Ahhoz, hogy Bográból kijussunk a Jamuna folyón található Char Battia-hoz, buszra kellett szállnunk. Hogy miért nem bringával mentünk, azt már leírtam, nem hiányzott a bringázás a városok őrült forgatagában, se a furcsa bringáinkért kijáró figyelem. Viszont a riksázás és a buszozás önmagában is egy tapasztalat volt, másképpen élvezhettük a tájat miközben a busz ablakának magasságából úgy tekinthettünk rá, hogy közben nem kellett a pedálokat tekerni, se a forgalomra figyelni. Igaz, erre a megfigyelésre nem volt sok időnk, ugyanis a busz jóval gyorsabban haladt, mint a mi bringás tempónk. Szóval leginkább csak merengtünk, de azt azért észrevettük, hogy itt is kisebb hosszúkás úszó szigeteket építenek a vízre, amit még mindig nem értettünk.

Sariakandiban volt a busz végállomása, innen hajóra kellett szállnunk, hogy eljussunk a szigetekhez. Ez a hajó inkább csak egy csónak volt és kb. a busz teljes társasága felszállt rá, fejenként 2 takáért, vagyis 6 forintért. A túloldalt még csak Sariakandi volt, tehát már maga a folyóparti város is szigeten van, és most még csak egy „aprócska” (közel Duna méretű…) mellékfolyón keltünk át. A túlparton rögtön egy csomó érdekes dolgot láttunk, nem bírtuk kapkodni a fejünket a leszálláskor. Egy sárga kisteherautót mostak éppen tisztára, méghozzá úgy, hogy az autóval beálltak a folyóba! Persze csak hátsótengelyig. :) Aztán a sok felpakolt teherriksát sem tudtuk nem észrevenni, ahogyan egy nagyobb kompszerű hajóhoz igyekeznek. A rakományuk egy furcsa, szürkésfehér felkötegelt anyag volt, ami minket leginkább egy kötél anyagára emlékeztetett. Ilyet sok riksán láttunk és persze mindegyikre hatalmas halmok voltak felpakolva, hogy a riksát hajtó legtöbbször már csak a bringáról leszállva, tolva (húzva) tudott haladni a nagy rakománnyal. Ahogy elsétáltunk a kikötőtől, hogy olcsóbb riksást találjunk, egy felpakoló üzemet is találtunk, ahol ugyanezt az anyagot mérték le, illetve kötegelték, feltételezésünk szerint egyenlő súlyú kötegekre. Ezt mind nagyon érdekes volt látni, de a kíváncsiságnál egy még erősebb érzés is ránk tört, ez pedig az éhség volt. Ezért betértünk egy útszéli, lefüggönyözött étterembe, ahol kézmosás után megcsodáltuk a kínálatot. Itt ettünk először halat Bangladesben, és rögtön feltettünk magunknak a kérdést, amit most magatokban valószínűleg Ti is: miért csak most? Amikor a jó kis bangla halacska nagyon finom, tápláló eledel, ráadásul az egyik alapétel itt Bangladesben, ami jóval olcsóbb, mint a csirke. Teli hassal egyből visszatért az életerőnk, és a helyiek tanácsára riksára szálltunk a kikötőig. Ott aztán végre megpillantottuk a Jamuna folyót, aminek innen nem látszott a túloldala. A kisebb motoros csónakok tucatjával álltak a betonlapokból kirakott parton, és ahogy leszálltunk a riksáról, az emberek mind-mind körénk gyűltek. Azt gondoltam, hogy itt, ebben a helyzetben bajos lesz fuvart találnunk a char-okhoz, de nem volt az, mert hamar ránk talált egy angolul is jól beszélő helyi, aki kérés nélkül a segítségünkre volt. Vagyis inkább azzal kezdte, hogy miben segíthet… Az ő tolmácsolásával gyorsan meg tudtunk alkudni az egyik csónak tulajával, hogy elvisz minket a chor-okhoz, és 5 órára térünk csak vissza erre a pontra, mindezt 350, vagy 400 takáért, attól függően, hogy elégedettek voltunk-e, vagy sem – hogy egy kicsit motiváljuk abban, hogy jó helyre vigyen minket. Ezt az árat Zita sokallta, és tényleg majd fél napi büdzsénk volt, de tekintve, hogy a srác először ezer takával nyitott és az útikönyv is „a few hundred taka”-t ír, én jó árnak tartottam a 400-at a három és fél órás kirándulásért.

Nem tudtuk, mi vár ránk a chor-on, csak annyit tudtunk a szigetekről, amennyit az útikönyv írt róluk. A chor egy olyan, a folyók hordalékából létrejött sziget, amit évről évre lejjebb hord a folyó, illetve a nagyobb áradásoknál van, hogy a víz teljesen elmos szigeteket, máshol pedig létrejönnek új hordalékpadok. Ezek több kilométer hosszú, hatalmas szigetek is lehetnek, amelyek egy emberöltő alatt akár többször is eltűnhetnek a folyóban. Nem véletlenül említek emberöltőt, ugyanis ezeken a szigeteken rendszerint élnek emberek, ugyanis mint tudjuk, Bangladesben a világon az egyik legnagyobb a népsűrűség, ezért a szegények közül a legszegényebbek egyszerűen rákényszerülnek, hogy ilyen szigeteken éljenek, még akkor is, ha az olykor veszélyes lehet az áradások miatt, és akkor is, ha az életük alatt többször kényszerből költözniük kell, mert a víz elmossa mindenüket – ez még mindig jobb, mint föld nélkül. Ezek az emberek a szigeteken infrastruktúra nélkül, vezetékes víz és vezetékes áram hiányában élnek.

Ez az, amit elöljáróban tudtunk róluk, és ezek alapján indultunk el a hajóval a Jamuna folyón, kíváncsian, és be kell valljam, kicsit félve is. Hát, ismét nagyon „csalódtunk”! :)

Már a csónakból láttunk érdekes dolgokat, növények szigete között kanyarogtunk, és láttunk a vízben halászhálót kifeszítő embereket, és csónakkal utazókat is. Miután kikötöttünk, természetesen az volt az első, hogy egy kisebb tömeg gyűlt körénk, és itt jött az első nagy meglepetés, beszélt az egyikük angolul! Ettől máris nagyon megkönnyebbültünk, na meg attól is, hogy ők is, mint eddig mindenki Bangladesben, barátságosan fogadtak minket. Mivel kezdetben kicsit zavarban voltunk, megkérdeztük őket, hogy van-e iskola a szigeten, merthogy hoztunk néhány füzetet és ceruzát ajándékba. Ez Zita ötlete volt, mikor reggel kiléptünk a YMCA udvarának kapuján, megláttuk az utcai árusoknál a papír-írószert, és Zita arra gondolt, hogy ez nagyszerű adomány lenne, amit persze nem a gyerekeknek, hanem a tanároknak adunk majd oda, hogy a lehető legjobb helyre kerülhessenek végül. Ezért kérdeztük az iskolát, és ők készségesen elvezettek minket oda, igaz, közben egyre gyűlt a kis csapatunk, és udvarról udvarra haladtunk.

Ezt a videót akkor indítottam, amikor azt hittem, megérkeztünk az iskolához. (Bocsánat a fehér foltokért, ez sajnos nem kosz, nem tudjuk letörölni, ezek karcolások a lencsén… :( Talán Thaiföldön veszünk majd valami új fényképezőgépet, ha kapunk ott olcsón.)

Szóval ez a hely még nem az iskola volt, sőt az még jóval odébb volt, a felvétel után még néhány udvarral odébb kellett sétálnunk, mire megérkeztünk a nagy sárga téglaépülethez. Ezen meglepődtünk, mert azt hittük, hogy nincs a szigeten ilyen komoly épület, merthogy nem érdemes építeni, mivel elég egy nagyobb gleccserolvadás a Himalájában, és bármelyik évben jöhet egy nagyobb ár, ami elvisz mindent, de úgy látszik, ezt rosszul gondoltuk. Igaz, az iskolán kívül más épületet nem láttunk a szigeten téglából, még a mecset épülete is csak bádogból, bambuszból és egyéb nádszerű anyagokból volt.

Az iskolában még éppen folyt a tanítás, amikor megérkeztünk, megmutatták nekünk a három osztályt, a harmadikosokat, a negyedikeseket, és az ötödikeseket, majd az iskolaigazgatóval beszélgetve megtudhattuk, hogy összesen 144 gyermek tanul itt, de van két másik suli is a kicsiknek, a nagyobbak pedig már átjárnak csónakkal a „szárazföldre” Sariakandiba. A suli egyébként elég jól felszerelt volt, az igazgató irodájában volt egy csomó oktató plakát, és az osztálytermekben is volt pad, szék, tábla, kréta, és mindegy gyerek előtt egy nagyobb kupac tankönyv, a banglák között néhány angol nyelvű is. Ennél sokkal több anno az én általános iskolámban se volt. Ha ezek megvannak, innentől igazából már csak a tanárokon múlik.

Nem akartunk sokat zavarni az iskolában, mert ahogy elnéztük, kb. megállt miattunk minden osztályban a tanulás, akkora izgalmat keltettünk a gyerekekben. Ezért kb. 5 perc után már búcsúzkodtunk is, megköszöntünk mindent, ahogy ők is a kis csomagot és a látogatásunkat. Még el sem hagytuk az udvart, máris kiszabadultak utánunk a gyerekek, úgy látszik „kicsöngettek” nekik a tanárok. Iskolatáskákat nem nagyon láttunk, mindenki a kezében tartva vitte haza a tankönyveket, amelyek között csak egy volt a munkafüzet, az viszont kombinált, minden tantárgyhoz való. Így az iskola kijárásával csak ezt az egy könyvet kell eldobni, az összes többibe nincs firkálva. Pontosabban még ezt sem dobják el, hanem odaadják az éttermeknek (a kijavított dolgozatokkal együtt) ahol ételt csomagolnak bele, éppúgy, mint az újságpapírokba.

Az iskola után továbbsétáltunk a sziget hátsó oldalán, ismét udvarról udvarra. Az egyik ilyen udvaron rengeteget olyan szürkésfehér anyagot láttunk felakasztva, amit a kikötőben is felgöngyölve, és ekkor végre megvilágosodtunk mindenről. Ezt az anyagot, pontosabban a növényt Jute-nak (ejtsd: dzsut) hívják, és a szigeteken és környékükön legfőképpen ezt termesztenek. Ezt láttuk a riksákon a hajókhoz cipelni, és ezt láttuk a városban, ahogy pakolták. Sőt, ezt rohasztják a víz alatt 20 napig, miután learatják, ezért készítenek mindenfelé úszó szigeteket! A sziget testét, vagyis alját, amit víz alá nyomnak a rájuk pakolt nehezebb farönkökkel a dzsut kötegek képezik. Ha megrohadt a dzsut, ki lehet venni a hosszú egyenes szár közepéből a szálakat, amit aztán kiteregetnek szárítani, ahogy azt már láthattuk a szigeten idáig jövet sok helyen. A növény szárának a szélét is felhasználják, ezeket ritkán rakott kis kupacokban egymásnak támasztják, így rakják ki a napra száradni őket. Ezután ezt használják tüzelőnek a főzéshez. A tetején lévő leveleit pedig vagy az állatok eszik meg, vagy az emberek főzik és eszik meg.

A dzsutot persze legfőképpen eladásra termelik, 40kg megmosott, megszárított anyagért 1500 takát, vagyis 4500 forintot kapnak. Ebből van pénzünk minden olyan dologra, ami nem terem meg a szigeten. Mindezt már egy angol nyelvű tankönyvből tudtam meg, amit az önkéntes idegenvezetőnk tett elém, amikor látta, hogy nagyon kíváncsi vagyok a növényt és annak termesztését illetve utómunkálatait illetően. Ez nagyon tetszett, ügyes volt a srác, hogy emlékezett és tudta, hogy ez így ilyen szépen, kereken le van írva a tankönyvben angolul, és megsejtette, hogy én ennyire fogok örülni ezeknek az információknak. Duplán voltam boldog, tetszett a srác intelligenciája, és tetszett, hogy végre fényderült az úszó szigetek és a furcsa anyag rejtélyére, méghozzá az elejétől a végéig. Ja, a legvégét még nem mondtam el: a dzsutból aztán ruhát, kötelet, zsákokat és ezekhez hasonló holmikat készítenek, és a világ dzsuttermelésének a háromnegyede itt Bangladesben történik, mert itt van hozzá megfelelő talaj és megfelelően sok vízmennyiség. Mindkettő a Himalájából jön a folyókkal! :) Szóval csodálatos volt ez így mind látni, az emberek életét a szigeten, és a dzsuttermelést.

Ám ekkor még korán sem volt vége a körtúránknak! Ismét továbbmentünk egy udvarnyit, ahol aztán leültünk egy jó fél órára pihenni. Én közben kirohangáltam a dzsutföldek, vagyis inkább dzsuttavak közé, és felvettem, ahogyan halomba pakolják a dzsutokat, hogy aztán valami nehézzel lenyomják a víz alá, ahol 20 nap alatt megrohad:

Aztán mire visszaértem, kinevettek, merthogy a kecskét is lencsevégre kaptam:

Hát, nincs mentségem, nekem még egy kecske is érdekes tud lenni csak halvány emlékeim vannak a nagymamám udvarában élő tyúkokról, disznókról és nyulakról… :)

Aztán ahogy tovább beszélgettünk, valahogy szóba került még egyszer Magyarország, és az angolul beszélő idegenvezetőnk előhozakodott Puskás nevével!

Nem nagyon tudtunk hová lenni a meglepetésünkben. Ezek után azt is elnéztük a srácnak, hogy Budapestet összekeverte Bukaresttel! (Kérjük, nézzétek el Ti is! :) ) Ezen a szigeten nőtt fel, így az is nagy érdem, hogy egyáltalán tudott Magyarországról és hogy legalább nagyjából emlékezett a főváros nevére. És szegény el is szégyellte magát, amikor elrontotta, de aztán megnyugtattuk, hogy ez nem gond. Nagyon odáig voltunk… Itt vagyunk Bangladesben egy szigeten, ahol az egyetlen téglaépület az iskoláé, ahol se vezetékes víz, se áram, ahol gyakorlatilag bádog, vagy dzsutkunyhókban élnek az emberek, csak ezt a dzsuttot termelik, meg ami a fákon megnő, és ebből élnek, mindeközben annyira tisztában vannak a világ dolgaival, hogy még Magyarország hallatán Puskás nevét is ismerik!

Nem tudom, hogy Nektek átérződik-e a leírásom, és a videók alapján, de valami fantasztikus volt ott lenni és látni ezeknek az embereknek az életét.

Ahogy ott ültünk, felnyitották a Zitával szemközti bádogházikót, aminek a gyomrában egy apró kis „vegyesbolt” üzemelt. Itt bátorítottak, hogy vegyünk valamit, de mi igazán nem vágytunk semmire, viszont nekik szívesen adtunk volna valamit, de ezt úgy akartuk, hogy ne vegyék sértésnek, vagy adománynak. Végül azt találtuk ki, hogy felvásároljuk az összes kis kekszet, és minden gyerek kap belőle egy-egy szemet. Eggyel több volt a kekszből, mint a gyerekből, így végül Zitát is gyereknek deklaráltuk, és ő ette meg az utolsó szemet. :) Azért is ezt választottuk, mert ez a keksz volt az egyetlen termék, ami nem volt műanyagba csomagolva, és azért kaptak csak a gyerekek, mert a felnőtteknek ramadán volt. A gyerekek 12-13 éves korig még nem nyomják az egy hónapos muszlim böjti ünnepet, amikor napkeltétől napnyugtáig se nem esznek, se nem isznak az igaz hívők.

Az érdekességeknek ezzel még nem volt vége, mert egy udvarral odébb tarka száris nőkkel és gyerekkel találkoztunk, valamit a dzsutból készült seprűt és lapátot is felfedeztük. (Szerintem nem dzsutból volt, de mindegy. – Zita) Aztán az udvar másik sarkában, a földben két egymásba nyíló lukat találtunk, amelyekben hamu volt. Ilyet már láttunk egyszer, és most írás közben esik le, hogy hol: Delhiben, a nyomornegyedben, ahol bengáliak élnek! Úgy tűnik, ez a földbe épített tűzhely egy bengáli specialistás. És megint csak ámuldoznom és áradoznom kell, micsoda megoldások, micsoda kreativitásra sarkallja az embert a kényszer, a szükség! Engem ezek a megoldások nagyon lenyűgöztek, az, hogy a földbe építenek tűzhelyet, és az, hogy a dzsutnak gyakorlatilag minden részét felhasználják, hiszen azzal fűtik be ezt a tűzhelyet. Valahogy néha azt érzem, hogy a szükség az igazi innovátor! Hogy akkor képes nagyot alkotni az ember, amikor meg van szorítva, amikor úgy érzi, nincs más választása, amikor éles helyzet van, legyen az akár negatív dolog. Valahol azt olvastam, hogy hiába próbálunk mi egyéni szinten visszavenni a fogyasztásunkból, addig, amíg gazdaságos kitermelni a szenet, a kőolajat és a földgázt, addig ki is fogják, mert mindig lesznek mások, akik megveszik és elégetik. Kérdés, hogy elég-e így az egész bolygó, még mielőtt elérjük azt a szintet, hogy ne legyen mindezt gazdaságos kitermelni, és inkább legyen gazdaságos a megújulókat fejleszteni és telepíteni…? Akárhogy is van ez, az valahol igaz, hogy amíg ilyen óriási energiabőség van nálunk, addig nem gondolkodunk azon, hogy lehetne mással is tüzelni (vagy adja az ég, a nap energiáját közvetlenül felhasználni fűtésre, főzésre, stb…), hogy lehetne egy csomó eszközt természetes anyagokból készíteni műanyag helyett, stb, stb… Na mindegy, ez túl hosszú és terebélyes téma, most csak maradjunk a szigeten, és csodáljuk azt tovább.

Az idegenvezetőnket megkértük, hogy hagy kukkanthassunk be egy házba, mert tudtuk, hogy ez errefelé nem nagy garázdaság, hanem teljesen normális dolog, ami egyáltalán nem tolakodás. Először sajnáltuk, de aztán nagyon végül nem bántuk, hogy a Char Battia „törzsfőnökéhez”, vagyis a polgármesternek a házába vezetett be minket. Ugyanis ez a ház épp ugyanakkora volt, mint a többi, és belülről is nagyon puritán volt, semmi luxus, semmi fényűzés, a polgármester pedig éppúgy, mint a többiek, egy szál lungiban, félmeztelenül! Apám, ezek aztán itt a szabad emberek, hol látsz még polgármestert szoknyában, meztelen felsőtesttel szaladgálni? Felteszem, hogy még öltönye sincs! :) Azt gondolnánk, hogy nagyon nyomorúságosan élnek itt az emberek de ez valójában nem igaz, én a tapasztaltak alapján inkább úgy fogalmaznék, hogy egyszerűbben, és ez sok tekintetben nem feltétlenül rosszabb, mint az a nyugati életminta, amit mi látunk és élünk. Van nekik ég a fejük felett, vagy ha esik, akkor fedél, van nekik kis pénzük a dzsutból, megveszik a rizst, és állataik is vannak, láttunk itt tyúkot, kecskét, bárányt és persze marhákat. A fákon megterem a banán, a guawa, jackfruit, valami powpow nevű történet, és a mangó. Oké, nincs kórház a szigeten… Tehát nem azt mondom, hogy nekik minden szép és jó, csak azt, hogy közel sem olyan nyomorúságos és nehéz az életük, mint azt mi gondolnánk. Bizonyos szempontból, ha csak objektíven nézzük, rengeteg mindenben hiányt szenvednek, és kemény az életük, de ezt ők nem így élik meg, ők így egyszerűen boldogok. Legalábbis nekünk nagyon annak tűntek, csupa mosolygós, vidám emberrel találkoztunk itt a szigeten.

A mangóból mi is kaptunk pár szemet ajándékba és ez szöget ütött a fejünkbe! Mi kaptunk Tőlük! Ezen megint sokáig nem tudtunk túllendülni! :) Persze a mangón kívül rengeteg élményt és szeretetet kaptunk még tőlük, ez a néhány óra nagyon jól telt a Char Battia-n és nagyon nem bántuk meg, hogy eljöttünk ide.
Visszafelé menet még a mecsetbe is bekukucskáltunk, odabent főleg gyerekek voltak, és folyt a tanítás, vagy az imádság, ezt már nem tudjuk, mert be nem mentünk. De az épület tényleg csak méretében és környezetében különbözött a többitől, különben ugyanaz, bádog és bambusz.

Elbúcsúztunk mindenkitől, majd boldog szívvel felszálltunk a hajónkra. Micsoda helyen jártunk, milyen emberek között! Persze még mindig nem volt vége az élményeknek, a vízről is láttunk még házakat, és egy vitorlás-evezős csónakot, amin a vitorla jól láthatóan zsákok anyagából volt összevarrva. Ha tudnák ezek az emberek, hogy milyen fenntarthatóan élnek! :) Számomra sok minden más mellett ezért is volt ez a nap nagyszerű tapasztalat, mert ők bebizonyították nekünk pusztán a létükkel, hogy így is lehet élni. Persze tudom, ők is messze vannak már a teljes önfenntartástól, hiszen a dzsutból rengeteg minden készül, ami aztán szerte a nagyvilágban adnak el, szóval már ők is bőven a globalizált világ részei, de van egy olyan érzésem, hogy ha nem lenne ez a nagy globálizált világ, akkor ők valahogy azt a rizst is meg tudnák termelni a dzsut helyén…

Hiszitek vagy sem, azzal, hogy visszatértünk Bográba a már ismert hajó-riksa-hajó-busz-riksa útvonalon, a napnak még mindig nem volt vége! :) Útközben sms-t kaptunk Ross-tól, az egyetlen bograi, referenciákkal és kitöltött adatlappal is bíró Couchsurfertől. Előző nap írtunk neki, hogy már itt vagyunk, és tudjuk, hogy csak most érkezett vissza Oxfordból ide a munkájához Bangladesbe, de ha van kedve, fussunk össze beszélgetni. Erre ő vevő volt, és lebeszéltük a találkozót a város központi csomópontját képező Shat Mata (hét út) körforgalomhoz. Mi érkeztünk előbb, de már ott volt az sms a telefonomban: „5 minutes, I’m the white guy”, hát igen, egy angolt könnyű volt felismerni a bengáliak között. :) Ross a Char Livelihood Programme nevezetű NGO-nak dolgozik, akik a char-on élők életét hivatottak jobbá tenni. A „development” leginkább abból áll, hogy kutakat fúrnak nekik, vízszűrőket telepítenek, megtanítják az alapvető tisztálkodási szokásokra az embereket, illetve állatokat adnak a közösségeknek, és megtanítják őket az állatok nevelésére, hogy ne csak levágják egyből a szerencsétlen állatot, hanem legyen tőlük tejük, tojásuk, és persze a végén húsuk is, hogy ezzel is bővüljön az étrendjük. Ross már több mint fél éve itt van Bangladesben, most utazott először haza két hétre, és ebből a szabadságtól tért haza. Jókat mesélt, és jó volt végre mástól is hallani ugyanazokat a „rinyálásokat” és panaszkodásokat, amelyeket mi is nap, mint nap megélünk, és mi elmondanánk… ha lenne kinek! :) Rosstól azt kérdeztük elsőnek, hogy képes volt-e már megszokni az állandó ricsajt, a dudálást, a zajt, ami itt az utcai élet teljesen természetes velejárója. A válasz az volt, hogy nem, ezt szerinte nem lehet megszokni. :)

Ross azt is elmondta, hogy a távolabbi vidékeken vannak a Char Battia-nál sokkal elmaradottabb Char-ok is, ahol tényleg nagy a nyomor, és tényleg a semmiből élnek – ha megélnek – az emberek, ahol nem jut három iskola és egy mecset 2000 emberre (ennyien laknak Battián), és nincs ilyen bőség. Szóval mi egy nagy, viszonylag stabil, és gazdag szigeten jártunk! Eszünkbe jutott, hogy milyen tapasztalat lenne egy hétig a char lakókkal élni, a házukban lakni, azt enni, amit ők, azt tenni, amit ők, kint dolgozni a vízben a halászokkal, a dzsutosokkal, egyszóval látni, és élni az életüket. Biztos vagyok benne, hogy óriási tapasztalat lenne, és amikor ezt megemlítettem Ross-nak, ő is egyből rávágta, hogy ez benne is megfordult, és meg is fogja lépni, ám most sajnos nem tudja, és a munkája megkezdése előtt ugyan bejártak jó rengeteg Char-t, de ilyesmire nem volt lehetősége, de ha itt lejárt a szerződése, biztos, hogy meg fogja lépni, mert ez neki, mint az „international development” téren elkötelezett NGO munkatársnak különösen hasznos tapasztalat lesz.

Ross még egy témát felhozott, ami számára különösen szomorú és elkeserítő itt Bangladesben a néhol igen szörnyű életkörülmények mellett. Ez pedig a nők igen kemény elnyomása. A muszlim társadalom itt ugyanis kegyetlenül patriarchális, főleg az elmaradottabb vidékeken. A nőnek egy szava sem lehet, “kuss a neve”, ki sem mehet szinte a házból, csadort visel, és otthon van a gyerekkel. A házasságok „arranged marriage”-ek, és a férj sajnos sokszor a feleségén vezeti le a dühét is, magyarul gyakori a családon belüli erőszak. Szegény nők nem nagyon tudnak mit csinálni, a férj biztosítja a megélhetést, és habaj van, a nő sok esetben nem tud, vagy nem mer visszamenekülni a szüleihez, pláne nem, ha már gyerek is van.

Azt a történetet még nem meséltük el, amikor Abbotabbadban (Pakisztán) én az ágyat nyomtam hasmenéssel, Zita pedig egyedül kiment a buszpályaudvarra megérdeklődni, hogy van-e busz Iszlámábádba. Aztán a busznál kérdezgették, hogy van-e engedélye, amit ő nem értett, mert nem tudtunk semmilyen engedélyről, ami az iszlámábádi tartózkodáshoz kell. Kiderült, hogy a férjétől kell engedély! Mármint hogy egyedül Iszlámábádba utazhasson, mert a Józsik azt hitték, Zita ott és akkor rögtön akar nélkülem busszal utazni. :) Hát Zita, már mondtam, de most le is írom, íme az írásbeli engedély: akkor és úgy és oda mész, ahová akarsz! Szabad vagy, mint egy szép kék-sárga hasú jégmadár! :)

Az összes Char Battia-s kép nagyobb felbontásban itt!

Vége :)

—

Ha eleged van már a zöld hülyeségeimből, akkor ezt már el se olvasd! :)

Bocsánat, hogy megint ilyen témát hozok fel, akinek nem tetszik, csak egyszerűen ignorálja, de aki szeretne elfantáziálni erről, az válaszoljon: szerintetek, ha rávinne minket a kényszer, minket modern, rohanó, elkényelmesedett, olajfüggő életet élő nyugatiakat az élet, tudnánk így élni, vissza tudnánk ekkorát lépni? Persze tudom, ha el is jön valaha ilyen idő, az nem máról a holnapra lesz, de tegyük fel… Tegyük fel, hogy valami dominó elv végett jövőre tízszer annyiba fog kerülni az üzemanyag. Tudnánk mi még úgy élni, mint ők, fel tudnánk úgy találni magunkat, és vissza tudnánk lépni ekkorát, vagy előbb pusztulnánk el segélyért könyörögve, vagy polgár/világháborúban? (vonatkoztass el, a dzsuttot helyetesítsd be krumplival, a mangót almával, stb…) Esetleg szerinted teljesen non-szensz amit kérdezek, mert…?!? :)

1600m fölfelé!

Tatopaniból korán indultunk tovább, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk ezen a napon. Konkrétan 18km és 1600m szintemelkedés, mindez a teljes menetfelszerelésünkkel, teli hátizsákokkal, hiszen nem csillagtúrára indultunk, hanem tovább az úton, ma Gorephani-ig, majd holnap hajnalban fel a Poon Hill-re, onnan vissza Ghorepani-ba, majd onnan le Nayapulba, ahol végetér a móka. Ez volt a terv, ennek vágtunk neki ezen a reggelen. Csak pár kilométert haladtunk a Kali Gandaki völgyében a dzsip úton, aztán végetért a könnyed séta, és két függőhídon átkeltünk a völgy túloldalára, ahol egy meredek, saras úton találtuk magunkat fölfelé kaptatni, végtelen hosszan… Lassan, de faltuk a szintet, és haladtunk fölfelé, bár ekkor még nem nagyon mertük számolni, milyen sok van még hátra. Útközben néhány falut kereszteztünk, és vagy kellemes erdőben, vagy földteraszok között vitt az út ezek között a falvak között. A földeken megint láttunk vízi bivalyokkal elárasztott földteraszt szántó férfit, és a valamilyen búzafélét betakarító nőket is. Aztán egy sármedencében boldog, fürdőző vízi bivalyokat is láttunk, szinte az egész kis pocsolyát ellepték, lehetett látni, ahogy lejjebb ereszkedik a vízszint, ahogy az egyikőjük elhagyta az élményfürdőt. :)

Ahogy följebb értünk, úgy lett egyre több az erdő, és ez számunkra kellemesebbé tette a sétát. Volt, hogy egy faluban csak azért kellett a lépcsőn felmászni a gerincre, és nem megkerülni azt a széles szekérúton, hogy fent az ACAP ellenőrzőpontnál pecsétet kapjunk, és regisztráljanak minket. Viszont itt legalább láthattunk egy kimutatást az előző három évről, méghozzá arról, hogy országokra bontva milyen nemzetiségű kirándulók jártak erre. Magyarok 10, 26 és 11 fős számban voltak jelen az elmúlt években. Hát nem vagyunk egy a Himalájában kiránduló nemzet, azt meg kell hagyni! :) Persze erre meg is van az okunk, a magyar nem éppen a legjobban eleresztett nép anyagilag, és sokan sem vagyunk. Utóbbi dolognak egyébként megvannak a szépségei, és erre most kezdek csak rájönni igazán ezen az úton, na de erről majd egyszer később.

A checkpost után már igazán kezdtünk megfáradni, ezért egy ebédelő hely után kutattunk, de sajnos sokáig hiába. Viszont ez a szakasz sem telt el esemény nélkül, egy út menti kis kertben kecskéket láttunk, amik vidáman szaladgáltak és ugrabugráltak a fűben, ezért gyorsan videót is kapcsoltam:

Nézzétek a kiskecske fülét! Minek neki akkora? :) Lehet, hogy a kecskéknél a fül egy olyan testrész, ami a születés után már nem növekszik tovább, hanem rögtön eredeti méretében lóg le az állat vicces fejének két oldalán? Akárhogy is, ezek a kecskék igen mókás kinézetű állatok. Annyira idétlenül tudnak bámulni, hogy az már jó! :) El is döntöttük, hogy ha egyszer valamikor odajutunk, hogy állatot szeretnénk, akkor kutya, macska és fűnyíró helyett inkább kecskénk lesz majd! :) Persze tudom, ez nem ilyen egyszerű, mert télen is ennie kell, meg akkor is, amikor mi hetekre bringázni mennénk, meg kakil, meg minden, sőt még a veteményest is felzabálja ha nem figyelünk rá, de szerintem mindent meg lehet oldani. Van család, van szomszéd, és egy ilyen kedvesen idétlen állatot csak szeretni lehet, nem? :)

Aztán egy másik faluban, ahol egy elhagyott étteremben kérdeztünk az ebéd után (megint csak hiába), ott egy kismacskát fedeztünk fel. Először kicsit félt tőlünk, de aztán hamar megbarátkozott velünk, és a botjainkkal kezdett játszadozni, amit a végtelenségig tudott volna folytatni, ha mi nem állunk tovább 5 perc játék után.

Ebédelni egy nagy, üres, füves kerttel megáldott szállodánál álltunk meg. Odakint ültünk le, és ez nagyon jó volt, mert így mezítláb mászkálhattunk a fűben, amíg vártunk az érkező ételre. Ezt tette egy büszke kakas is, aminek világos tolla és élénkpiros taraja volt, nagyon méltóságteljesen kukorékolt néha, és olyan peckesen járt, hogy egyértelmű volt, ki az úr a tyúkok felett a vidéken. :)

Innen már csak egy nagy, hosszú fölfelé volt hátra, még néhány falut kereszteztünk, és gyönyörű erdők között haladtunk az utolsó néhány kilométeren. Én a végére kicsit eléhezés közeli állapotba kerültem, Zita viszont feltámadt, úgy ment mint a golyó, sőt, amikor sötétedés előtt Ghorepaniba értünk, ő volt az aki a megfelelő szállót keresve körberohangált, én pedig az voltam, ami megsemmisülve összerogyott. Végül ott maradtunk, ahová először is betértünk, egy szembejövő turista tanácsára a Green View Guesthouse-t választottuk, és tényleg nem volt rossz, finomat főztek, használhattuk az étteremben a konnektort és még meleg vizet is kaptunk a zuhanyhoz.

Túrórudi, raklap, hasmenés

Este a szomszéd szállóból átjött Erik, a Tatopaniban megismert holland srác, és egy másik honfitársa, akivel most futottak össze. Kártyáztunk, ők söröztek, mi teáztunk, és mindeközben igen jól mulattunk. Eriknek eszébe jutott még egy magyar szó a Túrórudi mellett, ez pedig a „raklap” volt. Mi más, hiszen ő logisztikus! :) Egy raklap Túrórudi… Milyen jól is hangzik. Erre már csak a haverja tett rá, azt mesélte, hogy a bátyja nem is tudom, hány nyelven tanulta meg a hasmenés szót, és így magyarul is, amit végül ő maga is megtanult. Hogy miért pont a hasmenést, azt ne kérdezzétek… Talán kéredzkedett be éttermek vécéjébe gyorsan és ingyen? :) Szóval sokat hallottuk ezt a három szót: „Túrórudi, raklap, hasmenés”, és ezen persze főleg ők, de azért mi is nagyon jól mulattunk. Este csak 11-ig voltunk fent így, de már ez is túl késő volt, mert a hajnali kelést 4 órára terveztük.

Napfelkelte a Poon Hill-en, 3210m-en

Hajnali négykor ébresztett az óra, főztem gyorsan két instant levest a gázon, ébresztettem Zitát, majd csomagoltunk és indultunk, mert Erik már fejlámpával várt minket az ablak alatt. A lámpa aztán végül nem kellett, mert már javában világosodott, ahogy mentünk fölfelé a kis erdei ösvényen. Pár száz méter után Zitának eszébe jutott, hogy az általa használt Panasonic fényképezőgép végül csak ott maradt a szobában. Rohantam vissza érte, és egyúttal ledobtam pár ruhát magamról, mert időközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy erősen túlöltöztünk, mivel nincs olyan hideg, mint hittük. Zita megvárt egy helyen, hiába mondtam neki, hogy menjen, én majd utolérem. Ettől csak még mérgesebb lettem, mivel eleve bosszús lettem már attól, hogy ottfelejtette a gépet, és ezzel értékes perceket vesztettünk a napfelkelte előtti, amúgy igen szűkös időnkből a feljutáshoz. Rohantunk fölfelé, és engem közben sajnos evett a méreg, hiába tudtam, hogy ez nem jó, és nem kéne, hogy egyen. Sorra előztük ki az embereket, míg végül 5 óra után pár perccel felérkeztünk a bő 300m feljebb lévő dombtetőre, ahol a kilátótorony állt, és ahol már kisebb, főleg kínaiakból álló tömeg gyűlt össze. És ahol a nap első sugarai már éppen elérték a Daulaghiri hegycsoport legmagasabb csúcsait. Lekéstük hát! – Továbbra is bosszús voltam, persze ma már nem értem igazán, miért is, de akkor így volt, és csak lassan bírtam lenyugodni, de végül ez sikerült, és Zitával is megbeszéltük a dolgot, nem lett aztán ebből nagyobb dráma. Igazából semmiség az egész, most az, hogy nem láttuk az első napsugarakat a hegyek érni, mit számít? Talán ha 3-ra feljöttünk volna, és a csillagos égtől kezdve végignéztük volna az egész folyamatot, az szép lett volna, de most az, hogy lemaradtunk erről a néhány pillanatról, mit sem számít.

Már csak azért sem, mert követte azt még sok másik varázslatos „fényeffekt”. Először is ugye a Daulaghiri egyre vörösebb, majd fényesebb lett, de ekkor mi még nem láttuk a napot, csak azt, ahogy a Machhappuchare mögül süt, de maga a vakító égitest még nem látszott, mert az csak pár perccel később bújt elő, pontosan a Machhappuchare mögül. Ez azért alfa volt, nagyon szép, mert előtte a sugarai már gyönyörűen látszottak a „Fishtail”-nek, vagyis halfaroknak is hívott hegy mögül. Ahogy aztán kibújt a hegy mögül, úgy lett egyszerre minden fényes, majd pár perccel később meleg körülöttünk. Innen egyébként látszott az Annapurna I 8091m magas csúcsa is, de ez valahogy megint nem nyújtott különösen emlékezetes látványt, sokkal szebb volt a Daulaghiri a reggeli fényben, na és persze az utóbb részletezett fényjáték a Machhapupchare mögül. A csodák nem csak a távoli hegyek látványában voltak megfigyelhetők, hanem a közvetlen közelünkben is, jó volt érzékelni, ahogy ébredezik a természet, a friss levegő, a harmat, a növények… Ezt leginkább azután élveztük, hogy rajtunk kívül mindenki eltűnt a környékről, és csak ketten maradtunk Zitával fent a dombtetőn. Ahogy „lement” a napfelkelte nevű show, úgy viharzott le a tömeg. Ezen meglepődtünk kicsit, mert mi még ezer és ezer felfedeznivaló csodát láttunk itt, és nem siettünk lefelé, csak azért mert az útikönyvek azt írják, itt a napfelkelte a szép igazán! Hihetetlen, hogy mindenki csak az útikönyveket követő „been there, done that” (ott voltam, láttam/tettem) turista, mi ebben hosszútávon az élvezet? A kutya talán a hosszútávban van elásva, talán éppen ez az, hogy ők csak néhány hétre utaznak, és ennyi idő alatt még benne marad az emberben a „minél többet” dolog, ezért még a nyaralása alatt is csak rohan, és nem vesz vissza az őrült tempóból, azt élvezi, ha még többet, és többet láthat, a napfelkelte hát ki lett pipálva a Poon Hill-en, mehetünk tovább… Egyébként nem tragédia ez, csak érdekes volt látni, és gondolkodni azon, ahogy kiürül a domb. Vajon azok az emberek mennyire élték át a pillanatot? Persze, beszélek én, aki mérgesen és szinte futva érkezett meg a dombtetőre! :)

Akárhogy is volt, mi még maradtunk talán egy órát kettesben. Virágokat fotóztunk, és úgy általában a környéket, közel s távol. Aztán volt, hogy csak ültünk és bambultunk kifelé a fejünkből, de hogy mi kattogott odabent, vagy mi nem, azt már ne kérdezzétek, mert most amikor ezeket a sorokat írom, már több hete ennek.

Lefelé a drágaságban, a monszunban és a piócásban

Valamikor reggel 7 környékén lemásztunk a dombról, odalent reggelit rendeltünk, és míg azt készítették, összepakoltunk, hogy az evés után rögvest indulni tudjunk. Gyönyörű, sűrű erdőkön mentünk lefelé, hosszú-hosszú órákat, volt hogy patak mellett, és volt hogy hegyoldalban. Az ebédelőhelyet megint nehezen találtuk meg, de most nem a zárva tartó éttermek, hanem a magas árak miatt. Errefelé nem az ACAP fogja össze a vendéglőket és készíti az étlapokat, hanem egy másik hasonló szervezet, és ők sokkal keményebben nyomják. Nem találtunk értelmes kaját sehol 300 rupi (800 forint) alatt, és ez nagyon bosszantott minket. Mindenütt ugyanaz az étlap volt, ugyanazzal a borítóval, aminek a látványától én már távolról kiborultam. Itt vagyunk a természet közepén, és egységes árakat találunk, minden vendéglőben, egy ugyanolyan étlapon. Egységesen nagyon drága árakat! És ne mondja nekem senki, hogy ide olyan nehéz felcipelni a holmikat, mert innen félnapi szamárút sincs talán az országút, és Chame ennél jóval messzebb volt az úttól, ott mégis megkaptunk a helyi kis füstös vendéglőben 100-ért 8 darab csirkés momót! Akkor itt se kéne, hogy 300 legyen egy zöldséges rizs! …és persze a vendéglős lánya iPhone-t nyomogat közönyösen… Hát én az ilyen helyen nem hagyom a kevés pénzem, mert az már nem a megélhetéshez, vagy a hely fejlesztéséhez kell itt! Persze végül találtunk egy helyet, ahol tudtunk alkudni, és amíg ettünk, eleredt az eső, méghozzá igen durván, ezért aztán hamarosan valami egész másra kellett, hogy koncentráljak a bosszankodás helyett, és ez így pont jó volt! :)

Brutálisan szakadt az eső, és a kőlépcső, amin lefelé haladtunk, hamar átváltozott egy patakmederré. Egy tető alatt egy furcsa szerzetet találtunk, szegény egy padon vacogott, cipője, de még papucsa sem volt, a ruhája csak egy darab narancssárga rongy volt. Valószínű egy Mukhtinatba tartó zarándok volt, ahogy Zita hívta, Isten bolondja. Mivel mi tudtuk, hogy ezen a napon befejezzük ezt a túrát, és ezután talán az Andokig nem is járunk majd ekkora hegyek között, se ilyen hideg éghajlaton, Zita elővette a táskájából a még a pamíri Khorogban vásárolt polár pulcsit, és odaajándékozta az emberünknek. Ő ettől nagyon boldog lett, és hamarosan a vacogást is abbahagyta. Sajnos csak később jutott eszünkbe, hogy még egy harisnyanadrágot is adhattunk volna neki, vagy akár még egy pulóvert. Hogy hogyan éli túl ez az ember Mukhtinatig, azt nem tudom, valószínű a helyiek segítségével, mert nem úgy tűnt, mint akinek egy fillérje is lett volna.

Lefelé a pataklépcső úgy tűnt, soha nem akar véget érni, szerintem vagy 500m szintet leadtunk itt egyhuzamban. Nem figyeltem, volt jobb dolgom is, a lábam elé néztem. Óvatosan lépkedtünk lefelé, a botjainkat is használva, de még így is volt, hogy elcsúsztam. A bokáinkat is nagyon féltettük, hisz nem lett volna jó kitörni vagy megrántani valamelyiket így az utolsó napon a nagy lefelében. Ehhez képest mellettünk a nepáli kölykök hordái nevetve rohantak lefelé, úgy, hogy legtöbbjükön csak tornacipő volt. Vagy tudnak valamit, amit mi nem, vagy felelőtlenebbek… :)

Mikor végre leértünk a völgy aljába, alábbhagyott az eső, majd hamarosan el is állt. Átkeltünk a folyó túloldalára, ahol megérkeztünk Tikhedunga faluba. Ez a hely nagyon tetszett nekünk, különösen Zitának, ezért én körbe is kérdeztem, mert ekkor már igen benne jártunk a délutánban. Sajnos a már ismerős étlappal találkoztam, és benne az előzőeknél csak 5-10 rupival olcsóbb, de még így is horribilis árakkal. Innen egy nagyon saras, lánctalpas markolóval kiépített és kijárt szakaszon kellett átkelnünk, aminek az aljában egy elhagyott étterem teraszán megálltunk pihenni, és levetkőzni, ekkor ugyanis még mindig rajtunk voltak az esőruhák. Zita, miután levette a cipőjét, észrevett egy barna foltot a zokniján: Mi a szar ez? – Kérdeztem, mire ő: Ez az! Hát, ha ez szar, akkor kotord le valamivel… Nem, ez nem szar, ez az! Micsoda? Pióóóócaaa!!!! :O Ááááhhh, sose volt még piócánk, és tényleg gusztustalanul nézett és, nagyon nem örültünk neki. De mikor, honnan, és hogyan mászott bele Zita cipőjébe? Megpróbáltam úgy eltávolítani Zita lábfejéről, hogy lehúztam a zokniját, de a pióca átfért a zokni rései között, és továbbra is szívta Zita vérét. Ezután átrohantam a szomszéd étterembe, ahonnan áthívtam egy helyi nőt. Mikor meglátta a piócát, mondta, hogy ide só (nun) kell, és hamarosan kaptunk is egy apró marékkal, amit rászórtunk az állatra. Így már azonnal le tudtuk pöckölni Zitáról a piócát, amiből hamarosan csak egy sós vértócsa maradt.

Később az én lábamon is találtunk egy vérfoltot a zoknim felett a sípcsontomnál. Ebből folyamatosan folyt a vér, és nem akart megalvadni, így estére szépen eláztattam a zoknimat. Végül egy komolyabb, Leukoplasztból és zsepiből épített sebtapasszal láttuk el az éppolyan formájú és éppoly apró sebet, mint amilyen Zitának is volt a pióca után. Szóval a piócás élményt végül én sem úsztam meg, igaz én legalább nem láttam magamon az undorító kis állatot.

A piócás élménytől már csak egy bő órányira volt Birethani, egy másik gyönyörű kis falucska hangulatos vendéglőkkel és sétálóutcával a két völgy találkozásánál. Ekkor már elmúlt hét óra és éppen sötétedett, ezért kérdezősködtünk a Nayapuli busz után. Valaki azt mondta, hogy nincs már több, de mások többen azt mondták, hogy 8-ig még találunk buszt vissza Pokharába. Én már annyira beleéltem magam a megérkezésbe, hogy rövid gondolkodás után továbbindultunk. Ez a gondolkodás túl rövid volt, mert pár száz méter után megbántuk, hogy továbbjöttünk a hangulatos falucskából. Jó lett volna ott eltölteni egy utolsó estét, még utoljára távol az internettől, távol a pokharai teendőktől, a készülődéstől… Érdekes, hogy mégsem fordultunk vissza, ezen két kilométerrel később beszélgettünk Nayapulban, hogy micsoda egy marhák vagyunk, beláttuk a hibánkat, de megfordulni mégsem volt eszünk, vagy erőnk, pedig az a pár száz méter már igazán nem volt nagy táv. De két kilométer az már sok lett volna ilyen sötétben így túl a 25km-en, bár Zita még erre is hajlandó lett volna, ám én már a buszokra és a taxikra figyeltem. Egy buszos kétezerért akart volna minket elvinni, ami teljesen érthetetlen volt, főleg azok után, hogy pár perccel később egy taxissal megállapodtunk 600 rupiban a szűk 50km-es távra.

Pokhara, Serenity Hotel – Otthon, Édes otthon! :)

A kis autóban 1 órát görnyedtünk, közben én beszélgettem a taxissal a családjáról, Nepálról, Pokharáról, de még a foci EB-ről is, ugyanis most azért is sietett haza, hogy láthassa az egyik meccset. Jó volt, hogy a szállodánk előtti sarkon tett ki minket, így már a Pokharán belüli hazajutással sem volt gondunk. A Serenity Hotel melletti szendvicses srác, Ram még éppen nyitva volt, és még épp volt két bagettje. Nagyon megörültünk egymásnak, és persze rendeltünk két jól megpakolt szendvicset tőle, ráadásul felajánlotta, hogy még fel is hozza majd őket a szobánkba, ha elkészültek, hisz úgyis arrafelé megy majd hazafelé, ha bezárt! :) Ez nagyon jól esett, mint ahogy a szállodások szíves fogadtatása is. Most a manager fia volt a recepción, aki elmondta hogy az apukája már mesélt rólunk, és már hetek óta nagyon várták vissza a „honeymooners”-eket. Majd megadta a szomszéd szálló wifijéhez a kódot, így ezek után már fentről, a szobánkból is működött a gyors és ingyenes net, és azt is megtudtuk, hogy már az előző itt tartózkodásunk alatt is használhattuk volna a lenti fürdőszobákat, ez benne van az árban, nem kellett volna külön bekéredzkednünk, vagy a mi szobánkban lévő vödörrel az egy szál csapnál fürödnünk. Mindezek után az tette ki az i-re a pontot, amikor a tetőtéri szobánk ajtajában megjelent Ram a szendvicsekkel. Igazából ezek a szendvicsek voltak talán a legnagyobb hívóerők, melyek miatt visszajöttünk már ezen a napon Pokharába. Köszönet Ram-nak, és a Serenity Hotel-esek kedves fogadtatásának, nem bántuk meg, hogy nem maradtunk ott Birethaniban, mert úgy éreztük, hogy egy kicsit hazaérkeztünk Pokharába.

Hogy mi történt aztán a következő egy hétben az itt töltött idő alatt, az maradjon meg a következő utáni(!) bejegyzésre! ;) Mert az Annapurnás beszámolóknak még nincs vége, még hátravan egy összefoglaló, ahol egy térképes, útvonalas, fényképes, költségvetéses összefoglalóban foglak Titeket egy Annapurna kirándulásra bátorítani! :)

Reggel Ghermuban

Ma egy hosszú, esemény- és élménydús napunk volt, ami persze nagyon fárasztó is volt. A 12,1km valójában sokkal több volt, és kőkemény terepen, rengeteg sziklalépcsővel és le-fel mászásokkal.
Na, de kezdjük az elején: reggel 7 óra körül keltünk, a napot vízszűréssel, majd főzéssel kezdtük. Pontosabban sütéssel, merthogy rántottát készítettünk, két nagy fej lilahagymával, és fokhagymával is. Kértünk volna hozzá csápátit is, de abból 2 darab 110 rupi volt, ezért inkább elhatároztuk, hogy veszünk majd lisztet, és elkészítjük újra a Dani féle lepényeket. Anno Szerbiában egyszer csináltam belőlük néhányat, és ízlett is nekünk, csak aztán érdeklődés hiányában elmaradt a folytatás, de most itt az alkalom, hogy újra elővegyük a „receptet” (liszt, víz, só, fűszerek, apróra vágott hagyma vagy egyéb zöld – ez kevés olajon kisütve), mivel itt már a csápáti is drága. Ráadásul többen 500 rupis dálbáttal riogatnak minket, úgyhogy tényleg, komolyan elhatároztuk, hogy ilyen összetettebb étkeket is elkészítünk magunknak. A reggeli mosogatás már Zitára várt, de meg kell hagyni, nem ám akármilyen helyen mosogathatott, a háttérben ott volt az a hatalmas vízesés, amit már tegnap is láttunk, de ma reggel még szebb volt, mivel most szemből sütött rá a nap és nem volt árnyékban.

Amikor a kis ösvényen, amin tegnap este érkeztünk, elsétáltam pár métert, hogy fogat mossak, a közeli háztól három kisgyerek szaladt oda hozzám. Így, hogy én guggoltam, épp egyforma magasak voltunk. Írtó édesek a nepáli gyerekek, mert nagyon aprók, egy 4-5 éves forma gyermek még olyan pici, hogy szinte alig nőtt ki a földből – és ettől persze még aranyosabbak. Némelyikükön szinte nagyobb az iskolatáska, mint a gyerek. És persze egyenruhát viselnek a sulihoz, ami megint csak nagyot dob a megjelenésükön. Miközben fogat mostam, beszélt hozzám a három csöppség, igaz, semmit nem értettem belőle, mert nepáliul, vagy gurungul (a helyi népcsoport, saját nyelvvel) beszéltek, de azt megértettem, ahogy a szakállamra mutattak, hogy jelezzék, fogkrémes lett. Én pedig letöröltem, aztán megkérdeztem tőlük, hogy így rendben van-e: „tik cha?” (oké?) Na erre aztán lett nagy öröm, boldogság, és nevetés. Sajnos a fényképezőgép ekkor nem volt nálam, na de sebaj, majd legközelebb. Olyan boldogak voltak a csöppségek, és annyira aranyosak, ahogy visszamondták nevetve, hogy tik cha, tik cha… Szóval már jól indult a nap.

Pedig mi magunk még el sem indultunk. Ahogy átértünk a kis falunk, Ghermu túloldalára, úgy kaptunk egyre jobb kilátást a szemközti vízesésre. Ez fantasztikus látvány volt, amit még az ösvényünkön áthaladó, téglákat szállító szamárkaraván tett érdekessé:

A falu túlvégén találtunk egy nagyon jó szálláshelyet, aminek a teraszáról nagy totálban látszott a vízesés, és az egész helynek kellemes légköre volt. Nem tudjuk az árakat, de hasonló lehet, mint a többi hely a faluban, és volt étterme is. Ha erre jönnétek, és Ghermuban szálltok meg, akkor tudjátok: érdemes elsétálni a Rainbow Lodge-ig!

Harcoló kecskék és színes pillangók

Ghermu után egy meredek lefelé következett. Leereszkedtünk a folyó mellé, és átkeltünk a túloldalára egy függőhídon Syange-be. Itt megtaláltuk a Boomerang Hotelt, amit tegnap reggel Rupus ajánlott. Idáig már nem esett volna jól tegnap elsétálni, és amúgy is, Ghermu sokkal kellemesebb hely volt a hegyoldalban, mint Syange. Bár egy tábla azt jelzi, hogy 15 percre innen van egy forró termálvizes fürdőhely, ami azért valljuk meg, vonzó lehet. Szóval ez a hely sem megvetendő, csak a kérdés, hogy mit szeretnénk: vízesést nézni a völgy oldalából, vagy forró vízben áztatni az elfáradt testünket? :)

Ez a hely már lent volt, egészen a folyó mellett, és innen nem volt kilátás. Itt újra megtaláltuk a dzsiputat, ami kicsit megölte bennünk az egész helynek a varázsát, eddig ugyanis nagyon tetszettek azok a falvak, amelyekhez csak egy gyalogösvény vezetett. Azt hittük, Bhulbule-ben végleg véget ért ez az út, de úgy látszik nem, csak mi a völgy másik oldalán haladtunk, ahol csak gyalogösvény van. Szóval most ezen a köves, murvás úton haladtunk, ami néhol olyan meredek volt, hogy megnéztem volna, ahogy felmegy rajta egy dzsip. De se dzsip, se semmilyen más autó nem jött – és ezt persze azért különösebben nem bántuk. :) Még szerpentint is kaptunk, így szinte helyben emelkedtünk, ahogy visszanéztünk, mindig egyre magasabbról és magasabbról láttuk magunk mögött a gyönyörű völgyet.

Az egyik kanyarban egyszer csak egy nagyobb kecskecsoport tűnt fel. Voltak egész nagy bundás méretes öreg kecskék, és még apró, pici szopizók is. Egyesek pedig harcoltak, vagy inkább harcot gyakoroltak egymással, ugyanis a hátsó lábukra emelkedtek, hogy fejjel a másiknak ugorhassanak. Ezt érdekes volt látni, és az egyik ilyen pillanatot sikerült is elkapnunk a fényképezőgéppel. Persze ez nem volt igazi agresszió a kecskék között, mert látszott, hogy ők egy banda, akiknek a tagjai inkább csak játszhattak vagy gyakorolhattak egymással az esetleges későbbi éles helyzetre, mert egy-két rövid ütközet után mindig abbahagyták.

Aztán jött Zita pillangó őrülete: mindig, ahol pocsolya volt az úton, ott meg kellett állnunk néhány percre, Zita pedig kitartóan fürkészte, és várta a pillangókat, hogy lefényképezhesse őket közelről, miközben nyitva van a szárnyuk. Én most valahogy különösen könnyen voltam megértő az ilyen helyzetekben a várakozással, mert tudtam, hogy nem rohanunk sehová, és azt is, hogy Zita ettől boldog, imádja a kis lényeket, állatokat, és az apró dolgoknak tud örülni igazán – lehet az szó szerint is apró, akárcsak egy színes pillangó, amelyekből itt aztán tényleg ezerféle van. Nem véletlen, hogy az ACAP irodában kétszázért vesztegették a pillangó határozó füzetet, hiszen tényleg rengeteg faj él errefelé. Zita ügyesen le is fényképezett párat, csak azt nem értem, miért kellett ezt fél lábon állva csinálnia? :)

Izraelben a nőknek is van két év kötelező katonaság

Jagat előtt pont egy ilyen pillangós megállónál utolért minket három ember. Két turista, egy nő és egy férfi, na meg egy nepáli porter, természetesen utóbbinál egy hatalmas hátizsák, a másik kettőnél csak egy-egy apróbb táska, és persze a fényképezőgép. Izraeliek voltak, és beszélgettünk velük egy kicsit, amíg beértünk Jagatba. Én rögtön azzal kezdtem, hogy látták-e az ACAP irodában a statisztikákat, miszerint tavaly csak két fővel maradtak le a nemzeti parkba látogatók számában a franciák mögött. Kérdeztem, hogy hogyan lehet, hogy ilyen sok izraeli jár erre, akkora lenne az ország lakossága, hogy ennyi turista jut belőle ide is? Nem, ez nem így van, jött a válasz: Izrael lakossága csak 7 millió fő, viszont mindenkinek van kötelező katonaság, a nőknek 2 év, a férfiaknak három, és ezek után általában mindenki utazgatni szokott. Így tettek ők is, de előtte ráhúztak kettő, illetve egy évet a kötelező katonaságra, így mind a ketten összesen négy évet töltöttek le, és az utolsókban, miután lenyomták a kötelező éveket, már pénzt is kaptak mindezért. Most néhány hónapot utazgatnak, aztán otthon elkezdik az egyetemet. Már hallottam róla, hogy azért van ennyi izraeli utazó, mert ott hosszú és kemény a katonaság, és utána jó utazgatni, amiből így elég nagy trend lett az izraeli fiataloknál. Ez szerintem tök jó, micsoda iskola az életre ez a hármas: katonaság, utazás, egyetem – nekem épp csak a sorrend nem tetszik, az egyetemet valahogy a katonaság mellé, vagy bele tenném. Mondjuk az számomra újdonság volt, és meglepődtem rajta, hogy még a nőknek is van kötelező katonaság, ráadásul két év!

Jagatban ők leültek az első étteremben ebédelni, de nekünk sajnos itt nem akartak diszkontot adni a dálbátból, így 300-ért nem akartunk benevezni egyre, csak hogy beszélgethessünk közben velük. Helyette kicsit továbbsétáltunk, és találtunk egy helyet, ahol a nő 200-ról indított, majd amikor rákérdeztem, hogy 150-ért kaphatunk-e, amennyiért a nepáliak is, rövid gondolkodás után rábólintott, és erre már mi is rendeltünk egyet, s leültünk. Pontosabban csak én ültem le, mert Zita azok után, hogy papucsra váltott, rögtön felfedező útra indult a boltok között. Itt találtunk egy „Shopping Centre”-t, ahová éppen megérkezett egy jól megpakolt hordár, egy csomó műanyag vacakkal a hátán. Zita a körútjából azzal tért vissza, hogy tudunk venni lisztet, lencsét, hagymákat. Ezekből be is vásároltunk az ebéd után, elköltöttünk 220 rupit, de most rengeteg csápátira elengendő liszt van nálunk, és a lencséhez már csak rizst kell vennünk – ami mindenütt kapható – és kész a dálbát. Később jutott eszünkbe, hogy az olajunk is fogytán, úgyhogy azt is venni kell majd. Úgy néz ki, tényleg sokat fogunk főzőcskézni ezen az úton.
Biztos néhányan csodálkoztok rajta, hogy miért csak tizennéhány kilométereket mentünk eddig naponta.

Ez később sem akarjuk, hogy növekedjen, mivel több embertől is azt a tanácsot kaptuk, hogy lassan menjünk. Mi ezt megfogadjuk, elvégre most nem rendes szabiból vagyunk itt, nem kell hazarohannunk, nincs repülőjegyünk haza, nincs miért sietni. Ez a világ egyik legszebb túraútvonala, legalábbis ezt állítják róla, és az eddigiek alapján úgy tűnik, nem túloznak. Ha ez így van, akkor bűn lenne végigrohanni rajta. Ráadásul ha sietnénk, akkor anyagilag is rosszabbul járnánk. Nem lenne időnk és energiánk ennyit főzni, és ugyanígy, egy 25-30 kilométeres nap után már kb. nem érdekelne, hogy hol fogunk aludni mennyiért, csak had dőljek el valahol. Így viszont van még erőnk végigjárni az egész falut a legolcsóbb, de még nekünk tetsző(!) helyet felkutatni, és este van időm naplót írni. Nagyon élvezem, hogy már harmadik napja leírom még aznap, ami történt velünk, és ezek után még az elmaradt útinaplókból is minden este pótolok egy-egy napot. Igaz ez utóbbi ma el fog maradni, mert mindjárt elájulok, örülök, ha ezt a napot befejezem, úgyhogy menjünk is tovább!

A vízesések és a dzsungel

Jagat után lejteni kezdett az út, és jobbra, a völgy túloldalán megpillantottunk egy csodaszép, hatalmas vízesést. Teljesen odavoltunk a látványtól, és ahogy sétáltunk előre, úgy csodáltuk meg minden szögből.

Ekkor még nem sejtettük, hogy vízesés terén még ennél is tartogat szebbet ez a nap. :) Alig léptünk párat, és egy kék, kézzel írt táblát láttunk az út bal oldalán, egy, az erdőben elvesző, sziklalépcső mellett: „Beautiful Old Way to Chamje and Manang” – no, mi fene, le tudunk térni a dzsip útról! Bár először Zita rámnézett, hogy „Ez komoly?”, de aztán pár perccel később már ő sem bánta meg, hogy ezt az utat választottuk. Az út kezdetben nagyon mászós volt, de ahogy átkeltünk néhány patakon, úgy kicsit kilaposodott, igaz, csak pár száz méterig, mert aztán újabb meredek következett. Viszont az erdő, vagy nevezzük inkább dzsungelnek, szóval a dzsungel az valami gyönyörű volt. Mert azt hiszem, amikor ennyi féle fajta fát és mindenféle növényt látni egy rakáson egy sűrű, sokszínű erdőben, akkor azt már dzsungelnek hívják. Legalábbis Jack így magyarázta nekünk a Bardia Nemzeti Parkban. Láttunk páfrányokat, bambuszt, banánfákat, és még legalább 3-4 féle fát, amiknek a fajtáját sajnos nem tudom megállapítani. Na és persze rengeteg apró fűfélét és bokrokat. Na és persze hangok is voltak:

Szóval szép volt itt menni, és örültünk, hogy ezt az utat választottuk, pedig tudtuk, hogy erre valószínűleg egy kicsit keményebb a menet, mint lent a dzsip úton. Egy-két elhagyott házat hagytunk el, majd jobbra a fák között előtűnt még egy vízesés, ami minden eddiginél nagyobbnak tűnt, és valahol középen ráadásul még meg is tört egy sziklán, ezért a sok vízpermet mindenfelé szállt, és így egy kisebb szivárvány is keletkezett ezen a helyen a vízesés mellett. Ahogy közelebb értünk hozzá, megpillantottuk az ideális helyet a vízesés megcsodálására. Ez pedig egy vendéglő volt, amely „Super Rainbow View” névre hallgatott. Délelőtt már megittunk egy-egy tejes teát az egyik zacskó sajtos kekszünkkel, és most itt volt az ideje megismételni ezt. A délelőtti tea masalás (népszerű fűszerkeverék a szubkontinensen), de ez a mostani fahéjas, és ez nagyon tetszett és ízlett nekünk. Nagyon élvezzük, hogy ahány teát iszunk, vagy dálbáttot eszünk, annyifélét kapunk. Mindig egy kicsit más, és általában egyik finomabb, mint a másik.

A vízesés után már csak pár száz méter volt hátra Chamjéig. Két vendégház után leértünk a dzsip útra, ahol éppen ekkor érkeztek meg az izraeliek. Ők nem vették észre a táblát, igaz, nekik már lehet, hogy sok is lett volna ez, mert hajnalban indultak Bhulbulétől, és Chamjét nézték ki a nap végéhez. A porterjüket egyébként nem értettem, de nem akartam rákérdezni. Ha 4 évig voltak katonák, akkor meg kellett, hogy keményedjenek, akkor meg minek most a hordár? Lehet, hogy csak rábeszélték őket odalent, mondván, hogy „porter nélkül lehetetlen” végigcsinálni. Mert mondanak sokfélét a népek, csak hogy felbéreld őket, olvastunk olyat is, hogy ha Kathmanduban, vagy Pokharában bemész egy utazási irodába, ott azt mondják, hogy vezető nélkül el se indulj. Persze akik már végigmentek (vezetővel, vagy anélkül) azoktól tudjuk, hogy se vezető, se hordár nem szükséges – persze mindkettő megkönnyítheti a dolgod, de nekünk se indítatásunk, se pénzünk nincsen felbérelni őket. Amúgy az OpenStreetMap végig gyönyörűen jelöli az Annapurna Circuit Trek-et, és az általam eddig emlegetett szálláshelyek közül a legtöbb be is van jelölve rajta. Ez nagyon jó, mert így igazi művésznek kell lenni ahhoz, hogy eltévedjünk, na és az se rossz, hogy szinte méterre pontosan látjuk, hogy hol vannak előttünk falvak és szálláslehetőségek.

„És ilyen vizekben úsznak felfelé a pisztrángok”

Chamje után lefelé ereszkedtünk, de megint nem a dzsip ösvényen, mert arról letértünk, és hogy a mai naphoz valami nem pozitív dolgot is említsek, ez az ösvény kezdetben tele volt szórva szeméttel, és a teherhordó szamarak is teleszarták, így aztán az egésznek olyan szaga volt, mint anno a nagymamám tyúkóljának, mikor már egy ideje nem volt kitakarítva. Persze ez csak közepesen volt kellemetlen, meg aztán különben is, volt ennél nagyobb bajunk is, mert kezdtünk már alaposan megfáradni, és ha eddig nem is, de ekkor kezdett már nagyon nehéz lenni a hátizsák. De kinéztük a nap végére az 1700m magasan fekvő Tal-t, amihez tartottuk magunkat. Egyébként reggel Ghermuból 1166m-ről indultunk, de ez nem mérvadó, mert közben egy csomót lefelé is mentünk. Szóval ma egy ezer szintet biztos másztunk. Sajnos a GPS-re ilyen szempontból nem lehet hagyatkozni, mert sok apró métert ugrál, és így több szintemelkedést mér, mint amit valójában megtettünk, ezért pontos számokkal nem szolgálhatok. Mint ahogy a távnál sem, mivel párszor megkergült szegény, és sok száz méterrel odébb jelölt minket, a völgy túloldalára, aztán még ugrált is a pozícióval, mire végleg megtalálta magát, szóval az így mért 22km nem valós. Ezt valószínű azért csinálta, mert a szűk völgyben a hatalmas hegyek között nem fogta be jól a műholdak jeleit, vagy azokat visszaverte a hegyoldal, és ezért megtévesztette a készüléket, nem tudom. Reggel lekértem tőle egy navigációt, akkor azt mondta, Ghermutól Talig 12,1km, ám ez biztos hogy több volt, de azért nem 22km. A Wikitravel ide vonatkozó szócikke 16km-t ír, én pedig kiátlagoltam egy 16,4km-t, amit nagyjából valósnak tartok. Mondjuk plusz-mínusz 500m-re tuti pontos.

Na de még nem fejeztem be a nap történetét, Chamjétól Talig volt még hátra nettó 300m kaptatónk, 4km-ünk, amire 2 órát mondtak. Először át kellett kelnünk egy talán minden eddiginél nagyobb függőhídon. A közepén megálltunk, és néztük az alattunk tajtékzó hullámokat. Brutális ereje volt a víznek, szép látvány volt. Mikor a híd közepétől továbbindultunk, Zita megjegyezte, hogy „És ilyen vizekben úsznak felfelé a pisztrángok” – Bizony, azért olyan finom a húsuk, tiszta izom, tettem hozzá okoskodva.

Aztán ahogy átértünk, Zitában az vetődött fel, hogy vajon az állatok is átmennek-e az ilyen hidakon. A kérdésre hamarosan választ kaptunk, mert kb. 20 csacsi jött szembe velünk, akik kicsivel később a hídon is átkeltek. Előtte azonban még szemtanúi voltunk annak, ahogyan egy, a híd közepén járó hordár feleszmélt, majd rohanni kezdett szembe a szamarakkal, mert rájött, hogy ha azok felmennek a hídra, akkor neki nem lesz jó ott a szűk járaton a nagy hátizsákkal. Persze még átért előttük, illetve a szamarak is megálltak, amin mi meglepődtünk. Elképzelhető, hogy rájuk tudott szólni az egyik terelőjük, hogy állj, de az is lehet, hogy megtanulták, hogy úgy ne induljanak el egy hídon, hogy látnak rajta valakit.

Az utolsó nagy kaptató, kendermezőkkel és szellemkutyával

Ahogy a térkép is jelezte, meredek felfelé következett a Marsyagdi folyó jobb partján. Zita jól kapaszkodott fölfelé, ezt meg is jegyeztem, mire közölte, hogy biztosan a sok finom tejes teás pihenőtől megy ilyen jól. Én persze rögtön vettem az utalást, és meg is ígértem, hogy a jövőben is meg fogunk állni minden nap ilyen kis pihenőkre. Kicsivel később összetalálkoztunk egy porterrel, pont azon a szakaszon, ahol az út néhány nagyobb szikla alatt haladt át. A hordárunk nem volt szégyenlős, ő is beállt Zita mellé pózolni a fotókhoz! :) Kezdetben bírtuk az ürgét, de mivel nem volt közös nyelvünk, egy idő után szegény kezdett egy kicsit idegesítő lenni. Sokat beszélt hozzánk, de ebből csak egy kevés dolgot sikerült megértenem, ami talán az volt, hogy Tal-ban van a bátyjának szállója, és szeretné, hogy ott szálljunk meg. Én csak később tudtam elmagyarázni neki egy fordító segítségével, hogy ott fogunk megszállni, ahol jó diszkontot kapunk, és ahol tetszeni fog nekünk a környezet. Persze ezek után is jött velünk, és próbált magyarázni mindenfélét, de mi azt nem értettük. :)

Ez a szakasz már kicsit sok volt nekünk, mert itt is komoly lefelék voltak, így az a nettó 300m emelkedés jóval több volt annál. Közben átkeltünk egy Sattale nevű szellemfalun, ahol egy teremtett lelket sem láttunk, csak egy szép nagy fekete kutyát. Ki is találtuk, hogy valószínű elvarázsolták a falut, ezért eltűnt mindenki, csak a fogadós maradt meg, kutya formában, mivel őt is elvarázsolták. De a kutya nem jelezte ugatással, hogy szálljunk meg nála, csak jött egy kicsit velünk, majd eltűnt. Ekkor már eltűnt a nap a szemközti hegy mögött balra (mivel észak felé haladtunk egész nap), de kicsivel később, amikor egy mellékvölgy mellé értünk, ott újra előkerült a nap, és ismét fényárban sétálhattunk pár percig, amíg újra be nem értünk az árnyékba. Itt ezen a napos részen le is ültünk kicsit pihenni.

Ez a hely gyönyörű volt, mert ezen a szakaszon friss bambuszbokor hajtások mellett haladtunk, és jó volt újra napfényt látni.

Innentől még egy utolsó, meredek nagy köves rész következett, aminek a közepén egy nagy kőszikla alatt volt egy kis vendéglő. Sok teherhordó pihent itt, akik lefelé jöttek, üres csirkés rekeszeket vittek (lesz fent tojás, juhé!) akik pedig fölfelé mentek, azok hatalmas, hosszú csöveket vittek nagy csokorban. Föl sem tudtam vele állni és elindulni egyedül, csak úgy, hogyha valaki segített nekik. Nem semmi lehet ilyeneket vinni, még egyensúlyozni sem lehet könnyű, mert azok a csövek lehettek vagy négy méter hosszúak. Ennél a vendéglőnél egyébként mi is megálltunk egy-egy utolsó tejes teára, mert már nagyon kivoltunk, és szükségünk volt egy kis utolsó energialöketre. Először egy kólát gondoltunk e célra, de csak műanyag üvegesük volt, ráadásul nonszensz 150 rupis áron, úgyhogy maradtunk a jól bevált teánál. Ismét finom fahéjas volt, és ezúttal már 3 kanál cukrot nyomtunk bele, nehogy eléhezzünk az utolsó pár száz (függőleges!) méteren. A teteje 1730m-en volt, és egy katonai állomás mellett buktunk át, ahol egy kapu is volt, ami azt jelezte, hogy megérkeztünk Manang tartományba. A túloldalt a völgy aljában széles, lapos folyómeder volt, aminek a nagy kanyarulata mögött feltűnt egy település: Tal! Hát nem épp így képzeltem, azt hittem megint egy meredek hegyoldalban leszünk, mint Ghermuban, de épp nem zavart, hogy most más a helyzet. Innen igaz, hogy még volt majd egy kilométer, de az már csak lefelé volt és síkon, így könnyen beértünk Talba. A város előtt utolértük a csöveket szállító serpákat. Durván néztek ki hátulról, mert csak a hosszú csövek látszottak, rajtuk középen mind a hármuknál egy-egy kis hátizsák is oda volt kötözve, és ezen kívül nem látszott semmi más a súlyos terhet cipelőkből, csak a lábfejük, ahogy lépkedtek a csövek előtt.

Talban végigjártunk vagy 7-8 szállót, mire találtunk egyet, ahol 300-ért megalhattunk, és mellé még egy dálbátot is ehettünk. Hullafáradtak vagyunk, Zita már alszik, bekentem sportkrémmel a hátát, mert eléggé fájlalja a táskától. Zuhanyozni először csak hidegvizünk volt, és mivel elég hűvös lett estére, Zita ezt már nem akarta bevállalni, viszont a szolárpaneljük most nem működik, gizerjük (bojler) van, de az 100 rupi fejenként, így lemondtunk róla. Zita viszont kitalálta, hogy melegít egy teli lábos vizet a kerozinon, és ezt meg is játszottuk. A forró vizet összekevertük egy vödör hideggel, és így a langyos vízben mind a ketten tök jól le tudtunk fürödni. Ez nekünk biztos nem fájt többe 5 rupinál, és kerozint itt fent is több helyen kapni, tehát ez egy újabb nagyon jó módja a spórolásnak, anélkül, hogy a komfortból engedtünk volna. Mert azért fürödni jó egy ilyen nap után, valljuk meg. Én magamban még csak ellennék igénytelenül, egy-két napig fürdés nélkül, aztán meg hidegvízzel, de ezt Zitától nem minden esetben és nem a végletekig várom el. :)

Jajj, azt elfelejtettem mondani, hogy tényleg láttunk kendert a meredek fölfelében, pont ott, ahol írta a térkép, hogy „Marihuana Fields”, és ekkor pont velünk volt a teherhordó srác, és nagyon magyarázta és mutatta, hogy gandzsa! Hát mi ezzel már nem élünk, a töményszesz és a fű között valahol megálltunk a drogokkal, előbbit is inkább, mint orvosság fogyasztjuk, van is nálunk még egy kicsi iszlámábádi Unicum. Ez a hely olyan lehet a fűvel élőknek, minthogyha nekem valahol sör folyna a hegyből. :) Najó, nem teljesen, mert ezt még kell szárítani, meg mit tudom én, még mit csinálni vele.

Hú, tényleg brutál fáradt vagyok. És kicsit fáj a torkom megint, érzem amikor nyelek. Egy kemény, vagy két könnyű napi járásra van nagyobb város, ahol lesz internet, és biztosan kórház/gyógyszertár is. Oda két nap alatt megyünk, mert a mai kicsit sok volt. Ott majd kitaláltunk valamit, vagy felhívjuk Klárát egy Namaste hálózatot használó telefonról, vagy megkérdezzük e-mailben. Onnan töltök fel bejegyzéseket is. Sajnos az NCELL (ami nekem van) térerő elment már tegnap napközben, s azóta se láttuk, és állítólag nem is fogjuk, csak valahol a hágó után, és az még egy hét is lesz. Ja, amúgy Zitának is baja van a hasával, már vagy egy hete, de nem diétázik, hogy erejében legyen, csak a gyógyszert szedi, amit Klári felírt neki, de már az is elfogyott azt hiszem ma. Ezek ellenére nagyon élvezzük a túrát, mert gyönyörű és elképesztően csodálatos. Jó erőben vagyunk mind a ketten és ezen bajok ellenére bizakodóak is. Nem lesz itt baj, mert nem lehet baj, ezekből ki fogunk gyógyulni, megerősödünk, lassan megyünk, pihenünk, akklimatizálódunk, és átkelünk a hágón! Na de most aztán már alvás!