sem akármilyen élmény utazni, semmiképpen sem nevezhető hétköznapinak. :) A táj legtöbbször kétoldalt sziklás hegyoldalból állt, amire az út sokszor több száz méter magasba is felkapaszkodott a völgy bal oldalában. Ilyenkor gyönyörű kilátásunk nyílt az alattunk világos türkiz színben hömpölygő Indusra, és a ritkán előforduló településekre. Ezeken mindig megcsodáltuk, volt, amelyik a folyó túloldalán terült el, ott ahol azt a terep megengedte. Több falut is csak csónakkal tudtak megközelíteni, mert – feltételezésünk szerint – a közelmúltban történt nagy erejű földrengés tönkretette a folyó feletti függőhidakat. Sok leszakadt függőhidat láttunk, és az út is sok helyen le volt szakadva, vagy rá volt omolva egy nagy rakás szikla. Persze egy autónyi hely mindig volt, így mindig elfért a teherautónk. A táj közben sokkal zöldebb lett, mint amit eddig megszoktunk, a hegyoldalakban, ahol nem voltak sziklák, rengeteg fát és bokrot fedeztünk fel, ezek Chilas felett nem voltak még jellemzőek.

Egy helyen megálltunk, és amikor hátrajöttek hozzánk a teherautó emberei, azt közölték velünk, hogy nem tudunk továbbmenni. Nem volt világos, hogy miért, de amikor sokadjára is megkérdeztem, valami olyasmit mondtak, hogy „az emberek miatt”. Erre föl pár perccel később mégis elindultunk. Egy szűk, emberekkel teli bazársoron haladtunk keresztül. Elnézve az emberek tömegét, örültünk, hogy a teherautó platóján vagyunk és nem a fekvőbringákon. Bár valószínű megint csak előítéletről van szó, de nem tűntek olyan barátságosnak ezek a népek. Egy kölyök még így is „megdobált minket”, illetve csak próbált, mert esélye sem volt, már csak a távolból láttuk, hogy az utca közepéről felvett valamit, és felénk hajította. Furcsa, hogy ez a reflexszerű reakciójuk, ha külföldit látnak. Lehet, hogy az „elődeink”, vagyis az előttünk érkező turisták valahogy, valamiért ellenszenvet keltettek bennük, ezért most rajtunk próbálnak elégtételt venni?

Egy éjszaka Dasu-ban

A lassú menetnek sajnos hátránya is volt, méghozzá, hogy szépen ránk sötétedett. Az eredeti tervünkről, hogy Besham-ig megyünk a teherautón, szépen lassan lemondtunk. Mint később kiderült, ez aztán egyáltalán nem lett volna lehetséges, mivel a teherautónk is csak Dasu-ig közlekedett, ott jobbnak látták, ha itt megállnak éjszakázni, mivel már jó egy órája sötét volt, amikor megérkeztünk. Mi ezen a ponton végre volt újra térerőnk, és fel tudtuk hívni Qadir-t (barátunk Hunzából, Gulmitból), mert tudtuk, hogy valahol Dasu környékén van a szállodája, ahol dolgozik. Sajnos hamar megtudtuk, hogy túljöttünk, a szálloda 8km-re Dasu előtt volt. Viszont javasolt egy hotelt Qadir, ami pontosan azon a helyen találtunk meg, ahol a teherautóról lepakoltunk. Ez a hely tele volt, de a szomszédos helyen sikerült egy szobát kapnunk, kemény alkudozás 400 rupiért. A licit 1000-ről indult, és itt ért véget, igaz, én még ezt is soknak találtam azért a koszos lyukért, amit a pénzünkért kaptunk. A bicikliket egy szemétdombon keresztül tudtuk csak lecipelni, hogy betegyük őket az út alatt egy szinttel lévő szobánkba. Ami pici volt, mocskos, és az áram is csak hébe-hóba járt az egyetlen konnektorban. Nem is időztünk a szobában sokat, kimentünk a vendéglőhöz tartozó étterembe, és dallt, illetve tejes teát rendeltünk. A vacsora után hamar nyugovóra tértünk, mert sejtettük, hogy másnap hosszú napunk lesz.

Elhagyjuk Gilgit-et

Gilgitből dél körül sikerült csak elindulnunk. A főutca bazársorán megálltunk egy benzinkútnál és vásároltunk egy liter dízelt, mert már kifogyóban voltunk azokból a  gázpalackokból amiket Kashgarban kaptunk. Miközben Zita „tankolt”, engem egy kisebb csoport férfi vett körül. Barátságosak voltak, és egyikük beszélt angolul. Mikor meghallotta, hogy mi járatban vagyunk errefelé, még jobban megörült nekünk, mint eddig, és a végén már ölelkezve búcsúztunk el egymástól. 2 perc ismeretség után – Ilyenek ezek a pakisztániak…

Gilgitben még megmásztunk kifelé menet egy pár combosabb emelkedőt, aztán kiértünk a városból, és ezzel a lendülettel el is tűnt az aszfalt a kerekeink alól. A durva, köves útfelület még talán nem is lett volna akkora baj, ám az út folyamatosan cikázott az apró völgyek között, hol lefelé döcögtünk a köveken 10-12-vel, hol fölfelé egyensúlyoztunk 4-5km/h-val, fölfelé menet ezekből a kis völgyekből. És ez csak így ment vagy két órán át. Szánalmasan haladtunk, és ez látványos volt, mert ha visszanéztünk, mindig láttuk az előző gerincet, amit 10-15 perce hagytunk el, de talán egy kilométerre sem volt tőlünk.

Egy kanyarban egy teherautó pihent, sofőrje az első lökhárítón ült, és békésen bámult minket, mintha dolga nem lenne ezen a világon. Furcsák ezek az itteni népek, valószínű őket még nem küldte el soha a munkahelye időhatékonysági tréningre, sőt mi több, esélyes, hogy olyannyira máshogy gondolkodnak, mint mi, hogy azt talán megértenünk is nehéz lenne. Egyáltalán az, hogy egy teherautósofőr virágokkal, forgó díszekkel, pillangókkal és nyuszikkal díszítse fel a teherautóját, teljesen érthetetlen. A mi világunk sztereoptítiái szerint a teherautósofőr maximum a testét díszíti tetkókkal, de azok is merőben más témájúak.

Egyszer csak egy terepjáró fékezett le mellettünk. Maggie ült benne, ezért egy kisebb örömködés következett az út szélén. Még csak oszlophoz láncolva látta a bringáinkat, így felmálházva és menet közben még nem, ezért jól megcsodálta őket, na és persze ahogy kiszállt, bele is ültettük a bringámba. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy Iszlamabadban még találkozunk, mielőtt Maggie továbbrepül. Maggie holnapra ott lesz, nekünk még legalább egy hét, de inkább több, mire lejutunk a fővárosba.

A három nagy hegység találkozásánál

Már két óránk se volt sötétedésig, amikor végre normalizálódott végre kicsit az út. Na nem a felületére gondolok, az továbbra is csak nyomokban tartalmazott aszfaltot, hanem útvonalára. Végre abbamaradt a hullámvasút, és ahogy a meredek sziklában találtuk magunkat, úgy lett egyenletesebb a vonalvezetése is az útnak. Egy emlékművet pillantottunk meg Zitával magunk előtt. Az út bal oldalán egy kisebb kilátót építettek, felmászva rá látható volt a két folyó, az Indus és a Gilgit-folyó, ahogy egymásba ömlöttek. A hegyekről nem tudtunk   neveket, csak azt, hogy magasak. Viszont egy tábla elárulta a kilátóban, hogy miért is ez az egész: Ezen a ponton ahol a két folyó összeér, itt találkozik a három nagy hegységrendszer, a Himalája, a Karakorum és a Hindu-Kush. Ha kérdeznétek, mit éreztem itt: semmit. Pontosabban azt, hogy menjünk már innen, mert mindjárt besötétedik, és addigra jó lenne valami fedett helyen lenni, emberek között, s nem az országúton. Most utólag érzek valamit, amikor leírom. Vagy amikor a minap rápillantottunk egy világtérképre, és láttuk, hogy hol is vagyunk valójában… Nem igazán lehet felfogni az ilyen dolgokat! :)

Egy koszos szobában Jaglotban

Valahogy sötétedés környékén befutottunk végre abba a Jaglot nevű helybe, amit a gilgiti szállásadónk emlegetett, mint első lehetséges megállót a KKH-n Gilgit után. Az első útszéli vendéglőben csak az emeleten tudtak nekünk szobát mutatni, de azok is olyan mocskosak voltak, hogy végül rá se kérdeztem az árra, akkor se tetszett volna itt aludni, ha nekünk fizetnek érte. Pár száz méterrel odébb találtunk egy másik helyet, ahol egy nem sokkal különb, de legalább földszinti szobát kaphattunk. Ez is hideg, mocskos és büdös volt, és ebben is csak hideg víz volt és az is csak alig. Háromszázról indult a harc, végül megállapodtunk 150 rupiban. Ez nem több, mint 400 forint. Nem értem az itteni embereket. Kétszer ennyit is hajlandó lettem volna fizetni, ha tiszta a szoba, és abból már kijött volna a súrolószer és a munkadíj ára, amivel a takarítás járt volna… Na de hát ők tudják. Vagyis nem tudják, ezért mi meg feküdhettünk a mocsokban. De előtte azonban még körbenéztünk ezen a Jaglot nevű helyen, ami valójában csak két sor ház volt a KKH két oldalán. Visszamentünk az előző helyre, ahol megvacsoráztunk, majd körbenéztünk a közeli boltokban. A különféle magok polcán találtunk egy terméket piros dobozban. Nem tudjuk mi volt az pontosan, mert urduul volt, de egy morcos képű bajszos bácsika is díszelgett a doboz oldalán, ami számunkra nagyon vicces volt. Miféle marketing ez? :)

Rawalpindi 2⁹km

Miután túléltük az éjszakát, másnap magunkhoz képest viszonylag korán el tudtunk indulni, a reggelizés után fél 10-kor már az úton voltunk. Az úton, ami ezen a napon sem volt különb, mint eddig, talán csak abban különbözött, hogy a fölfelék és a lefelék sokkal masszívabbak és hosszabbak voltak. Egy rövid szakaszon, talán 3km-en volt vadonatúj aszfaltunk, de aztán minden visszaállt a régire, és a köves, poros úton folytathattuk. Ez néhol a szélén egész elviselhető volt, ahol egy keskeny sávban nem voltak nagyobb kövek. Egy szakaszon a sávunk hirtelen élesen jobbra kanyarodott, a hegy felé, egy ismerősen szürke poros „úton”. Ez a por pontosan ugyanaz volt, mint a blokknál is. Az eredeti út itt beleszakadt az Indusba, és amit elkerülők készítettek, az minden alap nélkül a sziklákon haladt, pechünkre jó meredeken, és persze jó porosan. De amilyen meredek volt, olyan rövid, és odafentről pedig gyönyörű volt a kilátás a völgyre. Lefelé már gyorsan visszaértünk az útra, ami onnantól igaz, hogy régi és kopott, de aszfaltos volt. Hosszan lefelé gurultunk, és közben nagyon szép kilátásunk nyílt az Indus völgyére. Az egyik kanyarjában egy sziklatorony magasodott, ezt álltam meg lefényképezni, amikor észrevettük, hogy a túloldalt, a folyó által odahordott hordalék sík platóján kisebb sátortábor foglalt helyet. Hogy azok az emberek mit csinálnak ott, és miből élnek, vagy egyáltalán hogyan kerültek oda, azt elképzelni sem tudjuk.

A régi aszfaltot egy hosszú, viszonylag sík szakaszon új aszfalt váltotta fel. Ezen valószínűtlenül gyorsan tudtunk suhanni, de azért még így is észrevettük az útszéli távolságjelző táblát. Ekkor láttuk először leírva így egy táblára, hogy „Rawalpindi”! Zita családjában ennek a városnak története volt, ez jelentette a „világ végét”, és lám, nekünk már csak 512km-re van. Ez pont annyi, mint kettő a kilencediken, micsoda véletlen! :)

Ebéd és kilátás a Nanga Parbat-ra, bolygónk 9-edik legmagasabb csúcsára

A következő emelkedő szokás szerint egy jó hosszú volt, de a tetején az út jobbra kanyarodott, és néhány vendéglőt is megpillantottunk a „hágóban”. Miután leültünk és rendeltünk (teát és dallt csápátival), rögtön szóba elegyedtek velünk a helyiek. Ez nagy szerencsénk volt, mert különben lehet, hogy elmentünk volna a Nanga Parbat mellett. Ez is egy legendás hegye a bolygónknak. 8126m-es magasságával 9. legmagasabb a tekén, és a második legmagasabb Pakisztánban a K2 után. A KKH-nak erről a szakaszáról látható csak, különösen innen, pontosan erről a helyről, ahol az ebédünket elfogyasztottuk. Eközben Olivér is befutott a motorkerékpárján, csak erős integetések és kiabálások után vett észre minket, mire persze rögtön kitámasztóra rakta a gépet és csatlakozott hozzánk. Indulás előtt Oli és a vendéglő teraszán ülő helyi vendégek nagy mulatságára rendeztünk egy nagy ugrabugrát a Nanga Parbat táblánál a fényképezőgépnek. Igaz, a hegy nem látszik a képeken, mivel a nappal szembe tudtunk csak fényképezni! Ejnye, még ez a fránya nap is rossz irányból süt. De legalább süt, teljes decemberi erejével, ezért egy szavunk se lehet rá, gyönyörű napunk van. Oli elmondta, hogy ettől a ponttól már csak 15km a Raikot híd. Ahonnan már folyamatosan aszfaltozott az út, csak nagyon apró kihagyások vannak az aszfaltsávban, ami igaz, hogy még a régi aszfalt, de viszonylag jó minőségű végig. Ebben a tudatban mindjárt könnyebb volt útra kelni, különösen, hogy egy hosszú lefelé következett. Igaz, hogy az útfelület botrányos volt, de ettől még, vagy inkább éppen ezért még teherautókat is ki tudtunk előzni. Ahogy leértünk a síkabb részre, újra volt időnk nem csak a kerekünk elé nézni, hanem fölfelé, a hegyekre is. Balra az Indus túloldalán, fent a hegygerincen havas, sziklás, fenyőfás tájat láttunk. Gyönyörű volt, és amikor eltöprengtem azon, hogy mikor láttunk utoljára, rendes, összefüggő fenyvest, nem emlékeztem a napjára. Hihetetlen kopár vidék ez az Ázsia…

A Raikot hídhoz viszonylag gyorsan megérkeztünk. A híd persze a völgynek az aljában volt, így a túloldalt szokás szerint egy kaptató várt ránk. De legalább végre aszfalton, méghozzá egész jó minőségű, egybefüggő aszfalton! Amikor felértünk, azt vettük észre, hogy sáros, nedves az út. Most már bal oldalt volt a sziklafal, azon az oldalon, ahol mi is hajtottunk, ezért közelről láthattunk néhány hőforrást, illetve azok levezetését az út mellé. Egy műanyag PET-palackon keresztül volt kivezetve a sziklák közül a tűzforró termálvíz az útmenti árokba. Autosok, motorosok áltak meg ezen a helyen kezet és arcot mosni. Elálmodoztunk Zitával a dolgon, hogy ha majd egyszer netán tényleg visszajönnénk ide, felmászunk a sziklák közé, oda ahol a víz előtör, és építünk egy kisebb medencét valahogy, amiben már nyakig is meg lehet mártózni. Igazából csodák csodája, hogy itt vannak ezek a hőforrások közvetlenül a KKH mellé, és sehol egy akárcsak kisebb komplexum, vagy medence kialakítva. Persze, mint mindennek, ennek is biztos megvan az oka, csak mi azt nem tudjuk.

Követ dobáló gyerekek – Most felpofozzam, vagy ne pofozzam?

Ahogy beértünk egy településre, egy gyereksereg vett körül minket. Egyik sem volt több tizennégynél, viszont vagy kéttucatan biztosan voltak. Már messziről gyanúsak voltak nekünk, és végül a gyanúnk beigazolódott. Ahogy elhaladtunk mellettünk, néhányuk az út menti sziklák között foglalt helyet magának „lőállásban”, és apró kövek záporában részesítettek minket. Nem találtak el minket, de azért gondolhatjátok, hogy nem volt kellemes élmény. Több embertől is hallottuk a KKH-ról, hogy van egy szakasz, ami úgymond „veszélyes”, az Indus-Kohistan, de ez a szakasz Chilas-tól Dasu-ig, egyesek szerint Chilas-tól Dasu-ig húzódik. És általában a veszély az ilyen köveket dobáló gyerekekben merül ki. Ennek ellenére sokan azt is tanácsolták, hogy ezt a szakaszt hagyjuk ki, és itt ne bringázzunk, na de hát sokan azt is mondták, hogy Gilgittől egyáltalán nem bringázzunk, és lám mennyire nem volt igazuk, mert eddig gyönyörű volt az út, érdemes volt bringával jönni, minden nehézség ellenére, még akkor is ha bele vesszük ezeket a kölyköket is.

Gondolkodtunk Zitával, hogy hogyan tudnánk ennek legközelebb elejét venni és arra jutottunk, hogy hangosan és nagyon vidáman köszönni, és integetni fogunk nekik. Sajnos sort kellett, hogy kerítsünk eme pedagógia elv kipróbálására, mert egy faluval odébb újabb útszéli gyerekekbe botlottuk, ráadásul egy hosszú fölfele kellős közepén. Mikor észrevettek, vidáman integettünk nekik és hangosan köszöntünk: Asalam Aleikom, vagyis Béke Veled! – De hiába, mert nekik nem béke kellett, hanem valami más, valami a békénél egyszerűbb, materiálisabb dolog, aminek a nevét folyamatosan mondogatták nekünk, miközben követtek minket. Két kölyök maradt csak velünk sokáig, valószínű pénzt szerettek volna (Mily gyönyörű…), és ezért képesek voltak sok száz métert mellettünk kocogni, aztán a falu vége felé már a táskáinkat is ráncigálni. Ez a pont volt az, amikor már mi sem maradtunk barátságosak, mutattuk, és mondtuk, hogy ezt ne csinálják. Erre föl ők is pontosan ugyanazt tették, amit az előző falubeli társaik, az útszéli kövekből felmarkoltak párat, és megdobáltak minket.

Nagyon közel voltam ahhoz, hogy egy hirtelen mozdulattal leugorjak a bringáról, és egy gyors sprintet levágva elkapjam az egyiket, és irtózatosan elverjem, úgy hogy azt sose felejtse el, mert volt bennem egy erős düh. Aztán ezt hála az égnek nem tettem, ami talán jobb is, mert valószínű nem értem volna el vele semmit, csak azt, hogy a legközelebbi szerencsétlen kerékpártúristákatt újult erővel és lelkesedéssel dobálja meg a srác, valószínű szövetségben az erre felszított kispajtásaival. Hogy is mondta Einstein? Ahhoz, hogy megoldjunk egy problémát, meg kell tanulnunk elvonatkoztatni attól a gondolkodásmódtól, ami a problémát „létrehozta”. Nem pont így volt, de valami ilyesmi a lényege. És a fontos, hogy végül nem poroltam el a kölyköket, noha nagyon erős indíttatást éreztem hozzá. Egy kanyarral később aztán találkoztunk egy kisebb csoport felnőttel, akiknek dühösen elpanaszoltuk a történteket, és kértük őket, hogy neveljék meg a falubeli gyerekeket. Bár valószínű nem jutott el ebből semmi az agyukig, mert ahogy elnéztem a vigyorgó arcokat, valahol ott leakadhattak, hogy „Hogyan működik ez az…? Egyáltalán mi ez, egy kerékpár?”.

Késői érkezés Chilas-ba

Az utolsó 15-20km-t már sötétben voltunk kénytelenek megtenni, mert Chilas-ig még ennyi volt hátra, és odáig mindenképpen el szerettünk volna jutni, nem csak azért, mert megbeszéltük Oli-val, hogy este ott találkozunk a Karakorum Inn-ben, hanem azért is, mert nemigen volt értelmes alternatíva máshol a maradásra. A terep ugyanilyen megpróbáló maradt sötétben is, a völgy baloldalán haladtunk, általában a meredek sziklafalban. Ahogy a nap eltűnt előttünk a hegyek mögött, úgy bújt elő a telihold mögöttünk. Szóval fantasztikus érzés volt ez a kis éjszakai tekerés, mindamellett, hogy már nagyon fáradtak voltunk, és nem igazán találtuk biztonságos és jó ötletnek az éjszakai menetet. Persze nagyon más választásunk nem volt, szürkületkor próbáltunk lestoppolni egy-két teherautót, de nem jártunk sikerrel.

Végül minden gond nélkül megérkeztünk Chilasba, ahol megtaláltuk a Karakorum Inn-t, és benne Oli-t. 85km tekertünk ezen a napon, ami ilyen terepen nagyon soknak számít, ezért elég alaposan elfáradtunk a nap végére. Ez volt az egyik legkeményebb napunk eddig. Chilasban kaptunk egy viszonylag tiszta szobát 400-ért, amihez járt volna melegvíz is, de mivel az nem akart jönni a csapból, végül egy nagy vödörben kaptuk, és maradt a „bucket shower”.

OpenStreetMap Oli-nak és Nektek! :)

Amíg Zita zuhanyozott, én Oli-val ügyködtem, az öreg Garmin nüvi navigációjára telepítettük fel a nálam lévő, openstreetmap-es Pakisztán és India térképrészleteket. A művelethez nem volt túl nagy tudásom, de végül sikerült, amin én magam is meglepődtem. Oli pedig rettentő boldog lett, hogy végre akadt használható térképe a navigációjára, én pedig azért örültem nagyon, mert érdemben tudtam neki segíteni. Ez nagyon feldobta az estémet, ezért az éjjel még néhány órát naplóírással töltöttem.

Hogy Veletek is megosszam az OpenStreetMap csodáját, elmondom, hogy ez egy ingyenes világméretű térképkészlet a webem, amit bárki használhat és letölthet a navigációjához. Világszerte számos országban tartalmazza a nagyobb (és Európában szerintem a kisebb) települések utcaneveit, „waypoint”-jait (benzinkutak, szállások, éttermek, stb…). Közösségi alapon működik, tehát úgy, hogy a hétköznapi emberek, mi készítjük – amennyire én tudom. Tehát Pistike autózgat az országban, közben track-el, este feltölti merre járt, és nevet ad az utaknak, utcáknak. A végeredmény egy meglepően pontos és részletes térkép. Ez szerintem egy közel olyan nagyszerű találmány, mint a Wikipedia, csak kevésbé ismert, mert kevesebben használják. A gyakorlati használatát én kezdetben kicsit bonyolultnak találtam, mindaddig, amíg rá nem találtam a http://garmin.openstreetmap.nl/ oldalra, ahol néhány klikkeléssel ki tudod választani a Neked szükséges területet, vagy országot, majd, ha úgy szeretnéd, a rendszer pár percen belül elküld e-mailben néhány linket, ahol a legkülönbözőbb formátumban letöltheted a kívánt térképeket. Ez azért nyilván nem lesz olyan profi térkép, mint a fizetős társaik, de ingyenes, és elég jó ahhoz, hogy használható legyen. A térkép „routeable”, vagyis működik rajta az a funkció, amikor a hang és a jelek megmondják Neked, hogy merre menj! :) Én ezt legtöbbször csak távolságmérésre szoktam használni, mert ha nem, előbb vagy utóbb mindig ráfázunk! :) Szóval a GPS nem helyettesíti az emberi agyat.

—

Ma péntek van, holnap kezdődik a Karácsony. Mi még nem nagyon készültünk fel erre, de jobb később, mint soha, majd lesz valahogy, attól még nem marad el a Karácsony! :) Nem ígérjük, hogy lesznek bejegyzések az ünnepek között, de azt igen, hogy az új évvel visszatérünk, és újult erővel vágunk neki a ránk váró kalandoknak – és közben persze blogolunk is mindenről, ahogy eddig! Ezúton köszönünk minden hozzászólást, visszajelzést, és biztatást, amit Tőletek kaptunk! Nem is gondolnátok, sokszor milyen sokat jelentett ez nekünk!

Ééés…

Minden Kedves Olvasónknak Áldott, Békés Karácsonyt Kívánunk!

Szeretettel Pakisztánból:
Zita és Árpi

A Madina Guest House-ban

Gilgitben 3 napot töltöttünk, noha eredetileg csak kettőt terveztünk. A szállásunk a csodás Madina Guest House volt, ahol 450-ért béreltünk egy szobát. Mielőtt a szoba árára került volna a szó, én már nagyon komolyan készültem lélekben egy komoly alkudozásra, de a házigazdánk aztán lehűtött, hogy ez „fixed price”, de tényleg, megkérdezhetek bármilyen vendéget, egész évben, mindenkinek kivétel nélkül ez az ár, ebből nincs kedvezmény, akármennyit is maradunk. Ez valahol tetszett, olyan európai volt, és valahol korrekt. Miért kapjon magasabb árat az, aki túl fatökű alkudni, vagy csak egyszerűen nincs tisztában a korrekt árakkal? Egy olyan tiszta szobát kaptunk, amilyet Gulmit óta nem láttunk, erről a szoba közepén érkeztünkkor található porszívó és a kellemes illat is árulkodott. Este 7 és 10 között volt meleg vizünk is, aminek szintén nagyon örültünk. Ezen a helyen főszezonban csak foglalással lehet szobát kapni, de nekünk ekkor természetesen erre nem volt szükségünk, amikor érkeztünk rajtunk kívül csak egyetlen egy vendég volt. Az üzemeltető srácok nagyon kedvesek, és az egész légkör nagyon kellemes, de az internet sajnos itt pénzbe került, és wireless-ük sem volt, ellenben a szoba, ami a „gépterem” volt, és ahol kaptunk madzagvéget internettel fűtve volt! :) Feltűnően gyorsan repültek ezen a helyen az órák, minden megkezdett 60 rupiért. :)

Shia muszlim megemlékezés

Persze nem azért maradtunk Gilgitben, hogy internetezzünk. Tudtuk, hogy érkezésünk utáni napon egy shia muszlim ünnepség lesz a városban. Erre igyekeztünk már a délelőtt odaérni. Ahogy kiléptünk a Madina-ból, üres utcák fogadtak minket. Az előző napi városi zsivaj teljesen eltűnt, kihalt volt a bazár utcája. Csak a szemétdombon legelő teheneket láttuk az utcasarkon, ők már megszokott kép voltak előző nap estéről, nem úgy, mint a gépfegyveres rendőrök, akiket ekkor láttunk először. Még kis bunkerük is volt, lőrésekkel és szögesdróttal. Dzsipek platoján ültek a terepruhás, gépfegyveres katonák, néhány járgány hátuljára még egy nagyobb gépfegyver is fel volt szerelve, pont mint a filmekben vagy a videojátékokban. Ez elsőre nagyon ijesztő volt számunkra. Ráadásul nem ám az ég felé, vagy a föld felé tartották a katonák a puskájukat, hanem sokan vízszintesen. Így nem egyszer át kellett sétálnunk a „golyó útján”, amitől nem voltunk nyugodtak. Mi van, ha épp akkor véletlenül meg találja húzni valamelyikük a ravaszt? Ahogy közelebbértünk az ünnepség helyszínéhez, megállítottak minket, és azt mondták, nem mehetünk tovább. Mielőtt megválaszolták volna a kérdésünket – hogy miért? – megjelent egy kamerás riporter, aki egy gyors bemutatkozás és kézrázás után vitatkozni kezdett a katonákkal a nevünkben, és egy perc múlva már túl is voltunk a checkpointon. Emberünk szerint nagyobb biztonságban voltunk ezen a helyen, mint bárhol Budapesten. Mégis, a következő rendőrkordonon is alig akartak minket átengedni. Ez már egészen közel volt a vonuló tömeghez. Aztán persze ezen is átengedtek minket, és egy nagy rendőrségi busz túloldalán végre megpillanthattuk a shia muszlimok vonuló csoportját. Egy rövid időre kísérettel átengedtek minket az utolsó kordonon – ami cserkészek sorfala volt -, és pár percre a fényképezőgépet is használhattuk.

A tömeg kisebb blokkokra volt osztva, ezeket a blokkokat autók, teherautók, és/vagy hatalmas zászlók választották el egymástól. Az emberek egymás felé fordulva ritmikusan lengették a kezüket, úgy hogy amikor az egyik az ég felé mutatott, a másik a hátuk mögött a föld felé. A váltásnál pedig egy jó nagyot a mellkasukra csaptak. A szerényebbek pedig csak a szívükre tették a kezüket ugyanebben a ritmusban. A Shia muszlimok egyik nagyon híres, és sok jót cselekedő imámja ezen a napon hallt meg, és erre emlékeznek meg ily módon. Egyébként ez még a szerényebb változata a megemlékezésnek, odébb, Aliabadban Maggie, a kínai lány szemtanúja volt egy sokkal drasztikusabb verziónak, amikor a hívek, hogy „osztozzanak a fájdalomban” ugyanilyen ritmikus formában véresre verik a hátukat. Láttunk erről képeket Maggie-től, elég brutális volt.
Miután véget ért az időnk a tömeg mellett, a rendőrségi buszba még maradhattunk kedvünk szerint. Még egy negyed órát csodáltuk a felvonulást a rácsos ablak mögül, persze ez már nem volt ugyanaz az élmény. Kérdeztünk az őrünket, aki vigyázott ránk, hogy minek ez a nagy katonai jelenlét, miért vannak gépfegyveres katonák még a háztetőkön is, de nem kaptunk kielégítő választ azon kívül, hogy a talibánok miatt. Ők egy aggresszív muszlim csoport, akik ellentétben állnak talán az összes többi muszlim csoporttal (vagy talán az egész világgal), és ezt jópár évvel ezelőtt valamilyen fegyveres formában ki is nyilvánították itt Gilgitben, azóta van itt szép számmal jelen a pakisztáni katonaság, különös tekintettel a vallási ünnepekre. Azt, hogy a talibánok pontosan miben vélekednek másképpen, és ezért miért támadják még a másik muszlim csoportokat is, arra nem derült fény. Valószínű a mi elménk ezt nem is lenne képes befogadni, hogyan képes valaki vallási alapon gyilkolni… Na mindegy, a lényeg, hogy semmilyen talibán akció nem volt errefelé már jó néhány éve, mióta ennyi errefelé a katona.

Mikulás, Advent és a legújabb divat…

Ez a nap egyébként nem csak a Shia muszlimoknak volt kiemelt nap, hanem nekünk is. Ez volt ugyanis december hatodika, a Mikulás napja! :) Reggel, amikor felkeltem, az ajtó mellett hagyott cipőinkben két piros nejlonszatyrot találtam, bennük különféle apró csokoládéval, mogyoróval, és naranccsal. Egy levél is volt a cipőkön, ami így szólt:

„Kedves Zita és Árpi! Bár nem takarítottátok ki a cipőiteket, mégis hoztam Nektek ajándékot, hisz tudom, hogy milyen nehéz és poros az út – remélem ez a kis ajándék is felvidít és erőt ad nektek! Legyetek jók, és mindig szeressétek egymást és embertársaitokat! Szeretettel: Mikulás”

Tény, hogy teljesen megfeledkeztem a Mikulásról, így teljes meglepetéssel ért a mikuláscsomag és a levél. :) Ebből már kitalálhatjátok, hogy ki volt a ludas a dologban… (Természetesen a Mikulás – Ki más!?!) Fantasztikus, hogy még ide is elért, csak azt nem tudom, hogyan jutott be, hisz az ablakunk zárva volt, és kéményünk nem volt az épületen, hogyan is lett volna, hisz fűtés se volt a házban, szokás szerint itt is fagyoskodtunk. Éppen ezért Zita bemutatta a szobánkban a legújabb, 2012-es téli divatot, úgy flangált fel s alá, hogy közben a feje búbjáig be volt bújva a hálózsákjába, ami alul, a lábánál ki volt cipzározva. Fűtésszámla csökkentésére és önkéntes Mikulásoknak kifejezetten ajánlott viselet! ;)
Jó világutazó-feleséghez méltóan mobil adventi koszorút is készített, még Karimabadban festette meg egy papírlapra, ez alá helyeztünk egy tojástartót, amibe már bele tudtuk szúrni a négy gyertyát. A papíron sehogy sem akartak megmaradni a gyertyák, ezért folyamodtunk a tojás-, akarom mondani gyertyatartóhoz. :)

Séta Gilgitben

A katonák azután sem tűntek el, hogy véget ért az Shia megemlékezés, rengeteg gépfegyveres őrt és útszéli őrbódét láttunk Gilgitben másnap is. Tettünk egy kisebb sétát, végig a nyílegyenes főutcán, ami egyben a bazár is volt. Egy kis boltban vettünk teafüvet, hogy mi is el tudjuk készíteni a saját tejes teánkat a szobánkban, vásárolt tejből, teából és cukorból a főzőn. Annyira megszerettük ezt a tejes teát, hogy már a reggeli tojásrántottához is ezt kívántuk. A bolti eladó pedig olyan kedves volt, hogy rögtön le is akart minket ültetni a boltjában, hogy megvendégeljen minket egy kis teára és beszélgetésre. Mivel már csak pár óránk volt, mielőtt a nap eltűnt volna a hegyek mögött, illedelmesen visszautasítottuk azzal, hogy visszatérünk, amint újra erre járunk, pár órával később. Tudtuk, hogy ha a nem elbújik a hegy mögött, újra elveszti a táj és a város azt a színét, ami amúgy jellemzi amikor még süt a nap, ezért úgy voltunk, hogy amíg lehet, megyünk, és megnézünk, lefényképezünk mindent, amit csak látunk. Egy sarokkal odébb csápátit készítettek, és nem csak, hogy videóra vehettük, ahogy ki és be pakolják az lepényeket a kemence belső faláról, még egy darabot kaptunk is ajándékba. A bazársor túlsó végétől egy alternatív útvonalon tértünk vissza a folyó felöli kis utcákon. A térkép jelölt erre egy parkot és néhány emlékművet, de azoktól elválasztott minket egy kerítés, így végül maradtunk csak a sétánál a csendes kis utcán. Csak néhány emberrel és kecskével találkoztunk itt, nem volt akkora zsivaj, mint a bazársoron.

Off-Season családi hangulat

Mikor visszaértünk a szállásra, összefutottunk egy új vendéggel, Olivérrel Ausztriából. 6 hete indult Ausztriából motorkerékpárral, Törökországon és Iránon át érkezett Pakisztánba, az úti célja India, legalábbis erre az utazásra.

Olit nagyon bírtuk, raszta hajával és kopott barna ballonkabátjával nem éppen a legbarátságosabb ember képét festette első ránézésre, de amint megszólalt, az egész kép gyökeresen megváltozott. Már a hangja is olyan volt, mint akivel a légynek sem tud ártani, és persze az egész lénye is valóban ilyen volt, túláradt belőle a kedvesség és az előzékenység. Vele tértünk vissza a teaboltos barátunkhoz, kellemesen elbeszélgettünk hármasban, majd megvacsoráztunk a már kedvencé vált helyünkön. Első este lettünk figyelmesek az étterembe, már az utcáról kiszúrtak minket, messziről csilingeltek nekünk, hogy felhívják magukra a figyelmet. És ez bejött nekik, mert betértünk, és ezt mi sem bántuk meg. Mindent frissen, helyben készítettek, volt „kabab”-juk, ami egy nagy olajban kisütött fűszeres fasírtdarab volt. Én rendszerint ezt ettem apró szemű dall mellé csápátival, mert már rég nem volt szerencsém hasonló ételhez. Ez persze nem kicsit zsíros kaja volt, de úgy voltam vele, hogy majd kiizzadom. Jó néhányszor ettünk itt, később a barátainkkal is visszatértünk, merthogy nem csak Oli-val lógtunk együtt, hanem később megérkezett Maggie, Frida és Zoheb is. Frida a svéd lány, Zoheb pedig a pakisztáni-amerikai srác, velük már Gulmitban és Karimabadban is találkoztunk. Zoheb Zitát egy barátjára emlékeztette, mert pont úgy állandóan mosolygott és mindig volt egy jó beszólása, mint Lacusnak. Megvannak a hátrányai a szezon utáni utazásnak – a fűtetlen hideg szobák és a bezárt vendéglátóhelyek – de az is igaz, hogy ott, hogy nyitva találtunk egy-egy ilyen helyet egy városban, mint pl. Gilgitben a Madina-ház, vagy Karimabadban az Old Hunza Inn, akkor ezeken a helyeken nagyon családias hangulattal találkozhatunk. Természetesen újra előkerült közöttünk a késes gyógyító legendája, és még megannyi más történet. Az ilyen nemzetközi csevejek mindig nagyon jók, egy osztrák, egy paki-amerikai, egy svéd, és két magyar… :) Utolsó esténken „mindent bele” alapon összedobta a társaság az alapanyagokat és Oli egy nagyon finom zöldséges tésztát készített, amit jóízűen fogyasztottunk el a Madina kertjének egyik kiülője alatt. Reggel olyan érzéssel távoztunk erről a helyről, mintha csak vendégségben lettünk volna a barátainknál. Fizetni a háznak persze nem felejtettünk el! :)

Vízumhosszabbítás Pakisztánban – Take it easy!

Még mielőtt elbúcsúznánk Gilgittől, azt még elmesélem, hogy végül miért maradtunk ott egy harmadik napra is. Kicsit trehányak lettünk a tervezést illetően, mondván, hogy túl vagyunk a Khunjerab-hágón és végre nincs már hová úgy rohanni. Eddig nem törődtünk a vízumunkkal, de indulásunknak hitt reggelén belenéztünk az útleveletünkbe, és láttuk, hogy 12 nap múlva lejár a pakisztáni vízumunk. Néztem a térképet és számoltak a kilométereket Iszlamabadig, és az jött ki, hogy ha kényelmesen szeretnénk megtenni a Gilgit-Iszlamabad szakaszt, akkor nem biztos, hogy odaérünk a fővárosba 18-áig, amikor is lejár a vízumunk. Vízumot hosszabbítani pedig úgy tudtuk, hogy csak Gilgitben és Iszlamabadban tudunk. Azt is tudtuk, hogy a hosszabbítás csak akkor lehetséges, amikor már csak egy hét van a lejáratig, de ennek ellenére felkerestük a szükséges papírokkal az illetékes irodát a városban. Ahol kiderült, hogy a szállásadónktól is kellett volna hoznunk egy igazolást. De még mielőtt visszarohantam volna ezért a Madinába, arra is felhívták a figyelmünket, hogy teljesen felesleges ennyit pörögnünk ezen, mert a vízumunk lejárta után még két hetet teljesen büntetlenül, minden hátrány és megkülönböztetés nélkül „overstay”-elhetünk, vagyis maradhatunk az országban. Sőt, még ebben a két hétben is meghosszabbíthatjuk a vízumot, természetesen teljesen ingyen (Mi, magyaroknak! Amerikaiaknak 100 dollár…) és nem csak Iszlamabadban, hanem szinte bármelyik másik nagyobb városban a KKH mentén. Persze ezekre a dolgokra többször rákérdeztünk, de egyre csak bolondnak néztek minket. Úgy tűnik, itt Pakisztánban, ha egyszer bejutottál az országba, nem igazán találkozol komoly bürokratikus akadállyal a továbbmaradást illetően! :) És ezt igazából nagyon szimpatikus politikának találom. Ha egyszer megvan pakisztáni a vízumod, és annak érvényességi ideje alatt belépsz az országba, azon túl is bent maradhatsz még két hetet minden további nélkül. Ezen túl két alkalommal, a hosszabbítási kérelem napjától számítva 30 napra meghosszabbíthatod a vízumod, de ha ez sem elég, speciális eljárás keretein belül akár még tovább is.
Ezek után nem izgattuk magunkat tovább túlságosan ezen a témán, visszamentünk a szállásra, ahol én megterveztem egy szép kényelmes útitervet a fővárosig. Természetesen végig kerékpárral, ha már egyszer megadatott, hogy itt lehetünk, és ha már egyszer ennyire rápörögtünk erre a Karakorum Highway-re… Ekkor még nem is sejtettük, mire vállalkoztunk ezzel az útitervvel! ;)

A Karimabadból a városban töltött 4. napon továbbálltunk volna, ha 3. nap nem jut eszünkbe, hogy még nem kirándultunk a környéken, noha ezt eredetileg terveztük tenni. Számos „canal-walk”, vagyis „csatorna menti séta” indul a városból, és Barbara felajánlotta, hogy egy darabon elkísér minket egy ilyenre, mert ő jószerivel már az összest bejárta. Ezek a csatornák engem nagyon érdekeltek, mert már Karimabadba jövet is néztem őket az útról.
Pontosabban akkor még nem tudtam, mit nézek, Barbara világosított fel arról, hogy azok a vízszintes (vagyis távolról annak tűnő, de valójában enyhén lejtő), egyenes sávok a hegyoldalakban ember alkotta vízvezeték csatornák, és lehetőség van mellettük sétálni, mert olyan széles a töltésük. Ezek a csatornák arra szolgálnak, hogy a forrásoktól vagy a gleccserektől elvezessék a vizet a településekig.

Séta a csatornák mentén – Függőleges sziklafalban

Karimabad környékén rengeteg ilyen csatorna van, és Barbara nekünk egy olyat nézett ki, ami a város mögötti, szurdokszerű, meredek falú, sziklás völgybe vezetett minket. Először Karimabadon kellett keresztülkeverednünk magunkat, és már ez se ment volna könnyen Barbara nélkül, mert könnyen el lehet veszni a kis utcácskákban, amelyek a hegyhez közel egyre csak szűkülnek, a meredekebb részeken pedig már csak akkorák, hogy egy jól megtermett tehén és egy kecske még épp elférnek rajta egymás mellett. Aztán ezek az utcák inkább már csak ösvények lesznek ott, ahol a házak már eltűnnek, és csak a legelő marad, meg a kőfalak, na és persze a kis patak mellettünk, ami néhol vízesés formájában zubog alá. Szóval ilyen tájakon másztunk fel, s fel, egyre csak fölfelé, követve Barbarát.
Aztán amikor végre felérünk egy csatornához, azt hittük, már nincs tovább, Barbara nekivágott egy egészen meredek sziklafalnak, természetesen ismét felfelé. Zitának ekkor már nagyon nem ízlett ez a sok kaptató, ezért megkérdezett egy arra járó kecskét is a helyes irányról,

VIDEO KECSKE (készen van, de majd kicsit később publikáljuk, ha lesz megfelelő internetünk)

de ő is csak azt mekegte, amit Barbara is mondott nekünk: irány fölfelé! Jó 50m-el feljebb egy újabb csatornához érkeztünk meg.
Ezt a csatornát úgy kell elképzelni, mint egy hegyoldalba vágott utat. Csupán annyi a különbség, hogy az út esetünkben keskenyebb, és a sziklafal oldali szélén van egy mélyedés – ez utóbbi a meder a víznek. A mi csatornánk medre száraz volt, most éppen másféle vezetik a vizet, ez csak egy tartalék csatorna, ha történne bármi a másikkal, ami a kanyonunk másik oldalában megy. Merthogy egy szűk kanyon oldalában sétáltunk a csatornánk mentén. A kilátás több volt, mint pazar: a kanyon kijáratával szemben egy gleccser vájta U alakú völgy, alattunk a Baltit Fort és a kanyon alja, balra a Golden Peak látszott a távolban, jobbra pedig a Rakaposhi nevű hétezres uralta a látképet a Hunza völgye mögött. Már csak ezért megérte ide feljönni, noha maga az ösvény is elképesztő volt. Ahogy beértünk a szűk kanyon oldalába, úgy lett egyre meredekebb a sziklafal, amin haladtunk. Nem egyszer visszahajló sziklák alatt sétáltunk el, miközben a kb. 1 méter széles ösvényünkön be kellett húzni a fejünket, hogy elférjünk a szikla alatt. Gyakorlatilag egy kényelmes, sík ösvényen sétáltunk, de egy függőleges sziklafal oldalában.

TV2 Aktív interjú 2800m-ről

Egy helyen, ahol egy szirt tetején kicsit kiszélesedett ez az ösvény, fél órára tábort vertünk, beállítottuk a kamerát egy megfelelőnek vélt szögbe, elővettük a Kindle-t a TV2 Aktív kérdéseivel, és szépen sorra megválaszoltuk őket.
Barbara volt egy személyben a riporternő és az operatőr is. :) Épp amikor a második 10 perces blokkot kezdtük el felvenni, és csapat kecske sétált el mögöttünk. Ez annyira tetszett nekünk, hogy direkt kértük a TV2-t, hogy hagyják benne a vágott verzióban a kecskéket, de végül csak a vágatlanban kaptak helyet. Az interjú közben azon izgultunk, hogy meg ne ismételjék a pár perccel a felvétel kezdete előtti robbantásokat, ugyanis pár száz méterrel alattunk, a kanyon túloldalában folyamatosan robbantottak a csatornaépítők. Ezeket a robbanásokat már hallottuk Karimabadból is az előző napokban, de most innen, közelről sokkal hangosabban és ijesztőbben hatottak, mintha sorozatos ágyúdörgéseket hallottunk volna. Azon nevettünk, hogy majd biztos akkor fogják őket megismételni, amikor épp arról beszélünk majd a kamerának, hogy milyen békés hely ez a Pakisztán a közhiedelemmel ellentétben. Persze végül nem robbantottak újra, valószínű sokkal több mint fél órába telik a csatornaépítőknek újra elhelyezni egy adag robbanószert a sziklába.

Fölfelé a morénán

Miután végeztünk az interjúval, pár száz méterrel később ettől a szirttől megérkeztünk a kanyon közepébe. Itt úgy döntöttem, hogy én felszaladok az Ultar Meadow nevű helyre. Zita sajnos nem tartott velem, mert annyira nem szeret felfelé mászni, és az idő is fogytán volt már – csak négy óránk maradt sötétedésig. Így hát magamhoz vettem a fényképezőgépet, a GPS-t, némi vizet és kekszet, majd búcsút mondtam a lányoknak, és elindultam fölfelé a morénán, ahol egy kis ösvény mutatta az utat a sziklák között. Ez az ösvény egy vastag műanyag vízvezetéket kerülgetett, ezen a csövön volt levezetve a gleccser vize a sziklába vájt csatornákig. Jó tempóban haladtam fölfelé és nagyon élveztem a menetet. A táj csodálatos volt, két nagy sziklafal között haladtam fölfelé, szemben pedig havas hegyek tornyosultak.

Feljebb az út néhol ellaposodott és füves mezőkre értem ki, ahol patak csörgedezett és néhány fa is megmaradt a kevés földben.
Ezek a kis rétek szinte mesebelinek tűntek, még így a már kopár fákkal is… Közben gondolatban az otthon maradt barátaimmal sétáltam, és elképzeltem, hogy ők is mennyire élveznék ezt a kis kirándulást. Eszembe jutott, ahogy Banderral megmásztuk az Olimposz egyik mellékcsúcsát anno az athéni biciklitúra alkalmával, vagy amikor a Dúddal felmásztunk a Garda-tó felett arra a nagy kopasz hegyre, a Monte Baldo-ra… Persze csak miután körbekarikáztuk a tavat 25km/h-s átlaggal! :) Szép idők voltak azok is! Kicsi az esély rá, de el tudom képzelni, hogy egyszer ide eljutunk még egyszer, barátokkal is az életben.

Az Ultar Meadow meseszép katlanjában

Csak később vettem észre, hogy valószínű már magán a gleccseren járok, mert a kőhalmok között nagyobb, fekete jégdarabokat is felfedeztem.
Egyre feljebb és feljebb értem, és közben megszűnt körülöttem az idő, csak másztam és másztam, nagyon élveztem a menést. Egy ponton balra kanyarodott az út, és meredeken elindult fölfelé a sziklás hegyoldalban. Pár perc múlva már felülről láttam azt a kőrengeteget, amin az előbb jártam. Hamarosan megérkeztem a hegyoldal pereméhez, ahonnan egy síkabb rész következett, a katlanban lévő jaklegelő pereme. Megérkeztem az Ultar Meadow nevű helyre. A talaj itt zöldebb volt, és a fű mellett, nagyobb, szúrós növények is meg bírtak maradni. Szemben a hegymászók nagy kedvence, a „Lady’s Finger” (A Hölgy Ujja) nevű csúcs szökött az ég felé, jobbra pedig egy hatalmas, meredek gleccsert pillantottam meg, ez volt az Ultar gleccser. Na, ez már döfi, ez igazi, masszív gleccser, hófehér, tiszta jég! Fantasztikus látvány volt!

Egy óra alatt értem fel a csatornától. Ez feleannyi idő volt, mint amennyit Barbara mondott erre a távra. Pedig ő is tudja szedni a lábait, de én úgy látszik most nagyon meghúztam a tempót, a gyönyörű idő és a táj megbolondítottak. A GPS 3100m-es magasságot mutatott. Csak egy szál Ironclad aláöltözet volt rajtam, a lábamon egy rövidnadrág egy hosszú szárú lastex felett, de nem fáztam – mindaddig, amíg meg nem álltam.

Feljebb két embert és egy házat láttam meg, mint később kiderült, a tegnap esti vacsoránál megismert angol srác, és a kínai lány, Maggie voltak azok. A házat már együtt fedeztük fel. A bejárat előtt téli ruhákat találtunk egy kupacba lerakva, odabent tűzhelyet, egy szögre akasztva pedig lisztet és olajlámpát. Itt el lehetne lenni éjszakára egy matraccal és egy jó hálózsákkal. Vacsorára csápátit készíteni, és nézni a csillagokat! Itt aztán nincs sok fényszennyezés az biztos! Hogy világíthatnak a hegyek és a gleccser teliholdkor…

Lavina az Ultar gleccser felett

Mivel még közel 3 óránk volt sötétedésig, egyetértettünk abban, hogy van még időnk átsétálni a katlan gleccser felöli széléhez, hogy közelebbről is szemügyre tudjuk venni a hatalmas jégtömeget. Épp, mikor elindultunk, hangos roppanást hallottunk a gleccser teteje felől. Egy lavina indult útjára… Mint a pisztolyt, úgy kaptam elő a fényképezőgépet, zoomoltam és elindítottam a felvételt:

A videón jobban látszik a hófelhő, mint szabad szemmel, ezért állítottam le a lavina elülte előtt a felvételt, nem láttam, hogy még tart a dolog, távolról úgy tűnt, mintha megállt volna már. Aztán persze meg is állt, nem sokkal azután, hogy leállítottam a felvételt. A hó már nem érte el a gleccser tetejét. Ez volt a második lavina, amit életemben láttam, és az első norvégiai élményhez képest ez sokkal hatalmasabb és elementálisabb volt.
A gleccser széléig nem tudtunk elmenni, mert egy meredek sziklás peremben véget ért előtte a plató. A peremről azért megcsodáltuk a jégtömeget, és egy jó fénykép kedvéért versenyre keltünk a nappal, ami egyre inkább eltűnni látszott a szemközti hegy mögött, így lehetetlenné téve egy jó fénykép készítését. De valamivel lejjebb, a perem alsóbb szakaszain még sütött a nap, ezért gyorsan arrafelé vettük az irányt. Végül sikerült a kép, igaz a gleccser mellett a fél táj sötétségbe borult már.
Lefelé menet a spontán túratársakkal való beszélgetés alatt úgy elrepült az idő, hogy észre se vettük, és már lent is voltunk a csatornáknál. Ugyanazon a sziklafalon mentünk hazafelé, amin jöttünk, mert Barbara elmondása szerint a másik oldalon keskenyebb és porosabb az út. Ahogy kiértünk a kanyon bejáratához, a délelőttinél szebb látvány tárult elénk, ugyanis most nem szemből, hanem jobb oldalról, a Rakaposhi felől tűzött a nap. Igaz, a panorámakép végül a délelőtti fotókból lett megvágva.

Balra a Golden Peak most megmutatta, miért ez a neve, gyönyörű színekben pompázott már ekkor, noha a naplemente még majd egy órával odébb volt.
A faluba leérve több helyen az apró utcácskák zsákutcáiba futottunk bele, és ezt persze nem bántuk, mert a helyiek végül mindig útba igazítottak, és mindeközben sok érdekeset láttunk, például egy kis kecskét, ami egy falnak támasztott műanyag lavóron tanulta az egyensúlyozást az anyja mellett.

Úgy terveztem, hogy másnap ugyanezt a túrát Zitával megismételjük, de végül nem mutatott különösebb érdeklődést egy újabb gyalogtúra után, inkább nekiállt festegetni és köveket kidekorálni, ami nem is volt baj, hiszen mint már írtam, rám tört a fogam fájása, és ez elég borzasztóvá tette a következő néhány napot, na de azóta már azon is túlvagyunk.

Csónakkal az Attabad-tavon

Gulmitból a blokkig jó egy órát ment a hajó. Ezúttal nem volt rámpánk, ezért le kellett málházni a bringákat és egyesével mindent feldobálni a csónakra. Bár Zahir segített az induláskor alkudni, de még így is ezer rupit kellett fizetnünk ezért az útért. 300-at fejenként (turistáknak ennyi, helyieknek csak 100), és 200-at bringánként. Ennyiért egy órát tölthettünk a tavon a helyiekkel egy csónakban. A csónakon töltött időt a hideg szél ellenére még mindig nagyon élveztük, mert fura volt nekünk az egész szerkezet. Leginkább a csónak farában helyet foglaló, színes kormányát egyhangúan szorongató „sofőr”-ön mulattunk, persze csak magunkban. A mi szemünknek felettébb mulatságos látvány volt, nézzétek csak:

Hatalmas hegyek között haladt a kis hajónk, néha egész közel a sziklafalakhoz. Ahogy közeledtünk a blokkhoz, úgy lett egyre meredekebb a tó körül a sziklafal, és a tó alsó szakaszain már el tudtam hinni, amit meséltek nekünk, mégpedig, hogy a tó a legmélyebb pontján több mint 100m mély. Amikor már egész közel voltunk a blokkhoz, csónaktársaink felmutattak a hegyre. A földomlás nyomai tisztán láthatóak voltak a hegyen, egy vonaltól balra más színű volt a hegy, látszott, hogy nemrégiben szakadt le.

A „kikötő” a blokknál

Ahogy megpillantottuk a blokkon a kikötőnek nevezett káoszt, rögtön tudtuk, hogy nem lesz egyszerű a partraszállásunk. Teherautók, traktorok egymás hegyén-hátán álltak egy kis poros úton a meredek sziklafalban, a csónakok pedig egy nagyon szűk helyen parkoltak. A miénk is csak úgy tudott kikötni, hogy csak egy másik csónak orrán átlépkedve tudtunk kimenni a partra, ami gyakorlatilag csak egy meredek sziklafal volt. De ezt a sziklafalat rengeteg ember taposta, ezért elkezdett porzani, és ez a szürke por mindent belepett, legfőképp a lábfejünket. A táskákat csak úgy tudtuk felhordani az útig, hogy én cipeltem őket, a maradékot pedig Zita őrizte a csónakon. Zita figyelmeztetést kapott az egyik csónakbeli barátunktól, hogy vessen ügyet a táskáinkra, mert „viszik őket”, és nem lehetett tudni, hogy jóindulatból, vagy mert meg akarták fújni őket. Ezért végül csak mi hordtunk minden táskát, de így is nehéz volt, mivel odafent az úton egy rövid ideig őrizetlenül maradtak. Megpróbáltuk a logisztikai lehetetlent, de még így is volt pár perc, amikor csak távolról tudtuk figyelni, hogy nem fújja-e meg valaki őket. A bringákat se volt sokkal egyszerűbb felcipelni, de azokat legalább nem tudták volna olyan könnyen elvinni.

Végül csak fent voltunk az úton, mind a két bringával és nyolc táskával hiánytalanul, sértetlenül, térdig a szürke porban, körülöttünk kíváncsi helyiekkel, pont mint lent a csónakon. Mert mikor először lementem Zitához, 20-an állták őt körül, úgy kellett szétoszlatni a tömeget. Valószínű csak segíteni próbáltak volna, de 1 – nem tudtuk, hogy valóban így van-e, 2 – nem tudtuk, hogy szeretnének-e a segítségükért pénzt kapni. Miután összeraktuk a bringákat a csomagokkal, keserves tolás kezdődött.

Bringával a tengelyig érő porhomokban

Az út egyirányú volt, egy körben lehetett csak megközelíteni ezt a csodás kikötőt, de mi a menetiránnyal szemben kezdtük el tolni a helyi segítőink tanácsára. A mély porhomokban nagyon nem volt könnyű a haladás, és ezt látva néhány a bringáink körül lődörgő pakisztáni segített nekünk tolni a bringákat, mondván, hogy ez az út rövidebb és könnyebb. Kínkeservesen, de feljutottunk a kb. 80m magas emelkedőn. Szegény bringák hogy néztek ki… Hát ezért kell ide ennyi traktor, meg terepjáró, csak azok képesek áthaladni ezen a könnyű, mély porhomokon. Ahogy elindultunk lefelé, az első kanyarból láttuk, hogy egy nagy szerpentin vár ránk, amin leereszkedve újra el tudjuk érni az eredi KKH útját. Szóval gyakorlatilag a két éve a hegyről lehullott kőtörmeléken haladt ez a kis ideiglenes út. És mivel ez az út semmiféle speciális borítást nem kapott, csak az ott jártunkkor is tevékenykedő markolók által készült, ezért ezt a kőzetet hamar szétmorzsolták a járművek – így kaptuk meg ezt a csodálatos, könnyű porhomokot.

Lefelé felszálltunk a bringáinkra, és legnagyobb meglepetésünkre egészen jól tudtunk velük haladni, noha a porhomok nagyon mély volt. Viszont mivel könnyű is volt, hiába süllyedtünk néha közel tengelyig, ez nem akadályozott meg minket a haladásban. Annyira könnyű volt ez a porhomok, hogy szállt is mindenfelé. Hamar tele lett vele mindenünk, a bringánk, a táskáink, a ruháink és persze az arcunk is. A szembejövő traktoros arcát sajnos egyszer sem sikerült igazán jól lefényképezni, pedig érdemes lett volna – vastagon állt rajtuk a szürke por.

A szerpentin elején aztán kaptunk még egy kisebb fölfelét, ahol elakadtunk, és le kellett szállnunk. Brutális mély volt a homok, ahogy felálltam a bringámról, az megmaradt állva a helyén, mivel a táskák alja már a homokot érte.

A videó alatt alig jutottam szóhoz, ezért nem fejeztem be egy mondatot. Szóval Karimabadban azonnal le fogjuk pucolni a bringákat. Mert sajnos a lánc is kapott a homokból, nem is keveset. Az egész hátsó agy, a lánc és a fogaskerék vastagon állt a szürke porban, a láncfeszítő alja pedig benne volt a homokban. Ha hagyományos váltóval indultunk volna el, azt itt valószínű leszakította volna a homok, vagy ha még időben észbe kapunk, valahogy átemeltük volna a bringát a mély homokos részeken, vagy feltettük volna egy dzsipre, vagy én nem is tudom… de az biztos, hogy ez nagy vesződséggel járt volna. Így viszont a Rohloff-al tudtunk haladni. Persze közben azért így is nagyon sajnáltuk szegény gépeket, de úgy voltunk vele, hogy nekik is és nekünk is az a legjobb, ha minél előbb kijutunk ebből a szürke porhomokos pokolból. Mert számomra ez az volt, maga a pokol, vagy legalábbis nem kerékpározásra való hely, az biztos. Mindenütt szállt a szürke por, és az út a por alatt nagyon buckás volt, úgy dobált minket, hogy nem egyszer meg kellett állnunk, hogy el ne essünk. Mondjuk puhára estünk volna az biztos, de a franc se kívánt volna többet magára ebből a szörnyű porból. Zita mindeközben szemmel láthatóan sokkal jobban élvezte a helyzetet, mint én, ezen egyrészt csodálkoztam, másrészt örültem neki.

Attabad-tól Karimabadig – „végig lejt”, ahogy az lenni szokott…

Persze, mint mindenen, végül a porhomokon is túljutottunk, csak valamivel több, mint 2km-t kellett megtennünk a poros úton. Jutalmunk néhány igen cifrán feldíszített teherautó látványa volt (figyeljétek meg a pillangókat és szívecskét a lökhárítón!), na és persze a pihenő, mert mire kijutottunk, én azt éreztem, hogy össze tudnék esni, annyira elfáradtam és éhes lettem. A sok cipekedés, a fölfelé tolás és a poros út kikészített kissé, ezért megálltunk, és befaltunk két dobozzal az időközbe kedvencünké vált „Chocolate Chip” nevű csokis kekszből. Ez nemcsak, hogy finom, hanem kalória / rupi  szerint is a legjobb választás. Mindezt már csak a maradék kevés vizünkkel tudtuk leöblíteni, hogy aztán nekivágjunk a maradék távnak Karimabad felé. Erről a távolságról tudtuk, hogy nem lehet több 20km-nél, és több gulmiti barátunk elmondása szerint „végig lejt”, csak a legvégén lesz majd egy emelkedő, fel Karimabadba a főútról – az viszont meredek lesz, de legalább rövid. Ennek tudatában vágtunk neki a rövid délutáni kerékpártúránknak. Az első 9km-en két masszív emelkedőnk is volt, ráadásul az út minősége értékelhetetlen volt. Odahaza az ilyet csak töltésnek, vagy kőrengetegnek hívjuk, de semmiképpen sem útnak. Mindenesetre az látszott, hogy a kínaiak jó munkát végeztek az út töltésével, ami ugyan igaz, hogy aszfaltot még nem kapott és nagyon köves volt, de mindenütt sík volt és széles, persze ahol nem szakadt le a völgybe az út egyik fele, vagy nem omlott rá több tíz tonna szikla fentről. A régi út aszfaltsávja csak néhány helyen került elő a köves új alap alól, ekkor persze örültünk neki nagyon, és én rögtön előkaptam a kamerát, hogy készítsek valami nem túl rázkódós, talán még élvezhető videót az útról és a tájról, ami körülvett minket:

Mert a táj, az valami elképesztő volt, még így a késő délutáni fényekben is. Egy monumentális völgy bal oldalában haladtunk, szemben a völgy jobb oldalán láttunk teraszos falvakat a morénalejtő aljában, fent pedig égig érő sziklákat és havas hegycsúcsokat világított meg a nap – sajnos az utolsó sugaraival. Nem szabadott volna hallgatni a helyi barátainkra, akik sose jártak még bringával ezen az úton. A 8km emelkedővel annyi időt vesztettünk, hogy nyílvánvaló volt, hogy ránk fog sötétedni, mire Karimabadba érünk, ebbe már bele is törödtünk. Viszont legalább gyönyörű volt a naplemente, fantasztikus fényekkel terítette be a völgyünket, s aztán, amikor minket már nem ért a nap, a körülöttünk lévő hegycsúcsokat még sokáig csodálhattuk a fényárban. Nem egy hétezres látszik erről a környékről, és van egy Golden Peak nevezetű hegy is errefelé – ekkor értettem meg csak igazán, miért ez a név. Naplementekor lent a völgyekben szinte már sötétség van, de a havas hegycsúcsok a lemenő nap sárga fényétől szinte úgy világítanak, mintha aranyból lennének.

Érkezés Karimabadba – Müezzintől zengő hétezresek

Karimabad előtt átkeltünk a folyó jobb oldalára a hídon. Ahogy beértünk a faluba, rákezdett a müezzin a szokásos énekére a közeli mecsetből. Azonban, ez most még sem volt szokásos, mert a hegyek gyönyörű koncertteremként szolgáltak neki, minden furcsa szava messze vízhangzott a hétezres csúcsok között. Odafent világítottak Karimabad házai, és felette pedig a havas csúcsokat még éppen érte a Nap, fantasztikus volt. Csak megálltam, és hallgattam, aztán pedig jó nyugati turista módjára megpróbáltam eltenni a pillanatot. Persze a pillanat elmúlt, de egy vetülete azért megmaradt, és ezt Ti is láthatjátok, hallhatjátok! :)

Miután a szemközti tehén is elbőgte magát a müezzin imára hívó énekétől, úgy gondoltuk, hogy ideje továbbállni. Zita után eredtem, és nekiláttunk a ránk váró meredek emelkedőnek. Zita ezt már egy cseppet sem élvezte, százszor elmondta, hogy utálja az összes fölfelét és a hegyeket. Én ezalatt kinéztem a Kashgarban befényképezett Lonely Planet könyvből, hogy pontosan hol is van az Old Hunza Inn, ahol már várnak minket, mert Zahir odatelefonált, hogy jövünk. Hát még jó pár kannyarral feljebb volt a szállás, és ezeket az utolsó métereket bizony nagyon lassan tettük meg, de végül, mint mindig, ide is csak megérkeztünk valahogy. :) Az új helyen finom forró zuhany, vacsora, szoba, és ágy várt ránk, na és persze megannyi új barát.