Viszlát Karimabad!

A 8 napnyi karimabadi tartózkodásunk után nagy örömmel vártuk az újabb bringás kalandokat. Bár remek társaságunk volt Barbara és néhány másik utazó személyében, mégis nagyon jó volt végre továbbindulni a több mint egy hét „veszteglés” után, még akkor is, ha a körülményekhez képes próbáltuk azt megtölteni minél több tartalommal és pihenéssel. Otthon egy hét örökkévalóságnak is tűnhet a munkahelyi kihívások és az egyhangúság miatt, de Karimabadban még a szörnyű fogfájás mellett is hamar elrepült ez az idő. Azt hiszem átléptünk egy valamilyenfajta másik, „utazós” idősíkba, ahol máshogy telnek a napok és a hetek, mint otthon. Egyszerre gyorsan, de mégis lassan, mert ha visszatekintünk, mennyi minden történt velünk az elmúlt fél évben, szinte fel sem bírjuk fogni. – Még jó hogy van ez az útinapló! :)

Karimabadot a bazár főutcáján keresztül hagytuk el, ami azt jelentette, hogy egy jó kis fölfelével kezdtünk, miután Barbara és Abas segítettek feltolni a bringákat az Old Hunza Inn-től a főútig egy elképzelhetetlenül meredek kis utcán. A szűk, meredek utcán ismerős boltosok és arcok mellett haladtunk el, beköszöntünk a kedvenc üzletünkbe, ahol csak 25 rupi volt a „Chocolate Chips” nevű csokiskeksz, na és persze odaköszöntünk a csodálatos „Lucky Star” étterem tulajának is. Ahogy felértünk az erődhöz vezető utca elágazásához, végre megszűnt a fölfelé, és kezdetben egy sík, majd egy lejtős utcán hajthattunk. Ez az út egészen Aliabad túlsó végéig vezetett minket, ahol visszacsatlakozott a fő ütőérhez, a KKH-hoz. Örültünk, hogy ezt az utat választottuk, mert így egy sokkal csendesebb, kertek mögötti kis úton gurulhattunk a zsúfolt és poros KKH helyett. Sok érdekeset láttunk ezen a szakaszon, fás tájakat, moréna lejtőn bevetett meredek földeket, háztetőkön és fákon tárolt szénát, rőzsehordó asszonyokat, na és nem mellékesen a kilátásunk is gyönyörű volt így a hegyoldalból. A hegynek magasan az oldalában haladtunk, így beláttuk egy jó nagy részét a Hunza völgyének, Karimabadnak és a mögöttünk hagyott hegyeknek. A KKH a Hunza völgyének jobb oldalában haladt, és legtöbbször aszfaltot csak nyomokban tartalmazott. Kikerültünk egy nagy mellékvölgyet, majd egy új völgyszakaszban találtuk magunkat, ahonnan már nem látszottak a sokat csodált hegyeink.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Egy kis falu rövid bazársorában megálltunk, és beültünk egy teázóba. Itt frissen készítették a finom tejes teát, és csak 10 rupiba került, ez jóval olcsóbb volt azoknál a „turista” árnál, mint amit Karimabadban, a turistáknak fenntartott helyeken megszoktunk. Persze az is igaz, hogy itt nem találkoztunk más utazókkal, csakis helyiekkel. Kedvesen fogadtak minket, bár legtöbbjük a sarokban bömbölő TV-re koncentrált csak. De legalább nem valami borzasztó hírcsatornát bámultak, hanem az egy fokkal jobb National Geographic-ot.

Köves, poros úton a Hunza völgyében

A pihenő után ugyanolyan köves maradt a terep, mint előtte, ráadásul amíg a falvakon keresztül haladtunk, még más is nehezítette a dolgunk: a vízátvezető csatornák beton töltései volt, hogy 10-20 méterenként is keresztezték az utat, és ezek rendszerint egy-egy meredek, köves, 2-3 méteres emelkedőt jelentettek nekünk. Persze ahogy véget értek a falvak, úgy ritkultak meg ezek az utat keresztező töltések is. Maradt csak az egyszerű, köves, poros rázós út, amit már kezdtünk megszokni. Az út bár elméletben lejtett, mi ebből a gyakorlatban nem sokat észleltünk, mert leginkább föl s le vezetett minket a hegyoldalban, attól függően, hogy a terep hogyan tette lehetővé az út megépítését. Egy helyen azonban feltűnően közel kerültünk a Hunza folyóhoz, és ahogy már vártuk, ezen a ponton átkeltünk a völgy bal oldalára. A hidat minden bizonnyal kínaiak építették, legalábbis számomra erről árulkodtak a mancsával egy labdaszerűséget tartó, mérges kis oroszlán kőszobrok a hídkorlát tetején. Amikor ezt lefotóztam, egy gépfegyveres őr jelent meg mellettem, és kezével nemet intett, jelezve, hogy tilos a fényképezés! Hát ez remek! Azért legalább kitörölnöm nem kellett a képet. :)

A híd túloldalán természetesen egy jó hosszú, poros kaptató várt ránk. Bűzölgő, az út porát felverő, alig vánszorgó teherautó mellett haladtunk, amíg meg nem untuk őket. Megvártuk, amíg elhúznak tőlünk, bár ehhez türelem kellett, mert a meredeken köves úton ők is csak kb. 6km/h-val tudtak haladni, mi pedig olyan 4-5-el. Újabb falvak következtek, és hamarosan az út bal felén – a mi oldalunkon – egy sokkal egyenletesen útfelületet kaptunk. Ezt aztán kicsivel később aszfalt is követte, méghozzá vadonás új, gyönyörű, sík aszfalt. Ezen szinte egy hihetetlenül könnyűnek hatott a haladás, még a fölfelékben is. Sajnos csak pár kilométert tartott ez a szakasz, utána megkaptuk a régi, megszokott, köves-poros utunkat, és ezzel párhuzamosan vehettünk vissza újra a tempónkból is. De csak néhány falun kellett áthaladtunk, és újra megkaptuk az új aszfaltot, már az út teljes széltében. Az egyik helyen, ahol megálltunk fényképezni, egy jól megpakolt, nagy nyugati terepjáró állt meg mellettünk. Egy holland házaspárral találkoztunk össze, akik szintén világot látnak. Honlapjuk: http://www.lovetheworld.nl. Zita gyorsan elmondta nekik, amit Karimabadról tudni kell, aztán ment mindenki az útjára, mert ekkor már nagyon sötétedett. A völgyünket már teljes árnyék borította, de a mögöttünk magasodó Rakaposhi csúcsát még érte a nap.

A sötét Chalt-ban

Chalt előtt még egy nagy balra kanyart vett a gyönyörű aszfaltsávunk, aztán egy benzinkútnál le kellett térnünk a faluba bevezető útra. Átkeltünk egy hídon, vissza a Hunza jobb oldalára, majd egy hajtűkanyar után egy hosszú, egyenes emelkedőn behajtottunk Chaltba. Ez már kicsit sok volt a nap végére, különösen a körülöttünk rohangáló, és minket követő hatalmas gyereksereg miatt. Amikor megálltunk egy kis boltnál valami kekszet venni az utolsó leküzdendő méterekhez, egy kb. 30 fős tömeg gyűlt össze körülöttünk. Mindenki csak állt, és bámult ránk. Egyikük beszélt angolul kicsit, neki el tudtuk mondani, hogy nekünk az nem jó, ha egy tucat gyerek követ minket, ezért szóljon rájuk, hogy ne jöjjenek utánunk. Ez így is történt, így már nyugalomban érkeztünk meg a szállásunkra, ami viszont nagy csalódást kellett, hogy okozzon. A Lonely Planet egy tiszta, rendes helyet említett az adott cím alatt, de mi sajnos egy koszos lyukat találtunk csak, két szobával. Lealkudtam a nagyobbik szoba árát, bepakoltuk a bringákat is magunk mellé, majd kértünk egy-egy adag dallt csápátival vacsora gyanánt.

Kimentünk kicsit a faluba, de csak egyetlen helyet találtunk, ahol adtak tejes teát, ez gyakorlatilag egy TV szalon volt. Szomorú képet festett a hely, lerobbant volt, és minden szék a TV felé volt fordítva,amiből természetesen ömlött a nyugati kultúra „boldogsága”, minden csillogott és mindenki tökéletes volt és mosolygott a reklámokban. A hely, az valami siralomházra hasonlított mindemellett, benne az emberek pedig nem úgy festettek, mint nevető, mosolygó társaik a varázsdobozban. Ellenben úgy meredtek a televízióra, mintha attól várnának valamiféle megváltást. Csak egy koszos kissrác szúrt ki minket igazán, ő viszont úgy bámult ránk, mintha nem is emberek lennénk, le sem tudta rólunk venni a szemét. Mondanom sem kell, hogy ettől a helytől és az ott kapott tejes teától nem vidámodtuk meg túlságosan. Visszamentünk a szállásra, hogy lefeküdjünk, de ott meg a recepción ülő srác bosszantott fel minket az ökör viselkedésével. Kezdődött azzal, hogy a szobánk előterét képező helyiségben bekapcsolta, és ordító hangerőre csavarta a TV-t, majd távozott. Erre mi kikapcsoltuk a TV-t, de amikor 10 perc múlva visszajött, újra bekapcsolta, hasonló, értelmetlenül hangos hangerővel. Mi ekkor már aludni szerettünk volna, ezért megkértem, hogy halkítsa le a TV-t, amit nagy nehezen, de végül meg is tett. Egészen addig, amíg be nem csuktam magam után a szobaajtónkat, mert utána visszahangosította. Hú, de nagyon felbosszantott minket! Hogy lehet valaki ekkora sügér? Nagy sokára sikerült meggyőznünk, hogy kikapcsolja a TV-t, de aztán meg a telefonján kezdett el bömböltetni valami borzalmat, mintha az nem hallatszódna át ugyanúgy a szobánkba… Vagy fogyatékos volt, vagy csak egyszerűen gyökér, mert négyszer kellett rászólnunk, mire végre felfogta, hogy aludni szeretnénk, és ebben ő akadályoz minket.

Reggel gyorsan el tudtunk indulni erről a nem túl szívderítő helyről, aminek igazán örültünk, mert Gulmit és Karimabad barátságos légköre után ez a Chalt nevű falu a sötét utcáival és a sötét recepciósunkkal nem volt épp a szívünk csücske. Egy hídon átkeltünk egy folyó túloldalára, és itt, a falu túloldalán néztünk reggeliző hely után, mondván hátha itt találtunk valami jobb helyet, mint tegnap este. Rögtön a folyó mellett találtunk egy helyet, ami ugyan lehet, hogy nem volt étterem, de kérdésünkre, hogy kapunk-e itt ételt, igennel válaszoltak. Miután megrendeltük a tojást, az egyetlen felnőtt, aki az épületnél tartózkodott, elküldte a legfiatalabb srácot tojásért. Tükörtojást és csápátit reggeliztünk az ég alatt, miközben végignéztük, ahogy a nap előbújik a hegyek mögül. A folyópartról természetesen egy meredek, de legalább rövid kaptatón jutottunk tovább, amit egy hosszú, egyesen lejtő követett kifelé a faluból. Itt egy nagyszakállas öreg így szólt hozzánk: „Very good, very good – in this cold wind!” – gondolkodtunk, hogy mit ért ez alatt, de csak akkor jöttünk rá igazán, amikor átkeltünk egy nagy függőhídon a Hunza felett, és elindultunk tovább a KKH-n lefelé. Kemény szembeszelet kaptunk, ám mindez annyira mégsem nehezítette meg a dolgunk, mert tudtuk, hogy egész Gilgitig végig gyönyörű, új aszfaltunk lesz.

Csepcsoru, a pakisztáni szamsza, és a pakisztáni „higiénia”

10km-t alig haladtunk, amikor megálltunk egy útmenti bazársornál, ahol csepcsorut lehetett kapni, vagyis a pakisztáni szamszát. Nekem annyira a kedvencemmé vált ez az eledel, hogy amikor még csak a buszon jöttünk Pakisztán felé Arman Ali-val, már akkor kikérdeztem őt a szamszáról. Így tudtuk, hogy itt lesz valahol az a hely, ahol kapni ilyet. Leültünk egy hotel előtt az asztalokhoz, és jóízűen, kényelmesen elfogyasztottunk néhány csepcsorut tejes teával. Élveztük, hogy végre nem kell rohannunk, hogy megérkezzünk naplemente előtt, tudtuk, hogy bőven van még hátra időnk a napból. Miközben ültünk és falatoztunk, megfigyeltük a környéket. Egy fa mellett egy vízcsap nőtt ki a földből, a fa ágára pedig egy pohár volt akasztva. Az asztalunkra is csak egyetlen pohár volt kitéve a vizeskancsó mellé. Szemben egy útszéli hentesnél lógtak a húsok csak úgy az utcán, kutyák mászkáltak alattuk, nem is értettük, hogyan és miért nem ugranak fel egy falatért. Csirkét is árultak ugyanitt, az élő állatok még rács mögött voltak, de a már megkopasztott példányok ki voltak akasztva az utcára. Pakisztánban mások a higiéniás fogalmak, mint amihez mi hozzászoktunk… :) Még egy érdekes dolgot észrevettünk, az udvari világítást is egyedien oldották meg: a fáról lelógó neonizzó „lámpabúrája” egy meghajlított „Pak Milk” tejesdoboz volt. Ezek után már csak mi kellettünk ebbe a furcsa képbe, ahogy megérkezünk a fekvőbringákkal és nekiállunk az asztalon található vizeskancsókból vizet szűrni a pumpánkkal. :) De a helyiek barátságosan fogadtak minket, és aki tudott angolul, az kedélyesen elbeszélgetett velünk legalább pár mondat erejéig. Honnan valóak vagyunk, muszlimok vagyunk-e, mennyibe kerültek a bringák? A szokásos kérdések… Szóval jól telt a pihenésünk ezen a kis útszéli bazársoron, igaz, amiért jöttünk, a szamsza, vagyis a helyi megfelelője, a csepcsoru – autentikusan újságpapírban tálalva – nem olyan volt, mint vártam, mert a belsejében a húsos-hagymás történetet megszórták valami erős fűszerrel, ami mind a hús, mind a hagyma ízét elnyomta… és én pont ezeket az ízeket szerettem a szamszában! :) De hiába, közeledünk Indiához, jó lesz, ha hozzászokom szép lassan a csípős ízvilághoz.

A pihenő után még egyszer megálltunk, ugyanennek a településnek a végén, egy benzinkútnál üzemanyagot venni a főzőnkbe. A kút olyan modern volt, amilyet Törökország óta nem láttunk, éppen csak a bejárat melletti fából és kötelekből készült ágy nem illett sehogy sem a képbe. De mi éppen ezt a kis priccset élveztük a leginkább, amíg egyikünk a mosdón időzött, a másik az ágyon heverhetett. És ahogy megnéztem, csak természetes anyagból készült, ráadásul nagyon kényelmes is volt – ez nagyon tetszett. Belegondoltam, hogy lehetne ilyeneket otthon készíteni, magunknak, vagy eladásra… Aztán kicsit tovább gondolkodtam, és rájöttem, pontosabban visszaemlékeztem, hogy tulajdonképpen az ágy, mint olyan egy teljesen felesleges bútordarab, hiszen a földön vagy a szőnyegen is tökéletesen meg lehet ágyazni egy-két pokrócból és takaróból, mint azt annyiszor láttuk már Iránban, vagy a Pamírban a családoknál.

Apokalipszis mégsem, avagy lesz-e TEOTWAWKI, és ha igen, hogyan, miért, mikor? – Szólj hozzá!

Az út Gilgitig még egy-két kaptatóval várt minket, de legalább az aszfalt továbbra is kifogástalan, makulátlan állapotú volt, ahogy Chaltban elmondták nekünk. Ez egyedül akkor nem volt igaz, amikor leszakadt a Hunza folyóba, vagy rázuhant néhány kisebb vagy nagyobb szikla. Egy helyen magasan a völgy alja felett haladtunk, és gyönyörű kilátásunk nyílt az odalenti falura. Pont alattunk egy kisebb tanyát láttunk, és ez a kép szinte hihetetlenül idilli volt: Az egész egy amúgy kietlennek tűnő kőtenger kellős közepén volt, de a kőkerítéseken belül nagyon is volt élet. Néhány parcella szántóföld épp parlagon volt, egy másikban állatok legeltek, a ház mögött, a patak mellett pedig egy még ilyenkor is zöldellő veteményes kert foglalt helyet. A kőkerítésen ruhák száradtak, a háztetőkre fel volt halmozva a széna, és az udvaron gyerekek szaladgáltak. Számomra szinte félelmetesnek tűnt, hogy a kőrengeteg közepén így meg tudnak élni, de úgy tűnt, ez megy nekik, és innen fentről az útról még boldognak is tűntek. Erről eszembe jutott egy írás, amit még a fogfájásom alatt olvastam a Kindle segítségével az interneten, és nagyon megtetszett. Toby Hemenway írta, és a címe Apokalipszis mégsem. Íme egy részlet Endrédy Tibor fordításában:

„…kultúránk, mely a gazdasági növekedés fogja, először fájdalmasnak fogja találni annak hiányát, de a „több mindig jobb” korának vége helyet hagyhat más típusú növekedéseknek, olyanoknak, ahol az értéket nem a pénzben mérik: kulturális, művészeti, intellektuális, szociális – mindazon dolgoknak, amiket a gazdasághoz, mint az élet legfontosabb részéhez való nyers ragaszkodásunk hajlamos elpusztítani.”

Ezek az emberek ott lent biztos nem ápolnak szoros kapcsolatot a gazdasággal, viszont a természettel annál inkább, hiszen gyakorlatilag abból élnek, közvetlenül a természetből nyerik az ételt, nem a boltban veszik (vagy legalábbis túlnyomó részét biztos nem onnan). Vajon értékelik ezt, és tudják, hogy mennyire függetlenek, vagy a fogyasztói társadalom által diktált dolgok felé már olyan erősen vágynak, hogy előbbit észre sem veszik, fel sem fogják?

Eddig nem volt szokásom belinkelni más írásokat ide, de most kedvet kaptam hozzá. Toby az írása elején emlegeti a TEOTWAWKI (The End Of The World As We Know It – Az általunk ismert világ vége) híveket. Itt van például az egyik jeles tagjuk, egy velünk kb. egyidős srác Amerikából, Ran Prieur, aki már ki is költözött egy erdőbe, mindössze évi 200 dollárt költ, és egészen konkrét tanácsokat ad abban a témában, hogy hogyan „szálljunk ki”. Egy másik nagyon érdekes esszéjének pedig ilyen szerény címet adott: „Hogyan éld túl az összeomlást és mentsd meg a Földet”. Vagy itt van Derrick Jensen, aki inkább elméleti szakember, és írásai nem csak nagyon érdekesek és elgondolkodtatóak, hanem néha viccesek is, pl. az elbomlásról írt cikkében megemlíti, amit mi is megtapasztaltunk a Pamírban a kakival és a kutyákkal, a „Ki vagy te?” című előadásának szövege pedig még kifejezetten motiváló is.

Bár a nem is olyan távoli jövőnket mindegyikük eléggé borúsan látja, néhány dologban azonban mind a hárman egyetértenek: az „összeomlás” (ha eljön ilyen) egy lassú folyamat lesz (vagy már elkezdődött), és az átállás egy fenntarthatóbb életformára az emberek gondolkodásmódjával fog elkezdődni / kezdődött el. Elég hosszan fájt a fogam, ezért elég sok cikket elolvastam a témában (Minden rosszban van valami jó!), viszont Zitán kívül nem nagyon volt kivel megvitatnom őket, ezért most arra kérnélek Benneteket, ha van rá időtök és kedvetek, olvassátok el a linkelt esszéket (érdemes!), kezdjétek Toby írásával, nehogy hamar öngyilkosok legyetek nekem! És osszátok meg hozzászólásban a véleményetek a témában, velünk és egymással! Tessék bátran kritizálni, vitatkozni! Melyikükkel értetek egyet leginkább? Vagy úgy gondoljátok, hogy majd a technológiai fejlődés és a politikusok megmentenek minket, és az egésszel nekünk igazából nem is kell törődnünk?

Az Emberek az úton

Na, de most már kanyarodjunk vissza a Karakorum Highway gyönyörű, új aszfaltborításos szakaszára, Chalt és Gilgit közé. Pontosabban az úton talált apró csodákra, amelyek olyan vidámmá és élmény teljessé tették a Gilgit előtti kilométereket. Először egy fiatal sráccal hozott minket össze az út, aki az egysebességes bringájával versenyzett velünk. A fölfelében nevetve és mosolyogva lehagyott minket, igaz nekünk pár tíz kiloval több cuccunk volt, és nem is versenyre indultunk, ellenben élveztük az ő örömét… Aztán láttunk egy papírsárkány eregető kisgyereket, majd összefutottunk egy kecskepásztorral, aki épp arra tartott, amerre mi is, közben pedig kiváló angolsággal és nagy kíváncsisággal érdeklődött az utazásunk iránt. És mivel ismét egy meredek fölfelében találkoztunk az emberünkkel, így volt is időm elmesélni neki röviden a történetünk, mivel kb. egy tempóban haladtunk – ő a kecskékkel, mi meg a megpakolt fekvőbringákkal. A gilgiti elágazás előtt pedig három motoros lassított le mellettünk, pontosabban inkább úgy fogalmaznék, hogy három srác, egy motoron. Ők is jól beszéltek angolul, és persze végig fülig ért a szájuk, ahogy csodálták a furcsa bringáinkat. Az valami nagyon nagy élmény volt, ahogy teljesen intelligensen és kulturáltan mind a hárman bemutatkoztak nekünk, miközben egymás mellett haladtunk kb. 20km/h-val a makulátlan úton. Amikor annyira emlegetem, hogy milyen jó, hogy beszélnek az emberek angolul, és így megértjük egymást, közben azért mindig tisztában vagyok azzal, hogy az mi „gyengeségünk”, hogy nem beszélünk csak magyarul és angolul, és ha beszélnénk több nyelvet, akkor ez az élmény még többször és még teljesebben megtörténhetne velünk… Azt kicsit bánom, hogy a négy év középiskola alatt nem vettem komolyan a németórákat, és most indulás előtt nem tanultunk egy kis oroszt. Na de sohasem késő, majd Ausztráliában (ahol nem lesz gondunk a nyelvvel, hiszen angolul beszélnek) nekiállunk spanyolt tanulni a latin-amerikai szakaszra! :)

Alagúton és függőhídon át Gilgit felé

Gilgit 10km kerülő a KKH-tól és az elágazáshoz megérkezve még koránt sem volt vége az élményeinknek. Először zárva találtuk az utcát, ami Gilgit felé vitt volna minket, aztán miután megmutatták nekünk a helyiek a kerülőutat, egy hosszú lejtő után egy hatalmas függőhíddal találtuk szembe magunkat. Ez hosszabb volt minden eddigi hunzai hídnál viszont ez is csak egy keskeny függőhíd volt, mindösszesen egy sávval. Ezért egy-egy sorompóval próbálták szabályozni a forgalmat a híd két végén, de ez persze nem működött igazán, amin nem is csodálkozom az itteni közlekedéskultúrát figyelembe véve. A dolgot még az is cifrázta, hogy a mi oldalunkon először egy kanyart is magában foglaló szűk és kivilágítatlan alagúton is át kellett kelnünk, mielőtt felhajthattunk a hídra. A forgalomszabályozás persze nem állt a tetőfokán, így Zitának és nekem is meg kellett állnunk a híd közepén, és amennyire csak lehet, a korlát mellé húzódni, hogy elférjenek mellettünk az idő közben szemből a hídra engedett autók. A drótköteleken logó hídtest fából készült, és lent, ahol az út találkozott a híddal, semmilyen rögzítése nem volt a talajjal, hanem szabadon mozgott, így mindig volt egy 10-20cm-es rés a talaj és a híd között a híd két végén. Ez elég ijesztő volt, mert ez attól függően változott, hogy éppen hogyan ingott a híd. Mindenesetre végül ezen is túljutottunk, ahogy a túlparton lévő emelkedőn is.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Gilgitbe beérve három-négy srác kezdett futva kergetni minket, és az egészet mi is csak játéknak vettük, éppen úgy, ahogy ők, mindaddig, amíg fel nem pattantak a motorbiciklijeikre, és nem püfögték tele az arcunkat a kipufogófüsttel. Ekkor melléjük hajtottam, és próbáltam illedelmesen elmondani nekik, hogy ez most nekünk nem jó, nem szeretünk motorosok mögött haladni, mert szívnunk kell a motor bűzét. Nagy meglepetésemre megértették és felfogták a dolgot, első kérésemre eltűntek előlünk.

Vidáman érkeztünk meg Gilgitbe kb. 1 órával sötétedés előtt. Ez a délutáni szakasz igen szép volt, ami nem csak a gyönyörű tájnak volt köszönhető, hanem az intelligens embereknek is, akikkel találkoztunk.

ui: holnap előreláthatólag nem lesz bejegyzés, mert még nincs megírva, és úgy néz ki, nem is lesz rá időm (se erőm, se netem feltenni). Addig olvasgassátok a belinkelt oldalakat! ;)

A Karimabadból a városban töltött 4. napon továbbálltunk volna, ha 3. nap nem jut eszünkbe, hogy még nem kirándultunk a környéken, noha ezt eredetileg terveztük tenni. Számos „canal-walk”, vagyis „csatorna menti séta” indul a városból, és Barbara felajánlotta, hogy egy darabon elkísér minket egy ilyenre, mert ő jószerivel már az összest bejárta. Ezek a csatornák engem nagyon érdekeltek, mert már Karimabadba jövet is néztem őket az útról.
Pontosabban akkor még nem tudtam, mit nézek, Barbara világosított fel arról, hogy azok a vízszintes (vagyis távolról annak tűnő, de valójában enyhén lejtő), egyenes sávok a hegyoldalakban ember alkotta vízvezeték csatornák, és lehetőség van mellettük sétálni, mert olyan széles a töltésük. Ezek a csatornák arra szolgálnak, hogy a forrásoktól vagy a gleccserektől elvezessék a vizet a településekig.

Séta a csatornák mentén – Függőleges sziklafalban

Karimabad környékén rengeteg ilyen csatorna van, és Barbara nekünk egy olyat nézett ki, ami a város mögötti, szurdokszerű, meredek falú, sziklás völgybe vezetett minket. Először Karimabadon kellett keresztülkeverednünk magunkat, és már ez se ment volna könnyen Barbara nélkül, mert könnyen el lehet veszni a kis utcácskákban, amelyek a hegyhez közel egyre csak szűkülnek, a meredekebb részeken pedig már csak akkorák, hogy egy jól megtermett tehén és egy kecske még épp elférnek rajta egymás mellett. Aztán ezek az utcák inkább már csak ösvények lesznek ott, ahol a házak már eltűnnek, és csak a legelő marad, meg a kőfalak, na és persze a kis patak mellettünk, ami néhol vízesés formájában zubog alá. Szóval ilyen tájakon másztunk fel, s fel, egyre csak fölfelé, követve Barbarát.
Aztán amikor végre felérünk egy csatornához, azt hittük, már nincs tovább, Barbara nekivágott egy egészen meredek sziklafalnak, természetesen ismét felfelé. Zitának ekkor már nagyon nem ízlett ez a sok kaptató, ezért megkérdezett egy arra járó kecskét is a helyes irányról,

VIDEO KECSKE (készen van, de majd kicsit később publikáljuk, ha lesz megfelelő internetünk)

de ő is csak azt mekegte, amit Barbara is mondott nekünk: irány fölfelé! Jó 50m-el feljebb egy újabb csatornához érkeztünk meg.
Ezt a csatornát úgy kell elképzelni, mint egy hegyoldalba vágott utat. Csupán annyi a különbség, hogy az út esetünkben keskenyebb, és a sziklafal oldali szélén van egy mélyedés – ez utóbbi a meder a víznek. A mi csatornánk medre száraz volt, most éppen másféle vezetik a vizet, ez csak egy tartalék csatorna, ha történne bármi a másikkal, ami a kanyonunk másik oldalában megy. Merthogy egy szűk kanyon oldalában sétáltunk a csatornánk mentén. A kilátás több volt, mint pazar: a kanyon kijáratával szemben egy gleccser vájta U alakú völgy, alattunk a Baltit Fort és a kanyon alja, balra a Golden Peak látszott a távolban, jobbra pedig a Rakaposhi nevű hétezres uralta a látképet a Hunza völgye mögött. Már csak ezért megérte ide feljönni, noha maga az ösvény is elképesztő volt. Ahogy beértünk a szűk kanyon oldalába, úgy lett egyre meredekebb a sziklafal, amin haladtunk. Nem egyszer visszahajló sziklák alatt sétáltunk el, miközben a kb. 1 méter széles ösvényünkön be kellett húzni a fejünket, hogy elférjünk a szikla alatt. Gyakorlatilag egy kényelmes, sík ösvényen sétáltunk, de egy függőleges sziklafal oldalában.

TV2 Aktív interjú 2800m-ről

Egy helyen, ahol egy szirt tetején kicsit kiszélesedett ez az ösvény, fél órára tábort vertünk, beállítottuk a kamerát egy megfelelőnek vélt szögbe, elővettük a Kindle-t a TV2 Aktív kérdéseivel, és szépen sorra megválaszoltuk őket.
Barbara volt egy személyben a riporternő és az operatőr is. :) Épp amikor a második 10 perces blokkot kezdtük el felvenni, és csapat kecske sétált el mögöttünk. Ez annyira tetszett nekünk, hogy direkt kértük a TV2-t, hogy hagyják benne a vágott verzióban a kecskéket, de végül csak a vágatlanban kaptak helyet. Az interjú közben azon izgultunk, hogy meg ne ismételjék a pár perccel a felvétel kezdete előtti robbantásokat, ugyanis pár száz méterrel alattunk, a kanyon túloldalában folyamatosan robbantottak a csatornaépítők. Ezeket a robbanásokat már hallottuk Karimabadból is az előző napokban, de most innen, közelről sokkal hangosabban és ijesztőbben hatottak, mintha sorozatos ágyúdörgéseket hallottunk volna. Azon nevettünk, hogy majd biztos akkor fogják őket megismételni, amikor épp arról beszélünk majd a kamerának, hogy milyen békés hely ez a Pakisztán a közhiedelemmel ellentétben. Persze végül nem robbantottak újra, valószínű sokkal több mint fél órába telik a csatornaépítőknek újra elhelyezni egy adag robbanószert a sziklába.

Fölfelé a morénán

Miután végeztünk az interjúval, pár száz méterrel később ettől a szirttől megérkeztünk a kanyon közepébe. Itt úgy döntöttem, hogy én felszaladok az Ultar Meadow nevű helyre. Zita sajnos nem tartott velem, mert annyira nem szeret felfelé mászni, és az idő is fogytán volt már – csak négy óránk maradt sötétedésig. Így hát magamhoz vettem a fényképezőgépet, a GPS-t, némi vizet és kekszet, majd búcsút mondtam a lányoknak, és elindultam fölfelé a morénán, ahol egy kis ösvény mutatta az utat a sziklák között. Ez az ösvény egy vastag műanyag vízvezetéket kerülgetett, ezen a csövön volt levezetve a gleccser vize a sziklába vájt csatornákig. Jó tempóban haladtam fölfelé és nagyon élveztem a menetet. A táj csodálatos volt, két nagy sziklafal között haladtam fölfelé, szemben pedig havas hegyek tornyosultak.

Feljebb az út néhol ellaposodott és füves mezőkre értem ki, ahol patak csörgedezett és néhány fa is megmaradt a kevés földben.
Ezek a kis rétek szinte mesebelinek tűntek, még így a már kopár fákkal is… Közben gondolatban az otthon maradt barátaimmal sétáltam, és elképzeltem, hogy ők is mennyire élveznék ezt a kis kirándulást. Eszembe jutott, ahogy Banderral megmásztuk az Olimposz egyik mellékcsúcsát anno az athéni biciklitúra alkalmával, vagy amikor a Dúddal felmásztunk a Garda-tó felett arra a nagy kopasz hegyre, a Monte Baldo-ra… Persze csak miután körbekarikáztuk a tavat 25km/h-s átlaggal! :) Szép idők voltak azok is! Kicsi az esély rá, de el tudom képzelni, hogy egyszer ide eljutunk még egyszer, barátokkal is az életben.

Az Ultar Meadow meseszép katlanjában

Csak később vettem észre, hogy valószínű már magán a gleccseren járok, mert a kőhalmok között nagyobb, fekete jégdarabokat is felfedeztem.
Egyre feljebb és feljebb értem, és közben megszűnt körülöttem az idő, csak másztam és másztam, nagyon élveztem a menést. Egy ponton balra kanyarodott az út, és meredeken elindult fölfelé a sziklás hegyoldalban. Pár perc múlva már felülről láttam azt a kőrengeteget, amin az előbb jártam. Hamarosan megérkeztem a hegyoldal pereméhez, ahonnan egy síkabb rész következett, a katlanban lévő jaklegelő pereme. Megérkeztem az Ultar Meadow nevű helyre. A talaj itt zöldebb volt, és a fű mellett, nagyobb, szúrós növények is meg bírtak maradni. Szemben a hegymászók nagy kedvence, a „Lady’s Finger” (A Hölgy Ujja) nevű csúcs szökött az ég felé, jobbra pedig egy hatalmas, meredek gleccsert pillantottam meg, ez volt az Ultar gleccser. Na, ez már döfi, ez igazi, masszív gleccser, hófehér, tiszta jég! Fantasztikus látvány volt!

Egy óra alatt értem fel a csatornától. Ez feleannyi idő volt, mint amennyit Barbara mondott erre a távra. Pedig ő is tudja szedni a lábait, de én úgy látszik most nagyon meghúztam a tempót, a gyönyörű idő és a táj megbolondítottak. A GPS 3100m-es magasságot mutatott. Csak egy szál Ironclad aláöltözet volt rajtam, a lábamon egy rövidnadrág egy hosszú szárú lastex felett, de nem fáztam – mindaddig, amíg meg nem álltam.

Feljebb két embert és egy házat láttam meg, mint később kiderült, a tegnap esti vacsoránál megismert angol srác, és a kínai lány, Maggie voltak azok. A házat már együtt fedeztük fel. A bejárat előtt téli ruhákat találtunk egy kupacba lerakva, odabent tűzhelyet, egy szögre akasztva pedig lisztet és olajlámpát. Itt el lehetne lenni éjszakára egy matraccal és egy jó hálózsákkal. Vacsorára csápátit készíteni, és nézni a csillagokat! Itt aztán nincs sok fényszennyezés az biztos! Hogy világíthatnak a hegyek és a gleccser teliholdkor…

Lavina az Ultar gleccser felett

Mivel még közel 3 óránk volt sötétedésig, egyetértettünk abban, hogy van még időnk átsétálni a katlan gleccser felöli széléhez, hogy közelebbről is szemügyre tudjuk venni a hatalmas jégtömeget. Épp, mikor elindultunk, hangos roppanást hallottunk a gleccser teteje felől. Egy lavina indult útjára… Mint a pisztolyt, úgy kaptam elő a fényképezőgépet, zoomoltam és elindítottam a felvételt:

A videón jobban látszik a hófelhő, mint szabad szemmel, ezért állítottam le a lavina elülte előtt a felvételt, nem láttam, hogy még tart a dolog, távolról úgy tűnt, mintha megállt volna már. Aztán persze meg is állt, nem sokkal azután, hogy leállítottam a felvételt. A hó már nem érte el a gleccser tetejét. Ez volt a második lavina, amit életemben láttam, és az első norvégiai élményhez képest ez sokkal hatalmasabb és elementálisabb volt.
A gleccser széléig nem tudtunk elmenni, mert egy meredek sziklás peremben véget ért előtte a plató. A peremről azért megcsodáltuk a jégtömeget, és egy jó fénykép kedvéért versenyre keltünk a nappal, ami egyre inkább eltűnni látszott a szemközti hegy mögött, így lehetetlenné téve egy jó fénykép készítését. De valamivel lejjebb, a perem alsóbb szakaszain még sütött a nap, ezért gyorsan arrafelé vettük az irányt. Végül sikerült a kép, igaz a gleccser mellett a fél táj sötétségbe borult már.
Lefelé menet a spontán túratársakkal való beszélgetés alatt úgy elrepült az idő, hogy észre se vettük, és már lent is voltunk a csatornáknál. Ugyanazon a sziklafalon mentünk hazafelé, amin jöttünk, mert Barbara elmondása szerint a másik oldalon keskenyebb és porosabb az út. Ahogy kiértünk a kanyon bejáratához, a délelőttinél szebb látvány tárult elénk, ugyanis most nem szemből, hanem jobb oldalról, a Rakaposhi felől tűzött a nap. Igaz, a panorámakép végül a délelőtti fotókból lett megvágva.

Balra a Golden Peak most megmutatta, miért ez a neve, gyönyörű színekben pompázott már ekkor, noha a naplemente még majd egy órával odébb volt.
A faluba leérve több helyen az apró utcácskák zsákutcáiba futottunk bele, és ezt persze nem bántuk, mert a helyiek végül mindig útba igazítottak, és mindeközben sok érdekeset láttunk, például egy kis kecskét, ami egy falnak támasztott műanyag lavóron tanulta az egyensúlyozást az anyja mellett.

Úgy terveztem, hogy másnap ugyanezt a túrát Zitával megismételjük, de végül nem mutatott különösebb érdeklődést egy újabb gyalogtúra után, inkább nekiállt festegetni és köveket kidekorálni, ami nem is volt baj, hiszen mint már írtam, rám tört a fogam fájása, és ez elég borzasztóvá tette a következő néhány napot, na de azóta már azon is túlvagyunk.

A fogdokinál Karimabadban és Ali falván

Az erődös napunk estélyén megfájdult a fogam, szinte egyik percről a másikra, erős fájdalmat kezdtem el érezni a bal pofámban, ami nem akart szűnni. A másnapi túrához kénytelen voltam egy fájdalomcsillapítót kérni Barbarától, hogy élvezni tudjam a napot. Ez sikerült is, részletek egy későbbi bejegyzésben. A túra utáni estén és az azt követő napon viszont már annyira fájt, hogy csak Barbara fájdalomcsillapítóival maradt elviselhető a létezésem, ezért felkerestük a karimabadi kórházat. Volt fogorvosuk, viszont amikor elkezdett nézelődni a számban, elsötétült a fogorvosi lámpa – elment az áram! Szentségeltem, mert tudtam, hogy a kórház egyazon hálózatra van rákötve a szállásunkkal szomszédos netcafé-val, így a 100MB-os youtube feltöltésemnek is lőttek, hiszen a netcafé ADSL modemje és routere alól is kiment az áram… Ráadásul áram nélkül még az X-Ray, vagyis a röntgengép sem működik a kórházban, így leküldtek minket Aliabad-ba („Ali falvára” – a völgy alján található szomszédos városkába). A doki megkérdezte a nevem és az életkorom, majd valamit felírt egy üres A4-es papírra, ez volt a beutalóm az aliabadi fogászatra. Ezzel útnak is engedett minket, mondván, hogy fogjunk egy Suzukit, és szálljunk le róla az aliabadi bazárnál, onnan majd útba igazítanak minket a kórház felé. Oké, csak azt nem értem, miért pont Suzukit kell, hogy fogjunk? Ezen sokáig nem akadtunk le, nekem konkrétan volt nagyobb bajom is, mégpedig az, hogy az egész bal fejem az államtól a homlokomig úgy zsibbadt, hogy azt hittem, mindjárt kettényílik a fájdalomtól. Így sétáltunk lefelé a KKH irányába, és vártuk, hogy jöjjön valaki, akinek kitehetjük a hüvelykujjunk. …és jött egy Suzuki minibusz, ami elvitt kettőnket 50 rupiért Aliabad-ba! Tehát ezt hívják itt a tömegközlekedésnek! Aliabad-ban csak egy hangyányival volt tisztább és rendezettebb a rendelő, de még itt is egy kopott kilincs nélküli faajtó volt a rendelő ajtaja, a padló pedig éppoly poros volt. Itt megröntgeneztek, és megállapították, hogy az egyetlen gyökérkezelt fogam alatt gyulladt be az arcom. Megmenteni a fogat 30% esély van, de csak a doki megfelelően felszerelt magán (és így pénzes) rendelőjében, vagy lent Gilgitban, vagy Iszlamabadban. A művelet több napot igénybe vesz, 5-6000 rupiba kerül, és nem biztos, hogy eredményre vezet majd, és ha igen, akkor sem dőlhetünk hátra, a gyulladás bármikor újra előjöhet. Másik opció, hogy kihúzzuk a fogat, ezzel nem lesz fogam többé, viszont probléma sem. Végül anti- és probiotikumot kaptam, hogy utóbbi majd levigye a gyulladást és így eljuthassunk Iszlamabadig, akár kerékpáron. Mert, ha bármelyik másik operációt választottam volna, előfordulhatott volna, hogy valami komplikáció lép fel (beletörik a fogam a húzásba, vagy nem sikerül a tömés, és további fájdalmaim lesznek), és ez nem csak azért lett volna kellemetlen, mert megakadályozott volna minket a KKH-n való továbbbringázásban, hanem a jó ég tudja, hogy mi történt volna velem a továbbiakban. Pl. egy félbetört foggal való kényszerbuszozás Iszlamabadba a legrosszabb, amit csak el tudok képzelni. Így a gyógyszerrel szépen lemegy a gyulladás, ezzel nyerünk pár hetet, azalatt leérünk kedvünk szerint Iszlamabadba, ahol amíg az indiai vízumra várunk, majd szépen megmondják, és megcsinálják a fővárosi dokik a frankót a fogammal. Szóval ebben maradtunk hosszas gondolkodás és mérlegelések után.

A patikák és a tömegközlekedés

A doki a receptet az előző dokitól kapott A4-es lap hátoldalára írta fel, ezzel ballagtunk át a szomszédos gyógyszertárba, ami egyáltalán nem hasonlított az otthoni gyógyszertárakra. Kezdődött ott, hogy az egész inkább egy boltnak nézett ki, se pult, se tisztaság, se képzett gyógyszerészek nem voltak benne, mint ahogy az otthon lenni szokott, ellenben egy olyan figura árulta a gyógyszereket, akit indulásunk előtt százszor inkább néztem volna terroristának, mintsem gyógyszerésznek. Persze ez csak az én téves kondicionálásom és hülyeségem miatt lett volna így. A fickó természetesen teljesen kedves és segítőkész volt, mindent meg tudtunk nála vásárolni, és az egész pakk nem került többé pár száz rupinál. A gyógyszerek nagyon olcsóak voltak, és a legkülönbözőbb antibiotikumokat is megkaphattuk volna recept nélkül, fillérekért. A pirulákat nem csak dobozostul, hanem levelestül is árulták, a hozzá tartozó doboz és a benne található „kockázatos és mellékhatásos” papír nélkül. Ez az európai fejünknek nagyon meredek volt, hát még az, amit Barbara mesélt nekünk ennek kapcsán. A húga – aki amúgy nagyon kedvesen konzultált velünk e-mailben a bajomról és a gyógyszerekről, amit ezúton is köszönünk! – orvos Darwinban (majd lehet, hogy meglátogatjuk! :) ), és ő általa tudja Barbara, hogy az a gyógyszer, amit Ausztráliában az orvosok csak nagyon szigorú keretek között, csak indokolt esetben írhatnak fel a betegeknek, az itt Pakisztánban, vagy Indiában teljesen szabadon megkapható bármely boltban, vagy az előbb lefestett stílusú gyógyszertárban, ráadásul fillérekért. Azt is elmesélte Barbara, hogy sok helyen, főleg Indiában, rengeteg kamu gyógyszert kapni, amelyek csak álgyógyszerek, jó esetben „üres” tabletták, amiktől se jobban, és remélhetőleg se rosszabbul nem leszel. Ez a dolog aztán később engem is elgondolkodtatott, mivel az itt vásárolt antibiotikumtól nem jelentkeztek a szokásos fosós mellékhatások nálam. Aztán persze rájöttem, hogy a másik gyógyszer, amit felírt a doki, az valószínű probiotikum, és ezért székelek egészségeset. :)

Hazafelé a gyógyszertárból még megebédeltünk 50 rupiért ketten (130 forint), és felpattantunk a helyi tömegközlekedés egyik csodájára, egy átalakított Suzuki kisteherautó platójára. Eleinte attól féltünk, hogy sose gyűlik össze a szükséges utas mennyiség és sose indulunk el, aztán később már attól, hogy ne tuszkolódjon be egy 11-edik ember a másfél négyzetméteres platóra. A kétoldalt felszerelt kis priccseken tudtunk leülni, a későn érkezők pedig a kocsi hátulján álltak a lökhárítón, és az ülő utasok fölé szerelt ponyvatartó rudazatába kapaszkodtak. Utóbbi tiszta rozsda volt, és több helyen el volt már törve, így a kapaszkodók sorsára én semmiképp sem kötöttem utasbiztosítást. Végül persze minden baj nélkül megérkeztünk a Zero Pointhoz, az összes utas túlélte az utazást, és közben egyiküktől még egy tanácsot is kaptunk a fogamra: sós vízzel kell öblögetni!

Spirituálisan meggyógyítanak

Na, most hogy ennyi mindenen keresztüljutottunk, térjünk rá végre egy sokkal vidámabb témára, a Késes Gyógyító történetére. Amikor épp nem fetrengtem a fájdalomtól az ágyamban a Karimabadban töltött nyolc nap utolsó négy napján, akkor próbáltam naplót írni, és azt a szállásunkkal tőszomszédságban lévő Kado Internet Café-ban publikálni, amikor épp volt valami kóboráram a város elektromos hálózatában. Ezt a netcafét egy Abas nevű alacsony növésű fiatal srác üzemeltette, akit mindannyian nagyon bírtunk. Egyszer odajött hozzánk, hogy „Please, leave me positive reference on my Couchsurfing profile!”, amikor kérdeztük, hogy miért, mi a baj, miért kell pozitív referenciát hagynunk rólad a Couchsurfing-en, akkor szinte kétségbeesetten, de közben nagyon mulatságosan válaszolta: „Somebody left a negative reference about me, and it’s shake my profile!” – Valaki hagyott rólam egy negatív referenciát és ez megrázta a profilomat! Ezen a „Shake my profile” kifejezésen aztán még sokat mulattunk. A negatívumot egyébként egy nő hagyta Abas profilján, egy olyan tag, akinek már három negatív referenciája is van, ezért – és mert mi mondjuk! – elhihetitek, hogy Abas jó gyerek, nyugodt szívvel ajánljuk bármelyikőtöknek Host-ként, aki Karimabadban jár! Sőt, ha jöttök, adjátok át neki üdvözletünket! :)

Szóval amikor a krumpli méretűre feldagadt bal pofámmal benyitottam a netbook-al a hónom alatt a netcafé-ba, egyből én lettem a figyelem középpontja, és Abas rögtön elkezdett emlegetni egy spirituális gyógyítót. Mikor rákérdeztem, hogy ő-e az az ember, aki az erődben idegenvezető, kiderült, hogy már ismerem a gyógyítót, Ejazbaig-ról van szó ugyanis!

Épp, mikor ezt tisztáztuk, benyitott Ejazbaig a netcafé ajtaján! Azt a kutya mindenit, ez szinte kísérteties volt! Kérni sem kellett Ejazbaig-t, mikor látta az arcomat, szinte szemrehányást tett, hogy miért nem kerestem még meg, hisz ő mindjárt meg tud gyógyítani, és holnapra kutya bajom se lesz! Na, nekem sem kellett több, ez magas labda volt, és én kíváncsian éltem a lehetőséggel, sose gyógyítottak még spirituálisan – akármit is jelentsen ez -, és ha másnak nem is, egyfajta élménynek biztosan jó lesz, és talán rosszabbodni sem fog tőle az állapotom! A nagy kérdés már csak a gyógyítás ára volt, de miután Ejazbaig egy legyintéssel közölte, hogy ugyan menjek már, ezt ő teljesen ingyen, szívességből megteszi nekem, minden akadály elhárult, indulhattunk hát a fél órás műveletre a szomszédos Karimabad Inn vendéglőjébe. Erre azért volt szükség, mert Ejazbaig a sós vizet is bevetette a bajom ellen. Egy pohár sós víz mellé kellett leülnöm Ejazbaig-al szembe. Le kellett hunynom a szemem, hogy Ejazbaig megkezdhesse a kezelést. Az arcom és a fejem különböző részeire tette a szinte forró kezét, miközben folyamatosan mormogott egy számomra ismeretlen szöveget – utólag elmondta: mantrákat – és bizonyos időközönként háromszor rá is fújt az arcomra, ahogy a pohár sósvízre is. Negyed óra elteltével már nem csak az arcomat, hanem az egész fejemet mindenütt megfogdosta, szinte már masszírozta, aztán a karomat és a felsőtestemet is. Közben a szöveget folyamatosan nyomta, és bár fogalmam sincs, hogy mit és hogyan és miért csinált, de az látszott rajta, hogy apait-anyait belead, így én is igyekeztem – igaz erről se voltak fogalmaim, hogy hogyan kell, csak gondoltam rá, hogy „okéé, akkor most kell figyeljek, hisz épp most gyógyulok”. Persze semmi különösebbet nem éreztem, igaz, az arcom se fájt már különösebben. A sós vízzel 2 percig való öblögetés viszont igazi kihívás volt, mert a feldagadt arcomban nem volt könnyű ott tartani a vizet ennyi ideig, ebben már elzsibbadt kicsit az állkapcsom. De a fogamat nem éreztem már ezután. Nem hogy fájni, hanem egyáltalán! A fejem még kicsit sajgott, de közel se olyan elviselhetetlenül, mint sokszor előtte. Késő este aztán, ahogy szokott, menetrend szerint visszatért az erős fájdalom a bal arcomban, így kénytelen voltam újabb adag fájdalomcsillapítót bevenni. Viszont azt észrevettem, hogy maga a fog teljesen elmúlt fájni! Előtte ugyanis érzékeny volt, ha étkezéskor hozzáért az étel, ordítani volt kedvem a fájdalomból, de Ejazbaig kezelése után azon vettem észre magam, hogy összezártam a fogsoromat anélkül, hogy éreztem volna bármit is. Másnapra egészen jobban lettem, harmadnap már tudtam élni fájdalomcsillapítók nélkül, és negyedik nap tovább tudtunk gurulni Karimabadból. Persze, hogy ezt Ejazbaig mantráinak és spirituális energiáinak, vagy a sósvíznek, esetleg az antibiotikumnak köszönhetem-e, azt már soha nem tudjuk meg! :)

Ki az a Késes Gyógyító, és hogyan gyógyít?

De még mielőtt lezárnám a Karimabadi meséket, a legvidámabb történetet nem szabad elfelejtenem elmondani! Barbara mesélte nekünk a spirituális kezelésem utáni napon, hogy beszélgetett Abas-al rólam (már a fél település rólam beszélt…), és Abas elmondta neki, hogy ha ez a kezelés nem segítene, még vannak egyéb opciók is, pl. hogy csoportosan imádkoznak értem, vagy, ha már semmi más nem segítene, van egy 100% biztos módszer (“That’s for sure” – ahogy ő mondta), szóval van a városban egy másik gyógyító is, egy „knife healer” (késes gyógyító). Utóbbi igencsak felkeltette az érdeklődésünk Zitával, és komolyan gondolkodtunk rajta, hogy már csak a kíváncsiság kedvéért is felkeressük az illetőt, annak ellenére, hogy időközben erős javulásnak indult az állapotom.

Utolsó este, amikor már a pakisztáni srác és a svéd leányzó is visszaérkeztek az elmondásuk alapján földi mennyországhoz hasonlító Shimshal nevű helyről, közös vacsorát csaptunk az Old Hunza Inn-ben. Velünk volt még Barbara, egy kínai lány, Maggie, és a gulmiti barátunk, Zahir apukája is. Ő róla nem sokat tudtunk, csak azt láttuk, hogy napjai nagy részét mindig ott töltötte a szálláshelyünk vendéglőjében, így nem volt meglepő, hogy ekkor is az asztalunknál ült. Vacsora közben előkerült a késes gyógyító, mint beszédtéma, mert egész nap beszéltük, hogy ugyan hogy a jó bánatba lehet képes valaki egy késsel gyógyítani? Belénk vágja valahová a kést, hogy aztán úgy fájjon, hogy az eredeti problémánk már eltörpül amellett? Vagy váratlanul úgy ránk ijeszt egy nagy késsel, hogy úgy megrémülünk, hogy elmúlik minden bajunk? Vagy egyszerűen kivágja a fájdalmas részt a testünkből? :) Egy éjszaka leple alatt titokban az ágyunkhoz osonó, és ott egy hatalmas bárddal ránk ijesztő misztikus lényt vizionáltunk magunk elé. Arra is gondoltunk, hogy lehet, hogy Ejazbaig a késes gyógyító: nappal sós, fokhagymás vagy citromos vízzel és spirituális energiákkal operál, éjjel pedig egy sokkal földhözragadtabb módszerrel, egy késsel. De az is lehet, hogy utóbbi csak teliholdkor tör rá. Szóval csűrtük-csavartuk a témát és közben igen jól mulattunk.

A Késes Gyógyító megannyiszor visszatért a beszélgetés fősodrába, például amikor a pakisztáni srác elpanaszolta, hogy mennyire szeretne, de mégsem tud Gulmitban tanítani, mivel oda főként külföldieket várnak, vagy pakisztáni nőket, csakhogy ő az egyik csoportba sem tartozik. Erre Zita benyögte, hogy „I think your problem could be solved by the Knife Healer!” – Azt hiszem, a problémádat tudná kezelni a Késes Gyógyító! Ettől már szinte sírva röhögött az egész társaság. A dolgot persze az tette leginkább varázslatossá, hogy még mindig fogalmunk sem volt róla, valójában ki is lehet a Knife Healer Karimabadban. Talán Abas? Nazim, vagy a nagymamája? Esetleg Ejazbaig harmadállásban? Talán nem is élő személy, csupán egy legenda, ami nevetéssel gyógyít?

Közben az áram elment újra, és az asztalt leszedték előttünk, de mi még mindig ezt találgattuk a sötét szobában egy árva gyertya fényénél. Már épp feladtuk volna, amikor Zahir apukája, aki eddig hozzánk képest csendesen üldögélt mellettünk, felállt azt asztaltól, és egy jó félméteres disznóölő bárdot a magasba emelve, félelmetes, hörgő hangon közölte velünk: „I’m the Knife Healer!” – Én vagyok a késes gyógyító! … :) Na jó, kitalálhatjátok, hogy nem így történt, hiszen nem egy másodosztályú horror regényt olvastok, hanem egy valóságos utazás naplóját.  De felmerült bennünk Zahir apukája, mint lehetséges „Knife Healer”, és ezen persze ismét akkora nevetés tört ki, hogy majd lefordultunk a padról. Aztán megjelent Abas… Nem, nem volt nála kés, viszont még kés nélkül is egy mondattal azonnal megölte a Késes Gyógyító Legendáját. A Knife Healer nem máshogy, mint akupunktúrával gyógyít, és nem csak teliholdkor, hanem bármikor, amikor igény van rá, ráadásul nem Ejazbaigról van szó, és nem is Zahir apukájáról. :) Így már egyből nem volt olyan izgalmas a téma, de eddigre már épp kellően kinevettük magunkat rajta.

Bocsánat, hogy ilyen sületlenségekkel fárasztottalak Benneteket, de mivel 8 napot egyhelyben töltöttünk, ebből én közel négyet ágyban nyögve, nem maradt mesélni való a tájról és az emberekről, viszont ez a „Knife Healer” sztori nagyon megmaradt bennünk, ezért jó móka volt még leírni is. A következő részben túrázni fogunk! ;)

Az ételek és az éttermek

Karimabadban az Old Hunza Inn-ben szálltunk meg, a „Zero Point” nevű útkereszteződéstől nem messze. Érkezésünk estéjén befizettünk ugyanezen a helyen egy-egy 150 rupis vacsorára. Ezért a pénzért (ami nem több, mint 400 forint) cserébe kaptunk teát, zöldséges tésztalevest, vegyes zöldséget (krumpli, zöld trutyival), és babot finom szószban, utóbbiakhoz a köret egy hatalmas tál rizs volt. Mindezekből annyiszor kérhettünk repetát, ahányszor csak akartunk, vagyis inkább úgy történt ez, hogy amikor bármelyik tál kiürült, a kérésed nélkül azonnal hoztak egy teli tálat az adott ételből. A végén már úgy kellett rájuk szólni, hogy ne cseréljék ki a tálakat, mert nem bírunk többet enni. Szóval jó hely volt ez az Old Hunza Inn, nagyon szerettünk ott lenni, de ennek más okai is voltak.
Karimabad városkájának fő ütőere egy, a hegyoldalban kanyargó kis főutca, ami egyben a bazársor is. Itt több apró „éttermet” is találni, de mi csak kettőt próbáltunk ki ezek közül. Hamar a kedvencünk a „Lucky Star Restaurant” lett, ami igazából csak egy picike, utcára nyíló helyiség volt, amit egy ember tartott fent. Itt első és utolsó karimabadi napunkon ettünk nagyon finom csirkét, csápátival.

Ez a gyakorlatban úgy nézett kis, hogy egy kis tányéron kaptunk néhány csirkehús darabot jó sok, enyhén csípős szósszal nyakon öntve, mindezt pedig friss csápátival tudtuk csak enni, mivel az evőeszközök ismeretlen tárgynak számítottak a „Lucky Star”-ban. A csápátiről azt hiszem már írtam, ez itt a helyi kenyér, mindig frissen készítik a kemece oldalára tapasztva, így a vékony, puha tészta hamar átsül, és aztán lehet apró darabokra tépni, s lapátolni befelé vele az ételt, na meg tunkolni a finom szaftot. Ezt a két alkalmat leszámítva szinte teljesen vegák voltunk mind a nyolc nap. Én még egyetlen egyszer megpróbálkoztam a rántottához egy kis Kínából importált virsliféleséggel, de annak is csak az lett a vége, hogy az egerek ették meg. Ezt leszámítva vagy rántottát, vagy ritka alkalmakkor tésztalevest ettünk, de leginkább a szállásunkon, az Old Hunza Inn-ben, és a szomszédos Karimabad Inn-ben ettünk nagyon olcsón, nagyon finom és bőséges főzelékszerű ételeket (mixed vegetables – krumpli kevés egyéb zöldséggel, Dall, valamilyen bab finom szósszal).
Van egy egész Pakisztánban érvényes szabály, mégpedig, hogy ha elfogyott az étel a tányérodról az étteremben, kérhetsz még egy kicsit. Ez a repetázás teljesen általános és elfogadott dolog, és nekünk nagyon hihetetlen volt, hogy nem számolnak fel érte pluszba felárat, vagy ilyesmit, mert a repetában a legmeglepőbb, hogy teljesen ingyenes. Ez az én fogyasztói társadalomban felnőtt lelkemnek nagyon szokatlan még mindig, pedig ahányszor csak kértünk repetát, eddig mindig kaptunk, a Lucky Star-ban például a „Yes, why not…” választ kaptuk – a plusz fél adag csirke mellé. :)

Legújabb háziállatunk – A kisegér

Na, és most hogy jól kiveséztük az ételeket, térjünk rá az egerekre. Zitával a legkisebb szobában laktunk az épület sarkában. Ez azért volt jó, mert a napsütéses napokon nagyon világos volt a szobánk. Ahogy előbújt a nap valahonnan a„Golden Peak mögül, onnantól kezdve egészen késő délutánig besütött a szobánkba, és az az előtt található hosszú teraszra, míg el nem tűnt valamikor öt óra után a Rakaposhi nevű 7000-es mögött. Ráadásul, mivel pici is volt a szoba, ezért egyben a legmelegebb is volt, így sokszor volt vendégünk, mivel szerettek nálunk üldögélni az emberek – és ennek mi örültünk. De nem csak az emberek szerették a szobánkat, hanem az egerek is. Erre valamikor az első éjjelek egyikén lettünk figyelmesek, amikor éjjel zacskócsörgésre ébredtünk. Tudtunkkal minden vendégünket kiengedtük, ezért csak valamilyen állat jöhetett szóba. Amikor közelebb mentem a hang irányába a fejlámpámmal, egy apró szempárat és egy világos szőrű kis állatot pillantottam meg. A kisegér persze gyorsan elszaladt és eltűnt egy fal menti üregben.
No, innentől kezdtük el etetni az egeret – pusztán diplomáciai okokból: ha nem éhes, nem eszi meg, ami nem az övé, pl. nem rágja ki a vízálló Ortlieb táskáinkat sem a bennük található élelem reményében. Zita gyermeki örömmel leste minden alkalommal, hogy eltűnt-e a lyuk mellé kitett étel. Kapott az egér minden földi jót: karikákat a már említett kínai virsliből, mazsolát, szárított sárgabarack darabokat, almadarabkát… a halkonzerv volt talán a legkapósabb. Lényegében, amikor Zita épp evett, jó cserkész módjára mindig adott a tányérjáról valamit az „aranyos kis egérkének” – és mindig megjegyezte, milyen büszke most ránk Szent Antal. (Zita: ő a „természet szentje”, nagyon szerette az élővilágot, gyakran ábrázolják, amint épp madarakat etet és velük beszélget.) Egyik éjjel Zita természetfilmes módjára, kamerával a kezében figyelte „az aranyos egérke” életét, mikor konstatálnia kellett, hogy „egérkékről” van szó, mert legalább kettő, de talán három is volt belőlük – ennek függvényében nőtt a napi ételadag, és nekünk sem volt panaszunk a plusz három albérlőre. Egy nap viccelődtünk rajta, hogy Zita fest a fal menti üreg köré kerítést, kaput, és valamiféle vicces feliratot (Pl. „Home, Sweet Home”) az egérlyuk fölé, de végül erről letettünk, mert a házijaink lehet, hogy nem örültek volna a falfestménynek. Így Zita végül maradt a tájképeknél és a köveknél. Merthogy végre találtunk ecsetet a bazársoron, és Zita elkezdhette kiélni művészi énjét. Karimabadi tartózkodásunk alatt festett egy tájképet, és számos, saját maga által válogatott követ is feldíszített színesbe. Aztán a takaríthatnék is rátört, és elrendezte a szállásunk vendéglőjében található könyvespolcot, kiporszívózott és lemosta az ablakokat, cserébe számos teát és egy ingyen vacsorát kaptunk.

Barbara, Nazim, és az ő 92 éves, makkegészséges nagymamája

Most, hogy végeztünk az ételekkel és az egerekkel, térjünk rá az emberekre. Eredetileg csak egy-két napot terveztünk maradni Karimabadban, de ebből aztán jóval több lett, ezt részben annak köszönhettünk, hogy összetalálkoztunk egy honfitársunkkal, Barbarával. Jó volt végre egy magyarral beszélgetni és időt tölteni, Barbara ráadásul magyar-ausztrál kettős állampolgár, így rengeteg érdekes dolgot mesélt Ausztráliáról. De nem csak erről a szigetről, hanem Indiáról és más országokról is, mivel Barbara már jó pár éve úton van. Ha jól emlékszem, neki 9 év után lett elege a társadalmunk által diktált dolgozz-keresssokpénzt-fogyassz típusú életből (tovább bírta, mint én), és otthagyta a java programozói karrierjét egy tartalmasabb élet reményében. Ez annyira megtetszett, és bejött neki, hogy már hosszú évek óta csak utazgat a világban, persze ezalatt igyekszik útba ejteni minden évben Magyarországot és Ausztráliát is. Nem csak a világ tetszett meg Barbarának, hanem annak egy különleges kis szeglete is, ez pedig Pakisztán és a Hunza vidéke. Érkezésünkkor már második hónapját töltötte Karimabadban és annak környékén, mert annyira megtetszett neki ez a hely. Nem először van már itt, és mivel Pakisztánba csak kisebbfajta bravúrral lehet bejutnia a magunkfajta utazónak, most jól kihasználja az alkalmat, hogy itt lehet.
Éppen ezért már a környéket is jól ismerte, mivel számtalan kisebb-nagyobb sétákat tesz minden nap, így nem csak, hogy rengeteg hasznos tanáccsal és túraötlettel szolgált nekünk, hanem néhányszor el is kísért minket útjainkra, legyen szó bevásárlásról a városban, vagy „kanal-walk”-ról.
Barbara szinte már családtagnak számított egy karimabadi családnál, Naziméknál. A történet úgy kezdődött, hogy szeretett volna friss cseresznyét vásárolni, de nem talált ilyet sehol, ellenben Nazimék kertjében megpillantott néhány, az érett cseresznyéktől roskadozó cseresznyefát. Bekopogott hozzájuk, aminek a vége az lett, hogy nem csak egy nagy zsák cseresznyét, hanem mandulát és mindenféle egyéb földi jót is kapott, többek között az egész család önzetlen barátságát.
Így történhetett, hogy Barbarán keresztül mi is megismerkedtünk Nazimmal, aki szintén nagy segítségünkre volt Karimabadban. Nem csak, hogy több ízben vendégül látott minket és érdekes történeteket mesélt, hanem a gyakorlatban is nagy segítségünkre volt. Szerettünk volna SIM-kártyát vásárolni a telefonunkba, de az ehhez szükséges regisztráció csak pakisztáni állampolgároknak lehetséges, és itt jött képbe Nazim, aki ebben önként és dalolva segítségünkre volt. Így lett egy SIM-kártyánk és egy pakisztáni mobilszámunk 150 rupiért, amiből 100 lebeszélhető. Ebből máris előttünk 4,5 rupit, mivel aktiváltunk 200 ingyen sms-t. A percdíj belföldön bármely számra 1 rupi/perc ha jól emlékszem, ez tehát 2,7 Ft/ perc. Röviden: olcsó telefonálni és sms-ezni Pakisztánban.
Két alkalommal voltunk Nazimék otthonában, ahol a lányok nagy-nagy örömére a kertben maggyűjtést csaptunk, hogy aztán jól belakjunk a mandulával. Bent a házban finom tejes teát kaptunk hunzai kenyérrel, amit Nazim kis darabokban a teába áztatva evett meg. Ebben én is követtem, mert ez engem kisgyerekkorom egyik kedvenc eledelére, az „áztatott”-ra emlékeztetett. Utóbbi kakaóba áztatott kenyérdarabokat jelentett a családunkban. Rendes meleg ételt is kaptunk Naziméknál, méghozzá Nazim 92 éves nagymamájától. Az öreglány már önmagában fantasztikus látvány volt, de hát még az, ahogy sürgött-forgott körülöttünk. Szinte már szégyenkeztünk, hogy egy ilyen idős néni ugrál körülöttünk, de hiába, mert a nénit nem lehetett lelőni, hozta nekünk az ételt és a teát, tette mindezt láthatóan nagy örömmel és könnyedén. Persze a néni nem beszélt angolul, ezért csak Nazimon keresztül tudtunk vele kommunikálni, vele is csak úgy, ha Nazim szó szerint ordított a nénivel, ugyanis a nagymama nagyot hall. Ezt leszámítva viszont makkegészséges, még a szemével sincs baj, sőt kifejezetten sasszeme van. Ezen persze mi nagyon meglepődtünk, és egyből kérdeztük Nazimtól az örök élet titkát, a nagymamájának életvitelét, jó egészségének vélhető okait. Tehát a titok: a nagymama világ életében csak a saját maga által termesztett zöldségeket és tejtermékeket fogyasztotta, és fogyasztja jelenleg is. És ebben a mondatban már benne volt a titok másik fele is: „saját maga által termesztett” – a néni mind a mai napig gondozza a kertet, tehát nap mint nap mozog, és van célja. A néninek már a jelenléte is fantasztikus volt, ahogy leült mellénk, mosolygott ránk, beszélt hozzánk – még ha közvetlenül nem is értettük, mit mond. Ilyen szép öreg embert talán még nem láttunk.

Baltit Fort – A Baltit-i Erőd

Karimabad régi neve Baltit, és a városka „tetején” egy dombon található a város fő nevezetessége, a Baltit Fort, vagyis az Erőd, amely állítólag több, mint 760 éves. Ezt azt hiszem a harmadik napunkon látogattuk meg, Barbara kísért fel minket a várig, ahol csillagászati, 400 rupis áron kiválthattuk a belépőinket, amihez viszont már idegenvezetés is járt. Ejazbaig volt a „guide”-unk, aki nagyon kedves, érdeklődő, és közvetlen volt velünk, így az erődbéli látogatásunk egy nagy részét a könyvtárszobában kedélyesen beszélgetve töltöttük. Meséltünk mi is magunkról (ezt a részt most átugranám, aki a e sorokat olvassa, talán ismer már minket), és ő is magáról, mégpedig arról, hogy ő egyfajta spirituális gyógyító, egyedi technikája van az emberek gyógyítására, és sok olyan embert meggyógyított már, akivel a hagyományos orvoslás és gyógyszerek nem bírtak. Olyan embereket is meggyógyított, akik amúgy nem hittek az ő képességeiben, pl. egy Hepatitis C-vel fertőzött beteget kikúrált két hét alatt. De a legtöbb fájdalom és kór másnapra eltűnik a szervezetből a kezelése nyomán. Elmondása szerint két féle alapprobléma létezik, amikor az emberben túl sok lúgos, vagy túl sok savas méreganyag található. Az egyik tünete a hideg, a másiknak a meleg lábfej – arra már nem emlékszünk, hogy melyik-melyik. Egyik gyógymódja, hogy 1 liter vízben felold rengeteg összenyomott fokhagymát, majd a vizet energiával tölti fel és ezt issza meg a páciens. A másiknak pedig lényegében ugyanez, csak citromos vizet energizál meg Ejazbaig. Ezek a módszerek az elmondása szerint nagyon hatásosak, és több technikát is ötvöznek magukban.
Miután jól elbeszélgettünk a könyvtárszobában, folytattunk utunkat az erőd helyiségeiben, amik között nagyon apró, alacsony ajtókon át tudtunk közlekedni. A végén a tetőre is kilyukadtunk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt körbe a hegyekre, na és persze Karimabadra is, a szomszédos, 800 éves Altit Fort-ról nem is beszélve. Na, hát nekem ezen a ponton merültek ki véglegesen a fényképezőgépemben az elemek, és itt derült ki, hogy a magunkkal hozott pótelemek is le vannak merülve. Ekkor felötlött bennem, hogy itt áll mellettünk Ejazbaig, e különleges képességekkel és energiákkal megáldott gyógyító, hát vettem a bátorságot, és megkérdeztem, hogy nem tudná-e megenergizálni az én ceruzaelemeimet is, csak egy kicsit legalább, hogy még pár tucat képet tudjunk vele készíteni. Ejazbaig nem nevetett ki az ötletemért és sértésnek sem vette, viszont az elemeimet a tenyereibe temette, és azt zsebre tette, majd csukott szemmel pár másodpercig… Pár másodpercig csinált valamit, ami közben úgy tűnt, hogy nagyon koncentrál. Feltöltötte az elemeimet! Legalábbis ezt reméltem, ha más nem úgy, hogy kicsit megmelengette őket, ez szokott működni a téli síelésekkor. De most nem működött, sajnos egyetlen további képet sem tudtam készíteni. Úgy látszik, a telepekkel nem bír Ejazbaig, csak az emberekkel! :) Mindenesetre velünk nagyon kedves volt, és azt is megbocsájtható bűnnek találtam, hogy az elemeinket nem tudta feltölteni, főleg azok után, hogy megígérte, hogy bármikor visszajöhetünk az erődbe ingyen, és felmehetünk a tetőre fényképezni. Azt beszélgettük lefelé sétálva Zitával, hogy ez Európában mennyire elképzelhetetlen lenne, vagy legalábbis ritkaság számba menne. Megveszed valahová a belépőd, aztán kiderül, hogy nem tudsz bent fényképezni, de másnap beengednek ingyen, mert jó fejek… Ehelyett vannak szupermodern kapus rendszereink, ez már csak emiatt is lehetetlen lenne, mert egy embertelenebb világban egy gép adja ki a jegyedet és kezeli le.

Csónakkal az Attabad-tavon

Gulmitból a blokkig jó egy órát ment a hajó. Ezúttal nem volt rámpánk, ezért le kellett málházni a bringákat és egyesével mindent feldobálni a csónakra. Bár Zahir segített az induláskor alkudni, de még így is ezer rupit kellett fizetnünk ezért az útért. 300-at fejenként (turistáknak ennyi, helyieknek csak 100), és 200-at bringánként. Ennyiért egy órát tölthettünk a tavon a helyiekkel egy csónakban. A csónakon töltött időt a hideg szél ellenére még mindig nagyon élveztük, mert fura volt nekünk az egész szerkezet. Leginkább a csónak farában helyet foglaló, színes kormányát egyhangúan szorongató „sofőr”-ön mulattunk, persze csak magunkban. A mi szemünknek felettébb mulatságos látvány volt, nézzétek csak:

Hatalmas hegyek között haladt a kis hajónk, néha egész közel a sziklafalakhoz. Ahogy közeledtünk a blokkhoz, úgy lett egyre meredekebb a tó körül a sziklafal, és a tó alsó szakaszain már el tudtam hinni, amit meséltek nekünk, mégpedig, hogy a tó a legmélyebb pontján több mint 100m mély. Amikor már egész közel voltunk a blokkhoz, csónaktársaink felmutattak a hegyre. A földomlás nyomai tisztán láthatóak voltak a hegyen, egy vonaltól balra más színű volt a hegy, látszott, hogy nemrégiben szakadt le.

A „kikötő” a blokknál

Ahogy megpillantottuk a blokkon a kikötőnek nevezett káoszt, rögtön tudtuk, hogy nem lesz egyszerű a partraszállásunk. Teherautók, traktorok egymás hegyén-hátán álltak egy kis poros úton a meredek sziklafalban, a csónakok pedig egy nagyon szűk helyen parkoltak. A miénk is csak úgy tudott kikötni, hogy csak egy másik csónak orrán átlépkedve tudtunk kimenni a partra, ami gyakorlatilag csak egy meredek sziklafal volt. De ezt a sziklafalat rengeteg ember taposta, ezért elkezdett porzani, és ez a szürke por mindent belepett, legfőképp a lábfejünket. A táskákat csak úgy tudtuk felhordani az útig, hogy én cipeltem őket, a maradékot pedig Zita őrizte a csónakon. Zita figyelmeztetést kapott az egyik csónakbeli barátunktól, hogy vessen ügyet a táskáinkra, mert „viszik őket”, és nem lehetett tudni, hogy jóindulatból, vagy mert meg akarták fújni őket. Ezért végül csak mi hordtunk minden táskát, de így is nehéz volt, mivel odafent az úton egy rövid ideig őrizetlenül maradtak. Megpróbáltuk a logisztikai lehetetlent, de még így is volt pár perc, amikor csak távolról tudtuk figyelni, hogy nem fújja-e meg valaki őket. A bringákat se volt sokkal egyszerűbb felcipelni, de azokat legalább nem tudták volna olyan könnyen elvinni.

Végül csak fent voltunk az úton, mind a két bringával és nyolc táskával hiánytalanul, sértetlenül, térdig a szürke porban, körülöttünk kíváncsi helyiekkel, pont mint lent a csónakon. Mert mikor először lementem Zitához, 20-an állták őt körül, úgy kellett szétoszlatni a tömeget. Valószínű csak segíteni próbáltak volna, de 1 – nem tudtuk, hogy valóban így van-e, 2 – nem tudtuk, hogy szeretnének-e a segítségükért pénzt kapni. Miután összeraktuk a bringákat a csomagokkal, keserves tolás kezdődött.

Bringával a tengelyig érő porhomokban

Az út egyirányú volt, egy körben lehetett csak megközelíteni ezt a csodás kikötőt, de mi a menetiránnyal szemben kezdtük el tolni a helyi segítőink tanácsára. A mély porhomokban nagyon nem volt könnyű a haladás, és ezt látva néhány a bringáink körül lődörgő pakisztáni segített nekünk tolni a bringákat, mondván, hogy ez az út rövidebb és könnyebb. Kínkeservesen, de feljutottunk a kb. 80m magas emelkedőn. Szegény bringák hogy néztek ki… Hát ezért kell ide ennyi traktor, meg terepjáró, csak azok képesek áthaladni ezen a könnyű, mély porhomokon. Ahogy elindultunk lefelé, az első kanyarból láttuk, hogy egy nagy szerpentin vár ránk, amin leereszkedve újra el tudjuk érni az eredi KKH útját. Szóval gyakorlatilag a két éve a hegyről lehullott kőtörmeléken haladt ez a kis ideiglenes út. És mivel ez az út semmiféle speciális borítást nem kapott, csak az ott jártunkkor is tevékenykedő markolók által készült, ezért ezt a kőzetet hamar szétmorzsolták a járművek – így kaptuk meg ezt a csodálatos, könnyű porhomokot.

Lefelé felszálltunk a bringáinkra, és legnagyobb meglepetésünkre egészen jól tudtunk velük haladni, noha a porhomok nagyon mély volt. Viszont mivel könnyű is volt, hiába süllyedtünk néha közel tengelyig, ez nem akadályozott meg minket a haladásban. Annyira könnyű volt ez a porhomok, hogy szállt is mindenfelé. Hamar tele lett vele mindenünk, a bringánk, a táskáink, a ruháink és persze az arcunk is. A szembejövő traktoros arcát sajnos egyszer sem sikerült igazán jól lefényképezni, pedig érdemes lett volna – vastagon állt rajtuk a szürke por.

A szerpentin elején aztán kaptunk még egy kisebb fölfelét, ahol elakadtunk, és le kellett szállnunk. Brutális mély volt a homok, ahogy felálltam a bringámról, az megmaradt állva a helyén, mivel a táskák alja már a homokot érte.

A videó alatt alig jutottam szóhoz, ezért nem fejeztem be egy mondatot. Szóval Karimabadban azonnal le fogjuk pucolni a bringákat. Mert sajnos a lánc is kapott a homokból, nem is keveset. Az egész hátsó agy, a lánc és a fogaskerék vastagon állt a szürke porban, a láncfeszítő alja pedig benne volt a homokban. Ha hagyományos váltóval indultunk volna el, azt itt valószínű leszakította volna a homok, vagy ha még időben észbe kapunk, valahogy átemeltük volna a bringát a mély homokos részeken, vagy feltettük volna egy dzsipre, vagy én nem is tudom… de az biztos, hogy ez nagy vesződséggel járt volna. Így viszont a Rohloff-al tudtunk haladni. Persze közben azért így is nagyon sajnáltuk szegény gépeket, de úgy voltunk vele, hogy nekik is és nekünk is az a legjobb, ha minél előbb kijutunk ebből a szürke porhomokos pokolból. Mert számomra ez az volt, maga a pokol, vagy legalábbis nem kerékpározásra való hely, az biztos. Mindenütt szállt a szürke por, és az út a por alatt nagyon buckás volt, úgy dobált minket, hogy nem egyszer meg kellett állnunk, hogy el ne essünk. Mondjuk puhára estünk volna az biztos, de a franc se kívánt volna többet magára ebből a szörnyű porból. Zita mindeközben szemmel láthatóan sokkal jobban élvezte a helyzetet, mint én, ezen egyrészt csodálkoztam, másrészt örültem neki.

Attabad-tól Karimabadig – „végig lejt”, ahogy az lenni szokott…

Persze, mint mindenen, végül a porhomokon is túljutottunk, csak valamivel több, mint 2km-t kellett megtennünk a poros úton. Jutalmunk néhány igen cifrán feldíszített teherautó látványa volt (figyeljétek meg a pillangókat és szívecskét a lökhárítón!), na és persze a pihenő, mert mire kijutottunk, én azt éreztem, hogy össze tudnék esni, annyira elfáradtam és éhes lettem. A sok cipekedés, a fölfelé tolás és a poros út kikészített kissé, ezért megálltunk, és befaltunk két dobozzal az időközbe kedvencünké vált „Chocolate Chip” nevű csokis kekszből. Ez nemcsak, hogy finom, hanem kalória / rupi  szerint is a legjobb választás. Mindezt már csak a maradék kevés vizünkkel tudtuk leöblíteni, hogy aztán nekivágjunk a maradék távnak Karimabad felé. Erről a távolságról tudtuk, hogy nem lehet több 20km-nél, és több gulmiti barátunk elmondása szerint „végig lejt”, csak a legvégén lesz majd egy emelkedő, fel Karimabadba a főútról – az viszont meredek lesz, de legalább rövid. Ennek tudatában vágtunk neki a rövid délutáni kerékpártúránknak. Az első 9km-en két masszív emelkedőnk is volt, ráadásul az út minősége értékelhetetlen volt. Odahaza az ilyet csak töltésnek, vagy kőrengetegnek hívjuk, de semmiképpen sem útnak. Mindenesetre az látszott, hogy a kínaiak jó munkát végeztek az út töltésével, ami ugyan igaz, hogy aszfaltot még nem kapott és nagyon köves volt, de mindenütt sík volt és széles, persze ahol nem szakadt le a völgybe az út egyik fele, vagy nem omlott rá több tíz tonna szikla fentről. A régi út aszfaltsávja csak néhány helyen került elő a köves új alap alól, ekkor persze örültünk neki nagyon, és én rögtön előkaptam a kamerát, hogy készítsek valami nem túl rázkódós, talán még élvezhető videót az útról és a tájról, ami körülvett minket:

Mert a táj, az valami elképesztő volt, még így a késő délutáni fényekben is. Egy monumentális völgy bal oldalában haladtunk, szemben a völgy jobb oldalán láttunk teraszos falvakat a morénalejtő aljában, fent pedig égig érő sziklákat és havas hegycsúcsokat világított meg a nap – sajnos az utolsó sugaraival. Nem szabadott volna hallgatni a helyi barátainkra, akik sose jártak még bringával ezen az úton. A 8km emelkedővel annyi időt vesztettünk, hogy nyílvánvaló volt, hogy ránk fog sötétedni, mire Karimabadba érünk, ebbe már bele is törödtünk. Viszont legalább gyönyörű volt a naplemente, fantasztikus fényekkel terítette be a völgyünket, s aztán, amikor minket már nem ért a nap, a körülöttünk lévő hegycsúcsokat még sokáig csodálhattuk a fényárban. Nem egy hétezres látszik erről a környékről, és van egy Golden Peak nevezetű hegy is errefelé – ekkor értettem meg csak igazán, miért ez a név. Naplementekor lent a völgyekben szinte már sötétség van, de a havas hegycsúcsok a lemenő nap sárga fényétől szinte úgy világítanak, mintha aranyból lennének.

Érkezés Karimabadba – Müezzintől zengő hétezresek

Karimabad előtt átkeltünk a folyó jobb oldalára a hídon. Ahogy beértünk a faluba, rákezdett a müezzin a szokásos énekére a közeli mecsetből. Azonban, ez most még sem volt szokásos, mert a hegyek gyönyörű koncertteremként szolgáltak neki, minden furcsa szava messze vízhangzott a hétezres csúcsok között. Odafent világítottak Karimabad házai, és felette pedig a havas csúcsokat még éppen érte a Nap, fantasztikus volt. Csak megálltam, és hallgattam, aztán pedig jó nyugati turista módjára megpróbáltam eltenni a pillanatot. Persze a pillanat elmúlt, de egy vetülete azért megmaradt, és ezt Ti is láthatjátok, hallhatjátok! :)

Miután a szemközti tehén is elbőgte magát a müezzin imára hívó énekétől, úgy gondoltuk, hogy ideje továbbállni. Zita után eredtem, és nekiláttunk a ránk váró meredek emelkedőnek. Zita ezt már egy cseppet sem élvezte, százszor elmondta, hogy utálja az összes fölfelét és a hegyeket. Én ezalatt kinéztem a Kashgarban befényképezett Lonely Planet könyvből, hogy pontosan hol is van az Old Hunza Inn, ahol már várnak minket, mert Zahir odatelefonált, hogy jövünk. Hát még jó pár kannyarral feljebb volt a szállás, és ezeket az utolsó métereket bizony nagyon lassan tettük meg, de végül, mint mindig, ide is csak megérkeztünk valahogy. :) Az új helyen finom forró zuhany, vacsora, szoba, és ágy várt ránk, na és persze megannyi új barát.