Napfelkelte a sivatagban

Szóval legutóbb ott hagytam abba, hogy Repetek-ben, a sivatag közepén hajtottuk álomra a fejünket. Hajnalban keltünk, a gázfőző már be volt készítve, megsütöttük a kolbászt a hagymával, belakmároztunk, aztán kitoltuk a bringákat az útra. Jó volt, hogy velünk lehettek a szobában, így villámgyors volt az indulás, hiszen le se málháztuk őket, csak a szükséges holmikat vettük ki a táskákból.
6:48-kor az úton voltunk, és a nap 6:50-kor kelt. Nem mondom, hogy nem voltam álmos és fáradt még, de azért ennek ellenére nagyon nagy élmény volt a napfelkeltét végignézni a sivatagból, miközben könnyedén téptünk az országúton 20-21km/h-val. Szóval az álmot még nem sikerült kitörölnünk a szemünkből, de máris az országúton találtuk magunkat, a 10 fokos valóságban, a felkelő nap első fényeit lestük, közben duplán boldogok voltunk, egyszer azért, mert mindezt átélhetjük, másodsorban azért, mert nagyon korán az úton voltunk, és jó tempóban suhantunk a célunk felé, ami pedig az volt, hogy teljes egészében saját izomerőnkből keresztezzük Türkmenisztánt az 5 napos tranzitvízumunk ideje alatt. Ez volt az utolsó nap, de ekkor még nem tudtuk azt sem, hogy mikor zár a határ.
Az út tett néhány kisebb kanyart, egyszer még szembefordított minket a nappal, aztán beállt egyenesbe, egészen Türkmenabadig. Talán háromszor állhattunk meg ezen a 70km-en, leginkább azért, hogy el ne szalajtsuk azt a kamionos pihenőhelyet, ahol a kerékpáros vendégkönyv van. Sajnos nem találtuk meg, pedig az összes kamionos parkolót végigkérdeztük a Mary-Türkmenabad szakaszon (nem volt sok). Az interneten olvastuk egy kerékpártúrázó blogján, hogy ő találkozott egy ilyen könyvel és érdekes beírásokat talált benne. Mi sajnos nem leltünk rá erre a bringás vendégkönyvre. Ha valaki olvassa ezt, és egyszer valamikor majd arra jár, vagy esetleg már járt, és megtalálta a könyvet, kérjük írja meg egy hozzászólásban, merre van! :)

Türkmenabadban

Türkmenabadig sok érdekes nem történt velünk. Néhányszor igazoltattak minket a rendőrök, különben meg haladtunk a jó kis tempónkban. Azt a mai napig nem tudom, mitől gyorsultunk fel ezen a napon ennyire. A szembeszél még megvolt ekkor is, igaz, talán csillapodott valamelyest, bár ebben nem vagyok biztos, lehet hogy csak sietősebbre vettük a tempót, és ezért sikerült huzamosabb ideig 20 km/h felett maradni. A lényeg, hogy sikerült időben begurulnunk Türkmenabadba, ahol találtunk egy jó kis kiülős szomszázós helyet, ahol rendeltünk néhányat a húsos-hagymás-borsos pogácsából, amit sajnos már csak én faltam fel egyedül, mert Zitánál ekkora már diagnosztizáltuk a hasmenést, folyamatosan kellett járnia a WC-re, arra nem jöttünk rá mitől lett beteg, hiszen végig ugyanazt ettük és ittuk mind a ketten a sivatagban. Most már persze rutinosabbak voltunk, és Zita egyből szigorú diétába kezdett, na meg bevett pár gyógyszert és széntablettát is. Ezen a helyen hamar barátaink is támadtak, egy-két helyi fickó kínált minket sörrel (hiába, erre most nem volt idő), és persze nem maradhattak el a közös fényképek sem. Egy nagymama is befutott a két unokájával, szegény kislány nagyon morcos volt, sehogy nem tudtunk mosolyt csalni az arcára, valami iskola dolog miatt volt gondterhelt. Tőlük megtudtuk, hogy a határ 5-kor zár. Ez ellentétben volt az előző információnkkal, mi szerint 6-kor zár, de úgy voltunk ezzel, hogy inkább úgy tervezünk, hogy 5-kor zár és akkor biztosan nem fogunk koppanni. Mert ha kicsúszunk az 5 napból, az fejenként 200 dollár bírságot jelent, arról nem is beszélve, hogy ahogy elnézem itt a bürokráciát, képesek lennének a papírforma szerint eljárni, és visszaküldeni minket Ashgabatba, ahol szállhatnánk fel egy repülőre, önköltségen persze…

Szóval nem akartunk kockáztatni, inkább idő előtt elindultunk a határ felé, ami Türkmenabadtól még bő 35km-re volt. Előtte még bepillantottunk egy orosz ortodox templomba, majd átkelve a felüljárón célba vettük a határállomást. Ami légvonalban egyébként nagyon közel volt, de az út odáig nagyon kacskaringózott, ezért kellett a 35km-t megtennünk rajta a légvonalban amúgy alig 15km-re lévő határátkelőhöz. Menet még átkeltünk egy folyó felett is pontonhidakon, közvetlenül az utolsó katonai ellenőrző pont előtt. Itt egyébként kicsit fennakadtunk, mert az őrnek valami nem tetszett az útlevelünkben. Persze hamar kisült, hogy az nem tetszik neki, hogy ezen a napon jár le a vízumunk, de egy karlendítésre, és a varázsszóra – Üzbegisztán – megenyhült, és már intett is, hogy mehetünk.

A türkmén-üzbég határon

Az utolsó 20km-t Türmenisztánból már a hátunk közepére se kívántuk, az utolsó útszakasz egy csatorna mellett vitt, épp olyan sivatagon át,
mint amilyenben már megtettünk több száz kilométert az országban. Végül csak megérkeztünk fél öt előtt néhány perccel a határhoz. Helyiek hatalmas tömege állt rengeteg cuccal a kerítésnél, és a kapun csak egy-egy embert engedtek át minden percben. Sejtettük, hogy ez nekünk nem lesz jó, és mi nem állhatjuk végig ezt a sort, mert akkor itt ragadunk. Nem kellett semmit tennünk, nem került tolakodásra vagy magyarázkodásra a sor, mert amint az első őr meglátott minket, látta rajtunk, hogy nyugatról jött turisták vagyunk, és azonnal kinyitott nekünk egy másik kaput. Ismét hosszú huzavona kezdődött. A kijutás gyorsan ment, az üzbég határállomásig megtettünk kb. 1km-t a senkiföldjén, majd ismét kivételeztek velünk a kapuknál, és előre engedtek minket. Jött az orvosi vizsgálat, kikérdeztek minket, hogy nincs-e bajunk (Zita hasmenését elhallgattuk), megmérték a lázunk egy pisztoly alakú digitális hőmérővel, amit a homlokunkhoz tartottak, majd utunkra engedtek minket. Oltási papírokat itt sem kértek tőlünk. A türkménnel szinte egy az egyben egyező papírt kellett kitöltenünk, azzal a különbséggel, hogy ez az Üzbegisztánba való belépésről szólt, és nem angol volt, hanem üzbég. A falon lévő angol mintáról kellett leolvasnunk, melyik rublikának mi a tárgya. Ezután egy-két útlevélvizsgálat kezdődött, ahol ugyan megakadt a szemük a vízumunkon, de nem szóltak érte. Mind a kettőnk vízumán van egy javítás, igazából a mi hibánk, mi adtuk be rosszul kitöltve a vízumkérő lapokat Bécsben a nagykövetségen, de amikor láttuk a rossz dátumokat, ők minden további nélkül áthúzták az október 10-et, és átírták elsejére, plusz egy aláírás, plusz egy pecsét, és kész volt. Mi meg idáig aggódtunk, hogy ezt vajon el fogják-e majd fogadni, vagy sem? Hát most egy homlokráncolás után simán elfogadták, aminek persze nagyon örültünk. Ezek után vonulhattunk át egy másik épülethez, ahol kaptunk pár pecsétet a papírjainkra, és pakolhattuk le a bringákat. Mindezt egy mitugrász kisfőnöknek köszönhettük, mert ha ő nincs, ez elmaradhatott volna. Az összes határalkalmazott úgy hajtott minket át a határon, mintha látni sem akarnának, csak mondták, hogy „finish, finish”, és intettek, hogy menjünk már. És persze mi mentünk nagy boldogan, mert még a 12 dollárt sem kérték el tőlünk, de akkor ez a figura megállított minket, mert látta, hogy amíg mi bent szépen átfolytunk az összes vizsgálaton, az összes cuccunk kint maradt a bringákon. Szóval pakolhattunk, aztán még két útlevélvizsgálat, és felnyitották nekünk a sorompót, Welcome to Uzbegistan! :)
A határnál itt nem ment olyan nyilvánvalóan a fekete piaci pénzváltás, mint a türkméneknél, itt már odébb sétáltunk pár száz méterrel. A legnagyobb üzbég pénzdarab egy ezer szum-os bankó, ami kevesebb, mint fél dollárt, vagy 100 forintot sem ér. Ez azt eredményezte, hogy jó 10 percig ment a pénzszámlálás ott az autók mögött a porban, mire átvettük a hatalmas köteg pénzt, ami két másfél centi vastag stóc papírpénz volt. Pénztárcában nem fér el, ezért befőttes gumival összefogva nagy gurigákban hordtuk ezután. A helyieknél néha láttunk egész szatyor pénzeket, mert ha Üzbegisztánban magadnál akarsz tudni akár csak 100 ezer forintnyi kp-t, az biztos, hogy több kilót fog nyomni!
Mire el tudtunk indulni a határállomástól, már elmúlt este 6 óra és még éppen csak fennjárt a nap az égen, de sajnos már nem sokáig. Nekünk viszont alig volt már vizünk, és a következő települést, Olot-ot 23km-re jelölte a térkép, ezért gyorsan nekiláttunk a távnak, hogy minél kevesebbet kelljen majd sötétben megtennünk belőle. Jól tudtunk haladni, még jobban mint reggel, néha a 25km/h-t is elértük.

Cicamentés a sivatagban – Bolyhos, az új házi kedvencünk (egy éjszakára)

Nagyon fáradtak voltunk, de hamarosan jött egy kis lény, és elvonta róla a figyelmünket. Gondoskodott róla, hogy vele törődjünk és ne a saját fáradtságunkkal. Már elég sötét volt, amikor Zita egy vékony hangot hallott meg a sávokat elválasztó betonkorlát mellől. Egy kiscica nyávogott kétségbeesetten, és amint Zita megállt neki, rögtön odarohant hozzá, és a lábához dörgölődzött. Zita felkapta és az ölébe vette. Én eközben fordultam meg, mert csak később fékeztem le. „És most mit akarsz vele csinálni?” – kérdeztem Zitát, mire ő azonnal kivágta a megoldást: „Félkézzel kormányzok és elviszem az ölembe a faluig!”. Hát jó, ő tudja, gondoltam, és kíváncsian vártam, hogy fog ez menni, de hamar be kellett látnom, hogy igaza volt, szállítható így a szürkés tarka szőrgombóc. El nem tudtuk képzelni, hogy került oda, mert közel s távol se ember, se semmi nem volt. Szegény kis állat, ha mi nem jövünk, senki meg nem hallja, az autókból egy ilyen kis hang nem hallatszik, azok csak potenciális veszélyforrást jelentettek neki ott kint a sivatag közepén. Szóval azon sokat nem kellett agyalnunk, hogy a kis dögnek nincs jó helye ott, ahol találtuk, 8km-re a határtól és 15km-re az első településtől.
Zita ügyesen vitte a macskát, de a kis szőrcsomó hamar nyugtalan lett. Miután Zita betette a pulóveren belülre, gyorsan megnyugodott, és még játszani is kezdett Zita hüvelykujjával, illetve nyalogatta azt. Végül olyan hangos dorombolásba kezdett, hogy azt még én is hallottam a másik bringáról. Mindeközben gyorsan suhantunk a sötét ég alatt, amit ekkora már ezer csillag ragyogott be. Azon beszélgettünk, hogy jó lenne egy jó kis helyet találni a kiscicának a faluban, ahol jó sora lesz majd, emberek és állatok között.
Rendőrök állítottak meg minket, de csak érdeklődésben, nem igazoltattak minket. Nem tudom, mit gondolhattak rólunk, két figura furcsa bringákon egyiküknek egy kiscica az ölében… :)
Olotba beérve az út baloldalán szimpatikus fényeket pillantottunk meg, egy épülő „parasztház” jellegű ház verandája alatt emberek álltak. Somurathoz és Tohtegul-hoz kerültünk, az asszony (Tohtegul) éppen kenyeret sütött kemencében, mialatt az ura, Somurat is előkerült valahonnan néhány barátjával. A sátor ötletére azonnal felajánlotta a kis ház másik helyiségét, ide bepakolhattuk a bringákat, és még mielőtt kirakhattuk volna a matracainkat és a hálózsákokat, ők hoztak nekünk rengeteg pokrócot és takarót. A kis cica is kapott enni, és nekünk is nagy terülj-terülj asztalkámat csaptak. Magok, nápolyi, tea és vodka került az asztalra, és mindezért olyan nagyon hálásak voltunk a letekert 137km után, hogy nagyon. Hogy megünnepeljük a leghosszabb napunkat és a cicamentést, na meg hogy fertőtlenítsük Zita gyomrát, 3 kis kupicából is lehajtottunk a vodkából, amit persze erősen kínáltak minden alkalommal.Háziaink jó és tiszta emberek voltak, ráadásul nagyon intelligensek is, egy óra kézzel-lábban való társalgás után magunkra hagytak, látták, hogy készen vagyunk erre a napra.
Meg kell hagyni, hosszú nap volt, sose tekertünk még ennyit ezen az úton. Napfelkeltekor indultunk és naplemente után érkeztünk meg. Amikor ezen az estén visszagondoltunk a hajnali indulásra, úgy éreztük, mintha az egy teljesen másik nap, legalább 2-3 nappal ezelőtt lett volna.

Minderre még rátett a vodka hatása, amitől egészen megmámorosodtunk. Igen vidámak lettünk a 137km után, örültünk, hogy túlvagyunk Türkmenisztánon és a Karakum sivatagon, bejutottunk Üzbegisztánba, ahol rögtön kimentettünk egy édes kis miákoló szürke szőrgombócot a nagy büdös semmi kellős közepéből. A cica éjjel is velünk maradt, elneveztük Bolyhosnak a füléből kis fürtben kiálló szőrszálak végett. Bolyhos először a bringák mögött gubbadt le a kis menedékébe, de hamar érezte, hogy így fázni fog, ezért gyorsan megtalálta magának az egyik sarokban a kőművesek levetett rongyait, oda fészkelte be magát, és amikor Zita kicsit betakargatta, rögtön nagy dorombolásba kezdett ismét. Aztán amikor Zita visszajött a mellékhelyiségből, azt vette észre, hogy a kis vakarék már ott fekszik a takarója sarkán. Ezután pedig engem talált meg a kis állat, de nem ám akárhogy, hihetetlen volt ez a kis szürke dög, úgy bújt, hogy már azt se tudta, hogyan szeressen minket. Nem nagyon hagyott aludni, de ezt nem bántuk túlságosan, mert nagyon aranyos volt ez a macsek. Kitalálta, hogy ő be tud bújni a takaróm alá is, és ezután azt játszotta, hogy ahányszor kitettem magam mellől, annyiszor visszamászott a bokámnál a takaróm alá, ahol aztán addig nem nyugodt meg, amíg be nem fészkelte magát a combjaim mellé. Valószínű igen jó hőmérőkéje lehet a kis állatnak, és a combomnál találta meg a legnagyobb meleget. Négyszer kitelepítettem magam mellől, de mindannyiszor visszamászott valahogy, közben persze agyon csiklandozott a bundájával. Végül én voltam a gyengébb, feladtam, és hagytam, hagy maradjon. Ekkor már tudtuk, hogy szobatiszta, mert ha ki kellett mennie, odament az ajtóhoz, és addig nyávogott a vékony kis hangján, ami ki nem eresztettük, ahol aztán jó cica módjára elkaparta magának a homokban.

Reggel amikor ébredtünk, a kettőnk feje között gubbasztott nagy békésen. Miután kiengedtük, még kétszer visszajött dörgölődzni, aztán elindult felfedezni magának a környéket, eltűnt a fák között, majd a közeli panelház udvarát vette szemügyre. Itt láttuk Bolyhost utoljára, amikor búcsúzkodtunk a vendéglátóinktól. Ekkor már ügyet sem vetett ránk, úgy sétált az udvaron, mintha mindig is az lett volna az otthona. Reméljük, hogy sikerült neki egy jó helyet találnunk, a helyiek adnak majd neki néha valami élelmet, és a pajtában a kis boci mellett talál magának megfelelő meleg helyet az éjszaka átdorombolására.
Első esténk Üzbegisztánban nagyon jól telt, ezt a kedves helyieknek köszönhettük, akik gondolkodás nélkül siettek önzetlenül a segítségünkre. Reméljük, hogy Bolyhos gazdára talál Bennük, sokáig velük lesz, és emlékezteti majd őket arra két Vengria-ból jött furcsa bringás párra, akikkel érkezett
.

Gyapottermesztés a sivatagban – Az Aral-tó tragédiája

Második napunkon Türkenisztánban folytattuk utunkat a csatornákkal szabdalt Karakum „sivatagban”. Rögtön indulás után pár kilométerrel egy hídra kellett felkaptatnunk,
ez a híd a Karakum csatornarendszer egyik nagyobb ága felett vezette át az utunkat. Ebből a csatornarendszerből öntözik itt a földeket a sivatag közepén. Ezen mezőgazdasági területek helyén csak homok és bokrok lennének, ha nem lenne ez a csatornarendszer. Viszont ugyanez a csatornahálózat felelős az Aral-tó tragédiájáért is. A tó nem száradt volna félig ki, ha nem arra használnák a vizét, hogy gyakorlatilag a sivatagot öntözzék, és ezzel lecsapolják az Aral-tavat. De ha legalább élelmet termesztenének így, azt mondanám, hát butaság, de így történt, hisz az ember önző, nem gondol arra a sivatag közepén, hogy az a víz, amivel ő öntöz, és amiből él, egy tóból van, ami így viszont kiszárad, és egy – igaz távoli, de – másik ember kenyerét (halászatát) veszi el. De itt gyapotot termesztenek a sivatagban, tonnaszámra! Félre ne értsetek, nem az egyes embereket hibáztatom, hisz mindenki csak élni próbál itt is valahogy, de ki volt anno az a vadbarom (bizonyosan az orosz idők alatt), akinek olyan fenntarthatatlan megalomán gondolatai támadtak, hogy ki kell építeni több száz kilométer csatornát a sivatagon át, hogy aztán az Aral-tóból öntözve majd jó sok gyapotot termesszünk a sivatag helyén?! Nem volt nekik elég az a sok-sok kőolaj, amit a sivatag alatt találtak, még a vizeket is meg kellett bolygatni… Na mindegy, nem akartam itt megint csak morogni, de szerintem a víznek a tóban lenne a helye, nem a sivatagban.

Szomsza Hanhowuzban, Ata, Guldzse és Krim vendéglőjében

Szóval átkeltünk a csatornán és egy nagyobb víztározót megkerülve északnak fordultunk. Hamarosan elértük Hanhowuz városát, amely városról kiderült, hogy nem több, mint néhány vendéglő és bolt az út szélén. Itt nagyon finomat ettünk Ata és Guldzse vendéglőjében. A teraszon tudtunk leülni közvetlenül a bringáink mellett, ahol Atáék fia, Krim azonnal teát hozott nekünk, majd hamarosan egy nagy tányér szomszát. Utóbbi egy töltött tészta, otthon talán húsos táskának hívnák és tömeg gyártaná a Fornetti, itt viszont a szemünk láttára pucolták a szomszéd asztalon a hagymát és vágták apróra a hússal együtt. Szóval a szomsza egy sült hússal és hagymával töltött, borssal fűszerezett tészta, ami nagyon-nagyon finom eledel, főképpen az ilyen kifáradt, éhes utazók számára, mint amilyenek mi voltunk.
A szomszából (mivel 100 forint se volt darabja) kértünk jó párat elvitelre is, majd a közeli boltban alaposan feltankoltunk vízből is, hogy nyugodtan vághassunk neki a következő 70km-es sivatagi szakasznak a következő városig, Mary-ig. A táj itt hamar valódi sivatagossá vált, amint elhagytuk a víztározót, eltűntek a földek, és nem maradt más körülöttünk, csak homok és bokrok. Kezdetben a szél a kedvünkre játszott, igaz erősen oldalt is fújt, de még mindig inkább hátulról, így inkább segített minket. Na de aztán fordult az út, és jött a fekete leves, a kanyar után már nem volt finom a szélirány, és inkább hátráltatott minket, mintsem segített volna. Megálltunk megnézni egy sírhelyet az út szélén, érdekes volt látni a helyi temetkezési szokásokat. A sír csak egy hosszúkás földkupac, aminek a két végébe ferde karókat szúrtak. A tehetősebb családok el vannak kerítve kis kőkerítéssel, a legtehetősebb két ember sírjának pedig egy kisebb kupolás épület volt fenntartva.

Hogy került homok a bal füleinkbe?

Amit ez után a sírhely után kaptunk a sivatagból, azt sose felejtjük el. Az erős szél elkezdett homokot hordani magával. Először még tetszett a dolog, vidáman fotóztam az aszfalt felszíne felett futó homokot, de aztán ez a homok felért az arcunkig is. Egy kendőt kötöttünk az orrunk és a szánk elé, de sajnos még így bőven jutott a homokból ránk, éreztem, ahogy a fogaim között sercegnek a homokszemek.

Túléltük a homokvihart

Szóval nem volt könnyű dolgunk, de valahogy muszáj volt túlélnünk ezt a homokviharos szakaszt. Mi sem értjük hogyan, de végül megérkeztünk Mary-be. Ekkor már nagyon fáradtak és elgyötörtek voltunk, na és persze tiszta homok volt mindenünk. Amikor benyitottam egy üzlethelyiségbe, azonnal a mosdóhoz vezettek, valószínű durván homokos lehetett az arcom, mert amit lemostam magamról, az sötétbarna színű volt. A boltba azért mentünk be, mert elő akartuk venni a Kindle könyvolvasót egy homokmentes helyen, hogy megnézzük rajta, merre található a bank, amiben működik Western Union, ugyanis a szüleim átküldtek nekünk több száz dollárt, hogy legyen nálunk végre megnyugtató mennyiségű készpénz. Miközben Zita is lemosta magáról a rengeteg homokot, én megtaláltam a könyvolvasón a Lonely Planet Türkmenisztánról szóló fejezetében a Mary városában található Western Union fiókot a kistérképen. Kiderült, hogy csak pár száz méterre van tőlünk, lementettem a helyet a GPS-en, és már indultunk is a bringákkal. Néhány pimasz helyi kölyköt le kellett ráznunk magunkról, habár csak mitugrász hülyegyerekek voltak, de ez volt az első negatív élményünk Türkmenisztánban az emberekkel kapcsolatban.
A banknál közölték, hogy fél órája, azaz 5 órakor bezárt a Western Union fiók. Csüggedten ültünk le a váróhelyiségben, hiába siettünk úgy a homokviharon át idáig, most kénytelenek leszünk megvárni a városban a holnap reggel 9 órát, hogy fel tudjuk venni a pénzt. Ez azért volt baj, mert mint már írtam, eléggé ki volt számolva az időnk az országban, 5 napunk volt a 460km-re, ugyanakkor ma és tegnap, vagyis az első két nap ebből csak 178km-t sikerült megtennünk, igaz, az első nap csak fél nap volt, mivel a délelőtt elment a határátkeléssel. Mindemellett még azt sem tudtuk, mi vár ránk a következő napokban, további homokviharok és szembeszél, vagy jól haladható nyílegyenes országút Mary és Turkmenabad között?!
Akárhogy is lesz, most éhesek vagyunk, és ennünk kell – gondoltuk, és szomsza után kérdeztünk a banki alkalmazottaknál. Egy bádogépületre mutattak a bank mögött, gyorsan átgurultunk, és kértünk egy-egy adag kebab-ot, mert szomszájuk már nem volt. Itt végre egy kis nyugtunk lehetett, le tudtunk ülni és szusszanni egyet odabent, melegben, ahol finom meleg teát kaptunk, és végre nem kellett sehová rohannunk, csak örültünk, hogy élünk, és nem tép minket a homok, meg a szél. Örömünk csak fokozódott, amint kihozták nekünk a nagyon finom ételt. A rudakon megsütött fasírt mellé finom kapros hagymát is kaptunk, és friss kenyeret. Jó ízzel befaltuk az egészet, és közben újabb örömteli fejleménynek örvendtünk, mégpedig annak, hogy mégis működik a fényképezőgépünk!

„Lens Error, Restart the Camera”

Ezen a napon az egyik pihenőnk alatt, a legnagyobb homokviharban Zita készített az arcomról egy fotót, de ezután kikapcsoláskor közölte velünk a kamera, hogy „Lens Error, Restart the Camera”, majd miután kinyitottam és visszacsuktam az elemtartó reteszt, többé nem volt hajlandó megnyikkanni sem. Nem kell mondanom, hogy mivel ez az öreg Canon már eleve a tartalék fényképezőgépünk volt (A nászajándékként kapott Panasonic Törökország végén adta be az unalmast), rettentően elkeserített minket a tény, hogy fényképezőgép nélkül maradunk egy ilyen távoli és különleges ország közepén, mint Türkmenisztán. Szóval nagy volt az öröm, amikor itt Mary-ben, a vacsoránk közben újra bekapcsolt a fényképezőgép. Úgy látszik a kis hűséges gépnek már lelke is van, és annyira nem ízlett neki a homokvihar, hogy nem volt hajlandó bekapcsolni, miközben homokot hordott a szél a levegőben.

Hotel one dollar

A vendéglősök nagy segítségünkre voltak a szálláskeresésben, először egy tornatermet kaptunk ingyen, ám ezzel az volt a baj, hogy csak éjfél után költözhettünk volna be, ám az országban 11 után kijárási tilalom van, így ez a történet hamar felejtős lett, helyette találtunk egy „1 dolláros” hotelt, ami persze sajnos nem volt ilyen olcsó, de végül sikerült lealkudnunk egy szobát 7 dollárra kettőnknek, és a bringákat is biztonságba tudtuk helyezni. Ez a szálloda iszonyat lepukkant volt, a kis szobánkban semmi más nem volt, csak egy ágy és egy apró olajkályha, a zár csupán egy ajtófélfába vert szög volt, és a falak mállottak. De akkor, ott, azok után, amin keresztül mentünk, örültünk ennek is, legalább volt üveg az ablakunkban, nem úgy, mint a szomszéd szobában, amin átfújt a szél. Összenevettünk Zitával, hogy milyen férj vagyok én, hogy ilyen helyre hozom nászútra a feleségem, a sivatag közepére, egy igen erősen lepukkant, olcsó szállodába… :) Este nem maradt már erőm naplót írni, ellenben hogy elfelejtsük ezt a szörnyű homokvihart, és kicsit kiszakadjunk a nehéz valóságból, megnéztünk egy 90 perces buta amerikai tündérmesét, ami tökéletesen meg is felelt erre a célra.

Csavargás Mary-ben, a postán és a Türkmenbasi bankban

Reggel 9-re odamentünk a bankba, ahol közölték velünk, hogy 2 órás a sor, és a pénz amúgy már elfogyott, tehát aki felvenni akar pénzküldeményt, az jöjjön vissza holnap, ma már csak pénzt feladni lehet. Óóó, ez remek! Leültünk a tegnapi vendéglőbe, most reggel volt szomszájuk, kértünk egy nagy adagot, és jóízűen megreggeliztünk, közben előkaptam a netbook-ot, ahová lementettem még 3 másik Western Union címét is, ami a városban található. Az egyetlen ok, amiért eddig nem kerestük ezeket a fiókokat, az az volt, hogy a Lonely Planet nem említette őket, csak azt az egyet, amiből már kifogyott a dollár. Kiderült, hogy pár sarokra odébb van egy Türkmenbasi bank, ahol szintén van Western Union, és a sorbanálló helyiek szerint ott biztos fel tudom venni a pénzt, és ott sor sem lesz. (Az első kérdés, ami ezután felmerült bennem, hogy akkor ők miért nem ott állnak sorba?
Egy kisebb kerülővel, hogy azért mégis lássunk közben valamit Mary-ből, (Aranyból öntött Niyazov szobrokat természetesen, mi mást…) megérkeztünk a bankhoz, ahol közölték, hogy a kód, amit édesanyám küldött sms-ben, nem megfelelő formátumú, ezzel nem tudom felvenni a pénzt. Netcafé után kérdeztünk, és hamar egy utcával odébb találtuk magunkat néhány manat ellenében a gmail-em előtt, ahová már megérkezett a helyes kód. Azért nem kaptam meg a jó kódot egyből, mert azt még a pénz feladása előtt küldték át sms-ben, amikor még a szüleim sem tudták a kód helyes formátumát (11 számjegy), és így nem jó kódot küldtek. Erről sms-ben azonban már nem tudtak értesíteni minket, mivel az egyetlen türkemisztáni mobilszolgáltató sem áll szerződésben egyetlen külföldi mobilcéggel sem, így a roaming nem működik az országban, ezért nem tudtunk NRÉ-t sem hazaküldeni. Egy szó mint száz, meglett a helyes kód, és ha már a posta mellett jártunk, feladtunk egy pár képeslapot is haza. Nagyrészük még iráni volt, de nem ott adtuk őket postára, mert ott 8 dollár lett volna darabja a bélyegnek, innen pedig csak az ötödét kellett fizetnünk értük – cserébe gyönyörű Niyazov-os bélyegeket kaptunk a mashhadi képeslapjainkra. :)

A helyes kóddal már a pénzfelvétel is rendben ment, igaz, mire mindezzel végeztünk, már délután volt, így megint csak fél napunk maradt a Mary utáni első szakaszra. De legalább volt nálunk végre megnyugtató mennyiségű készpénz, és picit láttunk Mary városából is. Kifelé menet a városból még láttunk néhány új építésű monumentális állami hivatalt illetve egy pompázatos mecsetet. Ezek előtt persze természetesen egy hirdető tábla mutatta a türkmén népnek, hogy mindezt Niyazov apátoknak köszönhetitek, vagyis a 2006-ban elhunyt „szerény” vezetőtőknek, minden türkmén atyjának, „Türkmenbasi”-nak. Véletlenül sem annak a temérdek mennyiségű olajnak, ami a Karakum sivatag homokja alatt található… :)