Robi, akit egy hétre örökbe fogadtunk :)

Néha elég kemény tud lenni ez a gyerek, Zita már mondta is, hogy nem hallja a saját gondolatait, és bizony én is poénkodtam, hogy meggondoltam magam, mégsem szeretnék gyerekeket a jövőben… :) Persze mindezen csak viccelődtünk, és Robi is velünk nevetett. Sőt még az az ötlet is tetszett neki, hogy kikötözzük egy fotó kedvéért egy pálmafához, bekötjük a száját dáktéppel és a nyakába akasztunk egy táblát ezzel a felirattal: “Azt nem mondtátok, hogy ennyit beszél…!”, majd a fotót elküldjük internetet a családjának, hátha ők is olyan jól mulatnának rajta, mint mi az ötleten… Persze ezt végül nem léptük meg, hiszen félreérthető lett volna az egész, na meg nem akarunk a gyerek lelkébe gázolni. Pedig internet tényleg lett volna hozzá, 2,5 dollár fél órára, vagy 25 dollár egész hétre, csak arra kell figyelni hogy ne streameljünk vagy skypeoljunk sokat, mert van egy napi limitük, ami ha kimerül, lekapcsol az egész a következő napig. És áram se csak két órát van már, hanem szinte egész nap megy a generátor (valahol nagyon csöndben “túl sokat”, ahogy Becky, a tulaj mondta nekem, mikor kérdeztem, hogy mégis napi hány órát tudjuk tölteni a fényképezőgép aksiját.

Robi egy kisrákkal – az a fránya kamera, hát nem a gyerekre fókuszált? :)

De visszatérve Robira: ami a lelkében vagy a fejében, az rögtön a száján is, tipikus kérdése hogy láttuk-e már ezt vagy azt a filmet, ismerjük ezt vagy azt a zenét, és ettünk-e már ilyen vagy olyan ételt. Ezeket a témákat hamar tabulistára is tettük, persze Robinak így is maradt beszélnivalója. :) A Rizikóban csak a rövidtávú, kamikáze taktikát ismeri, és rettentő mázlista, különösen ha Zitának szurkol ellenem – mert játékot persze még nem nyert ilyen stratégiával. :) Mióta itt vagyunk a szigeten, akart már lenni weboldal designer grafikus, kommentátor, és csak egyszerűen zseni is. Kisbabának állítólag rettentő kövér volt, annyira hogy nem is volt nyaka csak olyan egybe fej-test baba volt, ehhez képest most csak 35kg, igaz elmondása szerint ez mind izom és csont. Egyébként 14 éves létére még nem törtek rá a kamaszos marhaságok, szóval igazán jó fej gyerek, a tréfát félretéve azt hiszem nem panaszkodhatunk rá. Főleg hogy egész jól megtanult frizbizni és egyszer több mint 150 dobást is sikerült egymáshoz végeznünk anélkül, hogy leesett volna a földre a frizbi.

Frizbibajnokság közben

Ebből a játékunkból egyébként komoly versenyt rendeztünk, rajzoltunk két kört a homokba és ha a dobó hibájából nem tudta elkapni a másik, akkor annyi pontot kapott, ahány kör óta nem volt hibánk. Aki előbb elérte a 200 pontot, az nyert, és az én nyereményem amikor nem dupla vagy semmire játszottunk, az két óra nyugalom volt, amit akár 5 perces intervallumokba is kérhettem Robitól. Ilyenkor le kellett állnia a köztünk a végére már szinte állandó szinten menő hecceléssel és bunyóval (amit természetesen én sokkal előbb untam meg, mint ő…), és csak értelmes témáról beszélgethetett velünk, illetve csak akkor, mikor kérdeztük. Ilyenkor néha 15 percre is megfeledkezett magáról, így jól jártunk, máskor meg a sziget más lakóihoz ment őket boldogítani, vagy csak kérdezgetni őket, hogy mennyi az idő, hogy lejárt e már az 5 perce? :)

Robi nagy kedvencével a mindig nagyon játékos és jófej Tiggivel

Egyébként mióta visszajöttünk a szárazföldre, és idehaza van, azóta ilyen gond nincs vele, mert amikor nem skypeolva játszik valamilyen multiplayer lövöldőzős zombiölős játékot egy otthoni magyar haverjával, akkor a kis szarost, vagyis Tiggit, a pitbull terriert abajgatja, aki kb. 10 centit nőt azalatt az egy hét alatt, míg oda voltunk a paradicsomban, de persze a fehér végű ecsetet, vagyis a farkát még mindig állandóan és nagyon vidáman mozgatva krúzol fel-alá a szobában. :)

Kókusz mámor és Kung Fu Fighting timelapse videókon

De ne menjünk el a szigetről, mert még szeretnék pár érdekes dolgot mesélni és mutatni Nektek erről a csodás helyről, amire még visszagondolni is nagy öröm számomra. Egyik reggel gondoltam egyet, és elővettem a timelapse kamerát. Állványra tettem, és mindent, amit csináltunk, azt ASAP módban rögzítettem, vagyis sűrűbben, mint egy másodperc, eltárolt egy képet a masina, ahogy csak bírta, és ezekből készített 30 fps videókat. Így csak néhányszor lett gyorsabb a felvétel mint a valóság, és már folyamatos, és talán nem is túl unalmas a tempó, de ezt majd Ti eldöntitek!

Szóval reggel felkeltünk és fogmosás és vízivás után Robival kimentünk a közeli partra, hogy leszüreteljünk néhány kókuszt (0:18) (Ha Robival ketten nem voltunk elég magasak, akkor egy kisfűrésszel felszerelt botot használtunk (0:06)), majd ezekből, már a házunk előtti asztalokon egy éles machetével először Robi bontott fel egyet itt sikerült róluk egy egész pofás videót készítenem (0:49),majd én másik hármat (0:32). Robinál nem csak azért voltam gyorsabb, mert hosszabb, erősebb karom van (bocs Robi! :D), hanem mert szegényt nem is hagytuk nagyon gyakorolni, hisz ha lecsapja a machetével az egyik ujját, a kézfejét vagy ne adja az ég az egész karját, akkor ezzel hogyan számoltunk volna el a szüleinél? Ezért eleinte nem is engedtük Robit a machete közelébe, persze ő cseles volt: az egyik sznorkelezésből ő már vacogva kikérte magát előbb, hogy fázik. Mire mi is kimásztunk a vízből a szigetre két felbontott kókuszdió várt ránk, amit Robi nyitott ki nekünk machetével, hogy ezzel kedveskedjen nekünk (mondom, hogy jó fej gyerek!) – persze előtte nem kérdezte meg, hogy bonthat-e machetével kókuszt, de miután láttuk a két kibontott ajándék kókuszt és azt is, hogy “a gyereknek” – csak így hívtuk – megvan mind a két karja és mind a tíz ujja, ezért végül semmiféle dorgálást nem kapott ezért, sőt később hagytuk, hogy kibontson mégegy kókuszt a kamerának. Amúgy ő azt jobban élvezte, amikor a már kibontott kókuszt minél kevesebb csapásból kettévághatta, ezt is hagytuk neki, mert ilyenkor két kézzel fogta a macsetét és a testétől fél méterre lévő kókuszra célzott vele, így nem sérthette meg magát. :)

Imádtuk, hogy ennyi kókusz van, és minden fürdés után alig vártuk, hogy csapra verhessünk újabb néhányat a szomjunk és éhünk oltása céljából :)

Miután lenyomtunk egy reggeli frizbi bajnokságot Robival, megkérdeztem, hogy nincs-e ötlete újabb timelapse témákhoz. Erre ő kitalálta, hogy csináljunk egy a kedvenc animációs filmje, a Kung Fu Panda után egy “Kung Fu Fighting”-ot, vagyis egy bunyós videót, amiben verekedést színészkedünk úgy, mint ahogyan az a videójátékokban is látszik, oldalnézetből. Zita volt a bíró, aki az első nap talált gyönyörű, óriási kagylóval indította a meccset, majd a végén ez volt Robi díja is, mert hát megbeszéltük, hogy ő lesz a győztes. Bunyó közben mondtam Robinak, hogy adjon egy BNP-t, vagyis egy Büdös Nagy Pofont, és ezt ő meg is tette, de nem csak játsziból, hanem igazából is levágott nekem egy sallert, amin aztán annyira nevetett, hogy ő maga is földre került – de ő a nevetéstől. :) (0:34)

A nagy bunyóra és nevetére pihentünk egyet, felmentünk a ház teraszára elringatni magunkat a függőágyakban (0:28). Nem tudom, miért, de nekem ez a videó a kedvencem, talán mert jó a szög, jól mutatja, micsoda csudajó helyen volt ez a kis házikónk a pálmaligetben. Ezt az idillt csak néha szakította meg egy-egy hangos puffanás, ami azt jelezte, hogy valahol a közelben vagy egy pálmafa levél, vagy egy érettebb, barna kókuszdió esett le a fákról. Ha utóbbi, az egyben jó hír is, mert a leesett kókuszt begyűjtve (erről nincs videónk, mert nem volt túl izgalmas, se látványos felvenni egy kókuszdiót a földről) a házunktól 20 méterre lévő karókhoz vonultunk vele, hogy először lefeszítsük a külső vastag, puha háncsot róla, majd kettéüssük a szilárd belsőt, hogy a lét kiöntve belőle lereszelhessük egy erre készült célszerszámmal a belsejéből a finom fehér húsát (1:06), amit később kókuszos rizshez, kásához, csokis pancakehez használtunk fel, vagy csak egyszerűen magában ettük. Előbbi videónál Zita volt az ügyes operatőr, és később Robi is bemutatta a tudományát (0:58), ami közben én pimaszul beültem figyelni a háttérbe, de csak addig, amíg el nem kezdett esni az eső. Ekkor fel kellett állnom hogy a székemmel tetőt képezve megóvjam a kamerát a víztől, mert ekkor nem volt rajta a vízálló tok. Robit egyébként egyszer sikerült befogni egy mosogatásra is, de amint látszik (0:30) nem végzett elég alapos munkát, Zitának többször is rá kellett szólnia, hogy “ezt még egyszer, még nem tiszta”, és Robi már alig várta, hogy befejezve ezt a szörnyen nehéz házimunkát utána mehessünk frizbizni. :)

31 ezer kilométer

Mint azt talán már írtam, ez az egy hét nekünk a szigeten egyfajta ünneplés is volt (na nem mintha nem lenne szinte minden egyes nap egy ünnep nekünk ezen az úton…), hiszen Dangrigába jövet, az esőben, a sötétedés előtt néhány perccel ért minket utól a 31 ezredik biciklizett kilométerünk Budapesttől számolva. Természetesen ott akkor nem volt alkalmas az idő és a hely az ünneplésre, ezért ott eszünkbe se jutott, de reméltük, hogy később lesz majd megfelelő hely és alkalom egy örömfotóra. És hát hol máshol, ha nem itt, egy ilyen csudaszép szigeten? Szóval elkészítettük a fotót, és mire végeztünk a szöveg kirakásával (1:36), addigra pont a nap is kisütött. :)

31000km – Ahogy kedves anyósom, Kati néni osztotta tovább Facebookon e képet: “Már csak 9 ezer van hátra!” :)

Amíg örömünket fényképeztük, egy nagyon érdekes dolog történt:

Az egyik kép még éles volt, a másik már szürke és életlen. Mikor a kamera lencséjére néztünk, ezt láttuk. Bepárásodott! Az ijedtségünk nem tartott soká, mikor láttuk hogy a másik fényképezőgép is párás lett belül csak az az LCD kijelzőjénél, akkor leesett a tantusz. Valószínűleg nagyon hirtelen egy nagyon éles váltás történt az időjárásban, mégpedig a levegő nedvességtartalmában. Ezt mi nem éreztük meg, de a kamerák belsejében lévő nedves levegő hirtelen kicsapódott bennük. De az is lehet, hogy csak a hirtelen napsütéstől. Mindegy is, a lényeg, hogy aztán gyorsan kiszáradtak.

Kisrákok műanyagpáncélban

Lent a lakószobák alatt a konyhában minden este hatalmas buli volt. Ez minket az alvásban nem zavart, ugyanis nem emberek, hanem kisrákok buliztak. Hajnalban több tucat rákot láttunk a sarkokban és a homok tele volt keresztbe-kasul nyomokkal. A rákok este voltak aktívabbak, valószínű a madarak miatt, és ugyanemiatt választották a helyszínt is, mint menedéket, hiszen a konyhába nehezen repülhettek be madarak (azért megtették, egyik nap kicsit meg is csócsálták a kenyereinket). Hogy mit csináltak pontosan a rákok, azt nem tudjuk, talán szociális életet éltek és/vagy a napközben elhullajtott morzsákat ették fel, nem tudjuk. Még asztalokra is képesek voltak felmászni, pedig egyikük-másikuknak egészen hatalmas csigaház volt a hátán, mint választott páncél.

Ez a rák egy nagynak számított a haverjai között

Némelyik kisrák nem csigaházat, hanem különöbző a tenger által idehordott műanyagdarabokat választott magának páncélnak. Ezt elsőre nagyon furcsának találtuk és Zita össze is szedett néhány csigát, hogy egy vödörbe helyezve őket a műanyagpáncélú rákokkal elősegítsen egy páncélcserét, de a rákoknak eszük ágában sem volt megválni a műanyagkupakoktól. Valószínű élvezik, hogy könnyű és erős páncéljuk van, amiben gyorsabban tudnak mozogni, mint a csigákban, ugyanakkora hasonló védelmet biztosít számukra.

Kisrák zöld műanyagkupakban

Egy kisrák, valami másik műanyagban

A rákokkal egyébként egy izgalmas versenyt is játszottunk, Zita ötletére felrajzoltunk a homokba egy három sávos versenypályát, aminek a végébe kókuszreszeléket szórtunk motiváció és jutalom gyanánt a rákoknak, majd mindenki választott magának egy-egy versenyzőt, aztán elindult a verseny! :) (0:39)

Vissza a cápákhoz és az állóképekhez

Végezetül jöjjön még néhány fotó a további vízalatti élményeinktől. Sajnos a cápák akkora rajban mint először már nem jöttek vissza többé, csak néhány pillanatra pillantottunk meg újra egy-egy kisebb példányt, így be kellett érnünk a rájákkal való úszásban és a különböző korallokban. De ez is nagyon szép volt, így panaszkodni egy percre sem jutott eszünkbe, minden percét nagyon élveztük a szigeten való létnek, még a déli és esti főzőcskézéseket is.

Kedvenc kókuszlelőhelyünk néhány vizre épített cabanával a háttérben

A sziget hátsó, déli részén, ahol sűrű volt a pálmaerdő

A sziget délnyugati oldalában van a szemétlerakó – az üvegeket és az egyéb újrahasznosítható dolgokat külön gyűjtik, de van egy olyan kupac is, amit később elégetnek – valószínű szombat esténként, amikor a hajó nincs a szigeten és csak azok a vendégek vannak ott, akik több hétre maradnak

A háromfős kajakunk, amit Beckyéktől kaptunk, az is nagyszerű játékszer volt és sok szép merülőhelyre eljuttatott minket

Víz alatti kert

Zita napozik, Robi horgászik, én a víz alatt felfedezek – totális boldogság! :)

Odalent egy másik, szintén csodaszép, teljesen más világ van, ahol mi csak vendégek vagyunk

Megvagy! Pár nappal ezelőtt egy másfajta növényen láttalak, szóval tuti, hogy valami élősködő vagy! :)

Christmas Tree Worm – rálökve a vizet azonnal behúzza magát és teljesen eltűnik a korall felszínéről

Ha süt a nap, odalent is szebbek a színek és a fények

Nem igazán lehetett betelni az odalenti látvánnyal – Zitával ellentétben (aki nagyon szeretne már újra palackkal merülni, csak hát az pénzbe kerül és nem olcsó) én ezért jobban szeretem a sznorkellinget – igaz, hogy itt csak a felszínen, vagy annak közelében tudunk nézelődni, de ha találunk valamit és az jól látható a felszínről, akkor addig csodálhatjuk és fotózhatjuk, ameddig csak jól esik, a pipán keresztül végtelenszer vehetünk levegőt, nem fogy el, mint Scuba Diving közben a palackból kb. 30-40 perc után.

Egy kajakozás végén, mikor fordulunk haza: “Ez jó volt!” :)

Ültettünk egy kókuszt, pontosabban Zita ültette. Körberakta kagylóval, talán még megtaláljátok majd – ha véletlenül a jövőben a szigeten járnátok, az Y elágazású dupla cabaná vizi járda előtt van (ugyanott ahol a 31 ezer kilométer tünnepeltük)

Cápát, mint már írtam, később csak ilyen távolból láttunk

Zita úszik egy rájával

Robi + rája szelfi :D Mondtam neki, hogy csináljunk ilyen képet is, mert rájás fotója sok embernek lehet, tele van velük az internet, de “én és a rája” forója kevésnek

Zita lőtte rólam ezt a sea weades arcképet – ez is mehetne igazolványképnek az iguanás mellé :)

Kishalak között

A tűzhallal

Ezen az utolsó merülésen észrevettük, hogy a lepényhal változtatja a színét, attól függően, hogy szürke homok felett, vagy zöldes növények felett úszik – elképesztő a természet! :)

Hát ennyi! :)

A szigeten november 30. és december 6. között voltunk, ebből az utolsó három nap történtek az itt feldolgozott örömök. :) Nagyon-nagyon jól éreztük magunkat ezen a héten, és mindenkinek csak ajánlani tudjuk a Glover Reef Resortot, ahol a resort ugyan enyhe túlzás, de ez nem baj, ez a sziget pont így tökéletes, ahogy van, ha “luxus” körülmények lennének rajta, az nem is nagyon illene bele a környezetbe. Így viszont a többi karib-tengeri szigethez képest töredékáron tölthetünk el itt egy hetet, és mint az elején már írtam, a tenger itt is gyönyörű, és az igazi élményekre itt éppúgy vagy talán még jobban megvannak a lehetőségek, mint máshol: lehet horgászni, kajakozni, búvárkodni (49 dollár egy merülés bérelt felszereléssel együtt, divemasterrel), vagy csak egyszerűen élvezni a környezetet, és pihenni. Az étteremben lehet ételeket is rendelni, tehát nem muszáj saját magunkra főzni, de mi ezt az utat választottuk, érthető okokból: nincs étel 10 dollár alatt az étteremben, hiszen mindent ki kell vinniük oda, viszont 4 doboz kaja, amit előtte a kínai Family Shopban vettünk, csak 130 dollár volt hármunkra és végül 2 doboznyit visszahoztunk belőle.

Én meg ismét utolértem a jelent az útinaplóval (gondolom kitaláltátok, hogy azóta visszatértünk a szigetről), ami határtalan boldogsággal tölt el! :) Minden le van írva, jöhetnek az új élmények: Még egy kicsit körbenézünk Dangrigában, talán írok még egy Origo cikket is, aztán holnap vagy holnap után indulunk PG-be, két nap a bringával oda, onnan pedig hajóval fogunk átmenni Guatemalába. Karácsony valószínű Guatemalavárosban, vagy valahol El Salvadorban fog érni minket. :)

Ugyanott írom ezeket a sorokat, mint a legutóbbiakat. Vagyis Epy szobájából, Santa Familiaból. Közben sok minden történt, eltelt ha jól számolom 6 nap, és megjártuk Florest és Tikalt Guatemalában, az utazásunk 32. országában. Ezekről az élményekről egy Origo cikket is írtam, ezért most csak azokra a dolgokra fogok itt kitérni a blogon, ami oda nem fért be.

Reggel Santa Familiaban

Szóval elindultunk innen másnap reggel, vissza San Ignacioba. Sokat gondolkodtam, hogy a hosszabb, 10km-es, de biciklivel még járatlan, számunkra ismeretlen, és 5km-en saras földúton menjünk, vagy a rövidebb, de ismert, 3km-es úton, keresztül a függőhídon, amit ismerünk ugyan, de attól még egy icipicit rizikós. Végül úgy döntöttünk, hogy az ismert utat választjuk, lekanyarodtunk a függőhídhoz.

A motoros nem akarta, hogy videóra vegyük, ezért nincs róla felvétel – Talán attól félt, hogy főszereplője lesz az “Epic Fail” videók egyikének a Youtube-on… :)

A híd alja majdnem a vizet érte, sőt amikor előttünk átment rajta egy motoros, az bele is ért a vízbe, és abban gázolt át, ugyanis a híd megsüllyedt. Ennek a fele sem tréfa! De azért megnéztük, először ketten rásétáltunk Zitával, két nehéz hátsótáskával. Mi is beértünk a vízbe a híddal, de csak éppen annyit, hogy vizes lett a cipőnk alja.

Lecsekkoltuk, kibírt minket is a híd

Ha a motoros át tudott jönni a miénknél sokkalta nehezebb bringájával, úgy hogy nálunk sokkal jobban, 15cm-re is belesüllyedt a vízbe, akkor mi is jók leszünk – gondoltuk, és elindultunk.

Nem volt gond a biciklikkel, szépen lassan, óvatosan átvittük őket, csak egyszer csúsztam el, még a híd legelején, ahol egy kicsit oldalra is lejtett, jól bevertem a hónaljamat a korlátba, de ezen kívül nem történt baj. Az útleveleinket azért külön vittük át, a biciklik nélkül, mert éreztük, hogy ez most neccesebb szitu. A túloldalt a sár sem volt nagy gond, csak egy-két rövidebb szakaszon kellett leszállni óvatosan tolni, különben tudtunk biciklizni.

Ez a földút még nem volt gázos…

A délelőtt, és még egy kicsit a délután eleje is San Ignacioban telt, ügyes-bajos dolgaink intézésével, amelyekre most had ne térjük ki, nem akarok velük untatni senkit.

San Ignacio és a határfalu között

A városból kifelé menet, hogy hogy ne legyen egyszerű az indulás, egy-két rohadt meredek utcán kellett feltolnunk, aztán pedig a főútra kiérve még az is egy szép nagy emelkedőbe kezdett. A határfaluban bementünk egy kínaiba és rendeltünk négy adag chicken chowmeint, kettőt ott fogyasztásra, kettőt pedig elvitelre. Ez hiba volt, akkora adagokat adtak 6 dollárért (700 forint), hogy igazából kettő is bőven elég lett volna. Így viszont akkora adag kajával érkeztünk meg az új országba, amiről úgy gondoltuk, sosem fogjuk megenni.

A határon nem volt gond, de én olyan bugos voltam a szuper késői indulásunk és a nap nehézségei miatt, hogy el is felejtettem fényképezni, ahogyan belépünk az új országba. A belizei kilépésnél, ha jól emlékszem fejenként 75 dollár kilépési díjat, a Guatemalába való érkezéskor pedig 20 quetzalt kellett fizetnünk. Egy quetzal 35 forint, a belizei dollár pedig pontosan az amerikai fele. Egyébként erről az érdekes nevű guatemalai pénzről majd írva lesz még sok érdekesség az Origo cikkben! ;)

Guatemala fővárosa Guatemalaváros! :)

Az új országban gyönyörű, makulátlan minőségű, széles aszfalt köszöntött minket – és egy emelkedő! :)

Nem is tudom, mennyit, talán 10km-t haladhattunk, amikor már nagyon közel volt a naplemente, ezért lekanyarodtunk a főútról, hogy elérjünk egy tőle 3km-re lévő falut. Az eső szemerkélt, és hát az elmúlt napokban is sokat esett, ezért az odavezető földút alaposan fel volt ázva. Talán 20 percbe is beletelt megtenni ezt a távot, és mire odaértünk, nyakig sárosak lettünk. Na jó, ez túlzás, mert mi nem, csak a biciklik, de azok szegények nagyon. A faluban egyből megpillantottunk egy templomot, aminek az udvarkapuja nyitva volt, és bent embereket is láttunk. Itt meg kell jegyeznem, hogy ha nincs velem Zita, akkor én itt magamtól továbbmentem volna, mert még mindig bugos voltam, és ugye rossz kedvében az ember nem veszi észre a jó lehetőségeket, vagy legalábbis nem hiszi el, nem meri, nem tudja kihasználni őket. Viszont Zita pozitívabb volt, és így bementünk, beköszöntünk, és elmondtuk, kik vagyunk, mik vagyunk, és mit szeretnénk: egy tetőt. :) Ez a tető az udvar oldalában lévő iskolaépület egyik tanterme volt, ahol nagy örömmel megengedték, hogy maradhatunk egy éjszakát.

Az iyenkor szokásos térkép, ország és fényképmutogatás :) – mert annyira jól azért még mindig nem beszélünk spanyolul…

Függőágy a kisgyermeknek – így ringatni is ék egyszerű – és szép nagy lengése is van a gyereknek, nem is értettem, hogy bírta, akkorákat lengett

A pap és családja – 9 gyermeke van, a legnagyobb 20, a legkisebb 1,5 éves – és valóban nem katolikus papról van szó :)

Az este nyugisan telt, olvastunk, játszottunk a telefonon és én úgy éreztem, korai még leülni naplót írni, nem történt annyi ezen a napon, ami megérne egy fejezetet. Közben a templomban elkezdődött egy mise, ami számomra nagyon furcsa volt. Először zenéltek és énekeltek, utóbbit eléggé hamisan, de nagy szívvel, aztán pedig mindenki kántált valamit, ami csak úgy jött a szívéből, amolyan spontán, de vagy fél óráig, és többen egyszerre – van ennek a misefajtának valami neve, amit Zita akkor el is mondott nekem, de elfelejtettem és most meg már alszik, mikor ezt írom, ezért nem keltem fel.

Így aludtunk az iskolateremben :)

Reggel a bicikli – akkor azt hittük, ez nagyon saras…

A templom a fiatalabbik középső 4 gyerekkel :)

Kifelé menet vissza a főútra maga volt a pokol, most még sokkal rosszabb volt az út, és emelkedett is, nagyon megszenvedtünk és a bringák még az eddiginél is sokkal sárosabbak lettek.

A kép nem adja vissza igazán jól – persze rosszabb is lehetett volna, ha például tengelyig süllyedünk a sárban :)

Asszem van egy kis belvíz az országban :)

:I

Az első helyen, ahol reméltünk slagos vizet, megálltunk, hogy lemossuk a bringákat. Víz végül csak vödörben volt, de feláldoztuk az egyik műanyagpalackot, és abból spricceltük le a bringákról a sarat. – Közben a boltban megfigyeltük, hogy itt Guatemalában is kapni egy használatra elengendő kiszerelésben a samponokat, pont mint az indiai szubkontinesen. Valószínű itt is nagy a szegénység…

Malaccsalád az úton

A nap elején volt egy “szívritumuszavar” a oldalnézeti metszetében az útvonalunknak, vagyis kb. egy kilométeren belül felvettünk 200 méter szintet. Ezt csak tolva bírtuk abszolválni, de legalább így is rövid volt :)

És a tetején jött a pokol! Eltűnt alólunk az út, azt se láttuk, meddig tart a saras szakasz, amíg el nem készítettem a 16x zoommal ezt a fényképet, amin már láttuk, hogy ott a távolban (3km-re) újrakezdődik az aszfalt. Ez erővel töltött el minket, de hiába, mert közben az út meg dagonyával a sárhányóinkat…

Minden eddiginél brutálisabban sarasak lettek a bringák ráadásul ez valami agyagos sár volt, tapadt. Ezért mostuk le a bringákat? Mi jön még? :)

Más csak a tűzhely fűtéséért szenved annyit, mint mi…

Megebédeltünk egy kellemes helyen, aranyos cirmoscicával játszottunk, aztán továbbindultunk, és ekkor történt, hogy Zita egyszercsak hátraszólt nekem, hogy nem tud váltani. Ja, de tud… De nem tud… Csak az egyik irányba… Na állj meg asszony, mert ezt meg kell nézni!

És megnéztük! Elszakadt az egyik váltóbowden. Amikor Mexikóban le kellett cserélni az egészet, azt nem éppen ideális körülmények között sikerült megtenni, ezért a bowdenek túlontúl hosszúak lettek, és a bowdenfeszítő az alsó dobozba túl lazán futott be, valószínűleg most bejutott mellette egy kis sár és kavics a fekete dobozba, aminek a belsejében a bowdenek befutnak egy kis dobba, és ez kikezdte az egészet…

A dobból ráadásul csak szemöldökcsipesszel tudtam kiszedni apró darabonként a beleszakadt bowdent

Hamar beláttuk, hogy az út szélén nem tudjuk megszerelni, mert nem csak, hogy nem volt hozzá szerszámunk szépen elvágni a bowdent, hanem csak mocsár volt az út szélén, így veszélyes is volt ott matatnunk. Ezért azt találtuk ki, hogy visszatekerünk 2km-t az ebédlőhelyhez, és ott helyünk is lesz szerelni, meg talán valami szerszámot is tudunk majd kérni a bowden pontos méretrevágásához.

Az ebédlős férfi először egy csípőfogó résszel is bíró szorítófogóval és egy kalapáccsal jött ki, ezek együtt nem működtek elég jól – tesztelni az első fékbowden maradék, kb. 1 méterrel túllógó, feltekert részén tesztelünk, tudtam hogy valamire még egyszer jó lesz! -, majd egyszer csak felgyulladt nála a villanykörbe, és felkiáltott: “Áááá, Machete!” – erre mi csak néztünk, hogy ez megbolondult, hogyan vághatna el szépen egy bozótvágókés egy rozsdamentes acélsodronyt?! De neki volt igaza, hiába én csak egy kocka informatikus vagyok, ezek a vidéki emberek nagyszerű találékonysággal és gyakorlati érzékkel rendelkeznek, sokkal jobbal, mint én. :)

Tökéletesre sikerült a vágás, amit egyébként az elszakadt fékbowden végén hajtottunk végre. Így viszont túl rövid lett a két bowden együtt, és le kellett vágnunk a bowdenházból is. Sajnos ez a becslésem félresikerült, és még így is rövid maradt a bowden, de ez csak annyiban nyilvánult meg, hogy Zitának a szokásos 14 sebességéból most így csak 13-at ér el a Rohloff agyváltóban. Ezt úgy állítottam be neki, hogy a hiányzó egy sebesség a legnehezebb legyen, ami ugye nem olyan nagy gáz, elvégre ritkán száguldozunk. Később majd levágok neki még egy kicsit a bowdenházból, pontosabban csak letekerek belőle, mert az is csak egy fémspirál, és ha ugyes vagyok, nem kell kihúznom belőle a bowdent, mert ahhoz szét kéne megint bontani az egészet a kis dobig és újravágni, azt meg már nem kéne, mert lassan elfogy neki az egész bowden és túl rövid lesz.

Ha már szétszedtük és megjavítottuk, természetesen meg is pucoltuk – most valószínűleg ez a legtisztább része az egész biciklinek :)

Most szép feszes a bowdenfeszítő, remélhetőleg így már nem jut be semmi a dobhoz, hogy kikezdje a bowdent

Cuki guatemalai gyerekek játékgitárral :)

Szerelés közben többször úgy gondoltam, hogy már nem lesz értelme megpróbálnunk eljutni ezen a napon Floresig, mert nem marad rá elég időnk, de végül mikor elindultunk, hátszelet kaphattunk, mert úgy megiramodtunk, hogy újra remény kelt bennem – talán mégis meg tudjuk csinálni naplemente előtt a maradék 53km-t! :)

Falu a közelben :)

Megcsináltuk! :) Igaz, a végén picit ránksötétedett, de ez inkább már csak akkor volt, mikor az utcában kerestük bent a városban, a szigeten, hogy hová is kell mennünk. Sikerült Julioék szállója előtt 20 méterre, a szomszédos szállodába bemenni, és onnan felhívni őt, hogy hová is kell mennünk :)

Julio nem is volt otthon, és mi teljesen megzavarodtunk, mert azt hittük, egy családhoz kerülünk, de eközben Julio testvére fogadott minket egy Los Estudiantes nevű szálloda recepcióján, és mikor elmondtuk, hogy kik vagyunk, és hogy Couchsurfing, egy szobakulcsot, WC-papírt, és két zacskós sampont adott, majd megmutatta a szállodaszobánkat, amitől teljesen zavarba jöttünk. Most fizetnünk kell majd a Couchsurfingért? …és ha igen, mennyit? Hamarosan Julio is előkerült, és a félreértések elkerülése végett én rögtön rá is kérdeztem mindenre, és megnyugtatott, hogy ez a Couchsurfing nekünk ingyen van, és egyébként ők is itt laknak az emeleten, és a szobában amúgy nem lakna senki, amíg itt vagyunk, úgyhogy nem okozunk neki veszteséget. :) Így már minden oké. :)

Na, ami most jön, az egy oltári sztori! :) Szóval ülünk Zitával a szobánk előtt a teraszon a netbookkal, és élvezzük, hogy újra van internetünk, olvassuk az új e-mailjeinket. Ekkor jön egy fazon, aki megáll előttünk a lépcsőn, és pár másodpercig csak megdermedve bámul ránk leesett állal, majd még mindig ledöbbenve, de már mosolyogva is így szól hozzám magyarul: “Nem ismersz meg?!?” – Ekkor a ledöbbenés átült az én arcomra is, némi zavarral egyben, mert bizony nem tudtam, kit kéne megismernem a kissé hippis, izzadt arc mögött. De ő máris megszakította zavarom, mert bemutatkozott: “Momó vagyok!” – egy másodpercig talán így is beletartott, de régi emlékeim közül előkerült egy ilyen nevű ARAK-os tájfutó, és még egy konkrét élmény is, hogy egyszer a Bakonyban, ahol már Zita is ott volt, egy négy napos derbin ő lett a győztes, és mivel utolsó nap az időkiegyenlítésben befogott Bander, aztán elbénáztunk egy pontot és befogott minket Allwinger Hedwig is, így a végére én már le is csúsztam arról a dobogóról, aminek ő állt a legfelső fokán. Ezen kívül még annyi emlékem volt róla, hogy a bátyám sokat mondta, hogy ő rengeteget utazik és túrákat is vezet, pl. Novai Gyurival is mentek az Aconcaguára, de fagyásveszély miatt végül visszafordultak a csúcs előtt. A vicces az, hogy a bátyám még noszogatott is indulás előtt, hogy kérdezgessek Momótól, mert sokfelé járt a világban, és biztos tud majd segíteni nekünk, de ezek a kérdéseim végül mind elmaradtak, mert az indulás előtti hónapok egyszerűen annyira sűrűek voltak, hogy kérdezni nem volt időm, vagy ha volt is, azok akkor még nem távoli országokra vonatkozó kérdések voltak. De most itt volt a szemünk előtt Momó, egy igen távoli országban, és így végre személyesen is kérdezhettem tőle. Persze ezek a kérdések most nem abban merültek ki, hogy “Te figyelj, milyen lesz Honduras, mit érdemes ott megnézni?”, hiszen az ilyesmi ráér később is, e-mailben. Előbb azt bogoztuk ki, hogy micsoda mázli ez az egész, hogy találkoztunk. Momó a hazaiaknak nem mondta el, merre is jár pontosan a világban, pedig épp azelőtt küldött el egy Stravas Velencei-hegységbeli rekordról egy levelet a bátyámnak és még néhány hazai futóbolond havernak, mielőtt feljött az erkélyre, hogy találkozzon velünk. Egész pontosan az ott száradó pólójáért jött fel, amit azért tett ki az első emeletre, mert a szálloda udvara olyan keskeny, hogy oda alig süt be a nap. Mi pedig csak azért ültünk ide ki, mert csak itt kint volt asztal és szék – ha lett volna a szobánkban is asztal és szék és ott ülünk le netezni, vagy ha picit nagyobb lett volna a szálló udvara, akkor nem találkozunk össze. Ha épp másik városban vannak, vagy másik országban, vagy csak a szemközti szállóban, akkor nem találkozunk össze. Ha mi feladjuk a küzdelmet az idővel a bowdenszakadás után, vagy ha csak egy nappal előbb, vagy később érkezünk, akkor valószínű nem találkozunk. Elképesztő nagy szerencse (?) kellett ahhoz, hogy ez összejöjjön.

Akit a képen láttok velem, ő Momó, az ARAK-os tájfutó, sifutó oktató, túravezető, életművész, vagy akármi, ami lenni akar, inkább ne ragasszunk rá több címkét :) – ezt a képet rögvest el is küldtem bátyámnak, aki reggel azzal válaszolt, hogy megy és vesz lottót, mert az ötösre több esély van, mint erre a találkozásra :)

Egy gyors zuhanyzás után folytattuk a lelkes beszélgetést, közben kimentünk még a maleconra is, hogy együnk, de javarészt a szobánk előtti kis asztalnál ültünk, egészen éjfélig. Momó annyi mindent csinál az életében, ami az én szememben írtó vagány és remek dolog, hogy rögtön arról kezdtem faggatni, hogy ez az egész hogyan jött, hogyan indult neki. Magashegyi terhelésből írta a diplomamunkáját, ami annyira sikeres lett, hogy ezt aztán tovább is vitte, egy komolyabb expedíció alatt a hegymászótársak mind mérési alanyok voltak, és ezzel az egésszel edzőtáborba is kijutott az akkori olimpiai atlétika csapat segítőjeként, eljutott az USA-ba is, megtanult angolul, és bekeveredett egy olyan közegbe és olyan kapcsolatokat szerzett, ami lehetővé tette neki azt, hogy kibontakozzon, és azt csinálja, amit szeret. Mindezt miért? Mert ügyesen, szorgalmas csinálta azt, amit szeretett, és így egyben szenvedéllyel és jól is. Mikor emlegettük, hogy jártunk Arizonába Flagstaff környékén, ahol a sok sportoló magashegyi edzőtáborozik, ő is elmesélt párat az ottani élményeiből és egyetértett abban, hogy valóban 2100 méter az az ideális magasság (Momó utólagos korrekciója: “ez inkább egy tartomány 1800-2500m között, bár az afrikaiak ugye a Rift völgyben ennél magasabban edzenek, szóval valahol ez a fenti érték fehéremberre értendő”), ahol jó ez a fajta legális vérdopping, hiszen a vérben lévő oxigént szállító vörösvérsejtek úgy elszaporodnak a ritka levegő miatt, hogy azok még napokkal, vagy akár hetekkel később is nagy pluszot jelentek a sportban, még akkor is, ha közben visszatértünk a levegő- és oxigéndús tengerszintre. Ugyanakkor 2100m felett már olyan ritka a levegő, hogy a test nem képes érdemi edzésmunkát végezni, ezért ez az ideális magasság. Gondolkodtam, hogy Magyarország környékén hol van ilyen hely, de csak a Sas Út jutott akkor eszembe a Tátrában, ahol talán még szállás is van a lanovka tetején a Kasprowy-n, pedig hát ott van tőlünk nyugatra az Alpok is, és azt hirtelen nem is tudom, Erdélyben nincsenek-e ilyen magas helyek?

A Momó-sztoriba itt most nem mennék bele jobban. Legyen elég annyi, hogy szerintem még fogok vele egyszer egy nagyszerű riportot készíteni az Utazási Rovatba! ;) Többet amúgy sem biztos, hogy elárulhatok, és bármennyire is próbálnám visszaadni az este és a beszélgetés hangulatát, úgysem sikerülne. Volt sok érdekes szó a bennünk lévő harcgépről, az örökké küzdő egóról, amelyet, ha sikerül alapjáratra állítani valahogy ideig óráig, akkor azalatt nagyon jó felismerések érhetik az embert, ami még mindig csak félsiker a boldogsághoz, mert ezután jön az a rész, hogy mindezzel mit kezdünk, és ezen élményekkel gazdagodva hogyan próbáljuk meg jobb irányba terelni az életünket. Mert szinte az összes problémánkat az egónk teremti.

Momó a barátnőjével, a svéd Annával volt, aki sajnos hamar kidőlt, mert Momóék három napja nem aludtak, amikor találkoztunk velük…

Az egó kapcsán érdekes volt az is, ahogyan Momó bemutatta a barátnőjének a mi utazásunkat, és ahogy én erre reagáltam: “Rengeteg országban jártak, végig bringával, már 3 éve, tiszta őrület, baromi jó, amit csinálnak, óriási!” – “Ugyan, erre bárki képes, ha elfáradunk, megállunk és pihenünk, nincs ebben semmi óriási varázslat, sokan csinálják, amit mi, talán százan is vannak a világban jelenleg hasonló túrán, mint a miénk…” – válaszoltam rá, és valóban, mindkettőnknek igaza volt. Beszélgettünk az irigységről is, hogy miért van az, hogy én (és Zita is mondta, hogy néha ő is érez hasonlóan), aki élménymilliárdos, meglátok egy szép fotót, valami gyönyörű helyről, valami nagyszerű élményről, és elfog az irigység, amivel párhuzamosan még hülyének is érzem magam, hiszen ha valakinek, nekünk nem lenne szabad ilyet érezni, de mégis. Erre Momó azt mondta, hogy azért, mert mi igazán értjük, igazán át tudjuk érezni, hogy az ott, akkor, abban a való pillanatban milyen nagyszerű lehetett, mert nekünk is sok ilyen pillanatunk van, de az egó nyughatatlan – egy harcgép, ahogy ő nevezte. Az, hogy a fenti párbeszédet hogyan kapcsoltuk később össze az egóval, már nem is tudom, de talán egyszer majd újra kibogozzuk, ha újra sikerül találkozni Momóval. Elvégre megint egy országban vagyunk. :) Mert ők másnap átjöttek ide Belizebe, mi pedig maradtunk még pár napot ott Flores környékén, mielőtt visszatértünk. Mikor Momótól elbúcsúztunk, Zita megjegyezte nekem, hogy “Nem is tudtam, hogy a bátyádnak ilyen spirituális barátai vannak!” – amire én azt válaszoltam, hogy valószínű Zoli (a bátyám) se tudja, mert Momó egy igazi világvándor, nem sokkal több időt tölt el odahaza, mint mi az elmúlt 3 évben. Egy-egy szezonra ugyan mindig Skandináviában van a sífutás miatt, de közben már legújabban felfedező expedíciós túrákat is vezet, ami azt jelenti, hogy olyan helyre mennek, ahol előtte még senki nem járt, vagy olyan kutatások végeznek amelyet előtte úgy / ott / abban a formában még senki. Ez valljuk be, baromi izgalmas lehet, és Momónak tényleg irigylésreméltó élete van, amiből biztos, hogy sokan mi is tanulhatnánk, úgyhogy én már alig várom, hogy elkészíthessem vele azt a riportot. :) Ezért most legyen is elég ennyi, és haladjunk végre kicsit a történtekkel is. :)

Azért esett pár szó Bolíviáról és Guatemaláról is, és szerencsénkre a végén még azt is szóba került, hogy mikor volt utoljára otthon Magyarországon, és mikor lesz legközelebb. Így egy az eddigieknél kisebb, de számunkra éppoly fontos (és nehéz… :D) szeretetcsomagtól megszabadultunk, és Momóék által hazakerül december 11-én, nekünk pedig már Flores óta nem kell tovább cipelnünk a maja kalendárokat és egyéb csecsebecséket. Juhééé! :)

Másnap reggel gyalogszerrel felfedeztük Flores szigetén, amit kb. 20 perc alatt körbe lehet járni. Ha az összes utcát be akarjuk járni, akkor talán egy órába is beletelik. :)

Ebben az utcában laktunk

Jó, hogy nem ebben az utcában… :) Este a hosszú nap végén nem lett volna finom még macskakövezni is, ráadásul fölfelé

Karácsonyfa pálmafával a főtéren… :) Mellesleg november közepén

A szigetre délről egy töltésen keresztül lehet behajtani, de északra sincs messze a part

A szomszéd sziget – Floresen már nem fért el ez az óriási antenna, vagy csak nem mutatott jól, ezért szegény szomszédok kapták?

Hajóval is meg lehet közelíteni Flores szigetét, elvégre az olyan romantikus – és újabb megélhetési forrásokat jelent az amúgy nagyon turistás város környékén

A város a déli partról

A Floresre vezető egyetlen út, a töltés a tavon

Tényleg szép, na, joggal lett népszerű a turisták körében

Julio kisfia a szálloda udvarán játszik – a lépcsőn maja írás :)

Zita és Julio a szobafestés terveit beszélik meg – Kb. ugyanitt állt Momó előző este, mikor megpillantott minket ennél az asztalnál.

Most, hogy így jobban belegondolok, nem is tudom, hogy találkoztunk-e már olyan emberrel ezen utazás során, akit már indulás előtt is ismertünk? Zita Johnny-val, velük nem csak, hogy találkoztunk, hanem az előző Karácsonyt és két hetet töltöttünk náluk. Kezdetben ott volt Dani és még néhányan Magyarországon, köztük az édesapám, de ez nem igazán számít, mert az az út legeleje volt. De azóta…? Most hirtelen nem jut eszembe senki. Pedig több tucat magyarral találkoztunk ezen az úton, de egyiküket sem ismertük előtte. Ez azért elég érdekes, nem? :) Elindulunk körbeutazni a világot, odavagyunk 4 évig, és közben nem csak, hogy világot és más kultúrákat, embereket ismerünk meg, hanem rengeteg olyan honfitársunkat is, akit előtte nem ismertünk. Hogy őszinte legyek, valószínű Momóval sem beszélgettünk volna soha sokkal többről annál, hogy ki hogyan, merre ment a nyolcas pontról a kilencesre. Jó ez az utazás. Lehet, hogy sokan képesek lennének rá, de én személy szerint nagyon örülök, hogy elindultunk, és hogy úton vagyunk, és bár néha szerénykedem, amikor mások hájpolnak minket, de azért közben én is tudom, hogy ez hatalmas dolog nekünk. Ha hazaértünk, azután is máshogy fogunk élni. A futás és a régi barátok megmaradnak, ezek most is nagyon hiányoznak, de sok új dolgot viszünk majd be az életünkbe.

Jut eszembe, mikor utoljára csuktam le a netbookot Floresben, eltört a bal oldalt a képernyője és a teste közötti csatlakozási pont, most kb. egy fokban ferdén áll a képernyő és nem csak kinyitva, hanem akkor is, ha lecsukom. Bizgerálni nem merem, mert félek csak rosszabb lesz, a webkamera és a mikrofon kb. egy hete szállt el, és állandóan pittyeg, hogy új USB eszköz csatlakozott fel vagy le, persze közben nem, csak valami érintkezési hibás odabent. És a hátsókerekem is úgy csúszkál már, ahogy soha eddig, úgyhogy gyorsan írok is egy levelet az angyalkáknak, elvégre közeleg a Karácsony! :)

Kedves Angyalka!

Légyszi küldjél nekünk egy barátot, aki Karácsony környékén jár majd az USA-ban, és tud nekünk hozni, mondjuk Guatemalavárosba egyet abból a 250 dolláros Lenovo netbookból, amit annyira dícsérnek. Nem kell drágább, se nagyobb, csak legyen meg időben, hogy ezt a régi hűséges masinát, még haza tudjuk küldeni, mielőtt összeroskad, és le tudjuk tenni egy asztalra végleg, ahonnan aztán nem mozgatjuk többé, hanem rákötünk valami régi külső monitort, meg egy USB-s billentyűzetet, hogy még sokáig használhassuk/használhassák mások, pl. a leendő Couchsurfinges vendégszobánkban, a leendő vendégeink. Megszolgálta már ez a masina, a három év és három hónap alatt, mióta kézhezkaptuk Örményországban, több, mint 80 cikket írtam rajta, ezzel többszörösen megkeresve az árát (78 ezer forint, ha jól emlékszem), arról nem is beszélve, hogy valószínű a 400+ blogbejegyzés is (remélem) sokaknak örömet okozott. Az utódjára is éppígy fogok vigyázni, vagy még jobban, és azon leszek, hogy az is nagyon hamar visszahozza az árát! ;)

Még egy dolog, ami fontos lenne, hogy biztonságban tovább tudjam gurulni a maradék 9 ezer kilométert: jól jönne egy utolsó pár Schwalbe Marathon Plus 1.75×26-os gumikülső. Ezekkel már hazáig el tudnék gurulni, hiszen ezek 10 ezer kilométert is kibírnak. De tudod mit, ezt majd megrendelem ebayen, csak egy önzetlen jóbarátot küldj, aki megveszi nekünk az e téren olcsó USA-ban a netbookot, és elhozza nekünk postaköltség, idegeskedés és vámköltség nélkül. Errefelé sunyi mókusok laknak a postahivatalokban, és ha nem is nyúlják le a csomagot, még csak eztán jönnek a gonosz vámosok, akik a külföldit dúsgazdagnak nézik és mindenre hatalmas csúnya vámokat tesznek, és nem érdekli őket, hogy én utána kiviszem a cuccot az országukból. Azért nem kérem, hogy közvetlen Te hozd, mert kicsit össze is zavarodottan bevallom, mivel nekik ott fent az USA-ban valami Mikulásféle fazon viszi ki az ajándékokat és nem Te. Ő meg kicsit kövérkés, és fancy rénszarvasos szánon jár nagy puttonnyal, ami tiszta gáz, és most elképzeltem szegényt, amint lekapcsolnák a vámosok, hát az tuti nagy fogás lenne nekik, durván lehúznák az öreget, ha meglátnák a szerkóját meg a puttonyát tele drága nyugati szajréval… Ezt pedig nem szeretném, hogy megtörténjen, szóval küldjél csak egy barátot, aki segít ez ügyben, semmi többet nem kérek! Küldhetsz kettőt is, a másik lehet magyar, aki hazautazik Guatemalavárosból és rögtön haza tudja vinni a régi netbookot! Ez az, küldj egy magyar barátot, aki Karácsony környékén utazik az USA-ból Guatemalavárosba, és onnan haza Magyarországra! Igen, ez lenne a legjobb! :) Ígérem, ha ezt megkapom, a következő Karácsonyt már otthon töltjük a családunkkal, és soha többé nem kérek magamnak semmit Karácsonyra! :) Igazából ezeket is csak azért kérem, hogy tovább tudjam csinálni, amit szeretek: írni, és biciklizni. Köszönöm, üdv, Árpi

Az Angyalkát nyugodtan magatokra vehetitek, ugyanis Ti vagytok az angyalka, olyan értelemben, hogy ezen holmik ára ki fog jönni a naptárak hasznából. ;) Szóval köszönöm, köszönjük Nektek, hogy rendeltetek tőlünk, reméljük örömötöket fogjátok lelni benne, és kicsit továbbad majd Nektek abból a rengeteg élményből és inspirációból, amit mi ettől az úttól kapunk és ami által megszülethettek maguk a fotónaptárak is! Mikor ezt írom, már mennek felettük a nyomdagépek, és mikor olvasni fogjátok, valószínű már átvevőhelyeken várnak rátok a példányok! :) (december másodika, keddtől)

No, de nagyon elkalandoztam. Közben már egy másik helyről fejezem be, gyorsan: Floresben lebetegedtem, lázam is volt aztán hasmenés, kicsit meg is ijedtünk, hogy nem dengue-e, de nem az volt, gyorsan átment rajtam és már elmúlt. De emiatt busszal jöttünk vissza Belizebe.

Ha a guatemalai Floresben jártok, látogassátok meg a Los Estudiantes Hotelt, és Julio családját!

…és lakjatok az első emeleti 7-es szobában, Zita egy szép magyar mintát festett fel a falra, a különbség csak annyi a tévés népmesék elején látott verziótól, hogy ezen egy quetzalmadár ül. :) Quetzalmadarakról majd az Origo cikkben szólok, már kaptam is fülest, hogy jövőhét elején lesz publikálva.

Bicikliztünk 39 és 88km-t, történt 2014.XI.20-25., megírva 25, és 27-én.

Tikalról időközben megjelent a cikkünk, amelyet itt olvashattok el: Miért hagyták el Yavin negyedik holdját a maják?