Dzsu-dzsu tao Bhaktapurban

Hú, milyen napunk volt! Végre elindultuk Katmanduból! Reggel 4:30-kor terveztünk kelni, de éjjel már éjfél után állítottam az ébresztőt a telefonon, és ilyenkor mindig csak másnap ébreszt, és nem pár óra múlva, ahogy én szerettem volna. Szóval elaludtunk és csak 5:17-kor dobott ki az ágy (vagyis a matrac a padlón) magából. Zita főzött egy kávét a kis merülőforralóval, én pedig nekiálltam összerakni az informatikát. Egész éjjel töltődtek fel az Annapurnás képek, ezért szét volt pakolva minden. Mire teljesen összepakoltunk, és megreggeliztünk a tegnap este vásárolt péksüteményekből, már 6:20 volt – ekkor indultunk el Balajuból. A csomagra tovább nem vártunk, mondtak mindent a postán, hogy másnap, hogy pénteken érkezik, hogy 15-20 nap a postára adástól… Szóval elmentünk Ákos vendéglátójához, aki történetesen csomagküldéssel foglalkozik, és megkérdeztük, mennyibe kerül egy 10cm x A4-es 660g-os csomag elküldése innen Katmanduból Bangkokba. Sikerült ugyanis megtudnunk, hogy ekkora az a csomag, amit eddig hiába vártunk. Az ára a leglassabb, de még mindig megbízható csomagküldésnek 1600 rupi, vagyis kb. 4000 forint. Ezt túl tudjuk élni, így eldöntöttük, hogy nem várunk tovább, hanem elindulunk!

A Thamel előtti emelkedő kemény volt, de megtekertük, közben szemtanúi voltunk, ahogy egy srác előttünk leszállt egy üres, „lenttekerős” montiról. Ha tudná, milyen durva nekünk a 50-60kg-os rekut elöl tekerve fevinni ezen a meredeken! :) Hála az égnek nem volt több ilyen emelkedő Katmanduban, és ahogy átértünk a DK-i oldalába, az út is kiszélesedett. Bhaktapurig 16km-t kellett megtennünk, ez gyorsan elrepült Madhukar társaságában. Ő ugyanis velünk jött idáig, elkísért minket a Giant kerékpárján, amit amúgy is minden nap hajt. Úgy volt, hogy mások is csatlakoznak hozzánk, de sajnos a „késői” kelés miatt aztán reggel el kellett menniük dolgozni a, és már nem tudtunk találkozni velük.

Bakthapurba először a sarovar, vagyis víztározó mellett álltunk meg második reggelit enni – ez péksütemény volt teával. Tegnap este két pékséget is kiraboltunk Thamelben, 8, illetve 9 óra után fél áron adják a maradék finomságokat, mi pedig beszabadultunk „respectively” ezekben az időpontokban, és elköltöttünk összesen 490 rupit. Ez a fél napi büdzsénk, de megérte, mert ma egész nap szinte csak ezt ettünk, Madhukart is megkínáltuk belőle, és Zitának még így is maradt két süteménye. Itt a sarovar mellett egyébként érdekes volt üldögélni, mert délre tőlünk a város kellős közepén egy kisebb mező volt, földekkel és legelőkkel, sőt, még búza (vagy valami más…) bálák is voltak. Mindezt kisebb emeletes tégla blokkházak vették körbe, és igazából ez adta az egész környék érdekességét.
Amiért Bhaktapurba jöttünk, az csak ezután következett, a Durbar tér és környéke, vagyis az óváros. Már az odavezető utcák nagyon tetszettek, gyönyörű házak között tekertünk Madhukar után a téglarakásos utcán. Minden sarkon láttunk valami érdekeset, és amikor néha kisebb terekre is kilyukadtunk, akkor volt, hogy leszálltunk a bringákról, és úgy néztünk körbe. Madhukar elmondása szerint 1100 éves város Bhaktapur! A házak nyilván nem ilyen idősek, de a légkörből érezni, hogy valóban egy óvárosban vagyunk. És ami a legszebb az egészben, hogy tele van élettel. A szobrok mellett kipakolták a zöldségeiket az árusok, az emberek jönnek-mennek, vásárolnak. Na és persze jól körbeállnak minket és megbámulnak, ahogy azt szokták errefelé, úgyhogy mi már gurulunk is tovább!

Egy szűk kis utcában megálltunk, mert felfedeztük egy boltban a dzsu-dzsu tao-t! Erről már meséltek Madhukar-ék, ez egy helyi, bhaktapuri dahi, ami nagyon híres és állítólag nagyon finom. Nem kellett minket noszogatni, rögtön rendeltünk hármat, és jóízűen elfogyasztottuk a finomságot. A dahi egy joghurt féleség, ami nagyon jellemző errefelé, és a dzsu-dzsu tao ennek egy helyi fajtája. Jelentése „King of Yoghurt” – a Dahik királya. Ez a dahi annyival sűrűbb, mint a többi, hogy az eladók azzal szokták ezt bizonyítani, hogy fejjel lefelé tartják az edényt, amiben a dahit árulják, hogy megmutassák a leendő vásárlónak, mennyire sűrű az anyag: nem esik ki a tálból!

Először a Taumadhi téren lyukadtunk ki, ahol a legfigyelemreméltóbb épület a Nyatapola volt, ami egy meredek lépcsős, többszintes tetős, magas épület. A lépcső két oldalán kőszobor állatok sorakoznak, és odafentről igen szép a kilátás az egész térre. Hogy pontosan ennek az épületnek mi a szerepe, azt nem tudom, de azt láttuk, hogy igen jól néz ki, és az is biztos, hogy ez is vallási dolog, mint ahogy a szomszédai is templomok.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Innen a Kathmaduban szerzett térkép segítségével (mert a GPS-en el lehetett volna veszni a részletekben) már egyenesen a Durbar Square-re tekertünk. Szerencsénk volt, a kapuban, amin behajtottunk, nem álltak jegyszedők. Ennek két oka lehet: még korán volt, vagy bejött az a taktika, amit követtünk, mégpedig, hogy Madhukar megkérdezte a fél várost azzal kapcsolatban, hogy melyik oldalt nincsenek jegyszedők a Durbar Square-re menet. Helyieknek persze ingyenes a belépés, de nekünk külföldieknek 1100 rupi lett volna – persze ha elkapnak, akkor lemondtunk volna a tér látványáról, de nem így történt. Bent az előzőhöz hasonló épületek fogadtak és egy híres, nagyon díszes és valóban szép arany kapu. Ja, és majd elfelejtettem: egy fél tucat kínai turista! :) Olyan örömmel fényképeztek, és aztán fényképezkedtek velünk, hogy azon nem bírtunk nem mosolyogni. Madhukar még el is beszélgetett velük egy pár szót – amit beszélt kínaiul. Eztán fájdalmas búcsút vettünk Katmandui Barátunktól, neki sietnie kellett vissza az éttermükbe felszolgálni, mi pedig gondolatban már az utat róttuk. Annyira nagyon most nem merültünk el ebben a Durbar Square-ben, és nem is töltöttünk ott túl sok időt, ezért nem is nagyon részletezem a teret. Semmi olyat nem tudnék elmondani (azon kívül, hogy szép volt), ami nincs benne az útikönyvekben. Sőt, azt sem, amit az útikönyv ír, mert nem olvastam el. Van, hogy ezek az olvasott történetek is le tudnak kötni, de ez a nap nem olyan volt. Ellenben amit láttunk kifelé menet a főútra, az nagyon tetszett, és meg is említem: ez volt a Potter’s Square, vagyis a fazekasok tere. Körben az egész tér területén ki voltak pakolva a különböző fajtájú és méretű fazekak, edények, és agyagtermékek, középen pedig egy nő valami búzafélét terített szét egy anyagon. Az egész varázslatos volt, megint csak azért, mert élt, még ha részben a turisták miatt, akkor is! Szóval Bhaktapur megérdemelt volna akár egy külön napot is, de mi nem így csináltuk, mert el voltunk foglalva sok mással Katmanduban, most meg csak „beugrottunk” az indulásunk napján, mert útba esett. Ezt nem bánjuk, már megtanultuk, és elfogadtuk, hogy nem lehet mindig mindent megnézni és maximálisan átélni, a világ túl nagy ahhoz, hogy mindig mindent akarjunk és megnézzünk. Ezt el kell felejteni, és csak élvezni, amit kapunk, ami jut, amit átélünk. Jelentem, ez végre nem csak olyan dolog, amit leírok, de még „nem nagyon megy”, hanem ezt már tényleg így érzem! :) Igaz ez Patanra is, ahol abszolút nem jártunk, pedig az is Katmandu egyik fő látnivalója, ott is van egy Durbar Square. Apropó, mit jelent az, hogy Durbar? „Fő”, „Központi”? :)

Eső és fölfelé, de csak vidáman!

Bhaktapur után fölfelé következett, de nem tudtuk, pontosan mennyi, és meddig tart. Most valahogy sokkal könnyebben vettük ezt az akadályt, mint legutóbb, Katmanduba jövet. Nem esett olyan nehezünkre a fölfelé tekerés, valószínű azért, mert most frissek és kipihentek voltunk a villámgyorsan elrepült 8 napos pihenő után. Az is igaz, hogy ezek az emelkedők talán nem is voltak olyan meredekek. Hipp-hopp fent találtuk magunkat 1500m-en, majd néhány kisebb fel-le után 1550m-en. Itt eleredt az eső, épp mielőtt letértünk volna a főútról Dhukilhet-Sindhuli H06-os „highway”-re. Pedig nemrég még a hőségtől akartunk megpurcanni. Beálltunk egy eresz alá, amikor nagyon elkezdett szakadni, és vártunk néhány percet, mire tényleg alábbhagyott. Újra kint voltunk az úton, de az eső szép lassan, alattomosan újra esni kezdett. Immár a H06-on másztunk fölfelé, az egyre csak szakadó esőben. Mire eldöntöttük volna, hogy felvesszük a vízálló szerkót, már bőrig áztunk, így nem lett volna értelme. Az emelkedő szépen, lankásan, de kitartóan 1600m-ig vitt minket fel, ahol aztán egy nagy kanyarban lejtőbe fordult át. Itt szép erdő volt az út mentén, és mivel nem akartunk szétfagyni a lefelében és tüdőgyulladást kapni, itt a fák között mind a ketten felvettünk új, száraz réteg ruhákat. Most tudtuk értékelni azt a sok ruhát, amit a táskákban cipelünk! Meg is jegyeztük, hogy még elázhatunk akár kétszer is, annyi váltásruha van nálunk. Ahogy indultunk volna, újra szemerkélni kezdett, ezért mind a ketten felvettük az esőnadrágot és a vízálló dzsekit. Ezek kellettek is, mert aztán ismét egész szépen rákezdett, de most a cipőt leszámítva szárazak maradtunk. A kamáslit is felvehettük volna, de az túlzás lett volna, akkor belülről áztunk volna el. Az 1600-os forduló után még pár kilométert erdőben haladtunk, és ekkor még nem váltott át tiszta lejtőbe az út, pedig ezt már nagyon vártuk. Tudtuk, hogy a mai napon még le kell adnunk több, mint 1000m szintet, mert a Sunkoshi völgyére emlékeztem, hogy 560m-en van. Onnan kell majd holnap felmásznunk 1420m-re, ami biztos, hogy egy kemény menet lesz, viszont annak a túloldalán már a Terai van, ami a Himalája vége, ott már nem lesznek többé ilyen óriási emelkedők, az már a síkság széle.

Szóval vártuk a nagy lejtőt, és az eljött végre, ahogy kiértünk az erdőből és egy nagy völgy jobb oldalában találtuk magunkat. Szépen zúgtunk lefelé és közben az eső is elállt, száradt meg rajtunk a ruha. Ekkor már délután kettő óra is elmúlt, mi pedig nem kicsit éhesek voltunk. Sokat kellett még kérdezősködnünk, és aztán gurulnunk, mire megtaláltunk egy helyet egy városkában, ahol kaptunk két tányér chowmeint. A „dálbát?” kérdésre annyi sokan csak bambán és értetlenül néztek, hogy szinte már majdnem elhittük, hogy errefelé nem ismerik a nepáliak nemzeti eledelét… Persze nem így van, csak annyira más rugóra jár itt is az embereknek az agya, hogy mi el sem tudjuk képzelni, mi a fenére gondolhattak, miközben mi a szánk felé mutogatni kérdezgettük, hogy „dálbát?”. Meg valahogy a kiejtéssel is furcsaságok vannak: kimondom nekik számomra tökéletesnek hangzóan, de csak tizedjére értik meg, aztán mint akiknek leesett a tantusz, elismétlik számomra pontosan ugyanolyan kiejtéssel, mint ahogy én is tettem addigra már egy tucatszor… És ekkor még csak arra jött rá, hogy mit mondtam, arra nem, hogy éhes vagyok, mint a farkas! :) De mégis, most tényleg, mire másra gondolhatnak akkor? Hogy dálbátot készülök hányni? Vagy hogy csak dicsekszem, hogy mint furcsabringás turista, ismerem az ételüket? Szóval ilyenekre gondolunk, amikor arról beszélünk, hogy teljesen máshogy gondolkodnak. Volt, hogy 3 percünkbe telt megtudni, hogy nincs ételük egy helyen! :)

De végül egy városkában kaptunk tésztát, és a minket körülvevő tömeg is rendes volt, nem piszkálták sokat a bringát, és miután megértették a „Please Don’t Touch!” tábla jelentését, már a régiek is szóltak az újonnan jötteknek, mielőtt azok még reflexből elkezdték volna rángatni a pedálokat! :) Ez milyen aranyos már! Ebből látszik, hogy ők abszolút de nem akarnak semmi rosszat az állandó és természetes nyúlkálásukkal, csupán számukra az a megszokott, hogy megfogom, kipróbálom, beleülök bármibe, függetlenül attól, hogy kié vagy mié az.

Földművelés állatokkal, faekével

Ezen a helyen ebéd közben esett le, hogy ha minden igaz, ma lépjük át, vagyis guruljuk át a 9000. kilométerünket. Nem emlékeztem pontosan, mennyinél álltunk reggel, de arra igen, hogy 8900km felett, és az is jól látszott, hogy szépen közelítünk a mai 100. kilométerhez, ezért kértünk kartonpapírt egy doboz oldalából, és Zita elkezdett írni rá. Na, erre megőrültek körülöttünk a népek, és szorosan körbeálltak minket, hogy lássák, mit csinál a furcsa idegen, amit eddig nem: írt! Mi ezen olyan nagy szám, hogy ennyire bámulni kell? Lehet, hogy nem ismerik a karaktereinket? Az nem lehet, hiszen angolul biztosan tanulnak. Úgy kellett őket percenként félreterelni, mert mindig annyian jöttek, hogy nem láttunk tőlük rá a bringákra. …és most még pillangókat meg napocskát sem rajzolt a táblára Zita! :)

Ebéd után csodaszép tájon tekertünk, leértünk a völgy aljába, ahol a patak mellett kukoricamezők és rizsföldek váltották egymást. A kukoricát épp aratták, a rizst pedig vetettek. Vagyis inkább dugványozták, merthogy ez utóbbi műveletet egészen testközelből szemügyre vehettük.

Érdekes, hogy ezt mindig nők végezték, soha sehol nem láttunk ma férfit ezt vagy hasonló feladatot végezni, mindig csak nőket kisebb-nagyobb csoportokban. A férfi viszont a bivalyok mögött szorítja az ekét! :) Egy szó mint száz, csodaszép volt végiggurulni a völgynek ezen a szakaszán, sok szép élettel teli mezőgazdasági tevékenységet láttunk, és itt most nem a traktorra, meg az aratógépre gondolok! Egyetlen egy helyen halottunk valami gépet dübörögni, különben még a vizet is egyszerű csöveken keresztül vezetik a patak felsőbb szakaszáról a rizsteraszok elárasztására. Szóval ki van találva minden, és mindenhez emberi erőt, vagy legfeljebb állatokat használnak, amitől az egész olyan mesebeli! Mindezt egy parányi kis földsávon a hegyek között, a völgy alján, végig a patak mentén. Néhányan mondják, hogy már 10 ezer évvel ezelőtt elkezdtek elcsesződni a dolgok, amikor az ember rájött, hogy megművelni is tudja a földet, az állatokat pedig tudja karámban tartani és etetni, egyszóval amikor létrejött a mezőgazdaság. Én ezt csak olyan szempontból írom alá, hogy ez tette lehetővé a hierarchikus társadalmak létrejöttét, ami nem minden aspektusában frankó, viszont a föld ökoszisztémájára nézve az ilyen gyengéd mértékű és méretű, nem gépesített, hanem pusztán emberi és állati erőt használó mezőgazdaság szerintem még nem vág oda nagyon. Az ipari társadalom, na az durva, azzal van igazán a gáz, az csak pár száz éve van, és már majdnem mindenki érzi a fejlett országokban, hogy valami nagyon nem frankó.

De ha csak annyira formálnánk a bolygónkat, amennyire az ipari kor előtt tettük, szerintem még sokáig nem kéne beszélnünk fenntarthatóságról. Csakhogy mi megtaláltuk a szenet meg az olajat, és ezek az azelőtt elképzelhetetlen energiaforrások lehetővé tették, hogy nagyon rövid idő alatt 7 milliárdan legyünk. Hányan férnénk el a kőolajunk nélkül, a bivallyal meg a faekével, ahogy ők nyomják? Ezek baromi érdekes kérdések, és én nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz itt ezen a szép bolygón az elkövetkezendő dekádokban. Lehet, hogy a mi generációnkon múlik, hogy visszatalálunk-e valami természet közelibb, fenntarthatóbb létformához, vagy kipusztulunk és az elméletről bebizonyosodik, hogy igaz, mégpedig, hogy az intelligencia egy evolúciós zsákutca? Én nem hiszem, hogy így lesz, különben nem irkálnék sokszor ilyenekről is. Viszont ahhoz nem vagyok elég okos, hogy kitaláljam, mi, mitől és hogyan lesz néhány dekád múlva, csak azt érzem, hogy boldog vagyok, amikor kézzel rizspalántákat dugványozó nőket látok, egy olyan földteraszon, ami gravitációs elven, pusztán emberi leleményességet használva (és nem szivattyúval) lett elárasztva vízzel, és állatok húzta egyszerű faekével lett beszántva.

Dumja – Saroj és tanítványai – 9000km! :)

Délután öt körül mind a ketten azt éreztük, hogy elég derekasan megfáradtunk, ezért megálltunk egy Dumja nevű falu végén teázni. Abból, hogy leírtam a falu nevét, a nagyon ügyesek már ki is találhatták, hogy végül itt éjszakázunk. Ugyanis errefelé nincsenek kiírva a falunevek egy táblára a település elején, mi pedig nem kérdeznénk meg egy teához, hogy hol vagyunk, de ha már itt alszunk, akkor valamit írni kell a szupertáblázat mai sorának „Szakasz neve” című cellájába. Szóval a tea közben észrevettük, hogy már 86km-t jöttünk ma, és a Sunkholi völgye már nagyon közel van, ezért elkezdtünk kérdezősködni. Megtudtuk, hogy holnap nehéz dolgunk lesz, az aszfalt 3km múlva véget ér, és a következő település 8km-re van – ezt nem vállaltuk mára be – és 32km-en keresztül földút vár majd ránk. Ebben benne lesz az 1420m-es hágónk is! Ezek után úgy döntöttünk, elég fáradtak vagyunk mára. Holnap 19km a Sunkholi völgyében fel-le a murván, aztán irány 560m-ről fel 1420m-re, szintén murván! Örülhetünk, ha képesek leszünk csak egy nap, holnap megcsinálni!

Most már 23:27 van, mikor ezt a sort írom. A teázó előtt megismerkedtünk Saroj-al, aki tanár és meginvitált minket a szerény otthonába. Fel kellett tolnunk a bringákat a hegyoldalba, de ez nem volt nehéz, mert Saroj néhány kollégája, és vagy 20 gyerek segédkezett benne, sokan toltuk együtt a bringákat (ügyesen csak ott fogták, ahol mondtuk nekik), de volt olyan gyerek is, aki a nagyobb köveket hajigálta el a bringák elől. Szóval nagyon rendesek, és segítőkészek voltak nagyon, és ez nagyon jólesett. Persze nagyon kíváncsiak is voltak, mert számunkra kicsit túl sokáig és túl sokan itt maradtak körülöttünk, ami egy idő után már kicsit fárasztó volt, bármennyire is aranyosak voltak – mert mi meg fáradtak és kimerültek voltunk a hosszú nap végén. Hála az égnek végül a tanáruk magától küldte haza őket, és nem kellett nekünk szólni, hogy nem bírjuk már a zsivajt. Amúgy tényleg nagyon jó fejek voltak, és aranyosak.

Később már csak hárman jöttek vissza idősebb diákok, itt gyakoroltak valamit a tanárukkal, és persze beszélgettünk is a dálbát mellett, amit Saroj készített el nagyon finomra. Sokat beszélgettünk az oktatásról, és mivel azt vettem észre, hogy nagyon exkluzív vendégek vagyunk az ő szemükben, és nagyon érdeklődőek felénk, elmondtuk nekik, amit jó lett volna, ha nekünk is (többen, többször) elmondtak volna a gyerek korunkban olyanok, akikre igazán felnéztünk és akikre nagyon hallgattunk (lehet nem voltak elegen ilyenek?), mégpedig, hogy gyerekként két nagyon fontos dolgunk van csak: szorgalmasan és kitartóan tanulni, és okosodni, az idő összes többi részében pedig élvezni a gyermekkorunkat. E másodikat már Zita mondta, de ha nem veszi ki a számból a szót, pontosan én is ugyanezt – “Enjoy your Childhood” – mondtam volna ugyanezekkel a szavakkal. Aztán nem tudom, mennyire sikerült ezt letölteni nekik, de mi elmondtuk, nyomatékosan. Ők persze aztán csak másra voltak kíváncsiak, és oda lyukadtunk ki, hogy „Hungary is a rich country?” – de én erre most nem lettem mérges, csak próbáltam kicsit filozofikusan válaszolni, és azt mondtam, hogy bár Magyarország egy „fejlettebb” ország Nepálnál, de úgy tapasztalom, hogy itt bizony boldogabbak, vagy legalábbis mosolygósabbak, vidámabbak az emberek. Aztán ezt próbáltam részletezni és kifejteni a miérteket, de aztán jött azzal, hogy mi gyártjuk a Nokiákat, ugyan menjek már, biztosan egy csomó kütyünk van. :) Igen, van, és jól elrontjuk velük az értékes időnket. Én sem vagyok kivétel, mert ha lett volna rendes térerő itt a faluban, tuti a netet nyomkodom, és nem ezt az útinaplót verem bele a gépbe öt oldalig.
Egyébként nekik is van mobiljuk, mp3 lejátszós, zseblámpás, már a tizenéves gyerekeknek is, itt a szegény nepáli vidéken – lassan már mindenkinek lesz mobilja!

Klikk a képre, hogy nagyban is láthasd a naplementében a Dumjai házat, ahol aludtunk, és Saroj-t a tanítványaival!

2012.06.27. 23:45 – Nepál, Dumja, fent a hegyoldalban, egy 10cm-es pókokkal teli agyagház agyagpadlójára felvert sátorhálófülkéből

Beszélgetések Dr. Prakash és feleségével Janakival

Eszter eredeti foglalkozását tekintve építész, és amikor megemlítettem neki, hogy lakik egy olyan, híres nepáli építész itt Katmanduban, aki anno Magyarországon, Budapesten, a Műszaki Egyetemen tanult, ő örömmel utánajárt a dolognak, és pár nap alatt megszerezte Dr. Prakash telefonszámát, és le is beszélt vele egy találkát a Katmandu Guest House-ba, a Thamel közepébe. Mi szépen összegyűltünk mind magyarok, Gyöngyi és Ákos is velünk volt, és amikor megjelent az emberünk, mi magyarul köszöntöttük, hiszen tudtuk róla, hogy mind a mai napig jól beszél magyarul. Erre ő nem köszönt vissza magyarul, és amikor kezdtük a beszélgetést, hogy „Ugye, Magyarországon tanultál…”, akkor legnagyobb meghökkenésünkre nem-el válaszolt, és mondta, hogy soha életében nem járt Magyarországon. A dolog kezdett nagyon furcsa és gyanús lenne, és fél perc múlva le is esett a tantusz, Eszter másik számot hívott fel, és másik embert hívott meg közénk, méghozzá egy Couchsurfert! A kínos pillanatok nem tartottak sokáig, és utána inkább csak nevetésbe torkollott az egész szituáció, mert az emberünk igen jó arc volt, és nem vette rossz néven az egész félreértést, ráadásul épp volt pár szabad órája, így köztünk maradt, beszélgettünk vele, és sok érdekeset mesélt. Pl. másnap este (ez a kaszinós nap előtt történt) ő is bulizni ment, és elmesélte, hogyan zajlik egy legénybúcsú itt Nepálban.

Aztán persze összehoztuk az igazi Dr. Prakash-al is a találkozót, az öregúr egy rettentő rendes figura, autóval várt minket (ekkor már csak hármunkat Eszterrel), megmutatott néhány épületet, amit ő tervezett, majd egy nagyon jót beszélgettünk a gyönyörű otthonukban vele és a feleségével, Janakival. Ennek a vége egy vacsorameghívás lett, ami szintén nagyon jó hangulatban telt. Erre először csak illedelmességből mondtunk igent, mert mindhármunk kicsit fáradt volt már aznap és sok más dolgunk is lett volna, ezért majdnem le is mondtuk aztán, de hála az égnek nem, és ennek nagyon örülünk utólag, mert este is nagyon jót beszélgettünk Prakash-al és a feleségével, igazán jólesett ilyen nagyszerű emberekkel találkozni, és ilyen sok jót hallani Magyarországról! Prakash, és a családja nagyon szeretik Magyarországot. A felesége elmondta, hogy sok európai országban jártak, de Magyarországot és Budapestet kedvelték mind közül a legjobban. Budapest gyönyörű, és az emberek mindig mindenütt kedvesek voltak velük, és a magyar konyhát is nagyon szerették, sehol nem ettek olyan finomakat Európában, mint Magyarországon! Fel is ajánlottuk Nekik, hogy ha még marad időnk rá, sütünk nekik lángost, de erre sajnos már nem kerülhetett sor, mert az indiai vízumunk lejárta vészesen közeledett, és indulnunk kellett tovább.

És hogy ne csak a távoli múltról beszéljünk, a lányuk a nepáli férjével most is Budapesten él és dolgozik, pedig pár évvel ezelőtt megpróbálták az USA-ban is az életet, de ott nem tetszett nekik, így maradtak Magyarországon! Szóval lehet mondani, hogy nehéz az élet Magyarországon, hogy nagy drágaság, a korrupció és nagyok a magas szintű lenyúlások, lehet nyugatabbra költözni és ott új, „könnyebb” életet kezdeni, de érdemes mindig a másik irányba is figyelni, és ilyen történeteket is meghallani! Nepál az én szememben szintén egy gyönyörű, és nagyszerű ország, de az is tény, hogy Nepálnak 6 éve nincs alkotmánya, és hogy itt még sokkal durvább a korrupció, a társadalmi különbségek és a nyugati értelemben vett „szegénység” pedig még sokkal nagyobb. Tudom, hogy sok a baj otthon is és rohadtul nem könnyű az élet, de amikor ilyeneket hall az ember, mindig elgondolkodik. És nyugaton lehet, hogy bizonyos dolgok jobbak, de az élet még drágább, az egészségügyi rendszer fizetősebb, és úgy általában sokkal több dologért kell fizetni és sokkal többet, és ahogy én most látom, az emberek is még nyugatiasabbak (igen, értsd ezt most rossz értelemben), talán ezért is lehetett, hogy visszaköltöztek Suchita-ék az USA-ból! A nagy, csodás Amerikából a kis, szegény Magyarországra, bizony! :)

Én csak most, az ezen az úton megéltek és látottak után örülök igazán, és most tudom értékelni nagyon, hogy Magyarországra pottyantott le a gólya! Jobb helyre nem is születhettem volna! Ezt már talán írtam néhányszor, de ahogy elnéztem a nálunk keletebbre élők nehezebb sorsát, az ázsiai körülményeket, és ahogy elhallgattam néhány nyugati utazótársam beszélgetését és láttam a viselkedésüket, bizony megörültem, hogy se keletebbre, se nyugatabbra nem repült velem tovább az a bizonyos gólya 1983 tavaszán! :) Összetehetem a két kezem, hálás vagyok a sorsnak, hisz mindenem megvolt, szuper családba születtem, ingyen járhattam jó iskolákba és ingyen kaptam orvosi ellátást, sőt, a főiskolán, mivel a végére egész jó tanuló lettem, a sportösztöndíj mellé még tanulmányit is kaptam, és ha még egy kicsit belehúzok, akkor a köztársasági ösztöndíj is meglehetett volna, mint ahogy sok barátomnak meg is lett. Szóval a nyár elejére kisebb vagyon állt rendelkezésemre, hogy a szabad hónapokban elutazhassam azt, arról már nem is beszélve, hogy ha még egy picit több eszem lett volna, és elmegyek tanárszakra, egy csomó lehetőség nyílt volna külföld, ösztöndíjas (Erasmus…) tanulmányokra. Zita és sok barátom ezt ki is használta, és lehúztak egy-két szemesztert nyugat-európai országokban, néhányan még külföldi diplomát is szereztek így. Hol van ehhez képest egy Ázsiába született gyermek a lehetőségeivel? Sokkal hosszabb, nehezebb utat kell végigjárnia, hogy mindez megadathasson neki, sőt rengetegen vannak, akiknek egyszerűen nem adatik meg ilyesmi, még akkor sem, ha amúgy meglenne bennük a potenciál. Nyugaton pedig szerintem annyival rohanósabb a világ, és annyival túlfejlettebb a fogyasztói társadalom, hogy ott meg azért nem lehet jó (szerintem), mert ott meg túl sok az olyan zavaró tényező, amelyek eltereljék a figyelmed az igazán fontos, helyes, és jó dolgokról. Persze minden az adott emberen múlik, de ha egyszer „nem ébredek öntudatomra”, mert a fél életemet hülye számítógép játékok és az agyelszívó tévé előtt töltöm, akkor megevett a fene, lehetek akármilyen jóléti állam polgára. Szóval innen Ázsiából nézve, most az én szememben Magyarország az egyén számára a korlátlan lehetőségek országa, ha megvan benned az akarat, a kitartás, bármire viheted, a határ a csillagos ég! Erre Dr. Prakash maga is rettentő jó példa, hisz nepáliként a Budapesti Műegyetemen tanulva lett építész, és azóta nem csak Nepálban, hanem néhány másik országban is tervezett már épületeket. Róla és építészetéről egyébként számos cikk jelent meg a magyar weben, illetve Sipos Erzsébet tollából egy Nepálról szóló könyv, aminek egy apró részét elolvashatjátok itt. Ezt ajánlom, mert én is megtettem és kedvet kaptam tőle az egész könyv elolvasásához, ráadásul azt is megtudtam, hogy Prakash teljes nevének a jelentése Fényes Bátor Oroszlánkereskedő! :)

Köszönjük Janakinak és Prakashnak a vendégszeretetüket, a nagyszerű beszélgetéseket, és a fenséges vacsorát, nagyon jól éreztük magunkat Nálatok, és nagyon örültünk a találkozásnak! Sajnáljuk, hogy csak ennyi időt tudtunk együtt tölteni, de talán még találkozunk, vagy Nepálban, vagy Magyarországon! :)

Boudhanatban, a Durbar tér és Kumari, az élő istennő

Visszatérve Katmandura, kicsit mesélek végre magáról a városról is. Az első napok egyikén Eszterrel felfedeztük a központtól keletre található tibeti negyedet, a Boudhanat-ot, és annak a közepén található hatalmas, szinte háztömbnyi méretű sztupát.

Én itt sajnos nem tudtam 100%-al ott lenni, mert közben a delhi-i Magyar Nagykövetséggel leveleztem, hogy minél előbb meglegyen az igazolás, majd a vízum, de azért még így is nagyon élveztem ezt a környéket. A hatalmas sztupa körül teljes körben éttermek, kávézók, és tibeti portékákat áruló boltok sorakoznak, ugyanakkor a hely még él, méghozzá nagyon is, a környező utcákról nem is beszélve. Hazafelé kicsit el is tévedtünk, persze ezt a legkevésbé sem bántuk. Amíg itt voltunk, benéztünk a Shechen kolostorba is, aminek az udvarán a lányok elfogyasztottak néhány fürt licsit:

Aztán nagy nehezen én is megkóstoltam a gyümölcsöt, de persze nekem nem ízlett, mondjuk ehhez az is hozzátartozott, hogy mivel nem vagyok nagy gyümölcsfogyasztó, eleve ellenségesen álltam hozzá az alientojásra emlékeztető kinézetű licsihez. :)

A másik hely, ami nagyon nevezetes, és ahol mi is körbenéztünk, az Katmandu szívében, a Thameltől délre található Durbar tér Basantapurban. Itt is kicsit körbe kellett, hogy menjünk, hogy megússzuk a 150 rupis belépődíjat, ami csak a külföldi turistákat sújtja. De pont így találtuk meg, teljesen véletlenül azt a házat, ahol Kumari, az élő istennő lakik. A nepáliak Kumarit éppoly nagy gondossággal választják ki, mint a tibetiek a Dalai Lámát. A Kumari-k minden esetben fiatal lányok, akik még nem érettek nővé, ugyanis Kumari csak az „első vérig” lehet valaki, pontosan addig, amíg vagy az első menstruáció, vagy egy bőrön ejtett seb következtében vérezni nem kezd a leányzó. Vallják ezt azért, mert a vér tisztátalanná tesz. A gyönyörű fa ajtókkal és ablakokkal körülvett udvaron, ahol egyébként sajnos épp nem nézett ki sehol Kumari, az én gyakorlatias, kocka fejemmel persze rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy mi van az ínyvérzéssel? A tejfogak kihullásánál, amikor a csontfogak kitolják őket, akkor azért szokott vérezni a gyermekek szája, nem igaz?

Maga a tér gyönyörű volt, sok ember időzött itt, zajlott az élet, voltak akik csak csendben üldögéltek, és voltak, akik áldoztak, imádkoztak. Mi nézelődtünk, figyeltünk és fényképeztünk. Ezt tettük már jövet is a Durbar tér felé, ugyanis már a Thamel felől errefelé vezető utcák is nagyon érdekesek voltak.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Katmandu két arca: a világ kloákája, és egy élvezhető, izgalmas város

Katmandut egyes útikönyvek úgy is emlegetik, hogy a világ kloákája, merthogy bizonyos részei tudnak igen forgalmasak lenni, járda a legtöbb helyen nincs, a csatorna van hogy az utcán folyik, vagy csak egy hiányosan lerakott betonlapokkal elfedett árokban, a járművek büdösek és folyamatosan hangosan dudálnak, nagy a por és a légszennyezés, az elektromos vezetékek van, hogy mellmagasságig lecsüngnek az utcákon, és sok utca egyáltalán nincs leaszfaltozva, így száraz idő esetén meg lehet fulladni a felvert portól, esős idő után pedig el lehet merülni a sárban. Mindennaposak a hosszabb-rövidebb áramszünetek, és egy kiadósabb eső után úgy el tudja lepni az utcákat a víz, hogy néha azt gondolhatnánk, csónakkal könnyebb lenne közlekedni. A tömegközlekedést a belvárosban a riksások biztosítják, de Téged, mint turistát csak aranyárban visznek el bárhová is. Vagy választhatod a különböző méretű buszokat, az egészen aprótól a majdnem nagy busz méretig, azonos árban (2011-ben 15 rupi), változó minőségben. Ha szerencséd van, és nincs hőség, se tömeg, akkor már majdnem elérik a BKV színvonalát. Ha azonban a csúcsidőszakban vagy kénytelen igénybe venni őket, és még kánikula is van, készülj fel életed legvadabb élményeire, irtózatos melegben, és elképzelhetetlenül szoros embertömegben képesek utazni a nepáliak. Téged, mint gazdag, pillanatnyi élvezetekre vágyó nyugati turistát, a Thamelben 1 vagy legfeljebb 10 percenként le fognak szólítani gyanús alakok az utcán, és a dohányzási szokásaid iránt érdeklődnek majd. Hasist, marihuánát, és diszkó drogokat kínálnak Neked, a napszaktól függő sűrűsséggel. Ha éjjel mégy ki az utcára, akkor egymást érik ezek az arcok.

Mindezen felsorolt nehézségek és negatívumok ellenére én merem állítani, hogy ezek mellett, vagy ezeken túl még Katmandu is tud egy élvezhető város lenni! Ha ügyesen mozgunk a városban, van egy-két helyi barátunk, és/vagy találtunk már néhány jó és kellemes helyet, akkor nem kell, hogy átmeneküljünk Pokharába, hogy egyszerre kapjuk meg az oly hiányzó nyugati termékeket és szolgáltatásokat úgy, hogy közben ne őrüljünk meg egy ázsiai város forgatagától. A világ kloákája már csak azért is túlzás, mert összehasonlítva a legdurvább indiai városokkal Katmandu még a fasorban sincsen! :) De az valóban tény, hogy egy Európából indult repülőút végeztével elsőre elég sokkoló lehet, és az is igaz, hogy Nepálon belül a legzsúfoltabb, legőrültebb, legnyomasztóbb hely tud lenni! De ha nem erre figyelünk, hanem az apró csodákra, és közben felfedezzük a nekünk kellemes helyeket, akkor igazán kellemes és értékes időt is tölthetünk Katmanduban! Ehhez szeretnék egy-két gyakorlati tanácsot is adni így a végén.

Nekünk központi találkahelyünk volt (by Eszter!) a Katmandu Guest House, ezt könnyű megtalálni, mert mindenki tudja, hol van. Ha itt vagytok, itt el tudtok menni tiszta, angol WC-t használni, és fel tudjátok tölteni a palackjaitokat szűrt ivóvízzel ingyen. De nem ez a legjobb az egészben, hanem a csendes, barátságos, növényekkel teli udvar, ahová nem szűrődik már be az utca zaja, és ahol órákat is eltölthettek akár társasággal is, anélkül, hogy bármit is fogyasztanátok. Még csak rátok sem szólnak, hogy hé, ezt nem kéne! Mi sok szép percet töltöttünk itt az udvaron a hintaágyon és környékén. Ez a szálló egyébként a legpuccosabbak közé tartozik, ugyanakkor vannak olcsó szobáik is, már 2-300 rupitól. Tehát ha nem CS-zel, és már hónapokkal előre tudod, hogy jössz Katmanduba, akkor lehet, hogy itt érdemes foglalnod!

Ha kilépsz a KGH kapuján, jobbra a következő sarkon jobb oldalt találsz egy pékséget, ahol 9 óra után fél áron adnak mindent. Ez azt jelenti, hogy egy csirkés táska megvan 30 forint alatt, és ha ebből bevágtál hármat, akkor bizony már jól is laktál. Mi innen és egy másik pékségből tankoltunk fel az indulásunk előtte este, és ezeket az édes, sós, húsos, sajtos pék sütiket ettünk szinte egész nap! :) Hisz tudtuk, hogy ezután talán Bangkokban találunk majd legközelebb ilyen pékárút, ami már legalább külalakjában hasonlít kicsit az otthonihoz. :) Ezzel a pékséggel szemben van egy „supermarket”, itt találni még Tibi csokit is, és rengeteg más nyugati terméket, viszont minden méregdrága, ellenben középen van egy polc a hamarosan lejáró termékekkel, itt egyet-fizet-kettőt-vihet akcióban megkaphatóak a termékek, és így már azért nem olyan fájó az áruk. Ha ezen a sarkon, ahol a pékség, és a bolt áll, balra fordulunk, bal oldalt található a KC’s nevű kis hely, ahol 110-120 rupiért már kapni kisebb pizzákat, amiket ott helyben megmelegítenek Neked. Ez a 300 Forintos ár egy ekkora, viszonylag finom, kb. 20 centis pizzáért itt a Thamel közepén jó ár, mi legtöbbször itt ettünk, amikor napközben bent voltunk a városban. Innen, ha továbbsétálunk kelet felé, talán tízet sem kell lépnünk, és balra lefordulva a kis utcán rögtön bal oldalt találhatunk egy másik kis cukrászda+pékség helyet, ahol egyedül a Thamelben, csak 20 rupi a csokigolyó! Ez a csokis finomság igazi kalóriabomba, és mindenütt máshol 30-ért, vagy még többért adják. Az előbb említett pizzák egyébként itt is megtalálhatóak (a két bolt valószínű ugyanazon tulajé), és a környéken még elképzelhető, hogy sok hasonlóan kellemes és olcsó helyet lehet felfedezni, de mi ezeket találtuk (illetve nagy részüket Eszter mutatta nekünk, amiért ezúton is ezer köszönet!), és ezeket nagyon szerettük és élveztük, ezért gondoltam itt megosztom őket, és ezzel segítek abban, hogy Ti is tudjátok Katmandut szeretni, ha oda látogattok.

Ha a KGH kapujától balra indultok el az utcán, talán 100m-t se kell megtennetek, és balra találtok egy könyvesboltot, amin ha keresztülsétáltok, mögötte egy csendet teázót találtok, ahol messze a leggyorsabb a wifis internet, legalábbis mi így találtuk! :) …sajnos csak az utolsó esténken, na de jobb később, mint soha! :) Kicsit tovább, szintén bal oldalt egy másik pékséget lelni, ahol már este 8-kor elkezdődik a féláras akció, igaz mi itt nem találtunk olyan finomságokat, mint a másik helyen, de ez lehet, hogy csak azért volt, mert épp nem volt szerencsénk, és aznap már elkapkodták a jobb kifliket. Ha továbbsétáltok észak felé, hamarosan törni fog ez az utca, és pontosan az első kanyarban, szemközt van egy hely, ahol esténként dübörög az élőzene. Fent a legolcsóbb sör is 1000 Forint felett kezdődik, de nem fognak Rád szólni, ha csak egy literes ásványvizet kérsz 50 rupiért (140 forint), és a bőröd garantáltan libabőrös lesz a zenétől, persze csak ha szereted a Blues/Jazz/Rock vonalat, játszanak itt mindent, Credence-t, Purple-t, Metallica-t, és jól nyomják. Mi nagyon élveztük az itt eltöltött perceket, sajnáltuk, hogy ide is csak az utolsó éjjel néztünk be. :)

Köszönet Eszternek, Gyöngyinek és Ákosnak is a nagyszerű társaságukért, nagyon jól éreztük Veletek magunkat Katmanduban! Miután feladtuk a csomagunkra való további várakozást, úgy döntöttünk, hogy ideje továbbállnunk, így új kalandok elébe nézve elindultunk a Terai felé, hogy azon keletre haladva elérjük Siligurit, ahonnan már csak egy karnyújtásnyira lesz Kőrösi Csoma Sándor sírja Darjeelingben, majd aztán Bangladesh! :)

Reggeli testmozgás a majmok templománál

Katmanduban annyi minden történt az ott eltöltött 8 nap alatt, hogy most nem is tudom, hogy hol kezdjem. Először is, ahol laktunk, Madhukaréknál az étteremben nagyon jókat ettünk, a „newa nasa” newari ételt jelent, a newari pedig az a népcsoport, akik közé Madhukarék is tartoznak, és akik nagyon rég óta itt élnek Katmandu völgyében. De Madhukar-éknál nem csak az étteremben, hanem fent a ház családi részlegének a teraszán is ettünk, mivel többször meghívtak minket velük, a családdal enni.

Az első reggelek egyikén rá tudtam venni magam, hogy kimenjek Madhukarral sportolni egy kicsit a hajnalok hajnalán, ugyanis ő majd minden reggel felkel 5 óra környékén, és még mielőtt az utat ellepnék a szörnyetegek, kimegy a közeli parkba kocogni és tornászni egy kicsit. Mikor ezt meghallottam, örömmel ajánlottam fel ehhez a társaságomat, és két reggel erejéig sikerült is a hajnali kelés és sportolás. Első reggel a közeli parkba mentünk ki, ahol egy pár száz méteres kört futkostunk, amiben volt egy kis szint is, egy lépcsősoron kocogtunk fel a domboldalba, majd kicsit odébb egy másikon lejöttünk. Közben ránk szakadt az ég, ezért az eső elől beálltunk egy tető alá. Ilyen tetőből sok volt a fák alatt, ezek amolyan szabadtéri jóga és torna-„termek” voltak, és ami számomra meglepő volt, hogy használták őket az emberek! Tele volt a park emberekkel, hajnali hatkor! Tudom-tudom, a mi világunk a nepálinál jóval rohanósabb, de ez igazából nem mentség, hanem inkább szomorúság. Itt Nepálban, Katmanduban szinte minden ilyen tető alatt tornázott vagy jógázott egy kisebb vagy nagyobb csoport és maga a park is tele volt kocogókkal. Ezt nagyon-nagyon jó és érdekes volt látni, mert otthon a meló mellett még én magamat is csak nagyon nehezen és nagyon ritkán tudtam rávenni, hogy kimenjek reggel a munka előtt sportolni. Rendszerint csak akkor sikerült, ha valaki mást is rá tudtam venni, vagy ha mondjuk leszakadt valami nagyobb hó télen és ki lehetett menni sífutni a Hármashatár-hegyre. De ismétlem, az ilyesmi nagy ritkaságszámba ment, sajnos még részemről is, pedig engem a kollégáim örökmozgó, nyughatatlan futóbolondnak tartottak – nekem meg közben mozgáshiányom volt, és szarul éreztem magam a bőrömben az egész napos irodában/autóban/ügyfélnél üléstől. Szóval példát vehetnénk a nepáliaktól, és elgondolkodhatnánk azon, hogy miért ment ki otthon annyira a divatból a mindennapi testmozgás. Állítom, ha elvennénk egy órát a munkaidőből, és azt olyan aktív sportra fordítanánk, amit élvezünk, és ami jól átmozgat, utána a maradék időben hatékonyabbak lennénk, mint reggeli sport nélkül, de plusz egy órával. Az egészségünkről meg a közérzetünk javulásáról nem is beszélve…

Második alkalommal egy érdekesebb helyre indultunk, és ennek már számomra is igazi sportértéke volt. Első reggel inkább csak kocogtunk, azt is nagyon keveset, mert az eső miatt végül a tető alatt végeztük, ahol én inkább nyújtottam. Ez jó is volt így, mert végre ezek után a futások után nem volt izomhúzódásom, köszönhetően Madhukar moderált futótempójának és ennek a nyújtásnak. Szóval másodszorra távolabb merészkedtünk, és a Madhukaréktól kb. 3km-re lévő Monkey-Temple-höz, vagyis a Majmok Templomához futottunk. Ez a név csak a köztudatban használt, valójában a templom igazi, hivatalos neve Swayambhuath és egy szép domb tetején fekszik, ahová hosszú, egyenes lépcsősor vezet. Ezen a lépcsőn már nagyobb tömegek voltak, pedig amikor odaértünk, még alig múlt hat óra. Fent a templomnál valóban sok majom időzött, valószínű azért, mert ideszoktak az etetés miatt, mint oly sok másik Monkey Temple-nek hívott helyen szerte a szubkontinensen. Fent érdekes volt lenni, látni a sok áldozó, imádkozó, tornázó vagy csak úgy nézelődő embert itt fent a város felett, ahol imazászlók lengedeznek, és ahonnan rálátni egész Katmandura. Mindezt kora reggel, futva, micsoda élmény! :) Madhukar-éknak rengeteget köszönhetünk, a Katmandui napjainkat egyértelműen javarészt ők tették széppé! Madhukart egyébként regisztráltuk a warmshowers.org-ra, ami egy a couchsurfing-hez hasonló rendszer, de külön csak bringatúrázók számára! Mi még csak vendégül láttunk a warmshower-en keresztül, de azok nagyszerű tapasztalatok voltak, és amikor elmeséltük ezeket, Madhukar nyitott volt a gondolatra, és másnap már el is készítettük együtt a profilját. Szóval, ha bringával érkezel Katmanduba, már lehet egy nagyszerű barátod Madhukar személyében! ;)

Eszter, Gyöngyi és a kevés pénzből utazás szépsége

Persze Katmanduban nem csak Madhukar miatt volt nagyszerű lenni, mert majd minden nap beszabadultunk a Thamel-nek nevezett központi turistagettóba, ahol sok másik magyarral találkoztunk. Először is ugye sokat lógtunk Eszterrel, aki aztán át is költözött hozzánk néhány napra Madhukar-ékhoz. Eszter sokadik egy éves világcsavargását fejezi be Katmanduban, ottlétünkkor repült haza, így sikerült egy újabb kis ajándékcsomagot hazajuttatnunk vele, amiért ezúton is köszönet! Eszter egyébként túravezető az Eupolisznál, és Csonka Gábor barátnője. Gábornak sajnos az érkezésünk előtt néhány nappal haza kellett utaznia, mert ő is egy túrát vezetett valamerre, így csak Eszterrel tudtunk találkozni, de ez is nagyon jó volt, rengeteg érdekes dolgot mesélt nekünk, és sok szép napot töltöttünk együtt. Eszter és Gábor velünk kb. egyidőben túráztak, de az Annapurnától nyugatabbra, egy kevésbé népszerű, de éppen ezért talán még kalandosabb és érintetlenebb környékén a Himalájának.

Gáboron és Eszteren keresztül megismerkedtünk Gyöngyivel is, aki két hónapos „kényszer”-szabadságának a végét töltötte épp Katmanduban, mikor mi is ott voltunk. Gyöngyi munkahelyet váltott és az előző munkahelyén felmondási idő alatt nem kellett ott lennie, így kihasználva az ajándékba kapott, két hónapnyi fizetett szabadságot, Gyöngyi befizetett egy szervezett, de „fapados” útra, olyanra, amelyeket Eszter és Gábor is vezetnek, és ennek a kalandnak az utolsó napjait töltötte Katmanduban, amikor találkoztunk vele. Gyöngyi egyébként megtehetné, hogy sokkal fényűzőbben is utazzon, de ezt nem teszi, helyette ilyen utakra megy, ahol a miénkhez közeli büdzsével költekezik. Ezt egyszer beszéltük is, hogy mennyire kalandosabb, érdekesebb és izgalmasabb így utazni, szűkre szabott büdzsével. Saját magunk által szükreszabva, mert ugye mi is megtehetnénk, hogy dőzsölünk a jóban, de azzal napokat, heteket, hónapokat, országokat, és ki tudja milyen szép élményeket vennénk el az úttól. Ehelyett minden nap egy kicsit több a kihívás, egy kicsit oda kell figyelni a költekezésre, egy kicsit meg kell tanulni jobban örülni az apró (olcsó, vagy ingyenes, pénzben nem mérhető) dolgoknak, és ha ezeket sikerült megtanulni igazán értékelni, akkor ez ad egy nagyon szép varázst az egész utazásnak, amiért igazából már nem is bánjuk, hogy csak annyi van a pénztárcánkban, amennyi. :)

Tervezek majd egy ilyen képet a végén, aminek az egyik oldalán egy az összköltségünkkel megegyező árú autó lesz, a másikon pedig a Világ, az utazásunk napjainak, és a megjárt országok számával, és néhánnyal a legjobb fotóinkból, alul pedig a kérdés: “Te melyiket választanád?” :)

Gyöngyi rengeteget segített nekünk, szabályosan kiraboltuk, sőt Ákos még egy pár szétment, de még garanciális bakancsát is hazaküldte vele, és ezen aztán jót mulattunk. Elvettük a dollárját (természetesen utána átutaltuk az összeget forintban, csak átváltásról volt szó), megkaptuk a maradék gázpalackját, tisztálkodó szereket, könyveket, és még ki tudja, mi mindent zsákmányolt Zita Gyöngyitől. Ő ezeket amúgy is itt hagyta volna adománynak, és amikor ezt Zita meghallotta, nem volt szégyenlős rákérdezni, hogy nem kaphatnánk-e meg néhány holmit mi. Mindezért cserébe Gyöngyi csak egy szakadt bakancsot kapott Ákostól, és ezen ment a humorizálás… :) Ezúton is ezer köszönet mindenért Gyöngyi, a holmiknak nagy hasznát vettük, a középárfolyamos átváltással pedig több napi büdzsénket spóroltuk meg, ergo néhány napot hozzáadtál vele a nászutunkhoz! ;)

A bangladesi útikönyv és vízum beszerzése

Katmanduban, a Thamelben rengeteg könyvesbolt van, és használt könyveket is árulnak, illetve vesznek, így sikerült eladni egy az Annapurna körön talált Jon Krakauer: Into Thin Air-t, és a Gyöngyitől kapott könyveket. Ezek árából aztán egy Bradt Travel Guide-ot vettünk Bangladesről, ami megint rettentő hasznos lesz nekünk a következő országban. Pontosabban a következő utániban, mert az útiterv mai állása szerint végig bringával haladva, Indiában Siligurit és Darjeeling-et érintve jutunk majd át az utunk 17. országába, Bangladesbe. De ne rohanjunk még így előre, hiszen még a bangladesi vízumunk sincs meg. Ezt itt Katmanduban a nagykövetségükön meg lehet igényelni, és ha reggel odamegyünk, délután elvileg már ki is adják a vízumot, magyaroknak 61 dollárért a 30 nap ott tartózkodásra érvényes, a kiállítástól számított 90 nap múlva lejáró vízumot. Ez mind nagyon szépen is hangzott, ám mi a harminc napot kevésnek találtuk, és ezt meg is indokoltuk nekik, mondván, hogy kerékpárral utazunk, és monszun meg ramadán lesz, ezért szeretnénk 60 naposat kapni. (Meg azért is, mert utána szárazföldön szeretnénk bejutni Myanmar-ba, ami problémás lehet, de ezt nem említettük nekik.) Ezen ők fennakadtak, hogy mit akarunk mi két hónapot lenni az ő országukban, és hogy hogyan tudjuk bebizonyítani, hogy bringával vagyunk, mutassunk róla egy hivatalos iratot. Sajnos ekkor épp busszal utaztunk, mert a katmandui forgatag mocskában mindenhez volt kedvünk, csak bringázáshoz nem, különösen azután a négy kemény nap után, amit idefelé jövet éltünk át. Itt Zita próbált elmenni abba az irányba, hogy mutatunk nekik fényképeket (nálunk volt a netbook), de én sajnos erről eltereltem a témát, pedig utólag átgondolva, egy próbát megért volna, mert ha bejön, nyertünk volna. Ehelyett én rákérdeztem, hogy egy hivatalos igazolás a Delhiben állomásozó Magyar Nagykövetségtől megfelelő lesz-e? Ők ismernek minket személyesen, látták a bringákat, ott ért minket a 8000. km, biztosan ki tudnak nekünk állítani egy 3 soros papírt, ami a fényképünkkel és az adatainkkal azt igazolja, hogy mi a világot próbáljuk megkerülni a fekvőkerékpárokon. Ebbe a bangladesi nagykövet belement, igaz előtte még akadékoskodott egyet, hogy miért nem megyünk Dhakába, a bangladesi fővárosba, ahol tudunk hosszabbítást kérni a vízumunkba. Dhakát az útikönyv „Asia’s Chaos Capital”-nak csúfolja, és sok jót eddig nem hallottunk róla, ráadásul a vízumhosszabbítás nyűggel és pluszköltséggel járna. Igaz, ez az igazolás sem volt egyszerű! Innen Nepálból fel kellett venni a kapcsolatot a régi barátokkal Delhiben. Ezt elsőre nagy nyűgnek éltem meg, sokat telefonáltam, és az e-mailemet is egy mailer démon dobta először vissza, de végül már másnap délelőtt ott volt az igazolás a postaládámban, tehát okom nem lehet panaszra, ellenben nagy-nagy köszönettel tartozunk a Delhi-i Magyar Nagykövetség gyors és hatékony ügyintézésének, Lajosnak pedig különösen nagy köszönet, mert átvállalta magára az igazolás költségeit, ezzel újabb néhány napot ajándékozott a nászutunkhoz! :) Amikor ennyi, és ilyen mértékű segítséget kapunk, ezek mindig nagyon jól esnek, és további erőt, és biztatást adnak nekünk abban, hogy folytassuk amit elkezdtünk, mert bármennyire is kemény és fárasztó, megéri! Másoknak is tetszik, amit csinálunk, és sokan támogatnak is benne, olyanok, akiket az indulásunk napján még nem is ismertünk. Szóval amikor ilyesmiket kapunk, ezek a dolgok igazából többet érnek nekünk, mint maga a segítség önmagában, mert azáltal, hogy kapjuk őket, maga az érzés nagyon jólesik és további erőt is kapunk velük! Szóval köszönjük!

Nyűg volt, nehéz volt, gyorsan és sokat kellett intézkedni, de a vége csak az lett, hogy kaptunk egy-egy 45 napos vízumot Bangladeshez, a nagykövetségtől és Lajostól pedig támogatást, ami megint rettentő jól esett.

Mulatság és hajvágás egy kaszinóban! :)

A táskámban a frissen pecsételt vízumokkal gurultam vissza Madhukarékhoz (ekkor már csak én intézkedtem, és a bringával közlekedtem), és zuhanyoztam le, majd indultam be gyalog a központba, hogy csatlakozzam a többiekhez, akik ekkor már javában mulattak, méghozzá egy kaszinóban! Ez kíván némi magyarázatot, mert gondolom, ahogy Ti sem, úgy én sem ismertem magunkat úgy, mint akik kaszinóba járkálnánk, pláne nem ezen az úton, ahol minden fillérrel ki vagyunk számolva. A lényeg annyi, hogy itt Katmanduban két nagy kaszinó van, és ezekbe csak külföldiek léphetnek be, és odabent az étel és az italfogyasztás ingyenes, mindezért csak némi zsetont kell beváltanod, és játszanod – vagy játékot mímelned. :) Szóval bementünk ingyen enni-inni és mulatni.

Az apropó Ákos (Ő még mindig Németh Ákos, a motoros világkerülő, foldkereken.hu) szülinapja volt, amit a következő társaságban ültük meg: Gyöngyi és a szobatársa Zuleika, egy bangladesi születésű, de Londonban felnőtt lány, Eszter, Ákos, és mi ketten Zitával. Mikor megérkeztem, ők már mind egy rulett asztal körül ültek, és ment a játék. Mindenkinek más-más színű zsetonja volt, és egy zseton 20 rupit ért, vagyis 54 forintot. Csak jó pár órával később tudtam meg, hogy valójában indiai rupiktól van szó, így egy zseton igazából 96 forintot ért. Ezt jobb is, hogy nem tudtam, mert még így is tisztára be voltam rosálva az első egy órában, csak idegesen figyeltem az asztalt, a golyót, és a többiek játékát, közben azon gondolkodtam, hogy most komolyan el készülünk bukni vagy egy napi büdzsénket ennél a hülye asztalnál? Az első fél órában sehová nem mertem tenni, aztán végre hoztak nekem egy sört, és kezdtem feloldódni. Gyorsan el is buktuk minden zsetonunkat, de Gyöngyi volt olyan rendes, hogy az előtte tornyosuló addig összenyert hatalmas kupacokból átváltatott nekünk kettőt a mi színünkre, így újra folytathattuk a játékot pontosan annyival, amennyivel az előbb is elkezdtük. Ezúttal már nyerők voltunk, és a nyereményünket szépen, tudatosan el is különítettük, nehogy megint eljátsszuk. Ezt persze a személyzet nem nézte jó szemmel, de minket ez nem érdekelt, az viszont annál inkább, hogy a kért ételeket és italokat már egy órája nem hozzák ki. Viccelődtünk azon, hogy megtréfáljuk őket azzal, hogy addig, amíg nem hozzák, amit kértünk, nem teszünk le semmilyen tétet, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is játszunk, ám mindig csak úgy, hogy az teljesen szabálytalan legyen. Pl. félreérthető helyekre tesszük le a zsetonokat, és annyit, amennyit nem szabad! A szabály az, hogy a páros, páratlan, piros, fekete, és a harmadoló mezőkre csak ötösével lehet lerakni zsetonokat.

A játék jól ment, és mindenki nagyon élvezte, főleg, hogy egyénileg nézve, és csoportként is nyerésben voltunk, vagyis több zseton volt az asztalunknál, mint amennyivel leültünk. Ez a tudat már önmagában boldogító volt, és az is, hogy ingyen eszünk-iszunk, de az igazi öröm az volt, hogy ennyien együtt vagyunk itt Katmanduban magyarok, és ilyen jól mulatunk.

Zita megjegyzése: mivel Árpi késve érkezett a vízumintézés miatt, kimaradt a játék előtti csapatmegbeszélésből. A terv a következő volt: mindig csak ketten tettünk fel tétet ötünk közül és épp csak a szükséges minimálisat, hogy a nagy játék látszatát fenntartsuk. Az aktuális körből kimaradt játékosok meg a pincéreket gyúrták, hogy hozzák szépen az asztalhoz a rendelést… Az egész játék lényege az volt, hogy minimum annyival sétáljunk ki az ajtón, amennyivel bementünk s hogy közben jót együnk. A szerencse hozta, hogy nyertünk is. :)

Pedig a bulinak a rulett asztalnál még nem volt vége, igaz nem sokkal később sajnos Gyöngyinek le kellett lépnie, mert pár órával később indult a repülője haza. A reptérre Eszter is elkísérte, mert Gyöngyi neki is hazavitte pár holmiját, és nem akarták, hogy baj legyen, ha véletlenül túlsúlyos a poggyász, ezért Eszter is vele ment, hogy ez esetben vissza tudja hozni azt a holmit, ami nem fért be. Persze Esztert nagyon nem nézték jó szemmel repülőjegy nélkül a reptéren, de ő aztán nem az a lány, akit egy kicsit is félteni kéne, végül megértette a helyzetet a biztonságiakkal, és aztán ügyesen visszastoppolt a reptérről, így pár órával később már újra velünk volt. Részlet Gyöngyi útinaplójából: “Mondjuk azt se gondoltam, hogy életemben először Katmanduban fogok egy kaszinóban rulettezni. De az élmény felejthetetlen, régen nem szórakoztam ilyen jól és valamennyit még nyertem is… Kaptunk enni, inni, játszottunk és sokat nevettünk… Még megvártam a svédasztalos ingyen vacsorát és táncos műsort, aztán sajna nekem indulnom kellett a reptérre :-(( Eszter eljött velem, hogy ha a szlovák srác cuccát még sem tudom elvinni, vissza tudja hozni és olyan balhét csapott hogy embert még ilyen gyorsan azon a reptéren be nem csekkoltak, gyakorlatilag a motyót le se mérték (41,5 kg volt összesen, itthon megmértem) A sok gin-tonicnak és a daedalonnak köszönhetően kissé betépve, de fájjó szívvel mondtam búcsút Nepálnak.”

Nyolc órakor nyitott a kaszinóban a svédasztal, olyan ételekkel, hogy utána a tíz ujjunkat is megnyaltuk. Mindehhez még színpadi táncelőadások is dukáltak, már amikor nem sötétült el a színpad a 10-20 percenként bekövetkező áramszünetektől. Ilyenkor a táncosok abbahagyták a mozgást, és szépen elindultak a színpad sarkán lévő ajtó felé. Volt, hogy az áramkimaradás csak 5 másodpercig tartott, és még mielőtt eltűnhettek volna a színpadról, újra elindult a zene és újra fénybeborult a színpad. Mi ekkor újra és újra ráébredtünk, hogy bármennyire is nyugatias ez a kaszinó, azért még mindig Ázsiában vagyunk! :)

A vacsora után még visszaültünk a rulett asztalokhoz, de ez már nem volt ugyanaz, ugyanis alig fértünk oda a rengeteg gazdag indiaitól, akik ide jöttek eljátszani a pénzüket. Ekkor inkább már csak néztük mások játékát, de ezt igazából valahol szörnyű volt látni: ahogy elborult tekintettel rakják le a kupacokat százasrupis zsetonokból, úgy, hogy a végén az egész táblát beterítették. Ha egy kicsit gondolkodtak volna, rájöttek volna arra, amire mi is, mégpedig, hogy így nem igazán lehet nyerni, hiszen hiába raknak mindenhová, a golyó csak egy számon fog megállni, és csak azzal a színnel, csak azzal harmaddal, és csak azzal a számmal fognak nyerni, az összes többi lerakott zsetonukat biztos, hogy elbukják! Persze én ezt biztos nem érthetem, én messze vagyok attól, hogy meglássam ebben az élvezetet, és ne csak a pénzt nézzem. Percek alatt több heti, vagy havi büdzsénket bukták el, és még csak az arcuk sem rezzent, csak rakták le az újabb kupac zsetonokat megszállottan.

Részben ezért sem szégyelltem magamat, amiért mi ily módon „kihasználtuk” a kaszinó nyújtotta szolgáltatásokat. Szerintem egy kaszinó nem jó dolog, kihasználja az emberek addiktív hajlamát a szerencsejátékokra, és ha én megtehetném, betiltanám. Nagyon helyesnek találtam a dolgot, hogy itt a helyiek nem is léphetnek be, ez igazából az ő védelmükben van, szegény nepáli ne bukja el a kevés pénzét, jöjjenek csak a külföldiek, és hagyják ők itt a pénzüket. Persze, ha mindenki úgy játszana, ahogy mi, már rég csődbementek volna a kaszinók, hiszen mi ettünk, ittunk, és több pénzzel távoztunk, mint amennyivel jöttünk, de ha még el is buktunk volna mindent, talán még akkor is megért volna ennyit nekünk a szülinapi mulatozás. Vagy legalábbis anyagi bukta lett volna a kaszinónak a jelenlétünk, hisz csak egy-két napi büdzsénket váltottuk át zsetonokká, épp csak annyit, amennyit még nem bántunk volna mind „elbukni” az „ingyen” italokért és ételekért cserébe.

És már csak azért is megérte ez a kaszinói mulatozás, mert késő éjjel a kártyaasztalok mellett még egy ajtót is találtunk, amire ki volt írva, hogy „Complimentary Hair Cut”! Mi a manó, ingyen fodrászat egy kaszinóban, hát mik vannak!? :) Ide rögtön be is tértünk mind a négyen (ekkor már csak Eszter, Ákos, és mi ketten voltunk), a lányok kaptak bő 20-20 perces fej, nyak, hát, váll, kar, tenyér masszázst, majd Ákos is egy rövidebbet, végül én egy hajvágást. Ilyen vérprofi fodrász még nem vágta a hajam, szögmérő lehetett az ujjai között, olyan szabályos lett a buksim. Mivel összesen több, mint egy órát foglalkozott velünk, és ő mégiscsak egy alkalmazott, neki végül adtunk – így utólag talán túlságosan nagylelkűen is – egy több száz rupis borravalót.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom magam érezni egy kaszinóban, vagy hogy egyáltalán betérek valaha egy kaszinóba. Ha Las Vegasban is ingyen van az étel s az ital a kaszinókban, lehet, hogy ott is bemegyünk majd elbukni egy, maximum két dollárt! :)