Brazília. Most, hogy ilyen sok blogbejegyzést írok, úgy száguldozunk, hogy felfogni sincs időm. :)

A határ után az első tábla. Mi ekkor Bonitoba tartottunk, majd onnan Campo Grandéba, utóbbi így, Boniton át messzebb van. Bonito egyébként annyit jelent portugálul, és spanyolul is, hogy szép. Úgy reklámozzák, hogy Brazília legnagyobb ökoturista desztinációja. :o És arról híres, hogy halakkal teli kristálytiszta vízű patakokban lehet ott úszkálni. Hát majd meglátjuk! :)

A szöveget nem értjük, de a pixeltukán nagyon faja! :)

Corumba pár kilométerre volt a határtól, itt rögtön az első szupermarketben sikerült SIM-kártyát és kerozint vásárolnunk, és VISA bankkártyával fizetnünk. A mobilszolgáltatónk a TIM lett, amit itt úgy kell ejteni, hogy “Csim” :) Ez pedig a számunk, de már nem aktuális. :D

Ezután egy másik, nagyobb szupermarketben, ahol nagyon kedves a személyzet megkínált minket a vízautomatájukból ivóvízzel is, jól bevásároltunk a következő 4 napra, mert a térkép úgy mutatta, hogy nem nagyon lesznek települések, és azok is nagyon apróak. Úgy készültünk, hogy mivel Brazília sokkal drágább, mint Peru és Bolívia, elkezdünk főzni magunkra. Ennek megfelelően sok tésztát és főzni, sütnivalót vettünk.

Mivel a következő 4 nap apró falvaiban ATM-re se nagyon számíthattunk és csak nagyon kevés boliviánót váltottunk át a határon brazil reálra, ezért úgy voltunk vele, hogy mielőtt még tovább hajtunk Corumbából, egy dolgot még el kell intéznünk: találni egy bankautomatát, és némi készpénzt is magunkhoz venni. Na itt kezdődtek a bonyodalmak. Behajtani a macskaköves utcákon a város központjába és ott megtalálni egy bankot, az még hagyján volt. A bank, az első, ahol voltunk, ami valami nemzeti brazil bank, nem adott nekünk kp-t, pedig egész hosszú sor ATM-je volt odabent, ahol a helyiek csekkett is be tudtak fizetni, pénzt berakni, és mindenfélét. Kint volt a VISA ikon is a gépeken, tudtak angolul, de pénz helyett csak változatos hibaüzeneteket adtak. Mentünk tovább, bankról bankra, volt amelyik kerek perec megmondta, hogy nem támogatja a bankkártyámat, mások kevés keretre, meg kommunikációs hibákra hivatkoztak, és ami furcsa volt, hogy az új-zélandi ANZ bankos VISA-nk sem működött. Mint utólag megtudtuk, letiltották. Próbáltak volna felhívni minket, hogy megkérdezzék, mi vagyunk-e azok, akik Brazíliában próbáljuk használni, de mivel minden országban más számunk van, ezt nem frissítjük náluk. Eközben az órák pedig csak teltek, egyre éhesebbek és nyűgösebbek lettünk, a délutánból meg már alig maradt pár óránk a hátralévő 50km-re. Végül megpillantottunk egy Subwayt, ahol tudtuk, hogy szoktak lenni olcsó akciós szendvicsek, és főleg stabil, gyors wifi internetkapcsolat. Beültünk hát, megettünk ketten egy szendvicset, és én közben felcsattantam a netbankomra, ahol meglepetten láttam, hogy már csak pár ezer forint volt a bankkártyánkhoz tartozó számlán. Hát ez volt a baj! 16 ezret át tudtam mozgatni a virtuális internet kártyához tartozó alszámláról, így lett némi pénz rajta, amit Zita aztán gond nélkül ki is tudott venni egy ATM-ből. Úgy számoltunk, hogy mivel kajával is bőségesen fel vagyunk már tankolva, kerozinunk is van a főzőhöz, ennyinek bőven elégnek kell lennie a következő 4 napra, addig pedig lesz valami. Megírtam a fejleményeket a családnak, a bátyám perceken belül válaszolt, hogy ha szeretnénk, most rögtön utal pénzt, de ezzel nem éltünk, mert a szüleimmel van közös kasszánk a cikkírások, számlázás, stb. végett, és ez már jól bejáratott dolog, ebbe nem akartam, hogy kavarás legyen. Az, hogy elfogyott a pénzünk, egyébként kicsit sokkolt minket, mert egy-két hónapja nem léptünk be a netbankunkba, és úgy számoltam, hogy még kell lennie egy-, sőt talán kétszázezer forintnak is rajta, de nem volt, mert az utóbbi időben sokat buszoztunk, voltunk a Machu Picchunál, gyalogtúráztunk a hegyekben, voltunk az úszó szigeteken és egy másik hajós túrán, meg egyáltalán, sokat voltunk turistagettókban, ami drága dolog tud lenni. Összehasonlítva Ázsiával, amikor kvázi ugyanezt csináltuk, vonatoztunk, buszoztunk, bringáztunk, bementünk a Taj Mahalt megnézni és 27 napot is kirándultunk Nepálban, a Himalájában, most azokhoz a napokhoz képest kétszer, háromszor többet is költöttünk, mert Latin-Amerika egyszerűen ennyivel drágább. Lehet, hogy azóta Ázsia is drágult, ezt nem tudjuk. A lényeg, hogy így az 1000 nap után publikált “naponta 2735 forintot költünk fejenként” már rég nem állja meg a helyét (3300 forint fölé ment, de ezt majd még pontosítom és újra publikálom az út végén az egész táblázatot), főleg, ha csak az elmúlt hónapokra nézem vissza a táblázatunkat, akkor nagyon nem. Egészen elszörnyedtem először, mert hát nap mint nap költekezve ezt nem érzi az ember, de amikor összeadtam a napi költségeket…

Na mindegy, kár ezt tovább ragozni, a lényeg, hogy túlköltekeztünk, és ettől kicsit megrémültünk, meg rossz érzés volt, hogy nem sikerült pénzt felvennünk. Persze a családunknál még volt(van?) némi pénzünk, és ők kölcsön is tudnak adni nekünk, ha kell. Őszintén szólva már nem is tudom követni, hogy már az ő kölcsönükből utazunk, vagy még a saját pénzünkből. De mivel egy-két cikkem még nem lett kifizetve, és azóta az a nyomorék légitársaság is visszafizette végre 4 hónap után (kamat, a tőlünk kért banki igazolás, és a telefonálgatásaim ára nélkül) azt a 148 eurót, amivel többet vontak le a repjegyért, olyan nagyon rosszul nem állhatunk, vagy ha igen, remélem az első leendő fizetésemből ezt vissza tudom majd nekik adni. Visszatérve még egy kicsit a légitársaságra, mikor már negyedszerre kérték tőlem 3 hónap alatt ugyanazt a banki igazolást, amit addigra már féltucatszor elküldtem nekik, már azon gondolkodtam, hogy megkérlek Benneteket, hogy közösen indítsunk egy “social DDOS támadást” a Royal Air Maroc Facebook oldala, e-mail címei, és publikusan elérhető telefonszámai felé, amelynek keretében megkérjük őket, hogy legyenek már szívesek… Mert ha csak minden századik FB-követőnk írt volna nekik egy e-mailt, vagy FB-kommentet, akkor kaptak volna 95 jelzést arról, hogy jó lenne, ha végre érdemben is megmozdulnának ez ügyben. :) De végül erre nem volt szükség, kb. 30 e-mail és 10 telefonhívás után visszatérítették a pénzünket. Ez náluk biztos olyan dolog akart lenni, mint amikor a marokkói szuvenírárusnak adsz egy 100-ast a 70-be kerülő termékért, majd visszajáró adása helyett azt mondja neked, hogy válassz még valamit 30-ért a boltjából. Csak nekem ez nem jött be, és nem hagytam magam. :)

Mikorra meglett a kis készpénzünk Corumbában, és mehettünk volna, már reménytelen volt elérni az aznapi úticélunkat, ezért csak elindultunk kifelé a városból az úton, és amikor már kint voltunk a szélénél, elkezdtünk biztonságos sátorhely után nézni. Egy fallal körülvett kert előtt többen beszélgettek, hozzájuk gurultunk oda először, ők megértették, mit kérdezünk tőlük spanyolul, de a portugál válaszukból mi szinte semmit nem értettünk, hasonló szavakat felfedeztünk, de itt annyira sisegnek, zsizsegnek, hogy semmit nem sikerült megérteni abból, amit mondanak hiába hasonló a portugál a spanyollal. Végül az egyikük, egy férfi elkísért minket egy darabon, de sajnos csak egy darabon egy “Albergue da Fraternidad” nevű házig, amit aztán így nem sikerült elsőre megtalálnunk, és elhagytuk három sarokkal, mire egy nő segített nekünk, és egészen az ajtójáig kísért minket. Az épület ajtaja nyitva állt, és azonnal behívtak minket, betolhattuk a bringákat is, még magyarázkodni sem kellett, rögtön tudták, mi a kép, csak nekünk nem volt elsőre tiszta, hol is vagyunk, de aztán lassan összeállt nálunk is. Egy szociális otthonban kötöttünk ki, vagy ha drasztikusabban akarunk fogalmazni, akkor egy hajléktalanszállóban. A bringákat a mosókonyhában tudtuk leláncolni, majd az összes holminkat, beleértve az értékeinket is, elzártuk egy szobában a személyzet tanácsára, mások is így tettek, azért mert szoktak itt lopások lenni, sokszor van, hogy drogfüggő lakók is vannak itt, akik sajnos képesek erre is a következő adagért.

Így nézett ki a közös helyiség, középen, itt ettünk, merthogy enni is kapott mindenki.

Este megismerkedtünk itt egy brazil-bolíviai családdal, ahol az anyuka, és a lánya, Maria de los Angeles és Abigail segítettek nekünk lefordítani sok-sok hasznos szót spanyolról portugálra, vagy egy óráig kérdegettük őket mindenről, közben jókat nevettünk és mindenfélét meséltünk egymásnak, és nem utolsó sorban egy A4-es méretű füzetlap mindkét oldalát teleírtuk portugál kifejezésekkel. Ez a fajta “nyelvtanulás” mindig nagyon érdekes és hasznos.

Aztán lefürödtünk, és ki-ki elment a saját hálótermébe, Zita a nőkhöz, én a férfiakhoz. Furcsa érzés volt külön lenni, na meg egyáltalán, egy ilyen helyen aludni, nehéz sorsú emberek között, azok után, hogy a délután minket is sokkolt, mennyire kifogytunk az utolsó hónapokra szánt pénzünkből. A priccsen fekve azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne segíteni a szobatársaimon és hogy mi az, ami engem megkülönböztet tőlük, miért nem vagyok igazán letörve, vagy megrémülve a kezdeti ijedtséget leszámítva azon, hogy gyakorlatilag szinte elfogyott a pénzünk, amit ezen út előtt 6 évig, és az út utolsó 3 évében is folyamatosan gyűjtöttünk. Mi lesz most? Hogyan tovább? Ha hazaértünk, drágább lesz az élet, ott mit csinálunk? Ezek a dolgok annyi minden után, amin keresztül mentünk, inkább már csak kíváncsisággal töltenek el, mintsem félelemmel. Úgy várom őket, mint pl. Bolíviát vártam Peru után, vagy Közép-Amerika után Dél-Amerikát. Lesz valahogy, eddig is volt, “we will cross that bridge, when we get there!”, ahogy az angol mondja. Mert van bizalmam, mert millió egy dolog okot ad rá, hogy legyen. A családomra, most már családunkra, vagy családjainkra, de nevezzük inkább egy nagy családnak, születésem óta számíthatok, láttam, ahogy a szüleim támogatták a nagyszüleimet, amikor arra szükség volt, van egy bátyám, akire szintén számíthatok, és ezen az úton mérhetetlen sok, valóban fontos és értékes támogatást kaptunk, mind anyagi, mind más értelemben is, Tőletek, az olvasóinktól is, bár igazából ezek után már szinte degradálónak érzem ezt a szót használni, mondjuk inkább, hogy az utazásunkat követő és támogató közösségtől. Információkkal, bíztatással, kedves levelekkel, naptárvásárlásokkal, lájkok tízezreivel, megosztásokkal, hozzászólásokkal, szállás, étel felajánlásával, vacsorameghívásokkal, és még sorolhatnánk, szinte végtelen a lista. Mindezt nem csak Tőletek és nem csak magyaroktól kapjuk, hanem szerte a világban mindenkitől, nemzettől, vallástól, anyagi helyzettől és világnézettől függetlenül rengeteg embertől kaptunk különféle támogatást, bátorítást. Azelőtt pedig voltak munkahelyeim, ahol megbecsültek, ahol keményen dolgoztam, ahol fizetést kaptam, és bár az IT egy gyorsan fejlődő szakma ami sokat változik 4 év alatt, de hiszem, és tudom, hogy vissza tudok térni, és még jobban tudom majd csinálni, amit ezelőtt is. Sőt, nem emlékszem már, hogy ezelőtt az este előtt, vagy után, de nemrégiben megkeresett az egyik volt főnököm, pontosan ezzel a kérdéssel, hogy tervezek-e visszatérni.

Szóval, bár helyileg nagyon nehéz sorsú, és sokuk esetében nagyon reményvesztett emberek között feküdtem a közös hálószobában, de közben tudtam, hogy a mi helyzetünk merőben más. Nekik rettentő nehéz lehet, hiszen ha ez a fajta bizalom nincs meg, akkor már csak meg sem meri próbálni az ember a kudarctól félve a kitörést, mert nem is lát lehetőségeket, nem bízik az emberekben, a sikerben, arra hogy ő is képes rá, egyszerűen azért, mert erről nem kapott visszajelzést. Ezért lehet, hogy sok hasonló sorsú emberen nem csak étellel és szállásal kéne segíteni, hanem jó szóval és bíztatással is, valahogy mélyebben, hosszabb távon, bizalmat, hitet, lehetőséget, célokat, munkát és fizetést adva nekik (az előző hárommal jönnettalán magától is az utóbbi három), tudjátok, hálót adni a halászathoz és és nem csak halat. No, hát erre jutottam ezen az estén a hajléktalan szálló matracán forgolódva, amit egyébként később át is kellett húznom egy ventilátor alá, mert a pokróc alatt túl melegem volt, de ha kibújtam alóla, akkor meg a szúnyogok akartak megenni. Ezt (mármint a fentieket, nem a szúnyogokat) próbáltam megfogalmazni akkor a Facebookon is, de úgy tűnik, nem sikerült, mert volt, aki félreértette. Szerintetek egyébként hogyan lehetne azokon a polgártársainkon segíteni, akik ilyen helyen kényszerűek élni?

Az otthon dolgozóival, illetve aki mellettem térdel, ő Maria de los Angeles, jobb oldalt a lánya, Abigail és a fia, David, aki az otthon konyháján dolgozik.

Így nézett ki az utcáról a ház, a képen már búcsúzunk, indulunk reggel. Jó volt itt lenni.

Kezdetben nagyszerű leállósávunk volt az út szélén.

Leírva nem is tűnik olyan vészesnek ez a portugál… :) De ha hallottátok volna… :)

Nem volt olyan szintes a terem, mint ahogy ezen a képen látszik. Corumba után megmásztunk néhány emelkedőt, de utána nagyon sokáig nagyon lapos volt.

Valahogy így! :)

Ha oldalra néztünk, ezt láttuk.

Egy folyót keresztezve.

Ez az a hely, amit a műholdképről kinéztem tegnapi táborhelynek, ide nem sikerült eljutnunk tegnap.

Leültünk ebédelni, elővettük a Mexikóból feladott, és Peruban újra magunkhoz vett, egy éve nem használt benzin főzőnket, beletöltöttük a kerozint, de az mindenütt eresztett. Szétszedtük, bekentük a tömítéseket szilikonnal, de sajnos ez sem használt. A pumpáján belül ilyen fémes darabokat fedeztünk fel, amit nem tudtunk mire vélni. Honnan került ez a tömítésre, az üzemanyagból, vagy a tartály belső faláról vált le? Sajnos nem csak itt, hanem a vezetékénél is eresztett a készülék, nem tartotta meg a nyomást így lehetetlenség volt vele főzni, és a használati utasítás azt mondta, ilyenkor ne használjuk tovább, hanem vigyük szervizbe. A legközelebbi Primus bolt több ezer kilométerre volt innét, ezért tudtuk, hogy ez felejtős, és ezt már csak otthon fogjuk tudni megjavítattni vagy cserélni. Gázpalackot a tartalék gázfőzőnkhöz pedig errefelé nem nagyon kapni, csak majd Európában. Szóval ezzel jól befürödtünk, jó hogy bevásároltunk négy napi főznivaló étellel.

Viszont, miközben mindez történt, odajött hozzánk egy csoport kedves helyi brazil fiatal, és először szendviccsel kínáltak minket, majd meghívtak magukhoz, hogy együnk a házuknál.

Húst, rizst és babot kaptunk tőlünk egy hatalmas tányérnyit, finom volt.

Vendéglátónk és kisfia

A vendéglátónk anyukája nagy érdeklődéssel olvasgatta a tegnap este összeírt spanyol-portugál (többségükben magyar kiejtés szerint fonetikusan leírt! :D) szavainkat, valamiért nagyon tetszett neki ez a papírdarab, jókat nevettek a szavakon. :)

A teraszukon próbáltuk megszerelni mégegyszer a főzőt, de hiába, csak a kerozint folyattuk ki a kőpadlóra. Közben a családdal egyre jobban összebarátkoztunk, és mivel már délután volt, és a következő, ma estére tervezett célpont több, mint száz kilométerre volt, ezért megkérdeztük, hogy nem maradhatunk-e itt ma este, ellenénk a teraszon, ha nem zavarunk. Ebbe nagy örömmel belementek, amire én azon nyomban elszundítottam ott a kövön, ahogy voltam, mert valamiért egy nagy álmosság tört rám. Lehet, hogy ez étel volt túl sok.

Zita a ház asszonyaival ilyen pálcikás csokis édességeket készített a gyermek közelgő születésnapi partijára.

Én meg később, mikor felkeltem, a teraszon egy asztal sarkánál ülve “Nintendoztam”, vagyis a számítógépet püföltem, ugyanis még wifi is volt, egy kóbor, a környékről, amit a család is használt. Valószínű egy perui bejegyzést írtam, már nem emlékszem.

Este a házba is be lettünk hívva, együtt vacsoráztunk velük. És igen, elég lengén öltözködtek… :) Ezt a ruhát Zita tőlük kapta, de még ezzel is némelyiküknél 3x több ruhát hordott magán. :) De ez őket nem zavarta, így minket sem, csak érdekes volt látni.

A fekvőbringába beülni, annak csengőjét, dudáját megszólaltatni mindig nagy élmény ennek a korosztálynak. :)

Búcsúfotó a családtól másnap reggel. Jó volt itt, ezer köszönet ezért a nagyszerű vendégszeretetért!

Nem sokkal indulás után átkeltünk egy nagy folyón, azt hiszem a Paraguay folyón, ami Brazília második legnagyobb folyója, de ebben nem vagyok biztos. Na, itt nem hajthattunk fel az autók közé, hanem ezen a keskeny járdán kellett végigtekernünk, ami nem volt könnyű.

Főleg, hogy a híd közepén még villanyszerelők is az utunkat állták. :) De amint megláttak, gyorsan összepakoltak, visszatették a járdalapot a helyére, és mosolyogva átengedtek minket.

A folyó. Tényleg nagy, de azért nehéz elhinnem, hogy egy ekkora hatalmas, fél kontinensnyi országban ez lenne a második legnagyobb folyó az Amazonasz után?

A híd túlvége sem volt egyszerű.

Egy méhecske követ reggel óta! :)

Az út mentén a táj.

Ebédelni egy útszéli kis büfében álltunk meg valahogy 50km környékén. Kb. ez volt az első épület az indulás óta, ezért. Itt, hogy ne legyünk bunkók, én egy sört, Zita az üditőt ivott, hogy fogyasszunk is. Az ebédünk reggel még a házban megfőzött spagetti volt, amihez találtunk a fűszereink között még az USA vagy Új-Zéland óta magunkkal cipelt parmezán sajtot, ami a zacskója szerint titánium dioxidot is tartalmaz! :o Hmmm, nyammmi!

Amíg ettünk, odajött hozzánk egy fickó aki a szemközti rendőrörsön dolgozott, őhozzá ebéd után még átmentünk, mert nagyon kedves volt, és beszélt spanyolul. Nála ivóvizet is kaptunk és a rendőrség WC-jét is használhattunk, és elmesélte, hogy amúgy Bonitoban él, és telefonszámot is cseréltünk, mert azt mondta, hogy mire odaérünk, ő is otthon lesz hétvégén a családjánál, és látogassuk meg, ha tudjuk. :) Szóval ilyen kedvesek ezek a brazilok! :) Eddig 5/5 a brazil vendégszeretet nálunk.

Bonito már cska 181km! :) És a bal táblán pont az a három brazil nagyváros van kiírva, amelyeket tervezünk meglátogatni, amíg itt vagyunk az országban. :)

Ja, és tegnap, miután nagy nehezen sikerült magamat az útlevélszámommal egy angol nyelvú operatornál regisztrálni a TIM rendszerében, már elértem az itt még a bolíviainál is sokkal lassabban és bizonytalanul működő internetet, és fel tudtam hívni Pítör barátunkat, akivel anno, mielőtt Brazíliába, Belo Horizontéba költözött, több száz, de talán több ezer kilométert is lefutottunk együtt és rengeteg közös kalandunk volt, a szűk baráti társaságunk oszlopos tagja volt, sőt a legnagyobb, hiszen Pítör közel 2 méter magas! :) De nem csak ezért, tényleg, nem csak klubtársak és edzőtársak voltunk, hanem sülve-főve együtt volt a banda, egymás szalagavatóira is elmentünk, nagy, emlékezetes bulikat csaptunk. Aztán Pít kiköltözött Prihez Belo Horizontéba, majd összeházasodtak, és most van két 14 hónapos gyermekük, és vagy 8 éve már, hogy nem láttuk egymást. Ehhez képest tegnap a szállóból este sikerült felhívnom, és beszéltünk pár percet, és ekkor már talán két hét sem volt hátra a megbeszélt találkozásig, ami teljesen hihetetlennek tűnt számomra. Négy éve úton vagyunk, de Momó után ő lesz a második olyan ember, aki olyan, hogy már ezelőtt az út előtt is ismertem, és ezen az úton találkozunk vele. Sokszor beszélgettünk angol, német, vagy más, nálunknál nyugatibb nagy utazókkal, kerékpártúrázókkal, és kezdetben irigyeltem őket, aztán mikor azokhoz a részekhez értek, hogy “Ó, Új-Zélandra azért nem megyünk, mert ott korábban már voltunk egy évet” meg “Chilében meglátogatott a családunk két hétre”, és “Karácsonyra hazaugrottunk”, akkor rájöttem, hogy az ő utazásuk teljesen más, mert sok mindent megengedhetnek maguknak, amit mi nem, és ezért máshogy tekintenek a világra, nekik nem akkora felfedezés egy új országba megérkezni, mert korábban könnyedén megengedhettek maguknak oda egy repülőutat, ahogy a családjuk is, hogy útközben meglátogassák őket. Ehhez képest mi nem láttuk a szüleinket, se a barátainkat négy éve. Haza se ugrottunk soha, mert tudtuk, hogy egy repülőjegy oda-vissza annyiba kerülne, mint több hónap, vagy akár fél év utazás. A hazatérés mindvégig csak úgy élt bennünk, hogy vagy a bringákon, úgy, ahogy elterveztük, vagy repülővel, egyenest, de akkor az utat feladva, félbeszakítva, abbahagyva. Hála az égnek, utóbbira sosem került sor és talán már nem is fog. Miután átgondoltam ezeket, már nem is irigyeltem annyira az angol barátainkat. Nekik a világ egy a miénknél kisebb, egyszerűbb, elérhetőbb hely, nekünk egy felfedeznivaló, kihívásokkal és távoli, kezdetben szinte elérhetetlennek tűnő helyekkel teli csoda. És ennek a csodának úgy tűnik, hamarosan az is a része lesz, hogy egy régi jó barátomat újra láthatom! :)

Hallottuk más utazóktól, hogy látni fogunk az úton átszaladó apró, az emberre veszélyt nem jelentő krokodilokat, de ilyet nem láttunk, csak ezt a táblát. Később már ilyesmit se, ezért kicsit meg is bántuk, hogy itt nem kóstoltuk meg a krokodilhúst.

Hoppá, egy tukán! :)

Itt is kaptunk délibábot bőven.

Mocsaras volt a táj, kevés fával.

A nap végére azért kaptunk pár kisebb emelkedőt – és lejtőt! :)

Valahogy 110km környékén lekanyarodtunk egy falu felé, és egy földúton folytattuk, miközben a nap már lement és az ég alja gyönyörű sárgás vörösbe borult.

A faluba érve először egy kivilágított házhoz tartottunk, de egy nagy traktorcsarnokból odajött hozzánk két férfi, akik kikérdeztek minket, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk, és mit szeretnénk. A beszélgetés vége az lett, hogy kövessük őket. Egy farmszövetkezeti házhoz vezettek minket, ahol kaptunk szobát, le tudtunk fürödni, és az evésre is azt mondták, hogy várjunk, mert hamarosan velük együtt, egy közös vacsorán fogunk majd enni.

Amíg ezek történtek, a teraszon, mikor a bringákhoz mentem ki, hogy leláncoljam őket, egy nagyon érdekes dolgot találtam. Egy férfi ült a tornác szélén és ezt az italt szürcsölgette furcsa fém szívószáljával.

Az italról megtudtuk, hogy ez nem más, mint a tereré, maté, vagyis különféle szárított növények, cirtomfű és menta keveréke, amit hideg vízzel öntenek le.

Majd egy ilyen, alul szűrős szívószállal szívnak fel. Aztán jön az újratöltés, és ezt lehet ismételni.

Így néz ki a szárított cucc.

És ezek vannak benne.

Emberünk pedig, aki mindezt megmutatta és elmondta nekünk, illetve megkínált vele, egy “traktorista”, vagyis traktorvezető. :) Ezen a kifejezésen is jót mulattunk. :)

Este a vacsoránál. Hát itt sem 5 emberre főztek az biztos. Sok más dolgozóval együtt ettünk, úgy látszik olyan szezon lehet, amikor sok munkaerő kell, mert a szálláson is voltak, és itt is, valószínű más falvakból is jöttek át ide dolgozni, mert jól működő, nyereséges vállalkozásnak tűnt a hely, a falu is nagyon rendben volt, közvilágítás is volt, ha nem kapnak el, simán lehet, hogy csak valahol egy fa alatt felállítjuk a sátrunkat.

Így viszont nem csak vacsorát, hanem reggelit is kaptunk ugyanitt, és mindezért nem fogadtak el tőlünk semmi pénzt. A reggelit már korán kaptuk, reggel hat órakor, ami nekünk is nagyon jól jött egy korai induláshoz és egy azt követő hosszú naphoz.

Amire nem számítottunk, az az, hogy az étkezőből kilépve máris egy hatalmas élmény ér minket. Ez a tukán alig pár méterre az orrunk előtt egy keritésen ült, és hagyta magát percekig csodálni. :)

Ugyanitt a fákon tömegével ültek kevésbé egzotikus madarak is, amelyekről nem tudtuk eldönteni, hogy házi-, vagy vadállatok.

Kedvenceink még párszor megmutatták magukat, több is volt belőlük, a környező fákon volt, hogy egyszerre hármat is ki tudtunk szúrni. Sokszor ők is kíváncsian megnéztek minket.

A falu nagyon rendezett volt, még egy tó is volt a közepén. Igazából ezért néztem ki ezt a helyet éjszakára, úgy gondoltam, hogy a tóparton biztos találunk majd valami szép táborhelyet. Hát ez nem jött össze, de így még jobb volt.

Indulás a felkelő nappal! :)

Kifelé menet a 6km-es bekötőúton két kutya követett minket, nem ugattak, inkább társaságra, talán élelemre vágytak volna. Hála az égnek a főút aszfaltján gyorsan sikerült őket lerázni, így remélhetőleg nem esett bántódásuk a forgalomban. Zita aggódott értük, én próbáltam megnyugtatni, hogy biztosan nem teljesen elhagyatott, kóbor kutyák, egy ilyen rendes, szép faluban csak ad nekik valaki enni, és valamennyire gondjukat viselik.

Az ő bolíviai testvéreit nagyon sokszor láttuk, de azok a fotók elvesztek.

Ez a kör alakú dísz(?)elem minden vidéki brazil bringába benne van, érdekesnek találtuk. :)

Ahol le kellett térni Bonito felé a Campo Grande felé vezető útról, volt egy városka, ide bementünk, és Zita evett egy ilyen zacskós fagyit. Én egy kis dobozos sört ittam, edzés képpen a Pítörrel való találkozásunk napjaira. :)

A sörre természetesen ettem is, mert itt megebédeltünk.

Kifelé menet a városból lakóhajókat láttunk egy folyón.

Tegnap este, mikor a két férfi a faluban odajött hozzánk, mutattak egy videót az okostelefonjukon, amin egy földúton mentek egy kocsival, és a kocsi előtt egy leopárd szaladt a porban, több száz méteren keresztül, a végén már csak pár méterre az autó előtt, mígnem be nem vette magát oldalt a bozótba. Elmondásuk szerint ez az eset a faluba vezető bekötőúton történt, amin mi is kétszer végighajtottunk, először már egészen sötétben, szürkületkor. Ezek után már külön örültünk annak, hogy a sátrazás ötlete a kedves felajánlásukkal tárgytalanná vált. :)

Ezalatt az óriási termeszvár alatt egy üreget is találtam, amit nem értettem. Lehet, hogy valami állat időközben bevette magának a termeszvárat, vagy egy olyan ormányos szívósorrú termeszevő állat támadásának nyomát láttam?

Délutáni második ebédünk, reggel ugyanis sikerült vizet forralnunk a merülőforralóval és azt a termoszunkba eltenni.

Evés közben zajlott körülöttünk az élet.

Két nő megelőzött minket, defektet kaptak, maguk tették fel a pótkereket, ám pumpájuk már nem volt, ezért az lapos volt. Az apró biciklipumpámmal toltam bele 500-at, mire végre valahogy kinézett a gumiabroncsuk. Az én karjaim meg majd le szakadtak, a pumpa meg közben vagy háromszor úgy felforrósodott, hogy azt is pihentetnem kellett. :) De megvolt a napi jócselekedet. :)

Tegnapi rendőr barátunk villogva dudálva megállt nekünk, és ismét váltottunk néhány jó szót, meg is hívott minket, hogy lakjunk nála, de mivel már le volt beszélve Couchsurfingen Felipével, hogy hozzá érkezünk, ezért ezt vissza kellett utasítanunk. Brazil vendégszeretet 7/7! :)

Anya és borja

Megérkeztünk harmadik napi végállomásunkra.

Gyermek és teherszállítás ismét, ezúttal brazil módra. :)

Csak hogy végre valami negatívumot is mutassak Brazíliából. :)

Este a templomot környékeztük meg, Zita megtalálta a papot, aki nagyon jó fej volt, bevezetett minket egy használaton kívülinek tűnő épületbe, ahová felfújhattuk a matracainkat, majd az este 8-kor kezdődő, a templom mögötti fedett udvaron rendezett buliba is meghívott minket, ahol őáltala külön soron kívül, és ingyen kaptunk enni.

Ezt ni. Annyit kaptunk, hogy muszáj volt még el is tennünk belőle, nem bírtuk mind megenni.

Íme a buli. Valami egész hetes vallási fesztiválsorozat volt, minden este misével, meg valami rendezvénnyel.

Reggelire a paplakba voltunk hivatalosak, és megint, mintha csak gondolatolvasóak lennének ezek a papok, pont azt kaptunk, amire vágytunk, egyszerű, de nagyszerű vajas, felvágottas, sajtos kenyeret. :) És a konyhát is használhattuk, így amíg én a matracainkat és hálózsákjainkat pakoltam és a bringákat teljesen menetfelszerelésben kitoltam az udvarra, addig Zita a magunkkal cipelt (és eddig alig használt, mert mindenütt ételt is kaptunk!) alapanyagokból útravalót főzött.

A tegnapi nap, egy átlagos, hosszú nap. Mindig befotózom így, mielőtt lenullázom a számlálókat, mert könnyebb egyszer egy héten a fotók közül kikeresni ezeket a képeket, mind minden áldott este kinyitni a laptopot, aztán a táblázatkezelőt, és egyesével felirkálni.

Jótevőnk. :)

Alig hagytuk el a várost, máris meg kellett állni, mert egy útszéli fán papagájok üldögéltek a napon. :) Sajnos azt nem sikerült lencsevégre kapni, amikor először leszálltak erre a meredek ágra, és jó fogás híján lecsúsztak rajta.

Mikor e fotót készítettem, még nem tudtam, hogy hívják ezt az állatot. De már tudom: vízidisznó! :) Három-négy bejegyzéssel később lesz róluk kép, és ha nem felejtem el, talán videó is! :)

Végtelen termeszvármező.

Zitát nézik így az állatok. Ide majdnem írtam egy gonoszat, hogy milyen bambán, de kitöröltem.

Nem tudom, mennyire látszik a képen, de ez egy vasalódeszkához hasonlóan sík útszakasz, ami egyben egy meredek fölfelé is. Még a szarvasok is csak szökellve tudnak felmenni rajta.

Itt talán jobban látszik, milyen meredek. Jobbra az árnyéknál van egy kis piros asztal…

Ott ezeket árulták, de az árust először nem láttuk…

…csak kicsit bentebb, az erdőben. Ő Robson, aki itt él, és ezeket a leopárd szuveníreket készíti agyagból.

Érkeztünkkor volt nála egy paraguayi bringás is, aki itt sátrazott.

Egy helyi bringája volt, kicsit kargobringa stílusú.

Így nézett ki csupaszon. Ha jól emlékszem, 150 dollárba került.

Robson is nyomta a tererét, úgy látszik ez itt népszerű dolog.

Kutyái is voltak, nem is egy.

Hárman – Nagyon jó fejek voltak, vagy egy órán át beszélgettünk veluk.

Ezt Robson nekünk akarta adni ingyen (brazil vendégszeretet 9/9), de mi nem fogadtuk el, mert csak összetört volna nálunk, aztán sajnáltuk volna. De a kedvességét nagyon értékeltük.

Robson egyik lakótársa

És egy másik, a 88-as! :) Vicces, hogy közben ez a kép sorban a 89-ik ebben a bejegyzésben. :)

Zita teljesen lázbajött, és miközben én már a bringán ültem indulásra készen, addig ő még vagy negyed órát ezeket a lepkéket kergette a fényképezőgéppel. :)

A fölfelé tetején egy gyönyörű, lapos fennsíkra értünk, amit nagyon élveztünk. “Úristen, mindjárt ráhajt a délibábra, megint el fog esni, mint anno a jégen a Pamírban!!!” :o

Mindezt félkézzel, hát teljesen megőrült!? (a fenébe, hogy elfelejtettem megvágni ezeket a képeket)

És ráhajtott. Semmi baja nem esett tőle. Utána énis rájuk hajtottam, de akkor már nem látszódtak. Furcsa dolog ez, a fene se érti.

Na, látjátok-e a fa lakóit?

Zita kiszúrta őket, egy egész sereg papagáj ült a fa tetején, és a messzeséget figyelték. :)

Ő pár kilométerrel később hangos rikoltozással hívta fel magára a figyelmet, aztán hagyta magát csodálni egy darabig, míg el nem repült.

Ezek előtt a lefelék előtt sajnos ugyanilyen meredek fölfeléket kellett megmásznunk, csak azokról nem volt hangulatom fotót készíteni. :)

Megérkeztünk Bonitobaaaaa!!! :)

Ez a négy nap is remek volt, Brazília szebben be sem mutatkozhattott volna: tökéletes időjárás, jó utak, gyönyörű, gazdag, színes természet, szeretettel teli emberek… Kell ennél több a boldog kerékpártúrázáshoz? :)

Történt június 22. és 26. között, bicikliztünk 33, 64, 117, 108 és 75 kilométereket. Megírva augusztus elsején. Szerintem ma se lesz több bejegyzés, csak ez az egy, mert kezdek kicsit besokallni ettől a sok blogírástól. De azért majd igyekszem holnapra is legalább egyet produkálni és aztán jövőhéten újult erővel a hétköznapokon megint napi kettőt publikálni. Csak közben most váltunk egyik hétről a másikra itt Taizében, ahonnan ezeket a bejegyzéseket írom, és költöznünk kell a kunyhónkból a sajár sátrunkba, és ez is időt vesz el. Ja, és még egy felhívás/kérés felétek! :) Ha van köztetek olyan, akinek odahaza olyan UPC-s előfizetése van, amit megoszt más, hasonló wifis-routeres UPC előfizetőkkel, és így ő is tudja használni ezeket a UPC Hot Spotokat szerte Európában, és meg tudná osztani velünk arra a néhány napra ezt a hozzáférését, amíg Svájcban leszünk, ahol szintén működik ez a dolog, az valószínű nagy segítség lenne nekünk, és ezért előre is hálásak vagyunk, ha tudtok nekünk így segíteni – Ez Nektek semmibe nem kerül.Most például remélhetőleg úgy fogom feltölteni ezt a bejegyzést, hogy átsétálok a szomszéd faluba, innen 1km-re, ahol egy hasonló, de másik (SFR WiFi Fon) rendszerben, egy családi ház Routerének wifijén működő Hot Spotot fogok találni, amihez egy kedves olvasónk felajánlásából kaptam hozzáférést. :) Szóval ezt a bejegyzést külön köszönjük Jenőnek!!! ;) (a megosztott wifi szintén szakadozott, végül éjjel kettőkör, a sjáat GPRS-el sikerült nagy nehezen felizzadni a képeket)

A 3 millió embernek, és számos más állatnak életet adó Sundarban

A cím nem elírás, noha nem létezik ilyen nemzeti park, se Bangladesben, se máshol. Sundarban Nemzeti Park létezik, és mi meg is néztük, már amennyire a hatóságok és a pénztárcánk engedték. Hogy hogyan lett belőle részünkről SundarBunda, azt mindjárt megírom, de előbb tisztázzuk az eredeti nevet: Sundar-ban azt jelenti: “gyönyörű-erdő”, és még azt is, hogy itt lakik sok sundari tree, vagyis sundari fa, az a bizonyos mangrove fa, amiből a legnagyobb egybefüggő erdő itt maradt meg a világon. Ez az erdős terület régen sokkal nagyobb volt, csak amíg nem nyilvánították védetté, addig folyamatosan zsugorodott, szükség volt ugye a megművelhető területekre meg a tűzifára… Ám még ma is sokan élnek a területén és „belőle”, ez a szám állítólag 3 millió fő – ők azok akik közvetlen vagy közvetve a Sundarban Nemzeti Park természeti értékeiből élnek, ami ugye javarészt halászatot és rákászatot takar.
A terület nem csak embereknek, hanem krokodiloknak, folyami delfineknek (Gangetic River Dolphin), bengáli tigriseknek (majestic Royal Bengal Tiger), és pöttyös hátú őzeknek (Spotted Deer) is otthont ad, na meg még gondolom ezer másik fajnak, amelyek mind aprók vagy kevésbé látványosak, ezért a parkba turistákat hordó vezetők és utazási irodák nem emlegetik őket. :) Na de majd mi mindjárt, csak érjek el odáig!

SundarBunda – Éhgyomorral sose alkudj!

Vezetőnknek végül a szállodánkhoz tartozó emberkét választottuk, és sok alkudozás árán, de megállapodtunk vele 6220 takában, ami fedezte a hajó költségeit (csak hajóval lehet a parkban közlekedni, a terület mocsaras, és tele van folyókkal), az engedélyeket (állítólag külföldi csak egy rakás engedéllyel mehet bárhová is, és még a hajóra is kell engedély), és az ő vezetői díját. Az utcán ugyan kaptunk 4000 takás árat is, és mint azt már az előző bejegyzés végén megírtam, egy menő szállodában kaptunk egy 8000 takás ajánlatot, ám végül mégis ezt a középárasat választottuk, mert emberünk jól beszélt angolul, és ezzel kielőzte összes vetélytársát, mi pedig mellette döntöttünk, mert nem akartunk egy egész napot valaki olyan társaságában tölteni, akivel nem tudunk beszélgetni és akitől nem tudunk semmit kérdezni.

Mégis, később meggondoltuk volna magunkat, vagy legalább körbekérdeztünk volna máshol is, mert ahogy számolgattunk a 61 takás dízelárral, mindig az jött ki, hogy súlyos ezreket keresnek rajtunk, és az engedélyek mibenlétében sem voltunk biztosak, nem volt olyan, aki nem érdekelt a lehúzásunkban és megkérdezhettünk volna. Ekkor kezdtük el (amúgy hangosan, de ez mit sem számított, mert vezetőnk nem volt tisztában a Bunda szó jelentésével) SundarBundának hívni a nemzeti parkot, és sejtésünk aztán később beigazolódott, amikor elmeséltük, hogy mennyiért vásároltunk egy napos utazást a parkba, mindenkinek az volt a válasza, hogy „They cheated you”, vagyis hogy átvertek minket. Sajnáltunk kiadni közel 20 ezer forintot egyetlen napért, még akkor is, ha cserébe sokat ígértek. Persze ekkor már késő volt, nem tudtunk mit tenni, mert a hajós emberünknek kifizettünk 1500 taka előleget az üzemanyagra.

Ezen már kár rágódni, de a tanulságokat még levonom, aztán elindulunk a hajóval. Sose adjunk előleget, sose alkudjunk fáradtan, éhgyomorra, és bármikor mondjuk bátran azt, hogy még gondolkodom, és meghallgatom mások ajánlatát is. Mi ezeket mind megszegtük, utólag nem is tudom, hogyan lehettünk ilyen balgák. Azt hittük, hogy sietnünk kell, mert az emberünknek még az előző nap meg kell kérnie az engedélyeket, na meg ő volt a legmeggyőzőbb az összes előző ajánlathoz képest. Ha tudjuk, hogy ennyire drága ez a mulatság, és ennyire nincs ilyenkor errefelé semmilyen csoport, akikhez hozzácsapódva megoszthattuk volna a költségeket, akkor próbálunk embereket toborozni a neten, hogy velük együtt akár egy több napos túrára is elmenjünk. Na de kár ezen már gondolkodni, ezt csak azért írtam le, hogy aki utánunk jön, az tanuljon a mi hibáinkból.

Delfinek a folyóban, apály idején

Reggel a megbeszélt időpontban találkoztunk a reggeli után, majd kisétáltunk a kikötőbe, ahol meglepő módon most sokkal kevesebb vizet láttunk, mint tegnap, amikor megérkeztünk. A hajók a parton álltak a sárban, sokukat egyáltalán nem érte a víz. Kérdeztem az emberünket, hogy hát ez meg hogy lehet, mi történt? Low-tide, vagyis apály van! Micsoda, egy folyón? Igen, mert ez már a deltának számít és itt már nagyban bejátszik a tengerek ár-apály jelensége. Hoppá, mik vannak! Pedig a Bengáli-öböl innen még legalább 100km-re, de ez úgy látszik, ezen a sík vidéken már nem távolság az ár-apálynak. A hajóval is ezért megyünk rögtön a legdélebbi kiszálláshoz, a „Barbaria”-hoz, mert apály idején visz minket az ár lefelé a folyón. Vagyis inkább az apály növekedésének, tehát a vízszint csökkenésének idején – ha jól gondolom.

Hajónkkal még mielőtt kiértünk volna a Passur folyóra, amin aztán elindultunk lefelé, a torkolatban folyami delfinek mellett haladtunk el. Erre a vezetőnk szerint most, low-tide idején volt jó esélyünk, mert ekkor ficánkolnak igazán a halak. Ez volt az első alkalom, hogy folyóban delfint láttunk, sőt, be kell valljam, mielőtt Indiába érkeztünk volna, én úgy tudtam, a delfin csak a tengervizet szereti. :) Most viszont ott ugráltak a hajónk mellett, és a saját szemünkkel láttuk a szürke testüket – és ez fantasztikus látvány volt, még akkor is, ha lencsevégre kapni nem tudtuk. A delfin nem az az állat, amit természetes élőhelyén olyan könnyű fotózni, mert épp csak kiugrik, vagy kiemelkedik kicsit a vízből és mire észbe kapnál, már újra el is tűnt.

Krokodil és Tigris – A rákász szakma veszélyei

Miután megcsodáltuk, hogy egy hatalmas, a sárpadra az dagály-apály által felfektetett teherszállítóhajó aljáról hogyan vakarják le a rozsdát, átvágtunk a több, mint 1km széles Passur folyó jobb, vagyis nyugati partjára. Itt haladtunk lefelé úgy 30km-t, ami alatt már sok érdekeset láttunk. Emberek derékig, sőt néha nyakig a vízben járva hálót húztak maguk után. Vezetőnk elmondása szerint különböző, fiatal korban járó apró rákokat (crabs and lobsters) gyűjtenek, amelyeket aztán vagy ők maguk, vagy azok, akiknek eladják, betelepítik őket egy földdel elkerített medencébe, ahol mint egy farmon, szép nagyra tudnak növekedni. Egy kisrák ára 2-5 taka között mozog, és egy nap akár sok százat, vagy akár ezret is be tudnak gyűjteni, ez tehát nem rossz meló, csak a krokodilokkal és a bengáli tigrisekkel kell vigyázni… :-o Vezetőnk azt meséli, hogy az egyik közeli faluban épp a múlt héten tépett szét a tigris az álmában egy fiatal asszonyt. Hogy ebből mi igaz, s mi csak a turisták számára továbbmesélésre mondott történet, nem tudjuk, de ezt hallottuk! :) Mint ahogy azt is hallottuk (ahogy mesélik), hogy a szemünk előtt dolgozó rákászokat is előszeretettel támadják meg a krokodilok. Szóval ha ez mind igaz, az azt jelenti, hogy van még hely a földön, ahol nem az ember áll a tápláléklánc csúcsán, vagy legalábbis nem minden esetben.

A parton egyébként néhány gyíkot is láttunk, az apály végett a víz és az erdő között üresen lévő saras területen napoztak. Az erdőről sokat nem tudok mesélni, érdekes növényeket láttunk, és a várttól eltérően a „deep forest” nem jelentett hatalmas őserdőt, óriási fákkal. A növényzet nem tört túl magasra (talán a talaj, a mocsár az oka?), viszont lent elég sűrű az aljnövényzet, mondhatni szép kis kettes-hármaszöld az egész Sundarban Nemzeti Park. :)

Jó két óra hajókázás után végre elkezdtünk visszatérni a bal partjára a folyónak, ahol hamarosan ki is kötöttünk, és egy pallón felmásztunk a szárazföldre, ahol betonozott járda vezetett a Harbaria látogatóközpontba. Itt kaptunk egy „guard with a riffle”-t, vagyis egy egyenruhás, fegyveres őrt a tigrisek végett, pont ahogy előre el lett mondva a beetetésünkkor, ez is benne van, és benne kell, hogy legyen az árban, 400 taka egy csoportra, és muszáj kérnünk, nincs apelláta! Hát, a fickónk csak egyre volt jó, hogy ránkszólt, hogy maradjunk csendben, amennyire tudunk, hogy ne ijesszük el az állatokat. Különben az esernyőjét gyorsabban nyitotta volna ki, mint hogy a puskájával egy ránktámadó tigrist lelőjön. Az egész csak egy nagy színház volt, egy újabb történet a lehúzásunkra. Volt, hogy 50m volt köztem és a fegyveres muki között, ha elkap egy tigris, mire ő észbekap a puskájával, nekem már rég annyi, és ha valami csoda folytán sikerült is volna lelőnie szegény védett állatot, kár lett volna érte, mert kétlem, hogy a „Majestic Royal Bengal Tiger” játszadozni kezd az áldozatával, mint cica az egérrel, sokkal inkább végez vele az első csapásra, még mielőtt az észbe kapna.

A félkarú, behajtható szemű rák, és a mudskipper

Persze ne higgyétek, hogy ez mind annyira zavart minket, inkább csak nevettünk ezen, és próbáltunk nem bosszankodni a lehúzásunkon, hiszen az a hajó már elúszott, most itt vagyunk, és ha már sokat fizettünk azért, hogy itt lehessünk, akkor élvezzük is, nemde bár?

Nézzünk rögtön a lábunk alá, mert ezer kis csoda szaladgál a földön! Apró rákok kisebb armadáját fedeztük fel a sétányunk mindkét oldalán a sárban. Az apró lények, ha csöndben maradtunk, és mozdulatlanul figyeltünk, előbújtak a sárba vájt lyukjaikból. Először csak az egyik szemüket kihajtva kikukucskáltak, majd ha mindent rendben találták, először a nagyobb vágójukat, majd az egész testüket kitolva kijöttek a felszínre. Zitával mindketten, mint a gyerekek, hosszú percekig guggoltuk a sétány szélén, és nagy érdeklődéssel lestük a kis lények életet. Nézzétek meg őket! Hát nem elképesztő?!? Először is, hogy aszimmetrikusak! Nem sokat agyaltam rajta, de nem jutott eszembe másik állat, amely ennyire aszimmetrikus lenne, hogy az egyik karja hatalmas, szinte akkora, mint az egész állat teste, a másik pedig apró. A kis rák úgy tartja maga elé a hozzá képest óriási vágóját, mint valami pajzsot. Gondolom e célt is szolgál, na meg persze elsődlegesen azt, hogy nagyobb dolgokat is ketté tudjon roppantani vele. Aztán itt vannak a szemei, amelyek gyakorlatilag egy-egy csáp végén vannak, és ez már önmagában elképesztő, hát ha még jobban szemügyre vesszük a lényünket, és észrevesszük, hogy ezek a „szemek”, vagyis ezek a csápok behajthatóak! Behajtható szemű rák!!! Ott van a testében a pontosan olyan alakú üreg, ami pontosan arra van, hogy oda behajtsa a szemét, amikor elbújik az üregében! Hát most mondjátok meg, nem csodálatos a természet! Egyszerűen elképesztő! Ilyenkor kezdem megérteni azokat a természetvédőket, fotósokat és kutatókat, akik egész életüket eddig ismeretlen fajok felkutatására, vizsgálatára és megértésére szentelik. Mi csak egy faj vagyunk a sok millió elképesztően csodálatos faj közül, e földön. Minden másik faj felettinek képzeljük magunkat, mert a többiek vagy kisebbek, kevésbé ügyesek, vagy intelligensek, és ez igaz is, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lennének kevésbé csodálatosak.

Nézzétek hogy esznek(?), hogy lapátolnak a kis ollójukkal a szájukhoz:

Aztán itt van ez a Mudskipper, vagyis a “Sárugró”. Ez egy hal, vagy én nem is tudom micsoda, de nem csak a vízben tud úszni, hanem a testének hirtelen összerántásával hatalmasak is ugrik. Legalábbis a testéhez képest óriásikat, ha a testhosszúság/ugrási távolság vagy magasságot néznénk, csúnyán odaverne a legjobb atlétáinknak is. Szóval ezek az állatok csodálatos lényeg, és ebből az sem vesz el, hogy igen apróak. Sőt, ha belegondolunk, az is csodálatos, hogy ilyen picik… Valahol egyszer a neten azt olvastam, hogy James Cameron az Avatar című filmjét a Földről mintázta, és nem csak az alapszituációt (ember a nyersanyagokért írtja a természetet és a természettel összhangban élő intelligens fajt), hanem magát a Pandora bolygót is. Nekünk is vannak furcsa lényeink, repülnek, úsznak, vadásznak, halásznak, üreget ásnak, fészket építenek, egymásra utalva, egymástól függve élik csodálatosan sokszínű, varázslatos életüket, amelyet mind a mai napig nem értünk még teljesen.

Anyjuk, mász ki és hajtsd ki a szemeidet, mert ilyet még nem láttál: két fehérember! :)

Ezért talán teljesen lököttnek nézhettek minket, de mindkettőnknek ezek a kis rákok voltak a legnagyobb élményeink ezen a Sundarbunda utazáson, és még tovább megyek, én úgy gondolom, hogy ez jó, hogy ez fejlődés. :) Lehet, hogy egyszer majd visszazuhanok a munka világába, és magam is csodálkozni fogok azon, hogy mennyire tetszett, és mennyi örömöt leltünk egy kis rák kihajtható szemeiben, de most ez így van, így érezzük és nagyon élvezzük. Lehet, hogy gyerekesek vagyunk emiatt, de gyereknek lenni jó nem? A gyerek az, aki ártatlanul, a világot tisztán szemlélve csodálja azt, mindenféle ítélet és háttérzaj nélkül. Ez pedig jó, nem igaz? Szerintem egy gyerekben rengeteg olyan tulajdonság van, amely felnőtt korunkra eltűnik belőlünk, és ez az utazás ezeket is újra előhívja belőlünk, és ez rettentő érdekes. Zitában ezek a dolgok jobban megmaradtak, bennem kevésbé, de most mind a ketten éppúgy odavoltunk a kis rákoktól. :)

A Barbaria téglalapsétán

Na de most aztán már sétáljunk tovább a rákjaink mellől a téglákkal kirakott sétányon, mert soha nem érünk a nap végére, pedig már három oldalnál tartok, de még mindig a délelőttben. (Reggel 7-kor indultunk a low-tide kihasználása végett). Ez a sétány az erdőben, a deep-forestben vezetett minket végig, egy kb. másfél kilométeres, téglalap alakú(!) útvonalon. Először egy kis toronynál kanyarodtunk, aztán a téglalap hosszabbik oldalának végén eltűnt alólunk a kb. egy méter magasan haladó pallós, korlátos sétány (biztos a krokodilok és a tigrisek ellen védett minket), és haladtunk tovább a sárban, levetett szandálokkal. Láttunk egy csomó érdekes növényt, amelyeknek a leírására és részletezésére az én tudásom és szókincsem sajnos édeskevés, de talán majd a tanultabb és okosabb kollégák kisegítenek. Volt itt például ez a lélegző gyökeres történet, szinte mindenütt a fák körül a földből egyenesen fölfelé növekvő, gyökérszerű tornyok nőttek max. 30cm magasra. Vezetőnk szerint ezekből nőnek ki a fák, míg máshol mintha azt olvastuk volna, ezek „lélegzésre” vannak, de nekem mindkettő verzió hülyén hangzik, szóval maradjunk egy nemtudomban. :)

A fantasztikus téglalap alakú ösvényt körbejárva még egy kis négyzet alakú tó közepére épített, tízszögletű pihenőhelyen időztünk. Bírom, hogy ennyire adtak a természetes formák megtartására… :)

Egy falu a vizen

Amikor a hajóra visszaszálltunk, arra lettünk figyelmesek, hogy a hajóról leszálláskor, és a hajóra felszálláskor is fölfelé kellett mennünk a pallón, vagyis amíg odavoltunk a körtúrán, talán 2 métert is emelkedett a vízszint. Hogy lehet, hogy itt ekkora az ár-apály?

Visszafelé menet most a dagályt kihasználva, fölfelé a keleti partján hajóztunk a Passur folyónak. Megálltunk egy helyen, ahol egy másik nagy folyó ágazott le a miénkből, és a két folyó közötti földnyelven szemügyre vettünk egy kis halászfalut. Ez egy újabb érdekes állomása volt az utazásunknak. Amíg engem a természet elhívott egy mocsári sétára egy helyi család udvarának budijába, Zita szemügyre vette, ahogy az apró rákokkal megy az üzletelés. Néhány lungis helyi éppen átszámolta őket egy-egy fehér merőkanállal rakosgatva vödörről-vödörbe a rákokat. Ez ám a meló! :)

Azért még egy gondolatot ide biggyesztenénk. Sajnos nem vagyunk pontos adatoknak birtokában, csak hallottuk emberektől, útikönyvben olvastuk, hogy az ilyen rákász-emberkéknek az élete azért annyira nem felhőtlen. A kis rákokat, amiket összefogdosnak, sós vizű “medencékben” tenyésztik, ezért nagy területeket árasztanak el rizsföld módjára tengervízzel. Az így átalakított termőföld értelem szerűen soha többé nem használható növénytermesztésre. A gond ott van, hogy ezeket a rákászembereket nem fizetik meg rendesen. Nincs “fair-trade”, így egy ördögi kör alakult ki. Aki egyszer elárasztotta földjét sós vízzel, az már nem tud ebből a szakmából kilépni, még ha akarna se… Nincs termőföldje, költözni nincs pénze, viszont keresni sem keres eleget rendes megélhetéshez. (Banglades második legnagyobb bevételi forrása az export hal és rák-termékekből áll…)

Aztán körbejártunk a Passur folyó oldalán is, ahol az emberek gyakorlatilag a vizen éltek. Csak egy vékony sáros földnyelv volt a folyó és a „ráktavak” között, ahonnan cölöpökre épített házakhoz lehetett belépni. Az egyik ilyen házikó tornáca alatt kivártuk, amíg leszakadt az ég, majd megcsodáltunk néhány vízre épített budit is. Alacsony vízállásnál biztos van értelme, de úgy, ahogy mi láttuk, gyakorlatilag akár a vízbe is pottyanthatnának… Ahogy elnéztük ezeket a szabadtéri vécéket, konstatáltuk, hogy némelyiket csak úszva, vagy legalábbis derékig vízben lehet csak megközelíteni magas vízállás idején.

Itt sok gyerek követett minket, de láttuk őket csónakokban is. Igazi „Waterworld” volt ez, már egész apró gyerekek eveztek és mentek-jöttek a csónakokkal. Hát igen, aki egy ilyen helyre születik, az talán előbb megtanul úszni és evezni, mint járni. :) Az embereknek itt tényleg nem sok mindene volt, ám mégis megéltek valahogy, és ez azért valahol csodálatra méltó, hiszen ők valóban a folyóból élnek, egyenesen a természetből. Biztos nincs sok pénzük, de láttunk gyerekeket pánt rágni… – Ha azt a pénzt teszem azt iskolára költenék, amiből a pánt szerezték, egész szép világ lehetne még itt is, persze tudom, biztos most is nagyon naiv vagyok, és a legközelebbi suli sok tíz kilométerre van innen. Apropó, egyébként ezt a helyet már úton is meg lehet közelíteni, legalábbis mi láttunk aszfaltot a falu központjában, és a vezetőnk is azt mondta, hogy van útösszeköttetés innen Monglába.

Egy-két helyen az utca, vagyis a sársáv, amin haladtunk és amin a házak jobbra-balra kinőttek, olyan keskeny volt, hogy csak a házak sarkába kapaszkodva tudunk továbbjutni úszás nélkül. Ezeknek az embereknek valószínű a vízzel is meg kell küzdeniük, és a töltésüket újra és újra megépíteni, hogy ne mossa el teljesen az ár.

Mikor továbbindultunk, egy hatalmas teherszállító hajó dübörgött lefelé a Passur folyón. Mellette a halász és rákászcsónakok az embereikkel igen aprónak tűntek, a szingapúri vasóriás pedig hatalmasnak. A kép jól mutatja világunk különbségeit, az emberi társadalom végleteit.

Karamjal Breeding Center

Visszafelé a folyó szélén lévő saras sáv eltűnt a víz alatt, és a víz a növények szárát nyaldosta. Ekkor tetőzhetett a „high-tide”. Még egy kisebb kanalban, vagyis a folyóba betorkolló csatornában tettünk egy kis kerülőutat, majd nem maradt más hátra, mint a Karamjal nevű hely, ahová szintén belépő fejében juthattunk be. Ezen a helyen „Breeding Center” van, vagyis itt tenyésztik az állatokat, itt láthattunk ketrecben majmokat, sáros területre körbezárt pöttyös hátú szarvasokat, és különböző korú és méretű krokodilokat, mint egy oviban vagy iskolában, kor szerint különválasztva, az egykorúak mindig egy osztályban. Ez persze annyira már nem kötötte le a figyelmünket, állatkert otthon is van állatokkal, sőt a Vértesben, ha szerencsém van, egy tájfutóverseny alkalmával én is láthatok akár egész nagy csorda szarvast és őzet. Persze őket is a nagyrészt vadgazdaság eteti, de legalább relatív szabadban vannak, egy nagy erdőben, a természetes élőhelyükön.

Akárhogy is, nagy buli volt ez a Sundarbunda, sok szépet láttunk, és fantasztikus napunk volt, az pedig, hogy talán kevesebbért is megúszhattuk volna, nem szabad, hogy különösen zavarjon így utólag. Inkább arra gondolok, hogy milyen jó, hogy nem hagytuk ki, most nem is tudnánk a behajtható szemű rákok létezéséről… :)

A Sundarban Nemzeti Parkban 2012. augusztus 5-én jártunk.

Ha tetszett, kövess minket Facebook-on is / rendelj tőlünk 2013-as falinaptárat / kérj képeslapot! :)

Ünneplés 10000km-nél – Csak sikerült! :)

Tekerhatban korán keltünk, és pakoltunk le a háztetőről, a reggelihez már a bringákkal gurultunk a sártengeren keresztül. Amíg odabent ettük a szokásosat – parotha, momlett moriszná (rántotta csili nélkül), piadzs (hagyma), shosha (uborka), rosun (fokhagyma), utóbbi három ingyen – odakint leszakadt az ég. Ennek örültünk is, meg nem is. Jó volt, mert így nem özönlöttek be utánunk a népek, ramazán lévén pusztán, hogy nézzék, ahogy egy fehérember reggelizik, és rossz volt, mert nem tudtuk, mikor áll el az eső. Persze mire az evéssel, a fogmosással, és a fizetéssel is végeztünk, pont teljesen elállt az eső, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan követte a napsütés, úgyhogy rögtön naptejet is kenhettünk már magunkra.

Kint az úton egy gondolat kergetetett minket, méghozzá, hogy pontosan 18,4km-nél megérkezünk arra a pontra, ahol a méréseim alapján a 10000. fekvőkerékpárral megtett kilométert fogjuk átlépni ezen az úton. Ekkor még nem tudtuk, hogyan ünnepeljünk, a szokásos kartondobozra írós dolog elég uncsinak tűnt egy ekkora ünnephez, ráadásul nem csak ötletünk, hanem kedvünk sem volt kezdetben ünnepelni, csak fáradtságot és nyomottságot éreztünk, ráadásul az úton közlekedő motorosok ezen a reggelen különösen sűrűn zargattak minket, és ezzel csak rátettek minderre egy lapáttal.

Végül nem is tudom, hogy, de mire a 18,4km-re ért a napi számláló, mind az életkedvünk megjött, mind pedig egy nagyszerű ötlet, utóbbi Zitától. Megkérünk néhány helyit, lehetőleg gyerekeket, hogy hagy írjuk rá a tenyerükre, hogy 1-0-0-0-0-k-m-B-a-n-g-l-a-d-e-s, aztán pedig a tenyereket, köztük a sajátjainkat is, összerakjuk az egybefüggő szöveggé. Persze voltak fenntartásaink a sikerességet illetően, hiszen magyarázd ezt el az embereknek egy olyan országban, ahol az iskoláztatottság 50% alatti… :) A másik pedig, amire nem gondoltuk, hogy bekövetkezik, az az emberhiány! :) Nem akartuk elhinni, de úgy kellett várni az emberekre, hogy legyünk elegen a fotóhoz. Bezzeg máskor egy szempillantás alatt körbezártak minket, hogy még a levegő is megállt körülöttünk, most meg semmi. Én azért még nem voltam teljesen 100-as ekkor, és nem akartam így maradni erre a nem akármilyen pillanatra, ezért amint behúztuk a fékeket, és ledöntöttük a bringákat ezen a ponton, én mindent és mindenkit ignorálva lefeküdtem a hátamra az egyik nagy farönkön, lehunytam a szemem, és elszámoltam százig. Ez hatásos volt, és ezután már csak várni kellett, hogy észrevegyenek minket a szomszédok. Hamar meglett a létszám, előkaptuk a filcet, mutattuk, hogy mit szeretnénk, és kérdeztük, hogy oké-e (Thíke?), de persze mindenki elsőre benne volt, még én is! :) Sőt végül Zita is kapott két szmájlit és átadta a fényképész pozíciót egy helyi srácnak, aki végül harmadjára csinált rólunk egy viszonylag jó képet. Nem gondoltuk, hogy ez az ötlet ilyen jól fog elsülni, úgyhogy végeredményben nagyon boldogok és elégedettek voltunk. Az, hogy páran nem mosolyognak (amúgy mindig mosolyognak, de ha fényképezőt látnak, bejön a fapofa), és néhányan eltakarják a kezükkel az arcukat, nem zavar minket. Próbálkozhattunk volna még ott fél napig, és még lehet utána is úgy indultunk volna tovább, hogy lehet, hogy lehetett volna még jobb képet készíteni. A cél nem ez volt, ahogy egy országban sem az, hogy mindent lássunk, ahogy a világban sem az, hogy minden országot bejárjunk és minden jófej emberrel összefussunk – hisz mindez már leírva is képtelenség, és elég ha csak egy ilyen „kis” országot nézünk, mind Banglades, már látjuk, hogy eltölthetnénk itt sok-sok hónapot is, azután is úgy mennénk tovább, hogy lenne még mit megnézni, ki lehetne még többet hozni az országból. De már rájöttünk, hogy ez nem cél, mert ez képtelenség, ez megint csak a „még több” hajhászása, ezt el kell felejteni. Ami fontos, az az, ami megadatik, ami összejön, akikkel találkozunk és amit látunk, tapasztalunk. Ezekre kell figyelni, ezeket kell értékelni és ezeknek kell örülni, és közben nagyon odafigyelni a jelen pillanatra, mert csak ez létezik, és ez teljesen egyedi. Visszajöhetünk erre a pontra még egyszer, akár úgy is, hogy letekerünk még egyszer tíz ezer kilométert, de az a pillanat már akkor sem lesz ugyanez. Ez a pillanat teljesen egyedi. Visszajöhetünk később Bangladesbe, találkozhatunk újra az itteni barátainkkal, de az az ország már egy másik Banglades lesz, ahogy ők és mi is más emberek leszünk holnap, és ha ezzel a fajta „elmúlással” tisztában vagyunk, az egy nagy lépés afelé, hogy igazán tudjuk értékelni és megélni a jelen pillanatot.

Hát ilyen gondolatok keringtek bennem ott az új, 10000km-es barátaink között, akik éppúgy örültek nekünk, mint mi nekik, főleg miután azt is elmondtuk, hogy miről van szó, és látszólag megértették. Alig lehetett leállítani őket, még több fotót akartak, külön-külön is, sőt, az egyikőjük megkért minket, hogy dedikáljuk neki a krikett ütőjét! :) Szóval végeredményben nagyon jól sikerült ez a kis ünnepség, úgy, ahogy nem is vártuk volna.

Barisal – Új fejlemények a hajókról

Ebből a napból még hátravolt több, mint 50km, és ez hála az égnek, viszonylag gyorsan és könnyen eltelt, jól robogtunk a cél felé, néha megálltunk egy-egy teára, illetve ebédelni, különben gurultunk az út bal szélén, és változó lelkesedéssel kezeltük a minket 1-2 percenként megkörnyékező motorosokat. Általában én mentem hátul, néha direkt lemaradva akár 50m-re is, hogy Zitát még a motor hangja se zavarja, és így elbeszélgettem a barátainkkal. Ha nyugalmas, magányos bringázásra vágysz, ahol csak Ti vagytok és a természet, Banglades ezen középső részét ne válaszd, a természet ugyan szép, és bőven van mit csodálni, ám egy ilyen bringázás inkább antropológusoknak való, semmint csendszerető természetbarátoknak. :) Ha 50 emberrel nem beszéltem ezen a napon a 77km alatt Tekerhat és Barisal között, akkor eggyel sem. :) Mégis, most felbőszíteni csak egyetlen egyszer tudtak. Zita szólt rám, hogy nagyon szép a mecset, ami mellett elhaladtunk, én pedig erre nagy naívan visszafordultam, hogy lefényképezzem közelebbről. Ám ezt a tömeg nem így gondolta, őket is a kíváncsiság hajtotta, kifelé a mecsetből, és csak jöttek-jöttek, így végül nemhogy a mecsetet normálisan lefényképezni, de megfordulni és elmenekülni is alig bírtam. Pár kilométert még bosszankodtam ezen aztán, majd túltettem magam rajta.

Az utolsó 15km-en megszűnt az utat kétoldalt körülvevő fasor, és mi egy szélesebb, még jobb minőségű aszfaltsávon találtuk magunkat, kint a végtelen faalagútból – ahol egyébként egyáltalán nem volt rossz, örültünk az így kapott árnyéknak.

Barisalba már „címre mentünk”, a BDS Office-t, vagyis egy NGO-t kerestünk, ahol volt ismerőse az ismerősünk ismerősének. Nem tudom, hogy végül e szálon-e, vagy független jó fejségből, de jelképes áron kaptunk egy nagyon jó szobát (két vaságy, két kis faasztal faszékekkel, ablak és csend – nekünk ez a nagyon jó:) ), és a bringákat is le tudtuk tenni egy földszínti tárolóban, zárt, őrzött udvaron. Ennek nagyon örültünk, hisz itt különösen szükségünk volt egy jó helyre, mert egy vagy több hajós majd visszafelé buszos, vagy könnyített csomagokkal bringás csillagtúrában gondolkodtunk, ehhez pedig kellett egy biztonságos hely Barisalban, ahol a nem szükséges holmijainkat hagyhatjuk. Ezt máris megkaptuk, és ezért nagyon hálásak voltunk. Barisalban két napot teljes pihenővel töltöttünk, mert ez bizony ránk fért, hiszen az előző 5 nap egyhuzamban tekertünk, és ez nem csak fizikailag volt fárasztó. A pihenőnapok alatt persze azért tájékozódtunk is a továbbjutás mikéntjéről, és persze megint, szokás szerint értek minket meglepetések. Barisalból Chittagongba valóban volt napi hajójárat, de jelenleg nincs, mert a hajókat felújítják, csak Dhakába és Khulnába tudunk hajózni innét. Ezt igazán nagy örömmel fogadtuk, főleg, hogy ekkor még úgy voltunk az útvonaltervvel, hogy az elkerülje minél nagyobb ívben a káoszról és dugókról híres fővárost – részben ezért is jöttünk Barisalba.

Persze sokat nem bosszankodtunk, hanem átformáltuk az útitervünket, amelyben a következő fejezet egy Khulnába való hajózás volt, hogy onnan meglátogassuk a közeli Bagerhat „mecset városát”, és Monglát, ahonnan remélhetőleg meg tudjuk majd látogatni a Sundarban Nemzeti Parkot, Banglades másik nagy nemzeti büszkeségét, a világ legnagyobb egybefüggő mangrove erdejét.

Azon a reggelen, amikor hajózni terveztünk, nem ébredtünk fel az ébresztőre, így lekéstük a hajót, amihez azért még kimentünk a kikötőbe, hisz errefelé gyakoriak az egy-két órás késések – gondoltuk, de ezúttal nem volt szerencsénk. Pontosabban nagyon nagy szerencsénk volt, de erre csak később jöttünk rá: a hajó régen ugyan valóban közlekedett Khulnáig, de most az alacsony vízállás miatt csak valami közbenső állomásig megy, ahonnan ki tudja hány óra zötykölődéssel és átszállással lehet csak eljutni Khulnába busszal, úttalan utakon. És ahogy itt Ázsiában az utazók “teljeskörű” tájékoztatása működik, erről valószínű már csak akkor szereztünk volna tudomást, amikor kitesznek minket azon a helyen a hajóból, ami nem Khulna.

Szomorkodás helyett egy riksára tettük fel magunkat, amivel a hajnali, még üres és csendes Barisal utcáit átszelve a buszállomáson kötöttünk ki. Itt 300 takáért jegyet válthattunk egy Khulnába tartó buszra Bagerhatig. A busz egy óra várakozás után el is indult, és a beígért két és fél óra helyett négy alatt meg is érkezett Bagerhatba.

Bagerhat Mosque City

Bagerhat útbaesett Khulna felé, ezért úgy döntöttünk, hogy ezen a napon csak idáig jövünk, és délután körbejárunk a környéken. Bagerhat egyébként a régi százason, és valamelyik új bankón is látható, vagyis egész pontosan, a Shait Gumbad Mosque az, am a bankjegyen van. Ez magyarul a 60 dómos mecset (60-domed mosque), amit mi is elsőnek kerestünk fel. A mecset tényleg hatalmas, és valójában nem 60, hanem 77 dómmal büszkélkedhet, valamint egy gyönyörű kerttel és egy nagy téglalap alakú mesterséges tóval a kert mögött, hogy a múzeumot a bejáratnál ki ne felejtsük. A mecset egyébként építészetileg alulmarad azok mellett, amelyeket eddig láthattunk az utunk során, mégis lenyűgöző volt, ha mellé gondoljuk azt is, hogy a 15. században épült, amikor a helyet még Khalifatabadnak hívták, és az egész területen vad, érintetlen dzsungel terült el. Ekkor küldték ide Delhiből Khan Jahan Alit, hogy létesítse itt keleten az iszlámnak egy újabb központját, és ez olyannyira sikerült neki, hogy végül több, mint 300 mecset, valamint paloták, hidak, tavak és utak épültek a környéken.

A mecset és kertje azért is volt nagyon élvezetes nekünk, mert talán ez volt az első hely Bangladesben, ahol csendben és nyugalomban tudtunk sétálgatni, messze minden város zajától. Miután megjártuk a múzeumot és csendben megcsodáltuk a mecsetet, körbejártuk a kertet, majd leültünk a tó partján, és megettük a nálunk lévő kekszet, miközben tovább olvastuk az útikönyvet a környékről.

Az olvasottak alapján eldöntöttük, hogy még a Khan Jahan mauzóleumot is meglátogatjuk, illetve a környékén lévő négyzet alakú tavat és néhány másik mecsetet is. Maga a mauzóleum felejthető volt, ám a tóban, ahogy az útikönyv is írta, valóban találtunk krokodilt, igaz, már csak egyet, mert a másik valamilyen oknál kifolyólag elpusztult. A még élő társa unottan időzött a neki elkerített részben a lépcső mellett, és hagyta, hogy a boldog muszlim hívők jó szerencse reményében hozzáérjenek – így ők egymást váltva, nagy izgatottan és folyamatosan fényképezve bizgerálták szegény állatot. Szegény krokó, mi valamennyire átérezzük a helyzeted! ;) Zitánál szerencsére ott volt Bucó, „a perverz krokodil”, így készülhetet közös kép, persze mi a krokodilsimogatást egy másik okból is kihagytuk: szükségünk van még sokáig mindkét karunkra. :)

Bagerhat World Heritage Football Cup

A nap fénypontja csak ezután következett! Elindultunk a „Nine-domed mosque”-hoz, vagyis a kilenc kupolás mecsethez, amiről csak annyit tudtunk, hogy valahol a tó környékén van. Egy két kellemes kitérő után végül megleltük, és az amúgy pofás téglaépület előtti pálmafás kis réten focizó gyermekeket találtunk. Az egyik kapu csak pár méterrel a mecset épülete előtt volt, de ez senkit nem zavart, pedig néha akkorákat bikáztak a labdába a gyerekek, hogy egészen a szomszédba átpattant az amúgy világörökség részét képező épület faláról a labda.
Egy kis gondolkodás után úgy döntöttem, hogy beállok közéjük pár percre, csak úgy a móka kedvéért. Aki ismer, az tudja, hogy ha labdajátékról van szó, akkor százszor inkább a kosárlabdát választom, mint a focit, mert utóbbiban elég ügyetlen vagyok. No, hát ez az ügyetlenség elég volt ahhoz, hogy kb. az első 10 másodperc alatt elvegyem a támadó ellenféltől a labdát, és egy szóló végén gólt rúgjak a csapatomnak. Persze csak óvatosan, nehogy megsérüljön a kapu mögött magasodó, a világörökség részét képező mecset.

Mezítláb fociztam, pont úgy, mint a gyerekek is. A pálya részét egy-két pálmafa is képezte, valamint a kerítés mellett néhány nagyobb, félig már kiszáradt tehéntrágya is elterült, valamint szúrós pálmafaágak, és egy kisebb halom egyéb hulladék. A játéktér ezen részét meghagytam a többi játékosnak, ha odapattant a labda, én nem mertem olyan bátran beleugrani ezen dolgok közé, ahogy azt ők tették. Miután még két másik gólt bevarrtam, visszafogtam magam elöl, és inkább hátrahúzódtam, a védelemben foglaltam helyet, ezzel teret hagyva az ellenfélnek is, illetve aztán még azt találtam ki, hogy megjátszom a legkisebb, legbátortalanabb játékosunkat, egy kissrácot, aki a derekamig sem ért. Végül összejött a gólpassz, és nagy volt az öröm, amikor a srác begurította a labdát az ellenfél kapujába.

Az önfeledt játék egyszer csak megállt, és a fiúk leálltak a labda kergetésével. Az imám fújt félidőt, zengett a hangszóróból az imára hívó ének, amiből mi (és ahogy kérdeztem, ők is, mert óarabul van) csak allah nevét hallottuk ki. Az egész nem tartott tovább egy-két percnél, és már folytathattuk is a játékot. A második félidő alatt az imám is előkerült, nem ám akármilyen fizimiskája volt az ürgének, és amikor kérdeztük, azt mondta, egyáltalán nem bánja a focit, örül, ha a gyerekek játszanak és boldogok. :) Ha esik, vajon odabent is focizhatnak? :D Ezt már nem kérdeztük meg, ellenben donésünt, vagyis adományt azt adtuk, mert kért, és mert jókedvünkben talált. Ahhoz képest, hogy csak 5 percre akartam beállni a móka kedvéért, végül jó egy órát fociztam, a végén már a póló is lekerült rólam, és szépen ömlött rólam a víz – nagyon élveztem, azt hiszem a Csíkszentmihályi Mihály által felfedezett Flow élménybe kerültem, olyannyira, amennyire már nagyon rég, talán az otthoni hétfő esti kosarazásak és hétvégi tájfutások óta nem. Ez mondanom sem kell, már nagyon hiányzott, és most nagyon jólesett, kisebbfajta eufóriában sétáltunk tovább innen Zitával. Ezen az érzésen én magam is meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy egy kis játék ekkora örömet tud okozni nekem. :) De jó volt nagyon, és lesérülnöm sem sikerült, úgyhogy végképp megérte.

Mielőtt még visszasétáltunk volna a főútra a riksákhoz, megálltunk egy helyen piadzsu-t (lencsés-hagymás-fűszeres pép olajban kisütve, kicsit hasonló a tócsnihoz) venni egy helyen, ahol végül a háziakhoz is bekéredzkedtünk a mosdóba, mert ekkor már mindkettőnknek nagyon kellett pisilni. Pont, mikor bent vártunk egymásra a WC előtt, odakint iszonyatos erővel leszakadt az eső, csak úgy kopogott a vékony bádogtetőn, amit semmi nem választott el az apró kis otthon belső terétől. Így történt, hogy 20 percet vendégségben töltöttünk egy családnál, ők a legnagyobb természetességgel fogadtak minket, közben ment a tévén az itteni csatornákra oly jellemző szappanopera (ami már önmagában megérte az élményért), az ágyon pedig nagymama, nagypapa, anyuka, kisgyerek. Nem volt nagy az élettér, de boldognak tűntek, mint akiknek megvan mindenük. Valószínű ez itt egyébként már soknak számít, tehát ez a kis másfél szobás (szobát értsd: otthon a kamrád különb!), konyhás-fürdőszobás kunyhó egy kis tévével már nagy dolog. Az eső elálltával lassan búcsúzkodtunk, és cserébe a kedvességükért náluk hagytunk egy zacskó kekszet, amit napközben magunkkal cipeltük.

Este a szállónk melletti étteremben vacsoráztunk, koszos kis hely volt, de szerettük, mert volt ventilátor a fejünk felett, ami forgott is, és olcsó árai voltak. Amikor arról írok, hogy itt meg ott, mindenütt étteremben eszünk, akkor ne gondoljatok az étteremre úgy, mint az otthoniakra, ezek útszéli történetek, ahol a helyi utazók és riksások is étkeznek, és ahol 4-500 forintból már mind a ketten nagyon jól tudunk lakni. És itt Bangladesben még egyszer sem volt hasmenésünk se a víztől, se az ételektől! :) Reméljük nem is lesz, insallah! :D

Ez a nap nem épp úgy alakult, ahogy azt elterveztük, de ezt pont így volt jó. A következő bejegyzésben ellátogatunk Khulnába és a Sundarbunda nemzeti parkba. :)

Ez a bejegyzés 2012. július 30-31-ről szól, és ezalatt 30-án 77,2km-t tettünk meg kerékpárral.

A dálbát és a dahi

A sátrazós éjszaka reggelét egy királyi rántotta, tükörtojás, pirítós kombóval nyitottuk, majd meglepően gyorsan összerámoltunk, és megszűrtük az előttünk álló naphoz szükséges vízmennyiséget. Búcsúzásképpen még készítettünk néhány közös fényképet a családdal, akiknek a kertjében sátraztunk, majd kigurultunk az országútra.

Az országútra, ami a mai napon is olyan csendes és barátságos volt, mint előző nap. A terep nem változott, folyók, dombok, mezők, erdők, balra pedig a Himalája legdélebbi gerince. Ebbe kicsit bizsergető érzés volt belegondolni, hogy újra itt vagyunk, a világ legmagasabb, leghatalmasabb hegységrendszerének a tövében. Főleg úgy, hogy tudtam, ezúttal gyalogosan is beleveszünk majd kicsit ezekbe a hegyekbe. Már vártam nagyon, hogy megérkezzünk Pokharába, ugyanakkor azért jelen is voltam, mert Nepál még mindig új volt, és nagyon élveztük a bringázás a Terai-on. Így hívják a Nepál déli részén elterülő síkságot. Ami annyira nem is sík, mert azért voltak kis dombjaink, persze megint csak néhány perces emelkedők, mint tegnap. Az egyik ilyen tetején láttunk majmokat, az úton játszottak, amíg meg nem érkeztünk, akkor aztán elszaladtak.

Tízóraizni egy kis útszéli vendéglőnél álltunk meg, már volt készen dálbátjuk, ez a legnépszerűbb eledel itt Nepálban, rizs, és valami lencsefőzelék féle, de annál hígabb, és persze más fűszerezésű, mint otthon. Ehhez még némi zöldség is jár, illetve mi kértünk curd-öt, aminek itt megtanultuk a nepáli nevét is: dáhi. Na, de most már elárulom, miről van szó: a curd, nem más, mint valamiféle joghurt (vagy aludt tej?). A tejet állni hagyják néhány napig, az „megromlik”, és finom sűrűbb állaga lesz. A folyamat felgyorsítható, ha az egy napos tejbe beletesznek régebben álló tejet. A benne létrejött bacik nagyon jók a gyomornak, pl. hasmenés után, amikor tönkrement a bélflóra, ez a lehető legjobb, amit ehetsz rá. És nekem most pont ez kellett! :) Szóval egy nagyon finomat tízóraiztunk, ráadásul nagyon jó társaságban, mert közben az éttermessel és a szomszéd boltossal jót beszélgettünk és nevettünk. A dálbát talán 70 rupi volt, a dahi pedig 30. Mikor megtudtuk, hogy a dahi, amit ettünk, vízi bivaly tejéből készült, nagyokat nevettünk azon, hogy micsoda különleges ételt eszünk (igazán erős, egyedi íze volt, érezni lehetett benne, hogy valami igazi, valami, ami nem tömeggyártott műanyag, hanem ott helyben készült a hátsóudvarban), és hogy ha csillió-billiárd pénzünk lenne, Budapesten akkor sem ehetnénk ilyet, pláne nem ilyen környezetben.

Ilyen finomságok után jólesett újra az úton lenni. Ezúttal a szekerek látványa szórakoztatott minket. A legtöbbjüket egy vagy két jól megtermett vízi bivaly húzta, hátul a szekéren pedig kisebb társaság ült, akik esernyőkkel védték magukat a nap hőségétől. Ezek a szekerek voltak a legnagyobb járgányok az úton, rajtuk kívül csak bringásokat láttunk, és egy-két motorost.

Csere-bere Williammel – Az a 20kmh.net inkább csak 16… :)

Aztán jött szembe egy bringás, aki nem olyan volt mint a többi. :) Ő volt William, a rendesen megpakolt túrakerékpárján. Kérdés nélkül megörültünk egymásnak, és hasznos dolgokat cseréltünk. Mi adtunk neki digitális formában egy pár tucat térképet, és útikönyvet, ő pedig adott nekünk egy Nepál Lonely Planetet, papír alapon! A kezdőlapra felírta a honlapcímét, a 20kmh.net-et. Ez a név nagyon megtetszett nekünk, de ezen ő csak nevetett, mondván, hogy inkább 16km/h az, és nem 20. Persze ezt induláskor még nem tudta. :) Ő is a világ körül nyomja, csak nyugat felé, és kicsit nagyobb teleportokkal, mint mi tesszük. Javasoltuk neki Pakisztánt, de azt mondta, nem kaphat oda vízumot, hanem majd Teheránba repül, és Iránon és Törökországon át megy. Mikor ezt meghallottam, rögtön megkapta az angol-török szótáramat is. Milyen érdekes, hogy mindketten azonnal azon voltunk, hogy az élmények megosztása mellett olyan dolgokat is adjunk egymásnak, amivel a másikat segítjük és/vagy nem kell már nekünk. Ez biztosan az egyik olyan dolog, amit a sok kerékpártúrázó egymástól függetlenül megtanul az úton: adni – mert annyi mindent adtak neki már mások! :)

Williammel jó fél órát eltöltöttünk az út töltése alatti sisnyásban. Ezalatt a három bringa odafent az út szélén ott maradt. Rájuk láttunk, és kitettük rájuk a „Don’t Touch” táblákat, és csodák csodájára, ez működött, senki nem nyúlt hozzájuk, pedig sokan megálltak mellettük.

A Veg. Chowmein és a hogyan tovább

A Williammel való találkozás után pár kilométerrel megint megálltunk, mert találtunk egy egész komoly kis éttermet, ahová még beülni is betudtunk egy belső helyiségbe. Itt jó két órára tábort vertünk, hogy együnk egy jót, és kitaláljuk az új információk és az útikönyv birtokában, hogy hogyan, merre tovább. Ehhez enni is kértünk, mert üres gyomorral ugye nem lehet gondolkodni. A zöldséges chowmein jó ötlet volt, de a pörkölt szerű bárányhús nagyon nem, mert olyan rágós mócsingokat is beletettek, amiket otthon rég kivágnánk az ehető részek közül. Sőt, hogy őszinte legyek, igazából csak ilyenekből állt az étel, noha egy kisebb vagyon volt az ára a chowmeinhez képest. Viszont ez utóbbi nagyon finom volt, és ezt a tésztát nagyon szerettük! Míg ettünk, kitaláltuk, hogyan tovább: Couchsurfingen van fent egy srác egy bizonyos Jack, aki a közeli város, Kohalpur városába jelölte magát. Ez a Kohalpur ekkor olyan távolságra volt tőlünk, hogy másnap este oda tudtunk volna érni. Csakhogy ahogyan jobban elolvastuk a leírását Jack-nek, kiderült, hogy nem a városba való, csupán a rendszer sajátossága miatt muszáj volt megadnia valami közeli várost, mint lakhelyet. Valójában a Bardia Nemzeti Park bejárata mellett, Thakurdwarában, egy kis faluban lakik, vagyis ott van a vendégháza, ahol a kanapészörfön keresztül bejelentkezők ingyen maradhatnak. Ezen túl az étel az étteremben és az idegenvezetés a nemzeti parkban már fizetős, de mivel ezt előre közölte a profilján, így az egész dolgot korrektnek tartottuk. És mivel William és Németh András olvasónk is erőst javasolta, hogy látogassuk meg a parkot, úgy döntöttünk, hogy benézünk ehhez a Jack-hez, aztán meglátjuk. Ez a Jack és a park viszont már közelebb volt, mint Kohalpur. Mértünk egyet a GPS-el, és 60km-t mondott a távra. Ekkor már délután kettő volt, és mivel eldöntöttük, hogy megyünk, nekivágtunk hát ennek a távnak, de iziben, hiszen az időnk eléggé ki volt számolva.

Irány a Bardia Nemzeti Park!

Hála az égnek a terep az első 30km-en kb. totál sík volt, csak utána, egy folyó előtt volt egy nagy fölfelé. A folyón pedig egy nagy hídon keltünk át, ami minden eddigi nepáli hídnál sokkal nagyobb volt. Na meg a folyó és a meder is alatta, ezért meg is álltunk kicsit nézelődni és fényképezni. Ekkor egyébként egészen közel kerültünk az Alsó-Himalája legdélebbi hegyoldalához, de aztán ahogy átkeltünk a folyó felett, dél felé fordultunk, és elkezdtünk távolodni a hegyektől. Ekkor már a nemzeti park területén voltunk, és a falvak, majd velük együtt az emberek is az útról megritkultak. Két oldalt erdő szegélyezte az utat, ám ebben az erdőben éppen le volt égetve az aljnövényzet. Néhol nagyobb fák is leégtek, és a hamu még mindig füstölgött. Nem égett le az egész erdő, csak bizonyos része, legfőképpen az aljnövényzet. Ezt a dolgot ekkor még nagyon nem értettük. Viszont azt éreztük, hogy különleges helyen vagyunk és ez a hely tényleg nem véletlenül lett nemzeti park, mert az erdőben rengeteg őzszerű állatot láttunk, nagy csordákban rohanni.

A főúttól egy elágazás után egy javarészt salakos út vitt el minket a park bejáratához, ahhoz a településhez, ahol Jack vendégházai is vannak. Ez 13km hosszú volt, és az elején egy folyón is át kellett kelnünk, méghozzá nem hídon, hanem gázlókon át. Ettől eleinte kicsit paráztunk, de aztán ahogy áthajtottam az első vizes szakaszon, rájöttünk, hogy egyáltalán nem vészes a művelet. Kicsivel ezután megszűnt az aszfalt és mi egy rázós, köves úton találtuk magukat, ahol nemigen tudtunk 15-nél gyorsabban haladni, főleg, hogy közben ránk sötétedett, és a lámpánk fényénél kellett lesni, hogy mi van előttünk. Majd egy óráig tartott, mire megérkeztünk. Jack és a francia felesége ekkor még nem voltak otthon, de a személyzet készségesen fogadott minket, és bevezettek minket egy meseszép kis házikóba, aminek bambuszágakból és sárból volt az oldala, és valami nádszerű anyagból a teteje. Téglából csak a fürdőszoba falai voltak, hiszen azok nem ázhatnak. Az egyetlen, tágas szoba közepén egy nagy ágy volt, szúnyoghálóval. Ide a bringák is befértek, úgyhogy nagyon boldogok voltunk az új kis odúnkban. Itt egy nagyot pihentünk, és másnap sem mentünk sehová, mert Jack-ék ezen a napon érkeztek haza Nepalganj-ból, Jack szüleitől. Jack egy igazi figura, itt nőtt fel, ezen a földdarabon, ahol most a vendégházai állnak, amit ő épített a barátaival. A parkban 15 éve vezet túrákat, nagyon jól ismeri az állatokat és a szokásaikat, rengeteg mesélt róluk. Megpróbálok ezek közül felidézni egy-két dolgot. A rinocérosz, vagyis az orrszarvú elől cikk-cakkban kell menekülni, és el kell dobnunk a táskánkat, mert a rinó inkább szaglás után megy, a látása nem túl jó, ezért így meg tudjuk zavarni. De az is jó, ha felmászunk egy fára. Viszont ez utóbbi taktika a bengáli tigrisek ellen nem jó, mert a tigris képes 5 méter magasba is felugrani. Viszont az esetek 99%-ban nem támadja meg az embert, csak ha a kölykeivel van, és veszélyeztetve érzi őket (pont mint otthon a vaddisznók…). Az orrszarvútól sem kell félni, mert Jack ért a nyelvükön, és vigyáz ránk, ha úgy döntünk, hogy elmegyünk vele sétálni a parkba. És persze így döntöttünk, ha már itt vagyunk! :) A parkba egyébként mi be se tehetnénk önállóan a lábunk, olyan hivatalos vezető nélkül, mint pl. Jack. Ez a teljes napos túra fejenként 2000 rupiba került nekünk, de utólag is azt mondom, megérte, pedig ez nagyon sok pénz nekünk.

Állatlesen a Bardia Nemzeti Parkban

Sajnos a kirándulás előtti nap ettem valami legyek járta, nem friss pakorát (sült hagyma vastag, fűszeres bundában), és olyan cifrafosás tört rám már megint, hogy azt hittem, nem élem meg a reggelt. Persze megéltem, csak épp jártányi erőm nem maradt, szóval szépen néztünk ki a túrát illetően. Elhalasztani nem lehetett, mert egy harmadik személy, egy lány is benevezett rá. Eleinte úgy voltam ezen a reggelen, hogy én lemondom, de aztán átváltottam arra a nézetre, hogy próbáljuk meg, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Szóval elindultunk. Kaptunk „Pack Lunch”-ot vagyis csomagoltak nekünk egy nagy adag ételt acéledényekbe, ez benne volt a csomagban, és ezen felül még kaptunk kis hátizsákokat is, amikbe pakoltunk előző este megszűrt vizet, 4-4 litert fejenként, hiszen tudtuk, hogy egész nap odaleszünk. Jack még egy felsőt is adott nekem, mert nekem csak élénksárga, vagy túl világos pólóim voltak, amiket könnyen kiszúrnak az állatok. Ugyanezen okból nem használhattunk naptejet sem, és a világos fejkendőnket sem. Ezek hiányától először azt hittük, szenvedni fogunk, de ez egyáltalán nem volt így, mert az időnk nagy részét erdőben vagy dzsungelben járva töltöttünk, amikor pedig megálltunk állatlesre, azt mindig árnyékban tettük.

Az első menet 6km-es volt, ezalatt szenvedtem a legjobban. Először egy dzsipúton kezdtük, láttunk majmokat a fákon, egy-két madarat, és tigris lábnyomokat. Majd egy ösvényre tértünk rá, ami hamar egy folyópartra vezetett minket, amit sokáig követtünk. Itt pillantottunk meg először egy igazán izgalmas állatot. A víz túloldalán egy krokodil hűsölt mozdulatlanul. Miután mindenki jól lefényképezte kényére-kedvére, Jack-et elkezdtük heccelni, hogy ez biztosan kamu, csak egy műanyag krokodil, amit előző nap tetetett oda, csak a kedvünkért. Persze a krokodil valódi volt, Jack vette a tréfát, és a krokodil felé dobott néhány nagyobb követ, amitől az állat hamarosan megmozdult, és eltűnt a vízben. Semmi nem választott el minket tőle, csak a folyó vize, mégsem éreztük magunkat veszélyeztetve, mert Jack előző este olyan történeteket mesélt, amikből azt szűrtük le, hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy rátaláltunk, és hogy ő nála jobban kevesen ismerik a parkot és benne az állatokat. Ezen tudományából később meg is mutatott ezt-azt. Hogy pontosan mit csinált Jack és hogyan került közel ennyire az állatokhoz, azt sajnos nem árulhatom el, mert abból Jacknek baja származhatna.

A krokodil után még folytattuk utunkat a folyó mellett. Átkeltünk egy romos kis függőhídon, amitől nem messze láttunk egy jégmadarat (Kingfisher) egy ágon csücsülni, illetve a híd egyik lábánál hatalmas termeszvárakat a fák között. Nekünk már ez a termeszvár is nagyon különleges volt, ilyesmit nem láttunk még sehol. Amikor végre megálltunk egy jó folyóparti kilátóhely mellett, le tudtam dőlni. Ez nagyon jól esett, mert ki voltam, de nagyon, hisz egész éjjel a WC-re jártam alvás helyett, ezért nagyon le voltam gyengülve. Még el is aludtam, de aztán mindig felébredtem, mikor akció volt. Ezek általában különleges, nagytestű madarak voltak. Az egyiknek a madárhatározó szerint 105cm-es szárnyfesztávja volt, és valóban, lehetett hallani a szárnyak suhogását, ahogy átrepült felettünk. Sajnos a madarakat nem nagyon tudtuk lefotózni, mert mire észbe kaptunk, már eltűntek szemközt a fák mögött. Jack elmesélte, hogy tavaly itt ezen a helyen rengeteg orrszarvút láttak lent a folyón, és egyszer végig tudták nézni, ahogy egy elefánt a borjával fürdik, másfél órán keresztül. Mi sajnos itt egy-két majmon, vaddisznón és őzfélén kívül mást nem láttunk, csak a madarakat. Viszont nekem a két óra alvás a rövid megszakításokkal nagyon jót tett, már sokkal könnyebben tudtam folytatni a következő menetet, ami néha igen sűrű erdőn, vagyis dzsungelen át vitt. Máskor meg leégetett részeken át mentünk, ahol minden csupa hamu volt és az egész kicsit lehangolóan festett. Jack szerint ezt azért csinálják a nemzeti parkban, hogy az állatoknak legyen friss ennivalójuk, az újonnan felnövő növényzetből (fresh harvest for the animals). Ezt még mindig nem értettem teljesen, de elfogadtam, hogy így van, ha ők mondják.

Orrszarvúúúúúú! Odanézz!!!

A következő megálló megint egy folyóparton volt, de most közvetlen a meder mellett, így meg tudtunk fürödni a vízben. Ez nagyon frissítő volt, és meglepődtem Zitán, aki még nálam is gyorsabban alámerült a fagyos habokban, noha ő máskor hosszú percekig el tud tötyörészni, mielőtt bemenne a vízbe, amikor ilyen helyzet van. :) Ezen a helyen az ég világon semmilyen állatot nem láttunk, ellenben szépen megebédeltünk a hozott zöldséges rizsből. Innen újabb néhány kilométerre egy másik folyó, vagyis inkább folyók találkozásánál, vagy talán félig kiszáradt medrénél vertünk tábort, és alig, hogy ledőltem az avarba szunyálni, Jack minden eddiginél izgatottabban rázott fel, mondván, hogy „Rhinoooos, theereee! Looook!”, és közben olyan boldog volt, mint egy gyermek. Jack számára nagyon fontos, hogy mi elégedettek legyünk, és minél több állatot minél közelebbről lássunk, mert ez egy Jack féle vezetőnek (Guide) a legfőbb célja. Ahogy a hegyivezetőknél azt mérik, hogy ki hány emberből hányat vitt fel a csúcsra, úgy a Bardia Nemzeti Parkban a vezetőknél azt nézik, hogy ki hány állatot tudott megmutatni a vendégeinek. Szóval Jack kétszeresen boldog volt az orrszarvú láttán. Vagyis orrszarvúk láttán, mert ahogy jobban előjöttek a növényzet mögül, úgy láttuk, hogy egy anyáról is a gyermekéről van szó. A kis orrszarvú nagyon nagyon aranyos volt, főleg ezekkel a fülekkel, hát tündéri egy teremtmény! :) Sikerült lencsevégre kapnunk, ahogy leült, letette a hátsóját, majd az anyja megböködte az orrával, hogy menjen tovább, be a vízbe fürödni. Mindezt elképesztő élmény volt végignézni. Hol szabad szemmel, hol távcsővel, hol a fényképezőgép 12x zoomján keresztül! Ezúton is köszi érte Gergő, ide most elővettük újra a Panasonic-ot, hisz azért van, hogy használjuk! Ugye talán emlékeztek még, hogy a nászajándékként kapott fényképezőgép már kétszer beadta a derekát, ezért szegényt ledegradáltuk tartaléknak. De mivel olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek tudtunk, hogy most nagyon jól jöhetnek, erre a napra újra hadrendbe állítottuk a gépet, és nagyon jól tettük.

Sajnos az orrszarvú család fürdési idilljének pár perccel később véget vetett egy harmadik orrszarvú, akitől az anya nagyon féltette a kölykét, így azok hamar odébb álltak, majd később a harmadik orrszarvú is. Kár, mert Jack-el különben közelebb mentünk volna az állatokhoz.

Valamelyik helyen, ahol én aludtam, közben egy „domestic”, vagyis háziasított elefánt is elhaladt a lovasával a hátán, de én ezt csak a fényképekről tudom, mert ezért nem keltettek fel, merthogy ilyet már láttunk Indiában, sőt, Zita is ült az elefánton… :)

A sikeres orrszarvú les után újabb séta következett, alig bírtuk követni Jack-et, aki szinte szaladt, nem is sétált előttünk. Közben engem harmadszorra is magához hívott a természet egy kis guggolásra, ezért egy kis megálljt kellett parancsolnom, és el kellett kérnem magam a csapattól, hogy egy bokor mögött őrületesen megkönnyebbüljek. De tudtam, hogy már hazafelé tartunk, és már túl vagyunk a nehezén és innen már túl fogom élni. Sőt, egy szakaszon emlékszem, hogy még élveztem is a túrát. Ezen meglepődtem, mert reggel nagyon nem úgy festettem, mint aki ezen a napon még élvezni tud bármiféle sétát, akárhol is legyen az. Mert közben azért azt is meg kell említenünk, hogy maga a természet, a nem állati részével is lenyűgözött minket. Amikor nem folyómeder mellett, vagy sűrű erdőben haladtunk akkor nyíltabb részeken, ahol gyönyörűen látszott egy-két nagyobb fa, és ez különösen jól festett ekkor hazafelé menet. Néha olyan helyeken nyomultunk át a dzsungelben, amelyek már-már a “hármaszöld” kategóriáját súrolták. Aki nem tudja, mit jelent ez, az megteheti tippjeit hozzászólásban! ;) Egy széles folyómedren vágtunk át épp, amikor Jack ismét nagyon izgatott lett, és súgva szaladt felénk, hogy „Rhinnooos, Rhinoos over there!”, majd ki is eszelte, hogy hogyan közelítsük meg őket. Sajnos idő előtt észrevettek minket, így már csak azt láthattuk közvetlen közelről, ahogy kimásznak a vízben, és eltűnnek nem messze tőlünk az erdőben. Ekkor Jack gyors visszavonulást parancsolt ránk, nekünk pedig vissza kellett térni a biztonságos folyómederbe.

Folytattuk az utunkat hazafelé, ám pár száz méterrel később az orrszarvúk ismét feltűntek, mégpedig most épp előttünk, a bokrok mögött. Ez először élmény volt, sasoltuk őket ágaskodva, de aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen az utunkat állják. És ekkor már rég túl voltunk az 5 órán, amire igérve volt a kilépésünk a parkból. Ekkor Jack előre lépett, és elkezdett „beszélgetni” az állatokkal. Tapsolt és furcsa hangokat adott, majd csodát láttunk, az orrszarvúak tényleg odébbálltak. (az erről készült videót a föld alatt sem találom, pedig már az összes SD kártyán kerestem…) Mi pedig szaladtunk, na nem előlük, hanem értük, hogy a közeli kilátótorony tetejéből még láthassuk, ahogy visszatérnek a vízhez. Mert ezt előre megjósolta és borítékolta Jack, hogy így lesz, és tényleg így is történt. Innen már csak három nehéz kilométer volt hazafelé, a legvégén egy patakon való átkeléssel. Nem volt se híd, se normális gázló, ezért mi gázoltunk a bokáig érő vízben. Én levettem a cipőm, hogy ne ázzon el, így viszont a mederben lévő kövek okoztak némi kellemetlenséget. Persze ezt is túléltem, és a túlparttól már csak tényleg egy kilométer volt. Otthon megkönnyebbültem rogytam össze, és dőltem ágynak. Reggel még nem hittem volna, hogy végig bírom ezt csinálni. Nem volt bennem keserűség, hogy miért sikerült ilyen szenvedősre nekem a parkban tett túra, inkább annak örültem, hogy egyáltalán ott lehettem és láthattam mindezt.

Fantasztikus élmény volt a Bardia Nemzeti Parkban tett 18km-es séta, és a leírása közben annyira beleéltem magam az egészbe, hogy a végére éppoly nagy fáradtság tört rám, mint akkor utána, úgyhogy most megyek is, jóéjszakát! Remélem élveztétek a mai mesét! :) Köszönjük Meline-nek és Jack-nek a szíves vendéglátást és a profi túravezetést a parkban!