Irány a Karib-tenger! Utunk Panama várostól Colónig

Az utolsó Panama városi estét Aliéknál töltöttük, részben azért, mert náluk vendégeskedtünk vacsorára és az elhúzódott, így mire végeztünk, olyan késő lett, hogy nem tudtuk Oscarékat elérni telefonon, hogy a matracainkért felmehessünk hozzájuk. Így az estét velük, meg a lökött kutyájukkal töltöttük, aki imádta, hogy végre játszik vele valaki. Már alig kapott levegőt, úgy lihegett a fáradtságtól, de még hozta a rongyot meg a gumi-malacot, hogy rázzam meg dobáljam neki. Reggel nem sikerült valami fényesre a korai kelés – Ali meg Árpi elhatározták még este, hogy hajnali 5-re kimennek arra a lezárt útszakaszra, amit lezárnak a bringásoknak, hogy edzhessenek -, ebből újabb és újabb szundi lett csak. Tudjátok, ahogy a mondás tartja, egy felnőtt ember alvásideje “még öt perc”. Ehelyett reggeliztünk egy finomat és újra felmentünk a közös teraszra megnézni a kilátást, ugyanis este már sötét volt, mire felmentünk. Árpi: Kár, pedig szívesen csapattam volna 60km-t másfél óra alatt Ali karbonvázas országutijának szélárnyékában a táskák nélküli fekvőbringán, de ez most nem jött össze. :) Pedig Ali állítólag ilyen edzéseket szokott tolni hajnalonként… :) 40-es átlag, ezt megnéztem volna. :) Mondjuk utána tuti nem lettem volna túl vidám a csomagokkal, szóval talán jobb így.

Bridges of the Americas

Milyen szupi már, hogy az albérlethez jár közös medence, jacuzzi, grillező meg bulizásra, összejövetelre használható terem és nagy terasz.

Panama városból kifelé még sok mindent meg szerettünk volna nézni. Az egyik egy park, ahol lehet lajhárokat is látni, a másik pedig maga a csatorna illetve a csatornáról szóló múzeum. Elsőnek a Parque Natural Metropolitano parkba mentünk be, 8 dollárért fejenként. Bár lajhárokat nem láttunk, így is volt mit nézni.

Hát nem gyönyörű?

Egy szép (kiszáradt) fa a dús zöldben

Kilátópont is volt

Szép erdőben sétáltunk

Látjátok azt a fáról lefelé lógó cukorsüveg alakú valamit? Vajon mi lakhat benne? Vagy mi célt szolgál?

“Én vagyok a félelmetes fatörzs!”

Hopp, meg van az ebéd!

Helló majom!

Szép csíkos kisgyík

Miután jól kisétáltuk magunkat, naptejet kentünk és elindultunk a múzeum felé. Nem járunk itt minden nap, egy ilyen múzeumot, na meg magát a csatornát meg kell nézni! Nem a szomszédban volt, azért jó sokat kellett biciklizni, de csak odaértünk valahára. Mikor megérkeztünk, akkor szembesültünk a belépőárakkal. Elborzadtunk és lamentáltunk egy sort, hogy most mi a fészkes fene legyen? Most vagyunk itt, és talán utoljára. Aztán úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be, hanem eltekerünk még pár kilométerrel arrébb és megnézzük az ingyenes helyen. Mikor odaértünk kicsit csalódott voltam, de ez inkább a melegnek és az idegesítő autósoknak szólt, nem a helynek. Itt egy parkolóból nézhettük végig, ahogy a hajók beállnak és föl-le süllyednek a csatorna külön kis részeiben.

FC és RR vagyis Ferro Carril és Rail Road, alatta a szemléltető képecske, hogy mi történik, ha azt hiszed, még átférsz.

Gigantikus hajók

A hajókat a Panama csatorna mérteihez mérten készítik. El sem tudom képzelni, mi lesz, ha tényleg elkészítik Nicaraguában azt a másik, még nagyobb csatornát.

“Te, Feri, megsétáltattad ma már a hajódat? “Jaja, épp most viszem, kell neki egy kis mozgás.” :D

Ez a kismadár egy vízbe állított reflektoron üldögélt, és innen indult vadászni. Több kört is megjárt, míg mi ott voltunk.

Csiling-csiling, fagylaltot vegyenek!

Pont befér. Szerintetek miért olyan furcsa alakú a hajó jobb-alsó “sarka”?

…és egy kis timelapse, csak úgy a kerítésre gyorskötözött kamerával:

A legjobb madarász leshely a világon: Pipeline Road

Aliék azt javasolták nekünk, hogy mindenképp szakítsuk meg az utunkat és nézzük meg a Pipeline utat Gamboa mellett, mert ez itt a legjobb (vagy legalább is a legjobbak között van) madarászó hely a világon. Mi ugyan nem vagyunk fanatikusok egyik állatfaj irányában sem, de az ötlet, hogy szép madarakat lássunk, megragadta a fantáziánkat. Később jöttünk rá, hogy egy kis kamerával és szabad szemmel nem az igazi… de mi nagy boldogan tervezgettük, hogy majd megyünk és jól megnézzük az összes madarat. A Pipeline út, vagyis Csatornacső út (hogy mi a szösznek hívják így, nem tudom, nem voltak csövek sehol, hanem csak érinetlen természet) Gamboa falu mellett található. (Árpi: olvastam valahol, hogy a vezeték végül nem épült meg valamiért, de az építéséhez készült utak egy része igen – ezeken mehettünk be a dzsungelbe) Mire mi odaértünk Gamboába, jól ránksötétedett, úgy hogy első dolgunk volt valami szállás után nézni. Aliéknak van itt valami ismerőse, de őt sajnos nem tudtuk elérni, így maradt a szálloda, vagy egyéb alternatív megoldás. A hotelek mind tömve voltak, egy szálláson ajánlották fel, hogy sátrazhatunk, de olyan pofátlan összeget kértek ezért, hogy nem bírtuk nevetés nélkül és otthagytuk őket. Végül a rendőröktől kérdeztük meg, hogy hol aludhatunk egy éjszakát. Eleinte majdnem a rendőrség előtt kötöttünk ki a (kültéri) hűtőgép és zászlórúd között, de végül ők is belátták, hogy talán nem lenne túl elegáns, ha ott csövezénk a főbejárattól két lépésre. A tűzoltóság előtt van egy nagy füves tér, és ott van egy pados, betonozott, tetővel is rendelkező kis kiülő. Ez tökéletes volt, kellett is a tető, mivel hajnalban kicsit eleredt az eső.

A pont tökéletes alvóhely

Voltak hangyák, így körberajzoltam magunkat rovarirtó krétával. Bizony, még ilyenünk is van, igaz most használtuk először az azóta eltelt 3 év alatt. :o Mert ezt még Indiában kaptuk ajándékba az Indiapass-os magyar családtól, Viki-Laci-Jojótól. :) Nem is mászott ránk egy hagya sem az éjjel… pedig közvetlen mellettünk volt az egyik bejárata a hangyabolynak

Az alvóhely reggel

Útban afelé a szakasz felé, amit Pipeline road néven ismerünk

Fölöttünk majmok mászkáltak és reggeliztek a fák terméséből

Kíváncsian néztek minket, mi is őket

Disznólábú patkányok. Vagy a fene tudja, sajnos képet csak messziről tudtunk készíteni, mert amikor meghallották, hogy jövünk, méltatlankodva elcsörtettek.

És a pillanat, amikor rájöttünk, kevesek vagyunk mi ehhez.. :))

Az úgynevezett Pipeline útra-útszakasz mélyébe végül nem mentünk be, mert úgy láttuk, nekünk ennyi is elég, így is elég sokat bicikliztünk az erdőben. Rengeteg elszánt arcú futó, és pár andalogva bámészkodó madarász előzött ki minket.

“Madarakat látok mindenhooooool” A profik így nyomták.

Úgy képzeljétek ezt el, hogy ha vezetővel voltak, akkor a vezető figyelte a természetet és sas-szemmel kiszúrta az épp megfigyelhető madarat, és amikor felhívta a többiek figyelmét, mindenki huss, arra nézett a távcsövével. Mi meg hunyorogtunk és nem láttunk semmit. Kivéve, ha egy látványos tukánról van szó.

A repülő banán – vagyis a tukán

Elfelé menet még beköszöntünk a rendőrségre. Na ott aludtunk majdnem a hűtőtől jobbra. És ezt ők javasolták! :)

Távolról azt hittem, zsiráf…

És irány Colón!

Az ebédünk. El sem hiszitek, milyen finom volt az a szaftos husi és a főtt krumpli! Olyan rég ettünk főtt krumplit!

Mindeközben az étteremmel szemközt: jött egy teherautó és egy munkás csak úgy ledobálta a szemetet az út szélére. Remélem ezt összeszedik még…

És egy nagyon vallásos sofőr kamionja.

Ezekből a táblákból is van vagy három féle, Panama fenomenális hely táblagyűjtésre. Ez a táncolós. Amikor csak ránézek, az a dal jut eszembe, amiben azt éneklik: “let’s dance”.

Álljon itt egy kisebb gyűjtemény a buszokból is, egészen elképesztő, miket művelnek a tömegközlekedésre szánt buszokkal. Nem tudjuk eldönteni, hogy ez mókás, menő, vagy gyermeteg.

Mégis, hol néz ki a sofőr?

‘facepalm’- “mit tettetek velem?”

Itt is odafigyeltek arra, hogy a sofőr rendesen kilásson

Arab szépség csábít a busz fenekéről

Berendezkedtek a hétre. Ennél a kocsmánál álltunk meg üdítőzni (mert az is volt nekik). A már ittas barátok hangos hujjogással köszöntek oda egymásnak, engem meg mindig kinevettek, amikor az erős, éles zajra – amit ők baráti üdvözlésnek és helyi szokásnak tartanak – folyton összerezzentem. Hiába, a hirtelen erős zajok befogadására és feldolgozására szánt idegpályáim már Ázsia sűrűjében kiégtek és elroncsolódtak. Amúgy elképesztő, milyen hangokat tudnak kiadni magukból, komolyan nem emberi.

Irány a bomberos! Colón előtt 21 km-re itt aludtunk. Még volt pár elintézni valónk hajóraszállás előtt, így gondoltuk, lesz egy ezekkel teli de kellemes napunk holnap. A hajó csak este 7kor megy, lesz bőven időnk mindenre.

A tűzoltó-fanok kedvéért pár kép

És még működőképes, csak már nem használják

A tűzoltóság “nappalijában” aludtunk. Nagyon kedvesek voltak, hogy ide beengedtek minket. Eleinte az autók közé kaptunk engedély, de ezt ők megváltoztatták, mondván, hogy itt jobb lesz nekünk.

Reggel korán keltünk, nem akartunk útban lenni. Összepakoltunk, ettünk egy kis műzlit, és nekivágtunk a napnak. Első utunk egy bevásárlóközponthoz vezetett, mert oda jelölte a térkép a postát. Haza szerettünk volna küldeni egy csomagot pár aprósággal, meg a régi laptoppal, de amit találtunk azok a DHL meg ehhez hasonló szolgáltatások voltak, és piszok drágák. Nekünk a sima, rendes posta kell, és mint kiderült, az nem itt van. Viszont volt ingyen wifi az étkezdében, beültünk ütni a billentyűket pár órára, meg ettünk is a menzán, ha már itt voltunk. Ezután vágtunk neki Colón belvárosának, ahol találtunk egy igazi, rendes postát, de az épp a szegény-negyedben volt, és a helyiek elborzadtak, amikor megláttak minket oda behajtani, és egy férfi oda is jött hozzánk, hogy mit csinálunk itt és jobb lenne, ha megfordulnánk és visszamennénk oda, ahonnan jöttünk. Mi mondtuk neki, hogy csak a posta kell, mire megenyhült és mutatott egy rövidebb utat a postára. Végül csak nem adtuk fel a csomagot, mert – igazából nem is tudom, miért. Olcsó volt (15 dollár kilója), bár dobozunk nem volt, de biztos szereztünk volna. Ehelyett elmentünk fagyizni, mert meleg volt és nagyon vágytam valami hűvösre és finomra.

Nem sok látszik a képen, de ha elmondom, érteni fogjátok. A posta a szemben lévő utcában van. Az utca meg nem látszódik a sok oda épített bolttól, de sárga meg a piros épület között egy utca van. A bódésoron lehet bekászálódni, és ott szóltak ránk, hogy arra inkább ne menjünk. Aki ez alapján most frászt kap, hogy “veszélyben” voltunk vagy mi, annak inkább arra irányítanám a figyelmét, hogy lám, a helyiek odafigyelnek ránk, és ránkszólnak, útba igazítanak, figyelmeztetnek. A közvélekedéssel ellentétben nem olyan könnyű veszélybe kerülni. (Persze naívnak sem szabad lenni.)

Képek a szegény negyedből

A szükség kreativitást szül: így lesz az erkélyből plusz szoba.

Indultunk a kikötő felé, elvégre még azt is meg kell találni, meg azért a biciklikkel érdemes jó korán odaérni, hogy minden rendben menjen. Már a kikötően találkoztunk egy furcsa fazonnal, aki ezzel a biciklivel mókázott. Ekkor még nem is sejtettük, hogy ki ő és hogy még összehoz majd minket a sors…

Ehhez kell gyakorlás, nem a fekvőkerékpárhoz!

A kikötőben még várt ránk a ki-összepakolás, a kézipoggyász összeállítása. Majd elküldtek minket a váróba várni. Aztán a csomagokkal lehetett sorba állni, fizetni a biciklikért (50 dollár a kettőért, a hajó pedig 99 dollár volt fejenként), majd újra váróterem. Majd sorba állhattunk az útlevéllel az országból való kilépéshez. Újra váróterem. Azután szóltak, hogy mehetünk fel a hajóra, de ehhez előbb még körbeszagoltatták a bicikliket egy kutyával, amelyről kiderült, hogy a filmekben látottakkal ellentétben nem ugat, ha kiszimatol valamit, hanem csak csöndben leül. Még jó, hogy pont nem a mi cuccainknál fáradt el a munkában és ült le pihenni. :) Vicces, hogy tudom, semmi illegálisat nem cipelünk, de még sosem izgultam így, hogy egy kutya ne üljön le. Aztán egy kis ajtón keresztül betoltuk a cuccainkat a 3. emeletre (durva, hogy ez a “földszint”), és itt szembesültünk azzal, hogy a hajó olasz, vagyis európai. Olaszok dolgoztak a hajón. Még sosem kívántam jobban, hogy tudjak olaszul beszélni. Amikor európaiakkal találkozunk, mindig elfog minket egy bizsergető otthon-érzés, hisz még egy tőlünk oly’ különböző olasz vagy német is hasonlóbb, mint egy panamai vagy amerikai.

Biztonságban vannak a biciklik. Az egyik olasz munkás kötötte ki nagyon precízen.

A hajó nekünk óriásinak tűnt, mint kiderült, ez egészen kicsinek számít.

Még az a luxus is megadatott, hogy lifttel mehettünk fel a 6. emeletre, ahol szép egyenruhába öltözött stewardok üdvözöltek minket. Kérdeztük, hogy ők is olaszok? Szúrós szemekkel és sűrű keresztvetések közepette, meg az égre mutogatva mondták, hogy óh dehogy, hát ők hondurannyók, vagyis hondurasziak. Mire az egyikőjük a háta mögé mutatott egy kollégájára, és megjegyezte: “Ez itt olasz.” Ő meg, mint akin vicc esett meg, rosszalló tekintettel, a kezével legyintve elballagott, a többiekkel együtt meg nevettünk, értettük a poént. Még egy plusz volt abban, hogy a hajó európai. A konnektor! Évek óta nem láttunk malacorr konnektort! Itt meg a helyiek pislogtak, hogy nem tudják tölteni a telefonjaikat. :) Ketten kölcsön is kérték az adapterünket, és itt a lényeg, ha utazni indultok, ilyen mindenből mindenbe átalakítót vigyetek, mert lám, most ezzel tudta Árpi bedugni a laptopját, aminek amerikai töltője van. Ha csak a mindenféléből európaiba átalakítónk van, akkor ezt már nem tudta volna megtenni, és lám, itt a példa, hogy előfordul az ilyen, hogy otthontól fényévnyi távolságra európai konnektort találjunk!

Ez a bejegyzés ezzel véget ér, ahogy Közép-Amerika is számunkra. Irány Kolumbia, egy új ország, új életérzés! Üdv a fedélzeten! :)

Az úgy volt, hogy… szóval felkeltünk, szépen megreggeliztünk, felpakoltuk a bringákat és miután elköszöntünk Steve-től, még gondoltuk, beugrunk Renee-hez elköszönni, amikor láttam, hogy Árpi nagyon lemarad. Nem értettem, miért tart neki olyan sokáig a kereszteződés után felgyorsítani, sőt, Renee munkahelyéhez a felhajtón még tolta is. Amikor beért, akkor közölte, baj van. Bennem kellemesen tobzódott az indulási láz, gonoltam, nem fog sokáig tartani a szerelés, bármi baj is legyen. “Jólvan, nézd meg, mi a baj, én bemegyek és köszönök.” Árpi nekiállt szerelni, majd az én segítségemet is kérte, és végül odáig jutottunk, hogy elkezdtük a váltókábelt leszerelni. Elég csúnyán nézett ki.

Árpi szerel

Felhívnám a figyelmet a váltómarkolatra: enyhén megkopott…

Uuupsz…

A nagyobb baj nem ez, hogy kábelt kell cserélni, hiszen kábel még van. A baj az, hogy azt a kis fekete dobozt, ami az agyváltó mellett van, és amibe befutnak a bowdenek, nem tudjuk szétszedni, mert a csavarok fejei elnyíródtak. Ez a probléma nem újkeletű, már Mexikó elején is láttuk (vagy talán még korábban is), hogy ez a helyzet, de lusták voltunk foglalkozni ezzel. Na, most megérett a lustaság gyümölcse. Egyből azon kezdtünk gondolkodni, hogy hol és ki tudna ezen segíteni, milyen autó-, vagy motorszerelő műhelyben lenne képes valaki kiszedni ezeket a csavarokat. A választ Renee adta meg. Már beszélt is Steve-vel telefonon, és azt gondolják, hogy Steve-nek van olyan szerszáma, amivel meg tudnánk oldani a helyzetet. Remek! Mentünk is vissza Steve-hez, hátha hamar meg tudjuk szerelni és még ma tovább tudunk indulni. Árpi meg Steve neki is estek a szerelésnek, én meg visszapakoltam a cuccokat a szobába és elkezdtem főzni. Ugyanis időközben kiderült, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, órákon keresztül szeretlék a biciklit. Úgyhogy én közben elmentem a boltba és vettem krumplit meg tojást meg tejfölt és nekiálltam rakott krumplit csinálni. A fiúk meg

1. újra leszerelték a kábeleket. (felraktam a krumplit)
2. Nekiálltak új fogást marni a csavar fejébe. (már fő a tojás is)
3. kikönyörögték egy kis WD40-nel a koszos-rozsdás csavart.
4. keresgéltek új csavarok után a csavarosdobozban, de persze nem találtak méretet.
5. Árpi előtúrta a táska aljáról az új kábelt (pucolom a krumplit)
6. elkezdték összehasonlítani a méretet, hogy az új kábel pont megfelelő hosszúságú legyen
7. elkezdett rojtolódni a jónak gondolt másik régi kábel is, azt is ki kell cserélni (hűlnek a tojások is, már vágom a krumplit).
8. filctollal bejelölik a méretet, majd célszerszámmal készülnek méretre vágni a káblet, de előtte sikertelen próbavágás I., sikertelen próbavágás II., sikertelen próbavágás III., negyedikre sikerül. (egy réteg krumpli, egy réteg tojás, meg a husika, tejföllel, ez a legunalmasabb rész).

Készül az új fogás a csavaron

A legnagyobb sikerélmény, legalább is a leglátványosabb, amikor kijött végre az a FRÁNYA csavar!

Innentől nem követtem az eseményeket, de gondolom egész simán ment a kábelek bekötése. Majd Árpi belekommentel ide, ha úgy gondolja, hogy van még mit hozzáfűznie a dologhoz. (Tényleg jól sikerült minden, pöpec lett az egész, olyan könnyedén váltok, hogy úgy érzem, mintha ettől még maga a tekerés is könnyebben menne! :D – Árpi)

Steve egyik szerszámos szekrénye. Praktikus, nem? :) Valóban egy igazi ezermester ő, ahogy a történeteket hallottuk később, elég sokmindent ő maga készít házilag, ezért a sok szerszám.

Árpi egyúttal lecserélte a markolatait. Egy kissé már megkoptak… (Már régóta cipeltük a tartalékot, ami most már biztosan kibírja hazáig, és így már ennyivel is kevesebbet kell cipelni. :) Amúgy meg azért jutott eszembe lecserélni, mert a régi bowden végig tele volt szürke ragadós szmötyivel amit még a WD40 is csak nehezen hozott le (azért bajlódtam vele, mert a kirojtosodott végét levágve még jól jöhet tartaléknak), és ez valószínű nem volt más mint a markolatról levált gumidarabok az izzadságommal és esővízzel kevert egyvelege volt. Amit nem lenne jó, ha az új bowden is megkapna, ezért lecseréltük a már félig amúgy is elfoszlott markolatot. :) Hiába, megette a 3 év és 8 hónap masszív használat, meg a 34-5 ezer kilométer. :) – Árpi)

Tádá! A rakott krumpli! Nagyon finom lett! Sikerült pont jó kolbász/virsliféleséget vennem hozzá, így az ízhatás tökéletes lett. Azt viszont mondjátok meg nekem, hogy ti hogyan oszlatjátok el szépen azt a kis adag tejfölt a tetején, hogy szép legyen? Nekem felkapkodja a krumpliszeleteket, úgyhogy nem kenem el, csak odacsorgatom. (Tényleg baromi finom lett! – Nem csak azért, mert a costa ricai tejföl egyszerűen isteni! – Hanem azért, mert az én kis feleségemnek van hozzá érzéke! :) – Árpi)

Másnap minden rendben ment, szépen elindultunk, nem is volt gond. Árpi nagyon dícséte az új váltókábeljeit, hogy milyen simán és szépen vált vele. Mikor újra felkanyarodtunk Renee munkahelyéhez, hogy újra, de most már tényleg elbúcsúzzunk, nem találtunk ott senkit, úgyhogy csak továbbindultunk. Úgyis tegnap már elköszöntünk, ez most csak udariasságból lett volna.

Jogos… :) (“Ha már káromkodsz, használd a saját nevedet. -Isten”)

Talán bikaviadalnak építik ezt a lelátót?

Ez nagyon tetszett. Egyszerre vicces és egyszerre, valahogy, nem is tudom, olyan szomorú. (“Dudálj, ha szereted Jézust, sms-ezz, ha találkozni akarsz Vele.”)

Gyönyörű sárga hullámzó fű, olyan szép!

A műalkotás címe: “dárdás ember” Tökéletes darabja a táblagyűjteményemnek, bár a fejlámpás bolgár tehenet semmi sem múlja felül.

Írány Nicoya. :)

VÉGRE! Hugo de cana – cukornádszörp! Bár nem a frissen préselt fajta, hanem úgy hozta kancsóban az öreg, de azért így is jó volt. Mivel így sűrűbb volt (ázsiában a préseléskor átcsurgatják egy jégtömbön, így hűtik és higítják is egyben), eléggé durva cukorbombát jelentett és szörnyen édes is volt, sajnos nem esett olyan jól, mint az ázsiai verzió. De a bácsi, aki adta, nagyon kedves volt. Kaptunk tőle egy-egy csavarva hámozott narancsot, meg egy pohár narancslevet ajándékba. Úgy tűnt, azt hiszi, nem láttunk még ilyen nyomógépet, amivel kipréselik a narancsot, mert úgy invitált, hogy próbáljam ki, biztos más turistáknak ez jó fotózkodási lehetőség.

A csíkhámozott narancs. Krumplipucolásra is jó lenne.

(Mikor elindítottam a videófelvételt, még nem tudtuk, hogy a bácsi nekünk szánja a két narancsot! :) – Árpi):

Na és akkor itt történnek a csodák.

Nicoya határában betértünk egy Palí-ba, vásárolni. Próbáltam úgy összeszedni a dolgokat, hogy minden olcsó legyen, de mégis valami mást is együnk. Próbálok változatosságot csalni a lepény-tejföl-kukorica háromszögbe, tejföl helyett krémsajt, pluszként uborka, kukorica helyett felvágott. Most a halkonzerv volt soron, bár tény, hogy a túlhalászás miatt nem kéne támogatni a tonhal konzerveket. Ígérem, többet nem veszek. Beszabadult egy busznyi turista is a boltba, így a 10 percesre tervezett vásárlás háromnegyed órás lett, mert sorbanálláskor az előttem állót nagyon tökölődve szolgálták ki, majd közölték velem, hogy ez a kassza most bezár, álljak át máshova. A másik kasszánál sem sietett a hölgy. Igazából a bosszúságon túllépve nagyon szórakoztató nézni, hogy mennyire nem hatékony, ahogy itt dolgoznak az emberek. Ez a laza életérzés része talán, nem tudom. Amit 2 mozdulattal lehetne megcsinálni, azt 5 vagy 6 mozdulattal teszik, sóhajtoznak, hogy hogy elfáradnak, viszont cserébe mosolyognak rád, és a mosolyuk őszinte. A halkonzervet rossz áron adták el nekem, nem az új, akciós áron, így újabb tökölődést mosolyoghattam végig. A vétkes halkonzerv negyed óra alatt 5 ember kezét jára meg, közben rengeteget beszéltek, mire kitalálták, hogy az eredeti kasszából adnak nekem plusz visszajárót, cserébe alá kellett írnom valami papírt. Árpi ekkor tűnt fel a bejáratnál (addig kint őrizte a bringákat), hogy mi a szösz van már. “Te ezek olyan töketlenül bénák, hogy az eszem megáll” – mondom Árpinak, nem kiabálva, de erős hangerőn, mivel még jópár lépésre volt tőlem. “Ti is magyarok vagytok?” – szólal meg mögöttem egy hang. Na még jó, hogy nem tettem hozzá más cifrább jelzőket a mondandómhoz. :)) Mindjárt elszállt a mérgem, és meglepődve fordultam a hang irányába. Bár annyi csodát átéltünk már ezen az úton, de az ilyen találkozásokon mindig meglepődünk! Csaba is a turistabusszal van. Ez valami együtt utazunk, együtt főzünk féle út, több doboznyi ételt vásároltak össze és tették be a kisbuszba. Az utasok hangulata nagyon kellemes volt, vidáman csevegett mindenki, látszik, hogy már összeszoktak és jól érzik magukat. Mi Csabával a bringák mellett beszélgettünk és kérdeztük ki egymás, hogy ki mit csinál itt és hogy került ide. Képzeljétek, annyira megtetszett neki, amit csinálunk, hogy kitalálta, szeretne minket támogatni. Adott nekünk 60 dollárt, mi pedig nem tudtuk, hogy hogyan köszönhetnénk vagy hálálhatnánk meg neki. (Pár perce ismert csak minket és csak néhány mondatott váltottunk vele, és mégis… Igazából nagyon tetszett a bizalma és az ajándéka, de ugyanakkor még mindig nagyon zavarba is jöttem tőle, pedig azt már a könyvből – még mindig: Megszentelt Gazdaságtan, már 91%-nál járok – is megtanultam újra, hogy ha adnak, akkor azt illik elfogadni, mert különben megsértenénk vele az ajándékozás és a barátság láncát. – Árpi) Három napot adott hozzá az utunkhoz, de ha csak az étkezést nézzük, még többet is, hiszen a 11 dollár / nap / fő az csak az átlagolt szám, nem költünk ennyit naponta, viszont ha fizetünk a szállásért, alkatrészt veszünk, vagy egy repjegyet vagy új kamerát, az is beleszámít. Ilyenkor mindig szégyenlősek leszünk és nagyon fura és idegen érzés így adományt kapni, ha eladjuk a naptárat, akkor ott a naptár, a képeslapért kapunk adományt, akkor ott a képeslap, most viszont pusztán a tény, hogy tetszik neki az, amibe belefogtunk, és pénz formájában kapunk támogatást, ez mindig fura. Ha szállást kapunk, vagy ételt, az teljesen más. A pénzhez, mint olyanhoz kötődik valami fura érzés. Plusz a hála, hiszen ezzel olyat kapunk, ami segít minket tovább menni és hozzátold a nászutunkhoz pár napot. Ha ezt olvasod, mégegyszer nagyon nagyon köszönjük, Csaba! Igazából nem is tudom, hogyan lehet ezt a sok jót, ami minket útközben ér, mind meghálálni?

Megérkeztünk a nap végére, 104km a mai napra! Ennél a templomnál kerestünk menedéket. Szombat lévén bent hölgyek takarították a templomot vasárnapra. Kérésünkre egyikük, Cecilia azt mondta, náluk alhatunk a garázsban, persze várnunk kell, amíg befejezik a takarítást. Két pohár kólát, meg kekszet kaptunk tőlük, mivel látták, hogy nagyon meg vagyunk makkanva.

Balról: Alex, Cecilia és a gyermekeik. Megengedték, hogy a tűzhelynél megmelegítsük a lepényeket, aminek a vége az lett, hogy együtt vacsoráztunk. Nagyon kedvesek voltak, sokat nevettünk, mókás “Spanglish” (nem füvescigis, hanem spanyol-angol keveréknyelv féle) beszélgetést folytattunk, és nagyon jó volt érezni, hogy egész jól hablatyolunk spanyolul, ez haladás, hogy ketten együtt összeadva el tudunk csevegni a vacsoraasztalnál az amúgy angolul inkább nem beszélő vendéglátóinkkal.

Ezeket a virág meg pillangó díszeket Cecilia készíti, így felhasználva az amúgy szemétbe kerülő műanyag palackokat. Nagyon bájos! :)

Itt aludtunk. Árpi mindig ráfekszik a matracokra, miután felfújtam őket, pedig tudja jó, hogy segítenie kell a szúnyogháló felrakásában (egyedül is megy, de sokkal könnyebb ketten). Az ő baja, szerintem nehezebb felkelni a matracokról, mint várni egy picit, feltenni a hálót, aztán berogyni a matracokra. Igaz, a mai nagyon hosszú nap volt, nagyon fáradtak voltunk…

Alex ilyen betűkirakó munkát (is) végez. Ez volt az egyetlen feltétel a garázsban alváshoz, hogy nem kavarhatjuk össze a betűket. :) Vagyis ne menjünk neki az asztalnak, ne támasszuk neki a bicikliket, ilyesmi.

Már a reggelizőasztalnál. Nagy örömmel nézegették végig a fénykép-szettünket, ami az esküvőnket, meg a családunkat mutatja be. Ezeket a képeket mindig öröm mutogatni.

Szép ház. Szeretjük látni és megfigyeni a különbségeket régiók és városok között.

Műanyag mulcs. Hogy az a férfi mit csinál ott azzal a dinnyével a vállán, ne kérdezzétek. Tuti nem most szedte.

Ekkor kezdtünk ráérezni a “Pura vida” életérzésre, amikor még a tejesember is így köszönt nekünk. Addig azt hittük, ez valami szubkutúra, vagy csak fiatalok közötti szleng, esetleg csak a turistákat szédítik vele, de nem. Tényleg. Pura vida!

A komptól mintegy 20 km-re összefutottunk egy csapat bringással, akik nagy lelkesen integettek le minket az útról. Az egyikőjük japánokat meghazudtoló módon kattogtatta a mobiltelefonján a fényképező-gombot, ez nekem elég zavaró volt. Mit kezdenek az emberek ennyi fényképpel? Hova teszi? Feltöli facebookra? Kinek van türelme ennyi képet átnézni? Olyanoknak, akik nem is találkoztak velünk, 80 fénykép nem sok? Egy másikuk elmeséte, hogy találkoztak egy magyar-francia párossal. Sajnos nem kaptunk azóta sem kontaktot hozzájuk.

A nagy fa. Elképesztő, nem?

Fel is lehetne rá mászni, igazi játszótér az ilyen.

A komphoz menet.

“Tyű, na ilyet se láttam még!” Nem csak Costa Ricára jellemző, hanem már pár ország óta rendszeresen halljuk, hogy erős kurjantásokkal, füttyökkel, kiáltásokkal “szólnak oda” egymáshoz az emberek, és ezt mi is megkapjuk. Olyan hangokat tudnak kiadni, hogy ha akarnám, se tudnám utánozni. Bezzeg a hűvös, illedelmes Európában! :) Itt ha a barátod elbiciklizik a házad előtt, odaüvölt, hogy “héééha”, te visszaintegetsz, ő is integet, és ennyi. De a hangerősség, az már illetlen európai füllel.

A túloldalt vártunk, mivel Selenia azt mondta, értünk jön. Mikor megérkezett, vidáman, energetikusan kipattant a kis terepjárójából, és én egyből tudtam, vele nagyon jó lesz. Olyan kisugárzása volt, hogy csuda, az a típusú ember, akit egyből megszeretsz és azonnal felvidít. Nem bántunk, hogy autóval megyünk, bár tényleg nem lakott messze a kikötőtől, mintegy 15 km-re. Hú, az igaz, a végén, közvetlen a háza előtt 1-2 km-rel olyan kaptató volt, hogy csak pislogtunk, és mondtuk egymásnak, hogy bizony jó, hogy értünk jött és nem kell ezt tekerni. Mit tekerni, tolni… A háza pedig csudaszép. Hihetetlen, hogy gyermekorvosként, állami kórházban (tehát nem magánpraxisban, hanem a TB által finanszírozott kórházi keretek között) ilyen szép fizetés kap, hogy ezt fenn tudja tartani.

Nagyon finom étellel várt minket, rég nem ettünk ilyen jót! A mosógépben meg már megy a mosás, nem nekem kell kézzel, csudajó!

A “zacskós kávé” – helyi specialitás, elvileg csak itt, Costa Ricában van ilyen. A tetején egy szövetzsák, vagyis kávéfilter van, abba töltöd bele a forró vizet, az pedig lecsurog a kancsóba. Az ízeket lehet fokozni, ha a már átfolyt kávélevet újra visszatöltöd, és újra lecsurgatod.

Selenia vicces macskája. Mióta ivartalanította, már nem olyan aktív, csak ül és nézi a fennségterületét. Előtte állandóan véresen, sebesen jött haza az éjszakai portyákból. Elég aktív kandúr lehetett.

A béna-kalács. Ne is mondjatok semmit. (Aki nem látná: nem kelt meg. Azért finom volt, érdekes, erős íze lett.)

Másnap zuhogó esőre ébredtünk. Ezt az ázott papagályt a teraszról fotóztam le.

Fakopáncs. Ez a nőstény lehet, mert láttam ugyanilyet, csak piros volt a feje teteje.

Eredetileg két éjszakát maradtunk volna, de mivel a szétszakadt Árpi váltóbowdenje, ezért csúsztunk egy napot. Viszont Selenia volt annyira kedves, hogy felajánlotta, maradhatunk nyugodtan tovább, csak ő nem lesz itthon, mivel dolgoznia kell menni. Délre ment, és másnap reggel hétig volt bent. Ez azért húzós. Közben anyukájával, meg a házinénivel maradtunk otthon. Anyukája azért volt most itt, mert elkapott valami betegséget, és infúzión kapja az antibiotikumot, és amíg lejár a kezelés, a lánya gondoskodik róla, hogy minden rendben menjen. Megérkezésünkkor még az apukája is ott volt velünk, de ő visszautazott, mert kezdődött a hét, és neki is dolgoznia kellett mennie.

Csudálatos reggeli! Ugye mire képes az ember, ha van rendes konyhája és szép tányérja?

A terasz.

A “sosem úsztunk benne és nem értem miért nem” úszómedence.

Szép naplemente, Selenia házából fotózva.

Történt 2015. február 6-tól 9-ig. Bicikliztünk 8, 104 és 39km-eket. Megírva február 22-én.

“Csak úgy tudhatod meg, mekkora nagy mázlista vagy, ha elindulsz kipróbálni a szerencséd! :)”

A twizel-i kempingben reggel nagy hidegre ébredtünk. Nem volt olyan szörnyű, mint anno egyszer Kínában, de azért éreztük, hogy fázunk néha. Jó néhány réteg ruha rajtunk volt, és a hálózsákok belsejében még a Zita által varrt betétekbe is belebújtunk. Talán ennek köszönhető, hogy most kisebb kellemetlenségekkel, de átvészeltük a reggeli fagyot. A mechanikus hőmérőnk Kína óta már tönkrement, de a hideget az nagyon jól mutatta, hogy amikor kinyitottuk a sátorajtónkat, azt úgy tudtuk kihajtani, akárcsak egy merev faajtót egy házban, ugyanis mindkét oldalt vékony jégréteg fedte.

Kívül-belül vékony jégréteg borította a sátrunkat

Így volt ez az egész sátorral is, a lebontása alatt majd szétfagytak az ujjaink és rengeteg jeget leráztunk róla. Sajnos azóta sem volt igazán alkalmunk kiszárítani, de ezt remélhetőleg hamarosan meg tudjuk tenni. Az összepakolás után bevettük magunkat a konyhába, ahol felmelegedtünk és megreggeliztünk, illetve elintéztünk néhány gyors e-mailt.

You must be really optimistic!

Csak kibiciklizni a főútig, már ez is gyönyörű volt, csodaszép hófödte hegycsúcsok tarkították a látóhatárt, és végre kezdett felszakadozni a tájon a köd, és újra a napfény vette át felette az uralmat.

Erre a képre rámondhatnátok, hogy Na, ezek is csak pár száz métert bicikliztek, hogy meglegyen a fotó, aztán… Nana, nem lövöm le előre a poénokat! :)

Így ismét napsütésben állhattunk az út szélén. Alig hogy megrajzoltuk a tegnapi CH/CH (vagyis Christchurch) mellé a N, vagyis North nyilas táblánkat, megállt egy autó. Így az „Auckland”-et már nem sikerült megfesteni, pedig nagyon gondolkodtunk rajta, hiszen ezen biztos mosolyogtak volna az autósok, legalábbis mi poénnak véltük elkészíteni a táblát, ami végül nem történt meg. Auckland Twizel-től talán még légvonalban is legalább 1000km-re van…

Embereink jólelkű hippik voltak, de sajnos túl kicsi autóval ahhoz, hogy a bringákat is be tudjuk szuszakolni, így egy nagy hálálkodás után elköszöntünk tőlük, és én újabb csacsacsa leckéket vettem Zitától. Az egyik lépés közben megcsörrent a telefonom. Vincent hívott minket, mikor elmondtuk, hogy még mindig ugyanott állunk, ahol elbúcsúztunk tőlük. Kérdezte, hogy nem pánikolunk-e, hogy még mindig ott vagyunk? Merthogy ő már pánikolna… Mondtuk, hogy nem, de ő már egy kész ötlettel állt elő: ha délig nem vesz fel minket senki, írjunk neki sms-t, és Michelle-el ketten elindulnak, amíg Peter otthon marad a Gym-ben elvégezni a szükséges Workout-okat a muston, és két órával később, mikor ideérnek, felvesznek minket, hogy este 5-re már Christchurchben legyünk. Hát, nem örvendtem az ötletért, de ismerve az öreget, kénytelen voltam rábólintani az önzetlen és nagylelkű ajánlatára. Vince-el nem szabad és nem is nagyon lehet vitatkozni, ha elhatározta, hogy segíteni akar, és mi nem hagyjuk, az… annak nem lesz jó vége! :) Szóval megígértem Vince-nek, hogy délben sms-t küldök neki, hogy mi van velünk. Nem kellett délig várnunk. Már 11 után felhívott, hogy na akkor indulnak, jó? Jó, megbeszéltük azt is, hogy mi tovább stoppolunk, amíg ők úton vannak. Eltelt még kb. két óra, és közben Vince újra hívott, hogy gond van a musttal, maradnia kell, még nem tudott elindulni, elnézést kér. Ennek én igazából örültem, nem akartam, hogy egy 82 éves öregember miattunk levezessen egyetlen nap alatt 1000km-t, még aggódtam is érte, hogy mi van, ha valami balesetet szenvednek, csak miattunk… Ezért aztán Zitával már néha ugráltunk az autóknak: „Vegyetek fel! Vegyetek fel, nem tehetitek ezt egy öregemberrel, vegyetek már fel, különben Vince értünk jön, amit nem szeretnénk!” – Nem azért, mert nem kedveljük, nagyon is bírjuk az öreget, csak épp túl sok, amit megtesz értünk. Szóval így drukkoltunk, és közben Vince megint felhívott minket. Miközben beszéltem vele, egy apró campervan, vagyis egy lakóautónak átalakított mikrobusz lefékezett mellettünk a porban. Zita már futott is hozzá, én közben mondtam Vince-nek, mi történt, és megígértem, hogy beszámolok majd hamarjában a fejleményekről neki, de most le kell tennem.

Emberünk kiszállt az autóból, ránk nézett, majd a csomagjainkra, és valahogy így kezdte: „You must be really optimistic! Hitchhiking with two recumbent bicycles (hoppá, egyből tudta, miféle bringáink vannak – ezek szerint bringás!) and with these huge piles of luggage, you are really crazy! If I don’t come, nobody every going to take you” – Magyarul: Ti aztán optimisták vagyok! Két fekvőbringával és ennyi rakás holmival stoppolni, őrültek vagytok! Ha én nem jövök, soha senki nem vesz fel titeket… – folytatta, mire én rávágtam, hogy „De jöttél!” – ezt csak azért mertem megengedni, mert emberünkről, akiről időközben kiderült, hogy Alan-nek hívják, látszott, hogy majd annyira örül nekünk, mint mi őneki. Ami nagy szó, mert mi biza nagyon, de nagyon örültünk neki, azt elhihetitek! :)

A bringák pont befértek, csak a kislétrát kellett feldobni a felső ágyra

Igazából már a pakolás alatt látszott, hogy mindkét fél alig várja, hogy meséljen egymásnak. Mert hát a bicikliket vagy 10 percig tartott bepakolni, na nem azért, mert nehezen fértek be (pont frankón befértek), hanem mert közben már elkezdődött a diskurzus. Ami, ahogy végre bepattantunk az autóba, úgy hágott csak a tetőfokára. Mikor Alan meghallotta e szavakat, hogy Karakorum Highway, meg Pamír, és ezek, teljesen kész volt, és erőteljesebben is a tudtunkra adta, hogy teljesen veszettek vagyunk. De ne a mi történetünket ragozzuk, hanem meséljük el egy kicsit az övét. Az első, amit elmesélt, hogy micsoda véletlen egybeesés az, hogy épp most épp itt találkoztunk. Ugyanis ő egyszer felvett már egy hasonlóan elvetemült stoppost, egy amolyan adab.hu borítóképes stoppost, egy fickót aki szörfdeszkával, meg egy csomó egyéb egész halomnyi sportfelszereléssel stoppolt. Ők Alannel aztán nagy barátok lettek, és az emberből később nagyon sikeres, multisport adventure bajnok lett, híressé vált, de Alannel közben elvesztették több 10 évre a kapcsolatot. Most Alan újra felhívta és Queenstown mellett találkoztak, most már üzleti ügyben is, és a meeting e téren is sikeres volt.

Turbulenciába kerül a lakóautónk

Mi közben turbulenciába kerültünk, na nem a campervan-nal, hanem a Csendes-óceán felett valahol az international date line környékén, kb. 2 órányira és 1700km-nyire Aucklandtől ÉÉK-re. :) Ezzel lelőttem a poént, hogy természetesen elértük a gépet. Mondanom sem kell, nagyon élvezem, hogy ezt az útinaplót egy hajóról kezdtem és remélhetőleg ezen a repülőn fogom befejezni. És hogy arról szól, hogy hogyan stoppoltunk keresztül egész Új-Zélandon a kerékpárokkal édes négyesben. :)

A francba, ez nem akarja abbahagyni a rázkódást, és lassan már több aksiidőm marad a netbuksiban mint a hátralévő repülési időnk, ezért inkább folytatom. Szóval Alan Tekapo-ig vitt minket, és útközben odafelé is megálltunk egyszer, csak a mi kedvünkért, egy tó mellett, ahonnan a ragyogó napsütésben rá lehetett látni a Mount Cookra.

Pihenő és nézelőzés Twizel és Tekapo között – Csak a mi kedvünkért

Kilátás az út mellől

A Főző Hegy… Vagyis a Mount Cook a tábolban, 16x zoomol fotózva

Úton Tekapo felé

Tekapo-ban Alan-nel telefonszámot cseréltünk, mert azt mondta, hogy csak a közeli sípályákhoz megy egy meetingre, és attól függően, hogy hogyan mennek a dolgai, lehet, hogy még ma késő délután továbbhajt Christchurch-be, de ha nem ma, akkor legkésőbb holnap. És természetesen elvisz minket szívesen tovább is, sőt, ő igazából Aucklandig megy, csak közben lakóautót cserél majd, mert hát Relocationt végez tulajdonképpen, vagyis napi 1 dollárért „bérli” az üzleti road tripjeihez ezeket a lakóautókat, amiket így valójában a bérbeadó cégnek visz át a következő igaz, nagypénzes bérlőhöz. Egy nagyon jó site, ami összefogja az összes ilyen szolgáltatást (1 dolláros relocationt) adó céget az imoova.com, ahol kanadai, egyesült államokbeli, ausztrál és új-zélandi lakóautók között is válogathatunk.
Alan elviharzott, mi meg ott maradtunk újra az út szélén, de most az eddiginél is szélesebb mosollyal az arcunkon. Újra összeraktuk a bringákat, majd kigurultunk a tó felé a füves mező szélére. Leültünk egy padra, elintéztük az ügyes-bajos dolgainkat, na és közben megírtunk mindent Vince-éknek. Természetesen nagyon örültek a híreknek, „Thank God for Alan!” – írta vissza nekünk Vince. :)

A Péntek kutya és a Hold Tekaponál

Hogy egy kicsit a helyről is írjak, Tekapo egy eszméletlen gyönyörű hely! Amolyan igazi meseszép kis tourist spot, van itt egy tó, amiből kifolyik egy patak. A patak túloldalán, egy félszigetszerűségen áll egy kis kőtemplom, na az a kis épület nagyon oda van rakva! A háttérben havas hegyek, közben a Hold is felbukott mögülük, az egész valóban gyönyörű, alig bírom fotózni.

Tekapo-ban ez a kilátás fogadott minket

Alan erre az erdőre mutogatott, hogy ő ott tervez sátrazni, ha úgy hozzák a dolgai, hogy itt éjszakázik

Elmegyünk enni, most a nagy örömre megengedtünk magunknak egy pékséget, és a boltban is bevásároltunk egy napi élelmet, ki tudja, mi vár ránk az elkövetkező napokban. Alan nem jelentkezett, és lassan sötétedni kezdett, ezért elindultunk az általa javasolt vadkempinges táborhely felé a tó keleti sarka mögé, pont abba az erdőbe, amit annyiszor fotóztam az előbb.

A Hold épp akkor bukkant fel a gerinc mögül, amikor mi a tájat csodáltuk

Ebből a szögből sem csúnya a környék… :)

Útközben megnéztük közelebbről is a templomot és mellette Pénteket, vagyis Fridayt, a kutyát, aki anno egy birkatolvaj szolgálatában állt a környéken, és annyira jól végezte a dolgát, hogy miután a gazdáját már elkapták, ő még mindig tovább terelte a birkákat, hogy elrejtse őket.

Friday, a kutya, és az éppen előbújt Hold

Persze végül őt is utolérte a végzete, de még ma is emléket állít az okos állatnak ez a szobor a Tekapo-tó mellett.

Irány az erdő, a tó sarkát megkerülve

Az erdőbe beérve sátrazni és lakókocsival éjszakázni tilos táblákat találtunk, de hajtottunk tovább. Megtaláltuk a pihenőhelyet, amit Alan említett, az Old Homestead nevet viselte, mert valamikor régen állt a helyén egy ház. De nini, hát itt még WC is van, akkor meg mi a gond? Ahol WC van, ott sátrazni is lehet, hiszen nem kell az erdőbe piszkítanunk. A táblákat meg nem láttuk, már sötétben érkeztünk meg. – Ha kérdezik. De nem kérdezte senki. A pihenőtől beljebb, kb. 200m haladva egy gombákkal benőtt ösvényen, egy tisztás szélén állítottuk fel a sátrat még éppen sötétedés előtt.

Sajnos se este, se reggel nem voltak jó fények a fotózáshoz, de higyjétek el, egy nagyon szép réten sátraztunk! :)

Filléres vacsora a sátorban

Már csak két instant tésztalevest vacsoráztunk, aztán épp készültünk eltenni magunkat a hálózsákba, amikor Alan-től sms-t kaptunk: „I’m on my way” – úton van, írta. 20 perc múlva már a lakókocsijában beszélgettünk iszogatva. Elmesélte, hogy másnap reggel még van egy meetingje a közeli obszervatóriumnál, és ha akarunk, mi is felmehetünk vele a csillagvizsgálóhoz, ami egyébként sok érdekes felfedezést magáénak tudhat, mert errefelé nagyon tiszta, fényszennyezés-mentes éjszakák szoktak lenni. Azt is megtudtuk, hogy a meeting után Christchurchbe hajtunk, és ott egy ennél még sokkal nagyobb, 6 személyes luxuslakókocsit fog átvenni, hogy „elvigye” Aucklandbe. Az üzletéről is mesélt, miszerint pólókat és kiegészítőket készít, álmodik meg termékek, cégek, szolgáltatások mellé, megtervezi, legyártatja, és eladja őket, először természetesen az ügyfélnek, majd vagy ő maga, vagy az ügyfél a „végfelhasználóknak”. Ezt ekkor először még nem teljesén értettük, hogy hogyan is van.

A 6 fős luxus lakókocsi, ami fennhordja az orrát

Másnap reggel, talán a tó közelsége miatt, de egyáltalán nem fáztunk, talán 5 fok is volt, amikor kibújtunk a sátorból. Ahogy megbeszéltük, 8:30-kor összepakolva ott voltunk útra készen Alan lakóautójánál. Újra berámoltunk, de sajnos nem mentünk fel a csillagvizsgálóhoz, mert mint kiderült, annak a szuvenírboltja itt van lent Tekapo-ban. Itt volt egy ismét nagyon sikeres meetingje Alannek, játékokat álmodott és adott el az ügyfélnek.

Ezzel a hangulat is megalapozódott a kocsiban, és már száguldottunk is Christchurch felé. Amíg a keleti part felé hajtottunk, láttunk egy-két szép helyet, majd a nagy főúton, a város előtt egész komoly dugóba keveredtünk.

Ezeken a hegyeken állítólag magán sípályák vannak… :o

On the Road Again – Csak most kicsit másképp, mint eddig

A reptér mellett egy autókölcsönzővel szemben kipakoltunk a fűre, majd Alan elhajtott, hogy autót cseréljen – 15-20 perc, és itt vagyok, köszönt el, mi pedig vártunk. Eltelt fél óra, eltelt egy óra, megettük az összes kekszünket, Alan sehol. Ekkor már késő délutánra járt az idő, pulóvert kellett húznunk, és hát jobb híján vártunk tovább. Másfél óra múlva végre megjelent Alan, elmondta, hogy sokáig tartott az átadás és az átvétel, és még ahogy előzőleg megbeszéltük, a biciklikhez egy a lakóautó hátuljára szerelt tartót is bérelt, ami 50 dollár volt és amit természetesen mi álltunk. Ez az új autó tényleg egy luxusmodell volt, egy Mercedes lakóautó, hatalmas hálószobává alakítható, függönnyel elválasztható nappalival a hátuljában, és az oldalsó ajtóval szemben egy WC-vel, valamint a két hátsó sor ülés mellett hűtővel, tűzhelyekkel, „kemencével” :) pirítóssal, vízforralóval és mikróval szerelt konyhával. De még TV és az egész kocsiban hangfalakkal bíró audiorendszer is volt a járgányban.

Ez a nap, bár az előbb már nekünk is úgy tűnt, hogy a vége felé jár, valójában még nagyon sok hátravolt belőle. Alan megengedte, hogy a vezetőfülke feletti „nyúlványban” aludjunk, ami valójában egy nem klausztrofóbiásoknak tervezett franciaágy volt. Hogy mi mekkora mázlisták vagyunk ezzel a fickóval! :) Ráadásul egészen Pictonig hajtottunk ezen a napon. Útközben felvettünk három 18 éves belga srácot, gap year-en nyomták Új-Zélandot, de már ők is a végefelé jártak, csak pár hetük volt hátra belőle.

Pictontól pár kilométerre egy, a szerpentin melletti kis fordulóban parkolta le Alan a járgányt, itt éjszakáztunk, de előtte még megittunk együtt egy üveg bort és Zitával (vagyis inkább főleg ő, én csak a hagymát vágtam fel és Alant tartottam szóval) carbonara spagettit főztünk a fáradt sofőrünknek.

Carbonara spagetti vörösborral, ez ám az élet kérem! :)

Cozy, ey? Ez itt a nappali, avagy Alan ágya, ő az asztallal aludt :)

2014. május 13-án reggel csupán 7 óra alvás után, de nagyszerűen kipihenve ébredtünk, a kocsi fennhordott orrában aludni sokkal kényelmesebb volt mint az előző két este a sátorban.

A reggeli kilátás a lakókocsiból

Így utaztak a bringák a lakókocsi hátulján

A pictoni tengerpart

Tour of New Zealand prospektus

A reggeli találka – ez kevésbé formális és üzleti jellegű volt, ráadásul bringás emberrel, így mi is a részesei lehettünk :)

Ezen a napon, reggel Alan egy barátjával találkoztunk egy picton-i kávézóban. Az úr nem más volt, mint a Tour New Zealand kitalálója és főszervezője. Ezt a versenyt két évente rendezik meg és egyszerre mind a két szigeten. Az egyik csapat a legészakabbi, a másik a legdélebbi pontról indul el, és ha jól emlékszem, egy hét után találkozik a két banda Wellingtonban, középen az északi sziget aljában a fővárosban. Közben végig együtt grupettoznak a bringások és este is közös szállás van, tehát egy nagy buli az egész, egy hatalmas közösségi élmény, mind profiknak és hobbikerékpárosoknak.

A Cook-szoros, a magyar udvar és a biztos lábakon álló parlament

A hajóra felszállva Alan salesman képességeit is használva megpróbálta feljuttatni a timelapse kameránkat a hídra, de mivel elindult a hajó, erre már nem volt lehetőség eleinte, aztán pedig miután már letettük és odaragasztottuk a legmagasabb, utasok által is látogatható szint elején lévő üvegablakra a kamerát, onnantól már nem akartuk többé elmozdítani.

A fjordok kijáratánál még egy szivárvány mellett is elhajtottunk. Kár, hogy nem alatta, az lett volna csak a timelapse… :) Egyáltalán át lehet menni egy szivárvány alatt? És tényleg kincs van elásva a lábainál? :)

Így néz ki a térképen a hajóút, ezt vette végig a kamera indulás után pár perccel indítva és érkezés előtt pár perccel leállítva

Sajnos az idő nem volt tökéletes, de hát ez van. :) Viszont én közben utolértem azt az időpillanatot, amikor ezt a bejegyzést elkezdtem írni a kompon. Közben, hogy a jelenről is beszámoljak, míg ezt írom, gyönyörű felhők mellett haladunk el 11 ezer méter magasan pontosan az international date line egy olyan kanyarulatában, ahol már tegnap van. De mivel ez a vonal nem egyenes, ezért mindjárt megint holnap, vagyis 20-a lesz. :) Szóval teljes az időzavar a fedélzeten.

Ugráltunk a napok között… Lehet ezért volt akkora turbulencia? Széles volt a dilatáció a nemzetközi dátumelválasztó vonalon! :D

De közben az előttem lévő multimédiás szórakoztató egységből Neil Young szól, és megszűnt a turbulencia, így a naplóírásom új lendületet vehetett. :)

A hajón töltött órák nem teltek eseménytelenül, ugyanis kitaláltuk a továbbiakat. Amíg Alan-nek meetingje van a vasútállomás mellett, mi kiszállunk a kocsiból és körbenézünk a városban, hiszen a magyar kertet és a parlamentet még nem is láttuk. Ahogy Alan végzett, felvisz minket Johnny-ékhoz Wainuiomata-ba, ő pedig még ezen a napon továbbhajt az északi sziget közepe felé, ahol mi majd busszal érjük utol holnap napközben. A buszjegy a wellingtoni vasútállomástól egy National Park nevű megállóig mindössze 28 dollárba került fejenként. Ennyit megért nekünk, hogy egy estét újra eltölthessünk a barátainkkal, akikkel a Karácsonyt és a Szilvesztert is töltöttük legutóbb.

A fővárosba szemerkélő esőben érkezett meg a hajónk, és ahogy megbeszéltük, Alan kitett minket, és mindenki ment a saját dolgára. Először a parlamenthez sétáltunk oda, de ahogy a biztonsági őrtől megtudtuk, a vezetett „túrák” odabent 1 órán át tartanak, és nekünk ennyi időnk sajnos nem volt, így ezt most kihagytuk.

A Beehive, vagyis a képviselők háza és a parlament

Azért kívülről megcsodáltuk a „Beehive”-nak, vagyis méhkasnak becézett képviselők házát, ami ahogy sokaknak, nekünk is furcsán festett a nála vagy száz évvel idősebb szomszédainál, a parlamentnél és a könyvtárnál. Csak pár sarokkal kellett feljebb sétálnunk és ráleltünk a „Hungarian Garden”-re, ahol egy székelyudvarhelyi építésű székely kapu díszíti az apró utcasarki teret, ahová, aki szeretne, a kör alakú tér köveiből lerakhat egy névre szólót magának. Hogy e mögött mi a történet, arra sajnos már nem emlékszem, valószínű minden jó célra adományozó egyén vagy közösség kap egy ilyen névre szóló téglát a téren.

Egy apró térről van szó egy utcasarkon

A téglák

Ez a kis tér adja a kert központját

…és a székelykapu! :)

A térrel szemben volt egy szupermarket, ahová gondoltuk betérünk néhány apró ajándékot venni Johnny-éknak. Ekkor hívott fel minket Alan, hogy a meeting elhúzódik és csak valamikor 5 óra után fog végezni. Jó, ez remek, mondtuk, és már néztem is az órámat: 15:34, még elérjük a utolsó kezdést a parlamentben 4 órakor. Siettünk vissza, átjutottunk a biztonságiakon, és még egy kis időnk is volt a váróban pihenni. Még jó, hogy kicsit előbb jött az idegenvezetőnk, és figyelmeztetett, hogy a körbevezetéshez regisztrálnunk is kell. Megtettük hát, és már indult is a kis hét fős csoportunk. A Beehive-ban kezdtünk egy nagy fogadóteremben, aztán néhány kisebb termet néztünk meg a parlamentben, volt köztük egészen szépen feldíszített is, tele voltak a falak maori fafaragványokkal, gyönyörű volt az egész. Közben persze politikáról is beszélt az idegenvezetőnk, elmondta, hogy itt Új-Zélandon, ha jól emlékszem, 7 párt van bent a parlamentben, és nem nagyon volt soha semelyik 50% felett, és ez mindenkori cél is, hogy így legyen. Nincs felsőház, de minden témának három „reading”-je van, vagyis háromszor beszélik át. Ahhoz, hogy dönthessenek valamiről, nem muszáj bent ülniük, távolról is lehet szavazni.

A termek után lementünk az alagsorba, és itt jött az egészben a legérdekesebb rész, amit már nagyon vártam, és ami miatt tulajdonképpen szerettem volna megnézni a parlamentet. Mivel a könyvtárral együtt két nagyon régi épületről van szó, ezek nem voltak földrengésbiztosak. De a kilencvenes években „felújították őket”, ami azt jelenti, hogy az eredeti kinézetüket megtartva, erősebb falakat húztak fel az épületekben, és az egészet elválasztották az eredeti talapzattól, és közbenső csillapítókat helyeztek be az épület alá. Ezeknek a kőkemény gumi-acél-ólom tartóknak egyenként több száz tonna a teherbírása, és ha jól emlékszem, darabjuk 10 ezer dollárba, vagyis közel két millió forintba került. Ezekből van 1400 az épület alatt, mindegyik 30 centire képes „kilengeni”, amit őszintén szólva nehezen tudok elképzelni, mert az egész brutálisan tömör anyagból van, de hát ha ezt mondják, biztos így van. A technológiát egyébként egy Kiwi építész találta ki, és ma már a világ minden földrengésveszélyes vidékére exportálják. Fotók odabentről azért nincsenek, mert nem szabadott fényképezni.

Egy este Johnny-éknál, avagy ahogy egy közlekedési vállalatnak működnie kell (vagy kéne)

Hála Alan ismét jól sikerült meetingjének (ami ezúttal egy stratégiailag nagyon fontos találkozó volt), megnézhettük a parlamentet, és utána még a boltba is vissza tudtunk szaladni, így vittük Johnny-ékhoz egy kocka sört. Igaz, most csak egy esténk volt együtt, de ez, ahogy vártuk, nagyon jól sikerült. Maria nagyon finom spagettiszószos galuskát készített (ez amolyan újféle találmányuk lehet, olasz-magyar konyha… :) ), és megittunk pár sört és kólát, ki mit. Na és nem maradtak el a nagy beszélgetések és a rikiki parti sem. Mindeközben nekem furcsa érzésem volt, mert belegondoltam, mennyi minden történt körülöttünk és bennünk, velünk, mióta legutóbb itt jártunk Maria, Johnny Marietta és a kis Terence vendégszeretetében. Januárban még úgymond „kezdők” voltunk Új-Zélandot illetően, még minden előttünk volt, minden felfedezésre várt, még minden bizonytalan volt: az, hogy meddig maradunk, hogy merre megyünk tovább, és hogy egyáltalán, kapunk-e munkát és tudjuk-e majd folytatni az utunkat úgy, ahogy azt megálmodtuk. Most, hogy ezen a repülőn ülünk, mindez már biztos, eldőlt, megcsináltuk, átverekedtük magunkat a bürokrácia útvesztőin, legyőztük a munkavízum-szörnyet, munkákat találtunk, dolgoztunk, és pénzt kerestünk, elegendőt a következő – és egyben utolsó – falinaptár kiadásig, ami ha legalább olyan jól sikerül majd, mint az előző kettő, akkor a büdzsét illetően „otthon leszünk”, vagyis hazajutunk. :) Ezt leírni nem tudom, mennyire megnyugtató érzés, és hogy ez a tudat mekkora gondot tüntet el a vállunkról. Az én vállamról legalábbis óriásit. :) Azt hiszem egy hajszálnyit, de csak egy hajszálnyit túl aggódó típus vagyok e téren, túl sokat aggódom a jövőn, amit nem kéne, mert hát eddig is szépen megoldottunk mindent és mindig lett valahogy, nagyjából mindig jól. Tervezni, szervezni, álmodni azt kell, de aggódni, azt azt hiszem nem kéne annyit, amennyit teszem. Elvégre most repülünk Hawaii-ra, a nyugati társadalom által legszebb, legjobb, legnagyobb paradicsomnak és álomszigetnek tartott helyre. :)

Később utolért minket az éjszaka az égben…

Ha ezt valaki elmondja nekünk induláskor, vagy akár csak fél évvel ezelőtt, valószínű kinevettük volna, vagy megkérdeztük volna, hogy mit szed, és mi is kértünk volna belőle. Hát ember, Hawaii az egy drága hely, budget-világjárók nem mennek arrafelé! :) Hát, a végén kiderült, hogy a fenét nem, ha arra olcsóbb átkelni a Csendes-óceánon, akkor arra megyünk. :) Zita sem panaszkodhat, két hét Bali, és most két és fél hét Hawaii, mindezt egy nászútban… :) Persze meg kell dolgoznia mindezért egy ilyen őrült mellett, mint én, most pl. azt eszeltem ki, hogy felbiciklizünk/túrázunk a 4200m magas Mauna Kea-ra a Nagy Szigeten. Ha sikerül… :) Majd meglátjuk, mi megpróbáljuk, ahogy szoktuk, aztán majd meglátjuk, ahogy az lenni szokott! :)

Visszatérve Johnny-ékra, a kis Terence azóta már nem csak kúszik, hanem mászkál is, és már új szókincse van: a „Hiuó!”, vagyis a „Here You Go!”, a „Tessék!”, mert hát ezt hallja a legtöbbet az édesanyjától. :)

E labdás játékhoz kalapács is dukált, így Marietta és Terence (főleg Terence!) jó nagy zajt tudtak vele csapni… :)

A macska is nagyott nőt, mióta utoljára láttuk :)

Reggelizés

Közös búcsúfotó

A macska is nagyot nőtt, ámbár Terence-el nem kerültek közelebbi barátságba, csak Mariettával. :) Johnny és Maria azóta is verhetetlen rikikiben és egy változás az életükben, hogy most Maria van otthon a gyerekekkel, és Johnny hamarosan buszsofőr lesz Wellingtonban. Már a tanfolyam vége felé jár, de még csak üres buszokat vezet, persze mindezt már fizetésért.

Johnny egy egyszerű, csak autókra érvényes jogsival kezdte a buszsorfofőri karriert: jelentkezett, és többszöri tesztek után kiválasztották – most tanul buszt vezetni

Mesélt az itteni közösségi közlekedési morálról is, ami nagyon tetszett. Itt kb. 1%, ha bliccel, csak az első ajtón lehet felszállni, mágneskártyát kell lehúzni, és a rendszer a zónák szerint mindig csak annyit von le amennyit utazol, illetve ha ilyened nincs, akkor a sofőrnél lehet jegyet venni, de persze utóbbi kicsit drágább, mint a kártyás megoldás. A buszokon GPS van és olyan nemtudommilyen nevű rendszer, ami mindent figyel a buszon és küldi az adatokat egy központnak, mint a Forma1-ben, így ott előbb tudják, ha valami baj van a járgánnyal, mint a buszvezető. Az utasók bátorítva vannak arra, hogy visszajelzéseket küldjenek a társaságnak a buszvezető magatartásáról, és ezt meg is teszik. Nem csak negatív dolgokra kell gondolni, ha egy sofőr kedves és előzékeny volt egy utassal, vagy ügyesen oldott meg valamilyen szituációt, ezt is jelentik az utasok a társaságnak és ilyenkor az adott pilóta a hét végén bónuszokra, magyarán prémiumra számíthat. A vezetőknek mindenkor kedvesnek kell lennie az utasokkal, és ha valaki pár cent vagy dollár hiányában tudja csak megvenni a jegyet, fel kell engedniük. Az ilyesmit csak akkor kell jelenteni, ha valaki rendszert csinál belőle. Ha gyerekek randalíroznak a buszon, kedvesen megkérik őket, hogy hagyják abba, mert ezzel veszélybe sodorják magukat és a többi utast. Ez általában működni is szokott, ennyi elég. A társaságnak tavaly 5 milliárd dollár profitja volt. Ilyenkor elgondolkodok azon, hogy nem lett volna-e jobb nekünk, ha 20 évvel ezelőtt a BKV egyszerűen csak csődbe ment volna, és az összeomlását követő káoszból így kinőhetett volna valami, amit nem kell államilag támogatni, ahol verseny van az utasok kegyeiért és pénzéért, ahol mindenki jól jár, ahol nem lehet bliccelni, ami valahogy úgy működne, ahogy kéne neki, ahogy itt Wellingtonban tud. Na, jó, ezt a lemezt úgyis mindenki ismeri, úgyhogy nem folytatom. Remélem, az én generációm még megéli, hogy egyszer olyan világ lesz Magyarországon is, ami így működik. És nézzük a dolgok jó oldalát, lehet, hogy a BKV koszos és drága, de legalább van! :) Vannak városok a világban, ahol szinte nincs tömegközlekedés, vagy ha van, azt riksások százezreinek káosza alkotja.

Asztalod, széked… De az otthon, vagy valami más…

Másnap reggel úgy volt, hogy 8:30 és 9 között, a NakedBus-unk indulása előtt találkozunk egy kedves magyar wellingtoni családdal (nekik is van téglájuk a magyar kertben), de mivel reggel az autópályán dugóba kerültek, így sajnos öt perccel elkerültük egymást. Nekünk fel kellett szállni a buszra, ami 9-kor elindult Ghandi szobra elől a pályaudvar mellől, ahová ők csak 9:05-kor érkeztek meg. Néha ilyen az élet, de ez egy kicsi világ és az élet hosszú, úgyhogy még talán valamikor, valahol találkozunk! ;)

Gandhi a wellingtoni vasútállomás előtt

A buszon semmi izgalmas nem történt, szerkesztgettem befelé a blogra az előző bejegyzést, mert azt azért jó ha tudjátok, hogy egy dolog megírni ezeket a sorokat, és aztán még egy, legalább ugyanilyen hosszú ideig tartó, de kevésbé élvezetes dolog kiválogatni, átnevezni, leméretezni a képeket, feltölteni őket a videókkal egyetemben, aztán mindezt szépen beágyazni kézzel egy HTML-kódolt szövegbe. Ami azért jó, hogy én így csinálom, mert offline tudom csinálni a munka nagy részét, és mivel már megvannak a szép kis twizel-auckland-jeim EditPlusban, egyben így a leggyorsabb is.

A nagy buszról egy helyen át kellett szállnunk egy mikrobuszba, melynek az eleje kísértetiesen emlékeztetett engem valamire. Ez is egy ugyanolyan járgány volt (vagyis az alapja-eleje) mint Alan legújabb 1 dolláros lakóautója, ugyanaz volt a műszerfal design-ja, ez is egy merci volt. Az egy dollár egyébként túlzás, mert Alannek még kb. 2-300 dollárt ki kellett perkálnia mindenféle út és egyéb adókra, de persze mindez még így is nagyon megérte neki, mert egy ilyen járgány amúgy egy napra kerülne ugyanennyibe.

Füstölgő vulkánok mellett haladtunk el

Egyszer letértünk egy “zsákutcába”, hogy ennél a szállodánál tegyünk ki néhány utast

Mikor a buszunk megérkezett a National Parkba, az ismerős nagy fehér autó már ott állt a FourSquare szupermarket előtt, ahol egyébként Alannek épp meetingje volt a tulajjal. :) Természetesen ismét sikeres. :) Idefelé jövet egy óriási fehéren füstölgő, hófödte vulkán mellett haladtunk el a mikrobusszal, ez gyönyörű látvány volt, de aztán sajnos már sokat nem láttunk a tájból, mert miközben Alan hajtott, ránk sötétedett. Őrült barátunk egész Auckland határáig fölhajtott, talán 80km a város előtt állt meg tábort verni egy dombtetőn. Kérdezitek, hogy akkor már miért nem hajtottunk „haza” egyből a városba, hiszen ekkora táv autóval jó esetben már egy óra sincs. Ezt a kérdést mi is feltettük Alannek, és a válasza az volt, hogy mivel az autót kifizette egy extra napra is (ez 75 dollár általában), ezért ezt szeretné még kihasználni és egy kicsit még távol maradnia az otthon rá váró gondoktól, és még egy napra „hippi” életet élni. Ezen egy nagyon nagyot nevettünk is, mert ő úgy gondolta, hogy fel se hajtja az asztalt hátul hanem csak elüldögélünk a king size ágyán borozgatva az este, de mivel én ugye, mint már tudjátok, hogy asztal és szék mániás vagyok, én (és egyébként Zita is) vágytunk egy kis effajta kényelemre az ultimate hippilét után, ha már itt van, és olyan szupin el lehet süllyeszteni az ágyat és fel lehet szerelni az asztalt, akkor használjuk ki. Tetszett Alan-nek ez a kompromisszumos megoldás, és egy fantasztikus estét töltöttünk el az asztal körül ülve. Ma Alan három napja hűtőben tárolt lazacának felét ettük meg főtt zöldségekkel, és mindeközben a gyönyörűen szóló autórádióból már nem az amúgy nagyszerű, de számunkra már unalmassá válni kezdő Fleetwood Mac szólt, mint két nappal ezelőtt Picton mellett, hanem válogattam különböző slágereket a 60-as, 70-es évekből. Na ez Alannek nagyon tetszett és kis híján táncra perdült a serpenyőben sercegő lazac felett. :)

Alan a lazaccal

De ez még hagyján, de micsoda történeteket mesélt a zenék mellé!

„Old man look at my life, Twenty four and there’s so much more…”

Kölyökként a nyári szünetben egy puccos szálloda földszinti éttermében dolgozott felszolgálóként. Minden szombaton előkelő idős hölgyek bridge-ezni jártak erre a helyre. Az egyik hölgy, aki sofőrrel járt, mindig egy gyönyörű kék, 68-as évjáratú Mercedesszel érkezett. Alannek nem lett volna dolga az ajtónyitás, de átvette e szerepet a kollégától, és amikor az ajtóban köszöntötte a hölgyet, hozzátette, hogy egy nap neki is lesz egy ilyen autója, ha beledöglik is! A hölgy vette a lapot, visszadobta a labdát Alannek, aki ezután dedikált autónyitójává vált a vendégnek.

Amikor a lakóautóba épített trubadurláda a belehelyezett SD-kártyáról Neil Youngtól a Heart of Gold című dalhoz ért, Alan felugrott az asztaltól, és mintha csak valami megszállta volna, lelkesen magyarázni kezdett, hogy van egy története, ami, ha nem vele történik, nem hiszi el, de vele történt meg, és teljesen hihetetlen, de igaz. Ahogy elmesélte az egészet, mindjárt jobban érteni kezdtem azt a fajta spirituszt, ami barátunknak minden nap lángolt amíg vele voltunk, és amit egyszerűen csak úgy tudnék megfogalmazni, hogy „ő egy igazi őrült!”, de természetesen a kifejezésnek csakis legeslegjobb értelmében.

Alannek 23 éves korában nagyon súlyos rákja volt. Nem tudom most visszaidézni a rák típusát, de legyen elég annyi, hogy ugyanaz a fajta rákja volt, ami később Lance Amstrong-nak is. Az orvosok azt mondták neki, hogy 90 nap múlva 95% hogy halott lesz. Mivel kerékpárversenyző is volt fiatalon, ezért nagyon jó kondiban volt, és így a legdurvább dózisú kemoterápiás kezelést kaphatta. Ez egy újfajta kezelés volt, ami ekkor még csak kísérleti stádiumban volt. Később Armstrongot is ezzel kezelték, de akkor, amikor Alan kapta a kezelést, ő része volt az első 600 kísérleti kezeltnek, és olyan szereket is beadtak neki, amelyekről később kiderült, hogy igazából károsak és semmi hasznuk a betegség meggyógyításában. A küzdelme alatt három alkalommal került a kemo alatt használt szerek mérgezése által a klinikai halál állapotába, de mindannyiszor visszahozták. Ezek az esetek az agyát is károsították. Hiába mondtam neki, hogy ez szinte hihetetlen, mert az én szememben ő valaki olyan, akinek nagyon vág az esze és nagyon ügyes, okos ember, ő elmondta, hogy tudja, milyen volt előtte, és milyen azóta, és bizony ezeknek az oxigénhiányos állapotoknak hatása volt az agyára. Talán az van-e mögött, hogy az egy dolog, hogy valakinek mennyi esze van, és az egy másik, hogy mennyit használ belőle!? :)

Amikor Alan felébredt az utolsó ilyen mérgezésből, iszonyú cefetül volt, mint soha előtte és azóta se. Ez a nap pontosan a 24. születésnapján volt. Édesanyja mellette ült az ágyon, és az ébredező fiától azt kérdezte, mit szeretne a szülinapjára. Alan a nagy fájdalmai közepette arra gondolt, egy kis zene jól esne talán, ezért egy rádiót kért maga mellé, valami dallamot a fülébe. Amikor anyukája bekapcsolta a hozott rádiót, Neil Youngtól az Old Man című dal szólt, ekkor kezdődött el benne az a rész, ami így szól: „Old man look at my life, Twenty four and there’s so much more…” – Ekkor Alanben is elkezdődött valami ének, innentől fogva tudta, hogy legyőzi a betegséget, és élni fog.

Kérdeztem tőle, hogy milyen hatással volt az életére ez a betegség, és annak túlélése de nem beszélt egetrengető, világmegváltó dolgokról. Azt mondta, hogy előtte is élvezte és szerette az élete mindenegyes napját, és ezen „élményeivel” mindez csak tudatosabbá vált benne.

Az ágyunk a lakóautó orrában

Reggeli az autó hátuljában

Ez a kilátás a elülső felső ágyakból

Zita mosogat :)

Ezt egyébként mind alá tudjuk írni, Alan egy boldog ember, aki az élete minden egyes napját megpróbálja maximálisan élvezni és megélni. És mindezt nem rest másokkal is megosztani! :) Így például a stopposokat mindig felveszi, és ezen jószokásának köszönhetően most megismerhettük a nem akármilyen történeteit.

„I was very close to get sacked!”

E történeteknek még közel sincs vége, amíg nem fogyok ki a lendületből, elmesélek belőlük még párat. Később, amikor Alan már a pólóbizniszben utazott, az Új-Zélandon turnézó rockbandákkal tartott, megállapodott a rendezvényszervezőkkel és a zenekarral, ők tervezték és gyártatták a pólókat, amelyeket aztán ők maguk adtak el egy kinyitható oldalú furgonból a koncertek után. Így találkozott Alan Iggy Poppal, Mick Jaggerrel, és még sok más rocklegendával. Amikor ezekről a zenékről beszélgettünk, elmondtam neki, hogy szerintem akkor abban a korszakban volt valami a levegőben, valami, ami érződik a zenékben, valami amit nem lehet leírni, megfogni vagy elmondani, valami, amiről mindenki tudja, miről beszélek, aki szintén érzi, amikor ezeket a dalokat hallgatja abból a bűvös időből. Alan is egyből vágta, miről regélek, és abszolút egyetértett, és még hozzá is tette, hogy ez valóban így volt, de ez a dolog azóta elveszett. És valóban, manapság más a zene. De ami akkor született, mind megmaradt, és még ma is hallgathatjuk. A magnó Credence Clearwaterre váltott, a járgány még mindig behúzott kézifékkel állt a dombtetőn, de mi odabent szárnyaltunk a térben és az időben, remek volt a hangulat, felemlegettem a „régi szép időket”, mert bár én még csak 30 (és te jó ég, 3 nap múlva 31…:o) éves vagyok, de nekem is volt ilyen. :) Amikor a Dúddal kedd délelőttönként a dupla angol és a dupla hálózatok óra között átvillamosoztunk a Millenáris Parkba, ahol ő gitározott és CCR-t meg Don McLeantől az American Pie-t énekeltünk, söröztünk és szédítettük a felénk vetődő lányokat. (Szegények… :D)

Don McLean nevére Alan ismét felpattan, ha nem ismerném, azt hinném, megveszett a finom vörösbortól és az őrült jó zenétől. És már mondja is a következő sztoriját! Megint egy hotel halljában, ő nyári munkán fiatal kölyökként. A városban adott koncertje másnapján Don McLean a szobájából leérkezik a hallba, Alan lévén (már ismeritek) tökös fiú, és bár csak egy utolsó inas a szállodában, de nem bírja kihagyni a lehetőséget, odamegy Don McLean-hez, gratulál neki a nagyszerű zenékhez, elmeséli, hogy ő is játszik, kezet ráznak. De várjunk csak, hol az autó? Valahová elkeveredett Don bácsi autója, így ott álldogált az egész bagázs egy nagy rakás hangszer mellett várakozva. Te srác, nincs kedved kicsit zenélgetni, itt ma nem járnak az autók! – Szólt oda Don Alanhez. Így történt, hogy ők ketten együtt jammelgettek a hotel várójában egy jó negyed órát, és közben Alan azon gondolkodott, hogy ezért most tuti azonnal kirúgják, ahogy a híres zenész eltűnt a hotelból, de nem baj, ezért megérte! Alant nem rúgták ki, de saját elmondása szerint „I was very close to get sacked!” – vagyis nagyon közel volt ahhoz, hogy „zsákolják”, vagyis kipakolják neki a holmiját azzal, hogy agyő. Így mondja itt az angol, itt nem „fired” valaki, ha kirúgják, hanem „sacked.” :)

A kék merci, és az álmok, amik azért vannak, hogy valóra váltsuk őket

Ja, és a kék mercire visszatérve. Évekkel később, amikor Alan már túlvolt a rákon és megcsinálta a szerencséjét a pólóbiznisszel, egy autót készült venni. Egy pazar, tengerbenyúló földnyelven fekvő, valószínű sok millió dollárt érő villa pincéjében volt az óriási garázs, amiben több tucat csodaautó állt, köztük az is, amit ő magának kiszemelt. De mire összeszedte a pénzt a kocsira, és elment érte, hogy megvegye, valaki más pont előző este letette ugyanarra a kocsira a foglalót. Mikor már fordult volna ki az álomgarázsból, a szeme sarkából az egyik takaróponyva alól egy ismerős kék színt vélt felfedezni. Megkérte a tulajt, hogy hagy nézze meg a járgányt, és csodák csodájára mit lát? Az idős hölgy járgányát, itt volt ismét a szeme előtt álmai autója, mi több, pontosan ugyanaz a darab, amire anno fiatalon, örök álmodozóként szemet vetett. Persze az első kérdése az volt, hogy eladó-e? A tulaj le kellett hogy lombozza, elmondta, hogy megígérte, hogy ha valaha eladja, akkor egy bizonyos autókereskedőnek fogja odaadni, mert már odaígérte neki. Mit ad Isten, Alan jó barátja volt ez az autókereskedő, így embereink rögtön telefont ragadtak. Alannek elképesztő szerencséje volt, az autókereskedő barát épp nagyon ki volt fogyva a pénzből, így kötélnek állt, gondolván, hogy ha már a közeljövőben úgy se lehet övé az autó, akkor hagy legyen Alané, ha már ennyire vágyik rá. – Mindezt igazából Alan előadásában, egy üveg bor mellett, azon a dombtetőn, a lakóautóban kellett volna hallanotok, elképesztő volt! :) És most vonatkoztasson el mindenki az autóktól, és ne kérdezzétek, hogy ha mi mindig azzal jövünk, hogy egy autó árából utazzuk körbe a világot, akkor most miért jövök ilyen autós sztorival. Nem az autó a lényeg, hanem hogy Alannek volt egy álma fiatalkorában, élte az életét a tőle telhető legboldogabban, ami közben majdnem oda is lett a rákban, a halál torkából tért vissza, megcsinálta a szerencséjét és a végén egyszer csak úgy hozta a sors, hogy ez a kék autó ott volt, és eladó volt, mert még az autókereskedőt is ismerte. A lényeg, hogy az álmok igenis valóra válthatók! :) Az élet pedig szép, főleg hogy tele van ilyen Alanféle figurákkal! :)

A kék autót később egyébként magunk is láttuk, mert Alan a felesége és Zita személyisége, illetve őköztük és miköztünk Zitával annyi hasonlóságot vélt felfedezni, hogy azt mondta, muszáj találkoznunk a párjával is, így egyik szombat este áthívtak minket vacsorára.

Alanéknél vacsorázva

Újabb nagy szerencsénkre Alan (aki egyébként házig vitt minket Aucklandben) csupán 4,3km-re lakott attól a háztól, ahol mi vendégeskedtünk. Így simán csak áttekertünk hozzájuk és még egy nagyszerű vacsora erejéig ismét együtt voltunk, és aztán ma reggel is, mert Alan a nagy terepjárójával kivitt minket csomagostul, dobozostul a repülőtérre. Ahonnan azóta egyébként visszarepültünk az északi féltekére. Ezúttal annyira belemerültem a naplóírásba, hogy elfelejtettük megünnepelni az Egyenlítőn való átrepülést. Mert Zita is valami tévésorozaton kacag. Ezek és a zenék ingyen vannak, csak a mozifilmekért kérnek 10-10 dollárt. Hát ilyen is van, átnaplóírtam magam az Egyenlítőn! :) De ha minden igaz, ezen utazáson még kétszer lesz alkalmunk ilyesmit ünnepelni, úgyhogy nem dőlt össze a világ. Ellenben gyönyörű a naplemente 10600 méterrel a tengerszint felettről! :)

Futások, vacsorák és pakolás Aucklandben

De még mielőtt lezárom e megint ultra hosszúra sikerült naplót, még az aucklandi napokról is meg kell emlékezzek. Virág Zsuzsi hónapokkal ezelőtt írt ránk Facebook-on, és felajánlotta a vendégszeretét. Többen is tettek így, elnézést, akiknél végül nem laktunk és nem találkoztunk, ha lehetne, kettészakadnánk az ilyen helyzetekben, de csak egy van belőlem, meg Zitából is, és mi összekötöttük magunkat. :) Szóval Zsuzsinál és Brandonnál laktunk, ami nagyszerű volt, nagyon jól éreztük magunkat náluk. Brandon, Zsuzsi párja egy újzélandi-malajziai-kínai, akivel Spanyolországban találkoztak. :) Ez a „hovatartozás” ha nem téves így hívni ugye úgy jött össze, hogy ugye ahogy már megtanultuk, Malajzia lakosságának 25%-a kínai származású, ebből a csoportból költöztek át Brandon szülei anno Wellingtonba. Ez így most már a fél világot bejárva számunkra teljesen triviális, de elképzeltük Zsuzsit, ahogy otthon magyarázza a barátainak, hogy a párja egy Kiwi, malajziai kínai származással. Nem kínai. Nem is malajziai… Ő Kiwi, hát nem érted!? :) Bevallom, pár éve még én is néztem volna ezen, de ma már teljesen természetes, hogy valakinek az arca és a bőrszíne kicsit más, és egy másik országból jöttek a szülei ahová a nagyszülei egy harmadik országból vándoroltak. Nem azt mondtam, hogy így kell, vagy ez a természetes, csak hogy ilyen is a világ, ez benne van, ettől is szép, és ez (ma már) teljesen normális. Egy másik vicces dolog volt Brandonnal kapcsolatban, amin megint nagyon jókat nevettünk, az a Tesz-Vesz Város volt. Először is, e könyv megálmodói biztosan nem gondoltak még a vegákra és vegánokra, sőt igazából valljuk meg, elég perverz dolog hogy macskák és malacok a szereplők a könyvben, és az egyik oldalon, ahol az élelmiszerek nevei vannak, van egy hentes is rajzolva, aki szintén egy malac, és aki mellett hatalmas húsok csüngenek. :) De ennél még viccesebb az, hogy ezt a könyvet Brandon kapta Zsuzsi szüleitől, hogy könnyebben tanulja meg a magyar nyelvet. 35 éves kor ide vagy oda, ha nem beszéled az adott nyelvet, egy Tesz-Vesz Város képeskönyv Jolly Joker lehet számodra! :)

Zsuzsi és Brandon, na meg a Tesz-Vesz könyv :) “Térd!” :)

Brandon dícséretére legyen mondta, az alapkifejezéseket olyan jól tudta magyarul, hogy szinte észre sem lehetett venni rajta akcentust. Persze ezek a legfontosabb szavak voltunk, pl. Brandon magyarul köszöntött minket, tudja az italok és ételek nevét, a Köszönöm és az Egészségedre-t, utóbbit többes számban is! :)

Zsuzsiék mellett van egy park, ahová kétszer is kimentem futni, és ezen kívül még egyszer voltunk futni közösen Zsuzsival az egyik reggel ki egy tengerparti parkhoz és vissza. Ez egy hat kilométeres futás volt, ami után rá kellett jönnöm, hogy a 3,5km majd rá a 6km-es kezdés megint túl erős volt. És arra is rájöttem, hogy a futás egy örök szenvedélyem marad, egy olyan Jolly Joker tevékenység, amitől mindig jobban leszek. Ez már valami drog, komolyan, az első aucklandi futásom után olyan jól éreztem magam, mintha valamit beszedtem volna, éreztem hogy nagyon jó volt kicsit végre nagyobb fordulatszámon pörgetni a szívemet, mintha a nagyon pulzusszám átmosta volna az ereimet, vagy mintha megolajoztam, fölmelegítettem volna rég nem használt tagjaimat, egy csuda jó érzés járta át a testemet, és vele együtt a lelkemet is. Mindez persze hátul is ütött, hiszen e jóérzések végett nagyon könnyen túlzásba is viszem a futást, és mivel elszoktam tőle, ez a határ most nem a 15-20km-nél van, hanem már 2-3-nál. Így hamar megpukkanok, és pl. a Zsuzsival futott 6km után annyira kikészültem, hogy délután le kellett feküdnöm aludni, mert semmi más értelmeset nem tudtam magammal kezdeni.

Utca Auckland központjától kb. egy kilométerre… Szokták mondani, hogy Auckland egy hatalmas falu. :)

Nem vágták ki a fát, ott hagyták az utca közepén! :)

És még másnap este is sajogtak a lábaim, de azért tegnap még egyszer kimentem rá futni, és szerintem ha megérkeztünk Hawaii-ra, tudom mit fogok csinálni az első reggel… :) Lesz egy kisebb vulkán pár sarokra a „házunktól”, ami igazából valami felhőkarcoló lesz, mert a vendéglátóink, Laura és John azt írták, hogy a 33. emeleten laknak! :o Egyikünk sem járt még Zitával ilyen magas épületben. :) Ezt is el kell kezdeni. :)

Zsuzsival, Brandonnal és Lajossal

Fagylalt és Cook szoros timelapse, hát kell ennél több? :)

Két este is tartottunk a vendéglátóinknak fényképes élménybeszámolót, ehhez egy szintén bringás magyar volt-kolléga-barát, Lajos is csatlakozott a kis társaságunkhoz. Lángost sütöttünk, majd jött a sztorizgatás, és az egészről egy timelapse is készült, amit az est végén szintén levetítettünk és hát óriási sikere lett. :) Sajnos 860MB nyom a fájl, ezért csak akkor lesz itt a bejegyzésben, ha az USA-ban végre újra ismerni fogják a korlátlan internet fogalmát. :) Ismerik:

Mi volt még? Hmm… Ja igen, megírtunk több tucat képeslapot, beadtuk az adó visszaigénylésünket (142 dollárt kapunk majd vissza, szuper, újabb pár nap a nászúthoz!), elküldtük az aláírt szerződést az ausztrál-kiwi bulvármagazinnak ahol megjelentünk, és még egy csomó más ügyet is elintéztünk.

Sok lapot megírtunk ezen az asztalon Nektek! :)

Szereztünk dobozkat az R&R bringaboltból, mint utólag kiderült, Alan cycling-buddy-jától, és szépen bedobozoltuk a bringákat.

Mivel ilyen túlaggódós vagyok, felhívtam a légitársaságot, ahol elmondták, hogy egy vásárolt feladott poggyász 23kg lehet és egy csomagnak kell lennie, tehát ha négy 20l-es Ortlieb táskát adunk fel, akkor hiába vannak egyenként csak 5,25kg, ha négy darab, akkor az négy poggyász. Ezért aztán lévén csak 2x23kg poggyászt vettünk fejenként (25+35 dollárt) az Air New Zealandtól a 495 dolláros hawaii paradicsomba szóló repjegyünkhöz, ezért aztán vettünk egy kínai filléres boltban ilyen 6 dolláros nagy, de könnyű, vékony zsákokat, amiben ágyneműket szoktak hordani. Mi három-három Ortlieb táskát és a hátsókereket pakoltuk bele ezekbe, így a bicklidobozba mindenestül nagyon könnyen elfértek a most minden eddiginél jobban szétszedett fekvőbringák.

Az egyik Ortlieb-es nagytáska a hátsókerékkel 27kg lett, ezt már nem nézték jó szemmel, 200 dollár túlsúlyt kellett volna fizetnünk, de megengedték, hogy átpakoljunk 3kg ruhát egy ingyenes, „második” kézipoggyászba, ami a sárga hűtőtáskánk lett. Így egyáltalán nem kellett kézipoggyászt fizetnünk. A reptérről még írtunk Vince-nek és a szüleinknek, hogy minden rendben, aztán felszálltunk a gépre, és elkezdtem írni ezt az útinaplót. :)

A repülőn a szokásos biztonsági előadást felszállás előtt nem a sztyuvik adták elő, hanem a képernyőn nyomtak egy vicces kis filmet, amit Zita nagyon ügyesen felvett:

Auckland felülről, felszállás után

Ez talán Devonport is lehet, de nem vagyok benne biztos

Viszlát Új-Zéland, jó volt itt lenni!

Godzilla alakú felhő, biztos az új film tiszteletére! :)

Mivel többször kereszteztük az épp előttünk kanyargó nemzetközi dátumelválasztó vonalat, ezért többször is ugráltunk a napok között, amíg a naplót írtam a repülőn. …és még az egyenlítőt is kereszteztük. Még jó hogy most nem figyeltünk ezekre, ennyi sok vonalra nem is lehet. :)

Mindenki bámult valamit a képernyőn

Pedig sokszor odakint is jó volt a műsor… :) Naplemente 11 ezer méter magasból

Mindjárt megérkezünk a következő helyre. Az USA az utunk 29. országa lesz. Mikor elindultunk, még abban sem voltunk biztosak, hogy akarunk-e ide jönni, nem hogy abban, hogy vajon sikerül-e?

Hát ennyi, megint utolértem magunkat az útinaplóval, juhééé! :)

Történt 2014. május 12. és 20. között, lejegyezve 14-én a hajón és 20-án a repülőn, beszerkesztve 23-án egy 90 dolláros erkélyről. :)

Viszlát Új-Zéland, Helló Hawaii! :) …és köszönjük a nászutat!

Akarom mondani, Aloha, vagy hogyan is mondják, hamarosan megtudjuk, talán még virágos nyakláncot is kapunk, vagy mi a fenét… :) De most beszéljünk inkább Új-Zélandról. Kerek fél évet töltöttünk ebben az országban, amit azt hiszem elfogultság nélkül nevezhetek a Földünk egyik legszebb, legcsodálatosabb, legélhetőbb és legszerethetőbb szegletének. A Kiwik többségében nagyon szeretnivaló népség, vagány, talpraesett, közvetlen, segítőkész banda. Van egy két számunkra mostanáig érthetetlen őrültségük, pl. ez a fagypont körüli hőmérsékletben való rövidgatyában és mezítláb vagy jandalsban (vietnámi papucs, először egy Kiwi kezdte el a nyugati világnak árulni, és ő adta a Japanese Sandalsból a Jandals nevet), vagy legjobb esetben gumicsizmában való flangálás számunkra felfoghatatlan… :) De ezzel együtt is imádnivalóak, még az angoloktól átvett és sajnos máig el nem felejtett, csak forró, vagy jéghideg csapjaikkal együtt is, amelyek egy akkorka, dugó nélküli mosdókagyló felett vannak, hogy oda még a fél kézfejem se fér be – lehetetlenség velük a kézmosás. És akkor itt kb. a negatívumok végére is értünk, ha csak nem kezdeném el szapulni a bürokráciájukat, de ezt nem teszem, mert 1, a végén csak kaptunk munkavízumot, és ez egy csoda, köszönjük! 2, minden szabályt a saját országuk, gazdaságuk és társadalmuk jólétének megtartásához alkottak, amit ha számunkra néha fájdalmas is volt, de meg kell értenünk és el kell fogadnunk.

A táj pedig… Hát hagy ne zengjek tovább ódákat, láttátok a képeinket, láttatok már fotókat máshonnan is Új-Zélandról – Mind igazi, tényleg ilyen szép az ország, semmi sem túlzás, ami Új-Zélanddal kapcsolatban látatlanban a fejedben él, ez tényleg egy csuda hely! :)

Végezetül köszönjük az összes bolond Kiwinek, az összes bürokratának, az összes munkáltatónknak és mindig kedves barátunknak, hogy Veletek lehettünk, hogy segítettétek az utunkat, hogy részei voltatok! Piszok jól éreztük magunkat az országotokban! Köszönjük Új-Zéland! Nem csak, hogy remek 6 hónapot töltöttünk itt (soha ennyit egy országban nem voltunk Magyarországon kívül), hanem ez alatt lehetőséget (pénzt) teremtettünk az utunk folytatásához, ami szintén nagyon fontos volt. Remek élményekkel és nagyon jó érzéssel távoztunk, és reméljük, hogy még vissza fogunk térni egyszer. (vagy többször! :D)

A határátkelés és az új országbeli teendők

Az alcímmel már el is árultam, hogy végül semmi gond nem volt a thai-maláj határon. A thai oldalon a határőr észre se vette, hogy ki vannak lyukasztva az útleveleink, csak beleverte a pecséteket, és már mehettünk is tovább. Ehhez képest a maláj oldal már kicsit izgalmasabb volt, mert ott az első ablaknál értetlenkedve vette tudomásul az ablak mögött ülő határőr, hogy nincs kilépési pecsét abban az útlevelünkben, amelyben a maláj pecsétet szeretnénk – mert az teljesen üres. Most dobtak le minket ide a két határ közé ejtőernyővel, egyenesen Magyarországról!? :) Bezavart minket az épületbe, egy másik ablakhoz, ahol már egy egész csapat kedves határőr várt ránk. Elmeséltük nekik az új útlevelünk történetét, majd néhány jó maláj szó (Selamat Datang – Jó napot! ; Selamat Jalan – Viszlát! ; Trimákászé – Köszönöm!) megkaptuk a belépési pecséteket, és már mehettünk is.

Malajzia a 23. országa az utazásunknak. Be kell valljuk őszintén, nem volt nagyon időnk felkészülni belőle, ezért amikor beléptünk, még nem sokat tudtunk róla. Nem tudtuk, hogy két nagy része van, a „Peninsular Malaysia”, vagyis ez a félsziget, aminek most épp a nyakán állunk, és a Borneó északi részét található területek. Azt sem tudtuk, hogy a lakossága 28 millió fő, és ennek kb. 70%-a muszlim. Annyit tudtunk, hogy egy „liberate muslim” országgal lesz dolgunk Thaiföld és Szingapúr között, és mindennek örömmel és várakozással néztünk elébe az eddigi tapasztalataink alapján.

Ahogy elhagytuk a határállomást, egyből rákezdett az eső. Hamarosan szakadni kezdett, mintha dézsából öntenék. Ezt hála az égnek, vagyis inkább egy benzinkútnak, csak pár percig kellett tűrnünk, mert jött a tető (alatta a kúttal), ami alá be tudtunk állni. Odabent légkondi volt, jéghideg levegő, és ATM sehol. Helyi pénzünk még nem volt, így csak azt ettük, ami nálunk volt. Odakint nem csak mi vártunk az eső elálltára, hanem néhány motoros is. Kuala Lumpurból valók, most hajtanak haza Phuket-ből, egy motoros találkozóról. Mikor kérdeztem, hogy hány nap alatt, csodálkoztak. Mindössze egy nap alatt hajtják le a (ha jól emlékszem) 600km-es távot. Hogy mi ebben az öröm, azt én nem érthetem, de ők bizonyára tudják, érzik – különben nem csinálnák. :)

Az első kisebb településen megálltunk, és itt az út jobb oldalán találtunk egy hosszabb üzletsort. A banknál kezdtünk, felvettünk pénzt, majd abból rögvest megebédeltünk egy sarki vendéglőben. Az étel más volt, mint Thaiföldön, indiaira hasonlított. Eztán jött a posta. Feladtunk Kati néninek innen is gyorsan egy képeslapot, hogy összemérjük a thai és a maláj posta gyorsaságát. Eztán jött a nagy pakolás! A netes ár valósnak bizonyult: innen Ausztráliába feladni egy max. 10kg-os csomag 51 ringgit-be kerül, + 2 ringgit a papírdoboz, de ez együtt még mindig nincs 4000 forint. A csomag állítólag két hónap alatt ér oda, de ez nekünk még teljesen megfelelő, hiszen mi ennél sokkal lassabban érünk oda. És hogy mit pakoltunk a csomagba? Sydney-ig szinte biztos, hogy nem sok szükségünk lesz két hálózsákra, pulóverekre, több réteg nadrágra, vastag kesztyűre, sálra és ehhez hasonló meleg holmikra. Már jó ideje meleg trópusi éghajlaton kerekezünk, semmi értelme ezeket tovább cipelnünk, csak a helyet foglalják a táskákban és lassítják az utunkat. Ennyi pénzért érdemesnek találtuk feladni őket Sydney-be, és ezt most meg is tettük. Egy szép doboznyi cuccot tudtunk kigyűjteni a táskáinkból, összesen 6kg-t nyomtak. Persze még ezután is maradt nálunk hosszúnadrág, túracipő, hosszú ujjú felső és esőruha, na és az egyik hálózsákunkat is megtartottuk.

Ezt az első napot Alor Ster nevű város előtt fejeztünk be. Az eső később többször is eleredt, ilyenkor mindig megálltunk, és megvártuk, amíg alábbhagy. Az egyik ilyen megállásnál egy benzinkúton felfedeztük a helyi csokoládés-mazsolás kenyeret, miközben egy nagyon jót beszélgettünk egy helyi sráccal, aki a motorján ülve ugyanarra várt, amire mi is: hogy abbamaradjon az eső.

Ezek után már nem sok időnk maradt sötétedésig. Egy helyen, ahol az út mentén fényeket láttunk a város után, lekanyarodtunk és megvacsoráztunk. Itt is nagyon kedvesek voltak velünk, a tésztában kisütött hagymadarabokat ajándékba kaptuk elvitelre és ahhoz is adtak tippet, hogy hol táborozhatnánk az éjjel. Sréhen szembe van egy iskola, ott kérdezzük meg, ajánlották. Ezt megtettük, de nem jártunk sikerrel, a portán a biztonsági hölgyek egy mecset felé irányítottak minket. A mecsetnél megkérdeztünk egy kifelé tartó hívet, de ő elutasított minket, mondván, hogy a mecset nem szállásnak van és különben sem vagyunk muszlimok. Maradt a rendőrség, mint C terv. Behajtottunk az udvarra, ahol letettük a bringákat, majd az önnyílós üvegajtó mögött előadtuk a történetünket a légkondicionált teremben a rendőröknek. Titkon reméltük, hogy végre eljön a börtöncellában alvás éjszakája, de nem így történt, a rendőrök telefonálni kezdtek, és szálloda után kérdeztek. Mikor ezt megtudtuk, elmondtuk nekik, hogy nem szállodát szeretnénk, azt találnánk magunk is, azért nem jöttünk volna ide, hanem egy néhány négyzetméteres területet, ahol nyugodtan és biztonságban felállíthatjuk a sátrunkat vagy a szúnyoghálónkat, úgy hogy azzal ne zavarjunk senkit és az éjjel minket se zavarjanak. Ezt megértették, és néhány újabb telefonhívást követően egy civil ruhás rendőrt kellett követnünk. A motorjával elvezetett minket egy Futsal pályához (teremfoci – itt ez a népszerűbb, mert a termekben általában jobb az idő a focihoz, mint odakint – nem olyan forró és nem olyan párás, hanem légkondicionált), aminek a hátuljában néhány szoba is volt, és a telek sarkában pedig egy elhagyatott büfé. Ennek a bádogteteje alá állítottuk fel a hálófülkénket, amíg emberünk frissítőért szaladt el. Nagyon rendes figura volt, elmesélte, hogy ha nem lennének vendégei otthon, akkor most egyenesen az ő otthonához vezetett volna minket. Ott most a vietnami barátai vannak, akikkel Facebook-on ismerkedett össze! :o E történet hallatán én is lendületbe jöttem, és bár már nagyon fáradt voltam, és legszívesebben csak illedelmesen elköszöntem volna az emberünktől, hogy mehessünk végre ledőlni, most nagy mesélésbe kezdtünk. Elmondtuk, leírtuk neki a Couchsurfing-et, meséltünk a saját élményeinkről és mondtuk neki, hogy regisztráljon, mert ez pont neki való és pont arról szól, amit ő is csinál a vietnami barátaival és most épp velünk is: vendégszeretetről és a kultúrák találkozásáról, új, határtalan barátságokról.

Bár annyira nem jól beszélte az angol (mert már elfelejtette az iskola óta – itt ugyanis kötelező második nyelv az angol Malajziában), de azért azt hiszem megértette. Jó volt vele este beszélgetni, még így fáradtan is nagyszerű élmény volt, hogy rögtön az első nap végén ilyen kedves és segítőkész, csupaszív emberrel hozott minket össze az út. Nagy elnézéseket kért, hogy ő elfelejtette már az angolt és hogy most sajnos vendégei vannak otthon, így nem tudott hazavinni minket, de mi megnyugtattuk, hogy ez itt nekünk teljesen tökéletes, és ennél többre nem is vágytunk erre az estére.

Igaz, egy kis áram jól jött volna még a konnektorokba, mert azt nem találtam. Hiába túrtam elő az univerzális adapterünket (23 ország alatt most először volt rá szükség!), azt használva sem gyulladt ki egyetlen töltőnk ledje sem. Vagy nincs itt áram a konnektorokban (amit furcsálnék, mert a fénycső az világít), vagy rossz az adapterünk és hiába cipeltem el idáig otthonról. Ha utóbbi, akkor jól nézünk ki, vehetünk majd újat.

Este nem sokat kellett altatni minket. A bringán hagytuk a táskákat a sátor mellett, és csak az értékeinket vettük magunk mellé, majd eldőltünk a matracokon és elaludtunk. Welcome to Malaysia! – Hát ide is megérkeztünk, szinte hihetetlen! :)

Alor Setr és a malajziai választások zászlóőrülete

A büfé alól korán elstartoltunk, nem volt nehéz összekapni a táborunkat, mert nem nagyon pakoltunk szét. Ahogy kikanyarodtunk az útra, egyből szembejött egy kis útszéli árus, papírba csomagolt mogyorós, fűszeres rizst árultak, furcsa étel volt, és elég kis porció, de arra épp elég volt, hogy éhen ne haljunk a következő, rendes útszéli vendéglőig, ahol már tisztességesen meg tudtunk reggelizni. Alor Setr városa érdekes volt, gyönyörű parkok mellett haladtunk el, aztán egy nagy torony alatt, majd jobbról jött egy pompás mecset, majd balról egy modern emlékmű.

Nem sokkal a város után lekanyarodtunk a főútról, hogy a tengerpart mellett folytassuk. Ahogy leértünk a széles sztrádáról, úgy lett körülöttünk egycsapásra nyugalom, és máris sokkal jobban élveztük az utat, még azzal a tudattal együtt is, hogy tudtuk, erre hosszabb. Az úttól távolabb egy mecset állt, tornya és kapuja tükröződött a vízzel elöntött mezőn, és mindezt mi egy üres útról, enyhe hátszélben csodálhattuk és fotózhattuk.

Egyvalamiről még nem szóltam, pedig ezt már azonnal ahogy az országba léptünk, rögvest észrevettük. Az országút tele volt színes zászlókkal. Többségben volt a kék alapon fehér mérleg zászló, de sok volt a színes rakétából és a zöld alapon fehér kőrből is. Hamar megtudtuk, amit már eddig is sejtettünk, mégpedig, hogy választások közelednek Malajziában. Mi más miatt lenne teleaggatva az egész ország ezekkel a zászlókkal? A hatalom, amire sokan áhitoznak, mi mindenre képes. De milyen gyerekes ez az egész, mintha azon múlna, hogy ki fog nyerni, hogy ki mennyi zászlót képes kirakatni az útak mentén a fákra, a villanyoszlopokra és egyáltalán, mindenhová, ahová lehet. Az ország kizászlózása elképesztő méreteket öltött, és ez az egész nekünk szinte már nevetségesnek hatott. Komolyan így próbálják a politikai pártok meggyőzni a híveiket? Nincs ennél jobb módszer, le kell gyártatni és ki kell tetetni kismillió zászlót szerte az országba? Ennyire egyszerű lenne itt meggyőzni az embereket? Sok zászlón még X-eket is látunk, amivel arra próbálnak utalni, hogy „Tedd majd az X-et a mi pártunk ikonja mellé, ha jót akarsz!” Ennyire egyszerű lenne errefelé a nép, vagy miért csinálják már-már ilyen gyerekesen szájbarágósan az egészet? Láttunk plakátokat is, de azok mennyisége elenyésző. Itt már igérgetni sem kell, csak szuggerálni az embereket? „Ó, az egész ország kék alapon fehér mérleg zászlókban lengedezik, ja és most lesz valami választások, azt mondja a tévé el kell mennem szavazni, és akkor majd az lesz amit én akarok. De kire szavazzak? Ááá, a zászlók és a plakátok azt mondták, tegyem az X-et a mérlegpárthoz, hát úgy teszek…” – Így második nap az országban, a sok zászlót látva elképzeltük, hogy egyeseknél tényleg ennyire egyszerűen mehet ez…!? Persze biztos nem így van, csak még nem láttunk a dolgok mélyére.

Ahogy kiértünk egy kereszteződésbe, ahol balra kellett fordulnunk, hogy párhuzamos irányba kerüljünk a félsziget nyugati partjával, ott furcsa dolgokat találtunk. Először egy kék mérleges zászlókból és transzparensekből felépített tankot, majd a túloldalt egy zöld alapon fehér kőr zászlós vadászgépet. Nem tudtuk mire vélni ezeket az építményeket, mindenesetre nagyon érdekesnek találtuk őket. A tank nagyon aprólékosan ki volt dolgozva, volt lánctalpa, ágyúcsöve, a tetejében egy gépfegyveres, sisakos muki nézett ki, és egyik kezével V-t mutatott. Nem bírtuk ki, hogy ne fényképezkedjünk ezzel az építménnyel, ezért szemközt egy kerítés tetejére letettem időzítőre a fényképezőt. Legalább négyszer szaladtam vissza újra megcsinálni a képet, mert mindig jött valaki, aki vagy a közeli piros lámpa miatt állt meg pontosan a kép közepén, kitakarva minket, vagy pont miattunk, hogy megnézzen minket. A végére már egész ideges lettem, és megbántam, hogy egyáltalán nekiálltunk itt fényképezkedni. Mintha csak minket akartak volna bosszantani, mindig jött valami autós vagy motoros, aki tökéletesen belerondított a képünk közepébe és mellé még azzal az idétlen ázsiai kíváncsiságával is megbámult minket.

De nem hagytam sokat magamat ezen morogni, inkább fordultunk balra és hajtottunk tovább. Az út továbbra is gyönyörű maradt, sőt most még talán szebb is lett. A tegnapi esőnek már nyoma sem volt és az az előrejelzés is igen hamis volt, amit tegnap a benzinkúton a srác mobilján néztünk meg (eső és vihar a következő 5 napra).

Tízóraizni egy útszéli kis vendéglőnél álltunk meg, ahol először csak mosdóba akartunk elmenni, de aztán ahogy megláttam, hogy mit készít az idős bácsika a forró vaslapon, beneveztünk néhány kör „roti canai”-ra, vagyis „ruti Chennai”-ra, amit azért kapta ezt a nevet, mert a Malajziában élő indiai lakosság egy nagy része Chennai környékéről, Dél-Indiából való, és valahogy a rutihoz hozzáragadt ez a városnév. Indiában sose hallottuk így hívni a rutit, ott mindig csak egyszerűen ruti volt, esetleg Garlic Roti, ha fokhagymásan kértük, ahogy most is. Aztán láttuk, hogy tojással is lehet kérni, és még úgy is kértünk egy kört, és közben elbeszélgettünk a szomszéd asztalnál ülő tengerésszel (Navy – tengerész? Vagy csak simán katona?), aki elmondta, hogy szolgált az ENSZ (UN) békefenntartóknál Szerbiában. Tőle is megtanultunk néhány új szót, de azt az Istennek sem sikerült kihúzni belőle, hogy „How much it is?” – vagyis a kérdést, hogy mennyibe kerül?, hogy mondják. Mi csak szerettük volna malájul megtudni ezt a mondatot, de ezt már nem tudtuk vele megértetni, ahányszor kérdeztük, egyre csak intett, hogy hagyjuk már, hisz többször elmondta, hogy meghívott minket, szóra sem érdemes! („Don’t mention!”) Nem értette meg, hogy nem fizetni akarunk, hanem nyelvet tanulni! :) A végén, még mielőtt végképp totál hülyének, vagy illetlennek nézett volna érte minket, inkább letettünk róla, hogy most megtanuljuk ezt a mondatot malájul. :)

Tőle tudtuk meg azt is, hogy miért a sok színes “választási” tank és repülő az utak mentén (mert közben aztán máshol is láttuk ezeket, tele van velük az ország). Az aktuális kormánypárt valami borzasztóan magas összegért vásárolt harcjárműveket külföldről, többszörös áron, mert persze olyan magas szinten nagyon nagyban megy a mutyi, az adófizetők pénzéből természetesen. Állítólag ugyanazt a tankot, amit ők motor nélkül vásároltak meg, más nemzetek hadseregei motorral együtt harmad áron szerezték be. Ezen van felháborodva a nép és ezért építenek repülőket (mert vadászgépekkel is ugyanez ment) és tankokat szerte az országban, így fejezik ki dühüket és felháborodásukat a történteken. Érdekes… :) Most kérek szépen mindenkit, ne írjon, linkeljen ide semmit a magyar aktuálpolitikáról, vagy ha mégsem bírja megállni sehogy, akkor tegye azt pártatlanul, ha egyáltalán lehet ilyet! Nem akarok veszekedéses kommentháborút! Nem szeretem a politikát, sok minden mellett azért sem, mert megosztja az embereket. Ezeket azért írtam le, mert láttuk és érdekesnek találtuk.

Hajókon és biciklin Georgetown-ig

Az ebédünket már egy folyóparti városkában töltöttük el, hajóra várva. Eredetileg nem jár itt most a komp, de nekünk szerveztek egy kis csónakon 10 ringgit-ért vagyis kb. 750 forintért. Ez megérte nekünk, mert így nem kellett 30+ kilométert tekernünk körbe a szárazföld belfeje felé a folyótorkolat mentén ezen a már amúgy is hosszúnak ígérkező napon. Amíg a csónakunkra vártunk, megebédeltünk, megintcsak valami indiai féle ételt, sült fűszeres csirkét rizzsel és zöldségekkel, önkiszolgáló módon a tányérunkra pakoltunk a tálakból, majd a pénztárhoz fáradva szemmértékkel megállapították a fizetendő árat. Az utcáról jeges cukornádszörpöt is szereztünk 1-1 ringgitért, és egy folyóparti teraszon fogyasztottuk el mindezt. A csónakhoz ezen a beszállási oldalon találtunk pallót is, de az egész túl ingatag volt ahhoz még így is, hogy málhástul pakoljunk fel rá, így aztán a táskák és a biciklik külön-külön kerültek fel a csónakra, majd pár perc nyílt vizen való száguldás következett.

A túloldalt homokfövenyes volt a part, de a csónakosunk annyira kitolta a hajó orrát a vízből, hogy ki tudtunk szállni és le tudtunk pakolni száraz lábbal. Odafent egy lépcsősor tetején már betonon, hatalmas mohás fák árnyékában málháztuk vissza a biciklijeinket, majd kezdődhetett egy őrületes vágta egészen Butterworth-ig. Útközben elsütöttem Zitának egy nagyon rossz poént, hogy Vajh Érdemes-e ennyire sietnünk Butterworth-be, de ezt még ő sem értékelte, annyira rossz volt. :) Pedig ő az, akinek még az én rossz vicceim is tetszenek, de ez most még a szokottnál is gyengébb volt.

Rohannunk azért kellett, mert előrelátóan küldtem egy sms-t (ja igen, tegnap a boltsoron az első településen helyi SIM-kártyát is vettünk) a Georgetown-i vendéglátónknak, hogy kb. mikor érkezünk, és hogy rendben van-e minden. Ő azt írta vissza, hogy 6:30-kor le kell lépnie egy meeting-re és jó lenne, ha addig megérkeznénk, hogy előtte tudjon fogadni minket. Különben csak késő este, 10-11 óra környékén ér majd vissza, és ha nem érünk oda 6:30-ig, addig várnunk kéne.

Én menet közben, Zita mögött tekerve gondolkoztam, sms-eztem és számoltam. Úgy láttam, éppen hogy, de meg tudjuk csinálni, így aztán a lovak közé csaptunk, és egymás anschlussában meghúztuk a maradék 40-50km-t a Buttorworth-i kompig. Kemény menet volt, de élveztük, jól haladtunk, és közben az esőt is megúsztuk. Pedig Buttorworth-be érve nagyon úgy nézett ki, hogy el fogunk ázni, de végül ez csak „belülről” sikerült, mert amikor már épp úgy tűnt, hogy rákezd, felhúztuk a dzsekiket, de hiába, az eső elállt, mi pedig izzadtunk mint a lovak, mert megállni többször már nem akartunk, hisz ez már csak az utolsó 5km-en volt a komp előtt. A hajóhoz egy hatalmas rámpán, egy 360 fokos kört leíró felüljárón jutottunk el, és a rohanás végét egy kb. 50 méter hosszú motorosokból álló tömeg jelentette. Itt kellett várnunk rá, hogy felengedjenek minket a következő hajóra. Közben a tömegben is értek minket az élmények, először is örültünk magunknak, hogy vége a vágtának és már csak a szigeten van hátra néhány kilométer (Alex azt írta: bringával fél óra), másrészt a minket körülvevő emberek is érdekesek voltak. A legtöbben csak megbámultak minket, de néhányan kérdezősködni, fényképezkedni is kezdtek, és velük jó volt elbeszélgetni. Egy sráccal olyan jóba lettünk és annyira tetszett neki az egész alapgondolata az utunknak, hogy azzal köszöntem el tőle, hogy „Akkor holnap reggel bemész a munkahelyedre, odamész a főnöködhöz, és felmondasz!?” :) Ez már a szigeten volt, ahol aztán később még egyszer összefutottunk vele, de ez már legyen a következő történet része.

Ezen a két napon, 2013. április 23-án és 24-én 57 és 111km-t tekertünk, igaz az első nap elejét még az előző országban az előző bejegyzésben. :)

Strandpapucs, bagett és kóla sok jéggel, zacskóban

A Vientinane – Luang Prabang szakaszról találtam egy nagyon jó leírást az egyik kedvenc nemzetközi kerékpártúrás portálon, a travelingtwo.com-on. Ők is egy házaspár, végigcsináltak egy földkörüli utat, de aztán nem bírtak megülni a fenekükön azután sem, továbbvitték a weboldalukat ahol azóta rengeteg érdekes és hasznos dolgot találni, és ők azóta is túrázgatnak, illetve már azt tesztelik, hogy kisgyerekkel hogyan lehet utazni. Mert gyerekekkel is lehet kerékpártúrázni, bármily meglepő! :) Mindent lehet, csak akarni kell.

Na, a lényeg csak annyi, hogy nem a nagy ismeretlenbe vágtunk bele, hanem hála ennek a kis leírásnak, nagyjából tudtuk, hol vannak érdekes dolgok, kisebb és nagyobb hegymenetek és vendégházak az úton. Ezt a leírást lementettem a telefonomra és ennek később nagy hasznát vettük.

Vientiane-ból a kijutás nagyjából simán ment, és ahogy elhagytuk a város amúgy nem túl vészes forgatagát, úgy csendesedett el az út szinte teljesen. A forgalom elenyésző volt, egyáltalán nem zavart minket az a kevés autó és motorkerékpár. Még a város határában vettünk egy hatalmas bagettet, mert ezeket az út szélén árulták és egyszerűen nem bírtunk neki ellenállni. Amikor már nem ettél semmilyen kenyérfélét hosszú hónapok óta, csak azt az ipari kockakenyeret, amit Thaiföldön venni lehetett, akkor kapsz az ilyen alkalmakon. :)

Az első pihenőnkig sok érdekes nem történt, láttunk néhány izgalmas járgányt az úton és egy pár nagyon cifrán díszített buddhista kolostort. Egy árnyékos kiülő alatt fékeztünk le, hogy szusszanjunk egyet, és ehhez szégyen vagy sem, de kértünk egy-egy üveg kólát is. Az üvegek mellé kaptunk egy zacskót tele jéggel és egy szívószállal. Ez volt a pohár, ebbe kellett kitölteni az üdítőt, ami nagyon jól esett ezen a meleg napon. Amíg hűsöltünk, iskolás gyerekek gyűltek körénk kíváncsiskodni. Csak öten voltak és nagyokat nevettek, mindaddig, amíg elő nem került a fényképezőgép, akkor hirtelen próbáltak nagyon komoly képet vágni a fotóhoz, és erről nemigen tudtam lebeszélni őket.

Mielőtt még továbbindulhattunk volna, egy kb. 10 fős kerékpáros csapat húzott el az úton szemből jövet. Sereghajtójuk egy helyi bringás volt, ebből gondolom, hogy szervezett túra keretein belül utazhatnak. Meg abból, hogy eszükbe sem jutott megállni bájcsevegni velünk, illetve abból, hogy amikor meggoogliztam ezt a szakaszt, és az első néhány oldalon csak szervezett túra ajánlatott dobott ki a kereső. Magunkat nehezen tudom beleképzelni egy ilyen fizetős túrába, de biztos vannak, akiknek sok a pénzük, kevés az idejük, de ilyen túrákra vágynak – és ez igazából becsülendő, hogy az ilyen élményeket keresik, miközben a hétköznapi élet valószínűleg sokkal rohanósabb és „fejlettebb” annál, minthogy le tudjanak állni lassítani. Írom ezt annak ellenére, hogy meg sem álltak velünk dumálni ezek a disznók! :)

Könnyen haladtunk a strandpapucsainkban tekerve és pár kilivel később egy nagyon érdekes dolgot láttunk. Egy híd fáradt meg egy teherautó alatt, valószínű nem is olyan rég, mert a rakománya még ott volt a platón, beborulva a vízbe. Markoló is volt a helyszínen és egy elkerülő földtöltés már készen volt – ez utóbbit viszont nem értettem. Lehet, hogy már régóta itt volt az elkerülő mert már rég tudták, hogy gyenge a híd, csak szerencsétlen teherautó sofőr nem vette a jelzést, és ráhajtott. Érdemes megfigyelni a prizmának használt CD lemezeket a híd jobb korlátján!

Pulóverben a forró napon, bicikli csomagtartón utazva

Később gyerekeket előztünk le az úton, a fehér ing-sötét nadrág úgy látszik itt az iskolai egyenruha – konstatáltuk, miközben azt is megfigyeltük, hogy itt a hátsó tengelyen állva vagy a hátsó csomagtartó ülve való utazás eléggé általános és bevett szokás a kerékpárokon. Szegény bringák, mit kaphatnak… Mondjuk az is igaz, hogy itt valószínű ilyesmire vannak méretezve és bírják ezt a fajta strapát. Ezért van az, hogy annyira nagyon szeretné mindenki eltörni a sztendereinket. Azt gondolják, ezek a fekvőbringák valamilyenfajta motorkerékpárok, és rájuk/beléjük lehet és szabad ülni úgy, amikor a kitámasztón vannak. Sőt, ez kifejezetten vagány dolog! Hát nem, nem szabad, és nem lehet, vagy csak egyszer, de akkor nagyon mérgesek lesznek a gazdáik. :) Amúgy megnéznék egy európai bringát (nem a sajátjainkat!!!), hogy hogyan bírná azt, ahogyan itt használják az emberek a kerékpárokat. Csak arra gondolok, hogy nekem otthon van egy 110 ezres kerékpárom, amin keresztül szeltem a fél kontinenst (Európát), és közben a 8400km-en 13 küllőm tört, ha jól emlékszem, három teljesen különböző hátsó kerékben. És ennek a szerencsétlenség sorozatnak egyetlen szervizes / kerékpárboltos sem tudott ott véget vetni, és balga módon akkor még én magam sem, így a 100 nap alatt otthagytam egy bicikli árát szana-szét Európában a hátsókerekekre és centrírozásokra költve. Ehhez képest itt minden bringán látok egy potyautast, aki valószínű több mint 30 kiló. (általában ennyit bír egy jóféle, aranyárban vesztegetett nyugati túracsomagtartó) Itt valamit máshogy tudnának, amit otthon mi a szabványok és márkanevek között elvesztettünk!? :)

A következő csapat bringás egy nagyon fura páros volt. Hosszú ujjú melegítőben és hosszúnadrágban voltak mind a ketten, ugyanakkor a naptól még egy esernyővel is védték magukat. Igazából a mai napig nem értem, hogy fáztak, vagy melegük volt, mert mi eközben rövidnadrág, papucs, pólóban tekertünk, és nem bántuk volna, ha egy-két felhő eltakarja előlünk a napot.

A következő pihenőn csak a bagettet ettük meg egy bolt épületének a nappalijában, a TV előtt, az asszonnyal, aki a boltot vezette és TV nézés közben egy nagy, vastag, kerek falapon valami óriási piros húsdarabot szabdalt fel apró darabokra. Ezen a helyen megismerkedtünk Ödön unokatestvérével, egy botsáskával, majd még indulás előtt bekentük magunkat vastagon naptejjel, hiszen már a délutánban jártunk és égetett a nap. Áhá, szóval a gyerekeknek lehet nem volt naptejük, se vékonyabb ruhájuk annál a pulóvernél! És a lábfejük? Az nem ég le, cipő nem kéne rájuk? Gondolom arra nem telik, hisz felesleges is, nincs itt soha olyan hideg.

Mestert vágunk a komppal

A délután végre megérkeztünk a folyóhoz, amit már nagyon vártunk, mert itt dőlt el, hogy fel tudunk-e szállni egy kompra és megúszunk egy nagyobb, több száz méteres emelkedőt, vagy sem. Kíváncsian vártuk a helyet, ahol a térképem kompátkelőt jelölt, és közben gyönyörű pálmafás folyóparton haladtunk. A kanyarban, ahol minden eldőlt, láttunk egy a folyó felé levezető murvás utat, itt lendületből lehajtottunk és odalent láss csodát, apró négyzet alakú úszó valamiket – a kompokat pillantottuk meg. Kettő közlekedett, egy nagyobb, amire autók is felfértek és egy kisebb, amire a motorosok, gyalogosok és mi bringások vártunk.

Amíg átkeltünk a folyóm, rólam lezúdult egy Niagara, mert a komp értelemszerűen nem haladt olyan gyorsan, mint mi a bringákon, ezért megszűnt a léghűtés, amitől hirtelen nagyon melegem lett és leizzadtam. A túloldalt persze egy ugyanolyan murvás, poros, meredek út vezetett vissza a part tetejére, mint amin az előbb lejöttünk és ezen felbringázni eszünkbe sem jutott. Ám a papucsokban, izzadtan a tolás sem volt egyszerű, hamar kifordult alól a flipflop és aztán csak Zita és néhány helyi segítségével tudtam feljutni a porban.

Odafent már rendbe tudtuk szedni magunkat és a terep is újra sík lett, az út pedig aszfaltot kapott, így nem váltottunk vissza a cipőkre, csak mentünk tovább. Az út nemsokára egy hatalmas, legalább 10m széles sztrádává alakult, amin ugyan nem lett hirtelen nagy a forgalom, de azért ez a széles út mégis barátságtalanabb volt nekünk, mint azok a kis utak, ahol eddig jártunk.

Innen már nem volt sok hátra erre a napra, csak le kellett fordulnunk egy helyen erről az útról észak felé, hogy valahol ezen elágazás környékén, vagy legfeljebb Thinkeo faluban éjszakázzunk. Ugyanis az volt a terv, hogy vagy ma délután (de ehhez már kezdett vészesen késő lenni) vagy holnap reggel teszünk egy csillagtúrát a Nam Gnum víztározóhoz és annak gátjához, mielőtt tovább indulnánk a főút és Vang Vieng felé. Vang Vieng egy a turisták által állítólag nagyon felkapott hely, egy gyönyörű völgyben, körülötte mindenféle érdekes barlanggal és ha minden igaz, kettő vagy három napnyi tekerésnyire lesz nekünk Vientiane-tól.

A Buddhista kolostorok, ahol…

Erre az első napra nagyon okosan egy buddhista kolostor tornácát szerettük volna magunknak éjszakára, és ehhez ezt a helyet meg is találtuk, csak a szerzetest nem, akitől a maradásra engedélyt kérhettünk volna.

Az ugyanis misét tartott, vagy legalábbis annak egy buddhista megfelelőjét, két „civil” és egy füstölő társaságában egy furcsán feldíszített szobában, ahová nagyon hamar bevonult, még mielőtt a lényegre térhettünk volna, így aztán kénytelenek voltunk várni rá és a közelben játszó gyerekeket boldogítani néhány bangladesi, a privát szféránk határait kijelölni volt hivatott krétával, amíg a szerzetesünk be nem fejezi a szertartást. Utána kiderült, hogy hiába vártunk majd fél órát, mert nem alhatunk itt. :( Pedig mi már azt is kigondoltuk, hogy hová és hogyan feszítjük ki a szúnyoghálónkat egy kis bádogtető alatt, ahol még konnektort is találtunk. Ideális lett volna, ám a szerzetesünknek valamiért nem tetszett az ötletünk, vagy csak nem ő volt az illetékes a döntésben.

Egy kolostorral odébb már találtunk egy angolul elég jó beszélő szerzetes tanoncot, akitől sok új laoszi szót megtanultunk és azt is megtudtuk, mi a baj, miért nem maradhattunk az előző kolostornál, és itt sem: nők nem maradhatnak a kolostor közelében éjszakára. Mindezt már egy feltűnően és kihívóan nőnek öltözött férfi társaságában tudtuk meg, ami további fejvakarásra késztetett minket annak kapcsán, hogy hogyan is vannak akkor pontosan errefelé ezek a férfi-nő dolgok? Férfiként nőnek öltözni és a kolostor környékén ólálkodni oké, de ha egy házaspár a kolostor melléképületének tornácán akar éjszakázni, az nem oké, miközben ez utóbbi a szomszédos Thaiföldön – ahol még gyakoribbak a nőnek öltözött férfiak – teljesen oké, sőt még pokrócot is felkínálnak hozzá a kedves szerzetesek. Azt sem értem, hogy miért kell így öltözni, én sem öltözöm elefántnak és még akkor sem öltöznék az utcán elefántnak, ha a lelkem mélyén úgy érezném, hogy én igazából jobb szeretnék elefánt lenni. Mert attól még nem vagyok elefánt. :)

Akárhogy is van ez, nekünk gondolkodni, vagy elkeseredni rajta nem maradt időnk, mert már sötétedett ekkor és mi egyre fáradtabbak, elgyötörtebbek és éhesebbek voltunk az egész napos tekergés után. Továbbgurultunk hát Thinkeo felé, hogy megtaláljuk azt a vendégházat a kereszteződésben, amit a travelingtwo-sok emlegettek. A szállást nem találtuk meg, csak fel s alá küldözgettek minket a híd és a bazár között a sötétben, mígnem végre megelégeltük ezt és csak bevásároltunk ennivalóból az egyik közértben, majd elindultunk visszafelé. Jövet ugyanis láttunk pár táblát, amelyekről azt feltételeztük, vendégházakat jelölnek. Nem tévedtük, másodikra megtaláltuk az otthonunkat 45 ezer kipp-ért, egy cölöpökön álló, tóra épített kis bungalót, ahol még egy kis teraszunk is volt a víz felett. Kiszaladtunk még a sarokra tésztalevest enni és vizet vételezni magunkhoz, majd visszavonultunk a kuckónkba. Én a teraszon még egy fejezet naplót is be tudtam fejezni a forró zuhany után, és aztán velem együtt a bringák is befértek estére a házba Zita mellé, így nagy volt a boldogság.

Ezen a napon 91km-t tekertünk, 2012. november 21-én, Vientiane és Thinkeo között.

Rafikuléknál reggel indulás előtt láttunk egy nagyon érdekes dolgot. Egy vízszűrőt, ami hasonló elven működik, mint a mi kerámiabetétünk a Katadynban, de ezt még pumpálni sem kell, csak türelemmel várni, amíg a gravitáció által lefolyik a víz a felső tartályból az alsóba a két kövön keresztül, amelyek a felső tartály aljából türemkednek ki, mint két ököl nagyságú tojás. Mire ezen kövek apró vájatain átszivárog a víz, szemmel láthatóan tisztább lesz. Hogy még hogyan, azt pontosan nem tudjuk, de mi is feltankoltunk az így tisztított vízből 5-6 literrel, és nem lett tőle hasmenésünk. Egy ilyen szűrőt is kell néha napján pucolni: meg kell dörzsölni valami kemény tárggyal a kövek külső felületét – pont mint a mi kerámiabetétünket, ha már nagyon barna a sok koszos víztől. Egy ilyen szűrő ezerötszáz taka, és egy évig megfelelően szűri a vizet.

A járgányok az úton

A közös fényképezkedés és a búcsúzkodás után már rögtön, ahogy kikanyarodtunk az utcára, vehettem újra elő a gépet a zsebből, mert két fickó a fejükön egy-egy hatalmas hálós zsákban fémedényeket cipelt, és ez a fényes gombóc a fejükön olyan látvány volt, ami megfogott minket, még akkor is, ha itt errefelé hétköznapos az, hogy az emberek mindenféle, néha nagyobb tárgyakat is elcipelnek a fejükön. A főútra kiérve nem sikerült elpakolni a fényképezőt, mert ekkor meg a háromkerekű, nagy, kakasülős járgányok kerültek lencsevégre. Ezek Zita kedvencei, különösen tetszik neki az a díszítés, amely mindegyik darabon megtalálható, elöl a „műszerfal” és a lámpák körül, kovácsoltvas, szívecskés virágos történetek képében. Hihetetlenek ezek az emberek a járványaikkal! Itt minden közlekedési eszköz egyedi, nem csak formára, de festésre is, elképesztő, miket tudnak összehozni, na meg, hogy néha mennyien tudnak utazni egy járműn, vagy, hogy mi mindent tudnak rajta elszállítani. És persze van a kettő is együtt, emberek fürtökben lógnak egy nagy, hosszú dzsipszerű járgányról, aminek a tetején nagy csomagok is vannak az emberek mellett, hátul a plató pedig dugig, még a lökhárítón is állnak öten-hatan. Sőt, olyat is láttunk, hogy a motorháztetőn is ült egy ürge, egy nagyobb csomag megkötözött, de még élő csirkével! :)

A kettőbehajtott betonvasak cipelésének legkülönfélébb módját pedig minden nap megmutatják nekünk. Biciklis teherriksán, CNG tetején, vagy vízi bivaly húzta szekéren, úgy, hogy szegény bivaly elé kétoldalt előre belógnak a vasak… Végülis egyfajta lökhárítókat kapott az állat! :)

Egy ponton az út melletti általában sűrű fasor bal oldalt megszűnt, és kicsit kiláttunk a vízre, merthogy legtöbbször víz mellett haladtunk, az általános az volt, hogy az út mindkét oldalán víz csillogott alattunk. Szóval ezen a helyen egy fickót láttunk egy csónakon, amit valamit matatott egy óriási halászháló kellős közepében, amely halászháló egy nagyon komoly bambusztákolmányon lógott, amivel úgy tűnt, ki is lehet emelni az egész hálót. Nem csak az elmés szerkezet, hanem ez az egész kép nagyon magával ragadott. Az ég, a háttérben a sok zöld, az erdő, alattam a föld, és előttem ez az ember, egy szál lungiban a csónak két peremén a lábaival egyensúlyoz, és teszi a dolgát.

Dui Káp Csá, 5 perc teaszünet, ott ahol „nem működik a vonal”

Kb. két órával az indulás után már meg is álltunk, mert ki voltunk szomjazva egy kis szünetre, na meg két csésze teára (dui káp csá), amit meg is találtunk egy útszéli kis bódéban, vagyis inkább egy apró bádogtető alatt, ami körbe volt kerítve egy nagy kék nejlonnal, hogy allah, vagy a ramadánozó lelkek ne láthassák, hogyan folyik bent a finom tejes tea. Letámasztottuk a bringákat, és beugrottunk gyorsan a ponyva mögé a szemüveges öreghez, aki a teát mérte, remélve, hogy ezalatt senkinek nem tűnt fel a két földönkívüli… Persze ez nagyon naív gondolat volt, hisz a holdjárókat nem tudtuk elrejteni, azok kint maradtak a ponyván kívül, ezért aztán mire a bácsi kimérte nekünk a két teát, már komoly tömeg gyűlt körénk, na és persze különösen a bringák köré. Kitettük a „Please Don’t Touch”-okat, húztunk vonalakat, de minden hiába volt:

Szóval a népek nem bírtak a kíváncsiságukkal, így nagyon nem volt mit tenni, odabent ugye szépen megállt a levegő, ami amúgy is forró volt. Kár, mert amúgy elnézegettük volna még ezeket a nem akármilyen arcokat itt a teázóban. Az én kedvencem a teásbácsi volt, Zitáé a jobbra mögötte ülő, pánpiros szájú, fehérszakállú ürge. A teák legurítása után rögtön indultunk is, nem akartunk tovább ebben a tömegben maradni, s bosszankodni, mert amúgy biztos nem bírtuk volna megállni, hogy ne zavarjon minket az a kb. száz szempár, akik minket lesnek. Na, de hát ilyenek ezek a népek, nincs mit tenni, vissza kell ülni a bringára, és tekerni, ott az úton legalább viszonylag nyugta tud lenni az embernek, ott legalább egyszerre általában csak egyvalaki akarja megtudni egy szomszéd motorbicikliről, hogy mi a dörgés, és ilyenkor azért el lehet humorizálni. Ezen a napon pl. megígértettem egy fickóval, hogy másnap eladja a motorbiciklijét, és közelebb költözik a munkahelyéhez, hogy onnan már egyszerű pedálos kerékpárral is be tudjon járni. Mert a motorkerékpár büdös, hangos, van káros anyag kibocsájtása és egy csomó energia, nyersanyag, és sok-sok emberi órába fáj a gyártása, messziről szállították ide, és még benzint is zabál, mint megtudtam, 40km-t gurul egy literjével. Szóval még költséges is, ember, ez nem kell Neked! Persze tudtam, hogy nincs igazam, hisz pláne, ahogy ők használják, ez még az egyik legkevésbé káros egyéni közlekedési eszköz, értem ez alatt, hogy saját tulajdonú, nem pedig bérelt riksa, autoriksa, busz, vonat, stb… Ha hárman-négyen ülnek rajta, a nyomába sem érhet egyetlen szuper eko-öko-hibrid autó a nyugatiak közül, szóval hogy jövök én ahhoz, hogy nekik beszéljek, én aki a nyugatról jöttem, és úgy tehettem ezt meg, hogy volt, hogy egy héten öt nap 200km-t autóztam (egyedül egy öt fős autóban!) a munkahelyemre, meg vissza, ráadásul egy nyomorult autógyárba! Hát, mivel ilyen képmutató vagyok, elárulom, amiért mindezt megígértettem Veled: Magyarországról jöttem! :) Erre volt ugyanis kíváncsi az ürge, cserébe először elmondtam a legbüdösebb, leghangosabb, leggonoszabb járgánynak a motorját, aztán meg zöld agymenést tartottam neki, azért hogy az ígérete után eláruljam neki azt, ami amúgy a hátam mögött rá volt írva a piros-fehér-zöld zászlóra. :)

…aki képes élvezni a tájat egy kerülő úton

Na, de Nektek se akarok megint az agymenéseimmel jönni, úgyhogy csak egyszerűen guruljunk tovább, és nézzük mi van körülöttünk. Amúgy már a teázó előtt le kellett volna kanyarodnunk jobbra a Padma folyó felé, de mi ezt elvétettük, és csak akkor fordultunk vissza, amikor láttam a GéPéSz kijelzőjén, hogy a piros vonaltól (amit tegnap töltöttem rá Google Mapsből, mint követendő útvonal, mert az OSM foghíjas errefelé) a zöld, vagyis a mi útvonalunk eltávolodott. Hála az égnek még csak másfél kilométert, így mindenféle bosszankodás nélkül fordultunk. Szép dolgokat láttunk, úgyhogy nem bántuk a kitérőt. Juta (köszönöm a javítást az olvasóktól, szóval nem dzsut, hanem juta! – visszamenőleg már nem javítom, de akkor mostantól: juta) szárak száradtak, az útra pedig néhol a helyiek mindenféle magokat terítettek ki száradni. Ezzel befoglalták az út széleit, ami sokszor számottevő hányadát tette ki az úttestnek, na de persze ez errefelé senkit nem zavart, még minket sem, mert történetesen ezen az úton nem volt nagy forgalom – hisz nem vitt sehová.

Mikor visszaértünk a településre, elkezdtük lesni az útelágazást, amit elvétettünk. Észrevettünk egy kék ponyvás kis teázót – a mi teázónk! Rá sem ismerni, hát most nézzétek meg így, hogy nincs körülötte egy áldott lélek sem. És az a durva, hogy ha megállnánk, ezt a nagy ürességet újra ellepné a tömeg, előjönnek mindenhonnan, és ha már nem látni, hogy mit néznek, akkor pedig már akkora a tömeg, hogy önmagát gerjeszti, hisz mindenki kíváncsi rá, hogy mi az, amit annyian néznek. És mivel itt még nem olyan rohanós az élet, mindenki ráér, és nem nagyon oszlik a nép. :)

A kakikebab és a ház, ahol a kockás lungik készülnek

Az új úton is láttunk sok érdekeset, az első ilyen a „kakikebab” volt. Így neveztük el azt, amikor a helyiek egy pár vastagabb kiszárított dzsutpárra rányomogatták a még friss tehénlepényt, hogy így kiszárítsák azt a napon, majd eltüzeljék. Micsoda finom ételek készülhetnek a kakikebab felett… :) Nevetek rajta, amikor simán lehet, hogy már mi is ettünk olyan ételt, amit ilyennel főztek!

Ez az út keskenyebb volt, mint amiről letértünk, és annak ellenére, hogy ez nem a „semmiben”, a Jamuna és a Padma óriásfolyók találkozása által létrehozott zsákutcában ért véget, hanem többek között ahhoz a kompállomáshoz is tartott, mint ahová mi is rajta, nem volt szinte semmi forgalom rajta. Mondanom se kell, ennek mennyire örültünk, nagyon élveztük a gurulást.

Egy helyen videót kapcsoltam, csak hogy lássátok mozgóképen is, milyen ez. Aztán egyszer csak meghallottam egy ismerős zajt, gépek klattogtak jobbra lent egy házban, ezt már rég meg akartuk nézni, behúztam hát a féket, és átadtam a fényképezőt Zitának. A „majd én kezelem a tömeget” azokra az emberekre vonatkozott, akik azalatt körém gyűltek, amíg Zita bent volt.

Sajnos ezt már nem vette fel, pedig érdekes lett volna megmutatni egy videón is, milyen hamar, mennyien elő tudnak kerülni mindenhonnan.

A jutamezők felett

Később balra egész hosszan megszűntek a fák mellettünk így kiláttunk a mellettünk lévő mezőre, ami az úthoz közelebbi felénk víz alatt állt, és amin éppen jutát vágtak és pakoltak a víz alá az emberek. Ez az egész valami csodás látvány volt, csak emberek, semmi gép, semmi zaj, csak a nagy mező, a víz, ez a zöld növény, minden a kék ég alatt, amelyet a távolban elképesztő alakú bárányfelhők dísztenek. Nem bírtam betelni a látvánnyal, próbáltam magamba szívni amennyire lehet, többször megálltunk és fényképeztünk, és néztük, ahogy a népek tesznek-vesznek a vízben, amiben közben az ég tükröződött. Én ócska városi gyerek, nem tudom, milyen érzés lehet egész nap az ég alatt dolgozni, de remélem boldogok közben. Az egész olyan volt, mintha egy mesében lett volna, olyan szép, egyszerű és tökéletes.

Ekkor újra éreztem azt, amit már néhányszor Bangladesben, leginkább a Char Battia-n. Méghozzá azt, hogy milyen jó, hogy itt vagyunk. Micsoda fantasztikus dolog, hogy igáig jutottunk, végig szárazföldön, már majdnem 10 ezer kilométert bringával, annyi, de annyi mindenen át, és most ezt a csodálatos országot is láthatjuk, ahol már most annyi szép élmény ért minket, annyi jó emberrel találkoztunk, és annyi mindent láttunk, amit előtte elképzelni sem tudtunk volna. Bangladesnek van egy varázsa, és ezt minden nehézség mellett észre lehet venni, és lehet élvezni is.

Meg is beszéltük jól Zitával, hogy nagyszerű, hogy itt vagyunk, és hogy mennyire örülünk, hogy idáig jutottunk, hogy itt vagyunk, mert Banglades egy csodajó, csodaszép ország. Mindezt valahol a Bilasz családnak is köszönhetjük, mert ha Velük nem találkozunk Grúziában a Fekete-tenger partján, nem tudom, ki beszélt volna rá minket arra, hogy ide jöjjünk! Szóval köszönjük Peti-Ajsa-Mariann! :)

Ahogy lekanyarodtunk a komp kikötőhöz (ferigat) úgy még egy jutát szállító vízí bivaly húzta szekeret is kielőztünk. A kikötőnél épp bent állt egy hajó, és mikor kérdeztük, mondták, hogy azonnal indul, ezért csak gyorsan kértünk egy útszéli árustól két random kekszet, és felgurultunk a hajóra. Jól taktikáztunk, hogy nem álltunk meg a Najirganj-ig ebédelni, így nem kellett talán órákat is várni a következő hajóra, csupán kibírni a kekszen azt a szűk egy órát, amíg átértünk a túlpartra. Az út azért volt ilyen hosszú, mert átlóban szelte át az amúgy is nagyon széles Padma folyót a komp. A Padma egyébként a Gangesz, csak itt Bangladesben máshogy hívják. :)

Bideshi Dám a kompkikötő koszos kis éttermében

A túloldalt azonnal beültünk egy helyre ebédelni, halat ettünk, rizzsel és zöldségekkel. Amikor az ebéd végeztével kérdeztük, hogy mennyi lesz (koto dám), akkor azt mondták ötszáz (pászso), én meg mondtam, hogy az nem jó (balo ná), az kérem „külföldi ár” (bideshi dám), vagyis olyan ár, ami nem valódi, hanem annál magasabb, exklúziv csak nekünk, „gazdag” külföldieknek. Hát, gondolhatjátok, hogy ez nem tetszett nekünk. :) De ellenfeleink nem voltak túl kemény játékosok, a nő, aki valószínű a szakács is volt, külön-külön teketóriázás nélkül válaszolt minden egyes tétel árára, amikor kérdeztük. :) Ezeket mi szépen leírtuk, összeadtuk és leraktuk az asztalra a 112 takát. De ők tovább erősködtek, hogy oké, rendben, nem 500, de akkor 200 taka, a hal, a hal, hisz hal is volt benne, az drága… Először is, már elmondtátok mennyi volt a hal és az benne van a 112 takában, másodszor, meg hogy a viharba nem ég le a képetekről a bőr, hogy először 500-at kértek, aztán már csak 200-at? Hisz ezzel bevallottátok, hogy megpróbáltatok lehúzni minket. De ez úgy látszik itt nem akkora nagy bűn, mint nálunk, mert ezek még mosolyognak is mind emellé. A fene értik őket, komolyan, sokszor nem tudjuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk! Persze ezúttal nevettünk, szép napunk volt, és ezt ők egy picit sem tudták elrontani.

Gyanús volt egyébként már, hogy kérés nélkül legyeztek minket (a hőség miatt), és amikor kértük, hogy hagyják abba, akkor sem akarták nagyon abbahagyni, ezért gondolkodtunk is, hogy itt végre adunk egy kis borravalót (baksis), de azt ezzel a manőverrel nagyon gyorsan eljátszották. Később, amikor ezt meséltük Rajbariban, mondták, hogy ha nem is ilyen durván, de ezt velük, bangladesiekkel is eljátsszák, ezért érdemes kerülni az ilyen helyeket a nagyobb hajó-, busz-, és vonatállomások környékén. Hát, most már ezt is tudjuk. Amúgy egyáltalán nem volt gáz a szitu, magabiztosan kezeltük a helyzetet, és az első perctől kezdve egyértelmű volt számunkra, hogy az ötszáz nem lehet reális ár. Ez kb. olyan, mintha Magyarországon 8000 Ft-ot kérnének egy pizzáért. :)

Rajbari-ig az út először egy kis aszfaltsáv volt a sűrű dzsungelben, vizes medencék és a fák alatt megbújó házak alatt, majd kiértünk egy nagyobb útra, amin egykettőre besuhantunk a városba, ahol hála a sirajganji barátinknak, már volt kit felhívnunk és volt hol laknunk.

Ez a nap 2012. július 28. volt, amikor 53km-t kerekeztünk Kashinatpur és Rajbari között

Ha Neked is tetszett, és van Facebook accountod, és még nem szavaztál a 360fokbringára a Goldenblogon a Helyi.Érték kategóriában, akkor légyszi, gyerünk:

Nagyon köszönjük! Ígérjük, a közönségdíjat (valami Telenor csomag…), ha megnyerjük tartalomfeltöltésre fogjuk használni, így gyakorlatilag rögtön visszafolyik Hozzád, tuti befektetés, és csak két-három klikkelésedbe kerül! :) Köszönjük!