Mivel a bejegyzés az nem készült el mára, és a Lánchíd rádió honlapján már fellelhető, mi több, beágyazható ide is a velünk múlthéten készült, és szombaton le is adott 50 perces beszélgetés Back Rékával, most felteszem ide. Réka ismét nagyszerűeket kérdezett, így az egy órás beszélgetés gyorsan elrepült. Fülest bedug, indít és hallgat! Bocs a hangminőségért, skype-on keresztül csináltuk, egy vietnami kisváros szállójának az internetén át.

Holnapra pedig igyekszem előállni egy új bejegyzéssel! ;)

A Karácsonyunk

A Karácsonyról sok különlegeset nem tudok elmesélni, de azért megpróbálom. :) Ismét csak ehető ajándékokat vettünk egymásnak, hiszen sok hely már nincs is a táskánkban és mind a ketten úgy érezzük, így is túl sok cuccot hordunk magunkkal. Az ehető alól kivétel volt az én három, Zitának ajándékozott kuponos papírom. Ennek további különlegessége, hogy teljesen ingyen volt! :) Fogtam egy A4-es lapot, három felé vágtam és az egyikből lett a hát-nyak-váll, a másikból a talp, a harmadikból pedig a comb és vádli masszázskuponok. Persze hogy ne maradjon ilyen unalmas a dolog, különböző feltételeket és extrákat tettem mellé, ilyen pl. a csoki/fagyi, az ölelés, vagy az, hogy az utóbbi kuponokat csak 80km-nél hosszabb napok után lehet beváltani:

Mivel volt hűtő a szobánkban, volt lehetőségünk hűtést igénylő élelmiszereket is beszerezni, így vettünk egy nagy csomag, 1kg-os, 80 szeletes új-zélandi sajttömböt, 200 ezer dong-ért. Ez kb. 2200 forint, de lévén Karácsony volt ezt most megengedtük magunknak, különben is ez eloszlott több napra, mert ennyi szelet talán 3-4 napig is elég volt a túlélőszendvicsekhez. Adalékként még néha vettünk hozzá sonkát és az utcai levesárúsoktól szereztünk vörös- illetve zöldhagymát. Olyan nagyon finomak lettek az így készült melegszendvicsek, hogy azokat azóta is emlegetjük. (azóta sem találtunk ilyen sajtot) Az, hogy itt ennyiért kaptunk ilyen sok és ilyen finom sajtot, azt jelenti, hogy talán Ausztráliában és Új-Zélandon sem fog felkopni az állunk a szűk büdzsé miatt, csupán át kell majd állnunk egy másfajta életmódra, boltban, piacon vásárolt termékekből fogunk sütni-főzni magunkra és több nyers ételt fogunk enni. És félek több ipari élelmiszert fogunk fogyasztani, mert azok lesznek csak olcsón kaphatóak…

Visszatérve a Karácsonyra: Zita a bazilika mellől szerzett egy szép cserepes virágot, ez lett a karácsonyfánk amit a már említett dobogóra helyeztünk el. A dobogó két oldalsó fokán így még bőven maradt hely az ajándékoknak, amelyeket ismét újságpapírba csomagoltunk be. Míg Zita mindent szépen leragasztgatott, én leragadtam az egyszerű „szaloncukor” formánál és minden egyes ajándékot így csomagoltam be neki: fogtam egy dupla újságlapot és belecsavartam a közepébe az ajándékot. Ami főleg sütemény volt, csokoládé és egyéb finomságok. Az idei Karácsony kicsit drágábban sikerült, mint a tavalyi, összesen 12297 forintot költöttünk élelemre ezen a napon.

Karácsony este gyertyát gyújtottunk és felhívtuk Skype-on a családunkat, akik mind Kőbányán voltak a nagyszüleimnél. Jó egy órát beszélgettünk velük, meséltünk egymásnak, és mialatt így virtuálisan velük voltunk, kibontottuk az egymásnak csomagolt ajándékokat.

Most jut csak eszembe még egy érdekes momentum a Karácsonyt illetően. 24-én délután megint együtt mentünk ki ajándékot venni egymásnak és megbeszéltük, hogy egyikünk megy az egyik üzletbe, a másikunk a másikba, aztán pedig majd cserélünk. Két üzlet volt ugyanis a közelünkben, amely nyugati élelmiszereket árult. Zita előbb végzett, mert engem feltartott közben egy utcai cipőjavító fiú. Az otthonról idáig elcipelt Nike futócipőm ugyanis már elég kopottas, több helyen szakadt, kilátszott belőle a zoknim. Ezt a srác észrevette és rögtön megállított, hogy ő megvarrja, megragasztja 100 ezer dong-rét. Én mondtam, hogy megőrült, szó sem lehet róla, ennyi pénzért itt veszek egy új cipőt! Végül lealkudtam 20 ezerre, ha mindkét cipőt megvarrja, ezt még mindig soknak tartottam 5 perc melóért, de gondoltam Karácsony van, neki is élnie kell valamiből. Elég sokáig elbíbelődött már az első félpár cipőmmel és közben mindenféle „very beautiful women”-eket ajánlott nekem masszázsra és egyéb szolgáltatásokra, de én mutattam a gyűrűmet neki és mondtam, hogy már ismerek egy gyönyörű nőt, a feleségemet, aki mindjárt itt lesz, ezért most hagy hagyjalak itt a fél pár cipőmmel és addig a fél pár papucsoddal bemegyek a szomszédos üzletbe ajándékokat venni. Ebbe beleegyezett, és ezért történhetett meg az, hogy amikor Zita megérkezett a színre, azt látta, hogy egy fickó fel-alá járkál a fél pár cipőmmel az üzlet előtt. :) Miután végeztem a meglepetések beszerzésével, elmagyaráztam neki a helyzetet, ám ezzel a történetnek még nem volt vége. A fickó amikor befejezte a második cipőmet is, 220 ezer dongot akart kérni, ami elképesztően pofátlan ár volt, a tizenegyszerese a megbeszéltnek, de ő arra hivatkozott, hogy ide is, meg oda is nyomott egy-egy pötty pillanatragasztót és nézzem meg milyen pompásan megjavította a cipőmet. Mindenre vágytam ezen a délutánon, csak erre a küzdelmes beszélgetésre nem, először próbáltam neki türelmesen elmagyarázni, hogy az elején megállapodtunk, és őneki ehhez kellett volna tartania magát, és ha a ragasztásért plusz árat kér, akkor azt a művelet megkezdése előtt közölnie kellett volna. Amikor még 5 perc magyarázás után is ragaszkodtam a 20 ezerhez, miközben ő lekúszott 50 ezerig, végül megjátszotta a sértődöttet és azt mondta, hogy akkor nekem ingyen volt a javítás. Erre végül adtam neki 40-et, mert azt már hajlandó volt elfogadni, de később megbántam a jószívűségem. Ezt a kis kitérőt azért meséltem el, mert az ilyesmi igazán jellemző az utcai életre Hanoi-ban.

Este még elmentünk pizzázni, ilyet se csináltunk már egy ideje, ez is a Karácsonyi ünnep része volt nálunk. Az étteremben a pincérfiú nagy lelkesen azzal jött hogy kapunk ajándékba karácsonyi „shoot”-ot, vagyis felest. Mikor kérdeztem, hogy miből lehet választani, mondta, hogy csak egyféle van, házi készítésű! Te jó ég, mi lehet ez?!? Gondoltuk, hogy valami borzalmas rizspálinkát raknak majd elénk, mint Nepálban, de nagyon pozitívan csalódtunk, a „Special Christmas Shoot” ugyanis forralt bor volt, méghozzá nagyon finom, eltalált fahéjjas fűszerezésű. Az egyetlen szépséghibája a dolognak az volt, hogy tényleg felespohárban hozták ki és az ingyen „repeta” kérésekor nem hatotta meg őket a Karácsony, a második körért már nagyon súlyos összeget számoltak volna fel, ugyanakkor az adag megint csak egy felespohárnyi lett volna, ezért gyorsan elhesegettük a további forraltborozgatásnak még a gondolatát is. Volt nekünk egy finom üveg borunk otthon a hűtőben, inkább arra figyeltünk! :)

Éjfélkor még átsétáltunk a bazilikához a misére, de akkora tömeg volt a templom körül, hogy az ajtók már zárva voltak, be se fértünk. Kivetitőkről ment a mise, egy apró részt felvettünk belőle, hogy szemléltessük Nektek a vietnami nyelv furcsa hangsúlyozását és tónusait. Magamat idézve egy az előbb megírt kommentből: A “dallamviláguk” valóban nagyon érdekes, a mi fülünknek rettentő furcsán beszélnek. Mintha felvennél magnóra egy idegen, ismeretlen nyelvet és lejátszanád visszafelé. Nekem személy szerint az tetszik a legjobban, amikor “beakad a lemez” náluk, és egy szótagot a csingjungjangcsa között megismételnek hirtelen egymás után 3-4x :) Megkérdeztem őket, azt mondták, hogy ez amolyan “Well-well-well”, vagy mint a magyarban az ööö-zés. :)

A Karácsonyról is tudnék még oldalakat mesélni, de nem akarok senkit tovább untatni, különben is, ez egy bensőséges ünnep, nemigaz? :)

A Szilveszterünk két pálmafa alatt – Andi és Krisz, Lenin és Ho Chi Minh

A Szilveszterünk izgalmasan alakult, noha unalmasnak indult. Csak azért nem maradtunk a szobánkban, mert azt azért már gáznak tartottuk volna, ezért átsétáltunk a Backpacker’s Hostel-hez, ahol tudtuk, hogy készül valami – adtunk egy esélyt a bulinak, noha az ott javarészt nálunk nyugatabbról érkező, a miénkénél nyugatabbi „kultúrát” űző, nálunk fiatalabb társaság adja a vendégek sorát.

Azért elmentünk, és nem bántuk meg. A helyen irgalmatlan tömeg fogadott minket, alig lehetett mozdulni és már mindenki szépen készen volt fél 11 környékén, amikor odaértünk. Kb. 10 perc után végre mi is odafértünk a pulthoz és rendeltünk magunknak egy-egy felest. Koccintottunk, letoltuk, majd egy-egy hosszúitallal elindultunk a kijárat felé, hogy levegőt is kapjunk és esetleg valami terünk is legyen, hisz ordít a zene, akkor már jó lenne valami táncmozgást is imitálni, de azt ilyen tömegben már nem lehet.

A kijárat előtt jobbról valaki így szólt hozzám: „Helló Árpi!” :)

Krisszel kiderült, hogy még leveleztünk is a Pakisztáni vízum kapcsán, ő szeptember óta van úton, hátizsákkal utazik, de nem akármilyen módon, ő csak a felszínen nyomja, végigjárta Törökországot, Iránt, Pakisztánt és Kínát. Most itt van a barátnőjével, Andival, aki nemrég csatlakozott hozzá egy-két hónapra, amíg a munkája engedi, hogy itt együtt fedezzék fel Délkelet-Ázsiát. Nagy lett az öröm, hogy honfitársakra leltünk ebben az őrült tömegben az éjfél órája előtt alig 80 perccel. Előkerült egy üveg Unicum és még néhány üveg sör és jöttek a történetek, hogy ki merre járt és mit élt át. Krisz délen, Irán felől érkezett meg Pakisztánba és ez az útvonal sem éppen kalandoktól mentes, erről Ákos is mesélhetne, hiszen ő is ott kelt át. Aztán Krisz járt fent a Hunzáknál, több napot csavarogtak együtt Sayed-el! Az GMT+8 órás éjfélt 11 órakor ünnepeltük, nekünk ez volt az első, de Andiék elmesélték, hogy itt ez megy minden óra egészkor, szóval ünnepelnek már egy ideje itt a népek. Erre meg is volt az okuk, mert talán sejtették, hogy 11 után itt lelövik a bulit. A zene leállt és egy férfihang megpróbált valami üzenetet közölni a tömeggel, amit mi sem hallottunk pontosan. Ez eléggé szomorú fejlemény egy Szilveszter éjjel, de sajnos ez történt velünk. Mivel előzőleg hallottuk, hogy valahol máshol egy másik helyszínen folyik majd a buli, elkezdtük követni a tömeget, miután az szépen kivonult mellettünk a kijáraton és már minket is próbált kitenni a személyzet. A tömeg hömpölygött az utcákon, bennünk pedig gyorsan megtette az Unicum a hatását, elég vidámak voltunk, vonultunk az emberekkel. Átkeltünk egy három részre osztott, soksávos úton, ami elsőre vadnak tűnt, de aztán minden simán ment, csak a szintkülönbség mellé ültetett kaktuszok okoztak némi gondot. Innentől apró utcákban csavarogtunk és egyszer csak egy lakónegyed zsákutcájában találtuk magunkat, a folyótól nem messze. Ekkor eszméltünk, hogy mekkora birkák vagyunk, hát a tömegben elöl senki nem tudta, merre és hová vándorlunk az éjszakában. De ez látszólag már nem sokunkat zavarta. Nagyot nevettünk azon, hogy biztosan egy helyit követtünk és az szegény mennyire meg lehetett rémülve. Követi őt hazáig egy 30-40 fős tömeg teli nyugati fiatalokkal. Fordultunk hát és próbáltunk találni valamilyen szórakozóhelyet magunknak. Először egy karaoke bárból küldtek ki minket, majd egy kocsmából. És tisztességére szolgáljon a nem éppen színjózan csoportunknak, ezeket a helyeket el is hagytuk a tulaj kérésére. Aztán jött egy másik kocsma, itt úgy tűnt tábort verhetünk, de hamar megjelent a rendőrség, és elhesegetett minket onnan. Vagyis előttük még valaki figyelmeztetett minket, hogy ha nem akarunk közelebbről találkozni velük, akkor tünés! Vietnam egy kommunista ország, ahol a legelterjedtebb vallás a buddhizmus valamelyik ága, így a december 31-ét csak valami nyugati nemkívánatos őrületnek tartják és ezért 11 óra után minden helyen véget kell, hogy érjen a buli. Így történt, hogy végül egy nagyon vegyes nemzetközi társasággal, na és persze Andival és Krisszel töltöttük az éjfélt, valahol egy utcasarkon egy pálmafa alatt.

Valahogy ezen az estén nem jutott eszembe fényképezni, csak nagy néha indítottam egy videófelvételt, de azokat Andiék kérésére és saját megfontolásból sem akarom publikálni. :) Az estéhez mindenképpen hozzátartozik, hogy hazafelé menet valahogy rájöttünk, hogy Andival van egy közös barátunk, Bander. Ezt a felismerést az Unicum mámorában tett is követte, Bander számát a nemzetközi előhívóval azonnal tárcsáztam is a mobilomon. Beszéltünk néhány percet, de a tömeg zajában sok üzenet nem mehetett át, de nem is ez volt a lényeg, csak arra emlékszem hogy nagyon jó volt a Bander hangját hallani és azt is sejtem, hogy ő (vagyis inkább ők, mert ekkor már együtt voltak egy buliban, aminek ő volt a házigazdája) is épp úgy örült nekünk, mint mi neki. Ja, és érdekes, hogy még a telefonkártyám se merült le ebben a műveletben, vásárláskor került rá 100 ezer dong, vagyis 1100 forintnyi kredit, és azzal még azóta is elvagyunk. Éjjel egy órára visszakóvályogtunk a Backpacker’s-hez, ahol elbúcsúztunk Andiéktól, hogy majd holnap találkozunk és elmegyünk együtt várostnézni. Hazafelé még becsábítottak minket egy nyugatiakkal teli buszba, mondván hogy az valahová a városon kívülre megy majd, ahol szabad bulizni. Kis gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy ez nekünk mégsem lesz jó annyira, látatlanban elmenni valami távoli helyre, ahol aztán majd nyilván belépőt szednek és minden aranyárban lesz – nem jó ötlet. A két magyar barátunk nélkül különben sem lett volna már akkora buli.

Másnap áthívtuk Andit és Kriszt egy kis kijózanító túlélő szendvicsezésre, majd elindultunk a városba csavarogni. Természetesen sétáltunk és a Ho Chi Minh mauzóleumot vettük célba. Útközben láttunk egy elég őrült vasútvonalat, a sínek mentén mindkét oldalt házak sorakoztak, elég közel a pályához. Aztán jött a Lenin park egy nagy Lenin szoborral és egy gördeszkással, ami együtt nekem elég érdekes kép volt néhány fotóhoz. Leninről nekem a kommunizmus ugrik be, a gördeszkázásról Amerika, és ezért ezt a kettőt együtt most érdekes volt látni. A Ho Chi Minh mauzólumról nem tudom, mit írhatnék, ezért inkább rövidre fogom. Egy hatalmas jól őrzött területen, ahová csak egy kapun lehet bejutni, van egy nagy kocka alakú oszlopos épület, annak a közepén egy üvegkalitkában ott van Ho Chi Minh apó feltehetően kipreparált teste. Aki nem tudná, ő volt az itteni kommunizmus egyik legnagyobb alakja, vagy legalábbis ő köré építettek ki egy nagyon szép nemzeti kultuszt, ő a nagy nemzeti hős, tudjátok az ilyen országoknak mindig kell, hogy legyen ilyen hőse. Ami egyébként szerintem nem minden tekintetben rossz, de az, hogy Dél-Vietnam fővárosát az amerikai háború megnyerése után az egyesült, kommunista vezetésű Vietnamban Saigonról átnevezték Ho Chi Minh City-re, nekünk mindenképpen elég meredek és érdekes dolog. :) Bár ha jól emlékszem, anno még Magyarországon is voltak ilyesfajta városnevek.

A mauzóleum környékén még jártunk egyet, az itt található parkban megcsodálható Ho bácsi néhány régi autója, dolgozó szobája és egy szépen berendezett, rendberakott cölöpös ház, az egész egy nagyon szépen rendbe tartott tavacska körül. Kifelé menet még a híres One Pillar Pagoda-ba, vagyis az egy pilléres pagodába is belefutottunk. Ez a tó közepén, egyetlen betonpilléren álló kis templom egy lótuszvirágot hivatott jelképezni. Van itt még egy múzeum is, de oda már nem mentünk be, inkább hazafelé vettük az irányt, és betértünk egy nagyon hangulatos, motorkerékpárokkal és biciklivel dekorált kávézóba. Krisszel megkóstoltuk a Saigon sört (finom, csúszik!) és a lányok ittak egy-egy kávét.

Itt kaptunk az alkalmon, és elkészítettünk a TV2-nek egy újabb riportot, ugyanis sokkal jobb érzés és könnyebb két magyarul beszélő barátunknak magyarul válaszolni az általuk feltett (a Kindle-n böngészőjén megjelenített, onnan puskázott) kérdésekre válaszolni, mint a földre letett kamerába beszélni. Persze a helyiség akusztikájára nem gondoltunk, alig érhető, amit ott beszélünk, de sebaj, mert miközben a felvételeket készítettük, jól mulattunk, többször elröhögtük magunkat vagy az ott található falióra szólt bele a szavunkba. Végül az itt felvett anyagból alig került a kész riportba, de ez nem is baj, Kata, a szerkesztő ismét remek munkát végzett és ebből a vacak anyagból illetve a youtube videóinkból izgalmas öt percet rakott össze a tévének:

Legközelebb majd ügyesebbek leszünk, és valami olyan helyen vesszük fel a válaszainkat, ahol hallani is valamit. Esetleg segíthettek, mit kérdeznétek tőlünk, miről meséljünk a tévének? Mi egy kicsit már úgy érezzük, ismételjük magunkat, persze ez nehéz, hiszen kb. fél évente vagyunk öt percet a tévében, ennyi idő alatt nehéz belemenni a részletekbe.

Minh, István, Trang és Csaba – Találkozások Hanoi-ban

Természetesen a legnagyobb élményt a városban megint a találkozások adták. Nem csak Andival és Krisszel találkoztunk Hanoi-ban, hanem még néhány másik magyarral is. Velük különböző napokon találkoztunk, kezdjük talán Istvánnal. Ő az akivel több levelet is váltottam a Kindle cseréjének ügyében, azt ugyanis az itteni magyar nagykövetség címére rendeltük meg még Laoszból. De az oda sohasem érkezett meg, mert feltartották a vámon és a követségre végül csak egy levelet küldtek, hogy fizessük be az ilyen meg olyan adókat, itt és ott. Ezt a levelet István nagyon rendesen elküldte nekünk e-mailben, én pedig egy hosszas levél és telefonváltás végén rádöbbentem, hogy nincs más út, csak az, hogy kifizetünk kb. 7 ezer forintnyi adót és kezelési költséget a csomagra. A tönkrement Kindle cseréje így végül nem lett teljesen ingyenes, de ez az összeg még mindig töredéke egy új Kindle-nek, és azért az sem mellékes, hogy a DHL motoros futára házhoz hozta nekünk a szállodánkig a dobozt, fél nappal azután, hogy az ügyintézővel tisztáztuk, hogy új címre kérjük a Kindle-t és hogy kifizethetjük a futárnál a pluszadókat.

István pedig az egyik délután jött el hozzánk – szintén egy motoron -, és mivel ekkor még úgy volt, hogy később is fogunk találkozni, vele végül nem készítettünk fényképet, így be kell érnetek a DHL-es fickó képével! :) Szegény futár, még biztos nem találkozott két ilyen hülyével, akik ennyire örültek az általa hozott holminak, mint mi a Kindle-nek. :)

Istvánnal egy nagyon jó órácskát beszélgettünk a szobánkban, de mivel aztán még annyi emberrel találkoztunk és annyi minden érdekes hallottunk, már nem tudom elmondani, hogy mit mesélt pontosan ő, és mit mások, de vegyétek úgy, hogy a következőkben részletezett történetek egy részét tőle hallottuk! :)

Csabának legelőször még Bangkokból írtam egy levelet, amikor megtaláltam az írásait egy üzleti blogban. Ekkor még csak arról kérdeztem, hogy ismer-e magyarokat, és hogy tud-e segíteni nekünk munkát találni, akár az IT-ben, akár az angol nyelvoktatásban. Ő küldött néhány hasznos linket, és megbeszéltük, hogy majd felvesszük egymással a kapcsolatot, ha közelebb értünk Hanoi-hoz. De mire ideértünk, jött néhány állandó cikkírási lehetőség és a naptárat is sikerült publikálnunk és eladnunk a kinyomtatott példányok túlnyomó részét, ezért úgy döntöttünk, nem szükséges még megállnunk dolgozni, hanem tudatos költekezéssel és folyamatos cikkírásokkal fenn tudjuk magunkat még tartani anyagilag Ausztráliáig.

Szóval a Hanoiban való munkáról végül lemondtunk, de Csaba egy napon írt nekünk egy rövidke levelet, hogy merre vagyunk, mert ha már a városban, akkor szívesen körbevezet minket és összefuthatunk beszélgetni. Először egy pho bo-ra és egy kávéra ültünk le, Csaba már ekkor is sok érdekeset mesélt az országról és az itteni életről, az itteni viszonyokról, de talán a még érdekesebb beszélgetés akkor történt, amikor másodszor is találkoztunk vele és akkor már a feleségével is, Trang-al, aki vietnami. Trang sok jót mesélt nekünk, mi leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogy mi az, ami vietnami szemmel olyan furcsa a nyugati emberekben és viselkedésmintákban, mint amilyen furcsa nekünk a vietnami élet. Nem tudom már pontosan idézni a válaszát, de az egyik dolog az volt, hogy mi nagyon kockák vagyunk, nagyon ragaszkodunk a szabályokhoz és mindent pontosan úgy szeretnénk, ahogy mi azt elképzeltük. Pl. ha egy kávézóban nem pont azt hozzák ki nekünk, amit kértünk, akkor mérgesek leszünk és szólunk érte, sőt kérjük újra azt, amit eredetileg és nem elégszünk meg azzal, amit kaptunk. Ez összefügg azzal, hogy itt az emberek nem szeretnek konfrontálódni, sőt egyenesen kerülnek mindenféle konfrontálódást. Ezért történik meg velünk annyiszor a „Yes Story”. – Így emlegette Trang már előre mosolyogva azokat a történeteket, amikor abból adódik félreértés, hogy itt is, mint annyi más helyen Ázsiában, az emberek nem mondanak nekünk nemet. Ez is pontosan azért van, mint a kávés példa, nem akarnak konfrontálódni soha semmiben. Inkább igent mondanak mindenre, nem számít, hogy egy mukkot nem értenek a kérdésből, a válasz akkor is egy igen, vagy egy nagy mosollyal tarkított heves bólogatás. És közben elküldenek minket rossz irányba, rábólintanak az általunk bemondott árra, miközben nem arra van és nem annyiba kerül a dolog. :) Szóval a végén még nagyobb ügy lesz a dologból, mint hogy ha az elején nem-et, vagy nem tudom-ot mondtak volna, szóval nálam ez a „Yes Story” továbbra is felfoghatatlan dolog és félek ez már így is marad, eltölthetnénk itt Ázsiában még egy évet, akkor sem érteném meg, hogyan forognak itt a fejekben a fogaskerekek. :)

Persze tapintatlanul arra is rákérdeztünk, hogy hogyan működik náluk a vietnami-magyar házasság, különösen a két kultúra közötti családcentrikusság tekintetében. Őszintén válaszoltak, valójában nincs nagy gondjuk ezzel, Csaba elfogadta, hogy itt bizony néha összejön a nagy család, sokkal jobban és sokkal sűrűbben, mint nálunk otthon, és mivel Csabát is hamar elfogadták Trang családjában az idősebbek, így nekik sincs bajuk Csabával. Kivéve, ha hátizsákkal érkezik hozzájuk, mert a hátizsák az anyósánál a csóróság egyik jelképe! :) Így Csaba kénytelen néha a laptop hordozó hátizsákját elrejteni egy nagyobb kofferban, nehogy a nagymama meglássa! :) Istenem, bár csak a szállodatulajdonosok is így gondolkodnának a hátizsákos turistákról, mint Trang nagymamája! :) Nekik a hátizsákkal utazó nyugati turista a gazdag külföldit jelenti… Sztereotípiák és előítéletek! :) Velük operál az emberi gondolkodás, legyen szó anyósról vagy szállodásról, vagy akárkiről. Még mi is így gondolkodunk, lépten-nyomon észreveszem magamon, pedig mi aztán már megtapasztaltuk kismilliószor ezen az úton, hogy a világ nem ilyen fekete-fehér.

Jöjjön a végén a legérdekesebb találkozásunk! :) Minhről még szintén Bangkokban olvastunk először egy nagyon érdekes riportot Csaba blogján. Csaba említette nekünk, hogy szállás kérdésben esetleg Minh-t keressük majd, de úgy voltunk vele amikor megérkeztünk a városba, hogy nem akarunk senkit zavarni magunkkal az ünnepek alatt, így végül abban maradtunk Zitával, hogy megyünk szállóba és lesz egy saját kis kuckónk és persze azért emellett majd szocializálódunk. Az idő gyorsan elrepült a városban és Minh-nek végül nem írtunk és nem hívtuk, aztán pedig már azon kaptuk magunkat, hogy ezerrel készülődünk a továbbindulásra és el vagyunk maradva az elintéznivalóinkkal. Ekkor írt nekünk egy sort Minh, hogy nagyon szívesen vendégül látna minket egy ebédre. Ezt először illedelmesen lemondtam, hogy már sajnos indulunk tovább, de aztán beláttam, hogy ez hülyeség, hisz nem rohanunk sehová. Így aztán toltunk még egy napot az indulás dátumán, elintéztük, ami még hátravolt és találkoztunk Minh-el.

Mit is mondjak, nagy hiba lett volna sietni és ezért kihagyni ezt a találkozást! :) Minh sok-sok inspirációt öntött belénk a több kancsónyi kukoricalé és egy üvegnyi helyi készítésű pálinka mellett. Ugyanis az irodájával szomszédos étteremben ebédeltünk, ahol a finom étkek mellett több kancsó kukoricalevet is az asztalhoz hoztak nekünk. Ez egy triviális ugyanakkor nagyszerű ital és azt hiszem ez akadályozott meg minket abban, hogy a végig nagyon jó hangulatban eltöltött ebéd alatt nem sikerült berúgnunk, pedig közben jó néhányszor koccintottunk azzal a szép barnás helyi itallal. Minh elmondta, hogy nagyszerű dolog, amit csinálunk és hogy ezzel mint magyarok, tulajdonképpen úttörők vagyunk és nagyon bátrak voltunk, hogy ebbe belevágtunk. Jó volt ilyet hallani így szemtől szembe személyesen valakitől. Minh éreztette velünk, hogy nagyszerű és nagy dolog, amit csinálunk, és hogy mindezt meg is osztjuk, ezzel példát mutatva sok ember számára. Pontosan ráérzett arra, ami nekem tulajdonképpen személyes célom azzal, hogy ország-világ előtt megmutatjuk a blogunkkal, a facebook oldalunkkal és most már máshol is publikált cikkeinkkel, hogy az ember olyan dolgokra is képes, ami elsőre őrültségnek, lehetetlenségnek tűnik, és hogy a világ egy remek hely, tele remek, nagyszerű, barátságos emberekkel, az élet pedig nem csak abból kell, hogy álljon, hogy gyerekek vagyunk, iskolába járunk, végzettséget szerzünk majd karriert csinálunk. Ez egy klisé és ebbe a mondatba tulajdonképpen majdnem minden mai emberi sors belehúzható és ha ebbe mélyen belegondolunk, ez az elménk, a szívünk az életünk monokultúrizálása. Ebből kitörni nehéz, sok bátorság, elszántság és önbizalom kell hozzá, de érdemes átlépni a küszöbön, mert az lesz életünk legizgalmasabb, legszebb, legtanulságosabb utazása. És értsd most a küszöböt és az utazást jelképesen, távol álljon tőlem, hogy mindenkit csak arra biztassak, amit mi csinálunk, nem, nem, ez csak egy helyes út, a mi utunk, de mindenkinek a sajátját kell járnia, és az a jó, ha ezek az utak mind különbözőfélék. Az utazás persze egy nagyszerű látókör tágító tevékenység és talán nem tévedek, ha azt írom, hogy mindenkinek jót tenne, ha látná hogyan élnek, hogyan gondolkodnak az emberek a Föld más vidékein és más kultúráiban, de mint írtam, mindenkinek a saját útját kell járni, amiben önmaga lehet és amit a legjobban élvez és szeret.

Talán ilyen mélyen már nem is mentünk bele ezekbe a dolgokba Minh-el, csak most elragadtattam magam, nem tudom, de arra emlékszem, hogy feltöltött lélekkel sétáltunk ki az étteremből, és nem csak azért, mert Minh bíztatott és dícsért minket, hanem mert közben a saját történetéről is mesélt. Minh ’88-ben került Magyarországra ösztöndíjjal. Egy év magyar tanulás után az ELTE prog.mat.-on kezdett tanulni és ’93-ban már az IQSoftnál kezdett dolgozni (aminek egyébként a „testvérénél”, az LNX-nél kezdtem én is, csak kb. egy évtizeddel később), ami után hamar saját céget alapítottak, Minh-ből gyorsan vezető programozó lett és egykettőre projektvezetőként találta magát különböző finn IT és telekom cégeknél.

Szóval már otthon nagy sikereket ért el, és nagyon szerette és még most is nagyon szereti Magyarországot, noha elmesélt olyan történeteket is, hogy egyszer egy aluljáróban szembe találta magát egy csapat skinhead-el. Még be se fejezte ezt a történetet, én máris erősen szégyellni kezdtem magam az említett bőrfejű fiatalemberek gondolkodása és viselkedése miatt, de Minh folytatta: blöffölt, rezzenéstelen arccal átsétált közöttük, és azok nem bántották. Az ilyen élmények ellenére Minh végig örömmel és pozitívan beszélt Magyarországról ahová mind a mai napig sokat jár vissza, sok minden odaköti, hiszen 14 évet élt ott, néha úgy beszélt Magyarországról, hogy oda is „haza mennek”.

Már Magyarországon sikeres lett, elmesélte, hogy fiatalon milyen bolond volt, sportautóval száguldozott, amit ma már nem tenne, sőt most itt Hanoi-ban nincs is egyáltalán autója, mert nem tartja szükségesnek és fontosnak. Mindeközben itt is megcsinálta a szerencséjét, sok vietnami-magyar üzletnél ő a kapcsolattartó, hiszen azzal, hogy két helyen élt és dolgozott a világban, jó rálátása van a dolgokra, mind a magyar, mind a vietnami viszonyokat nagyon jól ismeri, és jártas az üzleti és IT világban, így ő egy ideális személy az ilyen szerepekre. Mindemellett saját vállalkozásai is vannak, ezek közül talán a legnagyobb egy vietnami fociportál, az ország legnagyobb football site-ja, napi egymillió látogatóval és több százezer regisztrált taggal. Amikor átmentünk borozni Minh irodájába, elmesélte azt is, hogy borokat is importált Magyarországról Vietnamba (itt ebben a városban Mui Ne-ben, ahonnan írom ezt a beszámolót találtunk BB borokat, talán épp Minh jóvoltából), és miközben a finom vörösbort kortyolgattuk, már két fiatal srác és Minh felesége valamint gyönyörű kislányuk is csatlakozott hozzánk. Ezt én nagyon bírtam, azt hiszem nekem az itteni üzleti és IT világ sokkal jobban feküdne vagy csak otthon tartottam magamat túl távolinak ezektől a dolgoktól, nem tudom, de amit írni akarok az az, hogy itt kicsit másként mennek a dolgok. Miközben a Minh fociportáljára játékot fejlesztő két srác és Minh családja is velünk voltak, Minh elmesélte, hogyan mennek itt a dolgok. Az is lehet, hogy ezt Csaba vagy Csaba is elmesélte, igazából lényegtelen. Szóval itt Vietnamban nem a tárgyalóasztalnál, hanem az éjszakában, a tízedik (vagyis inkább talán a kilencedik?!) sör után köttetnek a szerződések, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy kivel kötnek szerződést. Fontos a személy, és hogy személyesen ismerjék egymást. Erre egy nagyon általános mód itt a közös piálás, szinte nincs is olyan, hogy valami komoly üzlet előtt nem mulatnak egy jót együtt a felek, és egyáltalán nem ritka, hogy valóban egy ilyen átbulizott éjszaka közepén kerül aláírásra a szerződés.

Ugyanakkor emellett Minh elmesélte azt is, hogy itt a számmisztika is nagy szerepet játszik, különösen a bizonyos felsőbb körökben. Ahogy nálunk a nagy fekete autó és az öltözködés a fontos, úgy itt az számít, hogy hány kilences van az illető telefonszámában. Mert a kilences egy „szerencsés” szám, és az a telefonszám amiben nagyon sok kilences van, akár több millió forintnyi dong-ba is kerülhet. (mint ahogy nálunk a nagy fekete BMW) Extrém példa, de igaz, hogy vannak olyan körök, ahol szinte nem is állnak veled szóba, nem vesznek elég komolyan, ha nincsen kellő számú kilences a telefonszámodban. (otthon se állíthatsz be akárhová farmerban, nagy fekete autó nélkül) A szerződéseket pedig bevizsgálják asztrológussal, hogy biztosan szerencsés dátum alatt, szerencsés számokkal köttessen meg az üzlet, hiszen különben eleve kudarcra lenne ítélve az egész. Érdekes… :)

Minh persze ezeket nem tartja ennyire fontosnak, ő nem mozog sokat ilyen körökben, mert nem is érzi magát kényelmesen köztük, ahogy ő mondta, neki inkább rengeteg kis ügyfele van, a fociportál látogatói. Hogy őszinte legyek, számomra nem is tűnt fel addig, amíg vele voltunk, hogy Minh „milyen nagy ember”, hiszen valljuk be, a hallottak alapján elég sikeres vállalkozó és üzletember, de ezekből nálunk csak az „ember” jött át, annyira szerényen, közvetlenül és természetesen beszélt és viselkedett velünk, hogy igazából csak utólag esett le, hogy valójában ő egy „nagy üzletember” és ezzel bennem egy újabb sztereotípiát döntött le az ilyen emberek terén. Én úgy gondoltam (lehet hogy néhány volt főnököm révén), hogy aki ilyen nagy üzleteket és céget visz, az rettentően elfoglalt ember és nincs se ideje, se figyelme „holmi csavargókra”, vagyis ránk. Hát ez Minh esetében nagyon nem így volt, először is ő hívott meg minket magához és egyáltalán nem nézett minket csavargóknak, hanem épp ellenkezőleg, „pioneer”-eknek nevezett minket és egy ebéd alatt akkora motivációs bombát adott, amivel tényleg nagy lendületet kaptunk. Másodszor volt ideje arra, hogy hétköznap együtt ebédeljen velünk, és közben nem telefonált minden percben és nem kellett rohannia sehová, sőt utána még a családjának és az üzletfeleinek, a két játékprogramozó srácnak is bemutatott minket. Tetszett, hogy ilyen lazán mentek a dolgok, nem arról volt szó, hogy most meetingem van, beülök ezzel a három másik nyakkendőssel egy tárgyalóba, magunkra csukjuk az ajtót, és helló, hanem az egész ennél sokkal lazább és barátságosabb volt. Minh kislánya egyébként magyarul köszönt nekünk és Minh elmesélte, hogy már alig várja, hogy újra Magyarországra látogassanak együtt.

Mesélhetnék még, de sose lenne vége! :) Szóval most zárásként legyen elég annyi, hogy nagyon nem bántuk meg, hogy még egy napot maradtunk és ezalatt a nap alatt találkoztunk Minh-el és a családjával. …és Minh irodája és az étterem között sétálva láttunk egy nagyon érdekes, pótüléses tandemet! Ilyen vagy ehhez hasonló járgány feltétlen kell majd nekünk az életünk következő fázisában!!! :)

Köszönjük Istvánnak, Trangnak, Csabának és Minhnek a vendégszeretetüket, nagyszerű volt Veletek találkozni és örülünk, hogy megismerhettünk Benneteket.

Hanoi-ba 2012. december 20-án este érkeztünk meg és 2013. január 4-én reggel álltunk onnan tovább. Ám közben még dec. 28-30. elruccantunk a híres Ha Long öbölbe, a következőkben erről fogom mesélni, aztán elindulunk délre a bicikliken! :)

Bulik a Penthouse-unkban

Pokharában az Annapurna körtúráról visszatérve öt napot „pihentünk”, de ha sorra veszem ezen öt nap programját, bizony még ez sem nevezhető a klasszikus passzív pihenésnek. :)

Először is elmentünk Kláriékhoz a bringákért. Sajnos se Klári, se a férje nem voltak otthon, de Klári anyósától így is kaptunk egy-egy nagyon finom teát, és a Himalayan Times-ban elolvashattuk, hogy bajok vannak Myanmar bizonyos részein. Visszatérve a Serenity Hotelbe, a bicikliket ezúttal nem lent a kertben, hanem fent a harmadik emeleti tetőtéri szobánkban helyeztük el. Ezt a szobát egyébként most elneveztük Penthouse-nak, mivel ez is tetőtéren volt, és itt is tartottunk partikat, igaz, hogy se agglegény, se gazdag nem vagyok, de a tetőtér és a „bulik”, azok stimmeltek. Buli alatt nem kell nagy ereszd el a hajamra gondolni, csupán kártyáztunk, beszélgettünk és néha megittunk egy-egy sört, miközben lentről felszűrődött, ahogyan az egyik bárban őrjöngenék a foci EB góljainak. Mi ehhez képest csendben mulatoztunk. A társaságunkat javarészt a túrán megismert barátok tették ki, mert itt Pokharában újra találkoztunk Sally-vel, Dean-el, Jan-al és Thomas-al. Rajtuk kívül egyszer még Ram is feljött. Ő a szendvics- és sajtboltos srác, akinél szinte minden nap ettünk legalább egy pár melegszendvicset, tele friss zöldségekkel, sült szalámival, vagy rántottával, na és persze sajttal. :) Az egyik szendvicskészítése alatt elmesélte, hogy egyszer ő is bringázott pár száz kilométert, méghozzá két európai sráccal, akik ketten, két tandemmel tekeregtek, és az egyikre felkéredzkedhetett Ram. Nepalgunj-ig tekertek együtt, és hát kemény volt a menet, amit el is tudok képzelni, mert az a hegyi szakasz Pokhara és a Terai között még a buszból is szörnyűnek tűnt. (Ott utaztunk busszal, fájó szívvel és a vesekövemmel Pokharába, hogy mihamarább kórházat találjunk.) Amikor ezt a bringatúrát csinálták, éppen a maoistákkal folyt a balhé Nepálban, és a szállásadójuk mutatta a házon a golyónyomokat – be is volt tojva Ram két útitársa egész éjjel!

Ram szendvicsezője és egy 130kg-os reku

Ha Pokharában jártok, keressétek meg Ram szendvicsboltját, a képről felismeritek a helyet, és úgy találtok oda, ha a Lakeside-on elsétáltok a Hallen Chowk-tól dél felé, és a harmadik sarkon, a nagy fáknál balra fordultok, hogy a tó a hátatok mögött legyen. Ez az a sarok, ahol a „Once Upon a Time” étterem van, így nem lehet eltéveszteni! A kis utcában jobbra lesz Ram szendvicsezője, majd másik 50 méter múlva a Serenity Hotel. Ha felkeresitek Ram-ot, kérjük, adjátok át neki üdvözletünket, és kóstoljátok meg a szendvicseit, nem fogjátok megbánni! ;)

Nem csak Ram mesélt bringás történeteket nekünk Pokharában, hanem az egyik outdoor boltos is. Mikor mondtam neki, hogy rekuval vagyunk, elővett egy fényképet a pult alól, amin egy nagyon durván megpakolt rekus volt látható, szemből fényképezve. A svájci srác a boltosunk jó barátja, és állítólag 130kg-os biciklivel tekert. Erre a súlyra többször is rákérdeztem, hogy biztosan annyi-e, de a boltosunk mindig kitartott a 130kg mellett, mondván, hogy a biciklitáskákban minden volt… De mi minden? 130kg-os bicikli, az nagyon durva! Az egyém 60kg, és én úgy érzem, nálam aztán tényleg minden van. Sátor, matracok, meleg ruhák, futócipő, szandál, szerszámok, pótalkatrészek, főző, lábos szett, kerozin, gáz, vízszűrő, netbook, töltők, aksik, kütyük… Mit cipelhetett ez a svájci srác? El nem tudom képzelni… Hogy ment fel a 130kg-os rekuval a komolyabb emelkedőkön? A honlapja ott van a kép tetején, ha utána akartok nézni! – Nekem nem volt hozzá érkezésem.

Ákos történetei

Egy másik bringással, méghozzá magyar motorkerékpárossal viszont személyesen is sikerült több ízben találkoznunk itt Pokharában. Ő Németh Ákos, akivel amúgy már sokat értekeztünk ezelőtt e-mailben, és akivel egyszer Dél-Indiában, Pere Laciéknál egy-két nap híján már majdnem összefutottunk. Ákos azóta körbejárta a magyar hegymászókkal az Annapurnát, felment a Basecampbe is, majd az Everest Trek-en is csavargott egy nagyot. Nem az a féltenivaló típus, ráadásul szeret mesélni, és nem csak erről az utazásáról (2011 októberében indult motorkerékpárral otthonról) mesélt sokat, hanem az azelőtti életéről, hogy hogyan kezdte felszolgálóként Szombathelyen, majd a Margit-szigeti Grand Hotelben, hogy aztán végül néhány luxushajón lehúzott szezon után Dublinban kössön ki, ahol a motorkerékpárját vásárolta, amivel aztán becsavarogta fél Európát, és most itt van.

Nekem a legérdekesebbek a hajós történetei voltak, fél év egy ilyen óriáshajón, szabadnap nélkül, kemény melóval, de jó borravalókkal, nem lehetett semmi! Ákos elmesélte, hogy 9/11 előtt tényleg csak a gazdagok utaztak az ilyen hajókon, és ha azelőtt lett volna egy hajón felszolgáló, rengeteg pénzt kereshetett volna a borravalókkal már egy szezon alatt is, de aztán a dolgok megváltoztak, a 9/11-el csökkent az érdeklődés az ilyen hajókázás iránt, ezért az árak nagyot estek, és a középrétegbeli embereknek is elérhetővé vált ez a hajózás – Ők pedig már nincsenek úgy eleresztve, hogy olyan borravalókkal szolgálhassanak, mint régen a gazdagabbak. Azért Ákos azt hiszem, így sem panaszkodhat, és ezt nem is tette, ellenben nagyon jó történeteket mesélt ezekről a hajókról. A súlyos tálcák cipelésétől sajnos a végén gerincsérvet kapott és majdnem meg kellett műteni a hátát, de végül ezt megúszta, így most abszolút nem keserű szájízzel mesélte a hajós történeteit. Volt, hogy hetekig alig aludt, mert éjszakai műszakos volt – ami egyébként nyerő, mert kevés a meló éjjel, és „szabad” a nappal -, és a meló után reggel ő volt az első, aki a hajót elhagyta, méghozzá egy, a hajóhoz tartozó legénységi kerékpáron tekerve. Délután pedig, amikor a hajó továbbindult, általában ő volt a legutolsó, aki indulás előtt 2 perccel visszatért. A hajó mindig pontosan indult, maximum néhány percet vártak a késő utasokra, aztán otthagyták őket. Ákossal ilyen soha nem történt meg, de néhány utassal igen. Az azért meredek lehet, amikor rádöbbensz, hogy a tizenemeletes óceánjáró otthagyott téged egy szigeten… :) Mert persze ezek a hajók a legszebb álomhelyen kötöttek ki mindenfelé az Atlanti-Óceánon, a Karib-szigeteken, de még a Csendes-Óceánon is. Így még a Panama csatornai átkelésről is mesélt Ákos és amikor a Hawaii történeteit kezdte, majdnem rászóltunk, hogy hagyja abba! :) Persze soha semmi sem ilyen egyszerű és szép, hisz azt is elmesélte, hogy ahogy az a nagy könyvben meg van írva, az első hajós melóját akkor kapta meg, amikor találkozott álmai nőjével. Ja, és Ákos még siklóernyőzik, és hegyet is mászik! Hogy fér bele ennyi minden egy ember életébe? :) Nem ír naplót? :) Ő most Ladakh és Leh felé veszi az irányt, de aztán ő is DK-Ázsia felé fog kanyarodni, tehát jó eséllyel még összefutunk valahol Bangladeshben, vagy Myanmarban! :) Ja, és Ákost is támogatja az Evobike az Ortlieb felszerelésekkel! Kicsi a Világ, két Evobike Expedíció találkozott Nepálban! :)

Reggelik az Asian Tea House-ban

Ram szendvicsezője mellett még egy nagy kedvenc helyünk volt, az Asian Tea House. Az Annapurna körre való indulásunk reggelén találtam meg a helyet, de akkor már nem volt időnk ott reggelizni, ellenben most minden reggel ott kezdtük a napot „Heavy Set Breakfast”-el, és ezek a reggelik majdnem olyan jók voltak, mint anno a gokarnai tengerpartiak. Második reggel rögtön összefutottunk egy francia kanadai fickóval az utcán, aki a verseit akarta eladni nekünk egy füzetben! Ezt jó ötletnek találtuk, de vásárlás helyett reggelizni hívtuk magunkhoz, így vagy egy órát beszélgettünk vele. Mikor elmeséltük neki a veseköves történetemet, és hogy akkor életemben először imádkoztam, aztán valóban, végül tényleg minden jóra fordult, és ma már örülök annak a vesekőnek, ami életem leggyötrelmesebb fájdalmát okozta, nagyokat hümmögött és nagyon érdekesnek találta a történetet. Azt mondta, igen erős „beszélgetés” lehetett az! :) Őt egyébként Gary Bray-ként megtaláljátok a neten, egy időben stand up comedy-t nyomott, és erről is sok érdekeset mesélt. Ő is küzdött az állandó dudálással, amitől mi is megőrülünk errefelé. Találkozásunkkor egy olyan póló volt rajta, amire ő maga festette kézzel a következő feliratot: „Honk if you love me!”. Az Asian Tea House egyébként mások körében is népszerű volt, mert annak ellenére, hogy a hely el van dugva egy udvarbejáróban (de meg tudjátok találni, ki van írva a bejárat tetején a rolóra, hogy „Asian T-House, a Lakeside-on, ha É-ról jöttök, akkor a „Once Upon a Time előtt kb. 80m-el, ugyanúgy bal oldalt), itt találkoztunk össze Jan-al is. Shiva, a kedves tulaj, aki a családjával üzemelteti a helyet, ahogy meglátta Jan-t, már tette fel neki főni a kedvenc teáját, hogy mire Jan azt kérte, már csak elé kelljen raknia. Az árak pedig igen alacsonyak, ennél olcsóbbat már csak a Lakeside lepukkantabb, északi hippinegyedében találni. Ott egyébként mi nem nagyon jártunk, ott Ákos lakott, arról ő tudna bővebben mesélni. Ákos egyébként hosszú hetekre Pokharában ragadt, amit meg is tudunk érteni, tényleg kellemes hely, százszor inkább az, mint a zsúfolt, zajos Kathmandu, szóval ha Nepálban jártok, és marad pár esőnapotok szabadon, inkább ajánljuk Pokharát az idő eltöltésére!

TV2 Aktív riport a Phewa tavon és a World Peace Pagodánál

Szóval sok jó és érdekes emberrel találkoztunk Pokharában, de az itt töltött idő nem csak erről szólt. Újabb interjút adtunk a TV2 Aktívnak, és ehhez kinéztük háttérnek a szemközti dombtetőn található World Peace Pagodát. Amúgy is terveztük, hogy felmászunk ide, és bár ahhoz, hogy a hegyekre is rálássunk, már túl párás volt az idő így a monszun elején (minden reggel viszonylag tiszta idővel kezdtünk, de hamar jöttek a felhők és aztán délután menetrend szerint esett), de még így is nagy élmény volt ez a kis túra. Választhattunk, hogy vagy egy 12km-es csillagtúra keretében mászunk fel a pagodához, vagy csónakot bérlünk és átevezünk a tó egy szemközti öblébe, ahol már csak toronyirányt fel kell mászni azt az egy-két száz métert a pagodáig. Mi utóbbit választottuk, kibéreltünk egy egész csónakot kb. 500 rupiért fél napra, és élveztük, hogy szabadon mozoghatunk a tavon. Így lehetőségünk nyílt a kis szigeten meglátogatni a hindu templomot, és végignézni, ahogy kókuszdiót meg mindenféle furcsaságot áldoznak a hívők – természetesen az elmaradhatatlan pénz mellett! Tudom, ez nem szép tőlem, de én valahol visszataszítónak találom, hogy így hagyják dzsuvásan a szétolvadt viaszgyertyáktól az egész templom környékét, ráadásul az a piros massza sem túl gusztusos, amit rákennek a templom szobraira, az egész környék tiszta gempa lesz. Legalábbis én, aki nem tudom mindezen dolgoknak a hátterét, így látom kívülről. Éppen ezért sokkal jobban lekötött a templom egyik tetőperemének madárszobrain játszadozó két madár, mint maga a templom és a hívői.

A tónak a másik oldalán egy étteremnél kötöttünk ki, ahonnan végig lépcsősor vezetett fel a pagodához. Bő fél órás mászás következett, a végén végre sűrű, hűvös erdőben. Fent először hűsöltünk egyet a pagoda lépcsőjének árnyékában, majd miután körbejártunk, leültünk a betonra, és elkezdtünk beszélni a kamerának, amit videót vett fel. A kő, amin ültünk, tűzforró volt, és egy riporter is jó lett volna, mert sajnos így egy ember nélküli kamerába beszélve elég álmosító volt az egész, nem éreztük át a helyzetet, és szerintünk nem is sikerült olyan jól az egész, inkább voltunk álmosak és fáradtak, mint vidámak és motiválóak. Azért lent a tavon megpróbáltuk még egyszer, és a hajóra is felszereltük a fényképezőgépet, hogy aztán miközben én evezek, még néhány képzeletbeli kérdésre válaszoljunk. :) Ebből végül semmi nem került bele az adásba, de nem baj, mert a végeredmény sokkal jobb lett, mint vártuk, Ruttner Kata megint jól összevágta a videóinkat és összességében egy jó riport készült rólunk, holott maga az „interjú” – mi úgy éreztük – nem sikerült túl jól. Na de sebaj, utána egy nagyon finomat csobbantunk a Phewa tavon visszafelé, és megtanultuk, hogy legközelebb ha a föld alól is, de kerítünk egy „riportert”, akihez beszélhetünk, és aki, ha kell, angolul, de felteszi a kérdéseket, és tartja a kamerát. Valamint már most gondolkodunk a következő kérdéseken és a rájuk adott válaszokon. Ti mit kérdeznétek tőlünk a TV2 Aktívban? Most ne olyan kérdésre gondoljatok, ami miatt többen leülnek a tévé elé, hanem olyanra, amitől elkezd kattogni valami a tévé előtt ülők fejében. Nekem például nagyon tetszett, hogy a pakisztáni interjú alatt elmondhattuk (és adásba is került!), hogy Irán és Pakisztán csodálatos volt, mert az emberek nagyon barátságosak, segítőkész és befogadóak. Ez a mondatunk valószínűleg sok tévénézőnek szöget üthetett a fejében, mert ezekről az országokról a legtöbb ember fejében nem ilyen kép él – holott ez az igazság! Szóval, ha van kedvetek, írjátok meg, mi az a történet, amit itt már olvastatok (vagy még itt sem, de kíváncsiak lennétek rá!), és szívesen visszahallanátok tőlünk a tévében!

Íme a kész, lement tévériport, nagy köszönet érte Ruttner Katának:

A hoshiarpuri vendéglátónkról, Ramanról és a családjáról még nem meséltem sokat, mert legutóbb leragadtam a nagycsalád témánál. Pedig nagyon szép napokat töltöttünk náluk, és ezt igazán élvezte mindkét fél. Raman régebben egy utazó ügynök volt, aki víztisztítókat terített boltoknak, és segített nekik eladni őket. A sok utazásban és munkában elfelejtett egészségesen étkezni, és elhízott, megromlott az egészsége, ezért felmondott, és visszatért Hoshiarpurba, a családjához, és a felesége kosztjához. :) Saját vállalkozásba kezdett, víztisztító és térfigyelő kamera rendszereket árusít.

Pár hónapja pedig vásárolt egy kerékpárt, és egyből beleszeretett ebbe a közlekedési formába. Ahogy nekünk se világos, úgy neki sem, hogy miért ül annyi ember motorra, autóra, vagy autóriksába, amikor csak a szomszédba megy, és megtehetné ugyanezt kerékpáron is, sokkal olcsóbban, egészségesebben és fenntarthatóbban. Még mielőtt elindultunk McLeod Ganj-ba,  Raman kitalálta, hogy még mielőtt elhagynánk Hoshiarpurt, ő rendez egy „bicycle rally”-t, ami egyfajta kerékpáros menet lesz, és egyben egy városi kerékpáros klub megnyitó ünnepsége is. Utóbbi szintén Raman kezdeményezése. Boldogan mesélte, hogy micsoda jó, hogy összetalálkoztunk, mert ezek a dolgok már mind-mind megvoltak a fejében, erre jöttünk mi, bringások messzeföldről, és hasonlóan gondolkodunk, és tenni is akarunk ezekért az ügyekért.

Miután hazatértünk McLeod Ganj-ból, beindult a szervezkedés. Raman engem elrabolt az otthonukból, és átmentünk az irodájába, ahol elkészítettünk néhány transzparenst photoshopban. Amíg rajzoltunk, Raman sorra hívta az ismerőseit, hogy jöjjenek délután biciklivel a bátyja boltja elé. Sikerült meggyőznie egy iskolás csapatot, és néhány befolyásos városi vezetőt is, hogy jöjjenek el a megnyitóra.

Indiai esküvői ruhába öltöztetnek minket

Mindeközben Ramanék otthonában párhuzamosan folyt egy másik érdekes eseményt. A csajok már régóta tervezték, hogy feldíszítik Zitát indiai esküvői öltözetbe. Na ez most végre beteljesedett. Mikor Ramannal visszamentünk a bátyja boltjához, hogy kinyomtassuk a transzparenseket, Zita már egy csodaszép piros-arany ruhában tündökölt a család nőtagjainak nagy-nagy örömére. Még smink is volt rajta, ki lettek festve a körmei, és a homlokára valami festést illetve díszeket is felraktak. Azért még ráismertem valahogy, bár a piros rúzs meg kell mondjam, hogy nem tetszett. Tőlem a rúzs valahogy nagyon idegen, és amikor ezt Zita megtudta, egyből támadásba lendült. Meg akart csókolni, amit persze én így semmiképp nem akartam, és ez neki nagyon tetszett… :) Általában ilyesmire nem kell kétszer kérni, de most egyenesen menekültem a csók elől. :)

Visszatérve Ramanékhoz persze a lányok egyből kitalálták, hogy ha már Zita tetőtől talpig indiai esküvői öltözetben tündököl, akkor nekem is be kell öltözni. Egy darabig húzódoztam, mert én annyira nem vagyok híve az ilyesminek, de aztán láttam, hogy rajtam kívül valószínű mindenki más nagyon örülne, ha én is felkapnám a tradicionális indiai esküvői hacukát, így végül rávettem magam. Hát mit mondjak, a nadrággal rögtön bajban voltam. Először is a derekánál kétszer-háromszor akkora volt, mint az én méretem, másodszor a vádlimat úgy kellett beletuszakolni, mert ott meg olyan szűk volt, hogy alig jött rám. Végül valahogy megoldottuk mindezt, és folytatódhatott az öltözködés. Még cipőt, meg sálat is kaptam, de hála az égnek, engem nem akartak kirúzsozni. Persze nem is hagytam volna magam. Azzal, hogy felöltöztem én is, még közel sem volt vége a cirkusznak, mert ekkor kezdődött csak a java, a fényképezkedés. A családdal, aztán csak együtt, aztán a szív alakú tükör előtt, aztán a kisgyermekkel, aztán… aztán ami már kezdte kiverni a biztosítékot nálam – az „ez már aztán végképp túl giccses” c. biztosítékot – az az volt, amikor egy piros szív alakú párnával találták ki a fényképet. Tudni kell az indiai népről, hogy nagyon érzelmesek, sokkal inkább, mint az európai ember. Egy esküvőn nem néhány százan vannak, hanem akár néhány ezren is, és nem egy-két napig tart, hanem akár egy hétig is. Minden nap megvan, hogy mi a program, ezek persze régi és új tradíciókból tevődnek össze. Egy esküvői fényképalbum pedig lexikon méretű, több kilót nyom, és egy óra alatt sem tudod végiglapozni a hatalmas egész oldalas fotókat, amelyeken a vőlegényt és a mennyasszonyt különböző ruhákban láthatod, óriási felhajtást csapva körülöttük, násznéppel, virágszirmokkal, rengeteg díszítéssel… Szóval az egész esküvő egy sokkal nagyobb felhajtás az emberek életében. Biztos vagyok benne, hogy messze a legnagyobb ünnepség, ami egy indiai életében történik.

A vicces az egészben az volt, hogy ez a felöltöztetés csak néhány perccel délután 2 óra előtt történt, és erre az időpontra volt megbeszélve a kerékpáros menet kezdete, de ezen senki nem zavartatta magát, talán csak én egy kicsit. Ez India, itt máshogy jár az idő. És itt eskövői szerkóban rohangálnak az Árpik Raman otthona és a bátyja boltja között, merthogy közben azért a bringás felvonulást is szervezni kellett, engem meg kiküldtek az utcára ebben a szerkóban. Majdnem akkora feltűnést keltettem indiai esküvői szerkóban fehéremberként, mint a fekvőbringán.

Critical Mass Hoshiarpur – Bringás felvonulás és figyelemfelkeltés egy indiai, punjabi városban

Ramanékban felmerült az ötlet, hogy az esküvői ruházatban tekerjünk a bringás felvonuláson, de erről hamar lebeszéltük őket. Egyrészt talán lehetetlen ilyen hosszú ruhákban fekvőbringázni, másrészt ha lehetséges is, a ruha alsó része leérne a földig, és egész biztosan megsemmisülne néhány kilométer alatt, de talán még a hátsókerékbe is beakadna, és ha elég ügyesek vagyunk, még a bringában is kárt tenne. Szóval végül szépen visszavedlettünk a hétköznapi bringás szerkónkba, és kigurultunk a bolt elé, fél órával a megbeszélt két óra után. Itt még nem voltak kinyomtatva a plakátok – amelyek arról szóltak, hogy kerékpározni jó, olcsóbb, egészségesebb, fenntarthatóbb – és miután ez megtörtént, még mindig messze voltunk a kész állapottól, mert ekkor kezdődött csak el a kinyomtatott plakátok vaskeretre való rögzítése. Ezeket a kereteket aztán megkapták a gyerekek, vagy felszerelték őket egy-egy kerékpárra. A kritikus tömeg nagyrészét az iskolások tették ki, de azért voltak sokan felnőttek is. Miközben tartott ez a készülődés, természetesen hatalmas tömeg gyűlt körénk. Mindenki nézte a furcsa bringáinkat, és volt, hogy a gyerekek, akik csak úgy összeverődtek az utcán, hárman-négyen felmásztak a bringáink előtt parkoló robogóra. Na már most, ha nem figyelünk minden pillanatban minden figyelmünkkel a bringáinkra, pontosan ez történt volna a mi bringáinkkal is, egyszerűen felmásztak volna rá. De mi azok után, hogy eltörték a sztenderünket és elferdítették a GPS tartó panelem, már allergiásak voltunk minden érintésre, ami az indiaiak részéről történt a fekvőbringáink felé, ezért éberen őrködtünk a bringák mellett, és azonnal rászóltunk mindenkire, akin láttuk, hogy készül megérinteni a bringákat. Az indiaiaknál nem létezik a privát szféra fogalma, ezért biztos vagyok benne, hogy ha nem így teszünk, kárt tettek volna a bringáinkban, és nem azért mert ezt szándékolták tenni, hanem mert ők egyszerűen ilyenek.

Ez a folyamatos figyelem persze nem tett minket túl boldoggá az egyre hatalmasodó tömeg kellős közepén. Mit mondjak, nem voltunk túl boldogak, ez az igazság. Ráadásul a tömeg elállta a fél úttestet, ezért az autók folyamatosan dudáltak rájuk. Ettől sem lett jobb a morálunk, de nem volt mit tenni. Ekkor legszívesebben megmondtam volna Ramannak, hogy figyelj, ez nekünk sok, mi ebben nem akarunk részt venni, de nem tettem, mert tudtam, hogy ezt később nagyon megbántuk volna, mert ha most épp nem is éreztük jól magunkat ebben az őrült tömegben és zajban, tudtam, hogy Ramannak ez nagyon fontos, és azt is tudtam, hogy amit tenni készülünk, az egy jó dolog, amivel mi is nagyon egyetértünk, mi is küzdünk érte, és a zászlórúdunkra tűztük, mint alapvető mondanivalót.

Szóval tűrtünk és vártunk, mígnem végre befutottak a városi vezetők, és velük együtt néhány fotós és újságíró. Ekkor a hatalmas tömeggel egyetemben ki kellett vonulnunk az út közepére (a forgalom, ami haladni szeretett volna ekkor, le volt tojva – dudáltak mint az őrület, de ez senkit nem zavart rajtunk kívül) egy nagy közös fotóra. A fekvőbringákkal képzelhetitek, milyen egyszerű volt megtenni ezt a pár métert ekkora, kíváncsi emberi tömegben… Mindenre való ez a bicikli, csak arra nem, hogy tömegben haladjunk vele. Mindegy, valahogy beálltunk a fotóhoz, csattantak a vakuk, aztán végre elindulhattunk!

Haladni mindjárt könnyebb volt a bringákkal, eltűnt körülöttünk a tömeg, és csak bringások maradtunk. Néhány tucatnyian lehettünk a biciklikkel, és a gyerekeknél rendszerint volt egy-egy tábla. Skandálni is nekikezdtek, nem értettük pontosan mit, de a „cycle”, vagyis a bicikli szó mindig benne volt a mondatban. Utólag megkérdeztem Ramant, aki elmondta, hogy valami olyasmit kiabáltunk szét a fél városban, hogy „Bicikli! – Egészség!”, szóval nem bonyolították túl a srácok, de ez így is volt jól. Ami a figyelemfelkeltést illeti, abban azt hiszem nagy sikert arattunk.

Raman kinyomtatott kétféle irományt, amit a városi vezetőknek, az újságíróknak, majd a felvonulás alatt a nézelődőknek is osztogattunk. Ezek egyike kizárólag rólunk szólt. Ezt a szöveget Raman készítette szinte teljesen önállóan azok alapján a beszélgetések alapján, amit még az érkezésünk estéjén tettünk.

Nagyon jól megmaradt benne a három alapvető mondanivalónk, mert ezeket a szöveg igen jól visszaadta. Egyedül India ökolábnyomához fűznék hozzá annyi javítani valót, hogy a per főre nézve alacsony csupán, de a summát nézve valahol a top3-ban lehetnek, ha jól emlékszem. Ezt leszámítva csodáltuk Ramant ezért a kis összefoglalóért, igazán remek munkát végzett vele, és tetszett nekünk a végeredmény. Ha minden újságíró munkájában csak ennyi kivetnivalót találnánk, nagyon elégedettek lennénk velük. (Persze vannak kivételek, volt, hogy nagyon jó riportok készültek velünk, főképp a magyar média által, szóval erős tisztelet a kivételnek!!!)

A másik nyomtatvány pedig a Raman által ezen a napon alapított City Cycling Club-ot, vagyis Városi Kerékpáros Klub-ot, és a kerékpározás előnyeit hivatott bemutatni. A szöveg szerint mi motiváltuk Ramant a bringás klub létrehozásában, de én ezzel azért megint kötözködnék egy kicsit, mert tudom, hogy Ramanban ez már benne volt egy ideje, mi csak szerencsésen jókor jó helyre, jó emberhez érkeztünk, így meg tudtuk adni neki a szikrát ehhez – és ezt nagy örömmel tettük, minden nehézség és bonyodalom ellenére.

Szóval ez a hoshiarpuri bringás felvonulás egyben egy figyelemfelkeltés is volt, és egy ünnepélyes megnyitó is. Indiában sok autóban és motoron csücsülő – vagy oda vágyó – ember úgy gondolja, hogy a kerékpár a szegény rétegek közlekedési eszköze, ezért eszükbe se jut átülni a kerékpárra, noha az jóval olcsóbb (1700 rupee-tól már kapni új, jó minőségű, egysebességes, masszív, Hero márkájú bringákat, csomagtartóval, sárhányóval, jó fékekkel. Ez nincs 8000 Forint), és sokszor gyorsabb is a városban, az egyéb előnyeiről nem is beszélve. Az megint vitatott, hogy egészségesebb-e, mert nem vagyok benne biztos, hogy a városban valóban az, persze ha erre hivatkozva nem kezdünk el bringázni, azzal csak tovább növeljük a zaj és légszennyezést. A lényeg, hogy gondolkodásmód váltás kell, mert a legtöbb indiai csak a nyugatról jött dolgokat követi, anélkül, hogy megkérdőjelezné azok jóságát. Ezért is volt nagyon jó, hogy mi is ott voltunk, mert ránk jobban felfigyeltek, egyszerűen azért, mert fehérbőrűek vagyunk, és nyugati országból jöttünk. Hogy ez miért is van, az jó kérdés, talán az angol uralom miatt, talán a tömegmédia miatt, nem tudom, de most nem is ez a lényeg, hanem hogy ezt mi próbáltuk egy jó cél érdekében meglovagolni.

Miközben mentünk a szűk utcákon, először az jutott eszembe, hogy ez az egész dolog, amit most csinálunk mégsem ér olyan sokat, ez csepp a tengerben, és csak fárasztjuk itt magunkat, de aztán rájöttem, hogy nem szabad így gondolkodnom. Ez csak egy kezdet, és bármennyire is úgy tűnik, hogy reménytelen megváltoztatni a dolgokat, különösen itt, ezen a terepen, Indiában, valahol el kell kezdeni. És ez egy kezdet, és mi itt lehetünk, és részben mi indikáltuk, és ez nagyszerű dolog. Lehet, hogy azok közül a gyerekek közül, akik végigtekerték és kiabálták velünk ezt a bringás menetet, többükben is olyan nyomott hagyott, hogy sikerült bennük elindítani valamit, amivel aztán majd ők is másokat inspirálnak, és rávesznek valami jó dologra, legyen az utazás, kerékpártúra, vagy a városban való közlekedés kerékpárral. Szóval félretéve a város minden zaját, mocskát, és tömegét, végül rájöttem, hogy nagyon örülök, hogy itt vagyunk.

Azon is gondolkodtam közben – és ebben cáfoljatok, vagy erősítsetek meg hozzászólásban -, hogy ahhoz, hogy globális szinten igazi változásokat érjünk el, először a fejlett országok polgárainak kell lépéseket tenni. Talán elsősorban Amerikának, ott tombol a leginkább ez az őrült fogyasztói kultúra és onnan terjedt szét az egész világban. Ha ott bekövetkezne egy erős gondolkodásmódbeli szemléletváltás, az talán ugyanilyen erővel terjedhetne tova, mint a ma világszerte követendő „egyre gyorsabban, egyre többet, egyre nagyobbat, mert így leszek csak igazán boldog” elv. De lehet, hogy csak naiv vagyok, és túl optimista, nem tudom…

Fesztivál Hoshiarpurban – Birkózók, dobosok, súlyemelők, bringások és a közlekedési miniszter

Visszatérve a mi ki Hoshiarpur Critical Mass-unkra: Raman említette, hogy a bringás menet végén egy fesztiválon fogunk kikötni, és mi ezt a nagy kavalkádban teljesen el is felejtettük, ezért meg is lepődtünk, amikor a bazár sikátorainak végeláthatatlanságából egyszer csak kilyukadtunk egy nagy térre. Kör alakban homok volt középen, ahol néhány pár nagydarab férfi birkózott. Körben pedig a közönség, illetve egy két dobos verte a tamtamot. Oldalt letettük a fekvőbringákat, majd körbepakoltuk a hagyományos kerékpárokkal, hogy senki ne érinthesse, majd bementünk a kör közepére. Raman mindenkit üdvözölt, méghozzá tisztelettel. Ezt errefelé úgy teszik, hogy megérintik az ember lábát, majd ugyanazzal a kézzel a szívüket vagy a homlokukat. Raman mindenkinek így köszönt. Amíg mi a díszpáholy felé vettük az irány, a hangosbemondóban rólunk beszéltek, legalábbis azok alapján, amiket sikerült megértenünk az amúgy javarészt hindi mondatokból: „Hungary”, „Cycle”, „Honeymoon”, „7600km”, „City Cycling Club”… Eközben minket bemutattak néhány nagyon előkelő és magasrangú embernek és leültettek közéjük, legalábbis ezt szűrtük le abból, hogy a díszpáholy kellős közepén történt mindez. Mint hamarosan megtudtuk, közvetlenül a punjabi közlekedési miniszter mellett kaptunk helyet. Ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy ez a nap minden eddigi megpróbáltatást megért. A közlekedési miniszternek van egy saját birkozó klubja, és anno ő maga is nagy birkózó volt, ezért is volt most itt, mint díszvendég. Amíg középen folyt a műsor, sikerült vele egy-két szót váltani, és Ramantől ő is kapott a kinyomtatott anyagokból, és ezzel azért biztosan sikerült elültetni egy-két bogarat a fejében, és mivel a közlekedési miniszter fejéről van szó, ez a bogár talán az egyik legjobb helyre került. És ez a bogár biztos benne is maradt egy darabig, mert ez a történet nem egy akármilyen.

Nézzük a közlekedési miniszter szemszögéből: ül ez a házaspár mellettem, ezek a hülyék bringával jöttek keresztül 15 országon és 7600km-en hét és fél hónap alatt. Átkeltek a Pamíron és a Karakorum hegységen, és most itt vannak, együtt népszerűsítik az én népemmel a bringázást, és ez a Raman srác meg indít egy kerékpáros klubot a városban. Lehet hogy ebben a kerékpározásban van valami? Utóbbi kérdésen valószínű elgondolkodott, és tetszhetett neki az egész történet, mert kicsivel később ő is beszélt rólunk a tömegnek a hangosbemondóban, és aztán egy nagy citromsárga turbánt is kaptam a fejemre, amiről később Ramantól megtudtam, hogy a legnagyobb megtiszteltetés, amit csak kijárhat egy ilyen alkalommal. Ennek az egésznek nem azért örültünk, mert hirtelen népszerűek lettünk, hanem mert ezzel a népszerűséggel talán valami jót sikerült közölni az emberekkel. A népszerűséget önmagában a hátunk közepére sem kívánnánk amúgy, kapunk belőle eleget, bőven túl sokat is. De így örültünk neki, mert tudtuk, hogy jó célt szolgálunk vele, még ha kissé szokatlan is volt számunkra a felénk irányuló nagy figyelem.

Na, de essen szó egy kicsit magáról a fesztiválról is, ne csak rólunk és a bringázásról. Szóval középen birkóztak és a dobosok verték a tamtamot, zengett az aréna, volt nagy hangulat. Amikor az egyik birkózónak sikerült a másikat átfordítani a hasára, a tömeg tapsolt és örvendett neki, a győztes pedig boldogan odasétált egyenesen a dísztribünhöz, közvetlenül a mellettünk ülő emberekhez. Azok pénz adtak a nyerteseknek, általában 500 rupiás bankjegyek formájában. A birkózás mellett volt néhány egyéni produkció is, ilyen volt egy súlyemelő nő és egy a lábán sérült férfi, aki fekvőtámaszokat nyomott a földön. Ezek után ők is felsétáltak az embereinkhez, és ők is kaptak pénzt.

A végén, búcsúzáskor mi is bevonultunk középre a bringákkal és hajtottunk két kört, persze mi aztán nem mentünk oda pénzért a tribünhöz, ellenben hazatekertünk Ramannal.

Henna és mobilinternet korai indulás helyett

A sikeres napot egy kis pizzériában ünnepeltük este.  Ez a mi kívánságunk volt, mert vágytunk valami hazai ízre a sok indiai étel után. Persze a pizza csak az árában (100 rupee = 442 forint) és a formájában hasonlított valamennyire a nyugati ételre, ízében már kevésbé. De azért élveztük és jólesett, különösen, mert Ramanékkal voltunk, és velük minden pillanat élmény volt.

Másnap, az indulásunk reggelén a reggeli újság mellé – amiben a tegnapi megmozdulásunk is benne volt – már újra a jók kis indiait ettük, méghozzá Alu Paratha-t. Ez tükör fordításban valami olyasmit jelenthet, hogy krumplis lepény. Valójában egy vastag csápáti volt, a tésztájában lilahagyma, és krumplidarabokkal. Vajjal szokás enni, és isteni finom, nekem az új kedvencem lett.

A videón nem ez látható, hanem a sima, natúr csápáti elkészítésének módja, gáztűzhelyen:

A délelőtt még kitalálták a lányok, Zita kezére hennát festenek. Ez egy barna krém, ami kizárólag csak természetes anyagból van, valami növénynek a nedve, ha jól emlékszem. Ezt kenték fel mintában Zita egész kézfejére mindkét oldalt, és aztán ezt kellett Zitának még vagy egy órát szárítgatnia, mielőtt lemoshatta volna vízzel. Ezután a minta szép piros vonalakban megmaradt Zita bőrén. Az egyik tenyerébe még azt is beleírták, hogy „Arpi”. :) Ez a henna dolog valami olyasmi, mint a tetoválás, csak nem permanens, egy-két hét alatt lekopik magától. Engem persze ezalatt evett a fene, hogy miért nem indulunk már, hisz arról volt szó, hogy legkésőbb 9-kor start. Ebből persze aztán kora délután lett, de én bosszankodás helyett inkább kihasználtam az időt, és Raman segítségével elmentünk BSNL SIM-kártyát szerezni. Ez egy állami szolgáltató, egyike azoknak, akik nem számítanak fel roaming díjat India államai között, ha adatkapcsolatokról van szó. Mert amúgy az sms, és a hívás, ha más államból bonyolítom, mint ahonnan a SIM kártya származik, roaming-nak számít, tehát plusz díjat kell utána fizetni. A vadiúj SIM kártya 162 rupee volt, vagyis kb 700 Forint, és ehhez járt ajándékba 2 GB 3G sebességű (elvileg 7,2Mbps, valójában jóval lassabb, de nekem bőven elegendő segességű) mobilinternet kapcsolat, és 100 rupee lebeszélhetőség, ami államon belül 1 rupee percenként, államok között másfél, az sms szintúgy per darabra. Magyarán elég jó áron sikerült hozzájutni ezen kommunikációs formákhoz, azonban az öröm még korai volt, mert akárhogy bűvészkedtem a Nokia E51-es telefonommal, az istennek nem akart rajta „elindulni az internet”. Végül feladtam, és elbattyogtam a város egyetlen „Nokia Care Center”-ébe, de közben nem vártam túl sokat tőlük sem, lévén ez India, itt semmi sem megy olyan könnyen, mint otthon. Nagyon kellemesen csalódtam, beszéltek angolul és egyből megértették a problémámat. Először elszégyelltem magam, amikor láttam, hogy valahol az amúgy nem túl egyértelmű menürendszer legmélyén bekapcsolja a srác a készüléken az adatkapcsolat engedélyezését. Emlékszem, hogy kb. 3 évvel ezelőtt még otthon azonnal kikapcsoltam ezt a telefonon, nehogy valami alkalmazás vagy véletlenül én felszaladjak vele a netre, amikor nincs rá előfizetésem, hogy aztán fizethessek valami horribilis összeget pár kilobájtért. Aztán új telefonom lett, és ezt az egész beállítást úgy ahogy van elfelejtettem, még az opció létezését is. És most tessék, hát ez volt a baj! De nem, még mindig nem megy! A srác tovább matatott a telefonomon, mígnem végül a szolgáltatótól meg nem kapott sms-ben egy konfigurációt, amit aztán érvényesített a telefonon, és ezután már dalolt szépen rajta az internet, sőt még egy USB kábellel és a Nokia Suite-al összekötve a netbook-omon is – így nem kellett 3G stick-et vennünk, ami viszont már több ezer forintos kiadás lett volna. Ennek igazán örvendtem, és mindjárt nem szégyelltem magam, hogy idejöttem, mert végül a srác olyan beállításokat is eszközölt, ami BSNL, vagyis a helyi szolgálgató specifikus volt, és az életbe nem jöttem volna rá magamtól, ha szuper ügyes és találékony vagyok, akkor sem. Az állandó, olcsó mobilinternet a netbookon, pedig egyenesen csodának hatott, amit el sem akartam hinni.

Nem is volt rajta időm sokat gondolkodni, mert már majdnem délután egy órát ütött az óta, ezért rohantam vissza, hogy végre elinduljunk. Még utoljára játszottam pár percet Raman öt éves kisfiával, aztán kezdtünk búcsúzkodni. A srác ezen napok végére teljesen megőrült, ha meglátott, nem számított, hogy nem értettem, folyamatosan beszélt hozzám hindiül, és szó szerint rámmászott. Én persze ezt mindig élveztem, de a nap végén már vártam, hogy végre kidőljön a kissrác, és ezt nagy sokára, de mindig megtette, ilyenkor egyszer csak azon kaptam magam, hogy végre nyugodtság és csend van, elaludt a gyerek a ház valamelyik sarkában. A kedvenc játékunk az volt, hogy én felkart erősítettem, ő pedig repült. Belecsimpaszkodott az alkaromba mindkét kezével, én pedig felemeltem amilyen magasra csak tudtam, és repültünk a székek, asztalok és fotelok felett keresztbe kasul a nappaliban. Ezt persze őrült mód élvezte, és mindig újra kellett játszani vele. Az „utolsó” fogalmát képtelen volt megérteni, még a szülei tolmácsolásában sem. :)

Ramannal, és az ő családjával találkozni, valamint ebben a kis helyi CM-ben részt venni olyasvalami volt, amiért úgy érzem, érdemes volt elindulni, és idáig bringázni. Ezért elsősorban Ramannak tartozunk hatalmas köszönettel! Kíváncsian várjuk, hogy hová fejlődik a City Cycling Club és mekkora szervezet lesz belőle a jövőben, meg egyáltalán, hogy sikerül-e rávenni olyan tömegeket is a bringázásra, akik amúgy anyagilag nem lennének rászorulva.

A „Please Don’t Touch” táblákról időközben teljesen elfelejtkeztünk Ramannal a nagy kerékpáros forradalom szerzevése közben, ezért kifelé menet a városból ezt még gyorsan kinyomtattuk a bátyja boltjánál néhány vízálló anyagra, aztán elbúcsúztunk a családtól, és ismét útra keltünk a bringákon, bele az ismeretlenbe…

Noor Ali, Bublo és Humayun

Noor Ali-ék lakása egy kétszobás történet volt, egy tágas nappalival, ami igazából csak egy nagy térből, egy kis asztalból és néhány fotelból állt. Innen nyílt egy takaros kis konyhasarok, ahol tudtunk főzni. A hálószobából pedig egy fürdőszobába lehetett belépni, forró vizes zuhannyal. Mondanom sem kell, hogy ez több volt, mint amit vártunk, és ezeket a dolgokat nagyon tudtuk élvezni. Ráadásul, mint megtudtuk, „egyedül” leszünk itt, mert ez a lakás csak egy vendéglakás a családtagoknak, barátoknak, de Noor Ali és a testvérei nem itt laknak. Noor Ali-nak a testvére és az unokatestvére is velünk lógott a Lahore-ben eltöltött egy hét (2012. január 16-22.) alatt, ők voltak Noor [Bublo] Hassan, és Humayun. Hogy melyik volt a tesó és melyik az unokatesó, azt mindig összekevertem, de ez nem is lényeg, mert ők hárman olyanok, mint valami ősi jó barátok, mindig együtt, nagyon szeretik egymást és folyamatosan nevetnek, viccelődnek egymással.

Még az érkezésünk estéjén Noor Ali készített nekünk egy tradicionális pnjabi eledelt, chicken kuna-t, vagyis egy nagy cserépedényben csirkét, finom szafttal. Ezt non-al, vagyis vékony, puha, szezámmagos kenyérrel fogyasztottuk, és nagyon finom vacsora volt, annak ellenére, hogy Noor Ali most készítette életében először. Vicces volt, ahogy a főzésnek kb. a teljes időtartama alatt telefonos konferenciába volt kötve a fél családjával, és urduul-angolul beszélgettek. A chicken kuna (urduul Kuna Gost) nagy cserépedényben készül a tűzhelyen, ezáltal egyszerre sül és fő a csirke, aminek az otthoninál jóval több részét felhasználják itt, és a csontok is mind-mind benne maradnak a főzésnél, szóval a vacsoránál kicsit résen kellett lennünk, mintha csak halat ettünk volna, oda kellett figyelni a csontokra. Ennek ellenére igen jót vacsoráztunk, és közben nagyon jót beszélgettünk. Aztán a ház macskái is igen boldogak lettek a kapott csontoktól… :)

Feltöltés Noor Ali munkahelyén

Reggel értünk jött Noor Ali és Humayun, elvittek minket Noor Ali egyik munkahelyére, az SRS-be, ahol vezető mérnökként energiatakarékos világítási megoldásokat, napcellás, és szélturbinás rendszereket ad el, épít meg, és üzemeltet. Noor Ali másfél éve végezte el az egyetemet, és még az államvizsgája előtt jelentkezett erre az állásra. Az interjú napján szakadt az eső, de őt ez nem érdekelte, nem rakatta át az interjú időpontját, hanem az esőben odamotorozott az interjúra. Amikor meglátták elázva, megtetszett a főnökeinek, hogy még esőben is elment az interjúra és felvették. Ezt nagyon jól tették, mert Noor Ali igen jó munkaerő, mutogatott fényképeket a projectjeiről, sok üzemben kivitelezte már nagyban a szoláros vízmelegítő rendszereket és napcellákat is installált már nem egyet, de a kedvenc területe az energiatakarékos világítási rendszerek. El is hiszem, hogy ez megy neki, mert elég jó lehet meggyőzni a vállalatokat, hogy cseréljék le a világítást olyan 4. generációs lámpákra, amelyek már 2-3 év után visszahozzák az árukat, mert majd egy nagyságrenddel kevesebbet fogyasztanak, és magasabb az élettartamuk. (Persze nem ezzel fogjuk csökkenteni az ökológiai lábnyomunkat, de az egy másik tészta…) Láttuk Noor Ali-t munka közben, igazi megszállott őrült, mondtam is neki, hogy nagyon szerencsés azért, mert így szereti amit csinál, a munkáját. Aminek ráadásul többé-kevésbé még értelmét is látom a Földön élő biológiai közösség – értsd összes faj, állat és növény – javát nézve. (De ismétlem, közel sem ez a megváltás, csak épp jobb, mint egy autógyárban dolgozni) És akkor még nem is meséltem Noor Ali legújabb megaproject-jéről, aminek az egyik nagy szakaszát ottlétünk alatt zárta le. :) Erről viszont később, mert megérdemel egy bekezdésnél többet. Most ott tartottunk, hogy elmotoroztunk Noor Ali munkahelyére, ahol ő kiküldte e-mailben vagy 50 médiacsoportnak a meghívót a másnap eljövendő „sajtótájékoztatónkhoz”, mialatt mi feltöltöttünk néhány bejegyzést a honlapra. Ekkor történt, hogy kicsúsztunk az időből, és az aznapi bejegyzés nem délben (otthoni idő szerint reggel 8-kor), hanem egy-két órával később jelent meg. Megismerkedtünk Noor Ali főnökével is, aki egy igazi világot járt figura.

Ezzel már majdnem elment az egész napunk, de a legfontosabbat nem felejtettük el, amivel igazából kezdeni akartunk, de aztán az iroda jobban útba esett. Ez pedig a fogászat volt. Ugyanis Karimabad óta húzodott ez a dolog. Úgy akartuk, hogy amint megérkezünk Iszlámábádba, ott elmegyünk dokihoz, és újra megnézetem a fogamat, és kitaláljuk mi legyen vele, hiszen az, hogy az antibiotikum (vagy a spirituális gyógyító, a jó ég tudja, melyik…:D) levitte a gyulladásomat, azzal a probléma gyökerét nem oldottuk még meg. Igazából most, hogy visszaemlékszem, el is mentünk egyszer egy kórházba Iszlámábádban, de ott épp sztrájkoltak a dokik a betegek egyenlőségért, ezért nem kaptunk kezelést, aztán pedig nem is maradt időnk visszamenni. Pakisztánban akinek pénze és hatalma van, az a dokikhoz is előbb be tud jutni, viszont így azok a betegek, akik szegények, a váróteremben hallhatnak meg, és ez nem tetszett az orvosoknak.

A fogorvosnál

Itt Lahore-ban Humayun-al egy zsúfolt bazáron keresztül hajtottunk a szűk, koszos, mindennel teli utcákon, míg megérkeztünk egy fogászhoz. Hát nem épp így képzeltem egy fogászatot, és nem épp ezen a helyen, de úgy voltam vele, hogy ám legyen, egy diagnózis talán még nem fog fájni. Azt már belépéskor tudtam, hogy itt semmiféle beavatkozást nem fogok hagyni, mert ahogy ez a rendelő kinézett… :) Először is nem volt áram, így generátor híján világítás sem. A doki a mobiltelefonjával világított bele a számba, és furcsa, de a röntgenképeimet is így nézte meg (ezek még otthonról, illetve Aliabadból valók voltak), pedig odakint még világos volt. Sokáig kellett magyaráznom, hogy miért vagyok itt, ha nincs tünetem, de végül csak megértette. Azt mondta, a fog újra gyökérkezelése akár 3-4 hetet is igénybe vehet, és 35% az esélye, hogy megmarad a fog. Ezek után arra a konszenzusra jutottunk, hogy nem szabad most bántani a fogat, ha nincs fájdalom, se gyulladás, viszont ha újra előjön, akkor kihuzatjuk amint lehet, és ha ez nem lehetséges azonnal, mert nincs közelben doki, akkor újra elkezdek gyógyszert szedni, ha olyan őrjítő a fájdalom, hogy azt nem lehet elviselni. Egyébként magamtól is ugyanerre a megoldásra jutottam, de így, hogy egy fogorvos is megerősített benne, mindjárt jobb érzés volt egy kicsit.

Négy tévéinterjú – Egy óra helyett egy nap alatt

Na, és akkor most térjünk rá a másnapi interjúkra. Végül négy TV jött el hozzánk, és először bent a nagy nappaliban kezdték el felállítani a kis mobil stúdiójukat, aminek nagyon örültünk, mert így aztán végképp kényelmes volt nekünk. Persze hamar rájöttek, hogy inkább menjünk le az udvarra, szóval végül mégis cipelhettük le a bringákat. Vastagon állt rajtuk a mocsok, de úgy voltunk ezzel, hogy maradjanak csak így, pár méternél többet úgy sem fogunk tekerni velük, és így legalább valósághű a dolog. A pár méter meg is lett, ha harmincszor nem mentünk el egymás mellett fel-le a kocsibejárón, akkor egyszer sem. Az első interjú után nem érkezett még meg rögtön a második TV társaság, ezért vihettük fel a bringákat, majd pár perccel később újra le, és kezdődhetett az egész elölről, aztán megérkezett a harmadik TV, hál isten még azelőtt, hogy az előző befejezte volna, így amint befejeztük a második interjút, kezdhettük a következőt, sőt igazából a kettő kicsit egybe is folyt. Közben fotózás is volt egy újságnak, és ezeket a képeket még ott íziben megkaphattuk a profi fotóstól, aminek örültünk. A harmadik interjúban a riporternő nagyon jókat kérdezett, és végre az én angolom sem akadozott úgy, ahogy sokszor szokott, elégedett voltam a válaszaimmal, sok jót meséltem az utunkról, a világról és az emberekről, a baj csak az volt, hogy közben tudtam, a mondataimnak kb. a negyede ha bekerül az adásba, akkor már sokat mondtam, hiszen az egész riport nem lesz több 3 percnél – ezt már előre tudtuk, mert megkérdeztük és megmondták. Persze úgy voltam vele, hogy mindegy, ez van, örüljek, hogy elmondhatom a mondókámat és benne leszek a TV-ben egy pozitív történettel. Próbáltuk azzal vígasztalni magunkat Zitával, hogy lehet, hogy ez a nap most nekünk úgy ahogy van elmegy ezzel, és nagyon lefáradunk, de az az 1-2 perc a TV előtt nem két embernek fog szólni, hanem talán több milliónak, vagy több tíz milliónak (Pakisztán lakossága 180 millió, Lahore 10 millió fős), és ha csak egy millió embernek szerzünk 1-1 jó percet a napjában, az már több, mint kétszer 24 óra, tehát ha összességében nézzük a dolgot, akkor megérte. Pláne, ha ne adj isten valamelyik csatorna benne hagyja az adásában a fenntarthatóságról papolt mondatainkat, és ez megakad egy-két Géza fejében, elkezd gondolkodni, olvasni, cselekedni… Akkor végképp megérte! Ez így leírva szépen hangzik, de így is érezni nem volt olyan könnyű, amikor már három-négy órája folyamatosan ugráltattak minket a TV-sek, és ezen idő nagyrészében leginkább az udvaron kellett fel-le bringáznunk, amitől csak cirkuszi majomnak éreztük magunkat. Kicsit azt éreztük, hogy igazán nem ránk kíváncsiak, nem a mondandónkra, hanem csak egy rövid, izgalmas, színes történet kell nekik, amire a legjobb téma a kerékpárunk, s nem mi, vagy amit közölni szeretnénk. Persze ez csak részben igaz, de ha órák óta csak azt kérik tőled, hogy biciklizz fel s alá, amíg ők kameráznak, akkor hajlamos vagy borúsabban látni a dolgokat. Zita ki is borult kicsit a harmadik interjú végére, úgy szóltak énrám, hogy vidítsam fel, mert azt hitték, hogy én vidámabb vagyok, pedig sokkal nem voltam jobban, csupán rajtam nem látni azonnal, ha rossz a kedvem. Tekintve, hogy nem tartom állandóan csukva a számat (Mert az egyik felmenőmtől nagy fogakat a másiktól meg kis szájüreget örököltem – legalábbis a fogszabályzós anno így magyarázta ki.), úgy látszik, mintha mindig mosolyognék, és ez lehet, hogy egy öngerjesztő folyamat, mert ha azt hiszik, mosolygok, mások is mosolyognak rám, vagy legalábbis pozitívan kezelnek, amitől a végén aztán tényleg mosolyogni fogok. :) Végül persze Zita arcára is sikerült visszavarázsolnunk a mosolyt, persze az már csak valamiféle „inkább nevetek, mint sírok” dolog volt.

Negyediknek az ARY News jött, velük már találkoztunk Iszlámábádban de ez most egy másik banda volt, de ugyanolyan jó fejek voltak, és talán leadhatták már nekik a drótot, vagy egyszerűen csak ennyire értelmesek voltak, de vágták a helyzetet, ő velük voltunk megint a legelégedettebbek. A fickó gyors volt, közvetlen, vidám, és nem ugráltatott minket annyit, csak feltette a kérdéseit, mi megválaszoltuk, és már végeztünk is, még néhány felvételen kívüli baráti mondatot váltottunk, aztán már pakolhattuk fel a bringákat.

Egy számomra szakmailag nagyon érdekes dolgot láttam az interjúk alatt. Talán a második csatornánál, már nem tudom, a társaság nevét, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy livestream nyomták fel a netre az adást, és ezt egy spéci hátizsákba szerelt célhardveren keresztül vitték véghez. Engem a hátizsák tetejébe szerelt kb. egy tucat USB-s mobilnetes 3G-stick fogott meg igazán.  Ezekkel oldották meg a kommunikációt a főhadiszállás felé. USB hosszabbító kábelen keresztül voltak kivezetve a hátizsák tetejébe, és amikor megláttam a sok kis mobil eszközt, nem akartam hinni a szememnek. Sajnos semmi többet nem sikerült megtudnom a megoldásról, mert a stábban nem volt olyan műszakis, aki tudta volna a kérdéseimre a válaszokat, pedig kíváncsi lettem volna, mennyi összsávszélességet tudnak így elérni, és milyen protokollal, milyen rétegen osztják szét a forgalmat a csatornák között. Bár, ahogy most elkezdtem gondolkodni, rájöttem a válaszok egy részére magamtól is, na de ne szakmázzunk! :)

Ja, és az interjúkat megint nem kaptuk meg, csak az City42-ét, de ezen már nem is izgattuk magunkat, kár lett volna az energiáért. Szóval íme, a City42 interjúja:

Csornidebácsáááá Barátom!

Az interjús napunk végén Noor Ali-ékk elvittek minket pizzázni. Ez nem épp egy helyi módja a vacsorázásnak, de szégyen vagy sem, 7 hónapi utazás után egy jó pizza az, ami igazán fel tud minket vidítani. A bevásárlóközpont viszont még mindig nem az a hely, ahová visszavágynánk, ám ezt Noor Ali-ék nem tudták, így végül egy modern bevásárló utcában kötöttünk ki. Noor Hassan szerint ez egy gyönyörű hely, de számunkra nagyon-nagyon messze van a gyönyörűtől, egyáltalán, a mi fogalomtárunkban nem kerülhet egymás mellé a gyönyörű és a bevásárlóközpont, na de hát mindegy, próbáltunk nem a fogyasztói kultúra küldötte jelekre figyelni, hanem a barátainkra koncentrálni. Ezek hárman egymást csak „csornidebácsá”-nak szólítják, és az interjú alatt engem is megkörnyékeztek ezzel az őrülettel, hogy hívjam őket így. Tették ezt úgy, hogy közben látszott, hogy szeretik egymást, és csak ugratásból mondogatják ezt egymásnak, ezért végül kötélnek álltam, és megtanultam a cifra szót használni rájuk, amitől aztán olyan nagyon vidámak lettek, hogy mi Zitával már nagyon kíváncsiak lettünk arra, hogy mit is jelenthet ez a „csornidebácsá”. Először azt mondták, hogy „ember, nagy bajusszal”, aztán ebből valahogy a tolvajig jutottunk, majd amikor kicsit tovább szofisztikáztuk a történetet, kiderült, hogy valójában „szív-tolvajt” jelent, tehát magyarra valahogy úgy lehetne fordítani, hogy „szívtipró”. Habár valószínű ennél negatívabb a jelentése, mert amikor Gandhi-ra mondtam, hogy „csornidebácsá”, akkor gyorsan elhallgattatott a triumvirátus, és meg kellett ígérnem, hogy többet ilyet nem mondok Gandhi-ra. :) Szóval számunkra csak Noor Ali, Humayun, és Noor Hassan maradtak a „csornidebácsá”-k. Ez a szó egyébként az ő Multan-ból való, helyi nyelvükön van, ami se nem urdu, se punjabi, hanem egy harmadik, helyi nyelv, aminek a nevét sajnos már elfelejtettem.

Egyszer élsz, mire vársz? Mosolyogj!

Hazafelé a motoron Humayun és Noor Hassan közé kerültem (Zita Noor Ali mögött ült egy másik motoron), és megtudtam, hogy miért ennyire nagyon hülye ez a Noor Hassan. Mert a srác annyit hülyéskedett folyamatosan egész nap a fivéreivel, hogy az már nekem is sok volt. Noor Hassan elmondta, hogy bár mindig vidámak amikor együtt vannak, most azért marhul különösen sokat, hogy feledtessen egy nagy bánatot Humayun-al. Humayun-nak nemrég hunyt el a 4 hónapos kisfia. A részleteket nem tudom, ők úgy mondták, hogy „lyuk volt a szívén”, tehát valószínű születésétől fogva beteg volt a kisfiú. Humayun-on nem sokszor látszott, hogy megviselt lenne, és ez talán valóban annak köszönhető, hogy amíg itt van Lahore-ban a tanulmányai miatt, ha nem az egyetemen tanul, akkor folyamatosan Noor Ali-val és/vagy Noor Hassan-al vannak együtt, akikkel nem csak, hogy rokonok, hanem országos jóbarátok is. Rengeteget nevettünk együtt ezzel a három lükével, és nagyon megszerettük őket.

Noor Hassan alapelve, hogy nem azért születtünk erre a világra, hogy rossz dolgokkal töltsük az időnket, egy életünk van, és azt ki kell élvezni, nincs idő haragra, vagy bánatra. Leírva talán közhelyes, de ott kettőjük között Lahore hűvös sugárútjain hasítva valóságos volt, és éreztem, hogy ők tényleg ilyenek.

Nincs sok nyugtunk – pedig pont arra vágynánk

A takaros kis szobánkat mint már mondtam, igen nagy kedvezménnyel kaphattuk meg, ám ennek voltak árai. Pl. a már említett partin való részvétel és főszerep, majd a házigazda által leszervezett, messze a leghosszabb, és legkeservesebb TV interjú, a GeoTV-vel. December 31-én délután érkeztek meg a vendégházunkba, de mi még ekkor is fáradtak voltunk, mivel előző nap este volt az a bizonyos fogadás, ahol mi voltunk az egyik főszereplők. Szóval aludtunk volna egy nagyot a szilveszteri buli előtt, de ehelyett megérkezett a TV stáb, és kérte, hogy pakoljuk fel a bringákat, hogy forgatni tudjanak. Jó két órán keresztül dirigáltak minket kint egy lezárt utcaszakaszon, ahol a fiatalok kriketteztek. Menjünk erre, menjünk arra, menjünk így, guruljunk erre, amilyen lassan csak tudunk… Jó, most vissza, most meg tudnád fogni a kamerát, miközben tekersz? Aztán kitalálták, hogy játszuk el, ahogy megérkezünk. Ekkor történt egy aranyos jelenet, amire mondjuk jó visszaemlékezni: Nadeem apró gyermekei tekertek előttünk – csak hogy még giccses is legyen a jelenet – kis bicikliken, pakisztáni zászlókkal. Ám amikor a vendégház kocsibejárójához érkeztünk, ők ott megakadtak, mivel a feljáró enyhén lejtett, és ezt már nem bírták megtekerni. :) Így az első felvétel kudarcot vallott. Másodjára már sikerült a dolog, kézfogással, tapsolással, sőt Zita másodjára is megkapta azt a csokor virágot, amit előző nap este Attila átnyújtott neki. Ezután már csak a jó egy órás interjú volt hátra, és lakatolhattuk ki újra a már eltett bringákat, mert a végén még egy zárójelenet is kell… Ekkor már nagyon kivoltunk, de ezzel még nem volt vége a bosszúságnak, mert amikor elsején este leadták a hírekben a riportot, 50 percet vártunk rá. Nazim hívott fel minket 9 után pár perccel, hogy most jövünk! Mi bekapcsoltuk az TV-t a neten keresztül, és vártuk, hogy megpillantsuk saját magunkat… Csak vártuk, vártuk… Közben emberek tüntettek… A bemondók pedig sokszor mondták a furcsa szavaik között, hogy “he-he”, meg hogy “ha-ha”, és ezen mi igazán jól mulattunk, a végén félig meddig már csak kínunkban, mert az utolsó dolog volt az urdu nyelvű hiradó, amivel az időnket tölteni szerettük volna, de mégis maradtunk a képernyő előtt mert látni akartuk az 5 órás délutáni szenvedésünk végeredményét. Aztán egy turbános bácsi mérgesen kiabált egy emelvényen nagy tömeg előtt… és ezek váltakoztak, de a legtöbbet mindig dühösen magyaráző turbános bácsikát mutatták. Mi ezt nagyon untuk, mert egy mukkot nem értettünk belőle – bár ha értettük volna, az lehet, hogy még rosszabb lett volna, mert így legalább elszórakoztattuk magunkat, azzal, hogy alámondtuk a szöveget: „Nézzétek a fejemet, hát hogy nézek ki? Egyszercsak jött egy nagy lepedő, és a fejemre csavarodott. Aztán egy nagy barna pokróc is felém repült, ez meg itt a vállamon landolt. De én mondom néktek, ez biza jó dolog, úgyhogy viseljetek Ti is kék lepedőt a fejetek köré csavarva – így nem lát bele senki -, és ez a pokróc pedig jó télen nyáron, ha már a nőknek is csadort kell hordani, hát szolidalítsunk kicsit velük!” – és a tömeg éljenez, vagy mérges, mi pedig nevetünk a netbook előtt. Szóval így vártuk majdnem egész egy órán át azt a nyavalyás riportot, amit végül nem is sikerült végignézni, mert persze akkor kezdett el pufferelni az adás, így kb. az egészről lemaradtunk. Ráadásul a kedves GeoTV-s munkatárs azóta se küldi a linket a riportunkról, pedig még a forgatás előtt megígérte, hogy át fogja adni nekünk az anyagot. Az egész 5 órás hacacáréból egyébként nem maradt meg semmi, csak egy két és fél perces anyag, ennyit adtak le végül a tévében. Oké, hogy ez a legnézettebb csatorna, de ezen akkor is felháborodtunk, na nem a két és fél percen, hanem az öt órán, amibe ez került nekünk. Lehet, hogy ők a legnagyobbak, de attól még az ARY News egy sokkal fájdalommentesebb riportot készített velünk. Elkérték – és én örömmel odaadtam – a legjobb képeinket, így nem kellett ugrálnunk a bringákkal, máris három órát nyertünk. Aztán az interjú sem tartott tovább 10 percnél, csak jöttek, felállították a kamerát, kérdeztek párat, aztán már pakoltak is, mi pedig mehettünk vissza a nyugalmunkba. Ráadásul a kérdések is jók voltak, egyediek, és nagyon ügyesen az elején egy olyan kérdést tett fel a riporter, amitől mindketten megvigyorodtunk: „Are you satisfied with Zita/Arpi?” – Elégedett vagy a pároddal? Ez volt az első kérdés, és ezután már nem tudtunk nem mosolyogva válaszolni a többire. A riportot pedig annak leadása után egy nappal kézhez kaptuk e-mail-en keresztül egy youtube link formájában, így már bele is tudtam másolni a saját csatornánkba, és Ti is megnézhetitek, bár sokat nem fogtok érteni belőle – ahogy mi is szinte csak a saját szavainkat értjük. :)

Ezen kívül még egy másik riportot is adtunk a Such TV-nek, ők kb. egy másfél óra alatt lezavarták a dolgot és bringáznunk is csak az udvarban kellett, szóval ez még úgy ahogy elment. Ellenben a felvételt még ők sem küldték át, pedig szintén ígérték, mégis hiába kértem őket azóta is többször, több szálon, semmi…

Kicsit úgy éreztük, hogy kihasznál, pontosabban mondva csak felhasznál minket a média, és azt közöl rajtunk keresztül, amit ő akar, és nem azt ami a mi mondanivalónk, nem minket, csak rajtunk keresztül valamit, ami ugyan közel áll ahhoz amit mondani szeretnénk, de mégsem ugyanaz. Erre jó példa volt a The Nation nevű, állítólag második legnagyobb napilap által készített riport velünk. A vendégház előtti kertben ültünk le egy asztalhoz. Egy kellemes tea mellett beszélgettünk el, miközben feltűnt, hogy semmilyen diktafon nem üzemel, pedig azt még én is bármikor képes vagyok elindítani mindössze két gombnyomással a mobiltelefonomon. Ehelyett ők csak hébe-hóba jegyzeteltek néha egy kis noteszba, és a végeredmény persze olyan lett, amilyen. Ugyan tükröz valami olyasmit, amit mondani szeretnénk, de így abban a formában, ahogy az idézőjelek között van, egyetlen mondat sem hagyta el a szánkat, a “Pamira Highway”-ről írt orbitális baromságokról meg ne is beszéljünk. Ja, és a legfontosabb, vagyis ami a legfontosabb lett volna a számunkra, de a rádión kívül tudtunkkal egyik TV, se újság nem közölte le, a honlap címünk és a facebook oldalunk. Hiába kértük mindenkitől, nem írták bele, nem mondták be, vagy nem írták ki a TV-n. A végén arra jutottunk, hogy mégsem szabad nagyon haragudnunk rájuk, mert a média valószínű mindenütt ilyen, és igazából semmi rosszat nem írtak rólunk.

Még egy cikkünk nem jelent meg a The Diplomatic Insight-ban, ott az újságíró nő megígérte, hogy nem felejti el, hát majd meglátjuk… :) Na, szóval az ilyenek miatt éreztük, hogy a média igazából kihasznál minket, és bár a médiamegjelenés elsőre szépnek és jónak tűnik, de mi pont a hátunk közepére kívánjunk a további népszerűséget. Így is léptem nyomom megállítanak minket, ha nem azért, mert furcsa bringákkal vagyunk, akkor azért, mert külföldi, fakóbörű turisták vagyunk. Persze ez a dolog ennyi megjelenés után még fokozódott azzal, hogy már amiatt is megállítottak minket, hogy láttak a TV-ben, olvastak az újságban. Szó se róla, pozitív élményeink is származtak ebből, de ha jól utána gondolok, csupán egyetlen egy olyan 1 percnél hosszabb találkozásunk volt emiatt, amire örömmel emlékszünk vissza. De lehet, hogy Ő a TV szereplés nélkül is megállított volna minket.

Arra talán jók voltak az interjúk, hogy kicsit helyre billentettük pár percre a TV előtt ülő azon pakisztániak önbecsülését akiknek lerombolta azt a nemzetközi média, de ezen kívül Pakisztán promótálására nem hiszem, hogy alkalmasak voltak ezek a tévé interjúk, hiszen mindegyik csupán belföldi adás volt, ráadásul urduul beszéltek alánk. Azt pedig végképp nem látom még, hogy számunkra mi haszna volt az egésznek így, hogy sehol nem közölték a honlapcímünket. Így csak egy apró, színes, pozitív történet voltuk a hírek végén, ami az emberek túlnyomó részében nem hiszem, hogy megmaradt pár percnél tovább. Az viszont nem hiányzott nekünk, hogy lépten-nyomon megállítsanak minket, bámuljanak, vagy sugdolózzanak mögöttünk, nem látjuk ennek a fajta népszerűségnek az égvilágon semmi előnyét. Szó mi szó, nem is értem, hogy bírják ezt a sztárok, nekünk még akkor is terhes lenne, ha közben tudnánk, hogy ebből van a pénzünk – ami mint tudjuk, önmagában még rohadt kevés a boldogsághoz.

Ezeknél vidámabb dolgok is történtek velünk a médiával kapcsolatban, méghozzá egy két órás rádióadásban való részvétel. A történet úgy kezdődött, hogy csámborogtunk Nazimmal a városban, és épp amikor a unokatesója irodája mellett hajtottunk el, megemlítette, hogy egy újságíró a rokona. Mi ekkor még ártatlanok voltunk, még nem éltük meg mindazt, amit az imént leírtam a médiával kapcsolatban, ezért kapva kaptunk az alkalmon, és rákérdeztünk Nazimnál, hogy nem találkozhatunk-e vele. 5 perc múlva már az irodában voltunk, és a történetünket elmesélve hamar az igazgatónál kötöttünk ki, aki totál odavolt a sztoriért, és hamar odahívott egy műsorvezetőt. Ez a figura igazi laza csávó volt, szintén nagyon komált minket, és ez az érzés hamar kölcsönös lett. Elnevezte az utunkat Journey of Love-nak, aztán pedig lebeszéltük másnapra az interjút a műsorában, ami helyi idő szerint este 11 és éjjel 1 között ment. Ez alapvetően egy zenés műsor volt, de mi mint vendégek kapóra jöttünk a színes átvezető történeteinkkel két dal között. A stúdióban velünk volt Frida és Nazim is, így a zenék alatt még jobban mulattunk, mint élő adásban. A műsor neve egyébként Hymns to the Silence, vagyis himnuszok a csöndbe, és igazán üdítő egy két óra lehet hallgatni is, mert tényleg egész jó számokat nyomatott a csávó, és a szövege is jó volt. Különösen a „legal couple”-ön akadtunk fenn, ezt ugyan adásba azt hiszem nem mondta bele, de adáson kívül elnyomta a poént, hogy még a tálibok sem köthetnek belénk, hiszen házasok vagyunk. :) Igaz, ami igaz, jó, hogy összeházasodtunk az út előtt, hiszen már akkor elhatároztuk, hogy komolyan gondoljuk együtt az életet, és így lett ez az utazás egyben a nászutunk is. Most nézem csak, hogy a „Hymns to the silence” Van Morrisson 21. albumának is a címe. Nem csoda, hogy bírtuk a komát, ha ilyen zenéket szeret. Viszont az utolsó dalért én kérek elnézést, Niel Young-tól a Heart of Gold-nak nem éppen a legjobb változatát sikerült beraknia, amit szerintünk szebben szól, az ez a verzió.

Na és akkor jöjjön a felvétel. Ajánljuk főzéshez, mosogatáshoz:

[wpaudio url=”http://360fokbringa.hu/zita-arpi-power99-64.mp3″ text=”Power99 Pakistan – Hymns to the Silence – Journey of Love :)” dl=”http://360fokbringa.hu/zita-arpi-power99-64.mp3″]

Ekkor még Pindiben laktunk, ezért egyértelmű volt, hogy éjjel egykor taxival kell hazamennünk. Kb. négyszer állítottak le minket hazafelé menet a rendőrök, és az egyik még bátorkodott iratokat is kérni tőlünk. Ahogy túrtuk elő az útleveleket, Zita kivette a táskánkból a laminált családi és esküvői fényképeinket, hogy hozzáférjen ahhoz, ami alattuk volt. A rendőr meglátta a fotókat, és kézmozdulatokkal jelezte, hogy szeretné látni őket. Én először nem akartam neki odaadni, mondván, hogy ne rabolja annyit az időnket, nézze meg csak az útleveleinket, aztán engedjen minket utunkra. De Zita ennél okosabb volt, és megmutatta neki a fényképeinket. A rendőr végiglapozta, majd mosolyogva visszaadta őket, intett, hogy mehetünk, és közben hozzátette: „I see, I happy” – Láttam, most már boldog vagyok! Az útlevelünkre nem is volt kíváncsi. Házas ember, csak jó ember lehet? Ez ilyen egyszerű errefelé? :)

És ha már így bemutattuk a médiamegjelenéseinket, akkor legyen itt a végére egy TV2 Aktív riport, amit még Karimabad felett vettünk fel Barbara segítségével! Na ez nagyon tetszik nekünk, szép, színes, tartalmas, elmondtuk, amit szerettünk volna, szóval ezzel elégedettek vagyunk. Ha még nem láttátok volna, itt most már fent lesz:

A Karimabadból a városban töltött 4. napon továbbálltunk volna, ha 3. nap nem jut eszünkbe, hogy még nem kirándultunk a környéken, noha ezt eredetileg terveztük tenni. Számos „canal-walk”, vagyis „csatorna menti séta” indul a városból, és Barbara felajánlotta, hogy egy darabon elkísér minket egy ilyenre, mert ő jószerivel már az összest bejárta. Ezek a csatornák engem nagyon érdekeltek, mert már Karimabadba jövet is néztem őket az útról.
Pontosabban akkor még nem tudtam, mit nézek, Barbara világosított fel arról, hogy azok a vízszintes (vagyis távolról annak tűnő, de valójában enyhén lejtő), egyenes sávok a hegyoldalakban ember alkotta vízvezeték csatornák, és lehetőség van mellettük sétálni, mert olyan széles a töltésük. Ezek a csatornák arra szolgálnak, hogy a forrásoktól vagy a gleccserektől elvezessék a vizet a településekig.

Séta a csatornák mentén – Függőleges sziklafalban

Karimabad környékén rengeteg ilyen csatorna van, és Barbara nekünk egy olyat nézett ki, ami a város mögötti, szurdokszerű, meredek falú, sziklás völgybe vezetett minket. Először Karimabadon kellett keresztülkeverednünk magunkat, és már ez se ment volna könnyen Barbara nélkül, mert könnyen el lehet veszni a kis utcácskákban, amelyek a hegyhez közel egyre csak szűkülnek, a meredekebb részeken pedig már csak akkorák, hogy egy jól megtermett tehén és egy kecske még épp elférnek rajta egymás mellett. Aztán ezek az utcák inkább már csak ösvények lesznek ott, ahol a házak már eltűnnek, és csak a legelő marad, meg a kőfalak, na és persze a kis patak mellettünk, ami néhol vízesés formájában zubog alá. Szóval ilyen tájakon másztunk fel, s fel, egyre csak fölfelé, követve Barbarát.
Aztán amikor végre felérünk egy csatornához, azt hittük, már nincs tovább, Barbara nekivágott egy egészen meredek sziklafalnak, természetesen ismét felfelé. Zitának ekkor már nagyon nem ízlett ez a sok kaptató, ezért megkérdezett egy arra járó kecskét is a helyes irányról,

VIDEO KECSKE (készen van, de majd kicsit később publikáljuk, ha lesz megfelelő internetünk)

de ő is csak azt mekegte, amit Barbara is mondott nekünk: irány fölfelé! Jó 50m-el feljebb egy újabb csatornához érkeztünk meg.
Ezt a csatornát úgy kell elképzelni, mint egy hegyoldalba vágott utat. Csupán annyi a különbség, hogy az út esetünkben keskenyebb, és a sziklafal oldali szélén van egy mélyedés – ez utóbbi a meder a víznek. A mi csatornánk medre száraz volt, most éppen másféle vezetik a vizet, ez csak egy tartalék csatorna, ha történne bármi a másikkal, ami a kanyonunk másik oldalában megy. Merthogy egy szűk kanyon oldalában sétáltunk a csatornánk mentén. A kilátás több volt, mint pazar: a kanyon kijáratával szemben egy gleccser vájta U alakú völgy, alattunk a Baltit Fort és a kanyon alja, balra a Golden Peak látszott a távolban, jobbra pedig a Rakaposhi nevű hétezres uralta a látképet a Hunza völgye mögött. Már csak ezért megérte ide feljönni, noha maga az ösvény is elképesztő volt. Ahogy beértünk a szűk kanyon oldalába, úgy lett egyre meredekebb a sziklafal, amin haladtunk. Nem egyszer visszahajló sziklák alatt sétáltunk el, miközben a kb. 1 méter széles ösvényünkön be kellett húzni a fejünket, hogy elférjünk a szikla alatt. Gyakorlatilag egy kényelmes, sík ösvényen sétáltunk, de egy függőleges sziklafal oldalában.

TV2 Aktív interjú 2800m-ről

Egy helyen, ahol egy szirt tetején kicsit kiszélesedett ez az ösvény, fél órára tábort vertünk, beállítottuk a kamerát egy megfelelőnek vélt szögbe, elővettük a Kindle-t a TV2 Aktív kérdéseivel, és szépen sorra megválaszoltuk őket.
Barbara volt egy személyben a riporternő és az operatőr is. :) Épp amikor a második 10 perces blokkot kezdtük el felvenni, és csapat kecske sétált el mögöttünk. Ez annyira tetszett nekünk, hogy direkt kértük a TV2-t, hogy hagyják benne a vágott verzióban a kecskéket, de végül csak a vágatlanban kaptak helyet. Az interjú közben azon izgultunk, hogy meg ne ismételjék a pár perccel a felvétel kezdete előtti robbantásokat, ugyanis pár száz méterrel alattunk, a kanyon túloldalában folyamatosan robbantottak a csatornaépítők. Ezeket a robbanásokat már hallottuk Karimabadból is az előző napokban, de most innen, közelről sokkal hangosabban és ijesztőbben hatottak, mintha sorozatos ágyúdörgéseket hallottunk volna. Azon nevettünk, hogy majd biztos akkor fogják őket megismételni, amikor épp arról beszélünk majd a kamerának, hogy milyen békés hely ez a Pakisztán a közhiedelemmel ellentétben. Persze végül nem robbantottak újra, valószínű sokkal több mint fél órába telik a csatornaépítőknek újra elhelyezni egy adag robbanószert a sziklába.

Fölfelé a morénán

Miután végeztünk az interjúval, pár száz méterrel később ettől a szirttől megérkeztünk a kanyon közepébe. Itt úgy döntöttem, hogy én felszaladok az Ultar Meadow nevű helyre. Zita sajnos nem tartott velem, mert annyira nem szeret felfelé mászni, és az idő is fogytán volt már – csak négy óránk maradt sötétedésig. Így hát magamhoz vettem a fényképezőgépet, a GPS-t, némi vizet és kekszet, majd búcsút mondtam a lányoknak, és elindultam fölfelé a morénán, ahol egy kis ösvény mutatta az utat a sziklák között. Ez az ösvény egy vastag műanyag vízvezetéket kerülgetett, ezen a csövön volt levezetve a gleccser vize a sziklába vájt csatornákig. Jó tempóban haladtam fölfelé és nagyon élveztem a menetet. A táj csodálatos volt, két nagy sziklafal között haladtam fölfelé, szemben pedig havas hegyek tornyosultak.

Feljebb az út néhol ellaposodott és füves mezőkre értem ki, ahol patak csörgedezett és néhány fa is megmaradt a kevés földben.
Ezek a kis rétek szinte mesebelinek tűntek, még így a már kopár fákkal is… Közben gondolatban az otthon maradt barátaimmal sétáltam, és elképzeltem, hogy ők is mennyire élveznék ezt a kis kirándulást. Eszembe jutott, ahogy Banderral megmásztuk az Olimposz egyik mellékcsúcsát anno az athéni biciklitúra alkalmával, vagy amikor a Dúddal felmásztunk a Garda-tó felett arra a nagy kopasz hegyre, a Monte Baldo-ra… Persze csak miután körbekarikáztuk a tavat 25km/h-s átlaggal! :) Szép idők voltak azok is! Kicsi az esély rá, de el tudom képzelni, hogy egyszer ide eljutunk még egyszer, barátokkal is az életben.

Az Ultar Meadow meseszép katlanjában

Csak később vettem észre, hogy valószínű már magán a gleccseren járok, mert a kőhalmok között nagyobb, fekete jégdarabokat is felfedeztem.
Egyre feljebb és feljebb értem, és közben megszűnt körülöttem az idő, csak másztam és másztam, nagyon élveztem a menést. Egy ponton balra kanyarodott az út, és meredeken elindult fölfelé a sziklás hegyoldalban. Pár perc múlva már felülről láttam azt a kőrengeteget, amin az előbb jártam. Hamarosan megérkeztem a hegyoldal pereméhez, ahonnan egy síkabb rész következett, a katlanban lévő jaklegelő pereme. Megérkeztem az Ultar Meadow nevű helyre. A talaj itt zöldebb volt, és a fű mellett, nagyobb, szúrós növények is meg bírtak maradni. Szemben a hegymászók nagy kedvence, a „Lady’s Finger” (A Hölgy Ujja) nevű csúcs szökött az ég felé, jobbra pedig egy hatalmas, meredek gleccsert pillantottam meg, ez volt az Ultar gleccser. Na, ez már döfi, ez igazi, masszív gleccser, hófehér, tiszta jég! Fantasztikus látvány volt!

Egy óra alatt értem fel a csatornától. Ez feleannyi idő volt, mint amennyit Barbara mondott erre a távra. Pedig ő is tudja szedni a lábait, de én úgy látszik most nagyon meghúztam a tempót, a gyönyörű idő és a táj megbolondítottak. A GPS 3100m-es magasságot mutatott. Csak egy szál Ironclad aláöltözet volt rajtam, a lábamon egy rövidnadrág egy hosszú szárú lastex felett, de nem fáztam – mindaddig, amíg meg nem álltam.

Feljebb két embert és egy házat láttam meg, mint később kiderült, a tegnap esti vacsoránál megismert angol srác, és a kínai lány, Maggie voltak azok. A házat már együtt fedeztük fel. A bejárat előtt téli ruhákat találtunk egy kupacba lerakva, odabent tűzhelyet, egy szögre akasztva pedig lisztet és olajlámpát. Itt el lehetne lenni éjszakára egy matraccal és egy jó hálózsákkal. Vacsorára csápátit készíteni, és nézni a csillagokat! Itt aztán nincs sok fényszennyezés az biztos! Hogy világíthatnak a hegyek és a gleccser teliholdkor…

Lavina az Ultar gleccser felett

Mivel még közel 3 óránk volt sötétedésig, egyetértettünk abban, hogy van még időnk átsétálni a katlan gleccser felöli széléhez, hogy közelebbről is szemügyre tudjuk venni a hatalmas jégtömeget. Épp, mikor elindultunk, hangos roppanást hallottunk a gleccser teteje felől. Egy lavina indult útjára… Mint a pisztolyt, úgy kaptam elő a fényképezőgépet, zoomoltam és elindítottam a felvételt:

A videón jobban látszik a hófelhő, mint szabad szemmel, ezért állítottam le a lavina elülte előtt a felvételt, nem láttam, hogy még tart a dolog, távolról úgy tűnt, mintha megállt volna már. Aztán persze meg is állt, nem sokkal azután, hogy leállítottam a felvételt. A hó már nem érte el a gleccser tetejét. Ez volt a második lavina, amit életemben láttam, és az első norvégiai élményhez képest ez sokkal hatalmasabb és elementálisabb volt.
A gleccser széléig nem tudtunk elmenni, mert egy meredek sziklás peremben véget ért előtte a plató. A peremről azért megcsodáltuk a jégtömeget, és egy jó fénykép kedvéért versenyre keltünk a nappal, ami egyre inkább eltűnni látszott a szemközti hegy mögött, így lehetetlenné téve egy jó fénykép készítését. De valamivel lejjebb, a perem alsóbb szakaszain még sütött a nap, ezért gyorsan arrafelé vettük az irányt. Végül sikerült a kép, igaz a gleccser mellett a fél táj sötétségbe borult már.
Lefelé menet a spontán túratársakkal való beszélgetés alatt úgy elrepült az idő, hogy észre se vettük, és már lent is voltunk a csatornáknál. Ugyanazon a sziklafalon mentünk hazafelé, amin jöttünk, mert Barbara elmondása szerint a másik oldalon keskenyebb és porosabb az út. Ahogy kiértünk a kanyon bejáratához, a délelőttinél szebb látvány tárult elénk, ugyanis most nem szemből, hanem jobb oldalról, a Rakaposhi felől tűzött a nap. Igaz, a panorámakép végül a délelőtti fotókból lett megvágva.

Balra a Golden Peak most megmutatta, miért ez a neve, gyönyörű színekben pompázott már ekkor, noha a naplemente még majd egy órával odébb volt.
A faluba leérve több helyen az apró utcácskák zsákutcáiba futottunk bele, és ezt persze nem bántuk, mert a helyiek végül mindig útba igazítottak, és mindeközben sok érdekeset láttunk, például egy kis kecskét, ami egy falnak támasztott műanyag lavóron tanulta az egyensúlyozást az anyja mellett.

Úgy terveztem, hogy másnap ugyanezt a túrát Zitával megismételjük, de végül nem mutatott különösebb érdeklődést egy újabb gyalogtúra után, inkább nekiállt festegetni és köveket kidekorálni, ami nem is volt baj, hiszen mint már írtam, rám tört a fogam fájása, és ez elég borzasztóvá tette a következő néhány napot, na de azóta már azon is túlvagyunk.

Röviden: véletlenek sorozata folytán. :)

Bővebben: Emlékeztek még a magyar lakókocsis családra? Na, hát ahogy anno említettem, utazott velük két örmény nő, Nelli, és a lánya, Diana. Illetve ott volt velük Kitti és a barátja, Gergő, ők ketten stoppolva jutottak el Grúziáig (és azóta még tovább). Mikor mi megérkeztünk Jerevánba, Gergő írt nekem egy sms-t, hogy nincs-e kedvünk összefutni, mert ők is épp a városban tanyáznak. Persze, hogy volt hozzá kedvünk, leegyeztettük egy találkát sms-ben, és még Lacival is oda beszéltük meg a találkozást, hiszen vele is össze akartunk futni a városban ezen a délutánon. Pár órával a találka előtt Gergő írt még egy sms-t, hogy éhgyomorral érkezzünk, mert vendégségbe megyünk. Mint a találkozás után kiderült, Gergőék Nelliéknél laknak, és oda vagyunk hivatalosak vendégségbe. Nelli nagy terülj-terülj asztalkámat csapott, hatalmasat lakomáztunk, közben nagyokat nevettünk és Gergőék mesélték az elképesztőbbnél elképesztőbb stoppolós sztorikat. A pálmát talán a repülős történet vitte: egy gazdag fickó vette fel őket, aki aztán annyira benyesett, hogy Kittinek kellett vezetnie, de a csávó házát nem találták meg sehogy, és végül egy nem túl bizalomgerjesztő helyen kifogyott a benzin a kocsiból. A csávó, amíg mélykómába nem esett, addig folyamatosan azt hajtogatta, hogy következő nap szerez Gergőéknek egy repülőgépet, ami elviszi őket Samsunba. Erre persze aztán nem került sor, de azt hiszem a történet így is elég kerek. Na de térjünk vissza a vacsorára, ahol Nelli nagyon fellelkesült azon, hogy beajánl minket egy TV-be. Lacival telefonszámot cseréltek, és pár nap elteltével már le is volt rendezve, hogy megyünk az ArmeniaTV (örmény RTL Klub „színvonalú” csatorna) Jó reggelt örmények! (Bari Luys Hayastan) című műsorába.

A műsor előtti este Ica néninél

A műsorról tudni kell, hogy élő adásban megy, tehát nem késhettünk, se nem hiányozhattunk és Laci is hivatalos volt a beszélgetésre, többek között azért, mert őt kérték fel fordítani nekünk, örményről magyarra és vissza.

Előző este Ica nénihez voltunk hivatalosak vendégségbe. Ica néniről annyit kell tudni, hogy egy nagyon talpraesett, szókimondó nő, aki az orosz időkben egy, az összes tagállamban működő vállalatnál dolgozott, és mit tesz isten, épp itt, Örményországban találkozott össze azzal az emberrel, aki később a férje lett. Ica néni igazi örökmozgó nagymama típus, korát meghazudtolva sütött-fözött mindenféle finomat, amikor nála voltunk, készült csirkefasírt krumplipürével, palacsinta, és szilvásgombóc. Utóbbi Zita nagy kedvence, úgyhogy nagyon-nagyon örült neki, én nem különben a palacsintának. :) Palacsintából Ica néni olyan jó 70 darabot készített, ebből 50-et szívességből a szomszédoknak nagykeráron megszámítva, két serpenyővel sütve. A vacsora alatt egy szép nagy vodkásüveg is előrekerült, aminek Laci alaposan a fenekére nézett, és már igen jó hangulatban volt, amikor befejeztük a vacsorát. Ekkor jutott csak eszünkbe, hogy még azt se tudjuk pontosan, hol van az Armenia TV, vagyis hogy hová kell mennünk holnap reggel. Nagyjából tudtuk a helyet, de még egyikünk sem járt soha a TV-nél, és mivel elég ciki lett volna késni, ezt a dolgot nem hagyhattuk annyiban. Persze Ica néni volt a legokosabb mindannyiunk közül, hivott egy taxit, beültetett minket, és megmondta a sofőrnek, hogy vigyen minket az ArmeniaTV-hez, aztán pedig haza Lacihoz. Laci ekkor már egészen jól érezte magát a sok vodkától és a néhány sörtől, amit benyakalt. Mondjuk a piamennyiséghez képest igen jól nézett ki, sőt, teljesen szalonképes volt. Én ennyi piától én már biztos, hogy a detoxban kötöttem volna ki, de Laci nagyon jól bírta.

A taxis megmutatta nekünk a TV épületét, messziről látszott, mert ki volt világítva. A TV nem volt messze Lacitól, pár kilométerre volt csupán, egy nagy völgy fölött átívelő viadukt túloldalán. Ezért szépen el is döntöttük Zitával, hogy másnap mindketten bringával megyünk.

Igen ám, csak itt volt még a Lacink, aki hazaérkezés után még megtalált egy üveg konyakot az asztalon, amit reggel a szomszéd hagyott itt. Ebből is ivott pár pohárkával, amitől végképp meghatódott. Közben mi Zitával elkezdtük volna előre megírni neki txt-ben a Couchsurfing profilját, de Laci annyira meg volt hatódva attól a rengeteg piától, amit megivott, hogy bármilyen kérdést tettünk fel, ő hamar elkalandozott a témától, és könnyfakasztó történetekbe kezdett régi jó barátokról és élményekről. Végül aztán sikerült megmelegíteni neki egy levest, amit jóízűen el is fogyasztott, majd eldőlt az ágyában. Kb. úgy mozgott és beszélt, mint én szoktam 3-4 sör után, csakhogy ő ennél nagyságrendekkel több piát fogyasztott. Igaz, hogy közben igazi gentlemanként viselkedett, és ennek mi igazán örültünk, viszont mivel olyan rég nem ismertük, azt nem tudtuk, hogy reggelre milyen hatással lesz rá ez a rengeteg pia, ezért kicsit aggódva hunytuk álomra a szemünket, hiszen Laci fontos kulcsfigurája volt a másnapi szereplésünknek.

Az Armenia TV-nél – Élő adásban

Laci reggel, mint a rozsdás rugó, úgy pattant ki az ágyából. Gyorsan és hamar, talán még hamarabb is, mint mi, de közben tovább nyikorogva… Mert megint elmondta, hogy ő igazából annyira nem szeretne szerepelni, csak hát a Nelli annyira lelkes volt, és bebeszélte őt is a showba, ahonnan most már nincs menekvés. Erre a nyikorgásra, vagy, hogy bátorságot öntsön magába, még megivott egy kupicával a maradék konyakból, aztán elindultunk a stúdióba, Laci marschutkával, mi pedig a bringákkal. Jó 40 perccel az adás kezdete előtt odaértünk, és 20 percre rá Laci is megjelent Nellivel – Megmenekültünk! :)

Gyorsan megismerkedtünk a műsor vezetőkkel, majd betoltuk a bringákat a stúdióba. Na, ez viszont már egy élmény volt, látni egy TV stúdiót! Igazából tök logikus, de mégis nagyon meglepődtem azon, hogy minden egy nagy helyiségben volt. A reggeli műsorhoz berendezett nappalival szemben pl. ott volt a főzőműsor konyhája. Így nem kellett másik stúdió és másik kamera egy másik műsorhoz, egyszerűen átfordították a kamerákat 180 fokkal, és máris a másik műsort tudták vele venni. Vicces volt, hogy a beszélgetésünk utolsó pár percében már azt nézhettük, ahogy a főzőműsorhoz csomagolják ki a hozzávalókat. Amikor pedig végeztünk, egész gyorsan el kellett tűnnünk, mert egy reklámblokkal később már kezdődött a főzőműsor, és mi csak a konyhapult és a kamerák között tudtuk kitolni a bringáinkat a stúdióból.

Maga a beszélgetés sajnos nem ment el túl nagy mélységekig, általában a műsorvezetők beszéltek hosszasan, nagy körmondatokban mindenféle vicces és érdekes dolgokat, aztán pedig kérdeztek tőlünk valamit, amit Laci lefordított nekünk, mi pedig magyarul visszaválaszoltunk, amit Laci megint csak lefordított örményre. Az első 4 perces blokkban Laci mikrofonja nagyon-nagyon halkan vette csak, amit beszélt, és ezt csak a blokk végén cserélték ki neki, ami szerintünk nagyobb ciki, mintha fél perc után berohant volna egy technikus és kicserélte volna az élő adás alatt a mikrofonját. Aztán az is vicces volt, hogy a híradó blokk előtt megkérdezték Zitától, hogy mi a véleménye az örményekről és Örményországról, de a válaszát már nem fordíthatta le Laci örményre, mert jött a híradó, ami után persze elfelejtődött a kérdés, és a rá adott válasz. Lehet, hogy most az örmények azt hiszik, hogy valami nem TV-be illőt mondtunk róluk, ami miatt gyorsan ránk is kevertek egy híradót! :)

Amikor a nehézségekről kérdeztek az elején, kicsit megcsillant a szemem, hogy hátha valami értelmes mélységig el fog jutni ez a beszélgetés, de aztán ez sajnos nem történt meg, így igazából az egésznek így utólag nem sok értelmét láttam, kivéve persze azt, hogy szerepeltünk, aminek reméljük, hogy a szponzoraink nagyon örülnek! (Evobike! Hány tucat rekura érkezett azóta rendelés Örményországból?!?! :D)

Na jó, ezeken felül igazából bulinak sem volt utolsó ez a TV-zés, és így, hogy egyszer már szerepeltünk élőben, talán legközelebb már nem fogok ennyire izgulni – és remélem, nem leszek ilyen álmos se! :) Lacinak pedig élő adásban meg lett ígérve, hogy egyszer vissza fogják hívni egy ennél „tudományosabb” műsorba, ahol az Ő Története lesz a téma! Ha ez tényleg így lesz, akkor, ha másért nem, ezért biztosan megérte ez a TV-s móka! Laci ugyan a háta közepére sem kívánja a TV-t, de az ilyen médiaszereplések talán valahogy közelebb vihetik a céljai elérésében.

A felvételt természetesen letöltöttük a TV archívjából és kivágtuk belőle a híradót, a reklámokat és a videóklippeket, ha van türelmetek hozzá (nekünk nem volt), hajrá:

Hazafelé menet a viaduktról egyszer csak megpillantottuk az Ararát gyönyörű ikercsúcsait. Azonnal behúztuk a fékeinket, és megálltunk csodálni ezt a nem hétköznapi kilátást. Mámoros pillanat volt: Itt vagyunk Jerevánban, eljutottunk idáig, túlvagyunk a TV interjún, (amitől én személy szerint azért majréztam egy kicsit), és most itt van nekünk ez a gyönyörű látvány, amivel nem lehet betelni. Persze annyi eszünk nem volt, hogy fényképezőgép legyen nálunk, de azért Zita telefonjával sikerült megörökíteni a képet valamennyire.

Hallgassátok szeretettel ezt a heroikus történetet:

[wpaudio url=”http://360fokbringa.hu/wp-content/uploads/sounds/marta-neni-dani-unokaja-360fokbringa-neo-fm-bumerang.mp3″ text=”Neo FM – Márta néni a 360fokbringáról beszél a Bumerángban” dl=”http://360fokbringa.hu/wp-content/uploads/sounds/marta-neni-dani-unokaja-360fokbringa-neo-fm-bumerang.mp3″]

Kezit csókolom Márta néni! :) Tisztelettel jelentjük, hogy Dani – bár még nem látszik rajta, de – már lefogyott 3 kilót, és még többet is le fog, ha hazateker úgy, ahogy tervezi – Görögországon és az adriai partok mentén.