A három Padmini és a retro robogók a Pere család udvarában azért állnak, mert Viki és Laci egy utazási irodát nyitottak, amit a következő szezonban szeretnének igazán beindítani. Olyannyira önállóan építik fel a saját vállalkozásukat apró léptekben, hogy azt szó szerint kell érteni: Laci minden nap szerelt egy kicsit az egyik Padminin, és mindig, amikor hazaért, nagy büszkén mutogatott egy frissen szerzett lámpatestet vagy valami más alkatrészt, hogy nini, már ez is megvan! A Padminik egyébként tényleg zseniális kis autók, nem csodálom, hogy Laci úgy odavan értük. Elvégre olyan autót vezethet, amiből otthon, de talán egész Európában egy darab sincs. :) Feelingben kicsit a Trabantra emlékeztettek, de annál picit nagyobb és erősebb a kasztni illetve a motor is, na és elöl az egybeülés a kormányváltóval mindenen túltesz, óriási!

A tengerparton

Első nap még az autószerelés mellett is volt Lacinak ideje, hogy lejöjjön velünk a partra. Ez egy 10 perces séta volt a pálmaligetek, a szomszédok házai, és a part mentén kezdődő fél-turistagettó boltjai és éttermei között. Egy gyönyörű 10 perces séta! A part pedig szintén mesébe illő. A neve Lighthouse Beach, vagyis világítótorony part, merthogy az öböl túl végén egy pálmafákkal tarkított kis dombon ott figyel egy piros-fehérre festett világítótorony. A part homokos, napernyős, sétányos éttermes, és a hullámok akkorák itt az Arab-tengeren, amekkorát még sehol nem láttunk. Laci kedvenc játéka, hogy besétál a mellközépig érő vízbe, ahol egy érkező nagy hullámra felugrik és úszni kezd vele kifelé. Így akár 30-40 métereket is meg lehet tenni egy hullámmal néhány másodperc alatt. Persze ez csak neki sikerült, engem sokszor betemettek a hullámok, amik Zitának egyszerűen már csak túl vadak voltak.

A Pere család egyébként nagyon erős a jelmezbálban, mert nem csak Laci nyert jelmezversenyt, hanem az iskolában Johanna is. Egy világítótoronynak öltözött, illetve az öltözékhez mondóka is járt, elmondta, hogy ki ő, mi ő és mit csinál, és mire való. A piros-fehér henger alakú test tetején kilátszott az arca, a feje felett pedig a torony peremén állt egy kis ember a fény előtt, ami egy odaszerelt fejlámpa volt. Az embernek is volt egy kis története, amit Johanna szintén elmondott a jelmezbálban a díjat érő bemutatkozásakor. Az egész zseniálisan kreatív volt, erősen mosolygásra késztető, szóval nem csodálom, hogy megnyerte vele a kis Jojó a versenyt.

A templomfesztiválon

Említettem, hogy itt Kovalamban is doboltak. Ugyanis templomfesztivál volt, méghozzá nem is gyenge. A pálmafákra 100 méterenként felszereltek egy-egy már jól ismert kürt alakú hangszórót, és reggeltől este tízig kisebb kihagyásokkal szólt a buli. Ezeket a kisebb kihagyásokat sokszor az áramszünetek okozták, és ezért ez egyszer nagyon tudtunk örülni nekik. Ehhez persze az is kellett, hogy tudtuk, hogy nem tartanak soká. A helyiek azt mondták, erre a sok hangos zenére szükség van az átszellemüléshez. Hála az égnek, nálunk ez már nem okozott olyanfajta átszellemülést, mint legutóbb Pushkarban, mert azt hiszem ők sem olyasmira gondoltak. :) Szóval most valahogy elviselhetőbb volt a „bindzsizene”, még így is, hogy nem csak egy éjszakáig tartott, hanem az egész ottlétünk alatt. Volt azonban olyan része is a templomfesztiválnak, ami számunkra is pozitív volt, ez pedig az „ingyen étel”. Az ingyen azért van idézőjelben, mert valójában adomány alapon működött, tehát valamennyit adtunk érte, de az már végképp igazán elhanyagolható összeg. De alapvetően nem azért volt jó ez az ételosztás, mert olcsón ételhez jutottunk, hiszen ezt sok helyen megtehetnénk Indiában. Hanem mert egy élmény volt sorban állni a helyiekkel, és ugyanazt az ételt enni ugyanolyan fémtálcából mint ők, ugyanúgy – vagyis inkább sokkal ügyetlenebbül – kézzel enni, mint ők. Aztán pedig még túl is élni azokat a csípős ízeket… :) Ez persze megint csak számomra volt kihívás, mert mint mindig, amikor csípőset eszek, most is totál leizzadtam tőle.

Trivandrumban

Egyik nap mikor az apukája bevitte Jojót a Trivandrumba a suliba, mi is velük tartottunk. Ezen a napon Laci bennmaradt a városban, amíg Jojó a suliban volt. Így nem kellett az oda-vissza egy órás autóutat kétszer megtennie. Ezt részben miattunk, részben azért csinálta így, mert neki is voltak elintéznivalói a városban.

Reggel mi magunk is bekukkantottunk Johanna iskolájába, épp csak egy percre, mert már kezdődött a tanítás. Igen, a tanítás, merthogy itt ilyen idősen már olvasnak és számolnak is a gyerekek. Hindiül, malajamul és angolul! Ez a nem semmi! Viki vezeti a családi blogot, amiben Johanna bizonyítványa is szerepel. Az óvodát egy fiatal házaspár vezeti, akik nagyon kedvesen fogadtak minket, és meghívtak minket a szombati „Annual Day”-re, mint díjátadó díszvendégeket. Ezen a rendezvényen a gyerekek adnak elő különböző dalokat, táncokat és apró színdarabokat. Ez a meghívás talán egy szerdai napon történt. Igaz, hogy terveztünk erre-arra menni az elkövetkező napokban, de mivel Laciékkal nagyon jól éreztük magunkat, és ők se nagyon bánták a maradásunk, úgy döntöttünk, hogy akkor maradunk! Ezt nem bántuk meg, mert a Pere családnál minden nap történt valami olyan, amire azóta is erőst mosolyogva emlékszünk vissza. :) Ezen a napon például Lacival jártuk körbe Trivandrumot. A bazár utcái lenyűgözőek voltak. Itt láttunk először olyat, hogy kis fémedényekbe előre kimérve árulták a különböző zöldségeket. Így nem kell méricskélni, elveszel egy tálat, beborítod a tartalmát a szatyrodba, és kifizeted az előre meghatározott összeget.

És még pofásan is néz ki a sok sorba rakott tálban a zöldség. Aztán láttunk halpiacot is, de ennek a feelingjét sajnos már nehezebb visszaadnom, egyrészt mert kék ponyvákkal volt takarva a naptól ez a része a bazárnak, így a színek elvesztek, másrészt mert a szagok… A szagokat nem lehet lefényképezni! :D Később kiértünk egy szélesebb útra, ahol számottevő időt eltöltöttünk egy boltban, ahol végül Zita is kapott egy-két ruhát. Kb. az otthoni turkálók árfekvésében tudtunk nagyon szép, színes vadiúj ruhákat venni, így kicsit eleresztettük magunkat a büdzsét illetően, na de hát néha ilyen is kell. Aztán mutatott Laci egy olyan vasedény boltot, amiben az alumínium szekció vezetője egy apró, kistermetű mozgássérült emberke volt. Ennek ellenére ő volt a részlegvezető, ráadásul úgy mozgott a polcok között a termékekért, mintha egy percig se zavarná, hogy egy méter magas sincs. Nem is zavarta!

Aztán ittunk – vagyis hogy egész pontos legyek, Zita ivott – egy igazi helyi finomságot, a Sarzsát (remélem jól írtam magyar kiejtés után, azt hiszem Sharjah-nak írják), ami egy jeges ital. Ezt később Viki is elkészítette nekünk, méghozzá a következőképpen: fagyott tejet ledarált turmixgépben, majd hozzáadta az ízeket. Banán, kakaó, cukor, Horlicks… Zitának ez nagy-nagy kedvence lett Keralában! Merthogy csak itt kapni. Viki egyébként tervez indítani egy indiai konyha blogot is, csak az időhiány miatt ez még várat magára. Reméljük, ha egyszer beindul, a sarzsáé lesz az első recept! ;)

A következő állomás egy park volt és a parkban lévő múzeum. Igaz, az itt eltöltött idő nagy része a szomszédos utcában ment el, mert itt sok érdekeset láttunk. Volt itt egy riksás, aki belülről olyan szépen felcifrázta a riksáját, hogy az már majdnem Pakisztánban is elment volna! Még egy nagy műanyag szőlő is lógott odabent! :) Ezen az utcán az egyik oldalt árusok, a másik oldalt a rendőrség által lefoglalt járgányok, magyarán autó és egyéb roncsok álltak.

Itt volt egy rozsdás tartálykocsi, aminek az oldalára valaki egy kész kis festményt pingált. Az árusoknál pedig sok érdekes portékát láttunk, ilyen volt a használt CD lemezt is magába foglaló műanyag „porfogó” dísz, vagy ami éppen ennek az ellenkezője volt, a különböző mintájú és méretű kagylóhéjakból összeragasztott kis állatformák. Ezeket ragasztópisztolyba való ragasztóval illesztették össze, így ha széttörnek, csak egy öngyújtóval újra kell melegíteni a ragasztót majd összeilleszteni a két kagylót. A park csodaszép volt, ám amit bent láttunk a múzeumban (belépő 10 rupi, végre nekünk, külföldieknek is olcsó!), az még lenyűgözőbb volt. Sajnos odabent nem volt szabad fényképezni, pedig bőven lett volna mit! Már maga az épület nagyon jól nézett ki: a hatalmas csarnokszerű épületben, ha felnéztünk, látszott a fa gerendázat és a tető. Lent pedig elképesztő elefántcsont faragványok (állítólag nem öltek értük elefántot…), keralai maszkok és tradícionális színházi jelmezek (Kathakali) voltak kiállítva, de láttunk még mást is, pl. egy időszámításunk előtt (!) 1500-ból származó kő játékot! Nem tudom, hogy igaz-e ez a szám, de ha tényleg 3500 éves volt a kis kőből faragott állatdarab, az nagyon durva.

Zita száriban

És ezzel még mindig nem volt vége a napnak! Laci elvétett egy kanyart, így a fél várost meg kellett volna kerülnie, hogy ott parkoljon le pontosan, ahol szeretett volna. Gondolt egyet, és lekanyarodott egy nagyon híres, sokszintes ruhabolt parkolóházába. Itt ingyenes a parkolás a vásárlóknak. Mi voltunk a „vásárlók”, Zitára felhajtogattak egy szárit, ami így úgy nézett ki, mintha rajta lenne. Hát igazi királynénak tűnt abban a ruhában, az egyszer biztos! :) Legalábbis nekem mindenképp. A ruha persze sok ezer rupiba került, így eszünkbe se jutott megvenni. Ezt az egész megmozdulásunkat most lehet bunkóságnak veszitek a parkolással együtt, de mégsem az, mert Laci hozta már ide nyugati barátait, akik végül tényleg sok ezer rupiért vásároltak itt. Mi persze ezt most nem engedhettük meg magunknak, ellenben a szári-„ban” látni Zitát azért nem volt semmi. És az egész áruház se volt gyenge, a rengeteg szintjével, és az eladókkal, meg ezzel a felpróbálom rendszerrel. A száris szinteken körbe egy emelvényen álltak a sűrű polcok előtt a vásárló nők, akik körül fejenként három-négy eladó mindig sürgött-forgott. Lent pedig a székeken a hozzátartozók ültek, a család, élükön általában az anyukával, csodálta a lányát a szép új száriban. :) Nekik is hozták a teát, vagy a kávét, hogy kellemesen (és főleg sikeresen!) teljen a vásárlás. Tisztára olyan volt, mint azok a ruhaboltok, amikbe Julia Roberts beszabadult a Pretty Womenben – De ugye megint csak indiai kivitelben! :) Ez azt is jelentette, hogy valahogy az eladók hozzáállása is teljesen más. Nem csak azért tűrnek meg ott minket, mert majd otthagyunk biztosan egy csomó pénzt, hanem, mert nekik az a feladata, hogy ha téged az összes zöld színű szári érdekel, akkor ők megmutogassák az összes zöld színű szárit, majd utána szépen csendesen összehajtogassák és visszapakolják azokat… Mindezt persze hihető mosollyal teszik az arcukon.

Az „Annual Day” Johanna iskolájában

Szombat délután hivatalosak voltunk Johanna sulijába, az Annual Dayre. Az első sorban kaptunk helyet, egy vadászpilóta mellett! :) Micsoda megtiszteltetés egy ovisuli díszvendége lenni! Ez már csak azért is jó, mert így láttam is valamit – mivel a szemüvegemet otthon hagytam, a hátsó sorokból nem sokat láttam volna a lurkókból. A pilótánk első körben adta át a díjakat a gyerkőcöknek, és utána el is tűnt. Biztos légi gyakorlatra sietett, ami nekünk azért volt jó, mert az így megüresedett helyekre leülhetett mellénk Viki és Laci. Közelről nézhettük, fényképezhettük és videózhattuk a gyerekeket. Hát volt műsor bőven, igaz nem mindig az, ami el volt tervezve. :D 6 és 3 év közötti gyerekekről van szó, akik színdarabokat, dalokat, és táncokat adtak elő. Mivel aprók voltak, sokat hibáztak, néha azt se tudták, mi történik, volt aki csak mászkált fel alá és mosolygott a színpadon, nem is vette egyáltalán az szitut. De ismételten, mivel kicsik voltak, mindent el lehetett nézni nekik, és kb. majdnem mindegy volt, mit csinálnak, mert mindig aranyosak voltak. Persze az ovónénik nagyon küzdöttek velük, hogy a műsor kerek legyen, de az sokszor számunkra még az indiai viszonyokhoz képest is kaotikus volt. Persze ez nem volt baj, és nem is volt ennél több elvárható ekkorka gyerekektől. Sőt, már ez is óriási teljesítmény volt.

Senki nem pityergett, senki nem hisztizett, pedig most álltak először ekkora közönség előtt, és most láttak először mikrofont. Ez utóbbinak aztán meg is lett az a következménye, hogy akkor is beszéltek vagy énekeltek a mikrofonokba, amikor nem kellett volna, és ezeket a pillanatokat is nagyon élvezték, mindig ment a nagy kuncogás, mert a megszokottnál jóval nagyobb hangerővel törhették így meg a csendet. A táncoknál igen aranyos volt, ahogy az apróságok próbáltak együtt mozogni, de az énekeknél ez néha már átcsapott egy igazi káoszba, ami már közel fájdalmas volt a füleinknek, igaz erről Laci szerint az erősítő mögött ülő fickó is tehetett, mivel nem vett vissza a magas hangokból.

A díjátadás egy különösen nagy élmény volt számunkra, de nem csak azért, mert Johannának is mi adhattunk át több díjakat (rajzverseny, jelmezverseny, számolás), hanem mert a kis lurkók talán most kaptak életükben először díjat, és vagy meg voltak illetődve, vagy azt se tudták igazán, mi történik. Többször volt, hogy a kis serleget átvették, de az oklevelet nem. A serleggel beérték, és már fordultak is vissza a pajtásaikhoz, úgy kellett utánuk szaladni az oklevéllel. :)

Az egyik legprofibb, nem csak a bakik és a vicces aszinkron mozgások miatt élvezhető táncot Johanna „Mango” csoportja adta elő, de éppen az a látvány sem volt gyenge, ahogy a kis Jojó néhány tucat, nála jóval sötétebb bőrű gyermek között énekelte az indiai himnuszt.

Az Annual Dayt a légkondis terem feletti, annál 20 fokkal melegebb helységben elfogyasztható vacsora zárta. A sorban állás a vacsoráért igazi kihívás volt ebben a hőségben, de a jutalom még egy fagyit is tartalmazott a finom rizs és csirke után. Ezeket már nem a szaunában, hanem az erkélyen fogyasztottuk el, ahol csak olyan 35 fok lehetett. :) Én persze azért még így is leizzadtam, na nem a hőmérséklettől, hanem a csípős ételtől. Johannának ez egyben egy nagy búcsúzkodás is volt, hiszen ezzel véget ért az ovi itt Indiában, mivelhogy a két legmelegebb hónapban, áprilisban és májusban nincs tanítás. Ezért is választották Vikiék ezt a két hónapot a hazautazásra. Júniusban, ahogy a monszun megjön, visszatérnek. Az esőkkel a hőmérséklet is elviselhetővé válik, és újra fel lehet tölteni a tetőn a medencét vízzel! :)

„Máshogy nem is lehet!”

Viki és Laci nem csak abban mutattak nekünk nagyon jó példát, hogy hogyan tud boldogulni egy család külföldön, egy másik országban, hanem abban is, hogy hogyan lehet egyszerre gyereket nevelni, és bulizni is. Bennünk is él egy olyan sztereotípia, hogy ha egyszer gyerekeink lesznek, akkor onnantól fogva minden megváltozik (ez így is lesz), és rengeteg mindenről le kell mondanunk (ez is így lesz, de ez nem kell, hogy feltétlenül fájdalommal járjon), és el kell felejtenünk sok olyan dolgot, amit a régi életünkben megengedhettünk magunknak. Na, ebben Laciék nem engedtek sokat! :) Egyik este olyat buliztuk, amilyet mi még Zitával nem, mióta elindultunk erre az útra. Még Szilveszterkor sem. Mindeközben Johanna bent aludt a szobájában.

Noha nem hiányzik különösebben, most nagyon jól esett elengedni magunkat Vikiék társaságában. Had ne idézzek részleteket, nem is ez a lényeg, hanem hogy igen jól éreztük magunkat ekkor is. Laci a tivornya közben néha mosolyogva megkérdezte tőlem: „Na, érted már?” – és én valóban „megvilágosodtam” valamikor hajnali egy óra környékén.

A boldogság ugye nem csak a körülményeken múlik, de azért ne fessük fekete-fehérre a dolgokat azzal, hogy azt mondjuk, csak és csakis életfelfogás kérdése. Mert ez nem igaz, igenis kellenek jó körülmények és jó környezet ahhoz, hogy boldogok lehessünk, csak ez önmagában még nem elég. Ezeket a jó körülményeket igen jól összehozták Vikiék, és számomra az ő példájuk azt mondja, hogy ha elhisszük és úgy akarjuk, majd okosan, ügyesen teszünk is érte, akkor a környezetünket, a világunkat mi teremtjük meg magunk körül. Olyannak, amilyennek mi akarjuk, hogy aztán minél boldogabbak lehessük benne. Ezt lehet tudatosan is, és azt hiszem ezt ők félig tudatosan, félig „ösztönből” hozták össze ilyen szépen 10 hónap alatt.

Viki és Laci, amiért pénzzel fizetni lehet, azt itt Indiában megveszik olcsón – ezt meg tudják tenni, mert „földhözragadtak” a materiális vágyaik. Amiben India kevesebbet tud nyújtani, azokat a vágyaikat elengedik, amiben pedig többet ad, azt kiélvezik. Ami pedig pénzen nem kapható, azt megnyerték azzal, hogy kezdettől fogva mindenkihez pozitívan és barátságosan álltak hozzá. „Máshogy nem is lehet!” – mondják ők.

Még egyszer ezer köszönet mindenért, nagy-nagy élmény volt Veletek lenni, és reméljük, hogy fogunk még találkozni!

A megismerkedés mikéntje

Ugye azt már meséltem, hogy a telefonomon életemben először Indiában lett internet. 1GB 100 rupi 30 napra, és ez elég is egy hónapig, tehát 445 forintból elvagyok, ami megfizethető, még nekünk is. Így aztán az üres perceimet (és tényleg csak a perceket, az órákat nem!) azzal ütöm el, hogy olvasgatok ezt-azt. Erre a Kindle-n is volt eddig lehetőség, de azt mindig elő kellett venni a táskából, aztán az mire megtalálta magát a 3G-vel… Túl hosszú volt, eszembe se jutott. Viszont a telefonon még a 2G is elég gyors volt ahhoz, hogy egy két perces sorban állás alatt elolvassak egy-két cikket az index-en, az origo-n, a hvg-n, vagy a pozitivnap.hu-n. Ezek szoktak menni. :) Szóval így történt, hogy megakadt a szemem a hét bloggerén, a „Magyar menni lakni India” címen. No, mi a manó, ezt nézzük csak meg! Egy magyar család akik egy öt éves kislánnyal kiköltöztek élni Indiába! Indiába! Ebbe az országba, Magyarországról? Na, velük találkoznunk kell, sőt, ha tudunk, muszáj! Erre kíváncsi vagyok! Ezek se lehetnek százasok… és hasonló gondolatok jártak a fejemben, miközben azon kaptam magam, hogy már írom is nekik az első e-mailt. Amire Viki hamar válaszolt, így még időben úgy tudtam alakítani az útitervet, hogy feltétlen összefussunk. Indiában megnézhetsz százezer templomot, tengerpartot, hegyek, vagy amit akarsz, de kint élő magyar családot a delhii diplomácia enklávén kívül nem sokat találsz! :)

Laci és a Padmini

Bangalore-ból Trivandrumba olyan 16 óra lehetett a vonatút. Szóval elég szépen néztünk már ki a végére… :) Laci rendes volt, és kijött elénk, mindezt úgy, hogy ők is nemrég érkeztek haza Chennaiból egy hasonlóan hosszú vonatozással. Egy szürke Premier Padmini-vel jövök – Mondta, én meg próbáltam rájönni, hogy mi is az. Hát egy régi járgány, pontosabban nem is olyan régi. Mumbai-ban ilyenekkel nyomulnak a taxisok, és annak ellenére, hogy kinézete alapján egy veterán autónak tűnik, valójában csak pár éve álltak le a gyártásával, és az autó nagyon jól össze van rakva. Laci már otthon is a célnak legjobban megfelelő autóval járt, s nem azzal, amivel „menő”, vagy amivel meg tudja mutatni, mennyi pénze van. Ez már tetszett! Aztán amiket később mesélt, azon egész lehidaltam, és persze magam is jókat nevettem. Még a házassága előtt, a haverjaival amikor bulizni járt, és a csajok kérdezték, hogy mifélék, kifélék s mivel foglalkoznak, ők nem az igazságot adták elő – mert arra bizonyos csajok tapadtak volna. Mármint egészen pontosan nem is Laciékra, hanem a pénzükre. Ehelyett az volt a mese, hogy épp a targoncavezetői engedély megszerzését ünneplik. Merthogy raktárosok, és méghozzá profik. “Próbáltál már 3 emelet magasban egy ásványvizes raklapot mozgatni? Az bizony nem könnyű, mert lötyög… Na, én simán viszem! :)” – Így mesélte Laci, és ahogy többet beszélgettünk egyre jobban értettem, miért. Otthon volt, hogy nagyon jól ment a szekér, és ilyenkor jöttek a telefonok Lacinak, hogy kéne meló, kéne pénz, nem tudsz-e segíteni… Aztán amikor Laci gerincsérvével költözködött a család, akkor Nekik kellett volna egy segítség. Egy ember jött el segíteni… Laci nem csinált semmit rosszul, egyszerűen minden emberben csak a jót látta meg. Elsőre, aztán sokadjára már sok emberben felfedezte azt, hogy mennyire számítók. Nem akarok általánosítani, pláne nem Magyarországra vetítve, mert szerintem jó nép a magyar, de abban azért van valami, hogy mi ott a nyugaton mások vagyunk olyan tekintetben – és ezt magamon is tapasztalom -, hogy sokkal nagyobb teret kerítünk az életünkben a pénznek, mint kéne; mint az emberi kapcsolatoknak. Az, hogy Lacinak ilyen tapasztalatai voltak, szerintem – remélem! – részben annak is köszönhető, hogy önhibáján kívül rossz társaságba keveredett. A lényeg, amire ki akarok lyukadni, hogy ez az egyik ok volt, amiért az Indiába való költözés mellett döntöttek. De miért éppen India? Kérdeztem vissza, mire jött a válasz: egyszerűen rabjai az indiai konyhának, és India az egyetlen hely a harmadik világban, ahol széles körben beszélik az angolt. Ha jól emlékszem, mielőtt kiköltöztek volna tavaly valamikor júniusban, a mi indulásunkkal nagyjából egy időben, előtte összesen egy hónapot töltöttek a szubkontinensen. Nagyon jó benyomást kelthetett bennük az az út, ha utána így döntöttek. És nagyon mást, valószínű sokkal jobbat, mint a mi első, hátizsákkal megtett heteink. Ezért is voltunk kíváncsiak Viki, Laci és Jojó életére. Azok után, hogy elmondták, miért India, és elmesélte Laci, hogy otthon hogyan csalódott sokszor nagyot az emberi kapcsolatokban, még mindig nem volt teljesen világos a kép. Aztán ahogy pár napot eltöltöttünk velük, egyre tisztább és érthetőbb lett minden.

Ház a pálmafák alatt – Ahol kókuszdiók hullnak a kertbe

Még haza sem értünk a Padminiben, Laci már egy féltucat emberrel lekezelt és jókedvűen beszélgetett, mesélte a chennai élményeit – hogy megnyerte a jelmezversenyt a keralai rendőrös jelmezével. Eközben a sörlerakatban vásároltunk egy kocka sört az elkövetkező napokra. Aztán lekanyarodtunk a főútról egy kis keskeny, kanyargós, dombos utacskára, ami a dzsungelben vezetett, pálmafák alatt és házak között. Az aszfalt új – mesélte Laci – míg Chennai-ban voltak, azalatt készült el. A házuk szép, takaros, pálmafák nyúlnak be fölé, ezért kókuszdiók hullnak az égből a tetőre és az udvarra. A tető lapos, így a monszun alatt és az azt követő hónapokban, amikor bőven van víz, felállítanak egy kis összerakható parti medencét a ház tetején. A házban három apró szoba van, plusz nappali, konyha. A vezetékes áram az szinte minden nap elmegy egy-két órára, és nincs vezetékes víz. Fürdéshez, mosáshoz és mosogatáshoz egy kútból szivattyúznak a háztetőn lévő tartályokba. Ivóvizet egy közeli boltból hoznak, nagy, 20 literes utántöltős palackokban, olyanokban, mint ami nekünk otthon az irodákban van. Gáz palackban jön, internet van, de mivel nem egy városban élnek, utóbbi kicsit lassabb, mint otthon, viszont árban hasonlóan drága. Fűtés nincs, nem is kell, a „történelmi hideg”, ahogy Laci mondja – 21 fok volt. Ott jártunkkor március végén 28 fokra hűlt le éjszaka a levegő, nappal pedig árnyékban sok folyadékkal elviselhető volt a hőség, odabent pedig a plafonra szerelt ventilátorokkal, vagy ha keresztbe-kasul kinyitottuk az ajtókat és az ablakokat, hogy átjárja a kis házat a szél. Mindez kb. 25km-re és félórányi autó- vagy buszútra a legközelebb nagyvárostól, Trivandrumtól, ahol viszont már minden van, még reptér is. A ház modern, tiszta és rendezett, utóbbi kettőt persze a lakóinak köszönheti. A természet azért egy kicsit be-betör, majmok ugyan nincsenek a környéken, de vannak hangyák, szúnyogok és mindenféle repülő bogarak, de ez alig vészesebb, mint otthon. Viszont a gekkók azok mászkálnak a falakon, sokszor belül is. Egyszer Zitára zuhanyzás közben rázuhant egy. Nem lett belőle sikítozás, mert Zita nem az a fajta, de azért ez mégis egy olyan dolog, ami otthon nem jellemző. :) Mi ezt igazából pozitívan értékeltük, jóleső érzés volt, hogy miközben a teraszon beszélgetünk, egy halk ismétlődő hangpár mindig tudatta velünk, hogy nem csak a Viki, Laci és Johanna rezidenciája ez, a lámpatest mögött egy gekkópár is lakik. :)

De azok után, hogy láttuk Vikiék otthonát, még mindig nem volt teljesen világos a kép. Oké, egy szép dzsungelben élnek, gyönyörű természeti környezetben, de azért ez mégiscsak egy idegen hely, ráadásul az infrastruktúra közel sem ugyanaz… Sebaj, minket sem ért mindenki elsőre, haladjunk tovább!

Johanna és a dzsungel

Jojó – ahogy a szülei becézik – az itt eltöltött 10 hónap alatt megtanult angolul, hindiül és malajamul. Utóbbi a helyi nyelv Kerala ezen részén. Azt, hogy ezeken a nyelveken milyen mély a tudása, nem tudom, de angolul amit beszélgettünk és amit hallottunk tőle, az alapján elég ügyes a kislány, mondhatni olyan szinten beszéli a nyelvet, ahogy egy 5 évesnek az anyanyelvét kell. Ja, és ez persze a magyarral is így volt. :) Egyik este pizzát sütöttem, és Johanna saját elmondása szerint „szeret főzni”, vagyis ténykedni a konyhában. Megmondom őszintén, ezzel kicsit zavart engem, de úgy fogtam fel a dolgot, mint egy felkészítő leckét arra az időszakra, amikor majd nekünk is lesz gyermekünk és ugyanezt „élesben”, minden nap kell majd gyakorolnom. Aztán egyszer csak gondoltam egyet, félreraktam a pizzát, leültem Johanna mellé a földre, bekapcsoltam a telefonomon a diktafont, és meginterjúvoltam a kiscsajt. Íme:

[wpaudio url=”http://360fokbringa.hu/wp-content/uploads/2012/05/pere-johanna-interju.mp3″ text=”Pere Johanna – Interjú egy négy nyelven beszélő, 5 és fél, majdnem 6 éves régésszel” dl=”http://360fokbringa.hu/wp-content/uploads/2012/05/pere-johanna-interju.mp3″]

A pizza pedig olyan jól sikerült, hogy kijelenthetem: életem legjobb pizzáját a Pere családnál készítettem. :) Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy valahogyan a tésztája nagyon jól sikeredett, valamint annak, hogy a sajt nem az otthon szokásos trappista volt, és nem is az Ázsiában kapható „Pizza Cheese”, hanem a Laci által felfedezett, a hozzájuk legközelebbi „nyugati szupermarketben” kapható, egyetlen elfogadható árban lévő nyugati sajtnak, ami történetesen egy mozzarella volt. :) Hát ennyit számít a sajt! :) Csak tudnak valamit azok az olaszok, hogy ilyen sajtból csinálják…

Ahogy egyre több időt töltöttünk Laciéknál – merthogy megkaptuk a vendégszobát, hogy „maradjunk amíg jólesik” – úgy éreztük egyre inkább azt, mintha már otthon is ismertük volna őket, és mint egy régi barát, úgy jöttünk volna látogatóba hozzájuk. Ezért ezúton is köszönet, nagyszerű időt töltöttünk Veletek! Ahogy teltek a napok és ahogy megismertük az itteni életüket, úgy lett egyre világosabb a sok „miért?!?” bennem.
Johannának az egész környékbeli dzsungel, a benne lakó családokkal egy nagy játszótér tele barátokkal. A kerítésükön van egy lyuk, amin ki lehet járni a dzsungelbe… Vagyis a szomszéd ház „kertjébe”. Azért az idézőjel, mert az már nincs körbekerítve semmivel. Ezekben a szomszédos házakban mind-mind egy nagy családhoz tartozó családok élnek, külön-külön minden generáció, testvér és kuzin, mindenki a saját kis családjával. Nem túl távol és nem is túl közel egymáshoz. Laciék ennek a közepébe csöppentek bele, a nagy család fejétől bérlik a házat, és ez a nagy család nagyon szépen befogadta őket, és úgy szeretik és kezelik őket, mintha ők is a nagy család részei lennének. Ezért van az, hogy Johanna szabadon mászkálhat a szülei nélkül át a szomszédokhoz keresztül a dzsungelen. Mindenki ismer mindenkit, és mindenki barátságos és közvetlen. Egy nagy család a dzsungelben. Ez persze nem úgy történt, hogy Pere család jött, odaköltözött, aztán befogadták őket, ez rosszul is elsülhetett volna.

Hagyj egy lyukat a kerítésen!

De ők a lyukat meghagyták a kerítésen, nem zárták el magukat a helyiektől, és ez volt az első, apró “gesztus” a szomszédok felé, nyitottak maradtak feléjük. A legtöbb nyugati mentalitású ember elfalazta volna magát, ellenben Laci barátságosan mondta a szomszédnak: “Ugyan, gyere át bármikor, szárítsd a csilit, kókuszt a tetőmön nyugodtan, vagy ha kell valami, bármiben had segítsek, stb.” És mint már írtam, Laci nem az a „megmutatom ki vagyok” srác, épp ellenkezőleg, inkább az ésszerűség vezérli és mindenkiben a jót látja és keresi. Elmondása szerint pl. az oroszokat nagyon nem szeretik errefelé, mert nem keresik az embert az indiaiakban, hanem a „ki van fizetve, legyen meg/kérem” elven működnek, ami itt nem működik. Ahogy az se, hogy előadják a gazdag nyugatit. Laciék nem ilyenek. Megtehették volna, hogy máshol éljenek, de ők idejöttek Indiába, ahol most hasonlóan élnek, mint sok indiai Keralában. Ugyanolyan – vagy még „öregebb” – autóval járnak, vagy ugyanúgy az egész család egy motoron, mint az indiaiak. De ami még fontosabb, nem képzelik magukat többnek, mint az indiaiak. Mondok pár példát: Laci egyszer egy egész délutánt eltöltött az autószerelőjénél, csak azért, hogy segítsen neki egy nyugati autó megjavításában. A művelethez kellett egy kis elektronikai tudás és egy multiméter. Ezeket megosztotta és megadta Laci az autószerelőjének. Cserébe a fickó barátságát kapta, és vele ha kellett, szerszámokat kölcsön, vagy az autóalkatrészeket néha ingyen, néha nevetségesen olcsó, beszerzési áron. Vagy: Laciéknak robogókra volt szükségük a vállakozásukhoz, megkérdezték hol lehet hozzájutni régi robogókhoz. Az óvodavezető adott nekik öt címet. Megvásárolták őket, de elég lepukkantan néztek ki. A „feldíszítést” egy művészcsapat végezte el, most „kézzel festettek” a robogók. :) Még száz példát lehetne sorolni, de felesleges, a lényeg annyi, hogy hála Laci rettentő jó kapcsolatteremtő képességének, a Pere család „beépült” a környezetébe, a helyiek elfogadták és szeretik őket.

„A Család”

Ez a környezet összességében nagyon kellemes, és teljesen más, mint ami otthon van. És ez azt hiszem, nagyon fekszik Laciéknak. Nekünk is nagyon jó volt látni, hogy a helyiek hogyan kezelik őket – és velük együtt minket is, mint az ő vendégeiket. Ez a kapcsolat egész más volt, mint a mi eddig megszokott, és néha túl sokat szidott indiai – turista kapcsolatunk. Laci szomszédai, „A Család” – ahogy én kezdtem hívni őket pár nap után – nem várt semmit tőlük, nem nyomultak rájuk, nem nézték őket két lábon járó pénztárcának, hanem egyszerűen egy másik kedves családnak, akik köztük élnek. Mondok példákat: átmentünk a kiskapun a szomszédba, ahol Johanna is játszott a gyerekekkel, és az asszony a háznál lefeszítette nekünk a kókuszdió külső vastag héját. Egyik este lángost sütöttem, amikor átjött A Családfő, aki éppen „testvérévé fogadta” Lacit. Minden lángosból, amit elé tettünk, először letépett egy-egy darabot, amit nekünk adott, és csak aztán evett belőle ő maga is. Ez állítólag nagyon nagy megtiszteltetés. Közben többször elmondta, hogy Laci mennyire jó ember, hogy már a végén én is megkérdeztem, „Laci, hogy csináltad ezt?” – A választ nem mondta ki így ebben a formában, de az én rövidebb olvasatomban így hangozna: „Itt ilyenek az emberek, én meg csak olyan vagyok, mint eddig, de ez itt jobban bejön.” De ismétlem, szerintem semmi baj a magyarokkal! Sőt… Most egy párhuzamot vonok Laciék és köztünk. Nekik otthon lettek kezdeti rossz tapasztalataik, és ezek miatt a csalódások miatt aztán később is nehezebben teremtettek igazi kapcsolatokat. Nekünk itt Indiában volt néhány rossz tapasztalatunk az emberekkel, ezért aztán nem álltunk hozzájuk elég pozitívan később se, így nem is kaptunk annyi pozitív dolgot a helyiektől, mint amennyit lehetett volna. Mint amennyit Laciék kapnak, hiszen az új helyen az éj életükben itt Indiában tiszta lappal indultak, és mindenkiben a lehető legjobb embert kereshették – és találták meg nagy sikerrel. Ez az elmélet lehet félig hibás, mert nem ismerem annyira Laciék otthoni életét, de most nem is ez a lényeg, mert csak arra akarok kilyukadni, hogy nem csak a magyar és indiai viszonyok különbségei vezettek oda, hogy Laciék Indiába kiköltözve ilyen szépen boldogulnak. Lehet, hogy ez sok másik két hely között is ugyanígy működött volna, mert a változás legtöbbször jó dolgokat hordoz magában – főleg ha pozitívan állunk hozzá. :)
Amikor Laciék nem voltak otthon velünk, Zita kiment vízért a közeli kis mesterséges tóhoz. A fején hozta haza egy nagy tartályban, mert mindenütt így cipekednek a helyi nők Indiában és ő ki akarta próbálni, milyen az. Alapvetően ezért ment, hogy kipróbálja ezt, de az ötlet onnan jött, hogy kevés vizünk volt a kútban, és emiatt Zita nem akart tiszta, kútvizzel mosogatni, úgyhogy lement a közeli kis tóhoz “koszos”, de mosogatáshoz megfelelő vízért. A helyiek meglátták Zitát a fején a vízzel, és átjöttek, hogy segítsenek. Mi mondtuk, hogy nincs baj, van elég vizünk, de ők végül csak átengedtek a felső szomszédból úgy 50l vizet. :) Amit aztán a vízszűrőnkkel megszűrtünk majd megittük és lám, azóta is élünk. :)

Szóval Vikiék összességében nagyon jól érzik itt magukat Indiában, mert nagyszerű környezetben élnek, és közel azonos infrastrukturális körülmények között, ugyanakkor egy nagyon kedves, és közvetlen közösségben, egy olyanban, amit nálunk csak falun tudok elképzelni. Ha ezt még megspékeljük az idilli pálmafás, tengerpartos környékkel, plusz a relatív elég alacsony árakkal, akkor kezd világos lenni a kép.

Na de a következőkben azért még mesélek egy kicsit Trivandrumról, a barátokról, a tengerpartról, Jojó iskolájáról, és a templomfesztiválról – merthogy doboltak itt is, de veszettül! :)

Látogatás a Matenadaranban

A Matenadaran, és elötte az örmény ábécé megalkotója, valamint tanítványa

Az első napunkon Jerevánban bementünk a városba, Laci munkahelyére a Matenadaran-ba, ahol a világ legrégebbi kéziratait őrzik, archiválják, és állítanak ki néhányat közülük. Volt szerencsénk a kiállítást is meglesni és valóban nagyon érdekes volt, nekem leginkább a réges-régi világtérképek tetszettek, percekig el tudtam őket nézegetni. A „percekig” nálam már rengeteg időt jelent egy ilyen múzeumban. Laci kollégái nagyon kedvesek voltak velünk, azonnal kaptunk egy-egy kávét, és le tudtunk ülni néhány órára internetezni, amíg egy áramszünet meg nem állította a routert. Laci az otthonról küldött csomagot is átadta nekünk, így boldog tulajdonosai lehettünk több kiló kolbásznak, csokoládénak és két hatalmas rúd téliszaláminak, na és persze a legfontosabbat nem hagyhatom ki, egy vadonás új, 8 órás akkumulátoridővel bíró, 1,2kg-os netbooknak. Indulás előtt úgy döntöttem, hogy nem veszünk új netbookot, mert jó lesz a régi, de Isztambulban szembesülnünk kellett vele, hogy mivel sok időt töltünk a net előtt, ezért az egy darab netbook egy szűk keresztmetszet, hiszen oly ritkán találtunk ingyenes internetet, és ilyenkor persze mind a ketten szívesen töltenénk az időt a net előtt, de ilyenkor az egyikünk mindig „üresben állt”, és általában nem nagyon tudta mivel elfoglalni magát, amíg a másik netezett. Az 1-2 órás aksiideje sem volt már túl jó a régi notinak, sokszor azért nem tudtam tovább naplót írni, mert lemerült a jószág. Egy szó mint száz, Isztambul után úgy döntöttünk, hogy beruházunk mégegy netbookra, kerül, amibe kerül. Szükségünk van rá, 21. századi, netfüggő hülyegyerekek vagyunk, számunkra a számítógép esszenciális eszköz, millió dologhoz szükséges: térképek letöltéséhez, tárolásához, útvonaltervek elkészítéséhez, fényképek és videók tárolásához, szerkesztéséhez, rendszerezéséhez, kommunikációhoz az otthoni családdal, barátokkal, vendéglátóinkkal… Már csak azért sem baj, ha kettő van belőle nálunk, mert így ha az egyik bekrepál, nem állunk ott kukán-bambán gép nélkül. Ja, és hogy miért otthonról hozattuk? Ragaszkodtam a magyar billentyűzethez. :) Miután megörvendtünk a csomagunknak, kimentünk a városba Lacival enni Jereván legjobb Shaurmájából egy nagyon jó kis gyorsbüfében. A shaurma olyasmi, mint a kebab, de nem teljesen az, mondjuk úgy, hogy „örmény kebab” – és valóban nagyon finom.

Délután hazamentünk Lacihoz ahonnan este átmentünk Vahagn-ékhoz ruhát mosni, mert náluk volt mosógép. Persze végül nem csak ruhamosás lett belőle, hanem gyakorlatilag vendégségbe mentünk, mert amíg zúgott a mosógép, a nappaliban terített asztalnál nagyot beszélgettünk és persze lakomáztunk. Nagyon-nagyon közvetlen és vendégszerető nép ez az örmény.

Laci otthona

Innentől inkább témák mintsem napok mentén írom le azt a 8 napot, amit Jerevánban töltöttünk, mert így sokkal célszerűbbnek látom. Kezdjük rögtön Lászlóval, akinél végül mind a 8 napot töltöttük. Laci egy nagyon szerény kis földszinti lakásban él Jereván északi részén. A lakótelep első látásra isten háta mögötti koszos panelnegyednek tűnt, de ahogy egyre több időt eltöltöttünk ott, úgy tűnt egyre inkább egy barátságos, kedves otthonos helynek, ahol nagyon közvetlenek és barátságosak az emberek, akik biztonságban és békében élnek egymás közt, egymással. És Laci lakásáról is kiderült, hogy valójában a legnagyobb az egész házban, mert az övé a régi kapusszoba, ahova egy kis fürdőszoba és mellette egy apró konyhasarok van beiktatva, és egy kisebb szoba is, de az összes többi lakás csupán akkora, mint az ő lakásában a kisszoba, mivel az épület régen egy kollégium volt. Lacinak van egy kutyája, Jack, aki egész éjjel ugat, és nem hagyja aludni a házat. Vagyis hogy pontosítsunk, Jack valójában nem Laci kutyája, hanem a ház kutyája, viszont mindig Laci ajtaja előtt tanyázik, így őt boldogítja a leginkább.

Laci lakását egy-két nap alatt igen belaktuk, amit ő szemlátomást egyáltalán nem bánt. Zita nagyon szépen kitakarított és rendbe rakott mindent, és a második nap a bringákra is úgy rápakoltunk, mintha csak a nappali szerves részét képeznék. El is döntöttük, hogy mielőtt elmegyünk, rábeszéljük és felregisztráljuk Lacit a couchsurfingre, hogy ha mi már nem leszünk itt, nehogy magányos legyen itt egyedül ebben a szép kis lakásban. Na nem mintha erre nagy esélye lenne, mert Lacit már fűvel fával össze próbálták itt hozni, és valóban találna is magának itt jóravaló örmény feleséget könnyedén, mivel az európai férfi itt unikumnak számít, mert állítólag az örmény férfiak nem bánnak túl jól a feleségükkel, ezért újabban sok nő inkább a szingliséget választja – vagy egy európai férjet, aki rendesen bánik vele. Laci viszont jelenleg „szerelmes az összes örmény nőbe”, és amíg ez az állapot nem múlik el, nem érzi, hogy meg tudna igazán állapodni valakinél. :)

Víz-víz, tiszta víz

Laci lakásában egyébként (mint Jereván számos kerületében) csak délelőtt, illetve este 6 és 10 között van víz. Ez nem olyan durva ám, mint elsőre hangzik, csak meg kell tanulni ezzel együtt élni. Például célszerű az elzuhanyozott vizet lavórokban és vedrekben megtartani, hogy aztán bármikor le tudjuk öblíteni velük a WC-t, akkor is, amikor a csapból nem folyik víz. Ez a korlátozás engem egyébként megint csak nagyon elgondolkodtatott, mennyire nagyon pazarlunk a vízzel, amikor és ahol bőven rendelkezésünkre áll. Miért ne használhatnánk mindig ezt a módszert, hiszen a zuhanyzáskor elhasznált víz nem mérhetően koszos és csak enyhén szappanos, tökéletes lenne még a WC leöblítéséhez is, ehelyett megy azonnal a csatornába. Csak mert így szoktuk meg, nem biztos, hogy így helyes. 7 milliárdan vagyunk a Földön, ahol az ivóvízkészlet véges és csak nagyon lassan megújuló, sokkal lassabban, mint ahogy fogyasztjuk azt(sokmilliárd liter számra feleslegesen), miközben valahol már most is nagy probléma az iható víz beszerzése. Valakitől egyszer azt a választ kaptam az olajcsúcs kapcsán kérdezve, hogy ne pörögjek az olajon, mert előbb lesz probléma a víz: 20 év múlva 1 liter víz ára sokkal drágább lesz, mint 1 liter benziné… Nem tudom, mi az igazság, de félő, hogy meg fogjuk látni.

Laci GO Jereván

Na, és akkor végül essen szó magáról Laciról is, mert nem ám egy hétköznapi figuránál hédereltünk 8 napot Jerevánban. Szamosújváron 13 évesen tudta meg egy véletlen folytán, hogy nagymamája örmény, és így ő is örmény származású. Az akkori Romániában nem volt jó kisebbségnek lenni, ezért nagymamája nem akarta terhelni őt a magyar mellett egy második, az örmény kisebbséggel. Laciban ezek után igencsak felébredt az örmény öntudat, a szamosújvári templom padlásán rálelt rengeteg nagyon régi és nagyon értékes örmény kéziratra, ezeket mind-mind befotózta, és a fotókat elhozta ide a nagy kézirattárba Jerevánba, a Matenadaranba. A szamosújvári temetőt is ő térképezte fel újra. Két éve pedig fogta magát, álmodott egy merészet, és vett egy repülőjegyet Jerevánba, mert mindig is érezte, mióta tudta, hogy örmény vér csörgedezik az ereiben, hogy itt a helye. Itt aztán nehezen talált állást, de otthonról mindig kapott biztatást, hogy még maradjon, és próbálkozzon, amíg csak tud, ne jöjjön haza, hanem ragadjon meg minden lehetőséget, amit csak tud. A taktika végül bejött, és nem is akárhol, hanem a híres Matenadaranban, a nagy kézirattárban kapott archiválói állást. A fizetése nagyon szerény, de ezzel máshol is így lenne Örményországban. Viszont nagyon szeret ott dolgozni, mert szereti, amit csinál és nagyon-nagyon jó társaságra lelt a munkahelyén. Mindenben segítették a kezdeti nehéz időkben, kísérték mindenhová, megmutatták neki a várost, és hogy hogyan megy itt az élet. Laci szorgalmasan tanulta az örményt, dalokat fordított le hallás és szótárazás után magyarra, és tanulta, tanulta, gyakorolta rengeteget az örményt, mígnem másfél év után már-már anyanyelvi szinten meg nem tanulta beszélni azt. Ennek mindenki a csodájára járt, mert az örmények egy nagyon nehéz nyelvnek tartják a nyelvüket (az is…), és senkit nem láttak még, aki megtanult volna ilyen hamar a nyelvükön. Lacinak mondjuk szerencséje volt olyan szempontból, hogy nem tudott oroszul, így rá volt kényszerülve, hogy minél előbb megtanuljon vagy oroszul, vagy örményül, hiszen ezt a két nyelvet beszélik itt Örményországban. Laci persze az örményt választotta, hiszen szíve álma az volt, hogy megtanulja az örmény nyelvet. És hogy egyszer itt éljen, Örményországban, Jerevánban. Laci nagy álma, és küldetése, mondhatni élete nagy célja, hogy megmentse azokat az örmény kéziratokat a szamosújvári templom padlásáról, és kiállítsa őket egy szamosújvári örmény múzeumban, vagy ha ez sehogy se jöhet össze, akkor legalább ide Jerevánba, a Matenadaranba megmentse őket. Ezek között vannak Narek-ok (Grigor Narekaci – Matyan voghbergutyun), bibliaszerű örmény írások, amelyeknek az örmények szerint gyógyerejük van. Megvan valahol, hogy melyik fejezet milyen testi, vagy lelki bajokra nyújt gyógyírt.

Szamosújvár latin neve egyébként Armenopolis, az erdélyi várost a 17. század végén 3000 odatelepült örmény család alapította, és 1723-ban itt épült a világ legnagyobb örmény-katolikus temploma. Laci nagymamája egy volt a szamosújvári örmények közül. Szóval Laci innen indult, és most itt tart, Jerevánban, egy fantasztikus városban, élete egyik álmát már valóra váltotta: beszéli az örményt, él Örményországban az örmények között, és teljes szívből kívánjuk neki, hogy így folytassa tovább, és végül sikerüljön elérnie a célját! Egyébként Lacit sok örmény emiatt teljesen örültnek és szinte bolondnak nézi, mert Örményország manapság nem arról híres, hogy könnyű lenne itt boldogulni, ennek ellenére Laci, mint „diaszpórás” örmény, visszatelepült Örményországba, ahol szemlátomást nagyon boldog és jól érzi magát. Abban az Örményországban, amit egyes felmérések szerint naponta 500 örmény hagy el repülővel, hogy szerencsét próbáljon, javarészük Moszkvában. Ebből is látszik, hogy a boldogság mennyire nem pénz vagy hatalom kérdése, hanem felfogásé és gondolkodásmódé.

Nagyon örültünk, hogy 8 napig együtt lehettünk vele, és megosztotta velünk lakását, történeteit, és életét. Ezalatt az idő alatt úgy éreztük, hogy Laci éppúgy élvezi a társaságunkat, mint mi az övét, ezért 1-2 nap után már nem is erőltettük tovább az „elköltözést végleges helyre”, hiszen már nagyon otthon éreztük magunkat Lacinál, és talán még rosszul is esett volna neki, ha valahová máshová, másvalakihez költözünk a városban, ezért ez már eszünkbe se jutott. Kalandos és rendkívül izgalmas életéről éjszakákon át mesélt, és még én is tudnék oldalakon keresztül, de nem akarom Laci életét tovább teríteni itt, csak egy olyan érdekes és értékes ember életét szerettem volna bemutatni itt kicsit, akivel – nagy örömünkre – összehozott minket ez az út.