1600m fölfelé!

Tatopaniból korán indultunk tovább, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk ezen a napon. Konkrétan 18km és 1600m szintemelkedés, mindez a teljes menetfelszerelésünkkel, teli hátizsákokkal, hiszen nem csillagtúrára indultunk, hanem tovább az úton, ma Gorephani-ig, majd holnap hajnalban fel a Poon Hill-re, onnan vissza Ghorepani-ba, majd onnan le Nayapulba, ahol végetér a móka. Ez volt a terv, ennek vágtunk neki ezen a reggelen. Csak pár kilométert haladtunk a Kali Gandaki völgyében a dzsip úton, aztán végetért a könnyed séta, és két függőhídon átkeltünk a völgy túloldalára, ahol egy meredek, saras úton találtuk magunkat fölfelé kaptatni, végtelen hosszan… Lassan, de faltuk a szintet, és haladtunk fölfelé, bár ekkor még nem nagyon mertük számolni, milyen sok van még hátra. Útközben néhány falut kereszteztünk, és vagy kellemes erdőben, vagy földteraszok között vitt az út ezek között a falvak között. A földeken megint láttunk vízi bivalyokkal elárasztott földteraszt szántó férfit, és a valamilyen búzafélét betakarító nőket is. Aztán egy sármedencében boldog, fürdőző vízi bivalyokat is láttunk, szinte az egész kis pocsolyát ellepték, lehetett látni, ahogy lejjebb ereszkedik a vízszint, ahogy az egyikőjük elhagyta az élményfürdőt. :)

Ahogy följebb értünk, úgy lett egyre több az erdő, és ez számunkra kellemesebbé tette a sétát. Volt, hogy egy faluban csak azért kellett a lépcsőn felmászni a gerincre, és nem megkerülni azt a széles szekérúton, hogy fent az ACAP ellenőrzőpontnál pecsétet kapjunk, és regisztráljanak minket. Viszont itt legalább láthattunk egy kimutatást az előző három évről, méghozzá arról, hogy országokra bontva milyen nemzetiségű kirándulók jártak erre. Magyarok 10, 26 és 11 fős számban voltak jelen az elmúlt években. Hát nem vagyunk egy a Himalájában kiránduló nemzet, azt meg kell hagyni! :) Persze erre meg is van az okunk, a magyar nem éppen a legjobban eleresztett nép anyagilag, és sokan sem vagyunk. Utóbbi dolognak egyébként megvannak a szépségei, és erre most kezdek csak rájönni igazán ezen az úton, na de erről majd egyszer később.

A checkpost után már igazán kezdtünk megfáradni, ezért egy ebédelő hely után kutattunk, de sajnos sokáig hiába. Viszont ez a szakasz sem telt el esemény nélkül, egy út menti kis kertben kecskéket láttunk, amik vidáman szaladgáltak és ugrabugráltak a fűben, ezért gyorsan videót is kapcsoltam:

Nézzétek a kiskecske fülét! Minek neki akkora? :) Lehet, hogy a kecskéknél a fül egy olyan testrész, ami a születés után már nem növekszik tovább, hanem rögtön eredeti méretében lóg le az állat vicces fejének két oldalán? Akárhogy is, ezek a kecskék igen mókás kinézetű állatok. Annyira idétlenül tudnak bámulni, hogy az már jó! :) El is döntöttük, hogy ha egyszer valamikor odajutunk, hogy állatot szeretnénk, akkor kutya, macska és fűnyíró helyett inkább kecskénk lesz majd! :) Persze tudom, ez nem ilyen egyszerű, mert télen is ennie kell, meg akkor is, amikor mi hetekre bringázni mennénk, meg kakil, meg minden, sőt még a veteményest is felzabálja ha nem figyelünk rá, de szerintem mindent meg lehet oldani. Van család, van szomszéd, és egy ilyen kedvesen idétlen állatot csak szeretni lehet, nem? :)

Aztán egy másik faluban, ahol egy elhagyott étteremben kérdeztünk az ebéd után (megint csak hiába), ott egy kismacskát fedeztünk fel. Először kicsit félt tőlünk, de aztán hamar megbarátkozott velünk, és a botjainkkal kezdett játszadozni, amit a végtelenségig tudott volna folytatni, ha mi nem állunk tovább 5 perc játék után.

Ebédelni egy nagy, üres, füves kerttel megáldott szállodánál álltunk meg. Odakint ültünk le, és ez nagyon jó volt, mert így mezítláb mászkálhattunk a fűben, amíg vártunk az érkező ételre. Ezt tette egy büszke kakas is, aminek világos tolla és élénkpiros taraja volt, nagyon méltóságteljesen kukorékolt néha, és olyan peckesen járt, hogy egyértelmű volt, ki az úr a tyúkok felett a vidéken. :)

Innen már csak egy nagy, hosszú fölfelé volt hátra, még néhány falut kereszteztünk, és gyönyörű erdők között haladtunk az utolsó néhány kilométeren. Én a végére kicsit eléhezés közeli állapotba kerültem, Zita viszont feltámadt, úgy ment mint a golyó, sőt, amikor sötétedés előtt Ghorepaniba értünk, ő volt az aki a megfelelő szállót keresve körberohangált, én pedig az voltam, ami megsemmisülve összerogyott. Végül ott maradtunk, ahová először is betértünk, egy szembejövő turista tanácsára a Green View Guesthouse-t választottuk, és tényleg nem volt rossz, finomat főztek, használhattuk az étteremben a konnektort és még meleg vizet is kaptunk a zuhanyhoz.

Túrórudi, raklap, hasmenés

Este a szomszéd szállóból átjött Erik, a Tatopaniban megismert holland srác, és egy másik honfitársa, akivel most futottak össze. Kártyáztunk, ők söröztek, mi teáztunk, és mindeközben igen jól mulattunk. Eriknek eszébe jutott még egy magyar szó a Túrórudi mellett, ez pedig a „raklap” volt. Mi más, hiszen ő logisztikus! :) Egy raklap Túrórudi… Milyen jól is hangzik. Erre már csak a haverja tett rá, azt mesélte, hogy a bátyja nem is tudom, hány nyelven tanulta meg a hasmenés szót, és így magyarul is, amit végül ő maga is megtanult. Hogy miért pont a hasmenést, azt ne kérdezzétek… Talán kéredzkedett be éttermek vécéjébe gyorsan és ingyen? :) Szóval sokat hallottuk ezt a három szót: „Túrórudi, raklap, hasmenés”, és ezen persze főleg ők, de azért mi is nagyon jól mulattunk. Este csak 11-ig voltunk fent így, de már ez is túl késő volt, mert a hajnali kelést 4 órára terveztük.

Napfelkelte a Poon Hill-en, 3210m-en

Hajnali négykor ébresztett az óra, főztem gyorsan két instant levest a gázon, ébresztettem Zitát, majd csomagoltunk és indultunk, mert Erik már fejlámpával várt minket az ablak alatt. A lámpa aztán végül nem kellett, mert már javában világosodott, ahogy mentünk fölfelé a kis erdei ösvényen. Pár száz méter után Zitának eszébe jutott, hogy az általa használt Panasonic fényképezőgép végül csak ott maradt a szobában. Rohantam vissza érte, és egyúttal ledobtam pár ruhát magamról, mert időközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy erősen túlöltöztünk, mivel nincs olyan hideg, mint hittük. Zita megvárt egy helyen, hiába mondtam neki, hogy menjen, én majd utolérem. Ettől csak még mérgesebb lettem, mivel eleve bosszús lettem már attól, hogy ottfelejtette a gépet, és ezzel értékes perceket vesztettünk a napfelkelte előtti, amúgy igen szűkös időnkből a feljutáshoz. Rohantunk fölfelé, és engem közben sajnos evett a méreg, hiába tudtam, hogy ez nem jó, és nem kéne, hogy egyen. Sorra előztük ki az embereket, míg végül 5 óra után pár perccel felérkeztünk a bő 300m feljebb lévő dombtetőre, ahol a kilátótorony állt, és ahol már kisebb, főleg kínaiakból álló tömeg gyűlt össze. És ahol a nap első sugarai már éppen elérték a Daulaghiri hegycsoport legmagasabb csúcsait. Lekéstük hát! – Továbbra is bosszús voltam, persze ma már nem értem igazán, miért is, de akkor így volt, és csak lassan bírtam lenyugodni, de végül ez sikerült, és Zitával is megbeszéltük a dolgot, nem lett aztán ebből nagyobb dráma. Igazából semmiség az egész, most az, hogy nem láttuk az első napsugarakat a hegyek érni, mit számít? Talán ha 3-ra feljöttünk volna, és a csillagos égtől kezdve végignéztük volna az egész folyamatot, az szép lett volna, de most az, hogy lemaradtunk erről a néhány pillanatról, mit sem számít.

Már csak azért sem, mert követte azt még sok másik varázslatos „fényeffekt”. Először is ugye a Daulaghiri egyre vörösebb, majd fényesebb lett, de ekkor mi még nem láttuk a napot, csak azt, ahogy a Machhappuchare mögül süt, de maga a vakító égitest még nem látszott, mert az csak pár perccel később bújt elő, pontosan a Machhappuchare mögül. Ez azért alfa volt, nagyon szép, mert előtte a sugarai már gyönyörűen látszottak a „Fishtail”-nek, vagyis halfaroknak is hívott hegy mögül. Ahogy aztán kibújt a hegy mögül, úgy lett egyszerre minden fényes, majd pár perccel később meleg körülöttünk. Innen egyébként látszott az Annapurna I 8091m magas csúcsa is, de ez valahogy megint nem nyújtott különösen emlékezetes látványt, sokkal szebb volt a Daulaghiri a reggeli fényben, na és persze az utóbb részletezett fényjáték a Machhapupchare mögül. A csodák nem csak a távoli hegyek látványában voltak megfigyelhetők, hanem a közvetlen közelünkben is, jó volt érzékelni, ahogy ébredezik a természet, a friss levegő, a harmat, a növények… Ezt leginkább azután élveztük, hogy rajtunk kívül mindenki eltűnt a környékről, és csak ketten maradtunk Zitával fent a dombtetőn. Ahogy „lement” a napfelkelte nevű show, úgy viharzott le a tömeg. Ezen meglepődtünk kicsit, mert mi még ezer és ezer felfedeznivaló csodát láttunk itt, és nem siettünk lefelé, csak azért mert az útikönyvek azt írják, itt a napfelkelte a szép igazán! Hihetetlen, hogy mindenki csak az útikönyveket követő „been there, done that” (ott voltam, láttam/tettem) turista, mi ebben hosszútávon az élvezet? A kutya talán a hosszútávban van elásva, talán éppen ez az, hogy ők csak néhány hétre utaznak, és ennyi idő alatt még benne marad az emberben a „minél többet” dolog, ezért még a nyaralása alatt is csak rohan, és nem vesz vissza az őrült tempóból, azt élvezi, ha még többet, és többet láthat, a napfelkelte hát ki lett pipálva a Poon Hill-en, mehetünk tovább… Egyébként nem tragédia ez, csak érdekes volt látni, és gondolkodni azon, ahogy kiürül a domb. Vajon azok az emberek mennyire élték át a pillanatot? Persze, beszélek én, aki mérgesen és szinte futva érkezett meg a dombtetőre! :)

Akárhogy is volt, mi még maradtunk talán egy órát kettesben. Virágokat fotóztunk, és úgy általában a környéket, közel s távol. Aztán volt, hogy csak ültünk és bambultunk kifelé a fejünkből, de hogy mi kattogott odabent, vagy mi nem, azt már ne kérdezzétek, mert most amikor ezeket a sorokat írom, már több hete ennek.

Lefelé a drágaságban, a monszunban és a piócásban

Valamikor reggel 7 környékén lemásztunk a dombról, odalent reggelit rendeltünk, és míg azt készítették, összepakoltunk, hogy az evés után rögvest indulni tudjunk. Gyönyörű, sűrű erdőkön mentünk lefelé, hosszú-hosszú órákat, volt hogy patak mellett, és volt hogy hegyoldalban. Az ebédelőhelyet megint nehezen találtuk meg, de most nem a zárva tartó éttermek, hanem a magas árak miatt. Errefelé nem az ACAP fogja össze a vendéglőket és készíti az étlapokat, hanem egy másik hasonló szervezet, és ők sokkal keményebben nyomják. Nem találtunk értelmes kaját sehol 300 rupi (800 forint) alatt, és ez nagyon bosszantott minket. Mindenütt ugyanaz az étlap volt, ugyanazzal a borítóval, aminek a látványától én már távolról kiborultam. Itt vagyunk a természet közepén, és egységes árakat találunk, minden vendéglőben, egy ugyanolyan étlapon. Egységesen nagyon drága árakat! És ne mondja nekem senki, hogy ide olyan nehéz felcipelni a holmikat, mert innen félnapi szamárút sincs talán az országút, és Chame ennél jóval messzebb volt az úttól, ott mégis megkaptunk a helyi kis füstös vendéglőben 100-ért 8 darab csirkés momót! Akkor itt se kéne, hogy 300 legyen egy zöldséges rizs! …és persze a vendéglős lánya iPhone-t nyomogat közönyösen… Hát én az ilyen helyen nem hagyom a kevés pénzem, mert az már nem a megélhetéshez, vagy a hely fejlesztéséhez kell itt! Persze végül találtunk egy helyet, ahol tudtunk alkudni, és amíg ettünk, eleredt az eső, méghozzá igen durván, ezért aztán hamarosan valami egész másra kellett, hogy koncentráljak a bosszankodás helyett, és ez így pont jó volt! :)

Brutálisan szakadt az eső, és a kőlépcső, amin lefelé haladtunk, hamar átváltozott egy patakmederré. Egy tető alatt egy furcsa szerzetet találtunk, szegény egy padon vacogott, cipője, de még papucsa sem volt, a ruhája csak egy darab narancssárga rongy volt. Valószínű egy Mukhtinatba tartó zarándok volt, ahogy Zita hívta, Isten bolondja. Mivel mi tudtuk, hogy ezen a napon befejezzük ezt a túrát, és ezután talán az Andokig nem is járunk majd ekkora hegyek között, se ilyen hideg éghajlaton, Zita elővette a táskájából a még a pamíri Khorogban vásárolt polár pulcsit, és odaajándékozta az emberünknek. Ő ettől nagyon boldog lett, és hamarosan a vacogást is abbahagyta. Sajnos csak később jutott eszünkbe, hogy még egy harisnyanadrágot is adhattunk volna neki, vagy akár még egy pulóvert. Hogy hogyan éli túl ez az ember Mukhtinatig, azt nem tudom, valószínű a helyiek segítségével, mert nem úgy tűnt, mint akinek egy fillérje is lett volna.

Lefelé a pataklépcső úgy tűnt, soha nem akar véget érni, szerintem vagy 500m szintet leadtunk itt egyhuzamban. Nem figyeltem, volt jobb dolgom is, a lábam elé néztem. Óvatosan lépkedtünk lefelé, a botjainkat is használva, de még így is volt, hogy elcsúsztam. A bokáinkat is nagyon féltettük, hisz nem lett volna jó kitörni vagy megrántani valamelyiket így az utolsó napon a nagy lefelében. Ehhez képest mellettünk a nepáli kölykök hordái nevetve rohantak lefelé, úgy, hogy legtöbbjükön csak tornacipő volt. Vagy tudnak valamit, amit mi nem, vagy felelőtlenebbek… :)

Mikor végre leértünk a völgy aljába, alábbhagyott az eső, majd hamarosan el is állt. Átkeltünk a folyó túloldalára, ahol megérkeztünk Tikhedunga faluba. Ez a hely nagyon tetszett nekünk, különösen Zitának, ezért én körbe is kérdeztem, mert ekkor már igen benne jártunk a délutánban. Sajnos a már ismerős étlappal találkoztam, és benne az előzőeknél csak 5-10 rupival olcsóbb, de még így is horribilis árakkal. Innen egy nagyon saras, lánctalpas markolóval kiépített és kijárt szakaszon kellett átkelnünk, aminek az aljában egy elhagyott étterem teraszán megálltunk pihenni, és levetkőzni, ekkor ugyanis még mindig rajtunk voltak az esőruhák. Zita, miután levette a cipőjét, észrevett egy barna foltot a zokniján: Mi a szar ez? – Kérdeztem, mire ő: Ez az! Hát, ha ez szar, akkor kotord le valamivel… Nem, ez nem szar, ez az! Micsoda? Pióóóócaaa!!!! :O Ááááhhh, sose volt még piócánk, és tényleg gusztustalanul nézett és, nagyon nem örültünk neki. De mikor, honnan, és hogyan mászott bele Zita cipőjébe? Megpróbáltam úgy eltávolítani Zita lábfejéről, hogy lehúztam a zokniját, de a pióca átfért a zokni rései között, és továbbra is szívta Zita vérét. Ezután átrohantam a szomszéd étterembe, ahonnan áthívtam egy helyi nőt. Mikor meglátta a piócát, mondta, hogy ide só (nun) kell, és hamarosan kaptunk is egy apró marékkal, amit rászórtunk az állatra. Így már azonnal le tudtuk pöckölni Zitáról a piócát, amiből hamarosan csak egy sós vértócsa maradt.

Később az én lábamon is találtunk egy vérfoltot a zoknim felett a sípcsontomnál. Ebből folyamatosan folyt a vér, és nem akart megalvadni, így estére szépen eláztattam a zoknimat. Végül egy komolyabb, Leukoplasztból és zsepiből épített sebtapasszal láttuk el az éppolyan formájú és éppoly apró sebet, mint amilyen Zitának is volt a pióca után. Szóval a piócás élményt végül én sem úsztam meg, igaz én legalább nem láttam magamon az undorító kis állatot.

A piócás élménytől már csak egy bő órányira volt Birethani, egy másik gyönyörű kis falucska hangulatos vendéglőkkel és sétálóutcával a két völgy találkozásánál. Ekkor már elmúlt hét óra és éppen sötétedett, ezért kérdezősködtünk a Nayapuli busz után. Valaki azt mondta, hogy nincs már több, de mások többen azt mondták, hogy 8-ig még találunk buszt vissza Pokharába. Én már annyira beleéltem magam a megérkezésbe, hogy rövid gondolkodás után továbbindultunk. Ez a gondolkodás túl rövid volt, mert pár száz méter után megbántuk, hogy továbbjöttünk a hangulatos falucskából. Jó lett volna ott eltölteni egy utolsó estét, még utoljára távol az internettől, távol a pokharai teendőktől, a készülődéstől… Érdekes, hogy mégsem fordultunk vissza, ezen két kilométerrel később beszélgettünk Nayapulban, hogy micsoda egy marhák vagyunk, beláttuk a hibánkat, de megfordulni mégsem volt eszünk, vagy erőnk, pedig az a pár száz méter már igazán nem volt nagy táv. De két kilométer az már sok lett volna ilyen sötétben így túl a 25km-en, bár Zita még erre is hajlandó lett volna, ám én már a buszokra és a taxikra figyeltem. Egy buszos kétezerért akart volna minket elvinni, ami teljesen érthetetlen volt, főleg azok után, hogy pár perccel később egy taxissal megállapodtunk 600 rupiban a szűk 50km-es távra.

Pokhara, Serenity Hotel – Otthon, Édes otthon! :)

A kis autóban 1 órát görnyedtünk, közben én beszélgettem a taxissal a családjáról, Nepálról, Pokharáról, de még a foci EB-ről is, ugyanis most azért is sietett haza, hogy láthassa az egyik meccset. Jó volt, hogy a szállodánk előtti sarkon tett ki minket, így már a Pokharán belüli hazajutással sem volt gondunk. A Serenity Hotel melletti szendvicses srác, Ram még éppen nyitva volt, és még épp volt két bagettje. Nagyon megörültünk egymásnak, és persze rendeltünk két jól megpakolt szendvicset tőle, ráadásul felajánlotta, hogy még fel is hozza majd őket a szobánkba, ha elkészültek, hisz úgyis arrafelé megy majd hazafelé, ha bezárt! :) Ez nagyon jól esett, mint ahogy a szállodások szíves fogadtatása is. Most a manager fia volt a recepción, aki elmondta hogy az apukája már mesélt rólunk, és már hetek óta nagyon várták vissza a „honeymooners”-eket. Majd megadta a szomszéd szálló wifijéhez a kódot, így ezek után már fentről, a szobánkból is működött a gyors és ingyenes net, és azt is megtudtuk, hogy már az előző itt tartózkodásunk alatt is használhattuk volna a lenti fürdőszobákat, ez benne van az árban, nem kellett volna külön bekéredzkednünk, vagy a mi szobánkban lévő vödörrel az egy szál csapnál fürödnünk. Mindezek után az tette ki az i-re a pontot, amikor a tetőtéri szobánk ajtajában megjelent Ram a szendvicsekkel. Igazából ezek a szendvicsek voltak talán a legnagyobb hívóerők, melyek miatt visszajöttünk már ezen a napon Pokharába. Köszönet Ram-nak, és a Serenity Hotel-esek kedves fogadtatásának, nem bántuk meg, hogy nem maradtunk ott Birethaniban, mert úgy éreztük, hogy egy kicsit hazaérkeztünk Pokharába.

Hogy mi történt aztán a következő egy hétben az itt töltött idő alatt, az maradjon meg a következő utáni(!) bejegyzésre! ;) Mert az Annapurnás beszámolóknak még nincs vége, még hátravan egy összefoglaló, ahol egy térképes, útvonalas, fényképes, költségvetéses összefoglalóban foglak Titeket egy Annapurna kirándulásra bátorítani! :)

Zita mos (ruhát), főz (paprikás borsófőzeléket), takarít (bringát és lakást)

Lahore-ban néhány napot eltöltöttünk egészen hétköznapi tevékenységekkel. Ilyen volt például a kerékpárok lemosása, amire azért volt szükség, mert igen gempásak lettek a városba való – esős – megérkezésünkkor. Vastagon állt rajtuk a dzsuva, ami aztán rájuk száradt, úgyhogy Zita egyik nap bevitte őket a fürdőszobába, és „letusolta őket”. Ezek után rám várt a feladat, hogy lemossam a láncot, majd újrazsírozzam. Ezután jöttek a fékek. Atomjaira szedtem az Avid BB7-es tárcsaféket, mert nagyon zavart, hogy akárhogy állítottam, mindig hozzáért egy icipicit a tárcsám a fékhez. Kiderült, hogy a fékpofákat egy vékony négyágú fémdarab feszíti szét és ebből az egyik ág vége letört, a fékpofa ezért sosem állt vissza rendes pozíciójába. Természetesen van nálunk pótfékpofa, és ezekhez adtak egy-egy ilyen fémdarabot is, tehát ki tudtam cserélni az eltört elemet, de valami még mindig nem kóser, mert most meg csak úgy tudom beállítani a hátsó fékemet, hogy gyakorlatilag alig tudok fékezni vele. Vagy, ha szorosabbra állítom, akkor tudom fékezni, de akkor hozzáér a fékpofához a tárcsa, már alapállapotban is.

Ez a kis fémdarab tört el a fékben

Persze az alapvető probléma az, hogy valamikor ütést kaphatott a tárcsa, és lett benne egy apró nyolcas… Ezt viszont még nem tudom, hogyan lehetne eltüntetni, ha egyáltalán el lehet.

Ennél egyszerűbb eset volt a ruhák kimosása, amit Zita végzett, egy nagy vödörben, jó forró vízben, mosószerrel. Nekem csak oda kellett adnom a szennyest, és segíteni kifeszíteni a szárítókötelet, aztán várni, hogy megszáradjanak a ruhák. A borsófőzelék tükörtojással még ennél is jobb volt – számomra -, mert azt pedig már csak megenni kellett. :) Zita a Kindle segítségével nézett egy receptet a neten, és a szerint elkészítette a borsófőzeléket. Ám a recept tej helyett pirospaprikát javasolt a főzelékbe, így lett az vöröses barna, a krémes, világos helyett, na de hát még így is nagyon jó volt, és különben sem lehet egy szavam se, nekem ezalatt csak annyi dolgom volt, hogy írjam a naplót. Nem úgy az utolsó előtti este, amikor kitaláltam, hogy tócsnit készítek. Ennek az ételnek ezer magyar neve van, de a lényeg annyi, hogy lereszeljük a krumplit, összekeverjük sóval, fokhagymával, liszttel, és esetleg egy-két tojással, majd bő, forró olajban kisütjük. Ez nem ment könnyen, már a krumpli reszelés sem, aztán pedig még rájöttünk, hogy elfelejtettünk lisztet venni, így mire kész lett az eledel, már közel tíz óra volt. De addigra legalább derekasan megéheztek a vendéglátóink, így volt étvágyuk, mire elkészült a vacsora.

A macska, az egér, a csirke és a „love marriage”

Másnap reggel, amikor kiléptünk az ajtón, a lépcsőházban az egyik macska köszönt ránk, a szemben lévő lakás ajtaja előtt gubbasztott, szájában egy egérrel, ami még élt, mozgott, és egyenesen ránk nézett. Hát, ez a világ rendje, bármennyire is furcsa volt ezt látni. Utoljára ilyet a nagymamám kertjében láttam, még egész kis koromban. Akkor játszott az egérrel a macska, nem ölte meg egyből. Azóta hallottam egy olyat, hogy ezt azért teszi, hogy felmenjen az egér vércukor szintje, és finomabb legyen… :) Nem tudom, hogy ez igaz-e, de érdekesen hangzik. Volt még egy érdekes élményem, amikor Noor Ali-val jöttünk haza a szerkesztőségéből, megálltunk egy közeli kis bazársoron csirkehúst venni. Na, hát ez a csirke még mozgott, amikor Noor Ali kiválasztotta, és végignézhettük, ahogy a boltos elvágja a nyakát, majd darabokra vágja, és elcsomagolja nekünk… Én meg foghattam hazáig a zacskóban a még meleg húst… Hát, igazából szántszándékkal nem néztem végig az egész műveletet, nehogy aztán vega legyen belőlem. Ezen Noor Ali jókat nevetett, ő hozzá van szokva ehhez a látványhoz, ami magába foglalja azt is, hogy a tyúkketrecek körül minden véres, és szana-szét vannak apró tyúkdarabok, amivel az arra járó macskák játszanak, és laknak jól… Megkérdeztem Noor Ali-t, hogy akkor ez csirkehús most tulajdonképpen mitől is „halal”, vagyis mitől lett megfelelően, kegyelettel megölve ez az állat, hogy a jó muszlim ember gond és baj nélkül fogyaszthassa? Hát azért, mert mielőtt az ember elvágta volna a torkát, elmormogta, hogy „god is one, god is great…”. Áhá, hát mindjárt világos! :) Azt hiszem belőlem valami hiányzik ezen dolgok megértéséhez. Vagy csak egyszerűen túl sok mindent misztifikáltam a „halal food” mögé, miközben nem sokat tudtam róla.

Aranyosak voltak Noor Ali-ék, ahogy a mi kultúránkról kérdezgettek. Nem akarták elhinni, hogy mi tényleg eszünk disznóhúst, kérdezték milyen az íze, és hasonlók… Persze ők ezt nyilvánvalóan undorítónak találták, hiszen a környezetüktől mindenhol mindenkitől ezt hallották, de ezt a véleményüket udvariasan magukban tartották.

Ami még sokkal érdekesebb volt, az a „love marriage” kérdése. Náluk teljesen általános az „arranged marriage”, vagyis hogy ha kijárták a megfelelő iskolákat, megvan a jó meló és a suska, akkor akár egy közvetítőn keresztül a nő és a férfi szülei megállapodnak, hogy akkor ti most házasodni fogtok. Persze ők „love marriage”-ről álmodoznak, és amikor meséltünk arról, hogy hogyan megy ez Magyarországon, nagy izgalomba jöttek, és sokat kérdezgettek, amit érdekes volt látni. Már eleve azon nagyon meglepődtek, hogy a mi házasságunk „love marriage”, alig akarták elhinni, többször visszakérdeztek, hogy „Tényleg? Tényleg egy bulin találkoztatok? De… és hogy? És tényleg találkoztatok az esküvő előtt? És a szüleitek mit szóltak ehhez?” :) Ez nagyon vicces és érdekes volt. Ezen beszélgetések közben nem egymást nevettük ki, hanem együtt nevettünk, mindkét oldal tiszteletben tartotta a másik kultúrát, és a másik számára furcsa, vagy vicces kérdéseit.

Lahore Museum

Na, és most már essen szó arról is, hogy mit csináltunk, s merre jártunk. Megnéztük a Sacred Heart katolikus templomot, ahová épp az urdu mise legvégére érkeztünk meg. Ez így pont jó volt, mert így megtudhattuk, hogy délután ötkor van az angol mise. Erre már csak Zita ment el Noor Ali-val, én otthon szereltem a bringákat és írtam a naplót ez alatt. Ezen Noor Ali láthatóan leakadt, mert később többször emlegette, hogy én nem mentem imádkozni a templomba. :)

Aztán a templomtól nem messze voltunk a National Heritage Museumban és a Lahore Museumban, mindkettő szép volt, ám utóbbi nyerte el igazán a tetszésünket. A Lahore Museum hatalmas csarnokokból állt, ahol rengeteg dolog volt kiállítva, ősrégi, történeteket elmesélő kőfaragványok, a néhány centiméterestől a több méteres szobrokon keresztül, fegyverek át minden. Jó másfél órát bolyongtunk a termekben és ezt nagyon élveztük. Itt közben csatlakozott a kis csapatunkhoz az a keresztény srác is, akibe miattunk csapódott bele egy másik motoros a GT Road-on. Kicsit szégyelltem magam, amikor szóvá tette, hogy nem hívtuk fel napokig, pedig várta. Egyszerűen nem volt elég időnk, ez Pakisztánban elég általános volt, mióta lejöttünk a hegyekből: nem volt időnk egymásra, magányra, vagy naplóírásra, mert valaki mindig szeretett volna találkozni velünk, mi pedig általában mentünk és ismerkedtünk.

Noor Ali nagyon ügyesen elintézett nekünk egy ingyen belépést a múzeumba, amivel sok száz rupit spóroltunk, ráadásul a végére a múzeum PR menedzsernőjével igen jóba lettünk, s végül még ajándékot is kaptunk tőle. Szóval ismét gyűlnek a tárgyi dolgok, nagyon úgy néz ki, hogy mire Delhi-be érünk, megint küldhetünk haza egy csomagot. Még, jó, hogy csak 1-2 ezer forintba kerül egy ilyen küldemény, előzőleg azt hittük, hogy sokkal drágább.

A Fák az erődben

Amint már említettem, a híres Lahore-i erődben is jártunk, aminek a bejárata előtti parkját már láttuk sötétben kivilágítva, de most végre világosban is. Ez gyönyörű látvány volt, ezért bőszen kattintgattam is a fényképezőt, hogy a végén összeálljon belőle egy 180 fokos panoráma.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Az erőd szép volt, bár mi leginkább a park részét élveztük, nem pedig a történelmi és kulturális látnivalóit. Az erőd nagy részét egy viszonylag szépen rendbetartott, fákkal ritkán borított, nagy, tágas park alkotta, ahová piknikezni jártak ki a helyiek – ebből gondolom, hogy nekik valószínűleg ingyenes volt a belépő, vagy legalábbis olcsóbb, mint nekünk turistáknak lett volna, ha Noor Ali nem vitt volna be minket ingyen. Szóval ez a park igen kellemes volt, különösen a város zsúfolt, hangos, koszos őrülete után. Mert azt meg kell hagyni, hogy Lahore nem egy leányálom. Talán itt van a legdurvább közlekedés, amit eddig láttunk. Iszonyat sok ember, motoros, tuktukos, autós, kosz, mocsok, szmog, és káosz, legalábbis a mi szemünknek az, de az ittenieknek nyilván nem.

Na, mindegy, visszatérve az erődre: az egyik kiállító terem oszlopos teraszáról lepislogva egy hatalmas, széles fára lettünk figyelmesek. Először nem is akartam elhinni, hogy az egy fa. A lombozata egy lapos félgömböt alkot, és a föld fölött egy-két métertől kezdődik. Átmérője van vagy 60 méter, de talán még több is. Elképesztő látvány volt, hát még közelről… Amikor a törzsét, és az ágait nézegettem, arra gondoltam, hogy azért ez a természet nem semmi! Hiába okos, és ügyes az ember, ilyet nem tud alkotni.

Klikk a képre a nagyobb fához!

Ahogy átsétáltunk egy másik udvarba, egy még ennél is szebb, és furcsább fát láttunk. Már Lahore felé jövet is láttunk ilyen fajta fát, de most volt először időnk tüzetesebben is megcsodálni. A fa alatt az erődben üzemelő étterem és büfé asztalai foglaltak helyet, és itt mi is megpihentünk egy fagyira. Közben többen odajöttek hozzánk (A tévé és újságszereplés miatt, vagy csak úgy, mert turisták voltunk), és mi ezt kihasználva, miután elmondtuk magunkról amire kíváncsiak voltak, mi is visszakérdeztünk méghozzá a fáról. Megtudtuk, hogy ez a fa, ami alatt ülünk, több mint 200 éves. Az ágairól indaszerű függőleges nyúlványok lógtak le, amik ha jól gondoljuk, akkor arra szolgálnak, hogy a földet elérve még egy gyökeret verjenek abban, ezzel erősítve és szélesítve a fa törzsét. Elképesztő látvány volt ez a hatalmas fa, nem bírtam betelni vele. Sajnos a fa nevét nem tudtuk, de talán majd megírja egy sokat tudó olvasónk a kép és a leírás alapján.

Wagha-border – Ünnepély a határon

És akkor már nem maradt más hátra a pakisztáni fejezetből, mint a Wagha border, vagyis a határátkelő, ahol át lehet jutni Indiába (azt hiszem az egyetlen, de ebben nem vagyok biztos). Mi kétszer jártunk ezen a helyen, egyszer, amikor valóban elhagytuk szeretett Pakisztánunkat 64 nap itt-tartózkodás után, és egyszer, amikor ezt megelőzően Noor Ali és Humayun háta mögött ülve kirobogtunk velük a határhoz. Utóbbit azért tettük, hogy részesei lehessünk a híres-neves határzárási ceremóniának. Erről a ceremóniáról híres a „Wagha-border”, és erre a záróünnepélyre mindkét oldalról minden nap rengeteg helyi és turista tódul ki, hogy lássa. Pakisztáni idő (GMT+5) szerint 4:00-kor, indiai idő (GMT+5:30) szerint 4:30-kor kezdődik a móka, amit mindkét oldalról lelátókon keresztül követnek és szurkolnak végig az emberek.

Ha ide látogattok, nagyon figyeljetek az értékeitekre, mert sok tolvajbanda azt játssza, hogy közös fényképet kér tőled, és amíg a fotó készül, szépen felnyitja a nadrágzsebed az egyik és elveszi a tartalmát. Ha pedig átkelni is szeretnétek, megtehetitek, csak érjetek oda a zárás előtt, és miután átértetek a túloldalra, onnan megcsodáljátok az ünnepélyt – ami nagyjából ugyanaz mind a két oldalon. Ha bezárt előttetek a határ, nem kell kétségbe esni, van egy PTDC Hotel a pakisztáni oldalon, és talán van valami Indiában is. Na persze, ha nem bringával vagytok, akkor egyáltalán nincs messze (<30km) Amritsar Indiában, vagy Lahore Pakisztánban.

Az ünnepély igen érdekes volt a mi szemünknek, és valóban nagy élmény is egyben. A kapuk előtti aszfaltsávon katonák masíroznak fel-le, nagyokat lépve, úgy hogy közben majdhogynem homlokon rúgták saját magukat. Mindeközben egy pakisztáni színekbe öltözött figura egy hatalmas zászlóval a közönséget hergelte, egy másik pedig dobolt, a dobszóra pedig léptek, fordultak a díszes katonák, és mindig történt valami. Ami nekem furcsa volt, hogy amikor épp nem masíroztak, hanem csak álltak, akkor igazi pihenj volt, nem úgy álltak mint a cövek, hanem tényleg ellazultak, lépegettek, nézelődtek, és az ünnepség teréül szolgáló aszfaltsávon közben simán álldogált egy másik egyenruhás, aki nem vett részt a díszmenetben és nem volt díszruhában, de úgy gondolta, hogy neki jó ott középen… Ez számomra kicsit rondított az összképen, mindig ott volt a fotók közepén, és mindig zavart, mert én úgy gondoltam, hogy nem lenne ott a helye. :) Persze ez valószínű csak az én szemetemet zavarta, a helyiekét nem (This is Pakistan…), ők tomboltak, tapsoltak, kiabáltak. Általános volt a „Pakistan Zindaba”, vagyis a „Pakisztán mindörökké”, és volt még egy érdekes játék. Ez egyféle tüdőkapacitás verseny volt az indiai és a pakisztáni oldal között. A hangosbemondóban egy ember elkezdett hangosan „Óóóóóóóóóóóóó”-zni, és ugyanebben a pillanatban a kapu túloldalán is (ahol ugyanilyen ünnepély ment párhuzamosan, csak nem fekete, hanem barna ruhás díszkatonákkal és talán még nagyon lelátóval és tömeggel) nekikezdett valaki a hangosbemondóban „Óóóóóóóóóóó”-zni, és az nyert, aki tovább bírta. Amikor a túloldalt (ami minden esetben India volt) abbamaradt az „Óóóóóóóóóóóóó”-zás, a pakisztáni tömeg hatalmas győzelmi örömujjongásban tört ki. Nekem nagyon tetszett ez a játék, csak azt nem értettem, mi értelme van játszani, ha minden egyes alkalommal, kivétel nélkül az pakisztániak nyernek? :) Hogy nem unják még az indiaiak?

Ez az egész móka nagyon „Mi vagyunk a királyok!” típusú hangulatban telt, de Noor Ali elmondása szerint ez egy barátságos ünnepély, nem ellenséges, annak ellenére, hogy Pakisztán és India viszonya nem éppen rózsás manapság. Persze ezt az ellentétet csak a politikusok szítják, az emberek általában nem utálják egymást. Noor Ali-ék is elmondták, hogy ez így van, és azt ígérték, az indiai oldalon is kedves, jólelkű emberekkel fogunk találkozni, ami aztán így is lett. Az indiaiakat is megkérdeztük aztán erről a viszonyról, és azt vallották, amit a pakisztániak is, az emberek között nincs különösebben ellentét, régen egy „ország” voltak, amíg nem jött a brit és nem alkalmazta rajtuk a „divide and rule” (oszd meg és uralkodj) görénytaktikát. (A görény az én saját véleményem.) Sokszor azt érzik, jó lenne újra egy országban élniük a most „pakisztáni” testvéreikkel, máskor pedig, amikor a pakisztáni problémákról hallanak, örülnek, hogy mégis van ez a határ…

Na de visszatérve az ünnepségre. A dolog itt is békésen zárult, a kapu kitárult pár másodpercre, a pakisztáni és az indiai katonák kezet ráztak és jelképesen, egyszerre lehúzták a két ország lobogóját. Ezek után véget ért az ünnepély, és következhetett a fényképezkedés a díszruhába öltözött, óriásméretű katonákkal, majd a séta kifelé, egy kis „mini Pakisztán” parkon keresztül, ahol az ország fontosabb nevezetességeit megtekinthettük makett méretben. A K2 például csak egy kisebb kő volt. :)

Viszlát Pakisztán!

Indulásunk napján Noor Ali és Humayun kikísértek minket a határig egy motorkerékpárral, és egészen ameddig csak tudtak, velünk voltak. Ez egészen pontosan ugyanazt a kaput jelentette, amit az ünnepségen kinyitottak. Hát mit mondjak, nem volt könnyű otthagyni ezeket csupa szív embereket, akiket nagyon megszerettünk egy hét alatt. Úgy ölelkeztünk velük, mint ahogy még otthon sem… Persze ez annak is tudható be, hogy errefelé sokkal nagyobb divat az ölelkezés, és ezt mi is átvettük.

Pakisztán óriási ország, a szó minden értelmében. Nem akarok most összefoglaló szuperlatívuszokat írni az országról, mert ha követtétek a bejegyzéseken keresztül az élményeinket, akkor pontosan tudjátok, mire gondolok. Olyan mértékű és minőségű szeretet kaptunk a pakisztáni emberektől, amire egyáltalán nem számítottunk, és ami átformálta a Pakisztánról alkotott képünket. Ha most meghallom: „Pakisztán”, egy gyönyörű országra gondolok, hatalmas, meseszép hegyekkel és völgyekkel, csupa szív, szerető emberekkel, akik nagyon szeretik egymást, és az országukba látogató turistát. Ezúton is köszönjük azt a rengeteg mindent, amit kaptunk a pakisztáni barátainktól – élmény volt Veletek lenni!