Dzsu-dzsu tao Bhaktapurban

Hú, milyen napunk volt! Végre elindultuk Katmanduból! Reggel 4:30-kor terveztünk kelni, de éjjel már éjfél után állítottam az ébresztőt a telefonon, és ilyenkor mindig csak másnap ébreszt, és nem pár óra múlva, ahogy én szerettem volna. Szóval elaludtunk és csak 5:17-kor dobott ki az ágy (vagyis a matrac a padlón) magából. Zita főzött egy kávét a kis merülőforralóval, én pedig nekiálltam összerakni az informatikát. Egész éjjel töltődtek fel az Annapurnás képek, ezért szét volt pakolva minden. Mire teljesen összepakoltunk, és megreggeliztünk a tegnap este vásárolt péksüteményekből, már 6:20 volt – ekkor indultunk el Balajuból. A csomagra tovább nem vártunk, mondtak mindent a postán, hogy másnap, hogy pénteken érkezik, hogy 15-20 nap a postára adástól… Szóval elmentünk Ákos vendéglátójához, aki történetesen csomagküldéssel foglalkozik, és megkérdeztük, mennyibe kerül egy 10cm x A4-es 660g-os csomag elküldése innen Katmanduból Bangkokba. Sikerült ugyanis megtudnunk, hogy ekkora az a csomag, amit eddig hiába vártunk. Az ára a leglassabb, de még mindig megbízható csomagküldésnek 1600 rupi, vagyis kb. 4000 forint. Ezt túl tudjuk élni, így eldöntöttük, hogy nem várunk tovább, hanem elindulunk!

A Thamel előtti emelkedő kemény volt, de megtekertük, közben szemtanúi voltunk, ahogy egy srác előttünk leszállt egy üres, „lenttekerős” montiról. Ha tudná, milyen durva nekünk a 50-60kg-os rekut elöl tekerve fevinni ezen a meredeken! :) Hála az égnek nem volt több ilyen emelkedő Katmanduban, és ahogy átértünk a DK-i oldalába, az út is kiszélesedett. Bhaktapurig 16km-t kellett megtennünk, ez gyorsan elrepült Madhukar társaságában. Ő ugyanis velünk jött idáig, elkísért minket a Giant kerékpárján, amit amúgy is minden nap hajt. Úgy volt, hogy mások is csatlakoznak hozzánk, de sajnos a „késői” kelés miatt aztán reggel el kellett menniük dolgozni a, és már nem tudtunk találkozni velük.

Bakthapurba először a sarovar, vagyis víztározó mellett álltunk meg második reggelit enni – ez péksütemény volt teával. Tegnap este két pékséget is kiraboltunk Thamelben, 8, illetve 9 óra után fél áron adják a maradék finomságokat, mi pedig beszabadultunk „respectively” ezekben az időpontokban, és elköltöttünk összesen 490 rupit. Ez a fél napi büdzsénk, de megérte, mert ma egész nap szinte csak ezt ettünk, Madhukart is megkínáltuk belőle, és Zitának még így is maradt két süteménye. Itt a sarovar mellett egyébként érdekes volt üldögélni, mert délre tőlünk a város kellős közepén egy kisebb mező volt, földekkel és legelőkkel, sőt, még búza (vagy valami más…) bálák is voltak. Mindezt kisebb emeletes tégla blokkházak vették körbe, és igazából ez adta az egész környék érdekességét.
Amiért Bhaktapurba jöttünk, az csak ezután következett, a Durbar tér és környéke, vagyis az óváros. Már az odavezető utcák nagyon tetszettek, gyönyörű házak között tekertünk Madhukar után a téglarakásos utcán. Minden sarkon láttunk valami érdekeset, és amikor néha kisebb terekre is kilyukadtunk, akkor volt, hogy leszálltunk a bringákról, és úgy néztünk körbe. Madhukar elmondása szerint 1100 éves város Bhaktapur! A házak nyilván nem ilyen idősek, de a légkörből érezni, hogy valóban egy óvárosban vagyunk. És ami a legszebb az egészben, hogy tele van élettel. A szobrok mellett kipakolták a zöldségeiket az árusok, az emberek jönnek-mennek, vásárolnak. Na és persze jól körbeállnak minket és megbámulnak, ahogy azt szokták errefelé, úgyhogy mi már gurulunk is tovább!

Egy szűk kis utcában megálltunk, mert felfedeztük egy boltban a dzsu-dzsu tao-t! Erről már meséltek Madhukar-ék, ez egy helyi, bhaktapuri dahi, ami nagyon híres és állítólag nagyon finom. Nem kellett minket noszogatni, rögtön rendeltünk hármat, és jóízűen elfogyasztottuk a finomságot. A dahi egy joghurt féleség, ami nagyon jellemző errefelé, és a dzsu-dzsu tao ennek egy helyi fajtája. Jelentése „King of Yoghurt” – a Dahik királya. Ez a dahi annyival sűrűbb, mint a többi, hogy az eladók azzal szokták ezt bizonyítani, hogy fejjel lefelé tartják az edényt, amiben a dahit árulják, hogy megmutassák a leendő vásárlónak, mennyire sűrű az anyag: nem esik ki a tálból!

Először a Taumadhi téren lyukadtunk ki, ahol a legfigyelemreméltóbb épület a Nyatapola volt, ami egy meredek lépcsős, többszintes tetős, magas épület. A lépcső két oldalán kőszobor állatok sorakoznak, és odafentről igen szép a kilátás az egész térre. Hogy pontosan ennek az épületnek mi a szerepe, azt nem tudom, de azt láttuk, hogy igen jól néz ki, és az is biztos, hogy ez is vallási dolog, mint ahogy a szomszédai is templomok.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Innen a Kathmaduban szerzett térkép segítségével (mert a GPS-en el lehetett volna veszni a részletekben) már egyenesen a Durbar Square-re tekertünk. Szerencsénk volt, a kapuban, amin behajtottunk, nem álltak jegyszedők. Ennek két oka lehet: még korán volt, vagy bejött az a taktika, amit követtünk, mégpedig, hogy Madhukar megkérdezte a fél várost azzal kapcsolatban, hogy melyik oldalt nincsenek jegyszedők a Durbar Square-re menet. Helyieknek persze ingyenes a belépés, de nekünk külföldieknek 1100 rupi lett volna – persze ha elkapnak, akkor lemondtunk volna a tér látványáról, de nem így történt. Bent az előzőhöz hasonló épületek fogadtak és egy híres, nagyon díszes és valóban szép arany kapu. Ja, és majd elfelejtettem: egy fél tucat kínai turista! :) Olyan örömmel fényképeztek, és aztán fényképezkedtek velünk, hogy azon nem bírtunk nem mosolyogni. Madhukar még el is beszélgetett velük egy pár szót – amit beszélt kínaiul. Eztán fájdalmas búcsút vettünk Katmandui Barátunktól, neki sietnie kellett vissza az éttermükbe felszolgálni, mi pedig gondolatban már az utat róttuk. Annyira nagyon most nem merültünk el ebben a Durbar Square-ben, és nem is töltöttünk ott túl sok időt, ezért nem is nagyon részletezem a teret. Semmi olyat nem tudnék elmondani (azon kívül, hogy szép volt), ami nincs benne az útikönyvekben. Sőt, azt sem, amit az útikönyv ír, mert nem olvastam el. Van, hogy ezek az olvasott történetek is le tudnak kötni, de ez a nap nem olyan volt. Ellenben amit láttunk kifelé menet a főútra, az nagyon tetszett, és meg is említem: ez volt a Potter’s Square, vagyis a fazekasok tere. Körben az egész tér területén ki voltak pakolva a különböző fajtájú és méretű fazekak, edények, és agyagtermékek, középen pedig egy nő valami búzafélét terített szét egy anyagon. Az egész varázslatos volt, megint csak azért, mert élt, még ha részben a turisták miatt, akkor is! Szóval Bhaktapur megérdemelt volna akár egy külön napot is, de mi nem így csináltuk, mert el voltunk foglalva sok mással Katmanduban, most meg csak „beugrottunk” az indulásunk napján, mert útba esett. Ezt nem bánjuk, már megtanultuk, és elfogadtuk, hogy nem lehet mindig mindent megnézni és maximálisan átélni, a világ túl nagy ahhoz, hogy mindig mindent akarjunk és megnézzünk. Ezt el kell felejteni, és csak élvezni, amit kapunk, ami jut, amit átélünk. Jelentem, ez végre nem csak olyan dolog, amit leírok, de még „nem nagyon megy”, hanem ezt már tényleg így érzem! :) Igaz ez Patanra is, ahol abszolút nem jártunk, pedig az is Katmandu egyik fő látnivalója, ott is van egy Durbar Square. Apropó, mit jelent az, hogy Durbar? „Fő”, „Központi”? :)

Eső és fölfelé, de csak vidáman!

Bhaktapur után fölfelé következett, de nem tudtuk, pontosan mennyi, és meddig tart. Most valahogy sokkal könnyebben vettük ezt az akadályt, mint legutóbb, Katmanduba jövet. Nem esett olyan nehezünkre a fölfelé tekerés, valószínű azért, mert most frissek és kipihentek voltunk a villámgyorsan elrepült 8 napos pihenő után. Az is igaz, hogy ezek az emelkedők talán nem is voltak olyan meredekek. Hipp-hopp fent találtuk magunkat 1500m-en, majd néhány kisebb fel-le után 1550m-en. Itt eleredt az eső, épp mielőtt letértünk volna a főútról Dhukilhet-Sindhuli H06-os „highway”-re. Pedig nemrég még a hőségtől akartunk megpurcanni. Beálltunk egy eresz alá, amikor nagyon elkezdett szakadni, és vártunk néhány percet, mire tényleg alábbhagyott. Újra kint voltunk az úton, de az eső szép lassan, alattomosan újra esni kezdett. Immár a H06-on másztunk fölfelé, az egyre csak szakadó esőben. Mire eldöntöttük volna, hogy felvesszük a vízálló szerkót, már bőrig áztunk, így nem lett volna értelme. Az emelkedő szépen, lankásan, de kitartóan 1600m-ig vitt minket fel, ahol aztán egy nagy kanyarban lejtőbe fordult át. Itt szép erdő volt az út mentén, és mivel nem akartunk szétfagyni a lefelében és tüdőgyulladást kapni, itt a fák között mind a ketten felvettünk új, száraz réteg ruhákat. Most tudtuk értékelni azt a sok ruhát, amit a táskákban cipelünk! Meg is jegyeztük, hogy még elázhatunk akár kétszer is, annyi váltásruha van nálunk. Ahogy indultunk volna, újra szemerkélni kezdett, ezért mind a ketten felvettük az esőnadrágot és a vízálló dzsekit. Ezek kellettek is, mert aztán ismét egész szépen rákezdett, de most a cipőt leszámítva szárazak maradtunk. A kamáslit is felvehettük volna, de az túlzás lett volna, akkor belülről áztunk volna el. Az 1600-os forduló után még pár kilométert erdőben haladtunk, és ekkor még nem váltott át tiszta lejtőbe az út, pedig ezt már nagyon vártuk. Tudtuk, hogy a mai napon még le kell adnunk több, mint 1000m szintet, mert a Sunkoshi völgyére emlékeztem, hogy 560m-en van. Onnan kell majd holnap felmásznunk 1420m-re, ami biztos, hogy egy kemény menet lesz, viszont annak a túloldalán már a Terai van, ami a Himalája vége, ott már nem lesznek többé ilyen óriási emelkedők, az már a síkság széle.

Szóval vártuk a nagy lejtőt, és az eljött végre, ahogy kiértünk az erdőből és egy nagy völgy jobb oldalában találtuk magunkat. Szépen zúgtunk lefelé és közben az eső is elállt, száradt meg rajtunk a ruha. Ekkor már délután kettő óra is elmúlt, mi pedig nem kicsit éhesek voltunk. Sokat kellett még kérdezősködnünk, és aztán gurulnunk, mire megtaláltunk egy helyet egy városkában, ahol kaptunk két tányér chowmeint. A „dálbát?” kérdésre annyi sokan csak bambán és értetlenül néztek, hogy szinte már majdnem elhittük, hogy errefelé nem ismerik a nepáliak nemzeti eledelét… Persze nem így van, csak annyira más rugóra jár itt is az embereknek az agya, hogy mi el sem tudjuk képzelni, mi a fenére gondolhattak, miközben mi a szánk felé mutogatni kérdezgettük, hogy „dálbát?”. Meg valahogy a kiejtéssel is furcsaságok vannak: kimondom nekik számomra tökéletesnek hangzóan, de csak tizedjére értik meg, aztán mint akiknek leesett a tantusz, elismétlik számomra pontosan ugyanolyan kiejtéssel, mint ahogy én is tettem addigra már egy tucatszor… És ekkor még csak arra jött rá, hogy mit mondtam, arra nem, hogy éhes vagyok, mint a farkas! :) De mégis, most tényleg, mire másra gondolhatnak akkor? Hogy dálbátot készülök hányni? Vagy hogy csak dicsekszem, hogy mint furcsabringás turista, ismerem az ételüket? Szóval ilyenekre gondolunk, amikor arról beszélünk, hogy teljesen máshogy gondolkodnak. Volt, hogy 3 percünkbe telt megtudni, hogy nincs ételük egy helyen! :)

De végül egy városkában kaptunk tésztát, és a minket körülvevő tömeg is rendes volt, nem piszkálták sokat a bringát, és miután megértették a „Please Don’t Touch!” tábla jelentését, már a régiek is szóltak az újonnan jötteknek, mielőtt azok még reflexből elkezdték volna rángatni a pedálokat! :) Ez milyen aranyos már! Ebből látszik, hogy ők abszolút de nem akarnak semmi rosszat az állandó és természetes nyúlkálásukkal, csupán számukra az a megszokott, hogy megfogom, kipróbálom, beleülök bármibe, függetlenül attól, hogy kié vagy mié az.

Földművelés állatokkal, faekével

Ezen a helyen ebéd közben esett le, hogy ha minden igaz, ma lépjük át, vagyis guruljuk át a 9000. kilométerünket. Nem emlékeztem pontosan, mennyinél álltunk reggel, de arra igen, hogy 8900km felett, és az is jól látszott, hogy szépen közelítünk a mai 100. kilométerhez, ezért kértünk kartonpapírt egy doboz oldalából, és Zita elkezdett írni rá. Na, erre megőrültek körülöttünk a népek, és szorosan körbeálltak minket, hogy lássák, mit csinál a furcsa idegen, amit eddig nem: írt! Mi ezen olyan nagy szám, hogy ennyire bámulni kell? Lehet, hogy nem ismerik a karaktereinket? Az nem lehet, hiszen angolul biztosan tanulnak. Úgy kellett őket percenként félreterelni, mert mindig annyian jöttek, hogy nem láttunk tőlük rá a bringákra. …és most még pillangókat meg napocskát sem rajzolt a táblára Zita! :)

Ebéd után csodaszép tájon tekertünk, leértünk a völgy aljába, ahol a patak mellett kukoricamezők és rizsföldek váltották egymást. A kukoricát épp aratták, a rizst pedig vetettek. Vagyis inkább dugványozták, merthogy ez utóbbi műveletet egészen testközelből szemügyre vehettük.

Érdekes, hogy ezt mindig nők végezték, soha sehol nem láttunk ma férfit ezt vagy hasonló feladatot végezni, mindig csak nőket kisebb-nagyobb csoportokban. A férfi viszont a bivalyok mögött szorítja az ekét! :) Egy szó mint száz, csodaszép volt végiggurulni a völgynek ezen a szakaszán, sok szép élettel teli mezőgazdasági tevékenységet láttunk, és itt most nem a traktorra, meg az aratógépre gondolok! Egyetlen egy helyen halottunk valami gépet dübörögni, különben még a vizet is egyszerű csöveken keresztül vezetik a patak felsőbb szakaszáról a rizsteraszok elárasztására. Szóval ki van találva minden, és mindenhez emberi erőt, vagy legfeljebb állatokat használnak, amitől az egész olyan mesebeli! Mindezt egy parányi kis földsávon a hegyek között, a völgy alján, végig a patak mentén. Néhányan mondják, hogy már 10 ezer évvel ezelőtt elkezdtek elcsesződni a dolgok, amikor az ember rájött, hogy megművelni is tudja a földet, az állatokat pedig tudja karámban tartani és etetni, egyszóval amikor létrejött a mezőgazdaság. Én ezt csak olyan szempontból írom alá, hogy ez tette lehetővé a hierarchikus társadalmak létrejöttét, ami nem minden aspektusában frankó, viszont a föld ökoszisztémájára nézve az ilyen gyengéd mértékű és méretű, nem gépesített, hanem pusztán emberi és állati erőt használó mezőgazdaság szerintem még nem vág oda nagyon. Az ipari társadalom, na az durva, azzal van igazán a gáz, az csak pár száz éve van, és már majdnem mindenki érzi a fejlett országokban, hogy valami nagyon nem frankó.

De ha csak annyira formálnánk a bolygónkat, amennyire az ipari kor előtt tettük, szerintem még sokáig nem kéne beszélnünk fenntarthatóságról. Csakhogy mi megtaláltuk a szenet meg az olajat, és ezek az azelőtt elképzelhetetlen energiaforrások lehetővé tették, hogy nagyon rövid idő alatt 7 milliárdan legyünk. Hányan férnénk el a kőolajunk nélkül, a bivallyal meg a faekével, ahogy ők nyomják? Ezek baromi érdekes kérdések, és én nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz itt ezen a szép bolygón az elkövetkezendő dekádokban. Lehet, hogy a mi generációnkon múlik, hogy visszatalálunk-e valami természet közelibb, fenntarthatóbb létformához, vagy kipusztulunk és az elméletről bebizonyosodik, hogy igaz, mégpedig, hogy az intelligencia egy evolúciós zsákutca? Én nem hiszem, hogy így lesz, különben nem irkálnék sokszor ilyenekről is. Viszont ahhoz nem vagyok elég okos, hogy kitaláljam, mi, mitől és hogyan lesz néhány dekád múlva, csak azt érzem, hogy boldog vagyok, amikor kézzel rizspalántákat dugványozó nőket látok, egy olyan földteraszon, ami gravitációs elven, pusztán emberi leleményességet használva (és nem szivattyúval) lett elárasztva vízzel, és állatok húzta egyszerű faekével lett beszántva.

Dumja – Saroj és tanítványai – 9000km! :)

Délután öt körül mind a ketten azt éreztük, hogy elég derekasan megfáradtunk, ezért megálltunk egy Dumja nevű falu végén teázni. Abból, hogy leírtam a falu nevét, a nagyon ügyesek már ki is találhatták, hogy végül itt éjszakázunk. Ugyanis errefelé nincsenek kiírva a falunevek egy táblára a település elején, mi pedig nem kérdeznénk meg egy teához, hogy hol vagyunk, de ha már itt alszunk, akkor valamit írni kell a szupertáblázat mai sorának „Szakasz neve” című cellájába. Szóval a tea közben észrevettük, hogy már 86km-t jöttünk ma, és a Sunkholi völgye már nagyon közel van, ezért elkezdtünk kérdezősködni. Megtudtuk, hogy holnap nehéz dolgunk lesz, az aszfalt 3km múlva véget ér, és a következő település 8km-re van – ezt nem vállaltuk mára be – és 32km-en keresztül földút vár majd ránk. Ebben benne lesz az 1420m-es hágónk is! Ezek után úgy döntöttünk, elég fáradtak vagyunk mára. Holnap 19km a Sunkholi völgyében fel-le a murván, aztán irány 560m-ről fel 1420m-re, szintén murván! Örülhetünk, ha képesek leszünk csak egy nap, holnap megcsinálni!

Most már 23:27 van, mikor ezt a sort írom. A teázó előtt megismerkedtünk Saroj-al, aki tanár és meginvitált minket a szerény otthonába. Fel kellett tolnunk a bringákat a hegyoldalba, de ez nem volt nehéz, mert Saroj néhány kollégája, és vagy 20 gyerek segédkezett benne, sokan toltuk együtt a bringákat (ügyesen csak ott fogták, ahol mondtuk nekik), de volt olyan gyerek is, aki a nagyobb köveket hajigálta el a bringák elől. Szóval nagyon rendesek, és segítőkészek voltak nagyon, és ez nagyon jólesett. Persze nagyon kíváncsiak is voltak, mert számunkra kicsit túl sokáig és túl sokan itt maradtak körülöttünk, ami egy idő után már kicsit fárasztó volt, bármennyire is aranyosak voltak – mert mi meg fáradtak és kimerültek voltunk a hosszú nap végén. Hála az égnek végül a tanáruk magától küldte haza őket, és nem kellett nekünk szólni, hogy nem bírjuk már a zsivajt. Amúgy tényleg nagyon jó fejek voltak, és aranyosak.

Később már csak hárman jöttek vissza idősebb diákok, itt gyakoroltak valamit a tanárukkal, és persze beszélgettünk is a dálbát mellett, amit Saroj készített el nagyon finomra. Sokat beszélgettünk az oktatásról, és mivel azt vettem észre, hogy nagyon exkluzív vendégek vagyunk az ő szemükben, és nagyon érdeklődőek felénk, elmondtuk nekik, amit jó lett volna, ha nekünk is (többen, többször) elmondtak volna a gyerek korunkban olyanok, akikre igazán felnéztünk és akikre nagyon hallgattunk (lehet nem voltak elegen ilyenek?), mégpedig, hogy gyerekként két nagyon fontos dolgunk van csak: szorgalmasan és kitartóan tanulni, és okosodni, az idő összes többi részében pedig élvezni a gyermekkorunkat. E másodikat már Zita mondta, de ha nem veszi ki a számból a szót, pontosan én is ugyanezt – “Enjoy your Childhood” – mondtam volna ugyanezekkel a szavakkal. Aztán nem tudom, mennyire sikerült ezt letölteni nekik, de mi elmondtuk, nyomatékosan. Ők persze aztán csak másra voltak kíváncsiak, és oda lyukadtunk ki, hogy „Hungary is a rich country?” – de én erre most nem lettem mérges, csak próbáltam kicsit filozofikusan válaszolni, és azt mondtam, hogy bár Magyarország egy „fejlettebb” ország Nepálnál, de úgy tapasztalom, hogy itt bizony boldogabbak, vagy legalábbis mosolygósabbak, vidámabbak az emberek. Aztán ezt próbáltam részletezni és kifejteni a miérteket, de aztán jött azzal, hogy mi gyártjuk a Nokiákat, ugyan menjek már, biztosan egy csomó kütyünk van. :) Igen, van, és jól elrontjuk velük az értékes időnket. Én sem vagyok kivétel, mert ha lett volna rendes térerő itt a faluban, tuti a netet nyomkodom, és nem ezt az útinaplót verem bele a gépbe öt oldalig.
Egyébként nekik is van mobiljuk, mp3 lejátszós, zseblámpás, már a tizenéves gyerekeknek is, itt a szegény nepáli vidéken – lassan már mindenkinek lesz mobilja!

Klikk a képre, hogy nagyban is láthasd a naplementében a Dumjai házat, ahol aludtunk, és Saroj-t a tanítványaival!

2012.06.27. 23:45 – Nepál, Dumja, fent a hegyoldalban, egy 10cm-es pókokkal teli agyagház agyagpadlójára felvert sátorhálófülkéből

Reggeli testmozgás a majmok templománál

Katmanduban annyi minden történt az ott eltöltött 8 nap alatt, hogy most nem is tudom, hogy hol kezdjem. Először is, ahol laktunk, Madhukaréknál az étteremben nagyon jókat ettünk, a „newa nasa” newari ételt jelent, a newari pedig az a népcsoport, akik közé Madhukarék is tartoznak, és akik nagyon rég óta itt élnek Katmandu völgyében. De Madhukar-éknál nem csak az étteremben, hanem fent a ház családi részlegének a teraszán is ettünk, mivel többször meghívtak minket velük, a családdal enni.

Az első reggelek egyikén rá tudtam venni magam, hogy kimenjek Madhukarral sportolni egy kicsit a hajnalok hajnalán, ugyanis ő majd minden reggel felkel 5 óra környékén, és még mielőtt az utat ellepnék a szörnyetegek, kimegy a közeli parkba kocogni és tornászni egy kicsit. Mikor ezt meghallottam, örömmel ajánlottam fel ehhez a társaságomat, és két reggel erejéig sikerült is a hajnali kelés és sportolás. Első reggel a közeli parkba mentünk ki, ahol egy pár száz méteres kört futkostunk, amiben volt egy kis szint is, egy lépcsősoron kocogtunk fel a domboldalba, majd kicsit odébb egy másikon lejöttünk. Közben ránk szakadt az ég, ezért az eső elől beálltunk egy tető alá. Ilyen tetőből sok volt a fák alatt, ezek amolyan szabadtéri jóga és torna-„termek” voltak, és ami számomra meglepő volt, hogy használták őket az emberek! Tele volt a park emberekkel, hajnali hatkor! Tudom-tudom, a mi világunk a nepálinál jóval rohanósabb, de ez igazából nem mentség, hanem inkább szomorúság. Itt Nepálban, Katmanduban szinte minden ilyen tető alatt tornázott vagy jógázott egy kisebb vagy nagyobb csoport és maga a park is tele volt kocogókkal. Ezt nagyon-nagyon jó és érdekes volt látni, mert otthon a meló mellett még én magamat is csak nagyon nehezen és nagyon ritkán tudtam rávenni, hogy kimenjek reggel a munka előtt sportolni. Rendszerint csak akkor sikerült, ha valaki mást is rá tudtam venni, vagy ha mondjuk leszakadt valami nagyobb hó télen és ki lehetett menni sífutni a Hármashatár-hegyre. De ismétlem, az ilyesmi nagy ritkaságszámba ment, sajnos még részemről is, pedig engem a kollégáim örökmozgó, nyughatatlan futóbolondnak tartottak – nekem meg közben mozgáshiányom volt, és szarul éreztem magam a bőrömben az egész napos irodában/autóban/ügyfélnél üléstől. Szóval példát vehetnénk a nepáliaktól, és elgondolkodhatnánk azon, hogy miért ment ki otthon annyira a divatból a mindennapi testmozgás. Állítom, ha elvennénk egy órát a munkaidőből, és azt olyan aktív sportra fordítanánk, amit élvezünk, és ami jól átmozgat, utána a maradék időben hatékonyabbak lennénk, mint reggeli sport nélkül, de plusz egy órával. Az egészségünkről meg a közérzetünk javulásáról nem is beszélve…

Második alkalommal egy érdekesebb helyre indultunk, és ennek már számomra is igazi sportértéke volt. Első reggel inkább csak kocogtunk, azt is nagyon keveset, mert az eső miatt végül a tető alatt végeztük, ahol én inkább nyújtottam. Ez jó is volt így, mert végre ezek után a futások után nem volt izomhúzódásom, köszönhetően Madhukar moderált futótempójának és ennek a nyújtásnak. Szóval másodszorra távolabb merészkedtünk, és a Madhukaréktól kb. 3km-re lévő Monkey-Temple-höz, vagyis a Majmok Templomához futottunk. Ez a név csak a köztudatban használt, valójában a templom igazi, hivatalos neve Swayambhuath és egy szép domb tetején fekszik, ahová hosszú, egyenes lépcsősor vezet. Ezen a lépcsőn már nagyobb tömegek voltak, pedig amikor odaértünk, még alig múlt hat óra. Fent a templomnál valóban sok majom időzött, valószínű azért, mert ideszoktak az etetés miatt, mint oly sok másik Monkey Temple-nek hívott helyen szerte a szubkontinensen. Fent érdekes volt lenni, látni a sok áldozó, imádkozó, tornázó vagy csak úgy nézelődő embert itt fent a város felett, ahol imazászlók lengedeznek, és ahonnan rálátni egész Katmandura. Mindezt kora reggel, futva, micsoda élmény! :) Madhukar-éknak rengeteget köszönhetünk, a Katmandui napjainkat egyértelműen javarészt ők tették széppé! Madhukart egyébként regisztráltuk a warmshowers.org-ra, ami egy a couchsurfing-hez hasonló rendszer, de külön csak bringatúrázók számára! Mi még csak vendégül láttunk a warmshower-en keresztül, de azok nagyszerű tapasztalatok voltak, és amikor elmeséltük ezeket, Madhukar nyitott volt a gondolatra, és másnap már el is készítettük együtt a profilját. Szóval, ha bringával érkezel Katmanduba, már lehet egy nagyszerű barátod Madhukar személyében! ;)

Eszter, Gyöngyi és a kevés pénzből utazás szépsége

Persze Katmanduban nem csak Madhukar miatt volt nagyszerű lenni, mert majd minden nap beszabadultunk a Thamel-nek nevezett központi turistagettóba, ahol sok másik magyarral találkoztunk. Először is ugye sokat lógtunk Eszterrel, aki aztán át is költözött hozzánk néhány napra Madhukar-ékhoz. Eszter sokadik egy éves világcsavargását fejezi be Katmanduban, ottlétünkkor repült haza, így sikerült egy újabb kis ajándékcsomagot hazajuttatnunk vele, amiért ezúton is köszönet! Eszter egyébként túravezető az Eupolisznál, és Csonka Gábor barátnője. Gábornak sajnos az érkezésünk előtt néhány nappal haza kellett utaznia, mert ő is egy túrát vezetett valamerre, így csak Eszterrel tudtunk találkozni, de ez is nagyon jó volt, rengeteg érdekes dolgot mesélt nekünk, és sok szép napot töltöttünk együtt. Eszter és Gábor velünk kb. egyidőben túráztak, de az Annapurnától nyugatabbra, egy kevésbé népszerű, de éppen ezért talán még kalandosabb és érintetlenebb környékén a Himalájának.

Gáboron és Eszteren keresztül megismerkedtünk Gyöngyivel is, aki két hónapos „kényszer”-szabadságának a végét töltötte épp Katmanduban, mikor mi is ott voltunk. Gyöngyi munkahelyet váltott és az előző munkahelyén felmondási idő alatt nem kellett ott lennie, így kihasználva az ajándékba kapott, két hónapnyi fizetett szabadságot, Gyöngyi befizetett egy szervezett, de „fapados” útra, olyanra, amelyeket Eszter és Gábor is vezetnek, és ennek a kalandnak az utolsó napjait töltötte Katmanduban, amikor találkoztunk vele. Gyöngyi egyébként megtehetné, hogy sokkal fényűzőbben is utazzon, de ezt nem teszi, helyette ilyen utakra megy, ahol a miénkhez közeli büdzsével költekezik. Ezt egyszer beszéltük is, hogy mennyire kalandosabb, érdekesebb és izgalmasabb így utazni, szűkre szabott büdzsével. Saját magunk által szükreszabva, mert ugye mi is megtehetnénk, hogy dőzsölünk a jóban, de azzal napokat, heteket, hónapokat, országokat, és ki tudja milyen szép élményeket vennénk el az úttól. Ehelyett minden nap egy kicsit több a kihívás, egy kicsit oda kell figyelni a költekezésre, egy kicsit meg kell tanulni jobban örülni az apró (olcsó, vagy ingyenes, pénzben nem mérhető) dolgoknak, és ha ezeket sikerült megtanulni igazán értékelni, akkor ez ad egy nagyon szép varázst az egész utazásnak, amiért igazából már nem is bánjuk, hogy csak annyi van a pénztárcánkban, amennyi. :)

Tervezek majd egy ilyen képet a végén, aminek az egyik oldalán egy az összköltségünkkel megegyező árú autó lesz, a másikon pedig a Világ, az utazásunk napjainak, és a megjárt országok számával, és néhánnyal a legjobb fotóinkból, alul pedig a kérdés: “Te melyiket választanád?” :)

Gyöngyi rengeteget segített nekünk, szabályosan kiraboltuk, sőt Ákos még egy pár szétment, de még garanciális bakancsát is hazaküldte vele, és ezen aztán jót mulattunk. Elvettük a dollárját (természetesen utána átutaltuk az összeget forintban, csak átváltásról volt szó), megkaptuk a maradék gázpalackját, tisztálkodó szereket, könyveket, és még ki tudja, mi mindent zsákmányolt Zita Gyöngyitől. Ő ezeket amúgy is itt hagyta volna adománynak, és amikor ezt Zita meghallotta, nem volt szégyenlős rákérdezni, hogy nem kaphatnánk-e meg néhány holmit mi. Mindezért cserébe Gyöngyi csak egy szakadt bakancsot kapott Ákostól, és ezen ment a humorizálás… :) Ezúton is ezer köszönet mindenért Gyöngyi, a holmiknak nagy hasznát vettük, a középárfolyamos átváltással pedig több napi büdzsénket spóroltuk meg, ergo néhány napot hozzáadtál vele a nászutunkhoz! ;)

A bangladesi útikönyv és vízum beszerzése

Katmanduban, a Thamelben rengeteg könyvesbolt van, és használt könyveket is árulnak, illetve vesznek, így sikerült eladni egy az Annapurna körön talált Jon Krakauer: Into Thin Air-t, és a Gyöngyitől kapott könyveket. Ezek árából aztán egy Bradt Travel Guide-ot vettünk Bangladesről, ami megint rettentő hasznos lesz nekünk a következő országban. Pontosabban a következő utániban, mert az útiterv mai állása szerint végig bringával haladva, Indiában Siligurit és Darjeeling-et érintve jutunk majd át az utunk 17. országába, Bangladesbe. De ne rohanjunk még így előre, hiszen még a bangladesi vízumunk sincs meg. Ezt itt Katmanduban a nagykövetségükön meg lehet igényelni, és ha reggel odamegyünk, délután elvileg már ki is adják a vízumot, magyaroknak 61 dollárért a 30 nap ott tartózkodásra érvényes, a kiállítástól számított 90 nap múlva lejáró vízumot. Ez mind nagyon szépen is hangzott, ám mi a harminc napot kevésnek találtuk, és ezt meg is indokoltuk nekik, mondván, hogy kerékpárral utazunk, és monszun meg ramadán lesz, ezért szeretnénk 60 naposat kapni. (Meg azért is, mert utána szárazföldön szeretnénk bejutni Myanmar-ba, ami problémás lehet, de ezt nem említettük nekik.) Ezen ők fennakadtak, hogy mit akarunk mi két hónapot lenni az ő országukban, és hogy hogyan tudjuk bebizonyítani, hogy bringával vagyunk, mutassunk róla egy hivatalos iratot. Sajnos ekkor épp busszal utaztunk, mert a katmandui forgatag mocskában mindenhez volt kedvünk, csak bringázáshoz nem, különösen azután a négy kemény nap után, amit idefelé jövet éltünk át. Itt Zita próbált elmenni abba az irányba, hogy mutatunk nekik fényképeket (nálunk volt a netbook), de én sajnos erről eltereltem a témát, pedig utólag átgondolva, egy próbát megért volna, mert ha bejön, nyertünk volna. Ehelyett én rákérdeztem, hogy egy hivatalos igazolás a Delhiben állomásozó Magyar Nagykövetségtől megfelelő lesz-e? Ők ismernek minket személyesen, látták a bringákat, ott ért minket a 8000. km, biztosan ki tudnak nekünk állítani egy 3 soros papírt, ami a fényképünkkel és az adatainkkal azt igazolja, hogy mi a világot próbáljuk megkerülni a fekvőkerékpárokon. Ebbe a bangladesi nagykövet belement, igaz előtte még akadékoskodott egyet, hogy miért nem megyünk Dhakába, a bangladesi fővárosba, ahol tudunk hosszabbítást kérni a vízumunkba. Dhakát az útikönyv „Asia’s Chaos Capital”-nak csúfolja, és sok jót eddig nem hallottunk róla, ráadásul a vízumhosszabbítás nyűggel és pluszköltséggel járna. Igaz, ez az igazolás sem volt egyszerű! Innen Nepálból fel kellett venni a kapcsolatot a régi barátokkal Delhiben. Ezt elsőre nagy nyűgnek éltem meg, sokat telefonáltam, és az e-mailemet is egy mailer démon dobta először vissza, de végül már másnap délelőtt ott volt az igazolás a postaládámban, tehát okom nem lehet panaszra, ellenben nagy-nagy köszönettel tartozunk a Delhi-i Magyar Nagykövetség gyors és hatékony ügyintézésének, Lajosnak pedig különösen nagy köszönet, mert átvállalta magára az igazolás költségeit, ezzel újabb néhány napot ajándékozott a nászutunkhoz! :) Amikor ennyi, és ilyen mértékű segítséget kapunk, ezek mindig nagyon jól esnek, és további erőt, és biztatást adnak nekünk abban, hogy folytassuk amit elkezdtünk, mert bármennyire is kemény és fárasztó, megéri! Másoknak is tetszik, amit csinálunk, és sokan támogatnak is benne, olyanok, akiket az indulásunk napján még nem is ismertünk. Szóval amikor ilyesmiket kapunk, ezek a dolgok igazából többet érnek nekünk, mint maga a segítség önmagában, mert azáltal, hogy kapjuk őket, maga az érzés nagyon jólesik és további erőt is kapunk velük! Szóval köszönjük!

Nyűg volt, nehéz volt, gyorsan és sokat kellett intézkedni, de a vége csak az lett, hogy kaptunk egy-egy 45 napos vízumot Bangladeshez, a nagykövetségtől és Lajostól pedig támogatást, ami megint rettentő jól esett.

Mulatság és hajvágás egy kaszinóban! :)

A táskámban a frissen pecsételt vízumokkal gurultam vissza Madhukarékhoz (ekkor már csak én intézkedtem, és a bringával közlekedtem), és zuhanyoztam le, majd indultam be gyalog a központba, hogy csatlakozzam a többiekhez, akik ekkor már javában mulattak, méghozzá egy kaszinóban! Ez kíván némi magyarázatot, mert gondolom, ahogy Ti sem, úgy én sem ismertem magunkat úgy, mint akik kaszinóba járkálnánk, pláne nem ezen az úton, ahol minden fillérrel ki vagyunk számolva. A lényeg annyi, hogy itt Katmanduban két nagy kaszinó van, és ezekbe csak külföldiek léphetnek be, és odabent az étel és az italfogyasztás ingyenes, mindezért csak némi zsetont kell beváltanod, és játszanod – vagy játékot mímelned. :) Szóval bementünk ingyen enni-inni és mulatni.

Az apropó Ákos (Ő még mindig Németh Ákos, a motoros világkerülő, foldkereken.hu) szülinapja volt, amit a következő társaságban ültük meg: Gyöngyi és a szobatársa Zuleika, egy bangladesi születésű, de Londonban felnőtt lány, Eszter, Ákos, és mi ketten Zitával. Mikor megérkeztem, ők már mind egy rulett asztal körül ültek, és ment a játék. Mindenkinek más-más színű zsetonja volt, és egy zseton 20 rupit ért, vagyis 54 forintot. Csak jó pár órával később tudtam meg, hogy valójában indiai rupiktól van szó, így egy zseton igazából 96 forintot ért. Ezt jobb is, hogy nem tudtam, mert még így is tisztára be voltam rosálva az első egy órában, csak idegesen figyeltem az asztalt, a golyót, és a többiek játékát, közben azon gondolkodtam, hogy most komolyan el készülünk bukni vagy egy napi büdzsénket ennél a hülye asztalnál? Az első fél órában sehová nem mertem tenni, aztán végre hoztak nekem egy sört, és kezdtem feloldódni. Gyorsan el is buktuk minden zsetonunkat, de Gyöngyi volt olyan rendes, hogy az előtte tornyosuló addig összenyert hatalmas kupacokból átváltatott nekünk kettőt a mi színünkre, így újra folytathattuk a játékot pontosan annyival, amennyivel az előbb is elkezdtük. Ezúttal már nyerők voltunk, és a nyereményünket szépen, tudatosan el is különítettük, nehogy megint eljátsszuk. Ezt persze a személyzet nem nézte jó szemmel, de minket ez nem érdekelt, az viszont annál inkább, hogy a kért ételeket és italokat már egy órája nem hozzák ki. Viccelődtünk azon, hogy megtréfáljuk őket azzal, hogy addig, amíg nem hozzák, amit kértünk, nem teszünk le semmilyen tétet, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is játszunk, ám mindig csak úgy, hogy az teljesen szabálytalan legyen. Pl. félreérthető helyekre tesszük le a zsetonokat, és annyit, amennyit nem szabad! A szabály az, hogy a páros, páratlan, piros, fekete, és a harmadoló mezőkre csak ötösével lehet lerakni zsetonokat.

A játék jól ment, és mindenki nagyon élvezte, főleg, hogy egyénileg nézve, és csoportként is nyerésben voltunk, vagyis több zseton volt az asztalunknál, mint amennyivel leültünk. Ez a tudat már önmagában boldogító volt, és az is, hogy ingyen eszünk-iszunk, de az igazi öröm az volt, hogy ennyien együtt vagyunk itt Katmanduban magyarok, és ilyen jól mulatunk.

Zita megjegyzése: mivel Árpi késve érkezett a vízumintézés miatt, kimaradt a játék előtti csapatmegbeszélésből. A terv a következő volt: mindig csak ketten tettünk fel tétet ötünk közül és épp csak a szükséges minimálisat, hogy a nagy játék látszatát fenntartsuk. Az aktuális körből kimaradt játékosok meg a pincéreket gyúrták, hogy hozzák szépen az asztalhoz a rendelést… Az egész játék lényege az volt, hogy minimum annyival sétáljunk ki az ajtón, amennyivel bementünk s hogy közben jót együnk. A szerencse hozta, hogy nyertünk is. :)

Pedig a bulinak a rulett asztalnál még nem volt vége, igaz nem sokkal később sajnos Gyöngyinek le kellett lépnie, mert pár órával később indult a repülője haza. A reptérre Eszter is elkísérte, mert Gyöngyi neki is hazavitte pár holmiját, és nem akarták, hogy baj legyen, ha véletlenül túlsúlyos a poggyász, ezért Eszter is vele ment, hogy ez esetben vissza tudja hozni azt a holmit, ami nem fért be. Persze Esztert nagyon nem nézték jó szemmel repülőjegy nélkül a reptéren, de ő aztán nem az a lány, akit egy kicsit is félteni kéne, végül megértette a helyzetet a biztonságiakkal, és aztán ügyesen visszastoppolt a reptérről, így pár órával később már újra velünk volt. Részlet Gyöngyi útinaplójából: “Mondjuk azt se gondoltam, hogy életemben először Katmanduban fogok egy kaszinóban rulettezni. De az élmény felejthetetlen, régen nem szórakoztam ilyen jól és valamennyit még nyertem is… Kaptunk enni, inni, játszottunk és sokat nevettünk… Még megvártam a svédasztalos ingyen vacsorát és táncos műsort, aztán sajna nekem indulnom kellett a reptérre :-(( Eszter eljött velem, hogy ha a szlovák srác cuccát még sem tudom elvinni, vissza tudja hozni és olyan balhét csapott hogy embert még ilyen gyorsan azon a reptéren be nem csekkoltak, gyakorlatilag a motyót le se mérték (41,5 kg volt összesen, itthon megmértem) A sok gin-tonicnak és a daedalonnak köszönhetően kissé betépve, de fájjó szívvel mondtam búcsút Nepálnak.”

Nyolc órakor nyitott a kaszinóban a svédasztal, olyan ételekkel, hogy utána a tíz ujjunkat is megnyaltuk. Mindehhez még színpadi táncelőadások is dukáltak, már amikor nem sötétült el a színpad a 10-20 percenként bekövetkező áramszünetektől. Ilyenkor a táncosok abbahagyták a mozgást, és szépen elindultak a színpad sarkán lévő ajtó felé. Volt, hogy az áramkimaradás csak 5 másodpercig tartott, és még mielőtt eltűnhettek volna a színpadról, újra elindult a zene és újra fénybeborult a színpad. Mi ekkor újra és újra ráébredtünk, hogy bármennyire is nyugatias ez a kaszinó, azért még mindig Ázsiában vagyunk! :)

A vacsora után még visszaültünk a rulett asztalokhoz, de ez már nem volt ugyanaz, ugyanis alig fértünk oda a rengeteg gazdag indiaitól, akik ide jöttek eljátszani a pénzüket. Ekkor inkább már csak néztük mások játékát, de ezt igazából valahol szörnyű volt látni: ahogy elborult tekintettel rakják le a kupacokat százasrupis zsetonokból, úgy, hogy a végén az egész táblát beterítették. Ha egy kicsit gondolkodtak volna, rájöttek volna arra, amire mi is, mégpedig, hogy így nem igazán lehet nyerni, hiszen hiába raknak mindenhová, a golyó csak egy számon fog megállni, és csak azzal a színnel, csak azzal harmaddal, és csak azzal a számmal fognak nyerni, az összes többi lerakott zsetonukat biztos, hogy elbukják! Persze én ezt biztos nem érthetem, én messze vagyok attól, hogy meglássam ebben az élvezetet, és ne csak a pénzt nézzem. Percek alatt több heti, vagy havi büdzsénket bukták el, és még csak az arcuk sem rezzent, csak rakták le az újabb kupac zsetonokat megszállottan.

Részben ezért sem szégyelltem magamat, amiért mi ily módon „kihasználtuk” a kaszinó nyújtotta szolgáltatásokat. Szerintem egy kaszinó nem jó dolog, kihasználja az emberek addiktív hajlamát a szerencsejátékokra, és ha én megtehetném, betiltanám. Nagyon helyesnek találtam a dolgot, hogy itt a helyiek nem is léphetnek be, ez igazából az ő védelmükben van, szegény nepáli ne bukja el a kevés pénzét, jöjjenek csak a külföldiek, és hagyják ők itt a pénzüket. Persze, ha mindenki úgy játszana, ahogy mi, már rég csődbementek volna a kaszinók, hiszen mi ettünk, ittunk, és több pénzzel távoztunk, mint amennyivel jöttünk, de ha még el is buktunk volna mindent, talán még akkor is megért volna ennyit nekünk a szülinapi mulatozás. Vagy legalábbis anyagi bukta lett volna a kaszinónak a jelenlétünk, hisz csak egy-két napi büdzsénket váltottuk át zsetonokká, épp csak annyit, amennyit még nem bántunk volna mind „elbukni” az „ingyen” italokért és ételekért cserébe.

És már csak azért is megérte ez a kaszinói mulatozás, mert késő éjjel a kártyaasztalok mellett még egy ajtót is találtunk, amire ki volt írva, hogy „Complimentary Hair Cut”! Mi a manó, ingyen fodrászat egy kaszinóban, hát mik vannak!? :) Ide rögtön be is tértünk mind a négyen (ekkor már csak Eszter, Ákos, és mi ketten voltunk), a lányok kaptak bő 20-20 perces fej, nyak, hát, váll, kar, tenyér masszázst, majd Ákos is egy rövidebbet, végül én egy hajvágást. Ilyen vérprofi fodrász még nem vágta a hajam, szögmérő lehetett az ujjai között, olyan szabályos lett a buksim. Mivel összesen több, mint egy órát foglalkozott velünk, és ő mégiscsak egy alkalmazott, neki végül adtunk – így utólag talán túlságosan nagylelkűen is – egy több száz rupis borravalót.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom magam érezni egy kaszinóban, vagy hogy egyáltalán betérek valaha egy kaszinóba. Ha Las Vegasban is ingyen van az étel s az ital a kaszinókban, lehet, hogy ott is bemegyünk majd elbukni egy, maximum két dollárt! :)

1. nap – Megdöglünk a melegtől

Végre elindultunk Pokharából! Reggel 6 órai kelést terveztünk elő, de ezt megelőzött egy hajnali háromig tartó pakolás, ezért aztán végül 7-kor keltünk, Ákos második SMS-ére, amiben méltatlankodott, hogy mi történt az ébresztőszolgálattal? Este úgy beszéltük meg, hogy majd én ébresztem, de ez nem történt meg, az ébresztőszolgálat elaludt. Pakoltunk, rámoltunk lefelé a „Penthouse”-unkból. Ákos épp akkor fordult be a Lakeside-ról az utcánkba, amikor leparkoltunk Ram előtt, egy utolsó fényképre. Fotózkodtunk, majd mentünk az utolsó közös reggelire az Asian Tea House-ba, aztán útra keltünk. Az első nap még viszonylag könnyű volt, az elején vagy 50km-t lefelé gurultunk, ebédre megettük a Ram-nál vásárolt óriásszendvicset, majd vártuk, hogy jöjjön az emelkedő! Mert tudtuk, hogy jönni fog, direkt figyeltem a terepet, amikor a túra kiindulópontjára, Besisaharba mentünk a busszal, immár több, mint egy hónapja. Szóval tudtuk, hogy Dumréig még jönnie kell egy nagyobb emelkedőnek, és jött is. A baj nem is ezzel volt, hanem a hőséggel, amit az emelkedőn 4-5-el haladva ekkor már meg is éreztünk. Egy út menti kútnál meg kellett állnunk, mert nem bírtuk tovább a tikkasztó forróságot, szó szerint rosszul lettünk kicsit. Öt perc pihenő után tovább akartunk indulni, de ahogy fölálltunk, rájöttünk, hogy az még korai, ahhoz túl meleg van. Még néhányszor a csap alá tettük a fejünket és a karunkat, és csak kb. 20 perc után indultunk tovább. Ezen a helyen egyébként sokan mások is megálltak, és ez nagy fennakadást okozott a forgalomban, ugyanis még itt a meredek emelkedőn sem húzódtak le nagyon az autók vagy a buszok, hogy jobban elférjenek mellettük. Egyszerűen megálltak a képzeletbeli sávjuk közepén, így elfoglalva a fél utat. Erre csak azért emlékszem, mert így mi hallgathattuk a hangos dudálást és szívhattuk a füstöt.
A táj egyébként szép volt, mesezöld mezők mellett haladtunk, és ezt még a kemény emelkedőn is tudtuk élvezni, persze főleg akkor, amikor megálltunk egy-egy percre egy kanyarban lenézni, csodálni és fényképezni.

A napot Dumréban zártuk, pontosan abban az utcában, ahol anno átszálltunk. Találtunk egy hotelt étteremmel, ahol meg tudtunk alkudni az árban, és a lépcső alatt odabent el tudtuk helyezni a bringákat. Este még az áram is visszajött, és reggel nagyon finom „buff momo”-t, vagyis vízibivaly hússal és hagymával töltött, gőzben kifőzőtt tésztafalatokat ettem, méghozzá friss dahival (vízibivaly tejéből készült erjesztett történet). Mondtam már, hogy Zita a buff momot sem eszi, mondván, hog a vízibivaly egy szeretetreméltó, aranyos állat, amit nem szabad megenni? :) Igaza van, de csak az előbbiekben. Különben sem volt sok hús a momóban, ellenben nagyon finom volt.

2. nap – Kezdődik a hullámvasút

Már hét óra előtt az úton voltunk ezen a napon. A lejtő, amit tegnap délután elkezdtünk, most folytatódott, de csak néhány kilométert, amíg el nem értük a Trisuli folyót, ahonnan már ennek a folyónak a völgyében haladtunk, de most már fölfelé. A folyó felett köd ült, és ez sajátos hangulatot adott az egész környéknek, nagyon élveztük ezt a reggeli tekerést, annak ellenére is, hogy itt a Trisuli mellett már tekerni is kellett, méghozzá sokszor fölfelé. Elkezdődött a hullámvasút, amiről nem is sejtettük, hogy két teljes napig fog tartani. A Trisuli mellett kemény volt a menet, mert végig vagy föl, vagy le tekertünk, alig volt sík rész, ahol sokáig élvezhettük volna a lejtőn felvett lendületet, és a könnyű tekerést a síkon. Az idő nagy részét 4-5km/h-val haladva töltöttük a fölfeléken, egy másik kis részét pedig 40-50-el lefelé száguldva. Na de hát így jár az ember lánya és fia, ha megpakolt rekukkal indul neki ilyen meredeken hullámos útnak.

Ahogy belekanyarodtunk a délelőttbe, úgy lett a hőség ismét egyre nehezebben elviselhető. Éppen beszéltük már Zitával, hogy le kéne menni a Trisulihoz, és jól belecsobbanni nyakig, hogy lehűtsük magunkat, amikor az út bal oldalán valaki szaladni kezdett mellettünk, és kiabálta a szülőhazánk nevét angolul! Jól van, jól van apám, felismerted a magyar zászlót, ügyes vagy, de ugye most ezért nem kéred, hogy megálljak Neked egy fölfelében? – Gondoltam magamban, és közben az emberünkre se néztem igazán. Sokszor van, hogy a helyiek követnek pár métert, vagy integetnek vagy kiabálnak nekünk, és ha ilyenkor mindig mindenkinek megállnánk, bizony lehet, hogy nem jutnánk messze a nap végére. Ez az ember azonban kitartóbb volt a többieknél, és amikor végre komolyabban szemügyre vettem, felfedeztem benne a Gorepani-ból megismert holland barátunkat, Mr. Hasmenést. :) Raftingolni jött a Trisuli völgyébe. Pár perccel később újra integetett nekünk egy dzsip hátuljából, majd néhány kilométerrel odébb láttuk a bandát beöltözni. Itt mi is megálltunk, kihasználva, hogy van egy kedves barát, aki tud figyelni a bringákra, amíg mi nem vagyunk mellettük, Zitával leszaladtunk a Trisuli partjára, és megmártóztunk a folyó hideg vízében. Ez nagyon, nagyon jól esett nekünk, jól lehűtötte a testünket, igaz, sajnos csak rövid időre, mert a nagy hőségben és fölfelékben hamar újra átmelegedtünk. A holland barátunk elmondta, hogy, 1000 rupiért (2700 Forint) eveznek a vadvízen egy 3-4 órás menetet! Hm, ez azért nem rossz, ezt lehet, hogy nekünk is meg kéne talán majd lépni, gondoltam.

A nagy fügefát és esti szálláshelyet kutatva

Délutánra kicsit odalettünk az állandó fel és lemenetelben, mert alig haladtunk és nagyon elfáradtunk. Ebédelni csupán pár kilométerre a mártózás után álltunk meg, és nagyon kikaptuk a helyet, mert itt megjött újra a kedvünk. Nem volt túl nagy körülállós tömeg körülöttünk, csupán néhány kedves helyi, akik nem voltak nyomasztóak, sőt! A dálbáthoz kaptunk sok uborkát és hagymát és néhány kíváncsi gyermektekintetet is sikerült lencsevégre kapni, így egy órával később a megállástól számítva jóval vidámabban indultunk újra útnak.

Persze az út továbbra is kiborítóan nagy hullámvasút volt, és csak lassan haladtunk rajta. Az útikönyv említett egy Trisuli Centre nevű raftingos helyet, valami nagy fügefánál („The Big Fig”), ezt néztük ki kora délutáni, és erre a napra végleges megállónak. Egyrészt azért, mert már nagyon fáradtak voltunk és nem siettünk sehová, másrészt azért, mert reméltük, hogy hátra sikerül nekünk is ilyen olcsón eveznünk egyet egy csoporthoz hozzácsapódva, akár még ma délután, vagy holnap reggel.

Ez a fügefa azonban csak nem akart szembejönni, mi pedig fáradtak voltunk már nagyon, és megálltunk volna. Zita megkérdezte egy háznál, hogy nem alhatunk-e valahol az eresz alatt, és ennek a vége az lett, hogy felajánlottak egy üres szobát, ám még megemlítették mellé, hogy ételt azt nem tudnak adni. Ez gyanús lett, hisz ételt nem is kértünk, akkor miért mondanak ilyeneket? Éppen ezért rákérdeztünk az árra, mire kibökték, hogy a szoba bizony 1000 rupi lesz! Micsoda? Ezer rupiját, vagyis az egész napi büdzsénket, 2700 forintot adjak oda egy szobáért? Úgy látszik, rossz helyen vagyunk… ennél még egy szálló is olcsóbb, vacsorával együtt. Ez nem esett jól és elgondolkodtatott minket. Úgy látszik, ez a Pokhara-Kathmandu szakasz nem számít annyira vidéknek, hisz itt van a sok raftingtábor, ráadásul a turisták által leginkább kedvelt két nepáli város között. Így történhetett, hogy turistának (ráadásul gazdag turistának!) néztek minket, nem pedig embernek… Vagy legalábbis utazónak. Persze ezért különösen nem haragudhattunk rájuk – és nem is mutattunk ilyesmit – csak egyszerűen továbbálltunk és nekiveselkedtünk a következő emelkedőnek.

Ennek a tetején már volt valami tábla a bozótban, amiről le tudtam olvasni, hogy „Big Fig”, és ettől bizakodóak lettünk! Mégiscsak meglesz az a fügefa! Lent a lejtő alján egy öböl mellett meg is találtunk egy nagy puccos épületet, alatta egy tábort sátrakkal és kunyhókkal. Megkerestem a recepciót, ahol csak egy szakács volt (a konyha is volt egyben), aki felhívta a főnökét, majd kért, hogy várjunk negyed órát, mire az megérkezik. Megjött, bőrcipőben és nyakkendőben, mobiltelefonálva. Olyan árakat mondott csupán a maradásra, hogy attól égnek állt a hajunk. Ráadásul folyamatosan dollárban beszélt, hiába mondtuk neki, hogy nincs nálunk egy árva dollár sem csak nepáli rupi, ő csak folytatta, hogy ő megérti, mert tudja, milyen az bringázni, hisz ők is szerveznek bringás túrákat, ezért ad nekünk jelentős kedvezményt, csupán 1800 rupiért sátrazhatunk az épület alatt a folyóparton. Hú, apám, Te megvesztél, abból mi két napig élünk. Intézd csak a százfős csoportjaidat Kathmanduból, mi pedig nem raboljuk tovább azt a jaj, de drága idődet, hanem inkább gurulunk tovább! Ezt gondoltam, de megint csak nem ezt mondtam, csupán szerényen közöltük, hogy ez sajnos nekünk nagyon sok, úgyhogy bye-bye!

Szóval a napnak még mindig nem volt vége, pedig mi már nagyon szerettük volna! Négy-öt ezt követő emelkedő után végül csak eljött az a bizonyos „The Big Fig”, igaz, először itt sem akartak fogadni, mondván, hogy tele vannak. Azért mi leültünk egy bolt előtt, benyaltunk egy üdítőt, és csak ültünk, kicsit megsemmisülve e nap nehézségei után. Persze ez így nem maradhatott, én felpattantam és körbenéztem. Egy takaros kis köves utca vezetett hátra néhány ház között egy hatalmas gyalogos függőhídhoz, aminek a túloldalán a köves parton ott volt felállítva egy hatalmas raftingtábor sátrakkal. Az utcán volt chowmein-es étterem és találtam egy üres, szép épületet, kitárt ajtókkal. Felmentem a fadeszkás, meredek lépcsőn, és fent egy másik üres szobát találtam, virágos erkéllyel a folyóra és szemközti nagy fügefára. Visszamentem a hölgyhöz, aki az előbb közölte velem, hogy tele vannak, és rákérdeztem, hogy nem alhatnánk-e ott az emeleten az erkély mellett, abban a szemmel láthatóan üres, és jelenleg használaton kívüli szobában. Hamarosan előkerült egy fickó, aki az egész itteni raftingbulinak a főnöke volt. Ő volt Durga, aki abszolút visszaadta ezen a napon a jókedvünket, és rengeteget segített nekünk, amiért nagyon hálásak voltunk, főleg azok után, hogy milyen ajánlatokkal találkoztunk a délután folyamán. Ő beengedett minket egy belsőbb, zárható helységébe is a háznak, ahol még szúnyoghálók is voltak. Ide be tudtuk zárni a bringákat és át tudtunk menni este a raftingtáborba, ahol még vacsorát is kaptunk. Mindezért cserébe nem kért semmit, csak azt mondta, hogy ha adni akarunk valamennyit, akkor az bármennyi lehet, amennyit jónak látunk. Eszünkbe jutott a pamíri vendéglátásaink és azok „kifizetése” kapcsán Reku papa által írt hozzászólás, miszerint ha utólag adunk pénzt, az olyan mintha beáraznánk azt amit kaptunk. Éppen ezért, amikor átadtuk Durga kollégájának az 500 rupit, nyomatékosítottuk benne, hogy sokkal többet is szeretnénk adni, és sokkal többre becsüljük azt, amit kaptunk tőlük, de nekünk most egyszerűen csak ennyire telik. Ők persze megértették, volt közös nyelv, tudtunk beszélgetni. A táborban éppen egy nepáli outdoor cég alkalmazottai buliztak, ez a félévente megtartott céges bulin, ahol ma raftingoltak, holnap pedig felmennek valami híres libegővel („cable car”) valami nagyszerű helyre a közelben. Az Annapurna körül, és az Everesten is vezetnek túrákat, mesélte egyikük, miközben mi a hatalmas adag dálbáttal küzdöttünk, amit külön csak nekünk készítettek. Látszott, hogy mind a rafting cég, vagyis Durgáék, mind az ügyfeleik nepáli viszonylatban jól állnak a pénzből, minket mégis sikerült egyből úgy kezelniük, hogy az nekünk rettentő jól esett. A délutáni tapasztalatok után úgy éreztem, hogy aki nem teljesen „szegény”, az csak a pénzt keresi másokban is, de ők végül megcáfoltak ebben, és ez nagyon jól esett. A ház, amiben aludtunk egyébként Durgáék által lett építve, méghozzá, hogy önkéntes tanárok lakhelyét szolgálja. Mi úgy aludtunk el, hogy úgy éreztük, jobb helyen nem is lehetnénk. Jó volt, hogy este még volt pár nyugodt óránk, amikor csak ültünk két kihajtható székben a folyóparton és bámultunk ki magunkból Zitával. Durgáék raftingolást a késő délutáni órákban már nem indítottak, és már másnap sem, így ez most elmaradt, de nem is bántuk, most túl fáradtak lettünk volna talán hozzá, majd legközelebb!

3. nap – Vége a melegnek és a hullámvasútnak

Mivel este már szépen összepakoltunk az utolsó erőnkből, reggel gyors volt az indulásunk. Volt nálunk reggelinek való is, néhány répa és fánkszerű sütemény, ezeket még az erkélyen ülve betoltuk, majd negyed hétkor már kint is voltunk az úton menetkészen! Ilyen korán rég nem indultunk el, ám mint később kiderült, ennek ezen a napon nem volt nagy jelentősége, ugyanis ekkor már nem nagyon bújt elő a nap a felhők közül, végre enyhe időt kaptunk, szinte napsütés nélkül. Ez nagy könnyebbség volt, és ennek nagyon örültünk. Ezen a napon sok érdekeset nem láttunk, először folytatódott a nehéz hullámvasút, majd valahol a nap második felében végre abbamaradt, és egy nem túl meredek, ráadásul egyenletes fölfelében felértünk Naubise-be, ahol be is fejeztük a napot, végre kora délután. Továbbmenni nem volt értelme, mert igaz, hogy innen már csak 24km Kathmandu, viszont abban van 600m szintemelkedés is, magyarul végig meredek szerpentinen halad az út, és ennek már nem akartuk kitenni magunkat ezen a napon.
Najó, két érdekes dolog azért történt ezen a napon: reggel az első faluban rengeteg szárított halat árultak, ezt még az útikönyv is említette, és valóban, hosszú száz métereken keresztül lógtak az útmenti éttermek előtt ezek a halak nagy csokrokban. Nekünk viszont nem volt reggel hozzájuk gusztusunk, így beértük a látványukkal.

Aztán pár kilométerrel később egy nagy rakás vízibivallyal találkoztunk. Mamák és borjaik össze volta kötve párokba, így szállították őket egy teherautón a kathmandui vásárba eladásra. Most éppen pihenőjük volt, ki voltak terelve a platóról és egy-egy karóhoz voltak kikötözve, a gondozóik pedig ennivalót raktak eléjük. Emellett nem bírtunk elmenni, letámasztottuk a bringákat, és közelebb mentünk az állatokhoz.

Este a szállónkban még történt egy említésre méltó dolog. Mivel lámpát kapcsoltunk, a bogarak a körte köré gyűltek, és ennek néhány kis gekko rettentő mód örült, végignézhettük, ahogyan megközelítik, majd elkapják és felfalják a bogarakat. Volt nekik kaja bőven, így alaposan belakmározhattak, nekünk pedig megvolt az esti mozi. Más állatok is „betörtek” a szobánkba, méghozzá apró, talán az 1cm-t sem elérő békák.

4. nap – A nagy fölfelé, és a nagy büdös teherautók

Utolsó nap, a végső nagy kaptatóhoz nem tudtunk megint olyan korán felkelni, de ez nem is volt baj, mert ezen a 4. napon sem bújt elő nagyon a nap a felhők mögül. A szerpentin viszont kemény volt, különösen a végén, amikorra megsokasodtak a buszok, és a teherautók, ráadásul az út minőség sem volt a legtökéletesebb a hágó előtti métereken. Ezek a járművek pedig mondanom sem kell, büdösek voltak, és ahogy az errefelé szokás, veszettül dudáltak. Egy helyen megállított minket egy ürge, fényképet akart rólunk, persze épp a legnagyobb meredek közepén. Nagylevegőt vettem, és nem küldtem el sehová, csupán mondtam, hogy 10 másodperce van, mert ha a pulzusom 120 alá esik miatta, mérges leszek. Ebbe a 10 másodpercbe még az is belefért, hogy adjak neki egy névjegykártyát a webcímünkkel, úgyhogy végül kölcsönösen boldogan váltak el az útjaink.

Mire felértünk a hágó tetejére, nagyon utáltam az egész világot, amiért a teherautók és a buszok ilyen mennyiségben és minőségben közlekednek benne. Ezt most nem részletezem, leírtam már párszor, miket tud olyankor érezni és gondolni egy zöld lelkületű bringás, amikor telepüfögik a tüdőjét és teledudálják a fejét ezek a járművek. Fent pihentünk egy fél órát, kicsavartam a felsőmből és a fejpántomból fél liter izzadságot, majd felsőt cseréltem és ettünk-ittunk valamit, amit persze az üdítőt leszámítva mind műanyagba csomagolva kaptunk. Ezeket is a büdös teherautók hozták, mi sem vagyunk különbek, miattunk is járnak ezek a dögök itt, mit kéne hát tenni? Tudatosan előre betankolni zöldségekből, gyümölcsökből, egyszerű, helyi ételekből, és csak azokat fogyasztani. Kicsit nehezebb lenne a csomag, de talán megérné, még jobb érzés lenne úgy bringázni!

A Kathmanduba való megérkezés természetesen nem volt egy olyan egyszerű lefelé menet, mint azt mi gondoltuk, voltak benne kaptatók, és sűrű városi forgatagos részek, úgyhogy még egyszer meg is álltunk, mielőtt megtaláltuk volna Madhukar-ék „Newa Nasa” éttermét. Madhukar egy azon bringások közül, akikkel Lumbiniben találkoztunk, és Kathmandu Balaju nevű negyedében van egy helyi ételekkel és szép udvarral szolgáló étterme, közvetlenül a 3 emeleten szétterülő, nagy családi háza mellett, ahol ő és a testvérei laknak és amit még az apukájuk épített. Belépve az udvarba három biciklit láttunk felakasztva egy kis tetővel ellátott tároló alatt, és ez már nagyon tetszett. Ráadásul Madhukar a mindennapi bringázást nem csak hobbiból és szenvedélyből műveli, hanem azért is jár szinte mindig mindenhová bringával, hogy ne szennyezze a környezetét. Az étteremben bringás mezben szolgálta ki a vendégeket, akiknek egy jó része egyébként személyes jóbarátja is, és a pulton láthattunk egy nagy plakátot, ami a netről már ismerős volt, de Madhukár rátette a mostani, és korai – bringázás előtti – , „hájasabb” énét. Ez méginkább tetszett, nemhogy csak teszi, hanem hirdeti is, és felvállalja a dolgot! A délelőtti teherautós, buszos kaptató kicsit odatett a zöld lelkemnek, de ezt Madhukar a nap végére tökéletesen visszaállította, jó volt megtapasztalni, hogy még itt a távoli Nepálban is összehoz minket az út olyan emberekkel, akik nagyon hasonlóan gondolkodnak (és cselekednek!!!), mint mi!

Nyolc napot laktunk Kathmanduban Madhukaréknál, na de arról most már csak legközelebb! ;)