Nászút a Föld körül » Kartagéna

Csapjunk bele Kolumbiába! Két nap Sincelejoig

Zita — Mon, 30 Mar 2015 06:00:00 +0000

Kartagéna csodálatos volt, nagyon szerettük ezt a kis butik-szerű óvárost, tényleg, mintha egy film díszletei között járnánk. A kérdés, hogy vajon e szép díszletek mögött milyen élete van a helyieknek – titok marad, de tény, hogy jól esett a szemünknek és lelkünknek ilyen szépségben lenni egy darabig. Most is ütött a tovább indulás órája, nekivátunk egy két napos rallinak Sincelejo városáig, ahol Yesid és családja várt minket. Ő egy kezdő Couchsurfinges (ez egy vendégváró honlap, ahol a regisztrál tagok befogadják az utazókat az otthonukba), de kecsegtető volt a profilja, és mindig jó érzés, ha valahol várnak minket.

A kiépített metrobusz vonalán tekerünk. Sajnos maga a járat nem működik, csak kiépítették a vonalakat. Vajon lesz-e valaha itt működő metrobusz?

A tömegben – mégis teljes biztonságban. Annyira bámulnak minket, hogy tuti nem ütnek el. Legföljebb egymással koccannak – ilyesmire már volt példa…

A legközelebb álló motoros férfin jól látszik az a sisakhordási technika, ami tök felesleges, csak a rendőr, meg a nap ellen véd. Sajnos elég sok ilyet látunk! Még ha rendesen a fejükre is húzzák, nem csatolják be. (Panama városban a biciklis rendőrök (!) sem mind csatolták be a sisakjukat…ejjj)

Itt pedig egy fiatalember a piroslámpánál mutatványaival pénzt gyűjt:

Sajnos ilyennel is szembesülünk nap, mint nap. Csak hát nem igazán ezt fotózzuk, ha meg mégis, akkor nem ezek a fényképek azok, amelyeket a blogba szívesen teszünk be, mert nem valószínű, hogy a szemétkupacokat szeretnétek nézegetni. Most mégis legyen itt ez a kép, csak mindegy emlékeztetőként, hogy sok ilyen is van.

Áruszállítás.

Ezt a férfit és az ő áruit azóta is visszasírtuk, felemlegettük jópárszor! Olyan, de olyan finom deditos de queso-ja volt, hogy alig bírtuk türtőztetni magunkat. Mivel volt még egy-egy péksütink is a táskákban, ezért abban egyeztünk meg, hogy kettőnél többet nem eszünk, hisz úgyis lesz még ilyen (haha!), meg amúgy is ott a péksüti. Nos, amit most (ma) megtehetsz, ne halaszd máskorra (holnapra)! Minden pillanatot meg kell ragadni, mert szomorú, de így van, ilyen finom, ilyen hihetetlenül jó deditost sehol soha többé nem ettünk.

Árpi kedvenc képe erről a napról. Olyan szerencséje volt Árpinak, hogy pont van egy pixel sor aszfalt a csacsi lábai alatt. :)

Ótvar meleg volt, ehhez a benzinkúthoz húzódtunk be megpihenni egy kicsit. A biztonsági őr a benzinkutat őrzi, és felajánlotta, hogy lezuhanyozzunk az ottani fürdőszobában. A képen épp az egyik nálunk lévő otthoni fényképek egyikét mutatom, mivel érdeklődött, hogy van-e lánytestvérem. Mivel igen volt a válasz, egyből kérdezte, hogy van-e fényképem róla? Szóval, nővérem, ha érdekel egy ilyen nagypuskás benzinkútőr házassági ajánlata, szólj, és összehozzuk. Egyébként nem ő az első, aki a nővérem kegyeire számít, Ázsiában is van pár kérője. (plusz nézzétek csak meg, milyen szép fehér “zoknim” van, hehe.)

A benzinkút után hosszan csak elszórt házakat, apróbb falvakat láttunk, ami csak evés szempontjából volt problémás.

“Jézus szerelme” ruhabolt.

Életkép

Elérkeztünk egy kereszteződéshez (mindig a kereszteződésekben van az élet), és szerencsénkre ételt is árultak. Az úriemberek azt vitatják épp, hogy mégis hogy a szöszbe működik ez a bicikli. Ez mindenkinek fejtörést okoz, mókás nézni, ahogy ezen vitatkoznak/veszekednek.

Itt főzték az ebédünket. Külön figyelmet érdemel a gumiabroncs-tűzhely.

Íme, az ebéd, ami abból a két lábosból előkerült. A zöldségek közül egyiket sem ismertem, a krumpli is olyan típus volt, amit még nem ettem korábban.

Joyman, újdonsült barátunk, aki angol gyakorlás végett jött oda hozzánk. Így kell nyelvet tanulni: beszélni, beszélni, beszélni.

Seprűt vegyenek!

Már nagyon fáradtak voltunk, ideje volt szállás után nézni. Egy San Onofre nevű településnél álltunk meg.

San Onofréban először a bomberos után kérdezősködtünk, és nagyon furcsa volt, ugyanis a helyiek gyanakodva néztek ránk és visszakérdeztek, hogy miért keressük mi a “bomberost”? Míg végül kisült, hogy itt nincs is tűzoltóság, és ha szerelőre van szükségünk… Nem, nem kell semmit szerelni (nem értették, minek kell nekünk a tűzoltóság), ekkor meghökkenésükre azt kérdeztük, merre van a templom? Na, ezek a külföldiek teljesen hibbantak – biztos ezt gondolták, ugyanis a gondolatmenetünket nem értették, csak azt látták, hogy két, egymástól teljesen független dolgot kérdezünk, majd köszönömök közepette eltekerünk. Útközben a templom felé viszont szembe találtuk magunk egy hotellel, és az ár megkérdezése mellett döntöttünk. Árpi annyira fáradt volt, hogy nekem kellett kimondani: maradjunk. Fürdés után vettük a nyakunkba a környéket, hogy vacsorát keressünk. Ekkor tudtuk meg, hogy a víz a városban nem iható, és a vizet a boltból kell megvenni. Máig nem értem, hogy miért nem vettük elő a vízszűrőnket, ez rejtély. Belelovagoltuk magunkat abba, hogy valahogy csak tudunk nagy víztartályból (20 literes, otthonra lehet venni) valakitől venni vizet. Nem, és nem. Sehol senkinek nincs ilyen. Na de akkor mit isznak a helyiek? Hát zacskós vizet!

Mi az? Nagy nylon zacskóban sok kis nyilon zacskó? – Zacskós víz!

Ezt veszik a helyiek. Mi meg ettől elborzadtuk, és próbáltam megbeszélni ezt az egyik nővel, aki türelmes volt velem, amíg kinyögtem spanyolul, amit mondani szerettem volna, hogy ez mennyi műanyag már? És mégis hova kerül? Ki hasznosítja ezt újra? Egyáltalán valaki foglalkozik ezzel? És mégis, nem gondolja, hogy a cégnek, aki ezt a vizet gyártja, kicsit sincs érdekében azért küzdeni vagy tenni, hogy a városnak iható vize legyen?? (Érdememre szóljon, ezt mind sikerült valahogy elmakokni). A válasz: nem, mindenki ezt issza, ez így van jól és van valami féle újrahasznosítás, de én csak azt láttam, hogy az utca tele van eldobált zacskókkal… Pfuj. Na, mit gondoltok, milyen vizet vettünk mi is? Ááh…

Cénára felfűztem az elhasznált zacskókat, és visszavittem annak a nőnek másnap, aki azt ígérte, ő oda teszi, ahol ezt újrahasznosítják. Hát, engedjétek meg, hogy megnyugodjon a lelkiismeretem, és elhiggyem, hogy tényleg így lesz…

Rongyszőnyeges ülés a riksában, a bicikli nyergén pedig kartonlap, a forróság miatt.

Reggel beültünk a templom melletti pésküteményes-kávézós helyre reggelizni. Vettünk egy liter tejet, és a helyiek csodálatára együltő helyünkben meg is ittuk. Itt nem isznak így tejet, ez furcsa nekik. A spanyol nyelvtanuló leckében is, amit hallgatunk, amikor a betegség részhez értem, akkor azt kellett gyakorolni, hogy hogyan kérjek egy pohár tejet, mert hogy azt akkor kell inni. Na mindegy. Reggeli közben odajött hozzánk egy férfi beszélgetni. Kiderült, a helyi pap, és csak érdeklődött, hogy merről jövünk, merre megyünk, majd egy áldást is kaptunk tőle. Nagyon kedves, hogy így, mintegy a közösség nevében üdvözli a városba tévedt idegeneket.

Bummm, forraljuk a napon kicsit azokat a műanyag zacskós vizeket! Hátha úgy nem csak a környezetnek lesz káros, hanem nekünk is! A “tudatlanság” ilyen dolgokban elég nagy. Nem véletlen, hogy a “fejletlen” országokban van azoknak a termékeknek piaca, amelyet az EU-ból, vagy az USA-ból már kitiltottak, pl PVC csövek, vagy aszpartámos rágó.

Extravagáns ház és egy helyi riksa.

Pár napja még dzsungelban tekertünk, most pedig ilyen száraz a környezet. Micsoda változások vannak a környezetben. Ez a kép a Sincelejo előtti gyilkos 200 méteres emelkedő közben lett fotózva.

Keringtünk egy ideig, míg megtaláltuk Yesidék házát, de ideértünk! Hajj, alig hittem el, hogy megérkeztünk! Yesid a pirosas nadrágban ül mellettem. Elképesztő energia van ebben a fiúban, nagyon jót beszélgettünk. A másik két férfi a barátai.

Yesidnek támadt egy ötlete, és mondta, hogy ugorjunk be az autóba, elvisz minket egy körre. Épp a nemzetközi nőnap végett tartott fesztivál végét kaptuk el, ami nagy meglepetés volt, Yesid sem tudta, hogy egy ilyen eseménybe fogunk belefutni. Micsoda zárása a napnak!

Felvonulás is volt – mi már nem láttuk, csak a végét.

Éljenek a nők! :)

Este még nagyon sokáig beszélgettünk. Árpi megmutatta a szuper-táblázatot, amiben a költségeinket írjuk, és Yesidék vonyítottak a nevetéstől, mert még sosem láttak magyar Excelt és Windowst. Még jó, hogy meglátták a lényeget. ;)

Kartagéna – Avagy ennél szebben helyen nem is kezdhetnénk el Kolumbiát!

Zita — Fri, 27 Mar 2015 07:00:08 +0000

Kartagéna egy hihetetlen színes, gyönyörű város – már ami a belváros részét illeti. Amennyire láttuk a belvároson kívüli részeket, egészen semmilyen, város város. De a belső rész, az óváros, na az már valami! 72 fénykép lett kiválasztva legjobbnak az itt töltött időnkről, és igazán gondban vagyok, hogy hogyan ne rakjam be mindet, ha mind olyan hihetetlenül jó és bemutat valamit abból az érzésből, amit ott átéltünk? Mindenesetre megpróbálom leszűkíteni a képek számát.

A hajóról leszállva hamar átestünk a vámon meg a pecsétszerzésen. Bár volt egy kisebb zűr, ugyanis jött egy ott dolgozó, és el akarta vinni (végül el is vitte) a bicikliket, mert hogy mi előbb sétáljunk át az útlevélellenőrzésen. A csomagellenőrzés pedig ezután következett, egy épületben volt az egész, és igazán nem értem, miért nem tolhattam én oda, ha egyszer látják, tudják, nekem nagyobb nyugtot adó, meg így biztosabb a biciklinek, ugyanis a férfi először nagy bőszen csak a kormányt ragadta meg és kezde húzni a biciklit,én meg a borulástól mentettem meg, amikor dzsungelkirálynőket meghazudtoló rikoltással ott termettem és jobb kézzel a biciklit, bal kézzel meg a férfi vállát fogtam meg, hogy mégis mit csinál és hova viszi a biciklimet, mondjuk szóljon előtte, vagy valami. Árpi meg jól leszúrt, hogy most ezzel intéztem el, hogy átnézzék minden csomagunkat (mert mi másért tiltakoztam volna, ha nem azért, mert tiltott áru van a táskáimban, stb.). Villámszórás közepette mutattam meg a mukinak, hogy hogyan ne törje el a kormányomat, majd mikor láttam, hogy megérkezett a 10 méterrel arrébb lévő csomagvizsgáló rész elé és nekitámaszotta a bicikliket egy oszlopnak, akkor megnyugodva mentem az útlevélellenőrzésre. A csomagjainkat meg a kutya se nézte meg, sőt, csak integettek, hogy menjünk kifelé. Kint még elszöszöltünk a pakolással egy kicsit (kézipoggyászból vissza mindent a táskákba a biciklire), elnevetgéltünk azon, hogy hogyan húzzák le a 20 éves aussikat a taxisok, majd vígan, nagy mosollyal az arcunkon indultunk el a belváros felé, arra a részre, ahol az olcsó szállásokat tudni véltük.

Már Kolumbia földjén

Őket jegyezzétek meg, még lesz szó róluk a későbbiekben!

Első látványosság: egy nagyon impozáns vár, a Castillo de San Felipe de Barajas

Hangulat, az van. Elég sok a falfestmény, és a legtöbb igényesen kivitelezett, hozzáad a városhoz. Legalább is nekem, mind utazónak. Hogy a helyiek mit szólnak, nem tudom.

A szálláskeresési kálvária elég hosszúra húzódott. Első olcsó hotel, amihez visszatértünk még vagy kétszer, kellemes kis belső udvarral, de drága árral rendelkezett. Sok a turista, elfoglalják az olcsó szobákat. (A ventillátoros, fürdőszoba nélküli szobák az olcsóbbak.) Mentünk pár kör az óvárosban, és arra jutottunk, ez a legelső hotel a legolcsóbb. Ekkor mentünk vissza másodjára, alkudozás reményében. Nem sikerül, de kaptunk egy tippet, hogy valamelyest kijjebb van egy szállás, és nagyon olcsó. Na, ide kijutni rémálom volt. Erős, hihetetlenül erős szembeszélben kellett menni, nagy esti forgalom mellett. A bicikliket lökdöste a szél lefelé az útról. De ez még hagyján. Jött a homok és élesen szúrkálva csapódott bele az arcunkba, a bőrünkre mindenhol, és ahogy szemből fújt a szél, úgy fújta be a homokot a nadrág szárain, a póló alá… borzalmas volt. De megérkeztünk, megtaláltuk a helyet. Csahogy az iszonyat lepukkant, sötét, ablaküveg nélküli (süvített be a szél rajta), bangladesi színvonalú szállás nem nyerte meg a tetszésünket. Fura alakok laktak ott, akikkel amúgy semmi baj nem lenne, ha nem homokviharban megfáradva, kimerülten, sötétben láttam volna őket először. Lehet, hogy jó társaság lett volna, afféle utcaművészek voltak, hippik, akik a legolcsóbb helyen élnek és bűvészkedve, vagy kézzel készített ékszerek eladásából élnek. Csak valahogy mégsem volt jó hangulata a helynek, úgy hogy utálva a tudatot, hogy újra szembe kell nézzünk a homokkal, csak ezúttal a nyakunkba kapjuk majd, nekivágtunk a visszaútnak. Szerencsére itt már tudtunk belső útvonalat használni, amit idefelé nem volt lehetséges használni az egyirányúságuk miatt, na meg a fene gondolta, hogy ilyen ítéletidő lesz. Visszatértünk harmadszorra is a legelső hosztelhez… Árpi bement érdeklődni, én kint leültem a szomszédos sokcsillagos szállás lépcsőjére egy férfi mellé, és beszélgetni kezdtem vele. Megkérdeztem, tud-e valami jó étezdét, amit a helyiek üzemeltetnek, mert szeretjük oda tenni a pénzünk, ami a helyieket segíti, nem a külföldi tulajdonú vállalkozásokat. Persze nem cselekszünk mindig így, de nagy többségében igen. Említett egy helyet, majd rám nézett, és azt mondta: “ott szemben adnak ki szobát, és az egy itteni hölgyé”. Mondanom se kell, a házon semmilyen feirat nem volt, hogy szoba kiadó lenne, de Jose-val odamentünk, ő beszélt valamit a nővel és ő mutatott nekem két szobát is. Közben jött Árpi, hogy az olcsóbb szoba sincs már, csak légkondis van 70.000-ért. Én meg bemutattam neki új barátunkat, Josét, és mondtam, itt meg van szoba 30.000-ért. :) Azonnal ki is vettük, fizettünk és mély sóhaj közben indultunk fürdeni.

Fürdés után kimentünk ételt keresni. Benéztünk ebbe a boltba, ahol két férfi sörözött. Érdekes kombináció: van fagylaltozó, péksüti, lehet sörözni, bolt, gyógyszertár… A férfiak olyan kedvesek voltak, hogy meghívtak minket is sörre, mivel én azt nem szeretem, így fagyit vettem magamnak, és Árpi megivott két sört.

Éljen a nemzetközi barátság :) Szeretem, amikor kedvesek és befogadóak a helyiek. Ettől (is) leszünk mi többek, mint az átlag gringó. Ez a sörözős példa nem tökéletes, de a lényeg ennyi: nem csak a mi hozzáállásunkon, de a helyieken is múlik, hogy mi “csak” gringók leszünk, vagy utazók.

Andalgás, kulináris élvezetek és sok-sok arany

Útközben az igazi turistagettó felé ilyen pofás kis terek, szép épületek vannak.

Na, ilyen lesz, és még sokkal durvább.

Az egyik sarkon még papagályok is rikácsoltak. Nem tudom, miért tartanak emberek papagályt hobbiállatként, förtelmes hangjuk van.

Úton-útfélen találkoztunk ilyen szobrokkal, itt például dominóznak. Később láttuk, hogy ez tényleg nagy divat, nagy haragosan csapdossák az asztalra a soron következő domino elemet, mintha épp az felülmúlhatatlan adu-ászt tennék ki, hozzá olyan fejet vágnak, hogy “na, erre tegyetek valamit, ha tudtok!” :)

Az ilyen szép színes ruhába öltözött gyümölcsárus hölgyek a város jelképévé váltak, hűtőmágnesben, matricában, szobrocskában, képeslapon – mindenhol szerepelnek. Hogy mi az eredete a ruhának, azt nem tudtuk meg, de biztos nem jókedvükben hordják.

Ajj, nem lehet vele betelni!

Mintha festve lenne.

… :)

Egy kis gasztronómiai csemege: deritos de queso, annyira finom, hogy egyiket a másik után falja az ember, nem lehet abbahagyni!

Ez pedig az arepa con queso. Az arepa a helyi tacos, csak pepitában. Ezt is minden féle-formában elkészítik, csak itt nem nevezik el másképp minden egyes formáját, mint ahogy a mexikói kollégák teszik. (A mexikóiak a tacos lepényt olajban sütik, vagy fémlapon, félbehajtva, vagy összegörgetve, vagy vastag tésztával és mint egy zseb, félbevágva, szóval a variációk száma végtelen, a töltelék közel ugyanaz: hús, hagymával, zöldfűszerrel, sajttal, citromlével, csilivel és mindet nagy büszkén más névvel illetik, hogy lám, ez más! Közben alapanyagra dettó ugyanazt eszed, csak az elkészítés más.)

Helyi reggeli: olajban kisütött pékárú egy érdekes (gyümölcs?)lével. A férfi bal könyöke mögött pedig kikandikál két termosz a sokból, árulják a “tinto”-t, én viccesen csak “tinta”-ként gondolok rá, így hívják a kávét, ami messze elmarad a kávéházakban élvezeti cikként fogyasztott finom lefőzött kávéktól. Valóban csak olyan “tinta”-szerű fekete lé, de koffein, az van benne, és ez a lényeg, nem? ;) kész

Tinto. Kis pohárral 500, nagyobbal 1000. Tej nincs, csak cukor. (“Crema” névre hallgató tejszínpor a szemfülesebbeknél akad.)

A KGB téma meglovagolása (így hívják az éttermet). Hej, nem is tudom… ez tényleg menő?

És egy helyi étterem, ahol a helyiek esznek, kontrasztként. Jobbra a falon a menü: egy tál étel 6000-7500 között, ez kb 660-825Ft.

“-Hogy? Mennyi narancsot vigyek haza?” “-Hééééé, menjél már, mit állsz az úton?” “-Várj már, Rozi, nem hallom, mert dudálnak. Mennyi narancs kell? És szőlő? Szőlőt vigyek?”

Erről a képről csak a tarka napernyős árusok hiányoznak.

Zöldségárus

Közben az óváros peremén található buszállomáson is megfordultunk, ahol a járdaszigetről indítottunk egy rövid timelapse felvételt a szíves buszokról és a nagy kavalkádról:

Ez a város igazi nászút-desztináció, olyan bájos és romantikus.

Aztán az óváros egyik zsúfolt utcasarkán is leraktuk az állvány a timelapse kamerával, nem pont ott ahol az előző kép készült, hanem valahol nagyon a központban:

Látogatás tettünk az itteni arany múzeumba is, amely állítólag a bogotai másának még az árnyékába sem ér, mindenesetre nekünk nagyon tetszett. Igazi páncélajtó (legalább is igazinak látszott) volt a bejárat a terembe és egy fegyveres őr állt minden teremnél. Sok érdekes aranyba öntött alakzatot láttunk, illetve egy fénykép is volt arról a leletről, ami a legősibb arc-ábrázolást tartalmazza.

Kutyából kinövő hal? Az ősi eredete a “Róka kapta csuka, csuka kapta róka” mesének?

Fülbevalók garmada

Talán egy morcos törzsfőnök

A legősibb arc ábrázolás

Figurás “urnák”, a halott státuszára és tulajdonságaira utaló figurát és díszítést kapott.

Egy üzenet és egy kísérteties fénykép

Egyik nap kaptunk a Honeymoon facebook oldalunkon egy érdekes üzenetet. Így szólt:
“Sziasztok!
Elnézést a zavarásért csak azt szeretném megkérdezni hogy véletlenül nem e Kolumbiába tekertek cartagéna körül? csak láttam két kerékpárost magyar zászlóval visszapillanto tükörrel a szemüvegükön és ti jutottatok az eszembe Üdv:
Laci”

Mi azonnal válaszoltunk, hogy naná és mindenképp, és micsoda nagyszerű ez! Mint kiderült, akkor láttak meg minket egy buszból, amikor attól a nem túl barátságos, homokviharos szálláshelytől tartottunk visszafelé (sötétben!) az óváros felé. Megbeszéltük, hogy találkozunk, és azt írták, hogy el tudnak a szállásunkhoz jönni, mert közel van nekik, és amúgy is errefelé van dolguk. Aztán egyszer csak kaptunk egy ilyen fényképet:

hopp, ez aztán a paparazzi kép, kicsit ilyesztő is nem? A szöveg ennyi volt a képhez: “Gringos, hehe :)”

Laci és Ádám is nekivágtak a nagyvilágnak, és beutazták a fél világot ketten. Elképesztő volt így találkozni velük, és hallani a történeteiket. Megjárták Ázsiát, majd azon szerencsések között voltak, akik megkapták a working holiday vízumot Új-Zélandra, és itt is iszonyú sok élménnyel gazdagodtak, majd jött az amerikai kontinens és pont délről északnak mennek, szóval ez egymás útjainak szerencsés keresztezése volt. Ők arról meséltek, nekünk mi érdemes megnézni, mi arról meséltünk, ők merre menjenek, ha tudnak. :)

Egy közeli kis téren ment az eszmecsere, meg a sörözés (nekem a fagyi).

Köszönjük a találkozást!

Ez a kis terecske ahol leültünk beszélgetni, olyan hangulatos volt, hogy ide másnap is visszatértünk: