A Khunjerab-hágóban (4734m) – Utunk új szakaszához érkezünk, mostantól nincs többé rohanás!

Miután túlestünk a kínai vámon Tashkurgan mellett, a busz folytatta útját Pakisztán felé, és egyre magasabbra és magasabb törtünk, ahol egyre hidegebb lett, és még a hó is elkezdett szakadni. Egyik olvasónk javasolta a hágóból való lebringázást és Arman-t ugyan megkérdeztük a Khunjerab hágón való kiszállásról és az onnan bringán való folytatásról, de valószínű akkor sem szálltunk volna ki, ha szabadott volna, mert odakint hóvihar tombolt, és azon is csodákoztunk, hogy a buszunk ilyen simán felbírt menni a szerpentinen. Megállás és különösebb mámoros pillanatok nélkül kereszteztük a Kína és Pakisztán földrajzi határán fekvő, az utunk szempontjából eddig a percig kulcsszerepet játszó 4734m magas Khunjerab-hágót (Khunjerab = Valley of Blood, a Vér Völgye). Ez a hágó kritikus volt a szempontunkból, mert ha ez zárva lett volna az érkezésünkkor, jelentősen át kellett volna terveznünk az útvonalunkat, ami fájdalmas lemondásokkal járt volna. Lemondhattunk volna a Karakorum Highway-en való biciklizésről, és valahogy repülővel kellett volna átjutnunk a Himalája déli oldalára, vagy megkerülnünk azt szárazföldön, de utóbbi esetben a pakisztáni vízumunk lejárt volna, és ez nem csak kidobott pénzt, hanem azt is jelentette volna, hogy ezen utazás során le kell mondanunk erről az országról, mivel a vízumot magyar állampolgár csak az anyaországában kaphatja meg. Hát mindez nem következett be, megérkeztünk a hágóba. Ez egyben azt is jelentette, hogy mostantól nincs szükség a rohanásra, mostantól bárhol, bármikor ott maradhatunk még egy napot, ha úgy tetszik, nem kell többé arra gondolni, hogy lehet, hogy ezen az egy napon múlik majd a Karakorum Highway. Igaz, vízumaink még mindig vannak, ezekhez tartanunk kell magunkat, bár Arman azt is elmondta, hogy Pakisztánban állítólag könnyű meghosszabbítani a vízumunkat, és még pénzbe sem kerül.

A hágót csak egy nagyobb kapu jelölte, ami így a hóviharban úgy nézett ki, mintha egy sci-fi filmbe csöppentünk volna. De ez valóság volt, méghozzá jéghideg, hóviharos valóság, ami a pakisztáni oldalra átérve egyúttal rázóssá is vált, mivel a kínai aszfaltot felváltotta egy keskenyebb, köves, murvás út.
Ezen kanyarogtunk lefelé, mígnem leértünk a völgybe, ahol nem sokkal jobb, de talán valamivel szélesebb út folytatódott. Itt már véget ért a hóvihar, de az idő még mindig sötét és borús volt. A táj így nem nyújtott akkora élményt, és azt se bántuk túlságosan, hogy nem bringával tesszük meg ezt a szakaszt. Egy meredek falú, szűk völgyben aljában haladtunk a befagyott patak mellett, sziklafalak között. Néhol a sziklafalakról jégcsapok halmaza lógott, máskor néhány ibex-et pillantottunk meg. Az állat magyar nevét sajnos nem tudjuk, mert buták vagyunk, de talán a hegyi kecske lesz az. Egy jóóó nagyra nőtt hegyikecske! :)

Érkezés Pakisztánban, egy délután a sost-i határállomáson

Sost-ba kora délután érkeztünk meg. A busz egy nagyon durván köves udvar sarkába tolatott be, a bringákat félig elégetett koszos, büdös szemétdombokon keresztül kellett kipakolni a saras, bűzös busz hátuljából. Ettől nem lettünk túl vidámak, mint ahogy attól sem, amikor megláttuk, hogy az én bringám üvegszálas ülése oldala elrepedt. Nem vészes a sérülés, mert nem ott repedt meg, ahol a hátamat tartja, csak a szélén, de akkor is… Kérdeztük Armant, hogy érdemes-e reklamálnunk, de mondta, hogy nincs sok értelme, és nem is nagyon tudtunk volna már kinél, mert a sofőrünk eltűnt. Bent az épületben a pakisztáni vámosok hálózata ledöglött, így végül papírra vitték fel az adatainkat, miután 20 percig hiába vártunk a rendszer felállására. 2600-as Cisco Router-ük volt, nosztalgiával gondoltam vissza a KFKI-s időkre, és az 5×9 szervizraktárára, ahol halmokban álltak ezek a legalább 10 éves hálózati eszközök. Igazából ekkor kedvet éreztem jól megkonzolozni a kicsikét és belemászni a pakisztáni határőrség hálózatába… :) Na, de ezt majd Ausztráliában, csak vegyenek fel valahová majd! Érdekes, hogy induláskor villámgyorsan és fájdalom nélkül sikerült otthagyni a szakmám, most viszont bizonyosan elmosolyodnék, ha egy fekete képernyőn egy promptot pillantanék meg zöld Lucida Console betűtípussal. Jó lenne körbejárni azt a hatalmas országot routereket telepítve, mint ahogy gyakornok koromban tettem anno Magyarországon, 6 éve.
Miután túlestünk a pakisztáni belépésen, konstatáltuk, hogy hála a határőrök átgondolatlan pecsételgetésének, Zita útlevelében már csak 9 szabad oldal maradt. Nem tudjátok véletlenül, hogy lehet-e a valahol DK-Ázsiába vagy Ausztráliában magyar nagykövetségeken keresztül útlevelet igényelni? Reméljük, hogy igen, különben bajban leszünk… Vagy esetleg már nem aktuális vízumokra szokás másikat ragasztani az útlevélben? :) Bármelyik megoldás gyógyír lehet a problémánkra, amin most még nevetünk, de lehet később komoly gond lesz számunkra.

Szállodaválasztás, pénzváltás és vacsora Sost-ban

Sost-ban kemény 500m-t gurultunk a szállodáig, azt is az út bal oldalán, mivel Pakisztán anno egy és ugyanaz volt Indiával, ami akkortájt még angol gyarmatnak számított, ezért a balra tarts az utakon. Szállodának először a Lonely Planet által javasolt Asia Star Hotel-t néztük ki, de miután megláttuk a fűtetlen koszos szobákat, a lányok más lehetőségek után néztek. A lányok, merthogy közben összecsapódtunk Samuelékkel, vagyis a svájci házaspárral. Végül a szomszédos Sost Park Hotel-ben kötöttünk ki, duplaágyas szobánként 300 rupiért, vagyis 810 forintért. :) Ez az árkategória végre azt jelenti, hogy hosszú idő óta újra képesek leszünk az eredetileg kitűzött napi 10 eurós büdzsét újra tartani. Ehhez persze először pénzre volt szükségünk, és ehhez váltanunk kellett, amit közvetlen a hotel melletti kis boltban meg tudtunk tenni, így megszabadultunk az összes maradék yuan-unktól és egy 100 dollárosunktól, cserébe sok-sok pakisztáni rupi ütötte a markunkat.
Vacsorázni Samuel-ékkel együtt mentünk, miután körbejártunk néhány főút menti boltocskát és bevásároltunk belőlük reggelinek valóra, egy kis koszos étteremben kötöttünk ki. Otthon még kocsmának is mocskos lett volna, de itt barátságosnak tűnt, a helyiek is itt ettek, és mi is itt kértünk fejenként egy-egy adag szaftos, mócsingos marhahúst apró darabokra vágva, csapatival, vagyis a helyi vékony, frissen készített lepénykenyérrel tálalva. Ehhez még teát is kértünk, és még így is csak 500 rupit fizettünk összesen négyünkre. Ez kb. 1310 forint, amit Samuel sokalt az adagonként néhány falat zsíros húsért, bár szerintem fair ár volt.

Mozi est gyertyafénynél négyesben, hogy ne egy hűtőben kelljen aludnunk

Estére úgy gondoltuk, hogy jó lenne valahogy felfűteni a szobánkat, amiben se áram, se fűtőtest nem volt, ellenben a leheletünk látszott, és amikor elővettük a hőmérőnket kiderült, hogy nem több, mint 6 fok van benne, vagyis kb. annyi, mint egy nyugati háztartás hűtőszekrényében. Szóval arra gondoltunk, hogy az egyetlen fűtőtest, ami itt szoba jöhet, az az emberi test, ezért összetoltuk az ágyainkat, kiválasztottunk egy ígéretesnek tűnő filmet a még bátyámtól kapott mozikból, s áthívtuk svájci útitársainkat egy mozi estre. Gyertyafénynél néztük végig a „The Last Station” című, Tolstoy utolsó éveiről szóló filmet. A gyertyafény természetes csak a hangulathoz kellett, és Samueléket is a társaságuk miatt hívtuk át, nem pedig azért, hogy felfűtsék velük a szobát, bár tény, hogy a film végére nem egész 9 fokra emelkedett a szobánk hőmérséklete. :) Sőt, a film közben az áram is megérkezett a konnektorokra, így nagy örömömre nem használtuk el a netbook fél aksiját egy film kedvéért. A film után még beszélgettünk kicsit, illetve próbáltunk valami időjárás előrejelzést találni a neten a környékre a Kindle-n, de a GPRS olyan lassú volt, hogy azt már Samuel-ék nem bírták kivárni, elmentek aludni a szobájukba, mivel másnap reggel 6-kor indult a buszuk Husseini felé. Ők is betervezték az Arman által javasolt gyalogtúrát Gulmitból. Épp, hogy elbúcsúztunk, a Kindle képernyőjén végre megjelent a következő 6 nap előrejelzése a környékről. Viccből megígértük Samuel-éknek, hogy ha így lesz, akkor reggelre egy papíron ott hagyjuk az ajtónk külső oldalán (ami az ő szobaajtójukkal szemközt volt) a következő napok időjárását. Ezt Zita olyannyira komolyan vette, hogy egy az egyben átmásolta a részletes előrejelzést néhány WC-papír darabra, amit viaszcseppekkel ragasztott az ajtónkra. Így reggel arra ébredhettünk, hogy svájci barátaink hangosan nevetnek a szobánk előtt. A papíron több mosolygó napocska szerepelt, ezért bizakodóak voltunk a következő napok élményeit illetően…

Miért busszal?

Néha zavarban vagyok, mert van, hogy két naplóírás között eltelik egy hét is, és közben rengeteg élmény ér minket, melyek mind felülírják a rövidtávú memóriámban található emlékeket, most például nem emlékszem, hogy leírtam-e már, hogy miért döntöttünk úgy, hogy buszra szállunk már Kashgarban, és nem csak a tőle 290km-re található Tashkurgan-ban. De jobb kétszer, mint egyszer sem, szóval: Az nyilvánvaló volt, hogy Tashkurgan-tól, a kínai határállomástól a pakisztáni határállomásig, a 4734m magas Khunjerab hágó túloldalán található, 2700m fekvő Sost-ig nem kerékpározhatunk, mert ezt nem engedik a kínai hatóságok. Arra volt valami esély, hogy ha találunk egy dzsipet, ami felvisz minket a hágóig, akkor onnan le tudunk bringázni Sost-ig, de mivel már november második felében jártunk ekkor, és a dzsip költséges lett volna, ezt az ötletet eleve elvetettük. Sőt, végül úgy döntöttünk, hogy nem játszadozunk az idővel és nem kockáztatunk, hanem amilyen gyorsan csak lehet átjutunk Pakisztánba, nehogy azon a 3-4 napon múljon a bejutásunk, ami alatt letekernénk a 290km-t Tashkurgan-ig. Kicsit fájt, hogy megint teleportálunk, de úgy voltunk vele, hogy csak jussunk be Pakisztánba, aztán ott még mindig lesz mit bringázni, Sost és Iszlamabad között ugyanis 770km hosszú a Karakoram Highway. Inkább biztosra megyünk, és tekerünk „csak” 770km-t a KKH-n, mintsem hogy kockáztassunk, csak azért, hogy a kínai oldalon is tekerjünk még 290km-t, így összesen 1060km-t a híres magashegyi úton.

Ágyas busszal egy tashkurgani hotelig

A buszállomásra megérkezve még nem volt biztos, hogy elindulunk az adott napon, ez azon múlt, hogy összegyűlik-e az elegendő utas Pakisztán felé. Erről fogalmunk sem volt, hogyan tartanak nyilvántartást, mert amikor előző nap kérdeztük a buszt, nem írtál fel a nevünket semmilyen listára, sőt ez az indulásunk napján sem történt meg. Ezzel már el is árultam, hogy végül sikerült elindulni azon a napon, amikor terveztük. Miután megérkeztünk az állomásra, két-három óra várakozás után kiderült, hogy megyünk, indul a busz ezen a napon. Újabb egy óra elteltével bepakolhattuk a bringákat és a táskáinkat a busz hátuljába, majd kb. újabb fél óra múlva végre kigurultunk az állomás udvaráról. A táj nem okozott sok fájdalmat azért, mert busszal suhantunk keresztül rajta. Kezdetben egy nagy, széles, de sziklás, meredek oldalú völgy jobb oldalán hajtottunk, aztán pedig, amint felértünk a Pamír fennsík ezen kínai, keleti peremére, dezsavú érzésünk támadt, ugyanis a táj nagyon hasonló volt ahhoz, mint amit Murgab környékén láttunk Tádzsikisztánban. A fő különbség a lakosok mennyiségében volt, egymást érték a falvak. Na jó, az út minősége is nagy különbség volt, ugyanis egy tökéletes minőségű gyönyörű széles aszfaltozott országúton hajtottunk, igaz ez sokat nem érdekelt minket, hiszen egy buszban ültünk.
Egy buszban, amiben nem voltak székek, azonban ágyak igen. Három sorban, és két szinten. Mi a bal oldali sorban lent, egy általunk előre megtisztított ablak mellett foglaltunk ágyakat. A bal oldal fontos volt, mert az útikönyv külön megemlítette, hogy ha látni akarunk valamit a tájból akkor a bal oldalon foglaljunk helyet. Ebben teljesen igaza volt a könyvnek, mert végig a völgy jobb oldalán hajtottunk, a busz jobb oldalából legtöbbször csupán a mellettünk elsuhanó sziklafalat láttunk volna.
A busz sötétedés előtt végül megállt Tashkurganban egy szálloda mellett. Ezt igazán nem értettük, mert azt gondoltuk, azért vannak ágyak a buszon, hogy ott aludjunk út közben, tehát azt hittük, hogy éjjel is buszozni fogunk, de ez nem így volt, az egész busz leszállt és szobát bérelt a szállodában. Megkérdeztük, hogy maradhatunk-e a buszon, de ezt nem engedték, igaz talán a nagy hideg miatt nem is lett volna jó ötlet.
A szoba 60 yuan volt kettőnkre, épp a fájdalomküszöbünk környékén, valamivel 1000 forint alatt. A szobához járt egy termosz forró víz is, amit kiválóan fel tudtunk használni a vacsorához, tésztalevest készítettünk. Jókat derültünk és örvendtünk közben a Kindle segítségével elolvasott hozzászólásokon, majd esti mese gyanánt megnéztünk egy buta amerikai vígjátékot, aztán én még írogattam egy kis naplót, mielőtt eldőltem volna.

Arman mesél Pakisztánról, K2-ről, 9/11-ről, földomlásról…

Másnap 8:30-kor indult a busz, újra helyet foglaltunk az ágyainkon, majd elkezdődött a szokásos kedélyes diskurzus a pakisztáni barátainkkal. Merthogy a busz utasait a svájci házaspáron és rajtunk kívül kizárólag pakisztániak alkották. Ők mind nagyon barátságosak voltak és sokuk nagyon jól beszélt angolul. A legtöbbet közülük Arman Ali-val beszélgettünk. Arman tour guide, vagyis túravezető volt 2001. szeptember 11-e előtt, de miután a repülők lerombolták az ikertornyokat New Yorkban, Pakisztánt az amerikai média feketére festette, és az előtte a turisták által igen kedvelt országban gyakorlatilag szinte megszűnt a turizmus, alig tették be ezután külföldiek a lábukat Pakisztánba. Ekkor Arman más megélhetés után nézett, és falujában, Gulmitban egy ruhaboltot nyitott. Az üzlet beindult, és később még egy boltot nyitott a családjával. Persze javarészt nem erről beszélgettünk, hanem a 9/11 előtti túravezetős kalandjait emlegette fel Arman, és mi erre nagyon lelkes hallgatóközönség voltunk. Anno egész szezonban csoportokat vezetett, 7 főtől 25 főig, az egy napos kis gyaloglásoktól kezdve a két hetes expedícióig mindent. Többször járt 6000m felett a K2 (8611m, a világ 2. legmagasabb hegycsúcsa, sok hegymászó szerint nehezebb meghódítani, mint a Mount Everestet, a KKH-tól valamivel keletre található „mágikus” hegy) alaptáborában csoportokkal, de a legemlékezetesebb túrái azok voltak, amikor egy olyan hágót hódítottak meg éjfél körüli indulással, ahonnan négy darab 8000m feletti csúcs is látszik. A hágóba azért indultak ilyen korán, mert napfelkeltére volt időzítve a megérkezés. Ha szerencséjük volt, és tiszta idő volt, a nap először nem őket érte, hanem sorra a 8000m feletti hegyek csúcsait festette be vörösre. Ez a látvány állítólag elképesztő, több alkalommal több csoporttag is a könnyeivel küszködött az élménytől. Szóval még meg sem érkeztünk Pakisztánba, már azon gondolkoztunk Zitával, hogy hogyan és mikor kéne egyszer ide visszajönni. Például Üzbegisztánból indulva, tavasszal kezdve, ugyanezt az útvonalat még lassabban, és végig csak bringával végigjárva, hogy aztán az egész augusztust a Karakorum hegységben töltsük, gyalogtúrázva. Egy Bukhara-Iszlamabad kerékpáros és gyalogtúra sok baráttal! :) Már a gondolatától is fülig ér a szám.
Arman nem csak a vidám turistaélményeit mesélte el, hanem egy sokkal szomorúbb és megrázóbb történetet is. 2009 januárjában egy földcsuszamlás következtében Gulmit alatt kb. 20km-re a Hunza folyó völgyében a föld maga alá temette egy Attabad nevű falu egy részét, néhányan meg is haltak a katasztrófa következtében. Az igazi katasztrófa viszont csak ezután kezdődött, ugyanis a hegyről leomlott föld természetes duzzasztógátként kezdett működni a Hunza folyó előtt. Tavasszal, a hóolvadás idején elkezdett rohamosan növekedni a vízszint, és néhány hónap alatt egy 30km hosszú, és a legmélyebb pontján több mint 100m tó jött létre a völgyben. Ez a fiatal tó az Attabad-tó nevet kapta, a gátat pedig csak „The Block”-ként emlegetik. A tó végleges vízszintjét 2009 augusztusában érte el, néhány falut egészben, néhányat pedig részben betemetett. Arman gulmiti háza előtt 1,5 lábbal, vagyis fél méterrel alatta állt meg a tó szintje. Ez elképesztő szerencse, bár ennek ellenére nem lettem volna Arman helyében azokban a hetekben, hiszen bizonyosan nem tudhatta, hogy a vízszint hol fog megállni, valószínű lélekben és gyakorlatban is fel volt arra készülve, és a víz elönti a házát.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a tó létrejötte legalább lassan történt, így az ott élő embereknek volt időjük magasabb területekre menekülniük, és az értékeiket kimenteni. Ez a tó a Karakorum Highway egy 30km hosszú szakaszát is maga alá temette, ezért ezen a szakaszon ma hajók közlekednek.

„Nest of Flowers” – Gulmitból egynapos gyalogtúrát iktatunk be az útitervbe

Armantól azt is megtudtuk, hogy a tó Husseini-nél kezdődik, Sost után 47km-re, itt tudunk majd hajóra szállni, amiért semmiképpen ne fizessünk többet 500 rupi-nél kettőnkre és a két biciklire. A hajó kérésre megáll Gulmit faluban, ahol érdemes 1-2 napot eltöltenünk. Erre Arman rá is vett minket, miután javasolt egy egy nap alatt bejárható túraútvonalat, Gulmitból indulva, keresztül Amaris, és Ghulkin nevű falvakon, továbbá a Ghulkin-gleccseren, ami egy „sáros” gleccser, de biztonságos rajta az átkelés, mint ahogy az egész túrát is meg tudjuk csinálni mindenféle vezető nélkül. A túra egy kacsák lakta Borith-tó nevű helyen ér véget, ahol van egy olcsó kis étterem is. Innen már csak egy rövid séta vissza Husseini-be, ahonnan hajóval vissza tudunk menni Gulmitba, ahová már tippet is kaptunk a szállást illetően: ha a Gulmit Continental Hotel nevű helyen megemlítjük Arman Ali nevét, biztosan számíthatunk egy kedvező árra. Mindezt természetesen bőszen jegyzeteltem a kis noteszembe, sőt még egy kis térképet is rajzolt nekünk Arman a túráról, mert ezek után természetesen belevettük az útitervünkbe Gulmit-ot, és ezt az egynapos gyalogtúrát. Régóta vágytunk már arra, hogy valahol megálljunk kicsit, és gyalogosan is felfedezzük a vidéket, ám erre eddig nem igen volt lehetőségünk, mert mindig úgy voltunk, hogy nem, nem állhatunk meg, mert a Karakorum Highway be fog zárni, és akkor Kínában ragadunk, aztán tervezhetjük át az egész útitervünket. Most azonban már csak egy karnyújtásnyira volt Pakisztán és a Karakorum Highway, és végre gondolkozhattunk ilyesmikben is.
Gulmit jelentése egyébként „Nest of Flower”, vagyis a virágok fészke, merthogy tavasszal mindent beborít a környéken a virágok színe és illata. Kérdeztük arról is Arman-t, hogy mennyire tart még az ősz a KKH mentén, és a válasz az volt, hogy a lentebbi területeken még nem hullott le minden levél a fákról. Reméljük még kitartanak az őszi színek addig, amíg odaérünk.

Polio a kínai vámnál

Ennyi történet és tanács után természetesen már epekedve vártuk, hogy megérkezzünk Pakisztánba. A busz reggel egy Tashkurgan melletti vadonás új vámállomás épületéhez vitt minket, ahol vám- és útlevélvizsgálat következett a kínai hatóságok részéről. Próbáltak bevetetni velünk egy Polio nevű gyógyszert valamiféle kór ellen, de amikor megnéztük a kis sárga oltási könyvünket, kiderült, hogy már kaptunk ilyet egy injekciós formájában, több más ellenszerrel kombinációban – „Di-Per-Te-Polio”, ezért egy X-el a „no” rubrika mellett és az aláírásunkkal megtagadtuk a gyógyszer bevételét. Merthogy erre is lehetőség volt! :)
A cuccainkat át sem vizsgálták, azok a buszban maradva kerülték meg a röntgengépeket, mint ahogy az egész épületet is. A helyiek is csak egy-két dobozt vagy táskát vittek be és mutattak be a vámnál, holott tudtuk – és ez a vámosoknak is nyilvánvaló volt, mert kinyittatták a busz csomagtartóit -, hogy ennél sokkal több holmijuk van. Ezt nem értettük, de nem akadtunk le túlságosan a dolgon, hiszen a mi összes cuccunk és a bringák is ezek között volt, és a fenének se hiányzott őket kipakolni a busz hátuljából. Miközben arra vártunk, hogy tovaengedjenek minket, a kínai őrök nagy fegyelemmel őrizték a buszunk társaságát, egy nagy betonplacc sarkán kellett álldigálnunk, és ha túlságosan eltávolodtunk egymástól, azért már ránk szóltak. A közeli WC-re azért kísérettel elmehettünk és ezt valószínű az öröknek is az a kedvére tettük, mert ilyenkor ők is beiktattak maguknak egy cigiszünetet.

Soha többé szupermarket

Az első napokon nem sok érdeklődést mutattunk Kashgar városa felé. Legelső teljes napunkon talán csak délután másztunk ki az ágyból, és akkor is csak a mindenki által emlegetett közeli szuper nagy szupermarketet látogattuk meg, ám ez csalódást kellett, hogy okozzon, legalábbis számomra mindenképp. Hiba volt úgy elindulni oda, hogy „éhes vagyok, de menjünk, gyorsan bevásárolunk mindenféle finom ételt, aztán hazamegyünk, és gyorsan elkészítjük az ebédet”. Ez először is azért volt hiba, mert nem találtuk meg olyan könnyen ezt a nagy áruházat, másrészt azért, mert miután egy óra keresgélés után megtaláltuk, még egy újabb órát bolyongtunk benne. Először egy jó 200m-es ruhaosztályon kellett átsétálnunk, és miután végre megtaláltuk az élelmiszereket, utána se volt könnyű dolgunk, mert minden alaposan be volt csomagolva, pl. a virsliféleségek egyesével, olyan műanyagba, hogy még a színüket sem láthattad. Aztán tejet egyszerűen nem találtunk, csak különböző ízesítésű tejféleségeket, sokszor azokat is csak 10-es kiszerelésben. A vége az lett, hogy feladtuk, és igazán nem is vásároltunk semmi érdemleges élelmiszert, hanem inkább úgy döntöttünk, hogy amit enni fogunk, azt majd megvásároljuk az utcáról, az utcai árusoktól. Ez aztán javarészt leginkább szamszából, tojásból, hagymából, illetve kenyérből állt, csupán a sonkát vettük a boltból.
Ezekből az alapanyagokból szinte minden reggel hatalmas adag gazdag rántotta készült a benzinfőző segítségével.

Az Old City Youth Hostelben egyébként, mint már említettem rengeteg más turisták által otthagyott cucc volt, így sikerült hozzájutnunk két gázpalackhoz is. Ezeknek nagyon örültünk, mert nem olcsóak a mi büdzsénkhez mérve, és segítségükkel jóval könnyebb a főzés. Benzinnel sokkal hangosabb, és büdösebb a főző, ezért amikor csak lehet, a gázt használjuk szívesebben beltéri főzéseknél. Ez a kashgari szobánkra nem volt igaz, mert mivel szinte teljesen üres volt, nem nagyon tudtunk volna felgyújtani benne semmit, így örömmel használtuk a benzinfőzőt.

A Livestock Market, Kashgar kihagyhatatlan látnivalója, amit kihagytunk :)

Kashgar leghíresebb nevezetessége egyébként a „Livestock Market”, amit leghelyesebben talán „Élőállat Piac”-ként tudnék lefordítani magyarra. Az útikönyv szerint, ha nem láttuk a Livestock Market-et Kashgarban, nem láttunk semmit. Igen ám, de ez a piac csak vasárnaponként nyit ki, és az első napunk Kashgarban pont egy vasárnap volt. Engem a szupermarketes élmények annyira kikészítettek, hogy egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy elmenjek erre az amúgy az útikönyv szerint is zajos és zsúfolt helyre, csak azért, mert a könyv azt mondja, és mert ott a helyiek adják-veszik egymást közt a disznót, a marhát, a csirkét meg még ki tudja, milyen állatokat. Zita hálisten talált magának útitársat a piachoz, Filip barátnőjével kerekedtek fel, de amilyen gyorsan eltűntek, olyan hamar vissza is értek, talán egy órán belül. Mint kiderült, nem találtak oda, hiába mutatták a könyvolvasón még kínaiul is leírt piac nevét a taxisofőrnek, az egy teljesen másik helyre vitte el őket. Ezért először erős lelkiismeret furdalásom volt, mivel szerénytelenül úgy gondoltam, hogy ha Velük tartottam volna, jobb esélyünk lett volna együtt megtalálni ezt a híres-neves piacot. Azonban ez az érzésem később enyhült, mert ahogy kérdezősködtünk az angol barátainktól és a hostel egyéb lakóitól, mindenki más is így járt. Egy embert sem találtunk az egész hostelben, akinek sikerült volna megtalálnia a Livestock Marketet ezen a vasárnapon. Ez azért is volt furcsa, mert azt gondoltuk, hogy ha ez a fő látnivaló, akkor biztosan az egész város tudja, merre van. Egyetlen egy német fickónak volt egy kisebb sikere, akit a taxisofőr elvitt egy kis- és háziállat piacra, ahol madarakat, macskát, kutyát és egyéb háziállatokat adtak-vettek.
Mivel a Karakorum Highway-ről tudtuk, hogy még nyitva tart, de azt nem, hogy meddig, ezért eszünk ágában sem volt még egy hetet várni, csak azért, mert az útikönyv azt írta, hogy a Livestock Market kihagyhatatlan… Egy állatpiacnál talán érdekesebb lesz egy egész új ország és a világ hét csodája között is emlegetett híres magashegyi út, ami a világ legmagasabb csúcsai között halad. :) Viszont angol barátaink megvárták a következő vasárnapot, úgyhogy majd jól kikérdezzük őket, hogy milyen volt.

Bicikli tisztítás az Old City Hostel udvarán

Második napunkon Kashgarban ismét mindenféle, az utcáról beszűrődő furcsa dallamokra ébredtünk. Európai elménknek ez nagyon furcsa volt. A hostellel szemközt van egy iskola, melynek udvarán a hangszórókból mindféle számunkra többségében ismeretlen és érthetetlen dalok szólnak minden délelőtt. Ezek egy része egyértelműen gyermekeknek szól, erre azért a hangok jellegéből sikerült rájönnünk. Az egyetlen számunkra ismerős dallam egy számomra a bécsi keringővel azonosítható zeneszám volt, de ez is nagyon furcsán hatott ebben a helyzetben, az utcáról hallva, ráadásul minden délelőtt.
Ezen a napon még nem terveztük a bringák atomjaira szedését és kitisztítását, de amikor lekászálódtunk a szobánkból az udvarra, azt láttuk, hogy Jill, Lee, Katy, Anthony, és James már nekiláttak a bringáik kipucolásának, így végül mi is kedvet kaptunk hozzá, így elkezdődtek a szokásos műveletek. A váz és a kerekek lemosása, a lánc csöveinek kipucolása, a lánc lepucolása WD40-el, az első lánctányér leszerelése és megtisztítása, a hátsókerék kiszerelése és a fogaskerék kipucolása illetve meglazítása, a láncfeszítő és annak fogaskerekeinek kipucolása, majd az egész bringa összerakása, és a lánc újrazsírozása. Ez eltartott szinte egy teljes napig, de ha ezt nem ismételjük meg 1-2 ezer kilométerenként, vagy akár sűrűbben, akkor jelentősen lecsökken a lánc és a fogaskerekek élettartama, ami nem csak anyagi, de egyéb gonddal is járhat. Az már biztos, hogy hamarosan szükségünk lesz új első lánctányérokra, és ha nem találunk a helyi bringaboltokban, akkor kénytelenek leszünk valahová rendelni belőlük.
Katy és Anthony is ezt tették, ők már 15000km-t beleraktak a bringáikba, és ez bizony látszott a fogaskerekeken, különösen Anthony hátsó fogaskerekén, ami inkább hasonlított már egy dobócsillagra, mint fogaskerékre, gyakorlatilag már tűhegyes volt, nem is értettük igazán, hogy hogyan nem szalajtott még a lánca…
Mivel láncot, lánctányért és fogaskereket is rendeltek az angol Thorn cégtől a kashgari főpostára, ezt az egész szettet le tudták cserélni Anthony gépén. Katy bringájához is megrendelték ugyanezeket, de neki még nem voltak szétkopva ezek a részek, ezért végül csak megforgatták a fogaskerekeket. Az angol barátaink nálunk még sokkal több időt is eltöltöttek a gépeiken, Jill Rohloff agyváltójában olajat cseréltek, valamint James és Lee is elég jól elvoltak, nekik hagyományos váltórendszerük volt, így ötször annyi fogaskereket kellett megpucolniuk.

Fekvőbringával Kashgar utcáin, az elektromos robogók között

Kihasználva hogy viszonylag korán, még világosban végeztünk, fogtam magam és felpattantam a frissen kipucolt bringámra és elviharzottam a kashgari Giant márkaboltba. A bringabolt nem egész 3 kilométerre volt a szállásunktól, így hamar odaértem. Sajnos se sztendert, se lánctányért nem kaptam, de legalább bowdent és bowdenházat sikerült vásárolnom az első fékemhez, így ezt a problémát végre sikerült megoldanom. Az első fékem a Pamírban kezdett rosszalkodni, mert valahol valamikor megtört a bowdenház.
Ez a kis bringás kiruccanás egyébként egészen érdekes volt, mert hazafelé bekeveredtem egy piros lámpánál egy 30-40 fős robogó csoportba. A városi motorosok feltorlódtak a lámpánál, és amíg a zöldre vártam, azon kaptam magam, hogy közel 100 kínai szempár figyel rám kíváncsian. Mert ugye persze a legtöbb motoron többen ültek, néha akár hárman is.
Ezeknek a motoroknak a nagy része egyébként elektromos robogó volt. Viccesek ezek a csendes járgányok, igen halkan suhannak az utcákon, viszont a vezetőjük annál harsányabban nyomja a dudát, és néha vakmerő közelségben mennek el a gyalogosok mellett. Hátsókerekükben agymotor szuperál, így némelyik modellnek teljesen tömött, küllő nélküli ez a kereke. Nem egy erőgépek ezek a masinák, néhányszor láttunk igen lassan vánszorgó robogókat a fölfelékben, de az még gyakoribb volt, hogy este lámpa nélkül közlekedtek, hogy tovább bírják egy töltéssel. Az utcaszéleken parkoló robogók pedig sorra fel voltak dugva egy kis adapteren keresztül az elektromos hálózatra töltésre.
Az előbb említett piroslámpás helyzetben egyébként a robogók 90%-át egy lendülettel le lehetett gyorsítani a lámpa zöldre váltását követően, mire a kereszteződés túloldalára értem, már legtöbbjük mögöttem volt. Ez az erőnléti előny akkor is megmaradt, amikor felgyorsultunk az „utazósebességre”. Hozzá kell tenni, hogy csomagok nélkül tekertem, és fekvőbringán. Bár szerintem hagyományos kerékpárral is gyorsabban lehet haladni ezeknél a robogóknál. Ebbe belegondolva nagyon furcsának találtam, hogy szinte alig láttunk bringásokat az utcákon. A kétkerekűek legalább 95% robogós volt, a robogók 80% pedig elektromos.
Az egész városban a legérdekesebb környék talán a Hostelünk negyede volt, a turistatérképeken is jelölt „Old City”. Itt az utcákon igazán folyt az élet, utcai árusok kínálták a legkülönfélébb portékákat, az utcán kemencékben sült a szamsza és a kenyér. Utóbbiról meg kell jegyeznünk, hogy valami eszméletlen finom volt. Már maga a kinézete a kenyérnek gyönyörű volt, az íze pedig fenomenális! Az alján sós, a tetején hagymás és szezámmagos kenyér gyakorlatilag pizza formájú volt, középen vékony és ropogós, a szélén pedig volt egy vastag pereme. Eszünkbe is jutott Zitával, hogy megpróbálunk valamiféle instant pizzát készíteni, úgy hogy egy kis kecsapot öntünk egy kenyérre, majd rápakolunk még ezt-azt és ráolvasztunk az egésznek a tetejére egy kis sajtot, ám végül ez a kísérlet elmaradt, olyan finom volt a kenyér önmagában és annyi nyűggel és költséggel járt volna beszerezni az erre a célra megfelelő sajtot, hogy végül lemondtunk erről a tervünkről.

Séta Kashgarban – A vasárnapi piacon, az óvárosban és az óriáskeréken

Az utolsó kashgari napunk reggelén megismerkedtünk Samuel-el és a feleségével. Ők Svájcból valók és csupán pár héttel előttünk házasodtak össze, és hat hete vágtak neki, második, nagyszabású, hátizsákos világjáró nászútjuknak. Pontosan ugyanarra igyekeztek, amerre mi is, ezért ők már meglátogatták az „International Bus Station”-t, ahol megtudták, hogy a Sost-ba tartó buszjárat nem indul ezen a napon, mert nem gyűlt össze elég utas. Ez számunkra jó hír volt, mert azt jelentette, hogy másnap jó eséllyel elindul a busz.
Mi is kimentünk a buszállomásra, és egy kedves, angolul kiválóan beszélő pakisztáni férfi segítségével megtudtuk, hogy melyik lesz a mi buszunk, és, hogy következő nap 8 óra körül érdemes már itt lennünk, ha szeretnénk felszállni. A busz hatalmas volt, alul nagy csomagtérrel, aminek örültünk, mert így a bringák be fognak férni. Felül pedig, az utastérben nem két sor ülés sorakozott, hanem 3 sor ágy, két emeleten… :) Ilyet még nem láttunk, ezért kíváncsian vártuk a következő napot! A pénztárnál azt állították, hogy még 7-8 utas kell, és elindul a busz. Pakisztáni barátunk szerint erre jó esély volt.

A buszállomásról a folyó mentén sétáltunk tovább a vasárnapi piac felé. A nevével ellentétben ez a piac minden nap nyitva tart. A vásárváros pont olyan volt, amilyennek elképzeltük, már amennyire el tudtuk. :) Nagy tömeg, sok-sok árus és még több olyan termék, amiről fogalmunk sem volt, hogy micsoda.

Néhány dolgot azért sikerült kiderítenünk, például találtunk pár doboz tej tablettát. Tejporról már hallottunk, de tablettáról még nem. Ezen kívül találtunk még instant sült krumplit, bár utóbbiról nem tudtuk kitalálni, hogy hogyan működik… Láttunk rengeteg teaárust is, akik hatalmas zsákokban árulták a legkülönfélébb teákat, sok keverékben virágszirmok is voltak. A teakeverékeket a földre kiterített nagy vásznon keverték össze, a piac utcáin. Vásároltunk két féle teából 10-10 yuan-ért, azóta az egyiket már sikerült megkóstolni, és nagyon finom volt. Amíg a teákat vásároltuk, kisebbfajta dugó alakult ki mellettünk a kis utcán, a háromkerekű teherhordó motorjaikkal annyian próbáltak egyszerre áthajtani mindkét irányba mellettünk, hogy teljesen beállt az utca, nekünk is úgy kellett gyalogosan kikászálódni a sok áruszállító között. Büfésorok mellett folytattuk, de nem mertünk megkóstolni semmit a kajákból, félve egy gyomorrontástól.
A piacról kiérve az igazi „Old City” felé vettük az irányt, átkeltünk a folyó túloldalára, és a domboldalba épült régi városrész melletti parkban sétáltunk tovább. Érdekes volt a tőlünk jobbra lévő, egymás nyakára épült apró poros házak látképe a dombon, és a tőlünk balra található szép, rendezett park közötti különbség. Ami kicsit morbid volt az egészben, hogy a dombon lévő, régi romos épületek felé sorra egy-egy nagy kültéri fényszóró fordult. Ezt egyrészt azért tartottam furcsának, mert az épületek annyira nagyon nem nyújtottak szép látványt. Ha nincs kimondva és leírva, hogy ez a híres „Old City”, vagyis az óváros, akkor akár egyszerű nyomornegyednek is nézhettük volna a házak sorát. Azonban mivel ez a híres óvárosa Kashgar-nak, ezért éjjelenként egy-egy több száz wattos fényszóró világít be szerencsétlen itt élő „Old City” lakosok ablakán, tudatva velük, hogy nem akárhol laknak…
Balra, a park túloldalán feltűnt az óriáskerék, amire úgy döntöttünk, hogy befizetünk. 20 yuan volt fejenként a „belépő”, ami után csak a mi kedvünkért elindult a kerék, amiről a magasból láthattuk az óvárost, és a mellette elterülő városi tavat, rajta egy mesterséges félszigeten a Sydney-i Operaházra emlékeztető épülettel.
Sajnos ezzel a sok mászkálással elszaladt az idő, és a Bank of China-t már zárva találtuk, így az ATM-ből való pénzfelvétel után a frissen szerzett yuanjainkat felváltani már nem sikerült. Ellenben a központi postát még nyitva találtuk, így sikerült pár szép képeslapot még szebb bélyegekkel hazaküldeni édesanyáinknak. A Youtube mellett a Google Docs-t is le van tiltva Kínában, így sajnos nem tudtuk megnézni, hogy kért-e valaki képeslapot a honlapon keresztül kifejezetten Kínából. Az elküldött képeslapkéréseket egy Google Docs táblázatba menti el a rendszer, és ezt nem tudtuk elérni Kínában.

Meggyógyul a Kindle-nk, és kifüggetlenítjük a mobiltelefonom – Mától könnyebb lesz a kommunikáció

A nagy városjáró körút után nem maradt más hátra, mint összepakolni, és reménykedni benne, hogy holnap elindul a busz. Pontosabban volt még két kisebb körünk a városban. Amikor elrohantam még pénzt felvenni, és azt felváltani dollárra a feketepiaci pénzváltóknál, észrevettem egy nagyobb csarnokot a posta mellett, ahol kismillióan árultak mobiltelefonokat és azok tartozékait. Több embertől hallottuk, hogy itt Kínában nagyon olcsón és könnyedén kifüggetlenítik a mobilokat, és mivel mindkettőnk telefonja le volt blokkolva az adott magyarországi szolgáltatóra, úgy voltunk vele, hogy épp itt az ideje, hogy kifüggetlenítsük őket. Számtalan utazóval találkoztunk az utunkon eddig, és szinte mindenki azonnal vásárolt minden országban magának helyi SIM-kártyát. Filip például elmesélte, hogy Örményországban kb. 1 dollárnak megfelelő összegért vett SIM-kártyát nem több, mint egy perc alatt, és még 100MB letöltésig ajándék internetet is kapott hozzá. Az ilyen történetek után azt éreztük, hogy ostobák voltunk, hogy eddig nem volt nálunk független telefon, és nem vásároltunk helyi SIM-kártyákat az országokban. Sajnos végül csak az én telefonomat sikerült kifüggetlenítenie a csarnokban egy fickónak, Zita E52-esével nem bírt, pedig több szoftvert is megpróbált. Egyébként nagyon profi volt a srác, nem csak célszoftverei, hanem célhardverei is voltak a mobilok függetlenítéséhez. A PC-jéhez csatlakoztatott egy kis dobozt USB-n keresztül, amihez egy RJ45-ös felületen egy másik kis készüléket csatolt, ezt kapcsolta rá a telefon aksija mögötti vezető felületekre, illetve három banáncsatlakozót is rácsatolt valahová a SIM-kártya mellé. Kicsit aggódtunk is mindezek láttán, hogy nem vágja-e tönkre a telefonjainkat, de végül nem történt semmi, és a műveletért mindössze 50 yuan-t, vagyis kb. 720 forintot kért el.
Apropó, egy másik nagyon fontos dolog eszembe jutott még a telefonokról. Említettük, hogy Lee Angliába rendelt Amazon Kindle könyvolvasóján sokkal több országban működött az ingyen internet, mint a miénket. Azt gondoltuk, ez csupán igazságtalan megkülönböztetése az angol és egyéb felhasználók között, de miután „egy próbát megér” alapon írtunk az Amazon ügyfélszolgálatnak egy e-mailt, felvették velünk a kapcsolatot egy chat felületen keresztül és nagyon készségesen segítettek. Kiderült, hogy a „Home Country” attribútum nincs beállítva az Amazon felhasználómnál, és miután beállítottuk az otthoni budapesti címünket a rendszerben, csodák csodájára elértük a website-okat a Kindle-ünkről, és nem csak az angol Wikipedia-t, mint ahogy azelőtt… Ennek nagyon-nagyon örültünk, mert a napi NRÉ-kre eddig közel napi 1 dollárt elköltöttünk, mivel legtöbbször sms-ek formájában küldtük el őket, de ezután erre nem lesz szükség, mert ahol van mobil térerő, ott általában van valami gyenge EDGE vagy GPRS lefedettség is, amivel már be tudjuk hívni a Kindle-n keresztül a Facebook fiókunkat és el tudunk küldeni egy az sms-nél akár sokkal hosszabb üzenetet is, ami ráadásul teljesen ingyenes is! Arról nem is beszélve, hogy a Kindle-ről az e-mailjeinket és a Couchsurfing fiókunkat is elérjük, ami sokszor nagy könnyebbséget jelent.
Szóval úgy néz ki, mostantól sokkal könnyebben és olcsóbban kommunikálunk, talán még a honlapra írt kommenteket is sűrűbben tudjuk majd olvasni, és reagálni rájuk ezek után! Ennek nagyon örülünk, mert nem is gondolnátok, mennyit számít nekünk egy-egy visszajelzés Tőletek, olvasóktól. Néha már-már kezd terhes lenni az írás, de amikor olvasom a sok hozzászólást, újra erőt kapok az élményeink leírásához. Nagyon jó érzés, hogy a sorokon keresztül sikerült kicsit megmutatni a való világot másoknak is, és azt a sok-sok rengeteg csodás élményt, embert, ami az utunkat jellemzi. Az külön élmény nekünk is, hogy így Ti is részesei vagytok az utunknak, és megoszthatjuk azt a számunkra sokszor szinte néha már túl sok csodát, ami ér minket. :) Ha arról visszajelzést kapunk, hogy ez számotokra is élmény, az csak tovább bíztat minket az utunk és annak leírásának folytatásában. Persze élvezni sosem felejtjük el az utazásunk, hiszen ha nem élveznénk, az egész úgy ahogy van, értelmét vesztené. „Enjoy The Ride”, ugyebár! :)
Este sok érdemleges már nem történt velünk, próbáltunk viszonylag korán lefeküdni, hogy másnap ne élő zombiként vánszorogjunk ki a buszállomásra. Ez részemről annyira nem sikerült, mert éjjel 3-kor végeztem a naplóírással és a különböző dolgaimmal, amikhez szükséges volt az internetelérés. Reggel mégis sikerült valahogy felkelnünk, és kigurulnunk a buszállomáshoz.

Gyors rajt a szállodából

Wuqia-ból sikerült viszonylag gyors repülőrajtot vennünk, köszönhetően a szobánkban található vízforralónak és a nálunk lévő instant tésztaleveseknek, egy villámreggeli után már pakoltuk is ki a lovakat és a málháikat a szálloda elé. Kifelé menet a városból még gyorsan bevásároltunk egy élelmiszerboltban kekszekből, csokoládékból és kólából, hogy aztán nekivágjunk utolsó kerékpáros napunknak Kashgar felé. A kirgiz sapkás körforgalomnál befordultunk irányba, majd elhagytuk Wuqia városát. Ekkor reggel 9-et ütött az óra. Nem egész száz kilométer várt ránk ezen a napon, de sejtettük és reméltük, hogy ez kevesebb nehézséggel fog járni, mint az előző napi 88km, hiszen Kashgar közel 1000m-el alattunk, 1200 méteren terül el, és az út minősége is sokkal biztatóbb volt.

Emelkedő panorámával

A nap még alig járt a hegygerincek felett, amikor az 5 bringás már az úton volt. Az úton, ami nyílegyenes volt, enyhén lejtett, és makulátlan minőségű aszfalt borította. A tegnapi küzdelmek után igazi élmény volt ilyen úton kezdeni a napot. Rögtön a város után az út tett egy kisebb kerülőt dél felé, kikerültünk néhány hegyet. Ahogy leértünk ennek a V alakú kerülőnek a déli csücskébe, úgy érkeztünk meg egyben az út aljába is. Innentől egy 250m-es emelkedő várt ránk, de ez teljesen más volt, mint az előző napi, sokkal enyhébb volt, így igazából élmény volt rajta a tekerés. Ráadásul az emelkedő mellé még gyönyörű kilátás is járt, először szemben, aztán ahogy visszakanyarodtunk irányba, akkor már az út bal oldalán, hatalmas hegyek sorakoztak. Ahogy a reggeli nap éles szögben megvilágította őket, az apró gerincek igen szép árnyékot vettettek és az összehatás szemet gyönyörködtető volt, szinte el is felejtettük közben, hogy fölfelé tekerünk.

Ellaposodik a táj

A fölfelé aztán egyszer csak véget ért, és elkezdődött a jutalomszáguldás. Fel kellett öltöznünk, mert a nagy sebesség egyben fázósabb is volt, nem fűtöttük már fel magunkat a tekeréssel, ellenben a menetszél jobban tépett minket. A táj itt is szép volt, érdekes sziklaalakzatok között suhantunk el, 15-20 percig megállás nélkül 40-50 km/h-val robogtunk. A száguldás vége egy nagyobb völgy oldalában ért véget. Nem értettük miért, de az út nem a völgy aljában folytatta, hanem fölkaptatott az oldalán. Ez az emelkedő sem volt vészes, és a tetejéről újabb lankás lefelé várt ránk, ami már bevitt egy síkabb, sűrűbben lakott részre. Egymást érték itt a település, és rengeteg ember, illetve különféle jármű jelent meg az úton és az út környékén. Háromkerekű autók, szekerek és motorosok lepték el az utat, néhány helyen még fel is tartott minket a forgalom, durván kikanyarodtak elénk, úgy kellett tövig húznunk a fékjeinket, hogy ne üssön horpadást a fekete autó oldalába a biciklink eleje.
Egyszer csak egy teherautó mögül kiabálást hallottunk. Ahogy odanéztünk, láttuk, hogy Katy, Anthony és James az. Még reggel, a hosszú emelkedő elején húztak el tőlünk, azóta kettesben tekertünk Zitával, és most újra utolértük őket. Pihenőztek éppen a kamion mögötti kőrakáson. Azért ott, hogy elbújjanak a kíváncsi helyiek elől. Ebben teljesen igazuk volt, az a legkellemetlenebb, amikor fél szemmel azt kell lesned a pihenőd közben, hogy nem emelnek-e el valamit a bringád körül tanyázó kíváncsi helyiek. Katy-ék vásároltak a helyi kenyérből, ami itt még finomabb volt, mint amit előző nap ettünk. Apró szezámmag és hagymadarabok voltak a tetején, ami egészen megbolondította az ízét és így már önmagában igen jó lakoma volt a kenyér.

Száguldás az autópályán

Katy-ék pár perccel előttünk rajtoltak el erről a helyről, de hamar beértük őket, mert az út hamarosan tett egy vargabetűt, hogy egy felüljárón keresztül egy autópályaszerű úton folytathassuk Kashgar felé. Itt számukra nem volt egyértelmű a „merre tovább”, így megtorpantak, és beértük őket. Mi csak azért nem álltunk meg itt tanakodni, mert hála a GPS-nek és a rajta található ingyenes OpenStreetMap térképnek, pontosan láttuk az előttünk álló helyzetet. A táblák sajnos még most sem segítettek ilyesmiben rajtunk, a kínai kriszkrakszokból mindezidáig nem sikerült rájönnünk, melyek jelentik a Kashgar-t, latin betűvel pedig nem volt kiírva sehol semmi.
Az „autópálya” egy élmény volt, kaptunk egy saját sávot, a leállósávot, ahol gondtalanul tekerhettünk, az autóktól egy bűvös vonallal elválasztva. Az útborítás egyébként ezen az úton betonelemekből állt, és ezekben az elemekben apró, a menetirányra merőleges barázdák sorakoztak egymáshoz nagyon közel. Ez valószínű egy jobb fékhatást hivatott szolgálni, de mellékhatásként az autóknak olyan hangjuk volt ezen az úton, mintha valami sci-fi filmbe csöppentünk volna.
Kashgar előtt aztán fizetőkapuk állták el az utunkat és egy nagy kerékpározni tilos tábla. Pontosan a tábla előtt egy szakaszon hiányzott a szalagkorlát, és itt ki tudtunk hajtani egy, a korlát túloldalán haladó ösvényre. Ez a kis csapás aztán a fizetőkapuk után visszaterelt minket a főútra, ahol rövid gondolkodás után folytattuk a tekerést. Nem telt el egy perc, és egy rendőrautó haladt el mellettünk. Lelassított ahogy közel ért hozzánk, de végül nem állított meg minket. Ezt mi úgy értelmeztük, hogy nem gond, ha itt bringázunk.
A terep közben tökéletesen sík lett, az út pedig minden eddiginél simább és egyenletesebb volt. Zita és James előreszáguldottak, egymás szélárnyékát kihasználva felgyorsultak és elhúztak tőlünk. Egy idő után gondoltam egyet, és csatlakoztam a játékhoz. Rávettem Anthony-t is, hogy játszunk „Ki a gyorsabb?” játékot, és Zitáék nyomába eredtünk. Hamar megcsíptük őket, és el is húztunk tőlük. Ant leszakadt, de Jamesnek nem kellett sok, ahogy meglátta, hogy kielőzöm, nagyobb sebességre kapcsolt, és már száguldottunk is 40 felett. Én egyenletesen, lassan próbáltam gyorsulni, hogy pontosan lássam, mi az a sebesség, amit még bírok, és mi az, amit még James is kibír mögöttem, de ő ezt hamar megunta, és elém vágott. Picit pihentem mögötte, aztán az élre álltam, és megnyomtam neki, ahogy csak bírtam. James hamar apró pont lett a visszapillantó tükrömben, én pedig 52km/h-ig gyorsultam. Ettől persze igen szépen kifulladtam, és el is engedtem a pedálokat. Még vagy egy perccel később is 30km/h-val suhantam és James újra feltűnt mellettem. Megint megindultam, de most megint csak lassan, hogy James tudjon mögöttem jönni. Jamesre megint rájött az őrület, de ezúttal indokolt volt, hamar rájöttem, hogy azért lépett meg mögülem, mert beállt egy a külső sávban, kb. 50km/h-val közlekedő teherautó szélárnyékába. Mire ezt észrevettem, már mögöttük voltam jó 40m-re, de végül csak sikerült felzárkóznom, és élveznem a könnyű, szinte alig tekerést a nagy jármű mögött. A teherautó aztán lassított, lehúzódott és lekanyarodott egy kijáratnál. Ekkor én újra nekiiramodtam, és kihasználva a jó alapsebességet, ismét meghúztam, ezúttal 56km/h-ig tudtam kitolni a végét. Jó volt így sprintelgetni, különösen utána tetszett az az érzés, amit már rég nem éreztem, amikor egy jó kis huzatot adsz a tüdődnek, és a terhelés befejeztével mintha azt éreznéd, hogy kitágult az. Nem tudom, hogy valóban így van-e, vagy sem, de tény, hogy azt éreztem a sprint után, mintha több levegő férne a mellkasomba, mint előtte.

Kashgar – Érkezés az Old City Youth Hostel-be

A száguldozás közben megérkeztünk Kashgar határába, ahol természetesen James-el bevártuk a többieket, akik pár percre ránk mind be is futottak. Ötfős konvojban hajtottunk be Kashgar városába, ami meglepően hatalmas és modern volt, sokkal inkább az, mintsem előtte gondoltuk volna. Sikerült elnavigálnunk a főtérig, ahonnan már csak pár utcára volt az Old City Youth Hostel. Egyértelmű volt, hogy itt akarunk megszállni, mert tudtuk, hogy ez az a hely, ami nekünk való. Olcsó, a központban van, wifi-vel felszerelt, igazi hátizsákos, illetve kerékpáros szálló és találkozóhely.

Erről rögvest meg is bizonyosodtunk, amint egy kedves motoros megmutatta az utat a Hostel felé és megtaláltuk azt. Már a kapuban összefutottunk Jill-el és Lee-vel, akiktől megtudtuk, hogy végül az utolsó 40km-t ők is bringázták. Kashgar és azon belül is ez a szálló, igazi csomópont a világjáró utazóknak. A szálló udvarában rengeteg bringa állt az érkezésünkkor, és egy szőlőlugas tetején sorakoztak a használt gumiköpenyek, egy nagy dobozban pedig mindenféle elhasznált kopóalkatrészeket, küllő szetteket, és különböző kerékpár tartozékokat találtunk. De még festékkészletet, és egészen jó állapotban lévő ruhadarabokat is. A tulajjal gyorsan sikerült megállapodnunk egy igen baráti árban, az utolsó szabad duplaágyas „private room”-ot kaptuk meg, ami csak azért volt szabad, mert amikor Jill meglátta, azt mondta, hogy ezt inkább ne! :) Ugyanis a szoba nagyon üres, és kihalt volt, nem volt benne semmi más, csak két ágy, és beton a földön. Mi nekünk ez elegendő volt, gyorsan belaktuk, a fadeszkás ágy tetejére kaptunk konnektorról fűthető lepedőt, és a folyosóról bevonszoltunk egy kisebb szekrényt, aminek a tetejére tudtunk pakolni. Az egész házban fogható, gyors wireless internet kapcsolat volt, ami eleinte kisebbfajta csodaként hatott számomra, nem is akartam elhinni igazán, hogy bárhol az udvarban, de akár még a szobánkban is tudok internetezni. Ez olyan luxus volt, amiben Dushanbe óta nem volt részünk. Több mint három hét után újra láthattuk a honlapunkat, elolvashattuk a rengeteg biztató hozzászólást, úgy, ahogy az e-mailjeinket is, na és persze végre skype-olhattunk a családunkkal és a barátainkkal.
De a legjobb hír az volt, hogy a Karakoram Highway még nyitva van, találkoztunk több hátizsákos turistával, aki onnan jött. Ezért végül csak 5 napot töltöttünk Kashgarban, utána újra útra keltünk Pakisztán felé. De ezekről majd a következő bejegyzésekben.