Luang Prabang – Egy francia-ázsiai kisváros a Mekong folyó félszigetén

Luang Prabang-ot már indulás előtt, otthon kinéztük, mint állomást, mert amikor Bede Mártonnal, a Khívától Keletre és a Panamericana blog szerzőjével leveleztünk, a tipikus kérdésre, hogy „Mi volt a legjobb hely!?”, az volt a válasz, hogy Luang Prabang, Laoszban. Persze aztán a sok ország alatt erről megfeledkeztünk, de amikor Bangkokból elkezdtünk Couchsurfing Request-eket kiküldeni az előttünk álló szakaszra, akkor újra előkerült Luang Prabang, és ismét belelkesedtünk, ekkor már azért, mert tudtuk, hogy hamarosan tényleg megérkezünk erre a nemrégen még végtelenül távolinak tűnő helyre. Az itt élő CS tagok egy nagy része nyugati, akik vándoroltak mindenfelé a világban, aztán itt Luang Prabangban telepedtek le, mert pl. kocsmát vagy utazási irodát nyitottak… Már ez is mutatta, hogy nem akármilyen hely lehet, mégis, Vang Vieng turistagettója után valahogy nem mertünk sokat és szépet remélni Luang Prabangtól.

A „Night Market” és a „Food Street”

Ez mint kiderült, túlzott óvatosság volt, Luang Prabang tényleg nagyszerű hely, és a turisták ugyan tényleg sokan vannak, de elférünk egymás mellett, és itt a fiatal bulizók hordái sem olyan jellemzőek. A központot egy a Mekong folyó kanyarulata által létrejött félsziget képzi, már ha folyónál szabad egyáltalán félszigetről beszélni. Én beszélek, aztán aki jobban tudja, javítson ki! :) Szóval ezen a félszigeten van néhány nagyon szép templom, és mivel ez egy zsákutca, nincs sok átmenő forgalom az amúgy nagyon hangulatos utcákon. A félsziget bejáratát képző utcákon minden este „Night Market”, vagyis esti piac van, ez Laosz turisták által látogatott városaiban megszokott jelenség, néhány száz méteren lezárják az utcát, és teljes széltében kipakolnak az árusok, felhúznak egy-egy pavilonsátrat, és még egy-egy izzót is fellógatnak a portékáik fölé. Ezek a következők: szuvenír, szuvenír hátán, faragványok, ruhák, sálak, lámpások, kígyó whiskey és minden amit el tudunk képzelni, sőt még az is, amit nem! :)

Mindez a félsziget bejáratát képező egyik utcában van, ugyanitt ha jobbra felnézünk, egy dombot látunk egy sztupával a tetején. Állítólag szép a kilátás odafentről, de mi ezt nem láttuk, mert a hely belépős volt, és úgy gondoltuk, nem éri meg, mert éppen elég szépséget látunk anélkül is, kb. bármerre, amerre nézünk a félszigeten és ez már épp elég nekünk, sőt még ez is több annál, mint amit fel tudunk fogni és be tudunk fogadni igazán.

Rögtön első nap megbeszéltünk egy találkozót Mary-vel, Brant-el és persze Victorral a kompkikötőnél. Mint később kiderült, ebből kettő van, így sikerült Brant-ékkal elkerülnünk egymást, ezért első nap csak Victorral hármasban császkáltunk. Felfedeztük az esti bazár melletti „food street”-et, egy szűk, szinte már sikátorszerű utcácskát, ami csak és kizárólag ételárusokkal van tele, és mivel olcsó, elképesztően népszerű, minden este televannak az asztalok. Itt aztán kapni mindenfélét, és a mi kedvencünk a 10 ezer kipp-ért kapható tányér volt. Kaptál egy tányért, és arra az előtted lévő tálakból annyi ételt pakolhattál rá, amennyit csak akartál. Ez 290 Forintért jó üzlet volt nekünk, mert egy alkalommal degeszre tudtuk enni magunkat mindenféle finomságból. Voltak ott zöldségek, gyümölcsök, rizsek, tészták, tofuk, és még egy csomó minden, aminek a nevét sem tudom. Ide leginkább csak esténként mentünk, napközben egy másik kedvencünk volt, a szendvicses sor. Itt shake-eket is lehetett kapni, de azok most nem fértek be a büdzsénkbe, ellenben a szintén 10 ezerért kapható nagy bagettszendvics igen. Ebbe most nem rántott húst tettek, de külön a kérésünkre megpirították kicsit a sült csirkehúst, a kenyérbe pedig rengeteg salátát, uborkát, hagymát és annyi majonézt pakoltak a kedves, mindig mosolygó és nevető öreglányok, amennyit csak kértünk. Nem tudjuk, hogyan bírták ezt, de egyiküket láttuk délelőtt is, és este is, ugyanazon a helyen, ugyanolyan őszintén mosolyogva és vidáman kiszolgálva. Mi fűzheti őket, hogy bírják ilyen nagy jókedéllyel? Ha nekem ezt kéne csinálni egy nap több, mint 10 órát, nem hogy nem mosolyognék, hanem délutánra elpusztulnék…

Az ételekről még annyit, hogy tudjuk, hogy nem vagyunk egy gasztro-utazók, se gasztro-bloggerek, de nem is ezért indultunk el. Azért megpróbálunk minél több helyi ízt kipróbálni, de az otthoni utáni vágy elég erős, ezért toltuk pl. ezeket a szendvicseket is. Amikor évekig utazik az ember, az ebből a szempontból is nagyon más tud lenni, mint egy néhány hetes, vagy hónapos utazás. :) Nagyon élvezzük a helyi ételeket és szinte minden országban van egy-két kedvencünk és ezzel az utazással az étkezési szokásaink is megváltoztak és változnak valamelyest, de azért emellett, ha van rá lehetőségünk, a hazaira emlékeztető íz világú étel marad a legnagyobb kedvenc.

Még egy érdekes ételt láttunk, ami ismét valami hazai-szerűt adott, és amit különösen én kedveltem nagyon: ez a sültkrumpli spirál volt. Az egész, meghámozott krumplit felszúrták egy fapálcikára, majd átforgatták egy pengén, aztán beledobták az olajba, és a megvétel előtt megszórták nekünk sóval, vagy chili porral. Ez számomra addiktív volt, ezért külön szerencse, hogy csak az utolsó este találtuk meg ezt az utcai árust. :)

Második este aztán már sikerült találkoznunk Mary-vel és Brant-el, ekkor és az ezt követő este is órákat töltöttünk beszélgetéssel egy folyóparti étterem asztala körül. Ők Kambodzsa és Vietnam felől jöttek és egy Luang Prabang – Chengmai hajókázás után Thaiföldön fogják folytatni a kerékpározást, így pont tudtunk egymásnak mesélni. Persze nem csak erről szólt a beszélgetés, rengeteget meséltek Las Vegasról, Alaszkáról és a „commercial fishing”-ről is. Persze a legjobban mindenkinek Alaszka tetszett, még Brantnek, magának is, aki mesélt róla – úgy beleélte magát, hogy elhittük neki: Alaszka tényleg valami nagyon különleges hely lehet. :) Valószínű mi is elég lelkesen mesélhettünk nekik az eddig megjárt országokról és a megélt kalandjainkról, mert amikor elbúcsúztunk Brant-éktől, Brant félig viccesen külön hálát mondott nekünk, mert amióta találkoztunk velük, Mary már nem a gyerekvállalásra tesz utalásokat Brant-nél, hanem arról álmodoznak, hogy ők is felfedezik Pakisztánt és Közép-Ázsiát. Hát, ezt azért igazán nem akartuk, nem vagyunk családellenesek sem… :)

Néhány látnivaló Luang Prabangból

Na, és akkor jöjjenek végre a látnivalók! (A francba, nyithatom ki a Lonely Planet PDF-et, mert már a nevüket sem tudom…) Első állomásunk a Ho Kham volt, vagyis a Royal Palace Museum, a királyi palota múzeum. Mikor megérkeztünk, a múzeum maga éppen zárt, nagy szerencsénkre, mert így tudtunk bejutni belépő nélkül. Rögtön a bejárattól jobbra a hamarosan lemenni készülő nap fényében tündökölt egy csodaszép templom, a Wat Ho Pha Bang, ami már önmagában megérte a sétát, lenyűgöző volt, mind kívülről, mind belülről. Odabent a bordós falakon apró, domború arany szobrocskák díszelegtek, az egész nagyon szép és hangulatos volt.

Én nembírtam betelni a templom látványával és alakjával, ezért amikor Zita már aközeli „Lotus Pond”-nál, vagyis a Lótusz-tónál etette a halakat, én még akkor is ezt a templomot fényképeztem, és vártam, hogy sikerüljön egy olyan pillanatot elkapni, amikor egyetlen turista sem áll a lépcsőjén az épületnek. Nehéz volt, türelmesnek kellett lennem, miközben a nap egyre csak bukott alá. :)

Tovább sétálva a félsziget csücske felé a belső utcán jobb oldalt francia stílusú házacskák sorakoztak, bal oldalt pedig sorra jöttek a szebbnél szebb buddhista templomok. Ezek már elhagyatottabbak és így egyben hangulatosabbak is voltak. Ha ezek és az utcafronton lengő kommunista zászlók nem lettek volna, simán el tudtam volna képzelni az egész helyet valahol Európában is. Ennyire csendes, rendezett, szép helyet nagyon rég nem láttunk. Laosz nagyon rendben van, átvitt értelemben az egész ország, a szó szoros értelmében pedig legalább ezek a városok: Vietniane és Luang Prabang.

Az egyik ilyen templom lépcsőjén egy kiskutyát találtunk. A kis dög még aranyosabb volt, mint az a fekete, fehér tappancsos, akit a Brant-ékkel folytatott beszélgetés alatt nyúztak a lányok. Ez a kutya valami szuper játékos volt, és rettentően élvezte, ha Zita játszott vele, vagy a hasát dörzsölte.
Ezért aztán itt maradtunk is pár percet, csak a kutyát nyúzni, amíg meg nem érkezett egy nagyobb turistacsoport:

A sétát a félsziget csücskében lévő Wat ieng Thong zárta, szintén belépős, de estefelé erről már szintén megfeledkeznek. :) A tágas udvaron az impozáns templom és az azt körülvevő épületek, szinte karnyújtásnyira a folyótól igen hangulatosak. A falakon itt színes üvegszilánkokból kirakott kis életképek díszelegnek, az egész nagyon pofás, és megint valami olyan, amit előtte elképzelni sem bírtunk volna.

Bocsánat, hogy ezeket nem részletezem, de azzal úgy érzem, untatnék, saját magamnak is unalmas elolvasni az útikönyvet. Tudom, ez valahol hiba, de ha egyszer egy-egy beszélgetés, találkozás, vagy a táj szépsége jobban vonz minket mint egy amúgy valóban gönyörű, de több száz éves épület története, akkor arra fogok koncentrálni, amitől jól érzem magam, és arról fogok írni, ami számunkra érdekes volt, és nem az útikönyvet fogom lefordítani magyarra. Apropó, ezeket a Lonely Planet-eket már nagyon durván másolják, nem csak a torrent boltban lehet „megkapni” őket, hanem itt Délkelet-Ázsiában a nagyobb turistagettókban is árulnak, szemmel láthatóan fénymásolt példányokat. Durva, hogy már a könyveket is így másolják, nem csak online, hanem a fizikai valójukban is.

A Tat Kuang Si medvéi és vízesései

December 4-én, a házasságunk másfél évét megünnepelendő befizettünk egy „jumbo”-snál, vagyis egy óriás-riksásnál egy utazásra a Tat Kuang Si vízesésekhez. Ehhez azért béreltünk motorizált járgányt, mert a 2x 32km oda-vissza sok lett volna a bringákkal hegy-völgyön át. Egy ukrán párossal utaztunk együtt a platón, mi 50 ezerért, ők pedig 150-ért, legalábbis a sofőrünk, akinél hagytam magam bepalizni ezt mondta, és azt is meghagyta, hogy ne áruljuk el nekik, hogy mi 50-ért utazunk. Ez persze nekem nem tetszett, mert mi van, ha pl. megkérdezik, én kerüljek kellemetlen helyzetbe azért, mert nekik pofátlan az árképzésük? Persze a „pofátlan”, csak nekünk az, náluk tök normális, hogy lehúzzák a gazdag nyugatit akár többszörös árakkal, így el tudom képzelni azt is, hogy az ukrán barátaink utaztak 40-ért, mi meg 50-ért, ezt már sose tudjuk meg, mert nem akartunk kellemetlenséget, így erről nem esett szó az úton, csak sok másról.

A Tat Kuang Si egy kisebb park, a bejárata mellett van egy nagyobb elkerített terület, ahol néhány medve lakik. Ezt érdekes volt látni, egyikük egy piros labdával játszott egy medencében, míg egy másik egy függőágy szerű szerkezetben hűsölt. Miközben ezt tették, kicsit emberszerűen tűntek nekem. A víz, ami a medvék területén átfolyik, kicsit odébb, egy rövid erdei sétával feljebb nagy, türkiz medencéket alkot, amelyekbe gyönyörű zuhatagokon keresztül érkezik meg. Ahogy feljebb sétáltunk ezek mentén, megérkeztünk arra a helyre, amit plakátokon néhányszor már láttunk: egy nagy, türkiz színű medencére besütött a nap a dzsungel lombjai között, és szemben hatalmas, több méter magas vízeséseken zúdult le ide a víz. A hely tele volt turistákkal, megint, legfőképp erős, ügyes, okos bátor fiatalokkal, ezen tulajdonságaikat egymásnak azáltal, hogy kígyózva sorakoztak fel egy a víz fölé benyúló fa mögött, hogy kimásszanak egy ágra ahonnan egy kötéllel belendülhetnek a medence közepe fölé, hogy aztán a kötelet elengedve különböző figurákban a vízbe csobbanhassanak. Ironizáltam rajtuk, pedig ezt egy-két ugrás erejéig mi magunk is kipróbáltuk, igaz, mi nem vártuk meg, hogy olyan profik legyünk ezekben az ugrásokban, mint a többség, mert ha nálunk rosszul sül el valami, és mondjuk megsérülünk, akkor azzal nem csak a két hetes buli-vakációt rontunk el, hanem ezt az utazást, ami nekünk „once-in-a-lifetime”, vagyis egyszeri egy életben. Egy nyugat-európainak, vagy amerikainak átruccanni repülővel Délkeleti-Ázsiába kb. annyi lehet, mint nekünk, magyaroknak lemenni az Adriára. Legalábbis én így látom a viselkedésükből, de ez már megint ítélkezés, ami ugye nem jó! :)

Szóval ügyesek, erősek és okosak voltak ezek a fiatalok, de egyben fázósak is, mert ahogy eltűnt a nap a medencét sütni, úgy ők is eltűntek a környékről, és végre lett egy kis nyugalmunk ezen a gyönyörű helyen. Amíg nem jött a jumbo-sunk, hogy ideje menni. Igaz, hogy mi öt órás indulást beszéltünk meg vele, de az ukrán barátainknak meg ő azt mondta, már előttünk, hogy ők akkor mennek vissza Luang Prabangba vele, amikor akarnak. Ez megint egyértelműen a nekünk oly bosszantó ázsiai eladási mentalitás volt, avagy mindent mindenkinek megígérnek, csak fizess nekik, aztán kapsz, amit kapsz, reklamálhatsz, de azzal csak saját magadat bosszantod fel, mert az ilyen esetek errefelé kb. mindennaposak lehetnek, még akkor is, ha felkészül rájuk az ember. A legjobb dolog nem bosszankodni, mi is ezt tettük, úgyis elment már a nap, inkább szunyáltam egyet a jumbo-ban hazafelé.

Utolsó nap már csak a képeslapokra feküdtünk rá, ezúttal jó sokat fel kellett adnunk, mert innen Luang Prabangban írtuk meg a lapokat azoknak, akik 5 naptárat rendeltek tőlünk. Apropó, a naptárakból még maradt néhány tucat, mert 33-at nem vettek át és félünk tőle, hogy már nem is fognak. A Zöldboltban kaphatóak, ha valaki esetleg még szeretne, de nem jutott neki. Elnézést a beágyazott reklámért! :D

2012-ben pár héttel előbb karácsonyoztunk

Ja, és a legjobb részt majdnem elfelejtettem! Az előző bejegyzés végén írtam, sőt Zita is hozzászólt kommentben, hogy micsoda szuper szállásunk volt. Hát, ezzel durván ráfáztunk. Az angolul gyengén beszélő tulajdonos hölgy az érkezésünkkor egy számológép kijelzőjén mutatta az árakat, és ahogy azt mindenütt szokták, ő sem írta ki a három nullát, csak annyit, hogy 80, 60, aztán 45, ez lett ugyanis a vége, ide sikerült lealkudni a szobát / éjszaka. Igen ám, csakhogy kiderült, hogy az a 45 az nem 45 ezer kipp, hanem 45 dollár akar lenni. Ne tudjátok meg, mit éreztünk, amikor ez kiderült. Még jó, hogy végül gyanút fogtunk, köszönet ezért Tiba Viktornak, mert miközben az e-könyv kiadásáról chateltünk vele, kérdezte, hogy hol lakunk, és amikor mutattam neki, nem akarta elhinni, hogy ez csak annyiba kerül. Ekkor kezdtem én is gondolkodni, és beigazolódott a gyanúnk. Végül az ár egy icipicit még lejjebb ment a kérésünk nélkül, de így is, átszámolva 8.880 Forintot otthagytunk esténként, vagyis összesen 44.400 forintot, ami nekünk nagy érvágás volt, hiszen ennyiből máskor az étkezéssel együtt akár 10 napig is elvagyunk, vagy még tovább, most meg csak 5 éjszakára elköltöttünk ennyit. Hála Viktor kíváncsiságának ezek után legalább az utolsó este átköltöztünk szembe, a Backpacker’s-be, így megspóroltunk hétezer forintot. Ez megint olyan dolog volt, amin bosszankodhattunk volna még, de ahelyett, hogy tovább esszük a kefét, inkább tetéztük még a kiadásokat egy kóla és egy sör megivásával, és közben megbeszéltük Zitával, hogy nem baj, ez már megtörtént, nem lehet rajta változtatni, attól még élveztük a szobát, az erkélyt és a szép fürdőszobát, amíg nem tudtuk az árat, úgyhogy végül is jó volt. Mondjuk, hogy ez volt nekünk a Karácsony! :) Levontuk a tanulságokat is: legközelebb nem keresünk fáradtan szállást, vagy ha mégis úgy alakul, hogy fáradtan, elgyötörten érkezünk meg valahová, akkor alkudozás előtt veszünk egy nagy levegőt, és nem felejtünk el rákérdezni a pénznemre is.

Luang Prabangba 2012. november 30-án este érkeztünk meg, és december 6-án reggel álltunk tovább, de az már csak a következő bejegyzés meséje lesz! :P

Ha még nem volt elég a fotókból, itt a galériánk a Luang Prabangról! :)

Phokoun – Kiukacham, az egész napos hullámvasút

Phokounban korán keltünk a nappal, mert tudtuk, hogy hosszú nap vár ránk, talán keményebb és durvább mint az előző nap. Mert tegnap ugyan az egész álló nap csak felfelé tekertünk, de az csak egy(!) felfelé volt, míg a mai napon tudtuk, hogy legalább négy, egyenként is 1-1 órás mászás vár ránk. Legalábbis a tegnap reggel Manu-tól kapott szintmetszet ezt mutatta. Miután megcsodáltuk a kilátást a vendégház tornácáról hátrafelé, a felhős völgyek felé, hármasban indultunk el, együtt Victorral. Hamar kiderült, hogy Phokoun valójában még előttünk van, a Phonsavanh-i elágazásig még vagy 5km-t tekertünk, közben többször is megálltunk, először kekszeket vásárolni, mert a travellingtwo-s útleírás azt mondta, nem sok bolttal és étteremmel fogunk találkozni, másodszor azért, mert eleredt az eső. Victor egy kicsit tovább gondolkodott az esőruha felvétel mint mi, csak később állt meg, mikor mi már Zitával fel voltunk öltözve. Egy kanyar után mi is megálltunk, egy eresz alatt bevártuk őt, két perc múlva meg is érkezett az „esőkabátjában”, ami valami szakadt nejlonponyva volt csak a felsőtestére kötve. Csak ezután érkeztünk meg az elágazáshoz, ahol több éttermet, boltot és szállót is találtunk. De mivel ekkora már betankoltunk, itt meg sem álltunk, hanem kanyarodtunk balra, Luang Prabang felé. Itt még egy kicsit emelkedett az út, miközben már láttuk a folytatást, a völgy túloldalán alattunk lefelé haladó utat. Ahogy felértünk a legmagasabb pontra, levetkőztünk, mert elállt az eső. Victor ezen a ponton elhúzott tőlünk, kettesben maradtunk Zitával, de nem aggódtunk emiatt, tudtuk, hogy össze fogunk még futni Victorral, legkésőbb Luang Prabangban.

Az út, ahogy azt vártuk, nem sokáig lejtett, hamar egy újabb emelkedőn találtuk magunkat, ami ugyan nem tartott soká, de utána egy rövid lefelé száguldás után újabb kaptató kezdődött. A Hmong falvak sem értek véget, sok bambuszházat láttunk az út szélén, és ezek hol a földre épített, hol cölöpökön álló épületek voltak, egyvalamiben azonban mind megegyeztek: egyikben se volt tégla vagy beton. :) Ennek ellenére azért nem kell azt képzelni, hogy „ősemberek” lakták ezeket a házakat, ugyanis a tehetősebbeknek mind volt a ház mellé műholdvevő tányérjuk, és ezek kivétel nélkül mind rácsos tányérok voltak, gondolom azért, hogy átfújjon rajtuk a szél és ne kidöntse őket, illette, hogy ne kelljen beléjük annyi anyag és így olcsóbb legyen az előállításuk és a szállításuk. Na és még azért is, hogy kiválóan lehessen rajtuk csilit szárítani. Micsoda találékonyság! Végül is adja magát, szép nagy felület, amit a nap is süt és a levegő is járja.

Ezen a délelőttön aztán még összetalálkoztunk egy motoros csapattal, akik Malajziából hajtottak el idáig, és már hazafelé tartanak, valami elképesztő kevés idejük maradt hazajutni a szabadságuk végéig – ha jól emlékszem, 6 napjuk volt, hogy Kuala Lumpurba jussanak. Végülis meg lehet csinálni, ha napi sok száz kilométert belehúznak a motorba, csak kérdés, hol marad akkor az élvezet, és mi értelme van az egésznek azon túl, hogy elmondhatják, elmotoroztak ide meg oda hazulról? Persze én ezt nem érthetem, jobb, ha nem kritizálok másokat. Elvégre amúgy teljesen jó arcok voltak. :)

A második nagy emelkedő után leértünk egy völgybe, patak mellé. Gyorsan suhantunk, de én egy gyanús vágást véltem felfedezni a szemközti hegyoldal zöldjében, és ahogy közelebb értünk, beigazolódott a gyanúm: az a mi utunk, távol fent a magasban, oda most szépen vissza kell másznunk! Remek! :) Megálltunk egy hajtűkanyarban, ettünk, ittunk és könnyítettünk magunkon, majd nekiálltunk a munkának. Nem is volt olyan durva, egy óra alatt fent is voltunk, és már magunk alatt láttuk azt a tájat, ahonnan az előbb még fölfelé néztünk.

Megálltunk fotózni az alattunk kanyargó utat, amikor egy bácsika jött oda hozzánk. Zita egy nápolyit adott neki, mire mi egy mosolyt kaptunk vissza, amit persze amikor fényképeztük, ahogy azt nagyon sokan szokták Ázsiában, elrejtette. Néhány újabb rövid lefelé majd az őket követő emelkedő következett, de ezeket már nem viseltük olyan jól, holott valójában rövidebbek voltak, de soha nem tudtuk, meddig tartanak és hogy aztán a túloldalukon mennyi szintet fogunk elkezdeni és mennyit kell majd újra visszamásznunk. Csak nagyjából sejtettük, hogy milyen messze van még Kiukacham, ahol tudtuk, hogy lesz majd két vendégház. A befotózott szintmetszett nem bizonyult túl pontosnak, mint később megtudtuk az csak egy „motoros térkép”-en volt, ezért lehetett olyan nagyon elnagyolt, hogy csak a magasság intervallumokat jelölte, de azzal már nem törődött, hogy közben 1000 és 1500 méter között hányszor utazunk fel és le. Mert ez nekünk azért nagyon nem mindegy! :)

Kiukacham – A kerékpártúrázók találkozóhelye

Még világosban, valamikor a délután közepén érkeztünk meg végül Kiukacham-ba, ahol egyből megtaláltuk Victort, az egyik sárga, Beerlao-s Guesthouse („geháu”, ahogy a helyiek mondják) tábla mögötti étteremben. Mi végül nem itt, hanem a szomszédos szállóban maradtunk, kb. 20 méterrel odébb, mert ott valamivel kedvesebben fogadtak minket és az árat is ott tudtuk lejjebb alkudni. 40 ezer kipp-ért, vagyis 1160 forintért kaptunk egy kis szobát egy ággyal, elég szerény volt, de mi nem is nagyon vágytunk többre, örültünk, hogy ennyiért kaptunk valamit. Egyébként Victor szobája sem volt különb, itt Kiukachamban csak ez van. Meg mellé a folyosó végén a hideg víztartály amiből egy vödörrel merhetjük magunkra a vizet. Lévén csak egy napos izzadtság volt rajtunk, ezt kihagytuk. Apropó, izzadtság, szegény travellingtwo-sok nagyon szenvedhettek ezen a szakaszon, mert ők a leírásuk alapján valamikor nyáron lehettek itt, amikor napközben forróság van és tűző napsütés. Na ebben mi tuti elpusztultunk volna… Ők megcsinálták a Kashi – Kiukacham szakaszt egy nap alatt… Persze ők is írták, hogy látástól vakulásig tekertek, de ez akkor is durva, legalább 3000m szintet megmásztak egy nap alatt. Mi ezen a napon 53,8km-t mentünk, persze ezzel még közel sem volt vége a napnak, mert ahogy esteledett, úgy befutott sok más bringás is. Úgy látszik, ez a Kiukacham egy fontos állomás Luang Prabang és tőle délre lévő országrész között, mert pont egy napnyira van tőle jövet és menet is. Így itt ezekben a vendégházakban összefutottunk több bringással is., akik vagy jöttek onnan, vagy épp mentek Luang Prabangba. Itt volt ugye Victor, de őt már ismeritek. Luang Prabang felől hárman érkeztek, egy svájci páros és egy amerikai fickó, aki Chengmai-ban él. Katona volt az amerikai hadseregben, onnan ment nyugdíjba és most nyugdíjas vízummal él Észak-Thaiföldön. Erről a nyugdíjas vízumról aztán kikérdeztük, idézem: „Hát, nem dolgozhatsz, de azt hagyják, hogy ott élj, és költsed a pénzed ameddig csak akarod…” Aztán ő még azt is mesélte, hogy régebben motorozott, bejárta úgy a fél világot, de most már csak biciklizik. Kérdeztük, miért, mi a különbség, mire elmondta, hogy így többet lát, mert lassabban halad, így sokkal többet kap egy ilyen utazástól, mint ha ugyanazt az útvonalat bejárná motorral.

A velünk azonos irányba biciklizők között volt egy fiatal amerikai páros, Mary Las Vegasból és Bjorn Alaskából. Mindketten írók, Mary éppen egy érdekes regényen dolgozik, Bjorn pedig egy magazinba készül publikálni egy cikket a elsődleges megélhetését szolgáló munkájáról, a „commercial fishing”-ről. Megkérdeztem, mennyit kap átlagosan egy cikkért egy újságnál, és a választ forintba átváltva kijött, hogy húszszor jobban keres a cikkírással, mint én! :) Ennek ellenére nem fogott el különösebb irigység, mert tudom, hogy a legeslegjobb helyre pottyantott le a gólya, és azt is, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, és én vagyok olyan jó kovács már, hogy megtaláljam azt a szerencsét akár a világ túlsó végén is. Persze nem ott keresem, és közben örülök neki, hogy nem amerikainak születtem. Lehet, hogy az egyik oldalról a korlátlan lehetőségek országa, de a másikról nekem úgy tűnik, hogy a korlátlan elbutulás országa is. Persze bizonyosan ez is csak egy sztereotípia ahogy talán abban is tévedek, hogy ott ezzel az utazással nem tudnék ilyen és ennyi cikket publikálni, mert Amerikából rengetegen utaznak ezekbe az országokba, amelyekben mi jártunk, és a nagyvilágot biciklivel bejárók is szép számmal lehetnek. Akárhogy is, nem tudom magamat elképzelni abból a környezetből felnőve. Persze ők is itt vannak és ők is Kambodzsán és Vietnamon át kerekezve jöttek el idáig, és nagyszerű volt velük találkozni, tehát mégis van remény.

Kiukacham – Luang Prabang

Reggel egy érdekes dolgot figyeltünk meg, méghozzá azt, hogy az összes vizeskancsóban sárga víz van. Mikor megkérdeztük, mi ez, egy dobozt hoztak elő nekünk, amire a következő volt írva: „Police Dog Brand Tea Dust” – nem ám powder, hanem dust, ráadásul rendőrkutya! Azt a kutya mindenit, hát ez van a vízben, ezért olyan sárga és ezért van egy kis fura mellékíze! Valószínű az „üres” víznek van egy rossz íze, amit így el tudnak ütni a rendőrkutyával. Akárhogy is van, mi jól szórakoztunk ezen:

…és később nem lett hasmenésünk a víztől, tehát a rendőrkutya a baciktól is megvédett minket! :) Ez az utolsó, befutó nap volt Luang Prabangba, és erre a napra egy nagy lefelé, egy nagy fölfelé, majd a végén még egy nagy lefelé és a célegyenesben egy utolsó, néhány száz méteres fölfelé volt előirányozva. Erről biztos információnk voltak azoktól, akik előző nap onnan jöttek. Nekik sokat kellett mászni, nekünk pedig ma sokat kell lefelé száguldoznunk. Annyi túrabringát egymás mellett rég láttam, mint ezen a reggelen. Mi megint Victorral együtt indultunk el, de ő gyorsabb volt lefelé is, mert mi eleve nem engedtük úgy a gépeket, mint ő, na meg aztán meg is álltunk néha-néha fék csikorgatva fényképezni, hogy később legyen majd mit mutogatni az unokáknak. Konkrétan most pl. azt, hogy hogyan suhantunk le messze a felhők fölül be a felhők alá ezen a varázslatos reggelen. Legalább ezer métert egyben leadtunk a völgyig, ami talán egy óráig is tartott. Amikor a felhőkön át suhantunk lefelé, le kellett, hogy vegyem a szemüvegemet, mert pillanatok alatt olyan párás lett, hogy alig láttam át rajta. Nem tudom, Zita hogy csinálta, de ő le tudott jönni úgy, hogy közben törölgette a szemüvegét. Lent a völgyben átkeltünk a hídon a folyó felett, majd azon nyomban nekiálltunk vetkőzni, levettük a pulóvert és lecipzáraztuk a nadrágunk szárát. Hosszú-hosszú fölfelé következett, és ezt tudtuk jó előre, ezért már eleve úgy álltunk neki, hogy most egy-két órát csak lassan, megfontoltan fogunk pedálozni, és előbb nem is számítunk a csúcsra jutásra.

Jól haladtunk, nem volt különösebben gyilkos módon meredek az emelkedő és a tudat is jó volt, hogy biztos forrásból tudjuk, mi vár ránk. Épphogy elindultunk, egy nagy csapat veterán autó jött szembe velünk, utasaik szinte egytől-egyig nyugatiak voltak. Értem én, hogy találkozó van, de hogy került ide ennyi öreg autó ennyi idős, nyugati utassal Laoszba? :) Egyesek ennyire ráérnek és ennyire sok pénzük van, hogy képesek az automatuzsálemüket átszállíttatni kontinensek között, csak hogy részt vegyenek egy közös derbin a hozzájuk hasonló más őrültekkel? Merthogy ezek az autók nem gurulva jöttek el idáig, az tuti! Na mindegy, végülis csak néhány percig fulladoztunk a kipufogógázaiktól az amúgy szinte kihalt, makulátlan levegőjű úton… :)

Völgyről völgyre, gerincről gerincre haladtunk és mindig láttuk szemközt a völgy túloldalán az utunkat, ahogy kanyarog, majd eltűnik a gerinc mögött. Mikor odaértünk, átbuktunk egy következő völgybe, aminek a túloldalán ismét ugyanaz a látvány fogadott minket, mígnem a harmadik ilyen völgy túloldalán már egy akkora hegyoldalban folytatódott az út, amiről úgy véltük, a túloldalán már a lefelé fog ránk várni. Mielőtt még felértünk volna, találkoztunk három gyermekkel, akik valami patkányszerű állatot árultak az út szélén. Pár perccel e jelenet után ért utol minket Mary és Bjorn. Ők még csak pakoltak, amikor indultunk, és lám, ennyivel gyorsabbak voltak – a fölfelében biztos, de valószínű lefelé is. Pont jókor értek be minket, mert a fölfelé még nem ért véget, viszont így, hogy beszélgettünk, nem vettük észre, hogy még mindig tart a hegymenet.

Lefelé igazán jó volt gurulni, mert közben még a nap is kisütött és olykor-olykor nagyszerű kilátásaink voltak. Hamarosan azonban kiderült, hogy kár volt előre örülnünk, ez egy „double-peak”, vagyis dupla csúcs: épphogy nekiiramodtunk, jött még egy kis fölfelé, ami a második hágóba vezetett minket. Ebben a fölfelében találkoztunk egy holland fickóval, aki egyedül hajtott egy narancssárga tandemet, rajta hátul több gumikülsővel. Elmesélte, hogy a feleségének megfájdult a térde és busszal előrement Vientiane-ba, ahová ő ettől még tekerve megy, a gumik pedig a régi külsők, csak nem akarta őket még kidobni, mert nehéz ilyesmit jó minőségben Ázsiában beszerezni. A tandem pedig… Hát én azt hiszem most láttam ilyesmit először élőben, testközelből. Szép szerkezet, és azt is megkérdeztük, miért jó, miért más? Azért, mert egy gépet hajtotok ketten, egy szerkezetet tekertek és ez adja a feelingjét a tandemnek. Végül is érthető, és el tudom képzelni, hogy tényleg jó móka! Majd egyszer… :)

A második lefelé még jobb volt, mint az első, pláne, hogy sokkal tovább tartott.

Ebben a lefelében találkoztunk Jane-el, aki Ausztráliába teker haza, hogy pénzt gyűjtsön a bőrrák, vagyis a melanoma gyógyítására fordított kutatásokra. Ausztráliában a világon a legmagasabb a bőrrákosok aránya, már nem emlékszem a pontos számra, amit Jane mondott, de a 60 év feletti ausztrálok körében valami rémisztően magas a bőrrák betegségek száma. Mindez miért? Ózonlyuk… Jane hosszú ujjúban tekert és mutatott nekünk 100+ faktoros naptejet, PVC mentes Ortlieb táskáit kétoldalt lenyíló, dupla kitámasztóra rakta le, valamint azt is elmesélte, hogy a bringáját ő maga rakta össze az indulás előtt, így minden apró alkatrészét és porcikáját jól ismeri. Hát igen, lehet hogy ő csinálta jól, és nem mindig érdemes olyan izgalmakon átesni, mint amiket mi szoktunk, mikor oda kerül a sor, hogy szerelni kell… Persze így mindig van nagy sikerélmény, ó ez az agyváltó mennyi sikerélményt adott már nekem! :D

Jane-t nem akartuk feltartani soká, hiszen őrá még várt ezen a napon vagy másfél ezer méter mászás legalább. Névjegykártyát cseréltünk (mert neki is volt bringatúrás névjegykártyája!) aztán még kapott tőlünk egyet a kedvenc csokiskekszünkből, hogy ki ne fogyjon a szuflából a nagy mászásokban, aztán mi suhantunk tovább, ő pedig indult tovább fölfelé. Már számolta a napokat, mennyi van még hátra a hegyekből, mert ő Kína felöl jött és ott bizony rengeteg hegy volt, és ezek nem akartak véget érni, de már csak pár nap, aztán megérkezik Vang Viengbe, ahonnan már lapos az egész terep Thaiföldig és még ott is kitudja meddig, talán egész Ausztráliáig, ha vannak ügyes utak a parton. Jane-el jó lesz majd később felvenni a kapcsolatot, hiszen ugyanarra igyekszik, mint mi is, csak mi előbb még teszünk egy kanyart Vietnamban és Kambodzsában.

Érkezés Luang Prabangba

Lent újra modern civilizációban találtuk magunkat, nyüzsgő városok, forgalom, pedig még meg sem érkeztünk Luang Prabangba. Odáig még hátra volt egy talán 200m-es kisebb mászás, ezt már tűző napon tettük meg. Luang Prabangba beérve bolyongtunk egy jó nagy kört mert nem találtunk olcsó szállást. Közben meg is éheztünk, akkor enni álltunk meg, és én éreztem, hogy sajnos kezdek már túl nyűgös lenni ahhoz, hogy jó döntéseket hozzak. Végül egy backpacker’s-ben megtaláltuk Victort, nagyon megörültünk egymásnak, mert egy ekkora városban azért ez mázli volt, hogy újra így összefutottunk. Mégsem maradtunk ugyanazon a helyen ahol ő szállt meg, mert itt csak dorm volt, vagyis közös, sok ágyas helyiségek, ágyanként 30 ezerért, ami kettőnkre ugye már 60, ennyiért pedig már szobát is kell hogy találjunk, ami azért mégis csak kényelmesebb, hisz akkor nem kell állandóan elpakolnunk és elzárnunk minden értékünket, ha elmegyünk, csak egy ajtót bezárni.

Szemben találtunk egy „Inn”-t, elég puccosnak tűnt, de azért megvártuk, amíg előkerül valaki, akitől megkérdezhetjük a legolcsóbb szoba árát. A nő, aki azt mondta magáról, hogy a tulaj, 88-at mondott, ami nem tűnt soknak egy ilyen helyen, de attól nekünk ez még majdnem a napi teljes büdzsénk volt, úgyhogy gyors alkudozásba kezdtem, aminek a vége 45 lett! :) Csak mert nászúton vagyunk és mert látja, hogy biciklizünk. Ekkor még nem tudtuk, mit kaptunk tőle, de amikor megláttuk a szobát… Zita nem akarta elhinni! :) Ezt tudtuk élvezni nagyon, volt terünk, volt ablak, jött be végre valami fény a szobánkba, sőt még erkélyünk is volt, és rendes, meleg vizes zuhany a fürdőben! Hát, összenézve azzal a szobával, ahonnan reggel eljöttünk… :) És annál ez így végül alig drágább! Mennyit számít, ha jó fej emberekkel találkozunk, és ha olyan helyen vagyunk, ahol nagy a konkurencia a szállók között. Azt beszéltük Zitával, hogy ilyen szép szobában nem laktunk Mangalore és az ötcsillagos szálloda óta. Persze nem csak a szobánkat élveztük (ahol aztán a szomszédból Victor is sokat és szívesen látott vendégünk volt), hanem Luang Prabang csodás városkáját is, ahol több napra tábort vertünk. De az már csak egy következő bejegyzés meséje lesz! ;)

Ez a két fantasztikus nap 2012. november 29. és 30. volt, melyek alatt Poukhonból Kiukachamba (53,8km) majd onnan Luang Prabangba (82,6km) bicikliztünk.

Ha szeretnétek még több fotót látni a Vang Vieng – Luang Prabang szakaszról, itt a galéria!