Fáradt reggel

Reggel Letéből ahogy azt sejteni lehetett, megpillantottuk az Annapurna I 8091m magas csúcsát, ám ehhez nagyon hunyorítanunk kellett, mert a nap szemből, keletről sütött és az idő is párás volt. Igazából alig lehetett kivenni a hegygerinc vonalát az égen, szóval ez olyan nagy élményt nem nyújtott, de nem is vártunk nagyot, ellenben pakoltunk, reggeliztünk, és indultunk gyorsan, mert tudtuk, hogy ezen a napon is hosszú túra vár ránk, ha el akarunk érni Tatopani hőforrásos strandjához.

Lassan indult a nap, először csak a főút mentén sétáltunk, és ez elég unalmas volt. Rögtön a falu után néhány nagyobb kanyart vett az út és leadtunk jó sok szintet. A jelzésünk egy levágást jelölt, mi ezt követtük, és hamar az alatt a markoló alatt találtuk magunkat, ami mellett pár méterrel azelőtt másztunk át az útnak csúfolt kőhalmok között. Éppen az elképesztő köves utat rendezgette a markoló, és ezzel szépen leblokkolta a forgalmat mindkét irányba. Átkeltünk a folyón, amit a dzsip út a mi ösvényünknél nagyobb ívben került meg, és a túloldalról néztük tovább az eseményeket. Közben egy traktoros is érkezett, szegénynek még ki tudja, meddig kellett várnia, amíg a markoló okozta útzár feloldódott. Egyáltalán, hogy fért el egymás mellett az a két busz, amik már akkor is a markolóra vártak, amikor mi elhagytuk a terepet? Nem tudjuk, ezt már nem vártuk meg, csak azt láttuk még, hogy a markoló ledönt az útról néhány nagyobb sziklát, amik aztán pontosan ott zúgtak végig a hegyoldalban, ahol mi is álltunk az ösvényen néhány perccel ezelőtt. Vajon figyelt ránk a markolós, vagy csak csinálja, amit csinál…? Sajnos el tudjuk képzelni az utóbbit is, itt Ázsiában kicsit máshogy mennek a dolgok.

Órák hosszat mentünk lefelé a dzsip úton, párás és meleg volt a levegő, csak néhány busszal, dzsippel, és egy-két barátságos vízi bivaly (vagy bölény? Én már nem tudom, össze lettem zavarva) mosolygott ránk. Olyan erős, hatalmas állatok ezek, de közben olyan nagyon jámborok is – egész biztosan nincsenek tisztában az erejükkel. Ghasa-ban, az ACAP irodában pecsételtünk, olvasgattunk és étterem után kérdeztünk, mert ekkor már nagyon éhesek voltunk, több, mint 10km-t legyalogoltunk. Integettek, hogy lejjebb is lesznek még éttermek, de mi csak egy igen lepukkant vendéglőt találtunk egy koszos buszállomás mellett. Ez mind még nem lett volna baj, de odabent üvöltött a tévé. Ezért még mielőtt rendeltünk volna, úgy döntöttünk, hogy ebből nem kérünk, és továbbmentünk, még elgyötörtebben. Ekkor már mind a ketten kivoltunk kicsit. Végül találtunk Ghasa legvégén egy Lodge-t, aminek volt étterme is. Az se zavart már minket, hogy kicsit drága, kértünk két Veg. Fried Rice-t, és eldőltünk, míg kihozták. Kértünk meleg vizet is és készítettünk teát a nálunk lévő filterekkel és az asztalon lévő cukorból. Valahogy még nem sikerült felébrednünk ezen a napon, még nem történt semmi érdemleges velünk, pedig lesétáltunk már 10km-t. Nyomottak voltunk és fáradtak. Megettük az ételt, de ettől sem lett jobb, nem éreztük, hogy igazán élvezetes lenne ez a mai napi túra, de én valahol mélyen belül reméltem, hogy ez még meg fog változni a délután – jönnek még olyan élmények, amiket most még elképzelni sem tudunk. Amikor ilyet írok, nem kell nagy dolgokra gondolni, inkább apró csodákra. Apró, nagy, teljesen mindegy, úgy értem, csak az a lényeg, mit mekkorának élünk meg.

Újra a másik, vidám oldalán a Kali Gandakinak

Ebéd után az esőt nem dramatizáltuk túl, mikor a vendéglőből való kilépés után három másodperccel esni kezdett, még kivártunk egy kicsit, aztán úgy ahogy voltunk ott az út szélén elkezdtünk felöltözni az esőruhába, mondván, hogy ez lehet, hogy nem viccel. Közben három kislány jelent meg esernyővel, és néztek minket, a furcsa ufókat. :) Én kérdeztem, és ők megengedték, úgyhogy lefényképeztem őket. Vajon hová, és minek viszik azokat a nagy leveleket? Itt a friss esőben, Ghasa után pár száz méterrel átkeltünk a folyó túloldalára egy alu függőhídon, aminek a túloldalán már csak egy szélesebb ösvény haladt. Na itt aztán elkezdődtek a történések. Először is másztunk, fel, aztán le, aztán megint fel. Másodszor egy nepáli bácsit és a két vízi bivalyát előzgettük ki, mígnem az egyik pihenőnknél végleg elhúztak tőlünk:

Tündéri egy állat ez a vízi bivaly! :) Aztán alig néhány lépéssel később egy tyúkanyót és csipegő, pelyhes kiscsibéit csodálhattuk:

Most talán páran totál hülyének néztek, hogy miért rakok ide be ilyen videókat egyszerű csibékről, de az az igazság, hogy a dzsip út egyhangúsága után ezek az élmények megadták azt, amire vágytam, ami hiányzott, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy élvezem a túrát! Pedig ugyanolyan fáradt voltam, mint eddig, vagy talán még inkább, és még az eső is rákezdett azóta, de mégis! Myagdi egy igazán szép kis település volt a Kali Gandaki ezen oldalán, itt megálltunk egy kicsit pihenni, ittunk egy teát egy apró családi vendéglőben. Itt megint megtapasztaltuk, hogy a vendégtér és a család itt mennyire együtt van, amíg ittunk a teát, odajött kisgyerek, kiskutya, de még a tyúkokat is kikergette az anyuka néhányszor, amíg ott voltunk. Lefelé Myagdiból ismét láttunk rengeteg kendert, gyakorlatilag alig lehetett tőlük hová lépni. Más érdekes növényt is megfigyeltünk, egy apró zöld húsevőt fedezett fel Zita. A húsevő növény kicsit túlzás, hiszen csak rovarokat ejt foglyul, de akkor is, azért ezt komoly volt látni a természetben, hisz ilyet eddig csak filmen, vagy talán az állatkertben láttunk csak. Aztán láttunk még egy nagyon fura, kissé robusztus fejszerkezetű és sűrű bundájú kecskét, és ahol igazán rákezdett az eső, kőkerítéssel körbevett földeket a hegyoldalban. Amilyen gyorsan rákezdett, később olyan hamar elállt a zivatar, és az iskolából hazafelé tartó gyerekek képezték az úton a társaságunkat. Egy helyen egy tehát olyan hangosan múúúzott az óla alól, hogy visszamentünk megnézni, minden rendben van-e, de ekkorra már megszeppent és megszűnt múzni:

Dana után, kertek alatt, pisztolyos gyerekek között

Lent Danánál visszaérkeztünk a folyóhoz, amin reflexből át is keltünk, de ezt igazából nem kellett volna, mert így visszajutottunk a dzsipútra, amit elvileg nem szerettünk volna, hisz a térkép jelölt egy utat az izgalmasabb túloldalra is. De mint utólag kiderült, ez mégsem volt baj, mert amíg itt Danában beültünk egy vendéglőbe teázni, és kekszet enni, durván leszakadt az ég. Ha ekkor kint lettünk volna a szabadban, bizony annak nem örültünk volna. De ekkor már késő délután volt, ezért úgy döntöttünk, amint kicsit alább hagy, muszáj lesz elindulnunk, de most már nem megyünk vissza a folyó kalandosabb oldalára, hanem egyesen út, a leggyorsabb módon átsétálunk Tatopaniba, ami innen már csak 5km-re van. A vendéglős elmondta, hogy pont a vendéglője mögött indul egy másik út, ami ugyan marad a folyónak ezen az oldalán, de közben a falun át megy, így sokkal érdekesebb lehet számunkra. Ahogy bezoomoltam a GPS térképen, nekem is feltűnt ez az út, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem hosszabb, párhuzamosan halad a dzsipúttal és talán még rövidebb is annál, mert keresztül megy egyenesen a falvakon.
Ez az út nagyszerű választás volt, mert tényleg szép dolgokat láttunk így. Először még Danában, ahol átkeltünk egy függőhídon, gyönyörű piros virágú, szúrós növényeket fedeztünk fel a kőkerítés tetejére futtatva. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra, mert a tüskéknek köszönhetően a hülye kecske nem mászik át a kerítésen és nem zabálja fel a termést, másrészt pedig szép a virágja a növénynek. Én elneveztem mátrixvirágnak, mert a piros virágai néha kicsit négyzetrácsban nőttek ki. Ahogy kiértük a faluból, az utunk keresztezte a dzsipútat és mi odakint találtuk magunkat a településről, kőkerítéssel – és így mátrixvirággal – körbevett földek között. Ez nagyon szép volt, és mi nagyon élveztük itt a sétát, a terep könnyű volt és enyhén lejtett, ráadásul közben az eső is teljesen alábbhagyott.

A következő faluban is láttunk érdekeset, de ez sajnos már nem tetszett nekünk annyira. Bár lehet, hogy csak mi dramatizáljuk túl ezt, de valahogy igen furcsa, és szomorú látvány volt, ahogy ezek az amúgy ártatlannak és „egyszerűnek” tűnő nepáli gyerekek műanyagpisztolyokkal játszanak. Amikor Zita visszasétált lefényképezni őket, még egymás fejéhez is fogták a játék pisztolyokat. Ha egy új tévéműsor, vagy újságcikk bemutatja a nepáli kultúrát, vajon az ilyet is beleviszik? Ez már a nyugati kultúra hatása a nepálira, amely utóbbi még sokkal tisztább, egyszerűbb, és szebb maradna az előbbi nélkül. Na de ez van, globalizálódó világban élünk, nem tudom, mit lehet, vagy mit kell ez ellen tenni, csak megyek, nézek, látok, emésztek.

Tatopani – Forró vizes termálfürdő a megfáradt izmainknak!

A falukon átvezető ösvényünk ezután véget ért, és mi a dzsip úton folytattuk a sétát, ekkor már bőven túl a 20 kilométeren, és újra a szakadó esőben, merthogy ismét rákezdett a monszun. De ekkor már semmi nem vehette kedvünk, szép napnak jártunk a végén, és ezt mindketten éreztük. Jól és könnyedén haladtunk, amit reggel még el sem bírtam volna képzelni. Bennem konkrétan ott volt a bugi, jólesett menni és úgy éreztem, most ki tudnék sétálni a világból, még így az esőben is! Milyen fura, hogy mire képesek az emberrel az élmények!? Reggel fáradtnak és álmosnak éreztem magam, pedig sütött a nap és jó idő volt. Most szakad az eső, 25km van a lábaimban, és úgy érzem, tudnék még menni! :)

Persze már csak egy kili volt hátra, és megérkeztünk Tatopaniba. A hely neve egyébként forró vizet (Tato pani) jelent, nem véletlenül. Ekkor már sötétedett, de azért gyorsan először a hőforrásos strandot kerestük meg, hogy megtudjuk, hol van, mennyibe kerül, és mettől meddig van nyitva. A perőcsényi strandra emlékeztetett, a különbség talán csak annyi, hogy itt a „kocsmában” kapni ételeket is, és míg a börzsönyi strandon jéghideg patakvíz volt, itt szinte éget a medence vize. Na és hogy a perőcsényit sajnos az EU csatlakozásunk után a túlzásba vitt uniós szabályok miatt be kellett zárni. Kellenek a szabályok, de látva Ázsiát, és ahogy itt az emberek élnek, úgy érzem, otthon túl sok a szabály, itt pedig túl kevés, az arany középút pedig valahol a kettő között kéne, hogy legyen. Itt is működik és zajlik az élet, pedig biztos vagyok benne, hogy tizedannyi szabályt sem követnek az emberek. A perőcsényi strandra gondolva meg tudom érteni azokat, akik túlromantizálják az „elmaradott” országokat, és szívesen utaznak ide, mert besokallnak az otthoni steril, túlszabályozott és szabványosított világtól. Persze könnyen beszélek én, ott nőttem fel, élveztem az előnyeit mindennek, és most, mivel próbálom mindig a dolgok jó oldalát nézni, favorizálom a koszos, random Ázsiát magam is. Érdekes lenne megnézni azt, hogy egy „koszos, random” ázsiai ember, hogyan éli meg a „szabványos, steril” szabályokkal teli európai útját. Talán már írtam, mennyit nevettünk Zitával azon a gondolaton, hogy mit művelne Budapest útjain egy odateleportált sárga-zöld, háromkerekű, gázzal hajtott 80 köbcentis riksás, a betört indexeivel, a behajtott, Ganesha matricákkal teleragasztott tükreivel, a hangos, büdös kipufogójával, na és azzal a közlekedési stílusával, ami Indiában teljesen normális, de Európában az összes létező szabályt áthágja. Valószínű 10 másodpercen belül balesetet okozna a csávó, vagy ha nagy szerencséje lenne, lekapcsolnák. Talán a járdára próbálna felhajtani, hisz ott kevesebb az autó, a gyalogosokat meg odébb lehet dudálni! :)

Erik, The Túró Rudi Guy!

Na, de ne kalandozzunk el Tatopaniból! Újra szakadni kezdett az eső, én így kerestem szállást, amit végül meg is találtam a falu főutcáján, vagyis inkább fő ösvényén. Itt megvacsoráztunk, majd másnap az első dolgunk volt, hogy leszabadultunk a strandra, és ott reggelit rendeltünk, amit már a vízből kijövő fogyasztottunk el. A víz olyan forró volt, hogy jóformán csak a lábunkat lógattuk bele, de később „bekapcsoltak” egy csövet, amin hideg patakvíz jött, és emellett már el lehetett viselni a víz hőfokát úgy is, hogy nyakig ültünk benne. Itt a strandon megismerkedtünk a „Túró Rudi guy”-al, vagyis Erikkel, akit azért hívtunk így, mert a vele való medenceparti beszélgetések közben megtudtuk, hogy mint logisztikai tanácsadó, járt és dolgozott Debrecenben és Mátészalkán. Nagyon tetszett neki Magyarország, és ízlett neki a Túró Rudi! :) Elmeséltük neki, hogy ez a finomság volt gyermekkorunk legjobb, teljesen magyar (akkor még nem is volt sok más) édessége, és még most is nagyon szeretjük, mindig, ha valaki utánunk utazik, hozatunk vele Túró Rudit. Se ő, se mi nem értettük, hogyan nem lett mindezidáig világmárka a Túró Rudi, amikor ekkora nagy finomság?!

Kerambot és Lemon Sugar Pancake a Bob Marley étteremben, majd esti fürdőzés

Tatopaniban ahol laktunk, sajnos elég drága volt az étel, ezért mindig csak látszatra ettünk ott, keveset és olcsón, hogy aztán átszabaduljunk egy sokkal jobb, családiasabb és olcsóbb helyre, a falu északi végén található Bob Marley Restaurant-ba. Itt szinte minden étel 50-60 rupi körül volt, így annyiból, amiért máshol egy fél tál ételt se kaptunk volna, itt három fogást ettünk végig. A fokhagymaleves isteni volt, ahogy a momó is, a lemon sugar pancake pedig annyira ízlett mindkettőnknek, hogy később csak ezért visszatértünk. De ami nálam kitette az i-re a pontot ezen a helyen, az a kerambot asztal volt. Amíg az ételre vártunk, kerambot-oztunk Zitával. Ez az a játék, amiben korongokat kell belökdösni a lyukakba, először a Marsyagdi völgyében láttuk Bagarchap felett, de akkor nem volt alkalmunk kipróbálni.

Este még egyszer visszatértünk a Bob Marley-ba citromos-cukros gofrit enni, majd még gyorsan a zárás előtti egy órára visszakéredzkedtünk a meleg vizes strandra. Ekkor már sokkal kellemesebb volt, mert a levegő nem volt forró, csak a víz. Mellettünk srácok buliztak, sört ittak, és bizony irigyeltem volna őket, mert a régi egerszalóki időkre emlékeztettek. De tudtam, hogy Egerszalók már nem a régi, és azok az idők elmúltak már, és minden így van rendjén, ahogy van, nekem pedig az ég világon semmire és senkire nem szabad irigynek lennem, mert itt ülünk a Himalája belsejében, egy csodaszép, közel egy hónapos gyalogtúra vége felé, a feleségemmel, a nászutunkon, egy olyan álomutazáson, amely pár éve még a mi saját, legmerészebb álmainkban sem létezett, most pedig valóság, amelynek minden pillanatát a lehető legjobban meg kell élnünk. És ez sikerült is, jó hangulatú volt ez az esti fürdőzés, jó hogy végül rá tudtuk venni magunkat a délutáni lustulás után.

Este pakoltunk, mert másnap indultunk tovább, hogy két nap alatt, felmászva Ghorepaniba, és onnan következő hajnalban a Poon Hillre, majd onnan le Nayapulba befejezzük a túrát a hivatalos végpontjáig, ha már ilyen közel van az.

Bagarchapben reggel a maradék saját készítésű dálbátot melegítettük meg a reggelihez, illetve kértünk egy Noodle Soup-ot 155-ért (2,76-al kell szorozni, hogy forint legyen), merthogy érkezéskor azzal a feltétellel kaptuk meg a szobát 150-ért, hogy majd fogyasztunk is. Egy pont olyan ízű tésztalevest hoztak ki, mint amilyet mi is el tudunk készíteni a 25 rupiért vásárolt zacskóból a főzőnk segítségével. Ezt szóvá is tettük, mondván, hogy vagy legyen olcsóbb ez az étel és írják oda elé az étlapra, hogy „Instant”, vagy készítsék el rendesen, zöldségekkel, igazi chowmein-el, ahogy máshol is szokták. „Okay, discount…?” – és visszakaptunk 50-et a 155-ből. Persze ezzel mi nagyon sokkal boldogabbak nem lettünk, de megfogadtuk, hogy legközelebb okosabbak leszünk, és rákérdezünk előre erre is.

9:30-kor sikerült elindulni a vízszűrés és a fogmosás után. Egy kanyarral feljebb sokkal szimpibb helyeket találtunk, de ezen próbáltunk már nem bosszankodni. Tegnap délután én voltam a ludas, miattam álltunk meg ott, ahol. Zitának megígértem, hogy ma este addig járom a szállókat, amíg nem találok valami nagyon jót, ami mindkettőnknek nagyon tetszik.

Az idő ma is csodálatos volt, előttünk havas hegycsúcsok fénylettek, és az égen alig volt néhány bárányfelhő, különben a nap tűzött ránk, aminek mi nagyon örvendtünk.

A következő faluban, Danagyu-ban láttunk néhány érdekes dolgot. Az egyik szálloda kertjében le volt támasztva egy fura kerékpár. A szállodástól megtudtuk, hogy a tesója készítette. A bringának saját, egyedi lánca volt, és két hátsókereke, valamint az egész fából volt, éppen ezért sajnos már kicsit rozoga is volt, ezért nem mertük kipróbálni, valószínűleg összetört volna alattunk. Talán csak egy kerttel odébb két srác láttunk, ahogyan valami asztali játékkal játszanak. A játék nevét elárulták: Karimbot, a szabályai pedig egyszerűek, ezért hamar rá is jöttünk. A Kerambot a gombfoci és a billiárd keveréke: van egy nagy fehér korong, azt kell pöckölni, és azzal kell bejuttatni a négy sarokban található lyuk valamelyikébe a játékosoknak 9-9 korongot. Az utolsó korong előtt az egyetlen piros korongot kell a lyukakba lökni, és ha ezután sikerül az utolsó korongodat is a lyukba lökni, akkor nyertél! :)

Danagyu után az utunk egy meredek, szűk völgyben vitt, ahol volt egy elég húzós patakon átkelés, itt jól jött volna nekem is valami bakancsféle, mert pár centis víz folyt át a köveken, amin lépkedni kellett. Még jó, hogy ma reggel erősítettem meg Leukoplaszttal a cipőmet ott, ahol szétszakadni készült volna. Szép dolog, hogy könnyű szellőzős anyagból van, csak ez az anyag hamar tönkre is megy a használatban. Na persze, majd veszek újat, hisz erről szól a fogyasztói társadalom! :) Én ebből nem kérek, leragasztom leukoplaszttal, és majd még jól meg is varratom egy cipésszel, ha majd találunk ilyet. Szóval itt egy kicsit megremegtem a köveken, mert a patak volt, ahol fél méter mély is volt mellettem, és ha oda bedőlök… Oké, hogy a legfontosabb dolgok egy vízálló zsákban vannak a táskámban, de azért mégis! :)

A patak túloldalán oltári meredek fölfelé következett, végig szerpentinen haladtunk, a kőlépcső az erdő alatt sűrűn kanyargott, mi pedig azon kaptuk magunkat, hogy néhány perc alatt felvettünk talán több száz méter szintet is. Ez kemény menet volt, de a látvány visszafelé, kárpótolt mindenért. Danagyu, amit éppen hogy csak elhagytunk, már mélyen alattunk volt a völgyben. Közben szamárkaravánok haladtak el mellettünk, hol lentről jöttek megpakolva, hol fentről, üres csirkés rekeszekkel tértek vissza. Ez jó jel, ezek szerint lesz tojás odafent, tudunk még enni rántottát ezen túl is! :) A meredek egy dzsip útszerűségben ért véget, persze tudtuk, hogy ez csak egy kétszer két sávos szamárút, hiszen errefelé motorizált jármű már nem fordulhat meg, hiszen lejjebb, tegnap láttuk, hogy még nincs kész az út. Itt már nem volt olyan meredek az út, és gyönyörű erdőben haladtunk, hatalmas fák alatt. Láttunk egy mikro vizi erőművet is az egyik kis völgy alján.

Ebédelni Timang előtt, egy gyönyörű mezőn álltunk meg egy kis étteremben, ahol újra összefutottunk a három sráccal, akik nem sokkal ezelőtt előztek ki minket. Egy svájci, egy francia és egy svéd – így verődtek össze hárman. Jól elbeszélgettünk velük, élveztük a társaságukat. A svájci a saját népén ironizált, vagyis inkább az ázsiaiak és a „gazdag” európaiak közti különbségen. Ha mi sétálunk, akkor az szórakozás, kikapcsolódás. Ha közlekedni akarunk, akkor beülünk a Ferarriba. Vagy a helikopterbe – tette hozzá a francia! Sőt, aki igazán menő, annak akkora helikoptere van, ami el tudja vinni a Ferrariját is… – és így folytatták, de közben érződött, hogy nem az itteni népeket sajnálják le, amiért ők „sétálva közlekednek”, hanem épp ellenkezőleg. A srácoktól kaptunk egy tippet, mégpedig, hogy próbáljuk ki a „tinmo”-t, vagyis a tibeti kenyeret, ha leértünk Pokharába. Erre a leírásuk alapján nagyon kíváncsiak lettünk, mi pedig cserébe a thong pa titkát osztottuk meg velük. Később ezt az erjesztett köles csodát megtalálták az útikönyvükben is, igaz, az „tongba”-nak írta. Valóban, kiejtésre valahol a thong pa és a tongba között van a nedű neve.

Ebédre már csak fekete teát kértünk a kekszhez, mert a 60 rupit már kicsit sokalltuk a tejes teáért. Aztán amikor bementem fizetni, megláttam, mi készül a tűz felett, és végül rendeltünk ételt is. Amit ettünk, azt itt úgy írják az étlapon, hogy „Veg. Fried Rice”, vagyis zöldséges sült rizs. A rizst megpirítják olajon, és mellé még tesznek valami friss vágott zöldet, és persze hagymákat. Ez 220 rupiba került, és nem bántuk meg, hogy rendeltünk, olyan finom volt, amilyennek a tűz felett kinézett. :) Ekkor kicsit sajnáltuk, hogy nem ismerjük jobban a helyi növényeket, mert ilyen zöldet biztos, hogy mi is találnánk az erdő aljnövényzete között, mert tuti, hogy a helyiek is onnan szedik. Mi mégsem merünk letépkedni semmit, mert nem akarunk valami mérgező növénnyel még véletlenül sem összetalálkozni. Bár kétlem, hogy sok ilyen van errefelé, de azért jobb vigyázni. A francia srác egyébként mutatott egy érdekes dolgot. Az egyik palackjában nagy kenderlevelek áztak, azt mondta, hogy nagyon jó ízt ad a víznek, ráadásul még nagyon egészséges is. Kérdeztem, hogy „olyan” hatása van-e, de mondta, hogy nincs. Én is hallottam már, hogy a kender rengeteg féle dologra jó, és ezek közül csak az egyik a füves cigaretta/sütemény készítése. Ekkor elhatároztuk, hogy ha találunk kendert, mi is szedünk egy kicsit, és kipróbáljuk a dolgot, esetleg készítünk kender teát is.

A pihenő után, ahogy azt sejteni lehetett a magasságból (2688m) már nem nagyon haladtunk fölfelé. Inkább szintezett az utunk, persze azért kisebb fel-le még maradt benne, de hosszú, meredek mászásban már nem volt több részünk. Ezen a szakaszon is gyönyörű erdők között haladtunk, igaz, itt már nem volt olyan sűrű a lombkorona, mert a legtöbb helyen ehhez túl meredek volt a hegyoldal. Viszont így meg nagyon szép kilátásunk nyílt a környező hegyekre, és alattunk a zubogó folyóra. Itt meg tudtunk lódulni, és jól esett, hogy újra faljuk a kilométereket, és nem csak pár száz métert haladunk 10 perc alatt – igaz, azt a pár százat függőlegesen is fölfelé. :)
A következő falu,

Thancok előtt egy kisebb mellékvölgyön kellett átkelnünk, itt az út lejtett egy darabon, majd a folyó felett átkeltünk egy függőhídon, majd ismét meredekre váltott az út, de ekkor már persze fölfelé. Itt találkoztunk két helyi teherhordóval, akikkel már korábban is. (A korábbi tévedésünkkel ellentétben így helyes: a Serpa egy népcsoport, csak ők váltak híressé a hegymászó expedíciók miatt, ugyanis híresek erős, szívós munkabírásukról. Szóval minden bogár…nem, Serpa teherhordó, de nem minden teherhordó Serpa, ööö, na ez még így sem igaz, de sebaj…;) ) Óriási terhet cipeltek, több papírdoboz volt egymásba rakva, és kötéllel átkötözve. Két kötél futott a két válluk körül, egy vastag, széles anyaggal pedig a homlokuk felett tartották a rettentő súlyú csomagot. Egyszer meg akarok emelni egy ilyet így, csak kíváncsiságból, hogy milyen nehéz. Mindezt ők egy vacak műanyag papucsban nyomták, aminél különb van most nálunk.

Ettől a völgyből már nem volt messze Thancok, a következő falu, aminek a közepén megálltunk teázni, illetve vásárolni tésztaleveseket és kekszeket, mert úgy sejtettük, ezek a holmik később drágábbak lesznek. A sherpák hamar beértek minket és itt ők is megálltak pihenni, mi pedig megkínáltuk őket a kekszünkből. Ekkor tűnt fel, hogy láttuk már őket valahol korábban, néhány napja az egyikőjük jellegzetes borostás arcát még talán le is fényképeztem. Ez azt jelenti, hogy kb. egy tempót nyomunk a sherpákkal. :) Ez nem baj, mi élvezzük. Ilyen lassan több élmény ér minket és több idő van mindent feldolgozni.

A pihenő végére megérkezett a vegyes-európai triumvirátus is, és egy darabig együtt haladtunk velük, de aztán ők elhúztak. Nem is csoda, három fiú, egymást hajtja… Jó a teljesítményhajhászás is, és én is tudok ilyen lenni, de most nem ennek van az ideje. Egyrészt Zita nem örülne, ha sokat mennénk egy nap, másrészt mint az előbb írtam, így most jobb, ráérünk! :) Viszont a srácok aztán megálltak egy helyen és ott beértük őket, így még épp el tudták mondani, hogy a kis erdei tisztáson, ahol állunk, szerte-szét mindenütt menta nő a földből! Nagy legelésbe kezdtünk, és letépkedtünk minden kis „bokorról” egy-egy levelet, nem túl sokat, hogy túlélje, és nem túl nagyokat, se nem túl kicsiket, gondolván, hogy a közepes biztos az ideális. Ebből csinálunk majd finom teát, és mindenféle étkekbe beledaraboljuk, hogy adjon hozzájuk egy kis plusz ízt. Ezt a szüretet nagyon élveztem, tetszett, hogy közvetlen a természetből veszünk dolgokat. Mellettünk egy tehén kóborolt az igen apró, talán pár hetes, még szopizó borjával. A kicsit megpróbáltuk mentával megetetni, de úgy tűnt, nem szereti, vagy csak félt tőlünk. :)

Innen már tényleg csak pár kilométer volt Chame, de addig még továbbra is gyönyörű tájakon haladtunk, hol erdőben, hol hegyoldalban, hol kisebb mezőkön, földek között. De a körülöttünk magasodó hegyek ennél jóval lassabban változtak, egy-egy jellegzetes csúcsot volt, hogy órákig is láttunk, talán több ezer méterrel felettünk. Egy helyen megálltunk, ahol egy nő az út szélén mindenfélét árult, köztük az általunk már jól ismert, háromszög alakú zöldséges táskát, amit itt Nepálban egyébként szingádának hívnak. „Angol” nevén szamozsa, és az idézőjel azért az angol körül, mert ezt csak a helyiek gondolják így, valójában a szamosza sem angol eredetű szó, csak az jobban elterjedtebb errefelé Ázsiában. De ha Londonban megkérdeznél valakit, hogy van-e szamoszája… Ja, lehet, hogy tudná, mert London, hogy olyan város, ahol lassan már több a minden más nép, mint az angol. :)

Az utolsó kis falu, talán egy kilométerre sem volt már Chame előtt, ez Koto Qupar volt, egy gyönyörű kis hely, ami az út közepén imamalmokkal köszönt ránk, majd a központban egy kis buddhista imahelyet (vagy én nem is tudom, mit…) találtunk, természetesen körben teleaggatva imazászlókkal, ami amúgy is nagyon jellegzetes errefelé, nem csak vallási helyek környékén, hanem mindenütt, néha még az erdőben is, nem csak a házak körül.

Koto Quparban szemtanúi voltunk egy jelenetnek, ahogyan két turista cukorkát osztogatott a helyi gyerekeknek, és cserébe azt kérte, hogy egy csoportképet had készítsen róluk. A cukorka, csokoládé, és egyéb apró ajándéktárgy osztogatást Zita nem tartja túl jó ötletnek, és ezt szóvá is tette a két turistánál. Szerinte ezzel csak azt érjük el, hogy kvázi koldulásra bátorítjuk a gyermekeket, és ez nem jó, nem a helyi kultúra része. A másik dolog meg, hogy ne higgye azt a gyerek, hogy ez jár neki. Láttunk már itt gyerekeket odaszaladni a turista hátizsákjához, és kérdezés nélkül elvenni az oldalzsebből ceruzákat – ami egyébként nekik volt odakészítve, de akkor is. Nekem is nyúltak már a kamerámhoz, hogy elvegyék… Persze ez közel sem olyan kellemetlen, mint az indiai kéregetők voltak, mert ezek a gyerekek nem olyan keményen nyomják (még?), és eleve aranyosabbak az apró termetükkel. Azt hiszem valahol igaza van Zitának, de szerintem sajnos ezt nem sikerült letöltenie azokba a turistákba. Ezt már csak azért is gondolom, mert tőlünk eléggé különböztek, és ezekből a külső dolgokból arra következtetek, hogy odabent is máshogy jártak a gondolataik. Volt egy „hegyi vezetőjük”, és kettőjüknek két teherhordója volt, akiknek a hátán a miénknél kétszer nagyobb csomagok voltak, mint a mieink. Pedig lett volna mit ledolgozniuk a testükről. :) Persze ez mind az ő dolguk, éljenek, és túrázzanak úgy, ahogy akarnak, csak aztán nehogy az ő cukorkájuktól felbátorodott nepáli gyermekek emeljék el az én cuccom, gondolván, hogy az jár nekik…
Chame határában egy nagy kőre ki van festve, hogy „Internet now in Chame”, és én ennek nagyon megörültem, noha a felfestés sok újat nem tartogatott számomra, előzőleg már hallottuk, hogy itt vannak netcafék (vagy ahogy itt mondják „cybercafé”-k), és NCELL térerő, amiről ekkor már egy ideje tudomásom volt, mert Kláritól kaptunk egy sms-t, hogy mi újság és merre járunk. Sms pedig nem szokott csak úgy térerő nélkül megérkezni a telefonomra.
A szállással úgy lett, ahogy ígértem Zitának. Először egy olyan helyen ültünk le kérdezősködni ahol az éttermükben való étkezés nélkül 500-ért (majd már csak 400-ért) maradhattunk volna egy éjszakát, evéssel pedig 200-ért. De se kertje nagyon nem volt, se konnektor a szobában, ezért aztán amíg Zita szusszant, én elindultam hátizsák nélkül felderíteni a terepet. Hamar észrevettem, hogy az igazi nagy turisztgettó, a boltokkal és szállókkal legsűrűbben teli utcaszakasz még egy kanyarral odébb volt. Itt találtam egy helyet, ahol az „itt evés”-hez elég kérnünk napi egy tál Veg. Fried Rice-t, cserébe megkaptunk egy egész kis faházikót, konnektorral és asztallal, olyan áron, amit nem árulhatok el! ;) De a házikó akkora, hogy tudunk benne főzni is, és nagyon élvezzük az itt létet. Ezen a napon Bagarchaptól Chaméig 14km-t sétáltunk, és már fent vagyunk 2710m-en! Ez már magasabb, mint a Lomnici-csúcs! Mondjuk itt a Himalájában ez még nem nagy magasság, itt még emberek élnek, zöld a fű, fák vannak, állatok legelnek…
Éjjel esett, de reggelre gyönyörű szép tiszta időnk lett, és a hegyek havas csúcsai úgy fénylettek felettünk, hogy le sem bírtam fényképezni őket úgy, ahogy szerettem volna. :D A digitális fényképezés még mindig tud hová fejlődni, mert vagy kiégetem a világos részeket egy ilyen nagyon fény-árnyékos képen, vagy túl sötét lesz az, ami sötét. Egyébként ebben az egyben a megapixelen és a GPS-tagelésen túl még jobb a Panasonic kameránk, látszik, hogy 4 évvel újabb modell, mint a Canon.

Igen, ez már egy következő nap, s nem az, amikor ezt a naplót elkezdtem írni. Ma pihenőnapot tartunk, mert eldöntöttük, hogy elmegyünk kórházba. A GPS 200m-re jelölte tőlünk a kórházat, ezért papucsban és „pizsamában” indultunk el, de aztán kiderült, hogy a kórház nem ott van, hanem egy dombtetőn… :) Mászhattunk fel a papucsban a szamárszaros kőlépcsőkön. És fent nagyon örültünk, hogy nálunk volt a fényképezőgép, mert gyönyörű kilátásunk volt. Ám a kórház zárva volt, mivel ma szombat van, az egyetlen szünnap a héten errefelé. Ez nem akkora baj, mert Klári már volt oly kedves, és mivel tegnap megírtam neki a tüneteinket (Zita már egy hete hasmenése van, igaz, normál rendszerességgel, nekem pedig fájó gombóc van a torkomban, ha nyelek. Akkor még néha a fülem is fáj), és ma reggelre megírta, mit kell beszereznünk és bevennünk. Ez kérem a távorvoslás! :) Ezek egyébként nem nagy bajok, csak itt, mivel nagy magasságba és hidegbe készülünk, semmi sem tréfa, na meg aztán egészségesen még jobban tudjuk élvezni a túrát. Közben, hogy meg tudtuk nézni a leveleinket, kiderült, hogy két helyre szöveges, egy helyre pedig telefonos interjút kell adnunk, én pedig még mindig gyengén állok a beszámolókkal, ezért úgy néz ki, holnap is itt maradunk ezen a gyönyörű helyen a kényelmes kis fakunyhónkban. :) 5 nap menet után, szombat-vasárnap pihenő, mint a régi szép (?) időkben! :) Most viszont megyek, mert 1 óra múlva hívnak minket egy ausztrál magyar rádiótól, addig pedig még meg szeretnék egyet írni az elmaradt beszámolókból is.

—

Lement a telefonos interjú, a végén megszakadtunk, de azt hiszem, jól sikerült, vagy legalábbis örültek nekünk. :) Aztán sikerült még írásban válaszolni két másik interjúra is… Az egyik sürgős volt, így szerencse, hogy még megkaptuk a kérdéseket, mielőtt kivándoroltunk volna a teljes offlineába. Aztán írtam még rengeteg naplót, talán túl sokat is, mert Zita kicsit már sokallhatta. Ezért aztán amikor délután elaludt (valószínű unalmában, mert nem foglalkoztam vele) kisomfordáltam és vásároltam néhány csokoládét és egyéb finomságokat. Ezeket elrejtettem a szobában, és mikor Zita fölkelt, sorra találta meg őket, és egyre boldogabb lett. :) Aztán megnéztünk egy filmet és kimentünk vásárolni. Kitaláltuk, hogy vacsorára tonhalas spagettit fogunk készíteni. Ehhez megvettünk mindent, és nekiálltunk a kísérletnek. Én vágtam a hagymát, miközben Zita főzte a tésztát, aztán mikor szabad lett a láng, megpirítottuk a hagymát és a fokhagymát, felöntöttük vízzel, rászórtuk a paradicsomleves port (mert ez olcsóbb, a konzerv kb kétszer annyi), majd ezt kicsit főztük, és jöhetett bele a tonhalkonzerv. Hát nem számítottunk rá, de nagyon finom lett!
Chame-ba a második napon sok különös nem történt, Zita sütött finom lepényt, amibe beletette a jövet szedett menta egy részét is, és ezt ettük reggelire főtt tojással. Én írtam még vagy egy tucat oldalt az elmaradt útinaplókból, és felfedeztük, hogy errefelé az a legmenőbb, ha van olyan kerti locsolód, ami körbe locsol, az a tipikus cucc, ami minden Németországi kertben megtalálható. Na, hát itt nagyon nagy menő lehet az, akinek ilyen van, mert a szállásadónk képes volt bekapcsolni egyet, miután előző éjjel szépen szakadt az eső órák hosszat. Ezzel eláztatta a házikónk előtti járdát, és a korláton száradó zoknijainkat. Persze a sodrunkból ezért nem tudott kihozni, mert ez még csak kora délután volt, így a zokniknak bőven volt idejük újra megszáradni. Estefelé még felfedeztünk az egyik helyen egy biliárdasztalt! Itt fent, 2700m-en, ahol már csak a szamár jár. Hogy hozták fel? Helikopterrel? Vagy darabokban, és itt szerelték össze. Más mód nem lehetséges.

Sajnos csak ezen az utolsó chamei napunkon fedeztünk fel egy füstös kis vendéglőt, ahol lehetett kapni 100 rupiért 8db csirkés momót. Ez nagyon jó ár itt fent, úgyhogy kértünk belőle másnapra, a továbbindulásunk reggelére. A hely tényleg füstös volt, mivel kéménye nem volt, ennek ellenére a tűzhelyet fával fűtötték fel. Ennek eredménye, hogy odabent nem csak a mennyezet, de sok helyen még a fal is szó szerint korom fekete volt. Persze ez hozzátartozott a hely hangulatához, ahogy az is, hogy az anyuka főzött, az apuka hozta a fát, a 2 éves forma kisgyerek meg a földön kúszva mászott – és ugyanonnan evett egy momót. Ő se fog soha annyit cifrafosni, mint mi. :)