“A különbség a között, amit megteszünk és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot.” – Mohandász Karamcsand Gandhi

Az ablak nélküli buszon

Keralát az egyszeri turista biztos, hogy hozzátársítja a „Backwaters”-hez. Szokták is így mondani, hogy „Kerala Backwaters”. Ez tükörfordításban annyit jelent, hogy keralai hátsóvizek, de ez ugye elég bután hangzik. Mondjuk inkább úgy, hogy lagúnák. Szóval ezek folyók és csatornák kesze-kusza hálózata, a tengerpart mentén. Régen szállításra és közlekedésre is használták őket, de ma már ott az országút, a vasút és a repülő, ezért aztán a „Kerala Backwaters” már csak a turisták számára érdekes igazán. Ezt meg is lehet érteni, hiszen ki ne szeretne behajló pálmafák árnyékában csónakázni? :)

Annyira azért nem laktak tuti helyen Vikiék, hogy a kertjük hátuljából csónakra tudjunk szállni a lagúnákra, ezért aztán kinéztünk egy napot, amit a Backwaters-re szántunk. Laci segített nekünk, és ajánlott egy helyet, a Kovalamtól fél órányi buszútra lévő Poovar-t. Felsétáltunk a főútra ahol 5 perc múlva jött egy busz. Megállt nekünk, és mikor kérdeztük a hátsó ajtónál, hogy „Poovar?”, a Conductor bólogatott, ezért felszálltunk. Itt kezdődtek az élmények, ugyanis ez a busz más volt, mint amit eddig megszoktunk. Először is nem voltak ablakai. Akarom mondani voltak, de nem volt rajtuk üveg, se rács, és ilyet eddig még nem láttunk. Pedig ha a „történelmi hideg” 21 Celsius fok errefelé, akkor valóban teljesen logikus. :) A másik dolog, amit észrevettünk és ami még ennél is jobban tetszett, hogy se ordibálás, se sípolás nem volt a buszon. Sőt, még a duda is egy egyszerű gumigömbös kürt volt a kasztnin kívül, a sofőr jobb kezénél. Ezzel persze közel sem tudott akkora ricsajt csapni, amivel kicsapja nálunk a biztosítékot – mint ahogy azt sok északi társa eddig megtette. És végre a Conductor sem keltette a belső zajt, ugyanis egy kis csengője volt csupán. Vagyis nem is neki volt, hanem a busznak. Elöl a mennyezetre volt szerelve egy kis csengő, amit így a sofőr mindig meghallhatott. És mivel a csengőre egy zsinór is volt kötve, ami kis karikákon át végig hátra volt vezetve a folyosó felett, ezt a csengőt a conductor bármikor meg tudta szólaltatni. Szóval nagyon kellemes volt az utunk, és mivel le is tudtunk ülni, egy nagy pozitív csalódás volt a buszút. Itt lent délen amúgy kicsit (nem sokkal!) kevesebbet dudálnak, így valamennyire elviselhetőbb a közlekedés, bár ha lassan utazik az ember, nehezen érzékeli ezt a különbséget.

Háló-háló? Itt India beszél, a turistagettóból

Poovarban leszálltunk és a hídhoz sétáltunk, ahogy Laci mondta. Elsőre nem találtuk meg az emberünket, mert két kölyök futott és kiabált felénk, mi pedig ezt nem szeretjük, ezért nem akartunk foglalkozni az ajánlatukkal. Később kiderült, hogy ők az embereink, vagyis az ő főnökük Laci barátja.

Ha nem szereted, hogy téged találjanak meg a szolgáltatással, vagy a termékkel, Indiában meg fogsz bolondulni. Bár ez délen annyira nem volt jellemző, de összességében egész Indiára elmondható, hogy amint meglátják, hogy nem vagy helybéli (ezt elég könnyű, mivel jóval sötétebb az indiaiak bőre, főleg itt délen, szinte már olyan sötétek néhányan, mint az afrikaiak), rád kiabálnak, akár messziről is. A leggyakoribb a „Háló!”, ha ezt nem hallod meg, akkor több, és hangosabb követi: „Hálóó! Hálóóó! Hálóóó-Hálóóóó! Sir/Mádám! Hálóóó!” – és közben teljesen elváltozik a hangszínük, egyre hangosabb és “agresszívebb” lesz. Ezt kb. olyan hangnemben mondják, mintha Európában valakitől a pénztárnál elvennéd a 20 forint visszajáróját és elkezdenél vele elsétálni – ő pedig utánad szólna, hogy „Hey Mister, where are you going?”. Na, itt pont így szólnak rád, miközben neked közöd sincs hozzájuk – ellenben a pénzed az nagyon kéne nekik, akár 20 forint is. Ahogy egyre tovább tetteted, hogy nem hallod a számodra két hónap India után már igen idegesítő „Hálóó”-zást, úgy folytatják ők egyre durvábban.

Ezen kívül van még a „Yes my friend, what do you want?!” – és közben felpattan a boltja előtti székéből, és úgy mondja ezt, mintha erősen kérlelted volna valamire, mert sürgősen nagy segítségre van szükséged tőle. Persze te csak sétálni akartál volna, nyugalomban. Kettőt pislogsz és már felkapcsolta a lámpákat és a ventillátort a boltjában. „Yes Sir, Cold water, cold drinks…” –. De nyugalmad az nincs, mert ez történik minden percben, minden 20 méteren. Háló-hálóznak! :) Szóval ha Indiába jössz, hozz magaddal jó sok türelmet! Még többet, mind gondolnád – többet, mint mi – és készülj fel mindenre! Egyébként ezt leszámítva – hogy a turistahelyeken két lábon járó pénztárcának néznek – nagyon kedvesek, segítőkészek és közvetlenek az emberek, de ezt nehéz észrevenni, és kiszűrni, ha sok tapasztalatod van az előbbi fajtából. Szóval India nem egy egyszerű terep! :)

A „hátsó vizeken”

Szóval most is ránk hálóztak és mi elmenekültünk, pedig most az egyszer nem kellett volna. 600 rupiba került fejenként a Backwaters-en való hajókázás. Ez a Taj Mahal után a második legdrágább „látnivaló” amire befizettünk, de még így is jóval olcsóbb volt, mint szemközt lett volna 1000 rupiért. Ahogy megállapodtunk az árban, már bent is találtuk magunkat a csónakban. Egy apró kis ladikkal utaztunk, hátul a „pilótánk” és a fejünk felett egy kis tető a nap ellen. A folyón indultunk el a tenger felé, de nem sokáig haladtunk ezen a széles vízen, mert hamarosan bekanyarodtunk az „erdőbe”. Vagy legalábbis a sűrű fák közé, olyan helyre, ahol az aljnövényzet még vízben van. Itt haladtunk egy szűk csatornában, ahol elég mély volt a víz a csónakkal való közlekedésre. Ez valóban gyönyörű volt, olyasmi, mint a prospektusokon. Víz fölé benyúló pálmafák, dzsungelszerű környezet, tükröződő víz. Kettőt kanyarodtunk és egy szélesebb vízre értünk ki, ahol már volt rendes szárazföld jobb oldalt. Itt elszórtan egy-egy tehén legelt, ami számomra teljesen valószínűtlennek tűnt ezen a helyen, na de hát miért ne pont itt legeljenek? Elvégre Indiában vagyunk, itt aztán mindenütt van tehén! :) Aztán később megszaporodtak a tehenek, ahogy a madarak is. Láttunk „water crown” nevű fekete madarakat és még egy fajtát, aminek sajnos nem tudom a nevét. Ja és persze gólyatöcsöket! Vagy pásztorgémeket? :) A híres „Kingfisher” nem akart soha megjelenni nekünk, pedig nagyon mondta a kormányosunk, és nagyon vártuk, de hiába.

Emberekkel is találkoztunk többször. Elhaladtunk egy falu mögött, itt ráláttunk kicsit a helyiek életére, vagy legalábbis erre a vidám szegletére, a fürdőzésre a lagúnában.
Egy hatalmas, széles vízfelületre értünk ki, amit a folyó torkolataként azonosítottam be. Itt egy kicsit kikötöttünk a folyó és a tenger közti üres homokpadra. A tengernek itt is óriási hullámai voltak, amik kicsit el is áztatták Zitát szandálostul, ugyanis kértem, hogy álljon oda a hullámok elé, és ő annyira eléjük állt, hogy egy nagyobb el is áztatta. Mivel ekkor épp nem az amúgy szokásos papucsban volt, moshatott zoknit, és száríthatta a csónakban a szandálját ezek után. A torkolatnál egészen Kerala és Tamil Nadu államok határáig lehajóztunk. Útközben láttunk egy stégre épített éttermet, és egy sor hasonló bungalót is. Na meg jó néhány keresztet és keresztény emlékművet. Merthogy errefelé rengeteg a keresztény! Nem tudom a pontos arányokat, de számottevően lehetnek és arányaiban is többen, mint India legtöbb más részén. A torkolattól még egyszer bementünk a szárazföld felé, ami igazából nem is volt olyan száraz, mert többé kevésbé mindenütt víz állt. Ez nem akadályozta meg a pálmafákat, hogy ligetessé tömörüljenek. Itt láttunk néhány helyit csónakkal és csónak nélkül a csatornákon, de az a fránya Kingfisher csak nem akart előkerülni sehonnan sem. Egészen a partot érésünkig meg sem jelent egy példánya sem a madárnak. De ott aztán végre megpillantottunk egyet, igaz, hogy az autóút betonpillérén, tehát nem épp ideális környezetben egy szép fotóhoz, na de hát ne legyünk telhetetlenek. Legalább a madár pont úgy néz ki, mint a sörösüvegen. Merthogy a Kingfisher egy nagy márka is Indiában, az egyetlen nem importált brand a sörök között, de még légitársaság is van, amit így hívnak. Hogy a kettő között van-e kapcsolat, nem tudom, de az tény, hogy a madár és a neve között van, mert amikor megpillantottuk a színes madarat, a termetéhez képest igen szép nagy darab halacska lógott ki a szájából.

A halból hamarosan nekünk is kijutott, ugyanis Laci barátunk barátja, a csónakozást üzemeltető figura, akinek sajnos elfelejtettem a nevét, meghívott minket ebédelni. Na nem ám hozatott valami cifra étteremből, hanem pontosan azt ettük, amit ők is. Rántott halat, óriás szemű rizzsel és valami currys csilis csípős őrülettel. Utóbbitól én természetesen ismét leizzadtam. :) De túléltem, és finom volt, minden csilis kihívás ellenére! Ebéd után még nem távoztunk, ugyanis a környezet nagyon kellemes volt, és magában foglalt két nagy függőágyat is azon apró félszigeten, ahol a csónaknak a kikötőjét kialakították. Mi ezeket bevettük magunknak. Először mindkettőt, aztán csak az egyiket, mert rájöttünk hogy egyben is elférünk ketten. Ez nagyon kellemes volt. Közben javasoltuk az emberünknek, ami hajókázás közben jutott az eszembe – és nagyon sajnáltam, hogy csak akkor, s nem előbb -, méghozzá, hogy szerezzen kétfős kajakokat is, és adja bérbe azokat is. Így nem kell vezetőt bérelnie és üzemanyagot tankolnia! Engem zavart egy kicsit, hogy „visznek”, és így utólag belegondolva lehet, hogy Hampit is azért élveztük annyira, mert mindenhová magunk mentünk, vagy gyalog, vagy bringán. Úgy, arra, akkor és olyan tempóban, ahogy épp akartuk.

Az útiterv vissza Delhiig

Azt mondják, Indiában a délen csípősebben főznek, mint északon. Ezt én is meg tudom erősíteni (Zita szerint pont az ellenkezője igaz), de azt még hozzá kell tenni, hogy nekem kb. oly mindegy volt, északon is kikészültem, ha csilit tettek az ételbe, és délen is. A legcsípősebb indiai étel díjat a kovalami templomfesztiválon kapott eledel valószínű elvihetné, de Kovalam még nem a legdélebbi pont, még nem a „legalja”. Onnan van még hátra 85km, hogy kiérjünk a szubkontinens déli sarkára. Mi ezt a helyet nem akartuk kihagyni, ezért egy csillagtúrát terveztünk oda, méghozzá a Keralából való továbbindulásunk előtti nap. Méghozzá azért ezen a napon, hogy indulás előtt a Trivandrum vasútállomáson tudjunk tatkal jegyet venni Maduraiba. Sőt, olyannyira megterveztem az utat Laciéknál egészen vissza Delhiig, hogy még néhány másik vonatra is láttam szabad jegyeket. A terv a következő volt: Trivandrum, Madurai, Chennai-Mammalapuram, Varanasi, Khajuraho, Jaipur-Amber, Delhi-Chandan. :) Ezek közül sikerült megvenni a jegyet az első szakaszra (tatkal), és Varanasitól Jaipurig. Onnan tovább azért nem, mert Jaipurból Delhibe busszal terveztünk menni. (épp ezen a buszon írom ezt a beszámolót most! :D) Ez nagy-nagy siker volt, nem gondoltuk volna, hogy ennyi vonatjegyet ennyire előre meg fogunk tudni váltani. Nagyon belejöttünk a vonatjegyvásárlásba Indiában! :) A „Booking Office” egyébként nem volt szörnyű, bár elsőre annak tűnt a hatalmas csarnok tele székekkel és emberekkel. De mégsem volt az, mert volt egy sorszámkiadó automata, így hamar megtudtuk, hogy „csak” kétszázan vannak előttünk, és azt is, hogy ettől még gyorsan sorra fogunk kerülni, mivel a 10 pénztárból 9 nyitva volt, és pörgették az embereket. Persze azért nem ment minden teljesen simán, mert a pénztár, ahová minket szólítottak, valamiért nem tudott foglalkozni a mi igényeinkkel, ezért átirányítottak egy másikhoz – ahol a sorszám szerint sorban állók előtt kiszolgáltak. :o

Irány Kanyakumari!

A két és fél órás vonatút Kanyakumariba mindkettőnknek észrevétlenül eltelt. Zita aludt, ő nem tudom hol járt, de azt igen, hogy én naplót írtam, ezért lélekben valahol máshol jártam Indiában, valahol, ahol kb. egy hónappal ezelőtt a nap (2012.04.03.) előtt voltunk. Igen, ekkortájt ennyire le voltam maradva a naplóírással. :)

Kanyakumariban leszállás után megcsodáltuk az óriási méretű indiai vasútvonal egyik végét. Ugyanis a vágányok véget értek az állomáson. Ilyet se sokat látni Indiában! :) Az indiai vasút egyébként állítólag a világ második legtöbb emberét foglalkoztató szervezet. Az első a kínai hadsereg! Ahogy kiléptünk az állomásról, riksások hada állt sorban értünk, bárhová készek lettek volna elvinni minket, és nehezen értették meg, hogy mi sétálni akarunk, akármilyen messze is van az a hely, ahová mi megyünk, és amiről ők nem tudnak. Ez a hely a tenger legközelebbi pontja volt, mert sejtettük, hogy ha a parton sétálunk le a csücsökbe, akkor az egy élmény lesz! Hát valóban az volt! Először egy nagy templomtornyot néztünk ki, aminek aztán meg is találtuk a gazdáját egy tér oldalában. Már a templom is, de a körülötte lévő házak meg aztán végképp furcsák voltak számunkra. A házak ugyanis színesek voltak. Mindegyik ki volt festve valami élénk fagylalt színre, és még véletlenül sem találtunk két szomszédos házat azonos színben. Az egész tarkaság ennek ellenére most valahogy különbözött, attól a tarkaságtól, mint amit amúgy megszoktunk Indiában. Elindultunk a színes házak utcáján, hogy megtaláljuk a tengert. Az utcán volt élet bőven, gyerekek szaladgáltak, felnőttek mentek a dolgukra, vagy épp egész családok ültek kint a ház előtt. Hamarosan megérkeztünk a tengerhez, egész pontosan egy halászcsónak kikötőhöz. Nagy kupacokban álltak a halászhálók szerte szét, a színes csónakok pedig teljesen ellepték az öblöt. Szemetet is láttunk dögivel, mint mindig, sőt most egy szennyvízcsatorna beömlését is megtaláltuk a csónakok között. Kezdem érteni, vagy legalábbis sejteni, hogy miért nem zavarja ez a környezet az indiaiakat. Ez csak egy tipp: nekik ez az egész csak egy külső világ. Nekik fontosabb a lélek, a szellem, vagy amit a vallásuk mondd nekik, és a testük csak egy burok ehhez, nem baj, ha tönkremegy, majd reinkarnálódnak valami más, új testben. A környezetre pedig még ennyi figyelmet sem szentelnek. Persze lehet, hogy ez az egész elmélet téves, és csak arról van szó, hogy ide az egyre gyorsabban, egyre többet, egyre nagyobbat fogyasztó kultúra olyan gyorsan tört be, hogy nem volt ideje a társadalomnak ennél jobb reakcióra. Na de ne zöldüljünk el most megint, hiszen már csak pár méterre van India legdélebbi pontja! :) Ahogy továbbsétáltunk, úgy tűnt fel két kis sziget a tengerben. Ezekről olvastunk a Kindle-ben de már elfelejtettem, és most fejlámpa kéne, hogy el tudjam olvasni, azzal meg zavarnám a sofőrt, karambolozni meg nem akarunk, úgyhogy érjétek be annyival, hogy van Kanyakumari mellett két kis sziget az Andamán-tengeren, ahová ki lehet menni hajóval. Az egyiken valami épület van, a másikon egy nagy-nagy álló szobor. A szabadság szobor indiai változata! :)

India legdélebbi pontján

Innen már csak tényleg pár perc séta volt, és megérkeztünk a Föld végéhez. Én még kerestem tovább, mert a GPS kijelzőjén úgy tűnt, még van tovább barna folt (szárazföld), de valójában azok csak a part menti sziklák voltak, amelyek a hullámok miatt épeszű ember számára megközelíthetetlenek. Volt ezen a helyen egy kis oszlopcsarnok, itt sok helyi ült az árnyékban. Ettől egy szinttel lejjebb le lehetett sétálni egy teraszra, ahonnan már csak karnyújtásnyira volt a tenger. Mi először itt akartunk „ünnepelni”, vagyis egy kicsit megállni, leülni és felfogni hogy hol vagyunk. Ebben félpercenként megzavart minket egy „Hello My Friend / How Are you / Which Country are you from?” vagy ezek kombinációja, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy átsétálunk a szomszédos kis öböl túloldalán lévő mesterséges sziklatörő kőhalom tetejére. Míg átsétáltunk, néhány tükörreflexes fényképezőgéppel felszerelkezett emberke támadt ránk. Jó pénzért le akartak minket fényképezni, és motivációképpen egy-két közepesen megkomponált, nagy méretben előhívott, “érdekesen” photoshoppolt fényképet mutogattak nekünk. Mondtam, – na jó, nem voltam ilyen bunkó, csak gondoltam rá -, hogy ha Te fizetnél barátom, még akkor se! Annak ellenére hogy most nagyképűen itt lehúztam őket, azért meg is kell, hogy dicsérjem ezt a bandát, mert csak egyszer kellett egyikőjüknek letölteni A Nem-et, és megértették, sőt működött az osztott intelligencia náluk, mert utána egyikük sem jött már többé oda hozzánk. A hullámtörőn már végre volt egy kis nyugalmunk, és felfoghattuk, hol is vagyunk. Még egy sellőt is találtam a sziklákon:

És igen, nem tudom, melyik a jobb meg a bal kezem! :D Mégis eljutottunk valahogy idáig úgy hogy én voltam a navigátor, úgyhogy úgy néz ki, ez nem akkora ciki („nem ciki, *** gáz!”). A viccet félretéve, ilyen csak mondott mondat közben fordul elő velem, itt valószínű az lehetett, hogy én még észak felé álltam, amikor a kamerával már dél felé fordultam, és valószínű túl sokat gyakorolhattam anno az „Ha előttem van észak…” kezdetű mondókát, így hát túlságosan berögzült. :)

Miután elcsábítottam a sellőt és megállapodtunk benne, hogy házasok vagyunk, még egy húsz percet el kellett töltenünk az öböl homokját kurkászva, mert ismét kiderült a nőről, hogy szeret kincset keresni a tengerparton. Az akcióhoz én is csatlakoztam, igaz nekem a legnagyobb zsákmányom nem egy szép csigaváz volt, hanem egy két rupis. Ezt később sikerült belekavarni „a nagy érmegyűjteménybe”, úgyhogy valaki, aki kért/kérni fog tőlünk érméket, az meg fogja kapni ezt a két rupist. Ez az egyik olyan típusú, amelyiken egy kéz a két ujjával V-t mutat. Miután kikincskerestük magunkat, elmentük és megnéztük a közeli Gandhi mauzóleum gyönyörűszép rózsaszín épületét. Pontosabban a mauzóleum a két tenger (Andamán, Arab) és az Óceán (Indiai), merthogy itt szórták be a nagy vízbe Gandhi hamvait, de előtte ott tartották azon a kövön, ami most megtalálható ebben az épületben. Valami műemléket hagyni kellett ezután a nagy ember után itt. Az eredeti neve egyébként nem Mahatma Gandhi, hanem Mohandász Karamcsand Gandhi, ezért itt először nem is nagyon értettük, hol vagyunk, főleg, hogy Gandhi a fiatalabb korában készült fotókról egyáltalán nem felismerhető számunkra, hisz általában egy vékony, szemüveges öregebb emberként ábrázolják őt mindenütt. :)

Innen már csak egy küldetésünk volt, méghozzá találni egy postát, és útjára engedni néhány képeslapot a szeretteinknek és azoknak, akik kértek tőlünk maguknak, vagy meglepetésként másoknak. A posta után már nem volt más hátra, és épp jött egy busz, így hát felpattantunk rá. Hazafelé egy átszállásig ugyanis busszal kellett mennünk. De ezen a buszon egy percet sem töltöttünk, mert Zita ötletére úgy döntöttük, hogy ünneplünk még egy kicsit. Volt még időnk, mert nagyon rászámoltam a hazaindulásra. Így történt, hogy leugrottunk a buszról, visszaszaladtunk a partra, egyenesen a legdélebbi pontra, lealkudtunk két kókuszdiót és két szívószálat 30 rupira, majd kiültünk a tenger mellé. Jó volt még egy kicsit ott lenni, és finom volt a kókusztej! :)
A nyugati ember nem képes teljes egészében a mának élni, vagy ha igen, akkor is el akarja még tenni egy kicsit a pillanatot, vagy legalábbis egy részét, egy metszetet, egy fényképet. Az ázsiai ember pedig még nem hallott a fénykép megkomponálásáról, így született meg ez a kép. :) Ezen a helyen egyébként tényleg jó volt ülni, még akkor is, ha ép ésszel képtelenek voltunk felfogni, hogy ennek a nagy szubkontinensnek nevezett nyúlványnak a legeslegalján, vagyis legdélebbi pontján csücsülünk. És ez azért volt így, mert mint Indiában szinte mindenütt, itt is zajlott körülöttünk az élet. Emberek sürögtek-forogtak, indiai turisták fényképezkedtek, zarándokok vettek riutális fürdőt ezen a számukra – gondolom Gandhi miatt is – fontos helyen. Na meg ez két lökött magyar is ott ült kókuszlevet szürcsölgetve.

A hazafelé már nem volt olyan vidám, mert derekasan megfáradtunk a hosszú nap végére. Ekkor már nem volt erőm írni, illetve nem akartam, hogy amit írok, az majd ne legyen elég pozitív az éppen aktuális állapotom miatt. Nehéz az úton útinaplót író sorsa! :) Mire Trivandrumba értünk, annyira megfáradtunk, hogy eltévedtünk a vasútállomásról kifelé, aztán meg a buszunkon nem tudtuk, hol kell pontosan leszállnunk. De végül valahogy csak hazakóvályogtunk, aztán szó se kellett már a zuhany után, már tudtuk, hogy kibékültünk – tudtuk, hogy csak azért voltunk olyan “rosszak” egymással, mert mind a ketten fáradtak és nyűgösek voltunk. Másnap mielőtt még végleg továbbálltunk volna, rendbevágtuk kicsit a Pere család rezidenciáját: Zita kitakarított meg felmosott, én meg behordtam ezt-azt a tetőről és az udvarról, meg letakartam az egyik Padminit ami kilógott a terasz alól, nehogy egy rázuhanó kókuszdió odaverjen neki. Ez volt a legkevesebb azok után, hogy vagy egy hétig hédereltünk náluk, ráadásul ennek a második felét már nélkülük, mert ők időközben hazarepültek két hónapra Magyarországra. :) Amíg Velük voltunk, azok szó szerint „őrült jó” napok voltak, és nagyon jó volt, hogy megismerhettük közben őket, láthattuk az életüket Indiában, és az ő szemükön, szívükön keresztül Kovalamot és környékét. Amikor ők elmentek, hirtelen olyan üres lett az amúgy pezsgő élettel teli lakásuk. :) De ez nem volt baj, ehhez is gyorsan hozzászoktunk, így kicsit lenyugodhattunk, lepihenhettünk és volt időnk foglalkozni magunkkal, egymással, és tervezni az utat. Ezúton is mégegyszer köszönet, hogy megosztottátok velünk a lakásotok és az életetek – nekünk ez egy fantasztikus élmény és tapasztalat volt!

A három Padmini és a retro robogók a Pere család udvarában azért állnak, mert Viki és Laci egy utazási irodát nyitottak, amit a következő szezonban szeretnének igazán beindítani. Olyannyira önállóan építik fel a saját vállalkozásukat apró léptekben, hogy azt szó szerint kell érteni: Laci minden nap szerelt egy kicsit az egyik Padminin, és mindig, amikor hazaért, nagy büszkén mutogatott egy frissen szerzett lámpatestet vagy valami más alkatrészt, hogy nini, már ez is megvan! A Padminik egyébként tényleg zseniális kis autók, nem csodálom, hogy Laci úgy odavan értük. Elvégre olyan autót vezethet, amiből otthon, de talán egész Európában egy darab sincs. :) Feelingben kicsit a Trabantra emlékeztettek, de annál picit nagyobb és erősebb a kasztni illetve a motor is, na és elöl az egybeülés a kormányváltóval mindenen túltesz, óriási!

A tengerparton

Első nap még az autószerelés mellett is volt Lacinak ideje, hogy lejöjjön velünk a partra. Ez egy 10 perces séta volt a pálmaligetek, a szomszédok házai, és a part mentén kezdődő fél-turistagettó boltjai és éttermei között. Egy gyönyörű 10 perces séta! A part pedig szintén mesébe illő. A neve Lighthouse Beach, vagyis világítótorony part, merthogy az öböl túl végén egy pálmafákkal tarkított kis dombon ott figyel egy piros-fehérre festett világítótorony. A part homokos, napernyős, sétányos éttermes, és a hullámok akkorák itt az Arab-tengeren, amekkorát még sehol nem láttunk. Laci kedvenc játéka, hogy besétál a mellközépig érő vízbe, ahol egy érkező nagy hullámra felugrik és úszni kezd vele kifelé. Így akár 30-40 métereket is meg lehet tenni egy hullámmal néhány másodperc alatt. Persze ez csak neki sikerült, engem sokszor betemettek a hullámok, amik Zitának egyszerűen már csak túl vadak voltak.

A Pere család egyébként nagyon erős a jelmezbálban, mert nem csak Laci nyert jelmezversenyt, hanem az iskolában Johanna is. Egy világítótoronynak öltözött, illetve az öltözékhez mondóka is járt, elmondta, hogy ki ő, mi ő és mit csinál, és mire való. A piros-fehér henger alakú test tetején kilátszott az arca, a feje felett pedig a torony peremén állt egy kis ember a fény előtt, ami egy odaszerelt fejlámpa volt. Az embernek is volt egy kis története, amit Johanna szintén elmondott a jelmezbálban a díjat érő bemutatkozásakor. Az egész zseniálisan kreatív volt, erősen mosolygásra késztető, szóval nem csodálom, hogy megnyerte vele a kis Jojó a versenyt.

A templomfesztiválon

Említettem, hogy itt Kovalamban is doboltak. Ugyanis templomfesztivál volt, méghozzá nem is gyenge. A pálmafákra 100 méterenként felszereltek egy-egy már jól ismert kürt alakú hangszórót, és reggeltől este tízig kisebb kihagyásokkal szólt a buli. Ezeket a kisebb kihagyásokat sokszor az áramszünetek okozták, és ezért ez egyszer nagyon tudtunk örülni nekik. Ehhez persze az is kellett, hogy tudtuk, hogy nem tartanak soká. A helyiek azt mondták, erre a sok hangos zenére szükség van az átszellemüléshez. Hála az égnek, nálunk ez már nem okozott olyanfajta átszellemülést, mint legutóbb Pushkarban, mert azt hiszem ők sem olyasmira gondoltak. :) Szóval most valahogy elviselhetőbb volt a „bindzsizene”, még így is, hogy nem csak egy éjszakáig tartott, hanem az egész ottlétünk alatt. Volt azonban olyan része is a templomfesztiválnak, ami számunkra is pozitív volt, ez pedig az „ingyen étel”. Az ingyen azért van idézőjelben, mert valójában adomány alapon működött, tehát valamennyit adtunk érte, de az már végképp igazán elhanyagolható összeg. De alapvetően nem azért volt jó ez az ételosztás, mert olcsón ételhez jutottunk, hiszen ezt sok helyen megtehetnénk Indiában. Hanem mert egy élmény volt sorban állni a helyiekkel, és ugyanazt az ételt enni ugyanolyan fémtálcából mint ők, ugyanúgy – vagyis inkább sokkal ügyetlenebbül – kézzel enni, mint ők. Aztán pedig még túl is élni azokat a csípős ízeket… :) Ez persze megint csak számomra volt kihívás, mert mint mindig, amikor csípőset eszek, most is totál leizzadtam tőle.

Trivandrumban

Egyik nap mikor az apukája bevitte Jojót a Trivandrumba a suliba, mi is velük tartottunk. Ezen a napon Laci bennmaradt a városban, amíg Jojó a suliban volt. Így nem kellett az oda-vissza egy órás autóutat kétszer megtennie. Ezt részben miattunk, részben azért csinálta így, mert neki is voltak elintéznivalói a városban.

Reggel mi magunk is bekukkantottunk Johanna iskolájába, épp csak egy percre, mert már kezdődött a tanítás. Igen, a tanítás, merthogy itt ilyen idősen már olvasnak és számolnak is a gyerekek. Hindiül, malajamul és angolul! Ez a nem semmi! Viki vezeti a családi blogot, amiben Johanna bizonyítványa is szerepel. Az óvodát egy fiatal házaspár vezeti, akik nagyon kedvesen fogadtak minket, és meghívtak minket a szombati „Annual Day”-re, mint díjátadó díszvendégeket. Ezen a rendezvényen a gyerekek adnak elő különböző dalokat, táncokat és apró színdarabokat. Ez a meghívás talán egy szerdai napon történt. Igaz, hogy terveztünk erre-arra menni az elkövetkező napokban, de mivel Laciékkal nagyon jól éreztük magunkat, és ők se nagyon bánták a maradásunk, úgy döntöttünk, hogy akkor maradunk! Ezt nem bántuk meg, mert a Pere családnál minden nap történt valami olyan, amire azóta is erőst mosolyogva emlékszünk vissza. :) Ezen a napon például Lacival jártuk körbe Trivandrumot. A bazár utcái lenyűgözőek voltak. Itt láttunk először olyat, hogy kis fémedényekbe előre kimérve árulták a különböző zöldségeket. Így nem kell méricskélni, elveszel egy tálat, beborítod a tartalmát a szatyrodba, és kifizeted az előre meghatározott összeget.

És még pofásan is néz ki a sok sorba rakott tálban a zöldség. Aztán láttunk halpiacot is, de ennek a feelingjét sajnos már nehezebb visszaadnom, egyrészt mert kék ponyvákkal volt takarva a naptól ez a része a bazárnak, így a színek elvesztek, másrészt mert a szagok… A szagokat nem lehet lefényképezni! :D Később kiértünk egy szélesebb útra, ahol számottevő időt eltöltöttünk egy boltban, ahol végül Zita is kapott egy-két ruhát. Kb. az otthoni turkálók árfekvésében tudtunk nagyon szép, színes vadiúj ruhákat venni, így kicsit eleresztettük magunkat a büdzsét illetően, na de hát néha ilyen is kell. Aztán mutatott Laci egy olyan vasedény boltot, amiben az alumínium szekció vezetője egy apró, kistermetű mozgássérült emberke volt. Ennek ellenére ő volt a részlegvezető, ráadásul úgy mozgott a polcok között a termékekért, mintha egy percig se zavarná, hogy egy méter magas sincs. Nem is zavarta!

Aztán ittunk – vagyis hogy egész pontos legyek, Zita ivott – egy igazi helyi finomságot, a Sarzsát (remélem jól írtam magyar kiejtés után, azt hiszem Sharjah-nak írják), ami egy jeges ital. Ezt később Viki is elkészítette nekünk, méghozzá a következőképpen: fagyott tejet ledarált turmixgépben, majd hozzáadta az ízeket. Banán, kakaó, cukor, Horlicks… Zitának ez nagy-nagy kedvence lett Keralában! Merthogy csak itt kapni. Viki egyébként tervez indítani egy indiai konyha blogot is, csak az időhiány miatt ez még várat magára. Reméljük, ha egyszer beindul, a sarzsáé lesz az első recept! ;)

A következő állomás egy park volt és a parkban lévő múzeum. Igaz, az itt eltöltött idő nagy része a szomszédos utcában ment el, mert itt sok érdekeset láttunk. Volt itt egy riksás, aki belülről olyan szépen felcifrázta a riksáját, hogy az már majdnem Pakisztánban is elment volna! Még egy nagy műanyag szőlő is lógott odabent! :) Ezen az utcán az egyik oldalt árusok, a másik oldalt a rendőrség által lefoglalt járgányok, magyarán autó és egyéb roncsok álltak.

Itt volt egy rozsdás tartálykocsi, aminek az oldalára valaki egy kész kis festményt pingált. Az árusoknál pedig sok érdekes portékát láttunk, ilyen volt a használt CD lemezt is magába foglaló műanyag „porfogó” dísz, vagy ami éppen ennek az ellenkezője volt, a különböző mintájú és méretű kagylóhéjakból összeragasztott kis állatformák. Ezeket ragasztópisztolyba való ragasztóval illesztették össze, így ha széttörnek, csak egy öngyújtóval újra kell melegíteni a ragasztót majd összeilleszteni a két kagylót. A park csodaszép volt, ám amit bent láttunk a múzeumban (belépő 10 rupi, végre nekünk, külföldieknek is olcsó!), az még lenyűgözőbb volt. Sajnos odabent nem volt szabad fényképezni, pedig bőven lett volna mit! Már maga az épület nagyon jól nézett ki: a hatalmas csarnokszerű épületben, ha felnéztünk, látszott a fa gerendázat és a tető. Lent pedig elképesztő elefántcsont faragványok (állítólag nem öltek értük elefántot…), keralai maszkok és tradícionális színházi jelmezek (Kathakali) voltak kiállítva, de láttunk még mást is, pl. egy időszámításunk előtt (!) 1500-ból származó kő játékot! Nem tudom, hogy igaz-e ez a szám, de ha tényleg 3500 éves volt a kis kőből faragott állatdarab, az nagyon durva.

Zita száriban

És ezzel még mindig nem volt vége a napnak! Laci elvétett egy kanyart, így a fél várost meg kellett volna kerülnie, hogy ott parkoljon le pontosan, ahol szeretett volna. Gondolt egyet, és lekanyarodott egy nagyon híres, sokszintes ruhabolt parkolóházába. Itt ingyenes a parkolás a vásárlóknak. Mi voltunk a „vásárlók”, Zitára felhajtogattak egy szárit, ami így úgy nézett ki, mintha rajta lenne. Hát igazi királynénak tűnt abban a ruhában, az egyszer biztos! :) Legalábbis nekem mindenképp. A ruha persze sok ezer rupiba került, így eszünkbe se jutott megvenni. Ezt az egész megmozdulásunkat most lehet bunkóságnak veszitek a parkolással együtt, de mégsem az, mert Laci hozta már ide nyugati barátait, akik végül tényleg sok ezer rupiért vásároltak itt. Mi persze ezt most nem engedhettük meg magunknak, ellenben a szári-„ban” látni Zitát azért nem volt semmi. És az egész áruház se volt gyenge, a rengeteg szintjével, és az eladókkal, meg ezzel a felpróbálom rendszerrel. A száris szinteken körbe egy emelvényen álltak a sűrű polcok előtt a vásárló nők, akik körül fejenként három-négy eladó mindig sürgött-forgott. Lent pedig a székeken a hozzátartozók ültek, a család, élükön általában az anyukával, csodálta a lányát a szép új száriban. :) Nekik is hozták a teát, vagy a kávét, hogy kellemesen (és főleg sikeresen!) teljen a vásárlás. Tisztára olyan volt, mint azok a ruhaboltok, amikbe Julia Roberts beszabadult a Pretty Womenben – De ugye megint csak indiai kivitelben! :) Ez azt is jelentette, hogy valahogy az eladók hozzáállása is teljesen más. Nem csak azért tűrnek meg ott minket, mert majd otthagyunk biztosan egy csomó pénzt, hanem, mert nekik az a feladata, hogy ha téged az összes zöld színű szári érdekel, akkor ők megmutogassák az összes zöld színű szárit, majd utána szépen csendesen összehajtogassák és visszapakolják azokat… Mindezt persze hihető mosollyal teszik az arcukon.

Az „Annual Day” Johanna iskolájában

Szombat délután hivatalosak voltunk Johanna sulijába, az Annual Dayre. Az első sorban kaptunk helyet, egy vadászpilóta mellett! :) Micsoda megtiszteltetés egy ovisuli díszvendége lenni! Ez már csak azért is jó, mert így láttam is valamit – mivel a szemüvegemet otthon hagytam, a hátsó sorokból nem sokat láttam volna a lurkókból. A pilótánk első körben adta át a díjakat a gyerkőcöknek, és utána el is tűnt. Biztos légi gyakorlatra sietett, ami nekünk azért volt jó, mert az így megüresedett helyekre leülhetett mellénk Viki és Laci. Közelről nézhettük, fényképezhettük és videózhattuk a gyerekeket. Hát volt műsor bőven, igaz nem mindig az, ami el volt tervezve. :D 6 és 3 év közötti gyerekekről van szó, akik színdarabokat, dalokat, és táncokat adtak elő. Mivel aprók voltak, sokat hibáztak, néha azt se tudták, mi történik, volt aki csak mászkált fel alá és mosolygott a színpadon, nem is vette egyáltalán az szitut. De ismételten, mivel kicsik voltak, mindent el lehetett nézni nekik, és kb. majdnem mindegy volt, mit csinálnak, mert mindig aranyosak voltak. Persze az ovónénik nagyon küzdöttek velük, hogy a műsor kerek legyen, de az sokszor számunkra még az indiai viszonyokhoz képest is kaotikus volt. Persze ez nem volt baj, és nem is volt ennél több elvárható ekkorka gyerekektől. Sőt, már ez is óriási teljesítmény volt.

Senki nem pityergett, senki nem hisztizett, pedig most álltak először ekkora közönség előtt, és most láttak először mikrofont. Ez utóbbinak aztán meg is lett az a következménye, hogy akkor is beszéltek vagy énekeltek a mikrofonokba, amikor nem kellett volna, és ezeket a pillanatokat is nagyon élvezték, mindig ment a nagy kuncogás, mert a megszokottnál jóval nagyobb hangerővel törhették így meg a csendet. A táncoknál igen aranyos volt, ahogy az apróságok próbáltak együtt mozogni, de az énekeknél ez néha már átcsapott egy igazi káoszba, ami már közel fájdalmas volt a füleinknek, igaz erről Laci szerint az erősítő mögött ülő fickó is tehetett, mivel nem vett vissza a magas hangokból.

A díjátadás egy különösen nagy élmény volt számunkra, de nem csak azért, mert Johannának is mi adhattunk át több díjakat (rajzverseny, jelmezverseny, számolás), hanem mert a kis lurkók talán most kaptak életükben először díjat, és vagy meg voltak illetődve, vagy azt se tudták igazán, mi történik. Többször volt, hogy a kis serleget átvették, de az oklevelet nem. A serleggel beérték, és már fordultak is vissza a pajtásaikhoz, úgy kellett utánuk szaladni az oklevéllel. :)

Az egyik legprofibb, nem csak a bakik és a vicces aszinkron mozgások miatt élvezhető táncot Johanna „Mango” csoportja adta elő, de éppen az a látvány sem volt gyenge, ahogy a kis Jojó néhány tucat, nála jóval sötétebb bőrű gyermek között énekelte az indiai himnuszt.

Az Annual Dayt a légkondis terem feletti, annál 20 fokkal melegebb helységben elfogyasztható vacsora zárta. A sorban állás a vacsoráért igazi kihívás volt ebben a hőségben, de a jutalom még egy fagyit is tartalmazott a finom rizs és csirke után. Ezeket már nem a szaunában, hanem az erkélyen fogyasztottuk el, ahol csak olyan 35 fok lehetett. :) Én persze azért még így is leizzadtam, na nem a hőmérséklettől, hanem a csípős ételtől. Johannának ez egyben egy nagy búcsúzkodás is volt, hiszen ezzel véget ért az ovi itt Indiában, mivelhogy a két legmelegebb hónapban, áprilisban és májusban nincs tanítás. Ezért is választották Vikiék ezt a két hónapot a hazautazásra. Júniusban, ahogy a monszun megjön, visszatérnek. Az esőkkel a hőmérséklet is elviselhetővé válik, és újra fel lehet tölteni a tetőn a medencét vízzel! :)

„Máshogy nem is lehet!”

Viki és Laci nem csak abban mutattak nekünk nagyon jó példát, hogy hogyan tud boldogulni egy család külföldön, egy másik országban, hanem abban is, hogy hogyan lehet egyszerre gyereket nevelni, és bulizni is. Bennünk is él egy olyan sztereotípia, hogy ha egyszer gyerekeink lesznek, akkor onnantól fogva minden megváltozik (ez így is lesz), és rengeteg mindenről le kell mondanunk (ez is így lesz, de ez nem kell, hogy feltétlenül fájdalommal járjon), és el kell felejtenünk sok olyan dolgot, amit a régi életünkben megengedhettünk magunknak. Na, ebben Laciék nem engedtek sokat! :) Egyik este olyat buliztuk, amilyet mi még Zitával nem, mióta elindultunk erre az útra. Még Szilveszterkor sem. Mindeközben Johanna bent aludt a szobájában.

Noha nem hiányzik különösebben, most nagyon jól esett elengedni magunkat Vikiék társaságában. Had ne idézzek részleteket, nem is ez a lényeg, hanem hogy igen jól éreztük magunkat ekkor is. Laci a tivornya közben néha mosolyogva megkérdezte tőlem: „Na, érted már?” – és én valóban „megvilágosodtam” valamikor hajnali egy óra környékén.

A boldogság ugye nem csak a körülményeken múlik, de azért ne fessük fekete-fehérre a dolgokat azzal, hogy azt mondjuk, csak és csakis életfelfogás kérdése. Mert ez nem igaz, igenis kellenek jó körülmények és jó környezet ahhoz, hogy boldogok lehessünk, csak ez önmagában még nem elég. Ezeket a jó körülményeket igen jól összehozták Vikiék, és számomra az ő példájuk azt mondja, hogy ha elhisszük és úgy akarjuk, majd okosan, ügyesen teszünk is érte, akkor a környezetünket, a világunkat mi teremtjük meg magunk körül. Olyannak, amilyennek mi akarjuk, hogy aztán minél boldogabbak lehessük benne. Ezt lehet tudatosan is, és azt hiszem ezt ők félig tudatosan, félig „ösztönből” hozták össze ilyen szépen 10 hónap alatt.

Viki és Laci, amiért pénzzel fizetni lehet, azt itt Indiában megveszik olcsón – ezt meg tudják tenni, mert „földhözragadtak” a materiális vágyaik. Amiben India kevesebbet tud nyújtani, azokat a vágyaikat elengedik, amiben pedig többet ad, azt kiélvezik. Ami pedig pénzen nem kapható, azt megnyerték azzal, hogy kezdettől fogva mindenkihez pozitívan és barátságosan álltak hozzá. „Máshogy nem is lehet!” – mondják ők.

Még egyszer ezer köszönet mindenért, nagy-nagy élmény volt Veletek lenni, és reméljük, hogy fogunk még találkozni!

A megismerkedés mikéntje

Ugye azt már meséltem, hogy a telefonomon életemben először Indiában lett internet. 1GB 100 rupi 30 napra, és ez elég is egy hónapig, tehát 445 forintból elvagyok, ami megfizethető, még nekünk is. Így aztán az üres perceimet (és tényleg csak a perceket, az órákat nem!) azzal ütöm el, hogy olvasgatok ezt-azt. Erre a Kindle-n is volt eddig lehetőség, de azt mindig elő kellett venni a táskából, aztán az mire megtalálta magát a 3G-vel… Túl hosszú volt, eszembe se jutott. Viszont a telefonon még a 2G is elég gyors volt ahhoz, hogy egy két perces sorban állás alatt elolvassak egy-két cikket az index-en, az origo-n, a hvg-n, vagy a pozitivnap.hu-n. Ezek szoktak menni. :) Szóval így történt, hogy megakadt a szemem a hét bloggerén, a „Magyar menni lakni India” címen. No, mi a manó, ezt nézzük csak meg! Egy magyar család akik egy öt éves kislánnyal kiköltöztek élni Indiába! Indiába! Ebbe az országba, Magyarországról? Na, velük találkoznunk kell, sőt, ha tudunk, muszáj! Erre kíváncsi vagyok! Ezek se lehetnek százasok… és hasonló gondolatok jártak a fejemben, miközben azon kaptam magam, hogy már írom is nekik az első e-mailt. Amire Viki hamar válaszolt, így még időben úgy tudtam alakítani az útitervet, hogy feltétlen összefussunk. Indiában megnézhetsz százezer templomot, tengerpartot, hegyek, vagy amit akarsz, de kint élő magyar családot a delhii diplomácia enklávén kívül nem sokat találsz! :)

Laci és a Padmini

Bangalore-ból Trivandrumba olyan 16 óra lehetett a vonatút. Szóval elég szépen néztünk már ki a végére… :) Laci rendes volt, és kijött elénk, mindezt úgy, hogy ők is nemrég érkeztek haza Chennaiból egy hasonlóan hosszú vonatozással. Egy szürke Premier Padmini-vel jövök – Mondta, én meg próbáltam rájönni, hogy mi is az. Hát egy régi járgány, pontosabban nem is olyan régi. Mumbai-ban ilyenekkel nyomulnak a taxisok, és annak ellenére, hogy kinézete alapján egy veterán autónak tűnik, valójában csak pár éve álltak le a gyártásával, és az autó nagyon jól össze van rakva. Laci már otthon is a célnak legjobban megfelelő autóval járt, s nem azzal, amivel „menő”, vagy amivel meg tudja mutatni, mennyi pénze van. Ez már tetszett! Aztán amiket később mesélt, azon egész lehidaltam, és persze magam is jókat nevettem. Még a házassága előtt, a haverjaival amikor bulizni járt, és a csajok kérdezték, hogy mifélék, kifélék s mivel foglalkoznak, ők nem az igazságot adták elő – mert arra bizonyos csajok tapadtak volna. Mármint egészen pontosan nem is Laciékra, hanem a pénzükre. Ehelyett az volt a mese, hogy épp a targoncavezetői engedély megszerzését ünneplik. Merthogy raktárosok, és méghozzá profik. “Próbáltál már 3 emelet magasban egy ásványvizes raklapot mozgatni? Az bizony nem könnyű, mert lötyög… Na, én simán viszem! :)” – Így mesélte Laci, és ahogy többet beszélgettünk egyre jobban értettem, miért. Otthon volt, hogy nagyon jól ment a szekér, és ilyenkor jöttek a telefonok Lacinak, hogy kéne meló, kéne pénz, nem tudsz-e segíteni… Aztán amikor Laci gerincsérvével költözködött a család, akkor Nekik kellett volna egy segítség. Egy ember jött el segíteni… Laci nem csinált semmit rosszul, egyszerűen minden emberben csak a jót látta meg. Elsőre, aztán sokadjára már sok emberben felfedezte azt, hogy mennyire számítók. Nem akarok általánosítani, pláne nem Magyarországra vetítve, mert szerintem jó nép a magyar, de abban azért van valami, hogy mi ott a nyugaton mások vagyunk olyan tekintetben – és ezt magamon is tapasztalom -, hogy sokkal nagyobb teret kerítünk az életünkben a pénznek, mint kéne; mint az emberi kapcsolatoknak. Az, hogy Lacinak ilyen tapasztalatai voltak, szerintem – remélem! – részben annak is köszönhető, hogy önhibáján kívül rossz társaságba keveredett. A lényeg, amire ki akarok lyukadni, hogy ez az egyik ok volt, amiért az Indiába való költözés mellett döntöttek. De miért éppen India? Kérdeztem vissza, mire jött a válasz: egyszerűen rabjai az indiai konyhának, és India az egyetlen hely a harmadik világban, ahol széles körben beszélik az angolt. Ha jól emlékszem, mielőtt kiköltöztek volna tavaly valamikor júniusban, a mi indulásunkkal nagyjából egy időben, előtte összesen egy hónapot töltöttek a szubkontinensen. Nagyon jó benyomást kelthetett bennük az az út, ha utána így döntöttek. És nagyon mást, valószínű sokkal jobbat, mint a mi első, hátizsákkal megtett heteink. Ezért is voltunk kíváncsiak Viki, Laci és Jojó életére. Azok után, hogy elmondták, miért India, és elmesélte Laci, hogy otthon hogyan csalódott sokszor nagyot az emberi kapcsolatokban, még mindig nem volt teljesen világos a kép. Aztán ahogy pár napot eltöltöttünk velük, egyre tisztább és érthetőbb lett minden.

Ház a pálmafák alatt – Ahol kókuszdiók hullnak a kertbe

Még haza sem értünk a Padminiben, Laci már egy féltucat emberrel lekezelt és jókedvűen beszélgetett, mesélte a chennai élményeit – hogy megnyerte a jelmezversenyt a keralai rendőrös jelmezével. Eközben a sörlerakatban vásároltunk egy kocka sört az elkövetkező napokra. Aztán lekanyarodtunk a főútról egy kis keskeny, kanyargós, dombos utacskára, ami a dzsungelben vezetett, pálmafák alatt és házak között. Az aszfalt új – mesélte Laci – míg Chennai-ban voltak, azalatt készült el. A házuk szép, takaros, pálmafák nyúlnak be fölé, ezért kókuszdiók hullnak az égből a tetőre és az udvarra. A tető lapos, így a monszun alatt és az azt követő hónapokban, amikor bőven van víz, felállítanak egy kis összerakható parti medencét a ház tetején. A házban három apró szoba van, plusz nappali, konyha. A vezetékes áram az szinte minden nap elmegy egy-két órára, és nincs vezetékes víz. Fürdéshez, mosáshoz és mosogatáshoz egy kútból szivattyúznak a háztetőn lévő tartályokba. Ivóvizet egy közeli boltból hoznak, nagy, 20 literes utántöltős palackokban, olyanokban, mint ami nekünk otthon az irodákban van. Gáz palackban jön, internet van, de mivel nem egy városban élnek, utóbbi kicsit lassabb, mint otthon, viszont árban hasonlóan drága. Fűtés nincs, nem is kell, a „történelmi hideg”, ahogy Laci mondja – 21 fok volt. Ott jártunkkor március végén 28 fokra hűlt le éjszaka a levegő, nappal pedig árnyékban sok folyadékkal elviselhető volt a hőség, odabent pedig a plafonra szerelt ventilátorokkal, vagy ha keresztbe-kasul kinyitottuk az ajtókat és az ablakokat, hogy átjárja a kis házat a szél. Mindez kb. 25km-re és félórányi autó- vagy buszútra a legközelebb nagyvárostól, Trivandrumtól, ahol viszont már minden van, még reptér is. A ház modern, tiszta és rendezett, utóbbi kettőt persze a lakóinak köszönheti. A természet azért egy kicsit be-betör, majmok ugyan nincsenek a környéken, de vannak hangyák, szúnyogok és mindenféle repülő bogarak, de ez alig vészesebb, mint otthon. Viszont a gekkók azok mászkálnak a falakon, sokszor belül is. Egyszer Zitára zuhanyzás közben rázuhant egy. Nem lett belőle sikítozás, mert Zita nem az a fajta, de azért ez mégis egy olyan dolog, ami otthon nem jellemző. :) Mi ezt igazából pozitívan értékeltük, jóleső érzés volt, hogy miközben a teraszon beszélgetünk, egy halk ismétlődő hangpár mindig tudatta velünk, hogy nem csak a Viki, Laci és Johanna rezidenciája ez, a lámpatest mögött egy gekkópár is lakik. :)

De azok után, hogy láttuk Vikiék otthonát, még mindig nem volt teljesen világos a kép. Oké, egy szép dzsungelben élnek, gyönyörű természeti környezetben, de azért ez mégiscsak egy idegen hely, ráadásul az infrastruktúra közel sem ugyanaz… Sebaj, minket sem ért mindenki elsőre, haladjunk tovább!

Johanna és a dzsungel

Jojó – ahogy a szülei becézik – az itt eltöltött 10 hónap alatt megtanult angolul, hindiül és malajamul. Utóbbi a helyi nyelv Kerala ezen részén. Azt, hogy ezeken a nyelveken milyen mély a tudása, nem tudom, de angolul amit beszélgettünk és amit hallottunk tőle, az alapján elég ügyes a kislány, mondhatni olyan szinten beszéli a nyelvet, ahogy egy 5 évesnek az anyanyelvét kell. Ja, és ez persze a magyarral is így volt. :) Egyik este pizzát sütöttem, és Johanna saját elmondása szerint „szeret főzni”, vagyis ténykedni a konyhában. Megmondom őszintén, ezzel kicsit zavart engem, de úgy fogtam fel a dolgot, mint egy felkészítő leckét arra az időszakra, amikor majd nekünk is lesz gyermekünk és ugyanezt „élesben”, minden nap kell majd gyakorolnom. Aztán egyszer csak gondoltam egyet, félreraktam a pizzát, leültem Johanna mellé a földre, bekapcsoltam a telefonomon a diktafont, és meginterjúvoltam a kiscsajt. Íme:

[wpaudio url=”http://360fokbringa.hu/wp-content/uploads/2012/05/pere-johanna-interju.mp3″ text=”Pere Johanna – Interjú egy négy nyelven beszélő, 5 és fél, majdnem 6 éves régésszel” dl=”http://360fokbringa.hu/wp-content/uploads/2012/05/pere-johanna-interju.mp3″]

A pizza pedig olyan jól sikerült, hogy kijelenthetem: életem legjobb pizzáját a Pere családnál készítettem. :) Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy valahogyan a tésztája nagyon jól sikeredett, valamint annak, hogy a sajt nem az otthon szokásos trappista volt, és nem is az Ázsiában kapható „Pizza Cheese”, hanem a Laci által felfedezett, a hozzájuk legközelebbi „nyugati szupermarketben” kapható, egyetlen elfogadható árban lévő nyugati sajtnak, ami történetesen egy mozzarella volt. :) Hát ennyit számít a sajt! :) Csak tudnak valamit azok az olaszok, hogy ilyen sajtból csinálják…

Ahogy egyre több időt töltöttünk Laciéknál – merthogy megkaptuk a vendégszobát, hogy „maradjunk amíg jólesik” – úgy éreztük egyre inkább azt, mintha már otthon is ismertük volna őket, és mint egy régi barát, úgy jöttünk volna látogatóba hozzájuk. Ezért ezúton is köszönet, nagyszerű időt töltöttünk Veletek! Ahogy teltek a napok és ahogy megismertük az itteni életüket, úgy lett egyre világosabb a sok „miért?!?” bennem.
Johannának az egész környékbeli dzsungel, a benne lakó családokkal egy nagy játszótér tele barátokkal. A kerítésükön van egy lyuk, amin ki lehet járni a dzsungelbe… Vagyis a szomszéd ház „kertjébe”. Azért az idézőjel, mert az már nincs körbekerítve semmivel. Ezekben a szomszédos házakban mind-mind egy nagy családhoz tartozó családok élnek, külön-külön minden generáció, testvér és kuzin, mindenki a saját kis családjával. Nem túl távol és nem is túl közel egymáshoz. Laciék ennek a közepébe csöppentek bele, a nagy család fejétől bérlik a házat, és ez a nagy család nagyon szépen befogadta őket, és úgy szeretik és kezelik őket, mintha ők is a nagy család részei lennének. Ezért van az, hogy Johanna szabadon mászkálhat a szülei nélkül át a szomszédokhoz keresztül a dzsungelen. Mindenki ismer mindenkit, és mindenki barátságos és közvetlen. Egy nagy család a dzsungelben. Ez persze nem úgy történt, hogy Pere család jött, odaköltözött, aztán befogadták őket, ez rosszul is elsülhetett volna.

Hagyj egy lyukat a kerítésen!

De ők a lyukat meghagyták a kerítésen, nem zárták el magukat a helyiektől, és ez volt az első, apró “gesztus” a szomszédok felé, nyitottak maradtak feléjük. A legtöbb nyugati mentalitású ember elfalazta volna magát, ellenben Laci barátságosan mondta a szomszédnak: “Ugyan, gyere át bármikor, szárítsd a csilit, kókuszt a tetőmön nyugodtan, vagy ha kell valami, bármiben had segítsek, stb.” És mint már írtam, Laci nem az a „megmutatom ki vagyok” srác, épp ellenkezőleg, inkább az ésszerűség vezérli és mindenkiben a jót látja és keresi. Elmondása szerint pl. az oroszokat nagyon nem szeretik errefelé, mert nem keresik az embert az indiaiakban, hanem a „ki van fizetve, legyen meg/kérem” elven működnek, ami itt nem működik. Ahogy az se, hogy előadják a gazdag nyugatit. Laciék nem ilyenek. Megtehették volna, hogy máshol éljenek, de ők idejöttek Indiába, ahol most hasonlóan élnek, mint sok indiai Keralában. Ugyanolyan – vagy még „öregebb” – autóval járnak, vagy ugyanúgy az egész család egy motoron, mint az indiaiak. De ami még fontosabb, nem képzelik magukat többnek, mint az indiaiak. Mondok pár példát: Laci egyszer egy egész délutánt eltöltött az autószerelőjénél, csak azért, hogy segítsen neki egy nyugati autó megjavításában. A művelethez kellett egy kis elektronikai tudás és egy multiméter. Ezeket megosztotta és megadta Laci az autószerelőjének. Cserébe a fickó barátságát kapta, és vele ha kellett, szerszámokat kölcsön, vagy az autóalkatrészeket néha ingyen, néha nevetségesen olcsó, beszerzési áron. Vagy: Laciéknak robogókra volt szükségük a vállakozásukhoz, megkérdezték hol lehet hozzájutni régi robogókhoz. Az óvodavezető adott nekik öt címet. Megvásárolták őket, de elég lepukkantan néztek ki. A „feldíszítést” egy művészcsapat végezte el, most „kézzel festettek” a robogók. :) Még száz példát lehetne sorolni, de felesleges, a lényeg annyi, hogy hála Laci rettentő jó kapcsolatteremtő képességének, a Pere család „beépült” a környezetébe, a helyiek elfogadták és szeretik őket.

„A Család”

Ez a környezet összességében nagyon kellemes, és teljesen más, mint ami otthon van. És ez azt hiszem, nagyon fekszik Laciéknak. Nekünk is nagyon jó volt látni, hogy a helyiek hogyan kezelik őket – és velük együtt minket is, mint az ő vendégeiket. Ez a kapcsolat egész más volt, mint a mi eddig megszokott, és néha túl sokat szidott indiai – turista kapcsolatunk. Laci szomszédai, „A Család” – ahogy én kezdtem hívni őket pár nap után – nem várt semmit tőlük, nem nyomultak rájuk, nem nézték őket két lábon járó pénztárcának, hanem egyszerűen egy másik kedves családnak, akik köztük élnek. Mondok példákat: átmentünk a kiskapun a szomszédba, ahol Johanna is játszott a gyerekekkel, és az asszony a háznál lefeszítette nekünk a kókuszdió külső vastag héját. Egyik este lángost sütöttem, amikor átjött A Családfő, aki éppen „testvérévé fogadta” Lacit. Minden lángosból, amit elé tettünk, először letépett egy-egy darabot, amit nekünk adott, és csak aztán evett belőle ő maga is. Ez állítólag nagyon nagy megtiszteltetés. Közben többször elmondta, hogy Laci mennyire jó ember, hogy már a végén én is megkérdeztem, „Laci, hogy csináltad ezt?” – A választ nem mondta ki így ebben a formában, de az én rövidebb olvasatomban így hangozna: „Itt ilyenek az emberek, én meg csak olyan vagyok, mint eddig, de ez itt jobban bejön.” De ismétlem, szerintem semmi baj a magyarokkal! Sőt… Most egy párhuzamot vonok Laciék és köztünk. Nekik otthon lettek kezdeti rossz tapasztalataik, és ezek miatt a csalódások miatt aztán később is nehezebben teremtettek igazi kapcsolatokat. Nekünk itt Indiában volt néhány rossz tapasztalatunk az emberekkel, ezért aztán nem álltunk hozzájuk elég pozitívan később se, így nem is kaptunk annyi pozitív dolgot a helyiektől, mint amennyit lehetett volna. Mint amennyit Laciék kapnak, hiszen az új helyen az éj életükben itt Indiában tiszta lappal indultak, és mindenkiben a lehető legjobb embert kereshették – és találták meg nagy sikerrel. Ez az elmélet lehet félig hibás, mert nem ismerem annyira Laciék otthoni életét, de most nem is ez a lényeg, mert csak arra akarok kilyukadni, hogy nem csak a magyar és indiai viszonyok különbségei vezettek oda, hogy Laciék Indiába kiköltözve ilyen szépen boldogulnak. Lehet, hogy ez sok másik két hely között is ugyanígy működött volna, mert a változás legtöbbször jó dolgokat hordoz magában – főleg ha pozitívan állunk hozzá. :)
Amikor Laciék nem voltak otthon velünk, Zita kiment vízért a közeli kis mesterséges tóhoz. A fején hozta haza egy nagy tartályban, mert mindenütt így cipekednek a helyi nők Indiában és ő ki akarta próbálni, milyen az. Alapvetően ezért ment, hogy kipróbálja ezt, de az ötlet onnan jött, hogy kevés vizünk volt a kútban, és emiatt Zita nem akart tiszta, kútvizzel mosogatni, úgyhogy lement a közeli kis tóhoz “koszos”, de mosogatáshoz megfelelő vízért. A helyiek meglátták Zitát a fején a vízzel, és átjöttek, hogy segítsenek. Mi mondtuk, hogy nincs baj, van elég vizünk, de ők végül csak átengedtek a felső szomszédból úgy 50l vizet. :) Amit aztán a vízszűrőnkkel megszűrtünk majd megittük és lám, azóta is élünk. :)

Szóval Vikiék összességében nagyon jól érzik itt magukat Indiában, mert nagyszerű környezetben élnek, és közel azonos infrastrukturális körülmények között, ugyanakkor egy nagyon kedves, és közvetlen közösségben, egy olyanban, amit nálunk csak falun tudok elképzelni. Ha ezt még megspékeljük az idilli pálmafás, tengerpartos környékkel, plusz a relatív elég alacsony árakkal, akkor kezd világos lenni a kép.

Na de a következőkben azért még mesélek egy kicsit Trivandrumról, a barátokról, a tengerpartról, Jojó iskolájáról, és a templomfesztiválról – merthogy doboltak itt is, de veszettül! :)