Irány Chandigarh! De merre?

Hoshiarpurból mint már írtam, csak délután tudtunk elindulni, de akkor viszont már mobilinternettel a zsebünkben, és hennával Zita kézfején. Azt hiszem Hoshiarpurt sem felejtjük el, amíg élünk.

A várost ÉK felé hagytuk el, vagyis a rossz irányba. A városba érkeztünkkor még úgy volt, hogy arra megyünk tovább, de aztán átterveztem az utat egy egyszerűbb, rövidebb útvonalra, mondván, hogy még egy sikh templomért ne másszunk meg hegyeket, ha van rövidebb út is. Hiszen így is késésben voltunk az eredeti tervhez képest, ami persze nem baj, mert nem akárhogy telt ez az idő, de még többet késni már nem akartunk. Szóval amint realizáltam a helyzetet, még a város határában, visszafordultunk. Az egész talán 5-6km kerülő lehetett csupán. Így lett a nap végére 50km-ünk, ami elég jó ahhoz képest, hogy délután indultunk el. Ezen a napon sok érdekes nem történt velünk, ha csak azt nem nézzük, hogy láttunk egy állattemetőt. Ez valami olyasmi volt, amit előtte csak filmekből láttunk… Lehet, hogy csak tehenek voltak, mert hogy az szent állat, de nem tudjuk biztosan… elég komoly látvány volt, ahogy a kutyák falatoztak. Persze ez valószínű csak a mi szemünknek durva, amúgy nem az, sőt ez a természet rendje.

Ezen a napon már én is füldugóval hajtottam, Zita unszolására. Szerinte bár kényelmetlen hordani, de budapesti szintűre csökkenti a zajokat. (Szóval ezért tudott eddig mindig olyan nyugodt maradni a forgalomban…) És tényleg, így egy fokkal kellemesebb volt a történet, sokkal kulturáltabbnak hatott a forgalom, a kisebb autókat és motorokat alig lehetett hallani. Már persze, ha nem dudáltak, ami ritkán történt meg. Talán az egész 50km-en csak kétszer álltunk meg, egyszer a temetőnél, egyszer pedig egy település közepén, egy kis csokoládét vásárolni, motivációnak és üzemanyagnak. Zita ment be a boltba, és engem persze teljesen körbeálltak ezalatt az egy perc alatt a helyiek. Úgy tűnt, a „Please Don’t Touch” tábla működik, miután néhányan elolvasták és felfogták, azután már ők figyelmeztették a többieket.

Éjszaka egy Gurdwara mellett

Este egy városkában álltunk meg, kb. fél órával a naplemente előtt. Az első turbánost megkérdeztük a Gurdwara-ról, így hamar egy sikh templom udvarában találtuk magunkat. Itt nagyon kedvesek voltak velünk, de mondták, hogy itt nem tudunk megszállni, azonban odébb, a szomszédos templom mellett van erre lehetőség. Viszont ne siessünk sehová, mert enni meg itt tudunk. A vacsora ellen nem volt kifogásunk, így hamar levetettük az SPD cipőket, és mezítláb átsétáltunk a menzára. Szépen leültünk az üres sorba, ahol hamarosan tálcát, és ételt kaptunk, természetesen a szokásos köröket, dállt és valamilyen vegyes zöldséget, csápátival. Ezt némi adománnyal viszonoztuk, majd a kedves sikh barátaink kíséretében átgurultunk az innen kb. egy kilométerre lévő másik gurdwara-ba, ahol kaptunk egy szobát. Ebben a szobában nem volt semmi, csak egy ágy, de így legalább a bringák befértek, aminek nagyon örültünk. Ja és volt még egy villanykapcsoló és egy konnektor is, ezeknek szintúgy örültünk. Itt öten laktunk, egy kisegér, a két bringa, és ketten Zitával.

A szomszéd szoba egy recepciószerű helyiség volt egy nagy íróasztallal, székekkel és egy priccsel. Nekem ez az íróasztal-szék páros annyira megtetszett, hogy nem bírtam neki ellenállni, és megkérdeztem az emberünket, hogy szabad-e elfoglalni az amúgy tök üres és használaton kívüli asztal egyik sarkát. Szabad volt, így leültem néhány órácskára végre naplót írni nagy boldogan. Ezalatt Zita festeni kezdett, de ez nála nem tartott sokáig, mert megjelent egy helyi figura, akivel hamar összebarátkoztak, aminek a vége az lett, hogy az emberünk addig kérdezgette, hogy miben tud segíteni, mire végül Zita rákérdezett egy forró zuhany lehetőségére. A vége az lett, hogy átment vacsorázni és zuhanyozni a családhoz. Én maradtam, de azért mielőtt elengedtem Zitát, megkérdeztem, hogy biztosan jó-e ez az ötlet. Zita megnyugtatott, hogy nála van a kése, de amúgy ne izguljak, mert a sikh pappal (vagy a papnak a sikh megfelelőjével, nem tudom, mi a neve…) ismerték egymást, úgyhogy biztos nem gázálarc a fickó. Valóban nem volt az, mert kb. egy óra múlva együtt tértek vissza Zitával – aki ekkor már frissen és üdén illatozott -, egy kisgyerekkel és egy jó adag étellel számomra. Hát, ettől a fickótól tényleg nem volt miért tartani! :) Szóval így már a reggelink is megvolt. Előtte azonban még az este folyamán skype-oltunk egy nagyot a családdal és egy baráttal, aztán pedig egy kiadós alvás következett. Élveztük, hogy végre akkor és úgy és onnan netezünk, ahonnan akarunk. Igaz, a sávszélesség nem volt eget rengető, de nem is voltak nagy igényeink, örültünk, hogy van netünk.

/Zita a forró zuhanyról:/

Gondolom, sok nőtársam fogja most a fejét, hogy mertem elmenni egy idegennel ismeretlen helyre zuhanyozni. :) Felelőtlenség lett volna? Talán. Azért elmesélem, hogy is alakult a dolog. A férfi átjött hozzánk az irodahelységbe beszélgetni a szomszédos boltjából, és látszott hogy jóban van a Sikh férfival, aki fogadott minket. Kedvességből elmentem meglátogatni a boltját, ami történetesen egy kozmetikai és esküvői kellékeket árusító-bérbeadó bolt volt. Sokat beszélgettünk, családjáról, az esküvői szokásokról, és megcsodálva az árukészletét – kapaszkodjon meg minden nő –, felajánlotta, hogy bármit, amit szeretnék, vihetem. Ahh, egy nagy sóhajtás közepette utasítottam vissza kedves ajánlatát… mindenem van, amit kapnék,  csak cipelnem kéne… pedig micsoda ajánlat!…

Visszamentünk Árpihoz, ott hozakodott elő a vacsoraajánlattal. Mondtuk, hogy már ettünk, de (mivel mindenképp szeretett volna segíteni valamit) megkérdeztem, kaphatok-e lehetőséget fürdésre? Gondolkodott, felhívta a feleségét, rábólintott, motorra pattantunk és átrobogtunk hozzá. Megismerkedtem anyukájával, kedves feleségével és két aranyos kisfiával. A kisebbikkel nehezen törtem meg a jeget, nagyon félt tőlem, a nagyobbik boldogan szállt be a kukucskálós, csikizős, bohóckodós játékokba. A víz is megmelegedett közben a „bucket shower”-hez (vödrös zuhany), majd a vacsorát is kaptam finom kávéval. Még Árpinak is csomagoltunk vacsorára valót egy kis ételhordóban. És mint kiderült, katolikus keresztények, nagyobbik fiúk (5 éves) iskolai alsó csoportba jár (ha jól emlékszem) Kármelita rend által fenntartott iskolába. (Az „óvoda” mint iskola-előkészítő létezik az iskolás kort megelőző 2-3 évben, az adott iskola szervezésében.)

Hát, így jutottam kedves barátokhoz, friss zuhanyhoz és jóleső ételhez – nem vakmerően, gondolkodás nélkül, de bizalommal fordulva egy barátságos embertársamhoz.

Kacsalábon forgó házak és elhagyott vendéglők az út mentén

A következő, második és egyben utolsó nap Hoshiarpur és Chandigarh között már abszolút nem nevezhető eseménytelennek. Ezen a napon, február 5-én 108km-t tekertünk, ami soknak számít nálunk, egy átlagos napnál jóval hosszabbnak. Erre azért volt szükség, mert a két város között 150km a távolság, ráadásul nekünk a Chandigarh túloldalán lévő Panchkula nevű negyedbe volt CS hosztunk. Szóval felkötöttük reggel a gatyamadzagot és nekivágtunk a nagy útnak. A délelőtt még viszonylag nyugodalomban telt a már megszokott tájon, de aztán délutánra besűrűsödtek az események. Sok érdekes dolgot láttunk az úton és az út mentén.

A gazdagabbak errefelé kész kis palotákat építenek, és sose felejtenek el valami díszítményt is felhúzatni a három-négy emeletes, sokteraszos sok ablakos kacsalábon forgó házaik legtetejére. A focilabdának látszani akaró gömbforma a leggyengébb alkotások közé tartozott, mert láttunk még rengeteg féle madarat a háztetőkön, tehenet, repülőt(!), lovat, lovasszekeret…  Szóval volt minden, és ezeken mindig nagyon jól szórakoztunk! :)A táj amúgy szinte teljesen lapos volt, és ezért jól tudtunk haladni, igaz nem olyan jól mint előző nap, mert most valahogy nyomottabbak voltunk. Mintha nedvesebb, nehezebb lett volna a levegő, talán azért. A megállóink rendre útszéli kis vendéglők voltak, nem mindig az épp legbizalomgerjesztőbb fajtából valók, na de hát azért kaptunk a katonai attasétól jó fél liter vodkát, hogy ilyenkor igyunk az iszlámábádi magyar barátaink egészségére, na és persze a sajátunkra, minden gyanús helyen való étkezés előtt! :) És képzeljétek, ez eddig bevált! Nem mindig kortyolunk bele a töménybe, de ha nagyon lepukkant, nagyon koszos helyen étkezünk, akkor általában igen, és ez eddig úgy tűnik, működik! Iszlámábád óta nem volt hasmenésünk. Még Zitának kezdetben volt egy-két apróbb tünete, de a bajt még csírájában elfojtottuk a Joseph-től kapott virágszirmokkal, így azt mondhatjuk, hogy jól vagyunk! És ezt mondhatjuk azóta már lassan két hónapja! Azért is szerettük az ilyen városon kívüli étkezdéket, mert ezeken a helyeken általában nyugalom volt, és nem volt nagy a népsűrűség, így viszonylag nyugtunk lehetett. Egy-két ember mindig megnézett minket, de aztán ennyiben abba is maradt hála az égnek a népszerűségünk. És ehettünk nyugalomban a dáll mákhnit a csápátival meg a csájjal (híg lencsefőzeléket lepénnyel és teával).

Állatfajták az úton

Aztán az utakon is láttunk egy-két cifra dolgot. Ilyen volt például az a járgány, aminek nagyon furcsa orra volt, egy elnyújtott, hosszú tuktuk volt, aminek az elején még mindig csak egy kerék volt, de az nagyobb volt, mint a hagyományos, kisebb tuktukokon, és az egész orr-rész is, mintha csak valami félig felhajtott motorháztető lett volna. De nem az volt, mert több ilyet is láttunk, ez volt így az automobil maga, eredeti formájában. Szóval ilyenek dudáltak ránk állandóan az úton, na meg az állat teherautósok. Értem én, hogy itt ez a szokás, így figyelmeztetik egymást, hogy jönnek, előznek, léteznek, de szerintem ez akkor is egy primitívebb és sokkal rosszabb módszer, mint amit én megszoktam. Mert ez a rohadt duda, ez egy broadcast üzenet, és én nagyon sokszor nem lennék rá kíváncsi. Van tükröm és nem félek használni, valamint van két karom is és kiválóan alkalmasak indexelésre. Itt viszont ez nem a közlekedési kultúra része, ezeknek nincs tükre, vagy ha van is, legtöbbször be van hajtva, az indexről pedig fogalmuk sincs, az csak valami sárga nyavalya, „some fancy yellow stuff on the edges of the car”, biztosan csak valami előírás miatt van rajta. De használni azt eszükbe se jut, csak a dudát nyomják mindig, nem számít, hogy azt mindenki hallja, sokszor akár száz méteres körzetben is, mert ugye az a jó, ha minél hangosabb a duda, annál gyorsabban repeszthetsz, mert annál jobban, annál messzebbről meghallanak. Így süketül, és így őrül meg az európai kerékpártúrás az út szélén tekerve. Vagy talán még inkább ezért nem láttunk rajtunk kívül más külföldit még bringázni Indiában.

Na de térjünk vissza a pozitívabb dolgokra. Például, hogy lelassítanak mellettünk a motorosok, hogy lefényképezzenek. Átlag három-négyen 10 perc alatt. Ebből egy jó, ha megkérdezi, hogy szabad-e fotózni, a többiek csak egyszerűen teszik. Ez sokáig bosszantott minket, de aztán valamikor ezen a napon beletörődtünk, mondván, hogy úgysem tudjuk ezeket a kedves indiaiakat megváltoztatni. Vannak akik angolul sem beszélnek – de azért a kamerás mobil az van náluk – velük végképp lehetetlen lenne megértetni, hogy nem szeretnénk, hogy fényképezzen minket. Nem csak azért, mert számunkra már rettentő fárasztó és unalmas, hogy minden két percben ez történik, hanem azért is, mert eközben veszélyhelyzetet teremthet (fogalmuk sincs arról, hogy az út egy veszélyes üzem…) és mellesleg feltartja a forgalmat és újabb dudálásokat generál azzal, hogy mellettünk halad. Mégis, úgy döntöttünk, hogy belenyugodunk, és hagyjuk, hogy fotózzanak. Más választásunk amúgy nem is nagyon volt, csak a konkrét őrület, mert hiába próbáltuk megértetni velük, hogy ez nekünk nem jó, totál reménytelen volt, csak mosolyogtak és fotóztak, videóztak tovább, amíg meg nem unták. Szóval elhatároztuk, hogy ám legyen, csinálják, és amikor csak tudtunk és érdemesnek láttuk, adtunk nekik szórólapot is a webcímeinkkel.

Elvégre a kamerás mobil után az internetes mobil már csak egy apró lépés, és így talán meg is értheti, hogy mit és kit is fényképezett aznap az út szélén, amikor ezt a furcsa, vékony, fekete-fehér fénymásolt névjegykártyát kapta azoktól a földönkívüliektől. :) Így mindjárt nekünk is könnyebb volt – ha nem egy újabb tökkelütött motorost láttunk a fotós barátainkban, hanem egy lehetséges leendő „követőnket”, legyen szó Facebook-ról, blog olvasásról, vagy ne adj Isten bringázásról, utazásról.

Egy egész család egy platós riksán

Még egy elképesztő dolgot láttunk az úton, és azok a távolsági, avagy faluközi riksások voltak. Ezek valószínű egyszerű, kispénzű családapák voltak, akik a platós riksa hátuljába fölpakolták a családot, aztán belökték a gépet, és uccu neki irány a szomszéd falu! Egyszer láttunk egy riksát, amin így ült 7 gyerek és 2 felnőtt, plusz a combos apuka a pedáloknál. Persze az is lehet, hogy ovi/suli járat volt, nem tudom, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az az ember bőven több, mint 200kilót húzott maga után azon a bringán. Elképesztő!!! :) Minden elismerésem ezeké az embereké! És ezt nap mint nap nyomják, ez az életük része, sokaknak a megélhetésük forrása. Mi meg itt heccelésből nyomatjuk és szájalunk a mindössze 55kilós bringámmal, meg Pamír átkelésekkel… :) Ha muszáj hőst választanom, akkor most megteszem hősnek ezeket a riksásokat. Láttuk elindulni ezt a már említett 10 fős riksát, csak úgy tudták megoldani, hogy a két férfi betolta a gépet, és amikor az már lendületben volt, felpattanták rá. Az egyik hátra a plató sarkára, a másik pedig a nyeregbe, hogy nekiálljon hajtani a súlyos gépet.

Mire Chandigarhba értünk, már egy óránk sem maradt sötétedésig, és bizony, mire Punjab és Haryana állam fővárosán keresztül tekertünk, ránk sötétedett. Persze néha volt valami közvilágítás, és többnyire az úton lévő járgányok is világítottak. Legalábbis a miénk mindenképp, elöl és hátul is. Mire átkeveredtünk a városon, rendesen megfáradtunk, és meg is éheztünk. Egyszer meg is álltunk enni, Zita a titkos tartalékai közül elővett valami cukros kekszfélét, azt majszoltuk nagy éhesen az egyik körforgalom mellett. És közben rájöttem, hogy azért mi is nagyot tekerünk, mindegy hány kilométert, és nem számít, hány kilót húzunk, minden csak viszonyítás kérdése – nekünk ez számít nagynak és soknak. Csak az számít, mit hogyan élünk meg… ha nagy dolognak élünk meg egy 108km-es napot, akkor az számunkra nagy dolog lesz. Ha elfáradtunk, és megküzdöttünk a nap végére, akkor megérte, lényegtelen, hogy hány méter és hány kiló, nem mással versengünk, csak saját magunkat kell legyőzni, és ha ez megvolt, akkor megvan a diadal, megvan a győzelem. Ha pedig a nap végén mindezek után még finom ételt és meleg zuhanyt is találunk, akkor örvendünk neki, úgy, mint máskor soha, mert most megküzdöttünk érte. Emellé a sok jóság mellé még egy igazán nagyszerű ember is járt, ő volt a Satish, a Couchsurfing-es vendéglátónk a következő, Chandigarhban eltöltött napon. De arról már csak legközelebb. :)