Robi, akit egy hétre örökbe fogadtunk :)

Néha elég kemény tud lenni ez a gyerek, Zita már mondta is, hogy nem hallja a saját gondolatait, és bizony én is poénkodtam, hogy meggondoltam magam, mégsem szeretnék gyerekeket a jövőben… :) Persze mindezen csak viccelődtünk, és Robi is velünk nevetett. Sőt még az az ötlet is tetszett neki, hogy kikötözzük egy fotó kedvéért egy pálmafához, bekötjük a száját dáktéppel és a nyakába akasztunk egy táblát ezzel a felirattal: “Azt nem mondtátok, hogy ennyit beszél…!”, majd a fotót elküldjük internetet a családjának, hátha ők is olyan jól mulatnának rajta, mint mi az ötleten… Persze ezt végül nem léptük meg, hiszen félreérthető lett volna az egész, na meg nem akarunk a gyerek lelkébe gázolni. Pedig internet tényleg lett volna hozzá, 2,5 dollár fél órára, vagy 25 dollár egész hétre, csak arra kell figyelni hogy ne streameljünk vagy skypeoljunk sokat, mert van egy napi limitük, ami ha kimerül, lekapcsol az egész a következő napig. És áram se csak két órát van már, hanem szinte egész nap megy a generátor (valahol nagyon csöndben “túl sokat”, ahogy Becky, a tulaj mondta nekem, mikor kérdeztem, hogy mégis napi hány órát tudjuk tölteni a fényképezőgép aksiját.

Robi egy kisrákkal – az a fránya kamera, hát nem a gyerekre fókuszált? :)

De visszatérve Robira: ami a lelkében vagy a fejében, az rögtön a száján is, tipikus kérdése hogy láttuk-e már ezt vagy azt a filmet, ismerjük ezt vagy azt a zenét, és ettünk-e már ilyen vagy olyan ételt. Ezeket a témákat hamar tabulistára is tettük, persze Robinak így is maradt beszélnivalója. :) A Rizikóban csak a rövidtávú, kamikáze taktikát ismeri, és rettentő mázlista, különösen ha Zitának szurkol ellenem – mert játékot persze még nem nyert ilyen stratégiával. :) Mióta itt vagyunk a szigeten, akart már lenni weboldal designer grafikus, kommentátor, és csak egyszerűen zseni is. Kisbabának állítólag rettentő kövér volt, annyira hogy nem is volt nyaka csak olyan egybe fej-test baba volt, ehhez képest most csak 35kg, igaz elmondása szerint ez mind izom és csont. Egyébként 14 éves létére még nem törtek rá a kamaszos marhaságok, szóval igazán jó fej gyerek, a tréfát félretéve azt hiszem nem panaszkodhatunk rá. Főleg hogy egész jól megtanult frizbizni és egyszer több mint 150 dobást is sikerült egymáshoz végeznünk anélkül, hogy leesett volna a földre a frizbi.

Frizbibajnokság közben

Ebből a játékunkból egyébként komoly versenyt rendeztünk, rajzoltunk két kört a homokba és ha a dobó hibájából nem tudta elkapni a másik, akkor annyi pontot kapott, ahány kör óta nem volt hibánk. Aki előbb elérte a 200 pontot, az nyert, és az én nyereményem amikor nem dupla vagy semmire játszottunk, az két óra nyugalom volt, amit akár 5 perces intervallumokba is kérhettem Robitól. Ilyenkor le kellett állnia a köztünk a végére már szinte állandó szinten menő hecceléssel és bunyóval (amit természetesen én sokkal előbb untam meg, mint ő…), és csak értelmes témáról beszélgethetett velünk, illetve csak akkor, mikor kérdeztük. Ilyenkor néha 15 percre is megfeledkezett magáról, így jól jártunk, máskor meg a sziget más lakóihoz ment őket boldogítani, vagy csak kérdezgetni őket, hogy mennyi az idő, hogy lejárt e már az 5 perce? :)

Robi nagy kedvencével a mindig nagyon játékos és jófej Tiggivel

Egyébként mióta visszajöttünk a szárazföldre, és idehaza van, azóta ilyen gond nincs vele, mert amikor nem skypeolva játszik valamilyen multiplayer lövöldőzős zombiölős játékot egy otthoni magyar haverjával, akkor a kis szarost, vagyis Tiggit, a pitbull terriert abajgatja, aki kb. 10 centit nőt azalatt az egy hét alatt, míg oda voltunk a paradicsomban, de persze a fehér végű ecsetet, vagyis a farkát még mindig állandóan és nagyon vidáman mozgatva krúzol fel-alá a szobában. :)

Kókusz mámor és Kung Fu Fighting timelapse videókon

De ne menjünk el a szigetről, mert még szeretnék pár érdekes dolgot mesélni és mutatni Nektek erről a csodás helyről, amire még visszagondolni is nagy öröm számomra. Egyik reggel gondoltam egyet, és elővettem a timelapse kamerát. Állványra tettem, és mindent, amit csináltunk, azt ASAP módban rögzítettem, vagyis sűrűbben, mint egy másodperc, eltárolt egy képet a masina, ahogy csak bírta, és ezekből készített 30 fps videókat. Így csak néhányszor lett gyorsabb a felvétel mint a valóság, és már folyamatos, és talán nem is túl unalmas a tempó, de ezt majd Ti eldöntitek!

Szóval reggel felkeltünk és fogmosás és vízivás után Robival kimentünk a közeli partra, hogy leszüreteljünk néhány kókuszt (0:18) (Ha Robival ketten nem voltunk elég magasak, akkor egy kisfűrésszel felszerelt botot használtunk (0:06)), majd ezekből, már a házunk előtti asztalokon egy éles machetével először Robi bontott fel egyet itt sikerült róluk egy egész pofás videót készítenem (0:49),majd én másik hármat (0:32). Robinál nem csak azért voltam gyorsabb, mert hosszabb, erősebb karom van (bocs Robi! :D), hanem mert szegényt nem is hagytuk nagyon gyakorolni, hisz ha lecsapja a machetével az egyik ujját, a kézfejét vagy ne adja az ég az egész karját, akkor ezzel hogyan számoltunk volna el a szüleinél? Ezért eleinte nem is engedtük Robit a machete közelébe, persze ő cseles volt: az egyik sznorkelezésből ő már vacogva kikérte magát előbb, hogy fázik. Mire mi is kimásztunk a vízből a szigetre két felbontott kókuszdió várt ránk, amit Robi nyitott ki nekünk machetével, hogy ezzel kedveskedjen nekünk (mondom, hogy jó fej gyerek!) – persze előtte nem kérdezte meg, hogy bonthat-e machetével kókuszt, de miután láttuk a két kibontott ajándék kókuszt és azt is, hogy “a gyereknek” – csak így hívtuk – megvan mind a két karja és mind a tíz ujja, ezért végül semmiféle dorgálást nem kapott ezért, sőt később hagytuk, hogy kibontson mégegy kókuszt a kamerának. Amúgy ő azt jobban élvezte, amikor a már kibontott kókuszt minél kevesebb csapásból kettévághatta, ezt is hagytuk neki, mert ilyenkor két kézzel fogta a macsetét és a testétől fél méterre lévő kókuszra célzott vele, így nem sérthette meg magát. :)

Imádtuk, hogy ennyi kókusz van, és minden fürdés után alig vártuk, hogy csapra verhessünk újabb néhányat a szomjunk és éhünk oltása céljából :)

Miután lenyomtunk egy reggeli frizbi bajnokságot Robival, megkérdeztem, hogy nincs-e ötlete újabb timelapse témákhoz. Erre ő kitalálta, hogy csináljunk egy a kedvenc animációs filmje, a Kung Fu Panda után egy “Kung Fu Fighting”-ot, vagyis egy bunyós videót, amiben verekedést színészkedünk úgy, mint ahogyan az a videójátékokban is látszik, oldalnézetből. Zita volt a bíró, aki az első nap talált gyönyörű, óriási kagylóval indította a meccset, majd a végén ez volt Robi díja is, mert hát megbeszéltük, hogy ő lesz a győztes. Bunyó közben mondtam Robinak, hogy adjon egy BNP-t, vagyis egy Büdös Nagy Pofont, és ezt ő meg is tette, de nem csak játsziból, hanem igazából is levágott nekem egy sallert, amin aztán annyira nevetett, hogy ő maga is földre került – de ő a nevetéstől. :) (0:34)

A nagy bunyóra és nevetére pihentünk egyet, felmentünk a ház teraszára elringatni magunkat a függőágyakban (0:28). Nem tudom, miért, de nekem ez a videó a kedvencem, talán mert jó a szög, jól mutatja, micsoda csudajó helyen volt ez a kis házikónk a pálmaligetben. Ezt az idillt csak néha szakította meg egy-egy hangos puffanás, ami azt jelezte, hogy valahol a közelben vagy egy pálmafa levél, vagy egy érettebb, barna kókuszdió esett le a fákról. Ha utóbbi, az egyben jó hír is, mert a leesett kókuszt begyűjtve (erről nincs videónk, mert nem volt túl izgalmas, se látványos felvenni egy kókuszdiót a földről) a házunktól 20 méterre lévő karókhoz vonultunk vele, hogy először lefeszítsük a külső vastag, puha háncsot róla, majd kettéüssük a szilárd belsőt, hogy a lét kiöntve belőle lereszelhessük egy erre készült célszerszámmal a belsejéből a finom fehér húsát (1:06), amit később kókuszos rizshez, kásához, csokis pancakehez használtunk fel, vagy csak egyszerűen magában ettük. Előbbi videónál Zita volt az ügyes operatőr, és később Robi is bemutatta a tudományát (0:58), ami közben én pimaszul beültem figyelni a háttérbe, de csak addig, amíg el nem kezdett esni az eső. Ekkor fel kellett állnom hogy a székemmel tetőt képezve megóvjam a kamerát a víztől, mert ekkor nem volt rajta a vízálló tok. Robit egyébként egyszer sikerült befogni egy mosogatásra is, de amint látszik (0:30) nem végzett elég alapos munkát, Zitának többször is rá kellett szólnia, hogy “ezt még egyszer, még nem tiszta”, és Robi már alig várta, hogy befejezve ezt a szörnyen nehéz házimunkát utána mehessünk frizbizni. :)

31 ezer kilométer

Mint azt talán már írtam, ez az egy hét nekünk a szigeten egyfajta ünneplés is volt (na nem mintha nem lenne szinte minden egyes nap egy ünnep nekünk ezen az úton…), hiszen Dangrigába jövet, az esőben, a sötétedés előtt néhány perccel ért minket utól a 31 ezredik biciklizett kilométerünk Budapesttől számolva. Természetesen ott akkor nem volt alkalmas az idő és a hely az ünneplésre, ezért ott eszünkbe se jutott, de reméltük, hogy később lesz majd megfelelő hely és alkalom egy örömfotóra. És hát hol máshol, ha nem itt, egy ilyen csudaszép szigeten? Szóval elkészítettük a fotót, és mire végeztünk a szöveg kirakásával (1:36), addigra pont a nap is kisütött. :)

31000km – Ahogy kedves anyósom, Kati néni osztotta tovább Facebookon e képet: “Már csak 9 ezer van hátra!” :)

Amíg örömünket fényképeztük, egy nagyon érdekes dolog történt:

Az egyik kép még éles volt, a másik már szürke és életlen. Mikor a kamera lencséjére néztünk, ezt láttuk. Bepárásodott! Az ijedtségünk nem tartott soká, mikor láttuk hogy a másik fényképezőgép is párás lett belül csak az az LCD kijelzőjénél, akkor leesett a tantusz. Valószínűleg nagyon hirtelen egy nagyon éles váltás történt az időjárásban, mégpedig a levegő nedvességtartalmában. Ezt mi nem éreztük meg, de a kamerák belsejében lévő nedves levegő hirtelen kicsapódott bennük. De az is lehet, hogy csak a hirtelen napsütéstől. Mindegy is, a lényeg, hogy aztán gyorsan kiszáradtak.

Kisrákok műanyagpáncélban

Lent a lakószobák alatt a konyhában minden este hatalmas buli volt. Ez minket az alvásban nem zavart, ugyanis nem emberek, hanem kisrákok buliztak. Hajnalban több tucat rákot láttunk a sarkokban és a homok tele volt keresztbe-kasul nyomokkal. A rákok este voltak aktívabbak, valószínű a madarak miatt, és ugyanemiatt választották a helyszínt is, mint menedéket, hiszen a konyhába nehezen repülhettek be madarak (azért megtették, egyik nap kicsit meg is csócsálták a kenyereinket). Hogy mit csináltak pontosan a rákok, azt nem tudjuk, talán szociális életet éltek és/vagy a napközben elhullajtott morzsákat ették fel, nem tudjuk. Még asztalokra is képesek voltak felmászni, pedig egyikük-másikuknak egészen hatalmas csigaház volt a hátán, mint választott páncél.

Ez a rák egy nagynak számított a haverjai között

Némelyik kisrák nem csigaházat, hanem különöbző a tenger által idehordott műanyagdarabokat választott magának páncélnak. Ezt elsőre nagyon furcsának találtuk és Zita össze is szedett néhány csigát, hogy egy vödörbe helyezve őket a műanyagpáncélú rákokkal elősegítsen egy páncélcserét, de a rákoknak eszük ágában sem volt megválni a műanyagkupakoktól. Valószínű élvezik, hogy könnyű és erős páncéljuk van, amiben gyorsabban tudnak mozogni, mint a csigákban, ugyanakkora hasonló védelmet biztosít számukra.

Kisrák zöld műanyagkupakban

Egy kisrák, valami másik műanyagban

A rákokkal egyébként egy izgalmas versenyt is játszottunk, Zita ötletére felrajzoltunk a homokba egy három sávos versenypályát, aminek a végébe kókuszreszeléket szórtunk motiváció és jutalom gyanánt a rákoknak, majd mindenki választott magának egy-egy versenyzőt, aztán elindult a verseny! :) (0:39)

Vissza a cápákhoz és az állóképekhez

Végezetül jöjjön még néhány fotó a további vízalatti élményeinktől. Sajnos a cápák akkora rajban mint először már nem jöttek vissza többé, csak néhány pillanatra pillantottunk meg újra egy-egy kisebb példányt, így be kellett érnünk a rájákkal való úszásban és a különböző korallokban. De ez is nagyon szép volt, így panaszkodni egy percre sem jutott eszünkbe, minden percét nagyon élveztük a szigeten való létnek, még a déli és esti főzőcskézéseket is.

Kedvenc kókuszlelőhelyünk néhány vizre épített cabanával a háttérben

A sziget hátsó, déli részén, ahol sűrű volt a pálmaerdő

A sziget délnyugati oldalában van a szemétlerakó – az üvegeket és az egyéb újrahasznosítható dolgokat külön gyűjtik, de van egy olyan kupac is, amit később elégetnek – valószínű szombat esténként, amikor a hajó nincs a szigeten és csak azok a vendégek vannak ott, akik több hétre maradnak

A háromfős kajakunk, amit Beckyéktől kaptunk, az is nagyszerű játékszer volt és sok szép merülőhelyre eljuttatott minket

Víz alatti kert

Zita napozik, Robi horgászik, én a víz alatt felfedezek – totális boldogság! :)

Odalent egy másik, szintén csodaszép, teljesen más világ van, ahol mi csak vendégek vagyunk

Megvagy! Pár nappal ezelőtt egy másfajta növényen láttalak, szóval tuti, hogy valami élősködő vagy! :)

Christmas Tree Worm – rálökve a vizet azonnal behúzza magát és teljesen eltűnik a korall felszínéről

Ha süt a nap, odalent is szebbek a színek és a fények

Nem igazán lehetett betelni az odalenti látvánnyal – Zitával ellentétben (aki nagyon szeretne már újra palackkal merülni, csak hát az pénzbe kerül és nem olcsó) én ezért jobban szeretem a sznorkellinget – igaz, hogy itt csak a felszínen, vagy annak közelében tudunk nézelődni, de ha találunk valamit és az jól látható a felszínről, akkor addig csodálhatjuk és fotózhatjuk, ameddig csak jól esik, a pipán keresztül végtelenszer vehetünk levegőt, nem fogy el, mint Scuba Diving közben a palackból kb. 30-40 perc után.

Egy kajakozás végén, mikor fordulunk haza: “Ez jó volt!” :)

Ültettünk egy kókuszt, pontosabban Zita ültette. Körberakta kagylóval, talán még megtaláljátok majd – ha véletlenül a jövőben a szigeten járnátok, az Y elágazású dupla cabaná vizi járda előtt van (ugyanott ahol a 31 ezer kilométer tünnepeltük)

Cápát, mint már írtam, később csak ilyen távolból láttunk

Zita úszik egy rájával

Robi + rája szelfi :D Mondtam neki, hogy csináljunk ilyen képet is, mert rájás fotója sok embernek lehet, tele van velük az internet, de “én és a rája” forója kevésnek

Zita lőtte rólam ezt a sea weades arcképet – ez is mehetne igazolványképnek az iguanás mellé :)

Kishalak között

A tűzhallal

Ezen az utolsó merülésen észrevettük, hogy a lepényhal változtatja a színét, attól függően, hogy szürke homok felett, vagy zöldes növények felett úszik – elképesztő a természet! :)

Hát ennyi! :)

A szigeten november 30. és december 6. között voltunk, ebből az utolsó három nap történtek az itt feldolgozott örömök. :) Nagyon-nagyon jól éreztük magunkat ezen a héten, és mindenkinek csak ajánlani tudjuk a Glover Reef Resortot, ahol a resort ugyan enyhe túlzás, de ez nem baj, ez a sziget pont így tökéletes, ahogy van, ha “luxus” körülmények lennének rajta, az nem is nagyon illene bele a környezetbe. Így viszont a többi karib-tengeri szigethez képest töredékáron tölthetünk el itt egy hetet, és mint az elején már írtam, a tenger itt is gyönyörű, és az igazi élményekre itt éppúgy vagy talán még jobban megvannak a lehetőségek, mint máshol: lehet horgászni, kajakozni, búvárkodni (49 dollár egy merülés bérelt felszereléssel együtt, divemasterrel), vagy csak egyszerűen élvezni a környezetet, és pihenni. Az étteremben lehet ételeket is rendelni, tehát nem muszáj saját magunkra főzni, de mi ezt az utat választottuk, érthető okokból: nincs étel 10 dollár alatt az étteremben, hiszen mindent ki kell vinniük oda, viszont 4 doboz kaja, amit előtte a kínai Family Shopban vettünk, csak 130 dollár volt hármunkra és végül 2 doboznyit visszahoztunk belőle.

Én meg ismét utolértem a jelent az útinaplóval (gondolom kitaláltátok, hogy azóta visszatértünk a szigetről), ami határtalan boldogsággal tölt el! :) Minden le van írva, jöhetnek az új élmények: Még egy kicsit körbenézünk Dangrigában, talán írok még egy Origo cikket is, aztán holnap vagy holnap után indulunk PG-be, két nap a bringával oda, onnan pedig hajóval fogunk átmenni Guatemalába. Karácsony valószínű Guatemalavárosban, vagy valahol El Salvadorban fog érni minket. :)

Egy átlagos napnak indult a szigeten, délelött kimentünk sznorkellezni csak úgy a partról, aztán az ebéd után annyira sütött a nap, hogy én nem bírtam magammal és némi frizbizés és naplóírás után újra bementem a vízbe. Az idő egyre szebb lett, ezért nemsokára Robi, majd Zita is követett, pont mikor már kifelé tartottam. Persze aztán őket is körbevezettem a látottakon, mert sikerült felfedezni néhány szép korallt és egy-két tűzhalat. Így végül két órát is bent voltam folyamatosan a vízben. Robival, mikor mentünk be az egyik tűzhalhoz, láttunk egy másik mozdulatlan halat is, amelyről mind a mai napig nem tudjuk eldönteni, hogy vajon csak egy tetem volt, vagy egy élő hal, csak “ilyen”. :) De ezekről most látom, hogy már írtam az előző bejegyzés végén, amit igazából ennek megírása után több nappal írtam… :) Remélem teljes az időzavar…

Ezek után visszatértem a frizbihez (Robival a végtelenségig lehet ilyesmit játszani…), majd a naplóíráshoz. Ebben persze Robi már nem tudott hozzám csatlakozni, ezért fogta a horgászbotját, és kiment a főmolóhoz “catch and release”-t játszani. Mivel egy világörökkség részét képező marini reserveben vagyunk, itt csak így lehet horgászni, hogy visszaengedjük a halat. Ha fél mérföldet kikajakozunk, ott már foghatunk halat “elvitelre” is, de ott is vigyázni kell, hogy ne olyat fogjunk, amelyiknek épp most van “az időszaka”, vagyis nem most szaporodik, vagy nem most vannak kicsinyei.

Szóval Robi horgászik, én meg nagyban írom a naplót, épp Blackman Eddynél járok benne, mikor Robi szalad vissza hozzánk nagy izgatottan, hogy azonnal jöjjünk, mert cápák és ráják vannak a móló alatt. Nem is egy, nem is kettő, hanem egyenesen öt cápa, és vannak köztük nagyon nagyok is.

Egyből fényképezőgépet ragadtam, hagytam a netbookot ott ahol volt, csak gyorsan elaltattam és már indultunk is mind a hárman. A hatalmas, sötét színű, sok uszonyos állatok tényleg ott cikáztak a stég alatt. Zita volt olyan ügyes, hogy mielőtt elindultunk, felszaladt az emeletre és elhozta Robiék vízálló Canon D10-es kameráját, és a sznorkelmaszkomat is. Így pár percnyi lenyúlok a kezemben a kamerával a víz alá fotózás után úgy döntöttem, hogy bemegyek. Ebben a mellettünk halat pucoló tengeriember és egy amerikai-orosz búvárfickó, Andree is közrejátszott, ugyanis ők egyre csak hangoztatták, ahányszor kérdeztem, hogy ez a cápa nem támad az emberre. Mert a Spilberg filmnek hála ma a közhiedelem az, hogy a cápa egy emberre rettentő veszélyes állat, miközben ez nem így van. Még a filmben szereplő nagy fehér cápa is alapesetben békén hagyja az embert, csak ha nem hagyják békén és provokatívan viselkednek vele, akkor támad az emberre. De ez a cápa még annyira sem veszélyes.

Az egyik kisebb Nurse Shark a mólóról nézve

Szóval beugrottam a cápák közé a vízbe. Először csak egy ráját pillantottam meg, és persze már ez is nagy élmény volt, Robi kamerájával szép képeket és videót is (0:28) sikerült készíteni róla.

Ekkora rájákkal sem úsztunk még eddig…

Aztán megjelentek a cápák! Először kicsit zavart voltam, mert a víz is zavaros volt, és hát nem vágytam egy olyan találkozásra, ahol egyszercsak a semmiből feltűnik előttem 1-2 méterre a cápa. Ehhez képest még ennél is durvábbra sikerült az első randi. Kijebb úsztam, ahol tisztább volt a víz és jobb volt a láthatóság. Itt Zita és Robi fentről kiabáltak nekem, mert felülről, a stégről ők jobban látták, hogy hol vannak az állatok. Én meg még mindig kissé félénken mozogtam a vízben. De mivel hangosan kiabáltak, hogy ott van, ott van mögöttam a cápa, én fordultam, és alámerültem, hogy lássam is. A legnagyobb állat az öt közül, amelyiknek talán még a feje is van keresztbe egy méter, lentről fölfelé pontosan felém úszott. Hát… Ez egy elég érdekes pillanat volt. :)

Kb. így pillantottam meg legelőször az első állatot

Félelmetes volt, ahogy közeledett felém a sötét óriás. Kb. egy méterre tőlem egy pillanatra szemeztünk egyet, majd ő fordult, és azzal a laza, kecses úszással, ahogy jött, úgy ment is.

Ekkor azért fellélegeztem, ha harap, ha nem… :)

Én erre az élményre kibuktam a vízből és egy kicsit a két lábamra álltam, kiabáltam egyet, majd elmeséltem Zitáéknak, hogy mi történt. Később már bátrabb voltam, így hasonló, de most már kevésbé berosálós élményről végül készült videó is (0:49).

Egy kicsit még keringtem és fényképeztem a körülöttem köröző, a koszos partmenti vízben eltűnő, majd a mélyebb, tisztább vízben 1-2 percenként mindig újra feltűnő cápák között, majd arra gondoltam, hogy ezt Zitáéknak is látniuk kell. A nap már lemenőben volt, de azért még volt ereje és fénye, és úgy számoltam, hogy még legalább fél óránk van naplemente előtt, ezért visszaúsztam a stéghez, és mondtam nekik, hogy ez hatalmas élmény, és siessenek vissza a sznorkel felszerelésért, gyorsan hozzák az én uszonyomat is, mert van áramlás, és nem könnyű mozogni a vízben. Hamar megfordultak és az utolsó fél órát már együtt úsztuk a vízben.

Az áramlás miatt egyszer sikerült egész hosszan pár méterre mögöttük úszni lent 2-3 méter mélyen

Láttunk a ház alatti cölöpök között pihenni egy kisebb cápát, az egyik oszlopban pedig egy újabb tűzhalat.

Ez a kiscápa csak úgy ott pihent mozdulatlanul a homokban

Ekkor már tudtam én is, hogy mennyire veszélyesek a csápjai, ha hozzá érünk, akkor iszonyú fájdalmak közepette akár hét órára is lebénulhat a karunk, ami egyáltalán nem hangzik viccesen.

Ez a tűzhal a főmóló végén található épület főoszlopában él

Persze már a délelőtt is óvatos voltam az állattal, alapszabály, hog a víz alatt óvatosak vagyunk, és nem nyúlunk semmihez, olyan halhoz, amiről nem tudjuk, hogy micsoda ahhoz pedig pláne nem.

Visszaúszva a cápás helyre láttunk mégegy kiscápát, aztán eléggé elsodort minket az ár, és jobbnak láttuk visszafordulni, mert már a nap is nagyon lemenőben volt a szomszéd sziget felett. Jól tettünk, hogy fordultunk, mert visszafelé, szemben az áramlással nem volt könnyű úszni, Robinak segítettem is egy kicsit. Épp kézenfogva úsztunk vissza, mikor valamit mozogni láttam a tengerfenék alján a homokban.

Lepényhal

Először azt hittem, hogy egy olyan szürkés-foltos rája, amilyet tegnap láttunk, de aztán közelebb érve láttam, hogy egy olyan lepényhal, amit egyszer a vulkáni sziklás parton láttunk Hawai’i Nagy Szigetén Józsival és Betyárral. Csak ez barnás volt, és talán még jobban rejtőzködött, csoda hogy kiszúrtam. :)

A naplementét a vízben töltöttük a cápákkal :)

Örömittasan másztunk ki a vízből, és szinte mámorosan részleteztük a házunkhoz visszafelé menet a frissen szerzett fantasztikus élményeket.

Hát ezt is megéltük, úsztunk a cápákkal! :)

Én észre se vettem, hogy egy kék alsógatyában vagyok, annyira megfeledkeztem magamról, teljesen kiment a fejemből, hogy így ugrottam be a vízbe. Mikor elindultunk a stéghez, még nem gondoltam, hogy úszni is fogunk a cápákkal, de ezek után már alig várjuk a holnapot. Azóta már készítettünk egy spagettit, felfaltuk, a többiek már alszanak, én pedig úgy gondoltam, hogy a képnézegetés és mentés után érdemes lenne most rögtön le is írni az élményeket, amíg még frissek. Reméljük holnap is marad ez a jóidő, ami két nap esős, borús idő után végre valahára megérkezett a kis paradicsomi szigetünkre. Holnapra a TG-850-es kameránk is feltöltődik, így újra tudjuk majd használni, tervezem, hogy készítek 60 képkocka per másodperces HD videót a cápákról, mert bizony azt beszélik, hogy minden délután ott vannak a naplemente környékén, még akkor is, ha épp nem pucolnak halat a móló lábánál. Ha így lesz, ha nem, már mindenképpen megérte eljönni erre az egy hétre a Glover’s Reefre, még akkor is, ha a hátralévő időben végig szakadni fog az eső, és bent fogunk zsugázni a tető alatt. De valószínű nem így lesz, mert most épp holdfénynél fejezem be. :) Még jelentkezem! :)