Kicsit elfáradtunk…

Most ez a bekezdés még nem arról szól, hogy hogyan volt tovább… Hanem egy kicsit arról, hogy hogyan is vagyunk mostanság. Egy kicsit elfáradtunk, belátjuk. Jobb későn, mint túl későn! :) Szóval már nincs meg az a lendület, és ezt Ti főleg a blogbejegyzések sűrűségén, vagyis ritkaságán észlelhetitek, legalábbis azok, akik a blogroll végén járnak az olvasásban és napról napra várják az új bejegyzéseket. Sajnos a legtöbb hétköznap hiába, és ez higgyétek el, engem zavar a legjobban! :) Most már lassan 4 hónapos a lemaradás, ami nagyon durva, be kell valljuk. De, mint annyi minden más is, „ez van”. :) Nem vagyok ezen elkeseredve, azon már túl vagyok.

Az elmúlt napokban sok mindenen gondolkodtunk, beszélgettünk Zitával. Arra jutottunk, hogy ha lement remélhetőleg mindkét naptár project (a magyarról nagyon hamar láthattok friss anyagokat! ;) ) azaz valahogy december elején, amikor már Új-Zélandon leszünk, az északi szigeten (már megvan véve a repjegy, Melbourne-ből repülünk Aucklandbe november 21-én) elbújunk a világ elől legalább egy hónapra. Én ontani fogom magamból a cikkeket és a blogbejegyzéseket, és egy hónapig ki se mozdulunk, hanem unalmas, úgymond semmittevő életet fogunk élni (vagy legalábbis egy kutya szemszögéből biztos az lesz, de én közben gondolatban újra át fogok utazni Indonézián, Kelet-Timoron és Ausztrálián), miközben nagyon nagyot és hosszan fogunk pihenni, mert úgy érezzük, ez már nagyon ránk férne.

Mert ugyan még mindig rá tudunk csodálkozni a világ végtelen sok csodájára és nagyon szép napokat töltünk el az úton, de azt érezzük, hogy már egyre nehezebb. Már én is megkérdezem magamtól, amit annyian olyan sokszor, hogy hogy bírtam annyi naplót és cikket írni ennyi sok élmény, kaland és bringázás után? Már nem megy úgy, mint az elején, nincs meg az az óriási lentület, már 2 éve, 4 hónapja és 2 napja úton vagyunk, elfáradtunk. Fizikailag és mentálisan is odavagyunk, sokszor nagyon elfáradunk a nap végére és sokszor nagyon megszenvedjük a fölfeléket, annyira, amennyire azelőtt csak ritkábban volt példa. Kell már egy hosszabb pihenő, nem elég egy hét mint ahogy szoktuk, mert azt észre se vesszük, a helyi barátainkkal megyünk erre, megyünk arra, vendégségek, látnivalók (Félre ne értsétek, ez mind nagyon jó és örülünk nekik és ez is az utazásunk szerves és örömteli része amiért mind-mind nagyon hálásak vagyunk és ezúton is köszönjük!), stb-stb. és már el is ment a hét és nem sikerült se naplót írni, se cikkeket, se a bringákat rendbe tenni, na és persze igazán kipihenni magunkat se sikerült, de máris újra úton vagyunk. Ez így hosszútávon nem megy, ebbe felőrlődünk. Szóval kell egy hosszabb pihenő, amikor „sehol vagyunk”, ahol semmit nem kell megnézni, semmit nem kell és ideális esetben nem is lehet semmit csinálni. Semmire vágyunk, nem volt belőle elég a sivatagban. :) Üresség kell, olyan napok kellenek, amit az útinaplóban egy mondatban el tudok intézni vagy esetleg meg sem kell említenem őket.

Ha sikerült megfelelően kiüresednünk és nekem is kiírni magamból azt a temérdek élményt, ami még nincs leírva és ami egyébként mind mennyiségében és mind minőségében is nagyon sok és izgalmas az addigi utunkhoz mérten is, akkor… Akkor még nem tudjuk, hogyan tovább, de nyilvánvalóan Új-Zéland déli szigete és aztán Dél-Amerika abszolút benne van a tervben, a többiről egyelőre nem merek bővebben nyilatkozni, mert hiszen a naptárprojectektől is függ, hogy mikor és hogyan indulunk tovább. De a lényeg tömören annyi, hogy lehet, hogy 3-6 hónapra is letelepedünk, nem csak egyre… Ezt majd meglátjuk akkor, attól függ mennyire fog viszketni már a talpunk a továbbinduláshoz és mennyire lesz tele hozzá a tarisznyánk. :) Ami még biztos, hogy kb. két év múlva ilyenkor már szeretnénk otthon lenni.

Na, most pedig nézzük, hogyan volt a tovább Yogyakartából! :)

Zita kígyót fog – A soto és a helyi KFC

Ahogy kikanyarodtunk a kis útra a yogyai vendéglátóinktól, rögtön megálltunk, mert egy gyönyörű mecset mellett vitt ez az út, amit nem bírtam nem lefényképezni. :)

Miközben fényképeztem, ismerős bringás érkezett meg mellénk. Raditya-val futottunk össze, most tekert haza a családjához, akikhez azon nyomban meg is hívott minket. Ezen először vaciláltunk kicsit, mert már így is nagyon késő volt, már a délutánban jártunk ekkor, mert persze az indulás nem sikerül most sem túl sportosra. De Raditya megnyugtatott, hogy ő kivezet majd minket vissza a főútra, egészen Prambanan mellé, ahonnan már csak egyenesen kell majd tovább bringáznunk Solo felé.

A családja egy apró kis utcában lakik, egy apró kis házban, vagyis azt nem tudjuk, a ház mekkora, de az utcafrontja és a legelső helyiség, egy nappaliféle kis asztalos szoba, az apró volt – és lakályos. Itt finom kávét kaptunk és megismerkedtünk Raditya húgával és az apukájukkal. Persze az öreg nem sok angolt beszélt, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy ne mulasson jól a furcsa alakú biciklijeinken és azon, hogy én mennyire irtózom, Zita pedig mennyire odavan attól az apró kicsi kígyótól, amit Raditya húga tart otthon mint háziállatot. Zita nagy örömmel vette a kezébe a pici állatot és nézegette, ahogy sziszegve üldögél és néha tekergőzik a kézfején. És még mielőtt most rögtön frászt kapnának a szüleink, azt is elárulom, hogy a kígyó természetesen nem volt mérges és még ahhoz is pici volt, hogy a harapásával bármi bajt okozzon, igaz, ehhez nagyon úgy tűnt, indíttatása sincs egyáltalán. Egy pici, nyugodt, békés állatka volt, aminek a társaságát Zita nagyon élvezte. :)

Raditya az otthonuktól, ahogy ígérte, még tovább kísért minket a kerékpárján, kis utakon kanyarogtunk szétszórt települések és rizsföldek között a Merapi déli lába alatt. Annyira tetszett az egész, hogy egy videót is indítottam, ami alatt aztán elgurultunk valami nagyon fura szerkezet mellett:

Hogy szélkerék volt-e, vagy valami meteorológiai mérőállomás, nem tudom, de talán Ti majd megmondjátok. (én most vissza se néztem a videót, nem szakítom meg vele az írást, ha már egyszer végre nagy nehezen rámjött)

Radityával meglátogattunk még egy tempomromot, aztán kiértünk a főútra, Prambanan alá. Itt még nem búcsúztunk el, mert Raditya, mikor meghallotta, hogy igazából már éhesek vagyunk és enni szeretnénk, mielőtt nekivágunk a Yogya – Solo bringázásnak, meg akarta mutatni nekünk a kedvencét a helyi ételek közül. Ez volt a Soto, ami egyfajta rizsleves, hús és zöldségdarabokkal, na meg a lötty alján egy jó adag puha rizzsel. :) Be kell valljam őszintén, ez az étel nekünk kicsit csalódás volt, mert hát valami haraphatóbbra vágytunk, nem egy levesre, de hát most így jött ki. Ettől még örültünk a barátunknak és hogy most egy újabb ételt is megismertünk. Szóval ha Indonéziában jártok, és Soto-t láttok az éttermek plakátjain / étlapjain, akkor tudjátok, hogy az egyfajta rizsleves. A Campur, legyen bármi mellé is írva, az pedig „vegyes”-et jelent, tehát a Nasi Campur pl. azt jelenti, hogy kaptok rizst, meg még 3-4 más dolgot a tányérotokra, általában olyasmit, ami épp van a konyhán… :)

Visszafelé menet a főútra, még mielőtt elbúcsúztunk a barátunktól, láttunk egy újabb érdekes dolgot. Az egyik útszéli mobil árús kocsi üveglapjain a KFC feliratot véltem felfedezni, és persze gyanús volt, hogy ők hivatalosan nem tartoznak a nyugati gyorsétteremlánc franchise-ba, ezért megálltunk és közelebbről is szemügyre vettük a dolgokat, majd egy kérdezés után lencsevégre is. :) A fotóhoz persze, mint legtöbbször, vidám mosolyt és integetést is kaptunk. A fotón már látszik is, hogy ez nem is az a KFC, ez egy másik, ez a Kenthak Fried Chicken, a helyi változat! :) Lököttek ezek az indonézek, van itt élet mindenütt ebben az országban és mi szeretjük és élvezzük ezt. :)

Az út Solo-ig, és az érte járó jutalom, az érme-masszázs

Bár az út maga nem volt csak 62km, mégis megszenvedtünk vele. Mint már írtam, eleve későn indultunk, de erre még rátett az is, hogy engem nagyon idegesített, hogy az első kerekem üt. Na nem, nem volt benne nyolcas és a felni is sértetlen, viszont a Schwalbe gumikkal baj volt, noha nagyszerűen tapadnak és fényévente kapnak defektet, de van egy idegesítő tulajdonságuk: A mi felninkre úgy kell rá feszegetni őket, és aztán is hajlamosak rájuk tapadni a peremeikkel úgy, hogy aztán felpumpáláskor sem ülnek fel szépen, egyenletesen mindenütt. Így a gördülési felület nem egy egyenletes kör alak, hanem néhol vannak benne beugrások, ami gurulás közben folyamatos ütést jelent. A kis kézi pumpámmal lehetetlenség akkora nyomást elérni, hogy ezt ki tudjuk ugrasztani, még úgy sem, ha szappanos vízzel vagy csúszós krémmel körbekenjük az abroncs peremét. Ehhez kompresszor kell, a kompresszorhoz meg benzinkút. És még így is, hiába szappanoztuk össze az egész kereket és rontottunk el bő fél órát a délutánból, nem sikerült minden ütést kivenni a kerékből. Persze emiatt aztán sajnos jól fel is idegesítettem magam, mert mire elindultunk a benzinkúttól, már alig volt két világos óránk hátra a napból.

Azért a Merapi látványa még így is nagyszerű volt tőlünk balra, az élénk zöld rizsföldek mögött, és egy szemeteszsákkokkal nagy magasságig megpakolt teherautó látványa is arra ösztökélt inkább, hogy felejtsem el ezeket a búkat, majd minden megoldódik, ha teszünk érte, és most pedig csak tekerjünk és élvezzük ezt a hátralévő két órát Solo-ig, ahová jó lenne odaérni világosban. Érdekes, hogy milyen gyorsan vissza tud billenni az ember a rendes kerékvágásba, ha van mi, ami visszabillentse. Néha órákig bugos tudok maradni, máskor meg, mint pl. most is, elég valami apró dolog, és már el is felejtem a borúimat.

A ború elmúlt, viszont az éhség újra ránktört, ezért Solo előtt 20km-el meg kellett állnunk egy útszéli sátorvendéglőben, egy Sate Ayam-osnál. Nem tudom, meséltem-e már erről az ételről, de ha igen, akkor most még egyszer. :) Szóval az Ayam csirkét jelent, a Sate meg ugyanaz, mint ami a Satay volt Malajziában. Ott úgy tartják, ez az ő találmányuk és az egyik nemzeti eledelük, de itt Indonéziában több barátunktól azt hallottuk, hogy ez bizony indonéz eredetű dolog, és a malajziaiak tőlük „lopták”. :) Hogy mi az igazság, annak nem jártunk utána, de a finom mogyorós szószba mártott, fapálcikákon, parázs felett megpirított csirkedarabokat most is nagy élvezettel faltuk fel.

A megérkezésünk Endrang-hoz nem volt egyszerű, sajnos az utolsó fél órában ránksötétedett. Ekkor már egy mellékúton hajtottunk mert időközben le-sms-eztem Endranggal (Couchsurfing) a pontos címüket és úgy láttam jobbnak, hogy ha nem is sokkal rövidebb, de a sötétben érdemesebb egy kisebb úton megközelíteni azt. Persze a mellékúton is volt azért forgalom, de mi (hála a Kian Tan-től kapott zászlók tetejére tűzhető piros villogóknak) ki voltunk világítva, mint egy karácsonyfa. A GPS és a Google Maps is jelölte az átvágást, amire számítottam, hogy majd jön, de nem jött. Vagy csak nem láttuk meg a sötétben. Visszafordultunk és méterről méterre figyeltem a térképet és az útmenti terepet. Amikor a gépész azt mondta, itt vagyunk, leszálltam és besétáltam megnézni milyen is ez az „út”. Hát ez egy apró ösvény volt a riszföldek között, és hogy hogyan került fel ezekre a térképekre, nem tudjuk, de megnéztem a Google műholdfelvételét is a telefonon is és azon is látszott, hogy van ennek a töltésnek folytatása, és később még egy nagyobb töltésbe is beleérkezik. Ez a nagyobb töltés már újra aszfalt volt, amely aztán utcák labirintusán át végre elvezetett minket Endrang házához.

Endrang angoltanárnő, aki mint később kiderült, nem is abban a házban él, ahol mi szobát kaptunk tőle, hanem az csak a szülői háza, ahol az apukája él (aki nagyon érdekes módon a muzulmánról saját elhatározása alapján áttért a kereszténységre, míg a lánya muszlim maradt), ő pedig egy másik házban egy utcával odébb. :) Ettől függetlenül persze rengeteg időt töltöttünk együtt Endrang-al, már első este nagyot beszélgettünk és mivel ő elmesélte hogy reggel Coin Massage-t fog kapni, vagyis érme masszázst, megkérdeztük, hogy mennyibe kerül az ilyesmi, és lehetséges-e, hogy mi is kapjunk? De az is lehet, hogy Endrang kérdezett rá, hogy nem szeretnénk-e mi is, ez igazából lényegtelen, a lényeg, hogy lehetett, az egy órás masszázs 40 ezer rúpiába került, vagyis kb. 920 forintba fejenként. Ilyen luxusra ilyen olcsón még egyszer nem lesz alkalmunk, ráadásul ezzel egyúttal valami nagyon spéci, helyi dolgot is megtapasztalunk, mert hát ki hallott már olyat, hogy egy érmével masszírozzanak? Pedig így volt, másnap reggel egy házaspár érkezett a házhoz, ahol a feleség előttünk már legyúrta Endrangot és most pedig mi következtünk. Engem a férje nyúzott meg, először egy viszonylag erős kar, váll, nyak, talp és lábmasszázst kaptunk, majd következett a hát, mégpedig az érmével. A gerinctől kicsit átlósan kifelé az érme oldalával merőlegesen a húzott irányra rengetegszer végighúztak az előzőleg már valamivel bekent hátunkat. Ettől a végén véraláfutásszerű piros csíkjaink lettek végig az egész hátunkon, amelyek aztán 1-2 nap után elmúltak. Most kicsit utánanéztem, ezt a dolgot Kerokan-nak hívják és nem csak Indonéziában dívik, hanem máshol is a világban, lásd a linkelt szócikk See Also hivatkozoását a Gua Sha-ra. Na a mi hátunk azért annyira nem nézett ki brutálisan, mint az ott látható egyik képen… :)

Ezt követően én a házban maradtam naplót írni, míg a csajok eltűntek a városban. Zita és Endrang meglátogatták Endrang barátnőjét, az ő anyukája valamilyen rokonságban áll a helyi királyi családdal – ő a szép idős hölgy a képen. Aztán a királyi palotát is meglátogatták és Zita videóra vette, ahogyan a Pecel nevű helyi étel készül az egyik utcai árúsnál:

Este pedig elmentünk a szemközti utcába, Endrang nyelviskolájába, hogy egy kis előadást tartsunk a gyerekeknek a világról és a benne folytatott utazásunkról. Nehéz volt a fiatalok figyelmét fenntartani, de azért valamennyire sikerült. Aki a végén kérdezett tőlünk, az jópontot kapott Endrangtól. Csak az egyik, a többiekhez képest idősebb sráctól kaptunk igazi kérdést, ő azt kérdezte, hogy hol jobb az élet, otthon nálunk Magyarországon, vagy itt Indonéziában. Ez viszont rögtön roppant velős kérdés volt, és én azt a diplomatikus választ adtam rá, hogy „attól függ.” Vagyis, hogy Tőled függ, de azt még hozzátettem, hogy én ennyi utazás és tapasztalat után úgy látom, hogy ma már itt is bőven adott minden ahhoz, hogy az emberek boldog és teljes életet éljenek. Sőt, bár tudom, egy mosoly még lehet csak egy felszínes dolog, de azt látom, hogy itt vidámabbak az emberek, mint nálunk odahaza. Pedig otthon aztán végképp minden megvan nekünk, de lehet, hogy épp ez a baj, a bőség zavara…? Ennyire talán ott akkor nem folytam bele, mert azt láttam a srácon, hogy nem ezt a választ várta, de azért némiképp elégedett vele.

Mivel Zita és Endrang sehol nem találtak olyan batik festményeket Solo-ban, mint amilyeneket az előző napokban Yogya-ban, a királyi palota melletti boltban láttunk Zitával, ezért Zita úgy döntött, hogy visszavonatozik, hogy megvegye azt, amit kinézett magának, de én nem hagytam, mondván, Solo a batik városa és majd ott veszünk. Ezt olvastam valahol és ez így egy tévedés volt, vagyis féligazság, mert csak azt felejtették el mellé írni, hogy Yogya még sokkal inkább a batikjairól is híres. A két város egyébként valamilyen szinten rivalizál egymással a turistákért, ezért ezt nem is csodálom így utólag.

A Carfree Sunday Morning Soloban

Zitával kibicikliztünk a vasútállomásra, ami annak a nagy sugárútnak a tövében húzódott, ahol a vasárnap reggeli autómentes délelőtt kezdett éledezni. Az egész utcát lezárták, pont mint Jakartában, csak itt még buszsáv sem volt buszokkal, az egész az embereké volt. Mellettünk épp valamilyen aerobik gyakorlat folyt, és ahogy elnéztünk az utcán a távolba, ameddig csak elláttunk, sétáló, bicikliző és egyéb furcsa emberi hajtású járműveken közlekedő embertömeget láttunk.

Zita felszállt a vonatra és Yogyaban sikeresen megvette a kinézett batikfestményt, amit azóta összehajtva sikerült hazaküldenünk, majd hazafelé menet még látott néhány nagyon furcsa, magasított bringán közlekedő fiatalt az utcákon. Dél körül újra összefonódtak az útjaink, de addig velem még történt egy s más. :)

Visszatekertem Endrang-ért, mert ő is ki akart jönni a reggel 9-ig tartó autómentes eseményre. Közben az egyik rokona is csatlakozott hozzánk, egy fiatal srác – így hárman vetettük be magunkat a forgatagba. Gyalogosok, riksások, oldalkocsis bringások, rolleresek, gördeszkások, monociklisek, komplett családok vonultak az addigra már mégnagyobbra duzzadt tömegben. Több kilométert haladtuk így ezen az utcán, ahol én végig csak ámultam és kérdezgettem a barátaimat, hogy „Ez az utca meddig tart még így?” és hogy „Ez tényleg minden héten ekkora? Minden vasárnap reggel ennyi ember van kint az utcán?” – A válasz persze az volt, hogy még kilométereket tart ez az utca a városba és nem is érdemes végigmennünk, mert 9-ig, amíg a felvonulás tart és amíg az utca zárva az autóktól, nem is érnénk vissza. És igen, ez a buli minden héten ekkora, sőt, újévkor gyakorlatilag szinte a fél város kint volt, az újságok szerint 200 ezer ember. (Surakarta, vagyis Solo lakossága a wiki szerint 520 ezer fő) Ezt ha nehezen is, de a látottak alapján el tudtam képzelni.

Nem csak az utcán közlekedő családok alkották az élményt, hanem a különböző játékok, előadások és bemutatók is. Volt például egy állatsarok, ahol rengeteg kutyás és macskás gazdi gyűlt össze, de egy srác még a baglyait is kihozta, így megcsodálhattuk ezeket a nem akármilyen fizimiskájú állatokat:

Ezt valószínű szegény baglyok kevésbé élvezték, mint mi emberek, de hát ez van… Remélem különben jól tartják őket. Az állatok után visszafordultunk az ételek felé, mert bizony még az is volt bőven. Az utca egyik olyan szakaszára, ahol volt valami járdaszerűség, kitelepedtek mindenféle finomságot kínáló mobil árusok. Itt újra hódolhattam a sült krumpli spirál őrületemnek, aminek a közepébe ezúttal még egy (igaz nem túl ízletes) virslit is kaptam és ezúttal még majonézzel is nyakon öntötték a kedvenc snack-emet. Nem tudom, hogy kapni-e ilyet otthon Magyarországon, de ha nem, itt egy üzleti lehetőség! :)

A krumpli mellé rice-porridge-ot is rendeltünk, ami kísértetiesen hasonlított a tegnapelőtti soto-ra, itt viszont most még ropogtatni valót is kaptunk mellé, és most valahogy jobban ízlett az egész, jó sok ropogós zöldhagymával adták és valahogy frissebb, ízletesebb volt. Szóval ilyen is van, rizs-porridge! :)

Mire végeztünk az evéssel, pont elérkezett a kilenc óra, és megindult a forgalom az utakon, persze jó ázsiai módra úgy, hogy közben az egész még tele volt bicikliző, sétálgató családokkal. Jó volt innen lefordulni egy kis utcába és eltűnni ebből az őrületből. Endrang-ékkal gyönyörű kis utcákon csalinkáztunk végig egész a város széléig, ahol aztán ismerős rizsföldekre lettem figyelmes. Észre se vettem és máris visszaérkeztünk az ő utcájukba. Erről a hazabiciklizésről egy pár perces videót is készítettem, remélem ebből és a képekből valamennyire átjön a hangulat:

A délután már csak otthon voltunk Endrang-nál. Felfigyeltünk egy számunkra ismerős „táncra” a TV-ben, és amikor rákérdeztünk Endrang-nál, elmondta, hogy ez egy tradícionáli balinéz tánc. Azt is megmutattuk neki, hogy ezt mi egy Baraka nevű 1992-es Ron Fricke filmben láttuk, és ezt a jelenetet (amiben egyébként Borobudurból is vannak részletek) meg is mutattuk neki a filmből. A Kecak Dance a filmben egy nagyon hatásos váltással zárul: a következő képen már egy óriási vulkán füstölög. Amikor ezt Endrang meglátta, hangosan felnevetett, hogy „De hát ez pedig a Bromo!” – Mi ekkor Zitával egymásra néztünk és nagyot mosolyogtunk. A világunk ezen csodálatos részei, amit Ron Fricke bemutatott a filmjének e jeleneteiben, és amelyekről eddig a percig csak halovány sejtéseink voltak, hogy hol játszódnak, most itt voltak tőlünk alig pár napnyi kerékpárútra. Ez óriási érzés volt! Hát eljöttünk idáig, ezt is látni fogjuk a saját szemünkkel, most már igazán közel van! Hisz ekkor már nagyban készülődtünk és pakoltunk a következő, 5 napos, 310km-es biciklis szakaszra, hogy megérkezzünk a Bromo lábánál található Malanghoz. Azt terveztük, hogy onnan majd meghódítjuk a vulkánt a kerékpárokon, hogy még legyen részünk valami igazi nagy kalandban, mielőtt megérkeztünk a világ körüli nászutunk egyik fontos szintén egyre közelebbi állomására, Balira.

Még most is végig fut a hátamon a hideg, amikor ezeket a sorokat írom, és visszagondolok ezekre az élményekre, és hát képzeljétek el, hogy milyen izgatottak lettünk akkor, amikor még mindezek előtt jártunk és csak álmodoztunk, készülődtünk rájuk. Mindaz, ami pár éve még csak egy csodálatos filmben láttunk, most hirtelen itt termett a lábunk előtt, a maga teljes valóságában. Ez nem kis izgalommal töltött el minket, és persze fantasztikus érzés volt, hogy mindezt a mi magunk valóságává formáltuk az elmúlt évek és ezen utazás alatt.

Maradjatok velünk, mert nem akármilyen epizódok következnek majd! ;) …és terjesszétek a lehetőségét, illetve rendeljetek 2014-es 360°bringa falinaptárat, ha még nem tettéket! Még csak 165 darabra érkezett előrendelés (ezeket nagyon-nagyon köszönjük!), és idén is el kell érnünk az 500 darabot, hogy ebből is valóság legyen!

Ezek a élmények 2013. június 14-15-16-án történtek velünk, és ezelatt 62,7 és 6,8km-eket írtunk a szupertáblázatba és a világtérképre. Leírva október 17-én, Sydneyben! :)