Nyolcan egy kis UAZ-ban

Sary-Tashba egy, a már ismert UAZ-hoz hasonló terepjáró érkezett értünk, a különbség csupán annyit volt, hogy ez 2 órát késett, és bádogból volt a teteje. Ez utóbbi tény igen megnehezítette a dolgunkat, mert míg legutóbb a bukócsövekre pakoltuk fel a bringákat, most ezt egy domború, merev tetőn kellett megismételni, és ez közel sem volt olyan könnyű feladat. A másik dolog, ami kicsit kiverte mind a hatunknál a biztosítékat, az a két sofőr volt. Nem elég, hogy hatunkra, a hat kerékpárra és az összes cuccunkra egy kis terepjáróval érkeztek, akkor még ketten is voltak sofőrök. A „másodpilóta” ráadásul egy igen nagy darab katonaruhás fickó volt. Ez mind még talán rendben is lett volna, de ami ezen a dzsip úton várt ránk, azt talán soha nem fogom elfelejteni.

Horror utazás indul!

Eleinte minden jól kezdődött! Észrevettük a megfagyott, csöpögő vért a hátsó ajtók alatti padkán… Egy pillanatra felmerült bennünk, hogy a sofőrjeink darabolós gyilkosok, de aztán rájöttünk, hogy valószínű vadászaton járhatott a terepjáró a mi fuvarunk előtt. Az aszfalt még itt-ott kilátszott a jégbordák alól az amúgy új építésű, makulátlan minőségű útból. Aztán egyszer csak megérkeztünk egy helyre, ahol rengeteg kamion állt, az út mentén és az úton is. Azt beszélték az emberek, hogy zárva van az Irkestam hágó, lehetetlen rajta az átjutás. Még mielőtt ezen kiakadhattunk volna, megjelent egy komolyabb traktor és egy hókotró. Elindultak a kamionok mellett fel a hegyre, és hamarosan a sofőrünk is megjelent újra, visszapattant a volán mögé, és mi újra úton voltunk, egyenesen Kína felé. Közvetlen a hókotrók mögött haladtunk, mi voltunk az első autó, mögöttünk kamionok hosszú lánca araszolt. Az első emelkedő tetején leszálltak a hókotróról és előkerültek a hóláncok.

Hó előttünk, kamionok mögöttünk

Embereink segítettek feltenni a hókotróra a láncokat, de aztán legnagyobb meglepetésünkre a mi kis terepjárónkra nem került hólánc, anélkül indultunk tovább, amit nem tartottunk túl jó ómennek, na de hát sok mindent nem tudtunk tenni a bizakodáson kívül. Ezen megállók közben sikerült előtúrnia Zitának valamelyik táskája aljából egy nagy csomag kekszet. Erre azért volt szükség, mert csak egy röpke 1-2 órás útra készültünk, ezért nem volt nálunk a „fedélzeten” semmilyen eledel. Azonban az említett események miatt ezen az időn már jóval túlhaladt az utazásunk. Pedig ekkor még nem is sejtettük, hogy kalandjainknak csak a legelején járunk.
Egy helyen a hókotrók kisebb parkolónak való helyet kotortak ki a hóból. Mi ez alatt persze álltunk a nagy kamionsor elején. Az ilyen megállók alatt mindig volt alkalmunk ellenőrizni és kicsit megigazítani a bringákat. Ilyenkor mindenki kiszállt az autójából, a kamionosok is előresétáltak, megnézni, hogy mi a helyzet. Így ismerkedtünk meg Alfonz-al, egy vidám, napszemüveges kamionsofőrrel, akinek jellegzetes ismertetőjele egy vodkás üveg volt a kezében. Ebből szépen körbekínált mindenkit, elsősorban minket, és más sofőröket is. Hiába, hideg volt, még a havazás is rákezdett. Mit tehet ilyenkor az egyszeri kamionsofőr a Pamírban? Hát persze hogy előkapja a vodkásüveget… Ettől rövidebb időre megvidámodtunk, de aztán ahogy elindultunk, a rázós, havas út újra hallatta a hangot, amitől mindannyian fogcsikorgatva néztünk egymásra fájdalmasan. Induláskor ugyan tettünk valami kis vékony pokrócot a dzsip teteje és a bringák közé, de ez nem volt elég. Amikor a fém súrlódott a fémmel, azaz a bringáink elmozdultak a terepjáró tetején, minden alkalommal egy hangos és éles hangot adtak. Mindez a sofőrjeinket, mit sem izgatta, holott a hang forrásához egyértelműen az ő autójuknak a teteje is köze volt. Később észrevettük, hogy az összes bringa hátracsúszott egy az egyben, közel fél métert. Erre ők csak azt mondták, hogy ne aggódjunk, hamarosan lefelé fogunk menni, akkor majd előre csúsznak! :) Remek… Hú, de mérgesek voltunk! Mindezek után emberünk fogta magát, és kielőzte a hókotrókat! Ez persze még buckásabb, még havasabb utat eredményezett, amitől még jobban mozogtak a bringák, mi pedig még idegesebbek lettünk.

Lerobbannunk – Itt ragadunk a nagy fehér semmiben?

Hamarosan azonban más aggasztó fejlemény következett, mégpedig az, hogy lerobbantunk. A legnagyobb hideg és hó kellős közepén, elállva az utat a hókotrók előtt. Amíg embereink a motorháztető alatt matattak, én ismét felmásztam a tetőre, és próbáltam normalizálni a bringák helyzetét odafent. Közben kisebb hóvihar volt, tehát képzelhetitek, milyen vidám voltam, egy dzsip tetején, amire nyolcan vagyunk, és ami épp lerobbant, mellesleg pedig kisebb lehetetlenség úgy felkötözni a bringákat a tetejére, hogy azok nem mozogjanak.
Amúgy az út mentén számos lerobbant vagy árokba borult, hólepte kamiont láttunk, ezek is kellő bizakodást adtak a jövőnket illetően. Valahogy aztán megoldották a problémát a sofőrjeink, helyreállt a hűtővíz hőmérséklete, és roboghattunk tovább. Amikor legközelebb megálltunk, azt láttuk, hogy Anthony-ék bringája, amelyik leghátul volt, félig már lelóg a tetőről. Ez már több volt a soknál, újra tetőre másztam, és kioldottuk a köteleket, és teljesen új rendszerben kötöztük fel a bringákat, nem hagytuk, hogy a sofőrjeink beleszóljanak. Az alapvető problémára eddigre rájöttünk. Az volt a baj, hogy ők a köteleket mindig valahol a dzsip alján rögzítették, mert ezen a dzsippel legfőképpen csak ott volt olyan pont, ahol meg tudták hurkolni a kötelet. Na, hát ez nagyon nem volt jó, mert így a kötelek hamar meglazult, és a bringák pedig csúszkálni kezdtek, mi pedig agyvihart kaptunk a tetőről hallatszó csikorgó hangoktól. Miután erre rájöttünk, rögzítettük a köteleket a hátsó ablakok teteje mellett található „majrévasakban”, vagyis a kapaszkodókban. Ezek után már alig mozogtak tovább a bringák, és hamarosan alacsonyabb régiókba kerültünk, Nura település közelébe, ahol végre megszűnt a jég és a hó az úton, így már nem rázott annyira a terepjáró, amitől nagyon megkönnyebbültünk. Persze stressz még így is maradt, mégpedig a szembejövő kamionok képében. Többször muszáj volt tudatosítanunk a sofőrünkben, hogy most bizony szélesen a járgánya, mint azt megszokta, mivel kétoldalt lelógnak róla a bringák. Erre azért volt szükség, mert máskülönben ledaráltatta volna a lelógó bringákat egy-egy kamion oldalán.
Nura mellett volt egy-két katonai checkpoint, ezeket útlevél ellenőrzés nélkül tudtuk keresztezni, csak a nagydarab, katonaruhás másodpilótánknak került pár integetésébe, és sorra nyíltak előttünk a sorompók. Ekkor tudatosult bennünk, hogy valójában miért is foglal el másfél helyet az 5 személyes dzsipben.

Zárva a határ, másnap is zárva lesz!

Az igazi sokk, ami kitette az i-re a pontot a napunk végén, az csak ezután következett. Amikor megérkeztünk az iskestami határátkelőhöz, már zárva volt. Mivel eleve két órát késtek a dzsippeseink, és az út sem ment simán, nem értünk ide időben, így erre a napra már bezárt a határátkelő. Persze ez nem volt igaz, mert mint pár perccel később megtudtuk, eleve zárva volt, negyedike óta zárva van, és még holnap, kilencedikén is zárva lesz a nemzeti ünnep miatt. Magyarul tök feleslegesen jöttünk ma át ide. Ezt persze állítólag nem tudták még Sary-Tashban a sofőrjeink. Vagy csak nem akarták tudni, nehogy lemondjuk a fuvart, ami nekik 180 dollárt jelentett. Az igazán fájó nem is az volt, hogy itt kellett vesztegelnünk a határ mellett, hanem, hogy jöhettünk volna kamionnal is, a fejenkénti 30 dollár helyett gyakorlatilag ingyen, vagy fillérekért. Ez azután tudatosult bennünk, hogy találkoztunk James-el. Ő is bringatúrázik, szintén a UK-ből, terve egy világkörüli derbi az északi féltekén (http://ridingacross.tk), amikor kezdett rosszul lenni a magasságtól a Sary-Tashtól északra található hágóban, visszaereszkedett 3000m alá, majd fogott egy rendes kamionost, aki ha jól emlékszem, 10 dollár ellenében elvitte egészen a kínai határig. Igazából logikus, hogy a Kínába visszafelé tartó kamionok üresek, hiszen Kínának az exportja nagy, az importja talán a nullával egyenlő. Így a visszatérő üres kamionokba simán bekéredzkedhettünk volna. Persze utólag könnyű okosnak lenni… Ki tudja, hogy sült volna el a kamionstoppolás, lehet, hogy valamelyikünk bringája komolyabban megsérült volna, annyit meg nem ért volna az egész. Mert csodával határos módon a dzsip út alatt semelyikünk bringájának nem lett semmi baja.

Egy vidám kényszer pihenőnap – Összeverődnek a világutazók a kínai határ előtt

Na, de hogy most már egy kis pozitívum is legyen ebben a bejegyzésben, örömmel jelentem, hogy ezek után már minden jól és simán alakult. Kaptunk szállást egy viszonylag barátságos helyen a határ menti konténerváros oldalában, egy valaha szebb időket is látott fogadóban. Ismét 100 somért szálltunk meg fejenként, ezúttal a jól összeszokott hatfős társaság egy még apróbb szobában kapott helyet, mint legutóbb Sary-Tashban. James a szobánk előterében aludt a bringája mellett, ez a szoba másnap nappaliként szolgált, itt gyűltünk össze most már heten bringások, és még egy két utazó, egy nagyon magas német srác, aki mindig csak úgy előkerült valahonnan a legváratlanabb helyeken és időpontokban, mindig csak lazán, mindenféle cucc vagy hátizsák nélkül, már-már rejtélyes volt számunkra. Két másik német is csapódott hozzánk, Filip és a barátnője. Egyszóval szépen feltorlódtak ezen a helyen a hátizsákos és kerékpárturisták a határ 5 napos zárva tartása miatt. Egy remek nap kerekedett így a kilencedikéből, amihez a nagyon barátságos házigazdánk is hozzájárult 3 üveg vodkával. Folyamatosan töltette belénk a köröket, de hál isten elég sokan voltunk az üvegekhez, és így a kelleténél nem jobban, de azért még éppen eléggé becsiccsentettünk az amúgy nem is olyan szörnyű ízű töménytől. Nekem még talán sose ízlett vodka, de amiket errefelé kóstoltunk eddig, az mind finom volt.
Délelőtt egy hatalmas víztisztító session-t tartottunk, a lányok megtalálták a patakot és az összes nálunk lévő palackot megtöltötték vízzel, majd a kis nappalinkban elindult a nagy pumpálás, aztán pedig az SteriPen minden átpumpált palackra. A hangulatot nagyban növelte egy kis kézi masszázsgép. A szerkezet elektromos árammal működött, és számunkra a mai napig megfejthetetlen, hogy miért, de delfin alakú volt. Ezen rengeteget nevettünk, főleg Zitának tetszett ez az egyedi design.
Délutánra igen megvidámodott a kis nemzetközi társaságunk, én pedig nekiláttam egy régóta rám váró örömteli feladatnak: elkészítettem a Törökországról szóló kis videónkat. Először egybe akartam Grúziával és Örményországgal, de végül úgy döntöttem, jobb külön több rövidebb videó. Az eredményt nem tudom, mikor lesz lehetőségünk majd megosztani, remélhetőleg Pakisztánban nem lesznek tiltva a videómegosztók… :) Este mozi estet tartottunk, a Brian élete volt a képernyőn, közkívánatra. Angolul néztük, angol felirattal, így kevésbé volt élvezetes a klasszikus Monty Python Movie, mint a zseniális magyar szinkronnal.
A hely, ahol laktunk, megérdemel még pár szót. Elsőre nagyon nem tetszett, hogy egy ilyen valóban Isten háta mögötti helyen kell vesztegelnünk, mert ez a határátkelő melletti konténerváros a leglepukkantabb putrinak tűnt elsőre, amit valaha láttam. A főút mellett sorra álltam a brutális nagy kínai kamionok és az út mentén végig konténerek sorakoztak. Ezek egy része csak lakásként szolgált, másik felük egyik oldalában lakás, a másik oldalában kis vegyes bolt figyelt.
Aztán persze a már említett körülmények miatt a kényszerű pihenőnapunk végére egészen megbarátkoztunk a környékkel. Mindezek ellenére természetesen már alig vártuk a másnapot, amikor is reggel 9-kor nyitott a határátkelő Kína felé!

A következő bejegyzésben újra lesz szó bringázásról, méghozzá nem is akármilyen tájakon! ;)

Kislány triciklin és jakok a hóban

Momazairban hóesésre ébredtünk, az éjjel leesett néhány centi hó, és a hó tovább szakadt reggel is, mindezt erős szél kísérte, egyszóval nem volt valami barátságos az időjárás. Úgy szakadt a hó, hogy 30m-re található buditól alig lehetett visszatalálni a főépületekhez. Miközben ebben a nem túl biztató időben készülődtünk és málháztuk a bringákat, a szállásadóink kislánya egy háromkerekű triciklin kerülgetett minket nagy vidáman a hóviharban. Ez igen érdekes látvány volt számunkra, mert a mi képzeletünkben az ilyen időjárást nem éppen egy 3 éves forma kislánynak való. De úgy gondoltuk, hogy ha ő ilyen vidáman elvan ebben a kegyetlen havazásban, akkor nekünk is sikerülni fog eljutni Murgabig, ami innen 45km-re volt, 400m-el lejjebb, 3690m-en. A reggeli látványt Momazair-ban még a jakok is fokozták. Nem volt éjszakai menedékük, csupán az épületek közelébe terelték vissza őket az éjszakára. Itt aztán leheveredtek és szépen belepte őket a hó. Miközben készülődtünk odakint a hóviharban, morogva közlekedtek közöttünk a havas bundájukban. Zitának még azt is sikerült lencsevégre kapnia, ahogyan a házinénink megfeji az egyik állatot – Nem éppen idilli a kép.

Az indulás után kicsit megkönnyebbültünk, mert a hóviharban való bringázás nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek elsőre látszott. Hála az égnek hátszelünk volt, és ez nem csak azért volt jó, mert segített minket a haladásban, amiben egyébként a masszív lefelé sem volt az ellenségünk, hanem azért is jó volt, mert lefújta a havat az útról, amin így jóval könnyebb és biztonságosabb volt a haladás. A szél miatt azért voltak félelmeink, mert az út kanyargott a völgyekben, tehát nem mindig ÉK felé tartott, mint ahogy az a szélirány szerint ideális lett volna. Néhány kanyar után nagy örömmel megbizonyosodtunk arról, hogy Katy elmélete igaznak bizonyult a völgyek és a szélirány viszonyáról. Miszerint a szél nagyjából követi a völgyek irányát. Ez épp igaz volt, ám az út nem mindig követte tökéletesen a völgy irányát, így néhányszor igen kemény oldalszelet kaptunk. A fagyos, havat hordó szelet nem volt épp kellemes az arcunkba kapni. El se mertük képzelni, milyen lett volna az, ha mindezt szembe kapjuk, és mondjuk nem lefelé haladunk közben.

Az állatok ismét elállták az utunkat, de egy kis lassítással és csengetéssel sikerült átjutnunk a csordán. Érdekesnek találtuk, hogy ők is az aszfaltozott úton közlekedtek a legelő és a pajtájuk között. Valamivel lejjebb aztán elcsendesedett a szél, és ezzel együtt néhány centi hó is megmaradt az úton. Zita megállt előttem, hogy felvegye a kapucniját, és én meggondolatlanul túl erősen fékeztem mögötte. Ennek az lett az eredménye, hogy a hátsókerék elkezdett balra kicsúszni, én leestem a fekvőbringáról, az pedig továbbcsúszott 2-3 métert az oldalára szerelt táskákon, miközben egy jó 180 fokot meg is pördült a csúszós úton. A bringának semmi baja nem történt, én pedig a jobb csuklóm külső felére estem. Pár óráig még éreztem rajta egy kisebb fájdalmat, de aztán ez is elmúlt, nem maradt semmi nyoma a zúzódásnak. Szerencsés esés volt, ami valószínű annak tudható be, hogy szinte már álló helyzetben csúszott ki alólam a bringa. Ezek után persze próbáltunk minél inkább a hó mentes részein haladni az útnak, ami sikerült is, főleg, hogy pár kilométerrel lejjebb elállt a havazás és az út is már csak nedves volt, de nem havas, se nem jeges.

Fekvőbringával a Pamírban, 4000-es hágókon átkelni… Normálisak vagyunk?

Sajnos a „400m lefelé 45km-en Murgabig” nem volt teljes egészében igaz, mert mint ahogy azt sejtettük, Murgab előtt jó 10km-el kaptunk egy egész komoly kaptatót, aminek a nehézsége leginkább a meredekségében rejlett. Itt ért újra utol minket Katy és Anthony, mint ahogy az várható is volt, hiszen ők hagyományos kerékpárokkal közlekedtek. Zita feltolta a legmeredekebb részen, én nagyon lassan, 3-4km/h-val haladva meg tudtam tekerni, bár ennek sok értelme nem volt, csupán lustaságból nem szálltam le a bringáról. Közben Anthony haladt mellettem, és csodálta, hogy hogyan a jó viharba tudok feltekerni ilyen meredeken ezen a megpakolt szerkezeten, gyakorlatilag az ég felé tekerve. Az igazat megvallva néha már én is csodálkozom, milyen helyeken tekerünk fel a fekvőkerékpárokkal.

Dani is a tanúja volt annak, amit még ennek az útnak az elején lerendeztem, amikor Bulgáriában jártunk abban a kanyonban Szófia előtt, ahol néha igen meredek fölfeléket kaptunk, amiket csak nagyon keservesen tudtunk megtekerni. Akkor voltak napok, amikor komolyan azon gondolkodtam, hogy szét kéne szedni a fekvőbringákat és átszerelni az alkatrészeit egy hagyományos MTB vázra, de azok után, amit a Pamírban eddig véghezvittünk velük, ez valószínű hiba lett volna. Csak a legmeredekebb részeken haladnak számottevően gyorsabban a hagyományos bringát hajtó útitársaink, különben miénk az előny a nagyobb kényelem, és kisebb légellenállás terén. Önmagában az a tény, hogy feljutottunk ilyen hegyekbe, ilyen körülmények között a málhás fekvőbringákkal, már magáért beszél. Hogy összességében melyik a jobb bringa, azt nehéz lenne megmondani, de tény, hogy fekvőbringán utazni egyfajta életérzés, és ezt akkor tapasztalja meg igazán az ember, ha a hagyományos bringával szembeni előnyeire koncentrál, és nem a hátrányaira – mert persze azok is vannak, ezt soha nem is próbáltuk tagadni.

A lényeg csak annyi akart lenni ebben a bekezdésben, hogy jó érzés, sőt mi több, kicsit őrült érzés volt az a tudat, hogy azokon a fekvőbringákon jutottunk el ekkora hegyek közé, 4000m-es hágókat meghódítva a Pamírba, amelyeknek használhatóságát a hegyek között még én magam is megkérdőjeleztem pár hónappal ezelőtt.

A Checkpoint és a Murgab folyó völgye

Miután túltettük magunkat az emelkedőn, megállapodtunk Anthony-ékkal, hogy előre megyünk kicsit Zitával, hogy a Murgab előtti checkpoint-hoz biztosan mi érkezzünk meg először. Erre azért volt szükség, mert a mi útlevelünkben lévő GBAO engedélyben szerepelt Murgab, ellentétben az övékkel, amiből egy tévedés folytán hiányzott. Nem akartuk, hogy megint az a helyzet álljon elő, mint Khorog után, mégpedig, hogy a korrupt őr kitalálja, hogy nekünk sincs rendben az engedélyünk, csak hogy néhány dollárra le tudjon minket húzni. Anthony-ék sokat tanakodtak arról, hogy hogyan beszéljék meg az őrökkel ezt a helyzetet, de minden variációnál úgy véltük, hogy az mindenképpen nyerő, ha mi előttük érkezünk a checkpointhoz, Murgab-al a GBAO engedélyünkben. Ez így is történt, ám előtte még legurultunk a Murgab folyó széles völgyébe, ahol végre komolyabb kilátás tárult elénk, a távolban havas hegyekkel, a lapos völgyben pedig kanyargó folyó tarkította széles jaklegelőkkel. A képet csak a borús ég csúfította el kissé, de azért még így is szájtátva kapkodtuk a fejünket balra a csodás látványért. Messze előttünk mintha egy település véltünk volna felfedezni a völgyben, amiről reméltük, hogy már Murgab. Ez pár kilométerrel később be is bizonyosodott, amikor megérkeztünk a város határában található checkpointhoz, vagyis ellenőrző állomáshoz. Egy őr elkérte az útleveleinket, bement vele a kis irodájába, majd öt perccel később egy „minden rendben”-el már mehettünk is utunkra. Ez váratlanul könnyen ment, aminek nagyon örültünk. Indulásunk előtt Anthony-ék is megérkeztek, még tudtuk velük közölni, hogy minden simán ment. Pár száz méterrel később megvártuk őket, és ekkor megtudtuk, hogy nekik még nagyobb szerencséjük volt, végül még fizetniük sem kellett, az őrök a khorogi kollégájukkal ellentétben teljesen barátságosak voltak, az őrszobában egy pohár vodkával kínálták meg az átfázott bringásokat, és a GBAO engedélyük részleteire ügyet sem vetettek. Ez nem kis vidámságot okozott a négy fős csapatunkban.

Nagy kedvvel indultunk el a Lonely Planet által javasolt szállások felkeresésére. Kettőt néztünk ki magunknak lehetséges szállásként, az első 25 somani-ért (kb. 1200 forintért) kínált hálóhelyet reggeli-ebéd-vacsorával, a második pedig 10 dollárért kényelmes, meleg szobát konyhával, plusz két dollárért forró zuhannyal. Rövid körbekérdezés után megtudtuk, hogy az első hely sajnos már bezárt, nem fogad vendégeket. Elindultunk a másik fölkeresésére, amit végül meg is találtunk, de sajnos azt is zárva. A szomszéd ajtónál bekopogva aztán mégis találtunk egy nőt, aki 15 dollárt akart kérni fejenként egy kellően nagy szobáért, reggelivel, vacsorával. Végül sikerült megállapodtunk a Lonely Planetben szereplő árban, reggeli és vacsora nélkül, de konyha használattal, és zuhannyal. Mint utólag megtudtuk, ugyanazon a helyen jártunk, csak a hátsóbejáraton jutottunk be, és nem a már lezárt, hivatalos „homestay”-ben kaptunk helyet, hanem a család egyik „igazi” szobájában.

Itt az áramot hol generátorról, hol hálózatról kaptuk, aminek örültünk, mert az előzetes információk alapján arra számítottunk, hogy talán nem is tudjuk majd tölteni a cuccainkat. Jó érzés volt megérkezni végre Murgabba, főleg, hogy még csak kora délután volt, amikor elfoglaltuk a szállásunkat az aznapi 46km kerékpározás után. Este aztán hosszas gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy napot, mint ahogy Katy és Anthony is tette. Nekik egyébként az első dolguk egy kiadós ebéd után az volt, hogy a szombat ellenére „próba szerencse” alapon felkeresték az OVIR irodát, amit nagy meglepetésükre és örömükre nyitva találtak. Így még aznap el tudták intézni a regisztrációt néhány dollár ellenében, és nem kellett hétfőn, az indulás előtt még ezzel is időzniük.

Murgab

Murgabot sokan csak egy „shithole”-ként, vagyis koszfészekként emlegetik, és meg kell hagyni, ebben sajnos van valami igazság. Persze minden csak azon múlik, hogyan áll az ember a dolgokhoz. És mivel mi eleve nem számítottunk egy pompázatos városkára ezek között a kopár hegyek között 3690m magasan, nem is csalódtunk igazán. Sőt, mi több, igazából élveztük a szegény kis várost, már amennyire lehetőségünk volt rá. A házak és az utcák Murgabban nem képeznek semmi Európában megszokott rendszert, teljesen random követik egymást a sárból dagasztott lapos tetős házak, és így az utcák is elég véletlenszerűen kanyarognak, a villanypóznak és vezetékek keszekuszaságáról pedig ne is beszéljünk. A városban nincsen víz, se csatorna, az áramellátás pedig elméletben a város két része között váltakozik, a gyakorlatban pedig teljesen véletlenszerűen hol nincs, hol van áram a konnektorokban. Persze a jellemzőbb inkább az, hogy nincsen. Ez általában este is előfordult, ilyenkor a szállásadóink felkapcsolták az udvarukban található generátort. A második esténken azonban már ez se működhetett, mert állítólag elfogyott a dízel a háznál, mint ahogy a városka egyetlen benzinkútjánál is hiány volt belőle.

Murgab keleti határában található egy piac, ami gyakorlatilag egy konténerekből álló hosszú utcát jelent. A különböző boltok egy-egy konténerben kaptak helyet, ezekben aztán egész sokféle termék megtalálható, köztük sok lejárt élelmiszer, csokoládé, és persze az alapdolgok, mint kenyér, zöldségek, gyümölcsök, ruhák. Próbáltunk ezen a helyen tradicionális pamíri zoknikat beszerezni, de sajnos sehol sem jártunk sikerrel. Az útikönyvben olvastunk egy „Murgab House” nevezetű házról, ahol pamíri asszonyok által készített termékeket lehet kapni „fair-trade” rendszerben (a bevétel 80% a készítőhöz folyik), és internetezni is lehet. Erre föl fel is kerekedtem vasárnap reggel, hogy felkeressem ezt a házat, de pechemre gyalog keltem útra, ráadásul fényképezőgép nélkül. 5km-t sétáltam és kocogtam, ami igen kimerített ilyen magasságban. Azért siettem, mert időre vissza szerettem volna érni, mivel Zita otthon ebéddel várt. A Murgab házat a város ÉK-i határában találtam meg a főút mellett, de sajnos zárva volt. Lejártam a lábam, a zsebemben öt előre megírt bejegyzéssel a pendrive-on, mind hiába. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy hazafelé bevettem magam a kis utcácskák forgatagába, így láthattam az igazi Murgab-ot, nem csak annyit, amennyi a főútról látszik belőle. Persze aztán ez is inkább csak bosszantott, mivel a fényképezőgép nem volt nálam.

Délután aztán befutott Jill és Lee is, már előző este megérkeztek a városba, de csak most sikerült megtalálnunk egymást. Újra együtt voltunk mind a hatan, jó két órát meséltük egymásnak a történeteinket az útról. Miután szétváltunk tőlük az alichur-i magazinnál, Jill és Lee már csak 20km-t haladtak aznap, egy a főút alatti alagútban vertek tábort. Azt gondolták, hogy az alagút szélcsendes hely lesz a sátornak, de ez az éjszaka folyamán megcáfolódott, és reggel arra ébredtek, hogy a sátrukat félig betemette a hó. Mindezt persze nagy lelkesen és mosolyogva mesélték, mi pedig csak hüledeztünk ezeken a történeteken. Számunkra ez már túl sok volt, nekünk az is épp elég kaland volt, hogy keresztüljöttünk ezeken a hegyeken, az már nem hiányzott, hogy még kint is éjszakázzunk a súlyos mínuszokban, 4000m felett október végén. Persze rájuk hagytuk a dolgot, hisz ők tudják, mi a jó nekik, mi csak „Crazy English People”-nek tituláltuk őket, és mosolyogtunk a fázós történeteiken.

Katy és Anthony

Vasárnap este Katy felajánlotta, hogy főz egy zöldséglevest. Ehhez mi a hozzávalók beszerzésével járultunk hozzá, mivel amúgy is terveztük, hogy utoljára még egyszer levonulunk Zitával a konténervárosba felváltani egy 10 dollárost, és venni rajta ezt-azt a továbbiakhoz. Katy nagyon finom levest röttyentett hagymából, répából, a krumpliból, és egy részünkről répának hitt, de a fehérrépához csak éppen hasonlító zöldségből. Egy nagyon jóízűt és bőségeset vacsoráztunk így vasárnap este, amit aztán egy nagy beszélgetés követett. Katy-ék Angliából indultak 14 hónappal ezelőtt, Romániáig 6 hetük volt elbringázni, ezért Budapesten is csak 1 napot töltöttek, de arra az egy napra nagyon szívesen emlékeznek vissza. Azért rohantak ennyire Romániáig, mert ott várta őket egy barát, akinél otthagyhatták a bringákat, és hazarepülhettek egy esküvőre, amire hivatalosak voltak. Aztán persze megtanulták a leckét, és belassítottak, mert rájöttek, hogy nem érdemes napi 150km-es tempóban kerékpártúrázni. Még szerencse, hogy a világ egy olyan közeli részén rohantak végig ilyen, utólag már számukra is egyértelműen értelmetlenül gyors tempóban, amit később könnyedén újra felkereshetnek. Meg is ígértük nekik, hogy csak legyenek türelemmel, és ahogy hazaértünk, utána bármikor jöhetnek Budapestre, ahol nálunk ellakhatnak, sőt két bringát is kaphatnak, amivel könnyedén felfedezhetik a várost, ami egyébként az egy napos látogatásukkor nagyon-nagyon tetszett nekik, különösen a Lánchídon való átkelés és a Parlament látványa a Budai Felsőrakpart kerékpársávjáról.

Anthony felsőtestét egyébként mindenütt tetoválások borítják, de ennek ellenére nem az a fickó, akit elképzelnél ezek után. Otthon családi vállalkozásban kertész, nagyon szereti a munkáját, amihez valószínű jövő március és június között vissza is tér – a pontos időpont, vagyis az utazásuk hossza az angliai időjárástól függ! :) Katy pedig személyi edző, Anthony-val való megismerkedésük is ehhez köthető, Anthonty-t ugyanis Katy készítette fel egy Ironman-re. Anthony tett már több néhány hónapos kerékpártúrát Új-Zélandon, amit egy nagyobb szabású kerékpártúra gondolata követett. Erre elkezdte befűzni Katy-t is, aminek a vége az lett, hogy már egy párként keltek útra. Utazásuk naplója a www.crazyguyonabike.com/doc/8282 oldalon található, amit ezen sorok írásáig nekünk sajnos még nem sikerült fellapozni, de majd talán egyszer, ha hazaértünk. :)

Zita gyomorrontást kap az indulás előtte estén

Utolsó esténken Zita rosszul lett, a zöldségleves után émelyegni kezdett és mozgott a gyomra. Éjjel aztán felkelt mellőlem és kiszaladt az udvarban található budira rókázni. Elmondása szerint szép sugárban hányt, úgy ahogy csak kisgyerekkorában ezelőtt utoljára. Ezt sajnos erősen folyékony széklet is követte, szóval szépen néztünk ki reggelre, hiszen ez azt jelentette, hogy Zitának újra diétáznia kellett a gyomorfogó-, és fertőtlenítőtabletták szedése mellett, ami azért nem volt túl vidám fejlemény, mert a Murgab utáni szakasz foglalta magában az egész Pamír Highway legmagasabb pontját, a 4655m magas Akbajtal hágót. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy úgy terveztük az utat, hogy első nap Murgabból csak 45km-t teszünk meg egy Rabatakbajtal nevű helyig, ami csak 340m szintemelkedést rejt magában, tehát egy viszonylag könnyű és rövid nap. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy amilyen könnyen és lassan csak tudunk, de útra kelünk, még ilyen állapotban is. Nem tudjuk, mi okozta a gyomorbajt, de valószínű nem a zöldségleves, mert abból mind a négyen ettünk, de Zitán kívül egyikünk sem lett rosszul tőle. A hasmenésen persze különösebben nem lepődtünk meg, ez sajnos szinte minden Közép-Ázsiába látogató turista utazásának a szerves része. Anthony mesélte, hogy ő Tashkent-től egészen Dushanbe-ig folyamatosan fosott, 3 hét alatt 14 kilót fogyott, mert tévedésből először csak gyerekeknek való adag gyógyszert szedett a betegségre. Zitának Katy hozott reggel a piacról egy nagy zacskó HT-kekszet, majd valamivel Katy-ék után mi is elhagytuk a szállást és útra keltünk tovább észak felé a Pamír Highway-en.

Nagy örömünkre ezúttal nyitva találtuk a város határában a Murgab házat, ezért vásároltunk néhány apróbb kézi készítésű pamíri szuvenírt, illetve nagy nehezen a generátort is beröffentették nekünk, így néhány somani ellenében haza tudtam küldeni hét, előre megírt bejegyzést édesanyáinknak, akik ha minden igaz, azóta már feltöltötték az útinaplókat a weboldalra. Ezúton is köszönet a kitartó és önzetlen back-office munkásságotokért! Errefelé sajnos nem szerves része az infrastruktúrának az internet. A jakszar, mint fűtőanyag és a vaskályha viszont annál inkább! :)