Zsolt felesége, Katalin, nagyon finomat főzött, igazán jól estek a hazai ízek, és amikor ezt látták rajtunk, hamar egy üveg Unicum és egy rúd kolbász boldog tulajdonosaivá váltunk. :) Azóta már mindkettőbe belekóstoltunk, ezúton is nagyon köszönjük! A gyakorlatban ezt csak önmagunkkal és Kati biciklifékjének a beállításával tudtuk meghálálni. Remélem, most már rendesen gurul az a bringa, és a lefelékben Kati tucat számra előzi az autókat, motorosokat! Merthogy Kati bringával jár munkába, még itt Iszlámábádban is! A nap igazán csak délután kezdődött, mikor szóvá tettük Zsoltnál, hogy másnap indulunk, de még igazából semmit nem láttunk a város „látnivalóiból”. Nosza, húsz perc múlva már indultunk is egy Raid Pur Village – Faisal Mosque körre. Ennél nincs is nagyon több nevezetessége Iszlámábádnak, ami nem is várható el egy alig 50 éves várostól.

Iszlámábád látnivalói – A Faisal Mosque és a Raid Pur Village

A Faisal Mosque - Klikk a nagyobb felbontásért

A Faisal Mosque a világ egyik legnagyobb mecsete, és egyben szerintem az egyik legújabb is. Különösen élvezetet nem nyújtott a meglátogatása, de azért jót sétáltunk és beszélgettünk Katival és Zsolttal a naplementében a hatalmas teraszon, amíg a nyitásra vártunk, hogy belülről is megnézzük a hatalmas épületet. Odabent sem láttunk nagy meglepetést, belülről is óriási volt…

A Raid Pur Village egy skanzen féle kis falu Iszlámábád északi oldalán, a Margalla Road és a Margalla hegyvonulat között, egy kis völgyben. A skanzen nem teljesen jó kifejezés, ugyanis ez egy élő, valódi falu, és itt sajnos a „valódiba” az is beletartozik, hogy halmokban áll a műanyagszemét a patakmederben. Zsoltéknak úgy jellemeztem a helyet, hogy „olyan, mint Karimabad, csak szeméttel”. Persze ettől még nagyon tetszett nekünk a kis falu, és jól éreztük magunkat. Mióta úton vagyunk, egyre több ilyet látunk, egyre durvább formában, és sajnos, vagy hál’ isten, már nem tud úgy felháborítani, mint kezdetben, mint mondjuk még Törökországban. Ha a világ összes baját és terhét magunkra vennénk ezen az úton, rémálom is lehetne az egész, és nagyon hamar besokallnánk. De ha a pozitív dolgokra koncentrálunk, mindjárt könnyebb élvezni az utat, minden egyből jobb lesz és nem veszítjük el a lendületünket a továbbhaladáshoz.

Amikor visszaértünk az autónkhoz, azt vettük észre, hogy a sofőrünk néhány helyi kisgyereknek súlyos vízzel teli kannákat segít cipelni. Zsolt odaugrott hozzájuk, és ő is felkapott egy-egy kannát, aztán még nekem is jutott egy. Bár nem esett útba, de elcipeltük a család ajtójáig a kannákat. Ez jellemző a pakisztániakra, olyanok, mint egy nagy család, közvetlenek egymással, segítik egymást, mindenki testvér valahol, és nem csak egy utcán elrohanó idegen. Zsolt jól felvette ezt a ritmust, mindenkivel lekezel és viccelődik, mintha csak egy helyi lenne, és esetünkben erre rögtön meg is kaptuk a jutalmat. Miközben a vizeskannákat cipeltük a gyerekeknek, meglátott minket egy pokrócos fickó, és nagyon hívott minket, hogy nézzük meg az agyag kiállítását. Mindezt urduul tette, de ezzel nem volt gond, mert Asif, Zsolt sofőrje velünk volt, és fordított. Az agyagkiállítás igen érdekes volt, vonatok, repülők, állatok voltak megformálva agyagból, és volt olyan tárgy, ami több mint 100 éves volt.

Zsolt véletlenül öltönyben maradt, és ezzel igencsak kitűnt még közülünk, turisták közül is. Ő az az ember, aki minden kéregetőnek ad egy pár rupit, és képes ezért átsétálni az út túloldalára is. Teszi ezt úgy, hogy bár tehetős embernek tűnik elsőre, de valójában nem annyira az, mint amennyire láttatnia kell: sofőrje van, de csak azért, mert ezt megköveteli ez a poszt. Sokszor olyan fogadásokra kell járnia, ahol ott sem lehet hagyni az autót, meg eleve furcsán nézne ki, ha ő vezetne, arról nem is beszélve, hogy sokszor fontos kérdésekben kell a hazáját képviselni, ilyenkor át kell gondolnia, milyen kérdésekre milyen választ ad, és az erre való felkészülésre nem éppen ideális terep a pakisztáni forgalom. A másik dolog pedig, hogy a magyar állam bácsi (vagy a honvédség..?) eltörölte azt a juttatást, amivel az ilyen kiküldetésben lévő kollégák gyermekeinek az iskoláztatását fedezték. Ez Zsoltéknak személy szerint nagyon durva anyagi érvágást jelentett, mert itt van az egész család, és két teenager gyermekük, Viki és Tomi tandíja az egyetlen akkreditált iskolába elég horribilis összegre rúg. Ez elég nehéz helyzet amúgy, de Zsolték nem az a család, akik ezen fennakadnának. Nekem úgy tűnt, hogy mindezek ellenére boldogok, és élvezik, hogy itt vannak.

Zsolt egyébként úgy került erre a posztra, hogy amikor az elődjének lejárt a kiküldetése, senki nem „merte” elvállalni az attaséságot itt Pakisztánban, és végül megkérdezték Zsoltot is, aki ekkor Afganisztánban állomásázott. Azok után Pakisztán fővárosa egy biztonságos játszótér, így most végre az egész család együtt lehet. És ahogy hallgattam Tomiékat, bizony élvezik az ittlétet ők is, az amerikai rendszerű nemzetközi iskolában (ami a gyakorlatban úgy néz ki, mint egy jól védett – és valóban biztonságos erőd) a világ minden részéről vannak diáktársaik, és jól érzik magukat itt, amellett persze, hogy hiányzik minden, ami és aki otthon maradt. Ilyesmiről érdekes volt beszélgetni az itt élő magyarokkal, mert ők is ugyanúgy megélik a „honvágyat”, mint mi. Amikor kibontanak egy májkrémet, vagy amikor elfogy az otthonról hozott egész guriga trappista sajt… :)

Vacsora Ernőnél – Sült húsok és jó társaság az estére, felvágottas sajtos kenyér reggelire

Még egy nagy magyar csoport volt akikkel találkoztunk iszlámábádi tartózkodásunk alatt, ők pedig „A MOL-osok” voltak. Merthogy van itt Pakisztánban a MOL-nak jó néhány kútja. Igaz, hogy a részesedés csak 10%-ék sok más vállalat mellett, de az operatív vezetés az övék. Ennek az élén áll Ernő, akiről semmit nem tudtunk kezdetben, csak hogy Ernő, hogy szeret főzni, és szeretne velünk megismerkedni. Ez egy szerencsés együttállás volt egy vacsorára, amit egy szombat este töltöttünk el nála, a két Attila, Kriszti, Ernő, és egy másik MOL-os, Zoli társaságában. Számunkra a mennyei rántott csirke, krumpli püré és sült húsok mellett az ő történeteik nyújtották az este csodás pillanatait, és azt hiszem a történetekben talán mi sem maradtunk alul. :) Jó volt látni, hogy egy ilyen „magasra jutott” ember, mint Ernő, még mindig képes ilyen „földhözragadt” dolgokkal foglalkozni, mint a főzés, méghozzá nem is akármilyen szinten. Olyan nagyon jót ettünk nála, hogy arra nincsenek szavak. A vacsora végeztével árgus szemekkel vártuk, hogy mi fog történni a maradékokkal, és végül szégyellősen megkérdeztük Ernőt, hogy mi a szándéka a megmaradt ételekkel. Kidobta volna őket, és ezt mi nem hagyhattuk, úgyhogy ehelyett nagy vidáman csomagolásba kezdtünk, és ezen aztán Ernő is felbuzdult, s előkerült még egy kisebb kolbász, sonka, és egy darab sajt is a hűtőből. Miközben örvendtünk a kapott zsák ételnek, Attila viccesen (de nem rosszallóan!) megjegyezte, hogy „és Titeket neveztek gazdagoknak?”, merthogy elmeséltem nekik a benzinkutas sztorit, amikor „legazdagoztak” minket. Hát igen, minden relatív. (…és nem muszáj pénzben szegénynek lenni ahhoz, hogy megbecsüljünk minden falat ételt) A magyar termékeknek talán még jobban örültünk, mint a maradéknak, mert Zita egy régen dédelgetett álma, vagy inkább mondjuk úgy, hogy elérhetetlennek tűnő vágya volt egy reggeli. Egy olyan reggeli, amit otthon megszoktunk: Kenyér, vaj, felvágott, sajt! Ez itt számunkra elképzelhetetlennek tűnt, mivel a termékeket ugyan még meg tudod vásárolni nagy nehezen egy-két boltban egy kisebb vagyonért, de még ezután sem garantált a „hazai íz”, mert itt pontosan ugyanazt a magyar ízvilágot azért nehezen találod meg a bolt polcain, még akkor is, ha tele vannak azok nyugati termékekkel. Ezek után az az üveg vörösbor, amit Ernő a búcsúzkodásunkkor a kezünkbe nyomot, igazi pont volt az i-re. Ezzel is nagyon telibe talált, mert már régóta vágytunk egy „saját” üveg vörösborra, amit akkor és úgy iszunk meg – akár galád önző módon kettesben… – ahogy mi akarunk. :) Szóval Ernőtől sokkal többet kaptunk, mint vártuk, és most nem csak ezekre a materiális élvezetekre gondolok.

Egy este olajfúró mérnökök között

De ezzel még nem volt vége a MOL-osokkal való együttlétnek, mert egy kedd este (ami eredetileg az indulásunk előtte este lett volna, de aztán szokás szerint tolódott az indulás) egy búcsúbuliba voltunk hivatalosak, kb. az összes Pakisztánban tartozkodó magyarral egyetemben. Az egyik, már nyolc éve dolgozó kollégájukat helyezték át Ománba, és ennek apropójából rendeztek egy búcsúpartit neki, ami sokkal nagyobb szabású volt annál, mint azt mi vártuk. :) Ernő házának kertjében állítottak fel egy sátrat, asztalokkal, szabadtéri gázos hősugárzókkal, és persze egy bárpulttal és hatalmas asztal meleg étellel. A műsor egy hosszú vetítéssel kezdődött, ahol egy zenész slideshow keretében meg lettek mutatva azok az olajfúró kutak, ahol Zoltán (ha jól emlékszem a búcsúzó kolléga nevére…) dolgozott. Ez számunkra az első néhány fotó után kezdett kicsit unalmassá válni, hiszen nem ismertük a részleteket, a történeteket és az embereket. Ugyanakkor egyben ez egy tanulság is volt, hiszen most átéreztük, milyen lehet az, amikor valaki olyasvalaki nézi a mi zenés slideshow-inkat, aki nem szeret annyira bringázni, vagy távoli tájakat csodálni. Szóval megerősített bennünket abban, hogy ha legközelebb slideshow-t fogunk készíteni, akkor csak azokat a képeket használjuk fel, amik másoknak is érdekesek lehetnek.

Persze azért még így is tudtak érdekeset mutatni nekünk a vetítés végén, amikor is egy videó következett. Arról szólt, hogy megpróbáltak begyújtani egy csőből előtörő víz-gőz-gáz egyveleget. A képeken az ment, hogy a sikeres fúrás követően a föld mélyéről előtörő, még nem hasznosítható, de már gyúlékony anyagot hogyan próbálják begyújtani, hogy az elégjen – mert úgy jobb neki idekint. Egy kisebb töltés mögül egy bátor ember égő fáklyákat dobált a nagy mélyedésbe, ami fölött a vízszintes csőből előtört a trutyi. De az a trutyi az égnek nem akart lángra kapni, pedig közben már be is sötétedett és a túloldalt lévő kerítést lerombolta a nagy nyomás. Aztán végül jött egy bátor és okos ember, aki a 18-ik fáklyát a gödög végébe dobta, ahol már nem volt olyan ereje az csőből előtörő katyvasznak, és nem oltotta ki egyből a fáklyát. Innentől aztán láthattuk, ahogy begyullad az egész, a végén egy hatalmas, fényes robbanással. Ekkor már egyből érthetővé vált, miért kellett a töltés és a bátor ember, aki mindig nagyon óvatosan, és a lehető legnagyobb távolságból dobálta azokat az égő fáklyákat. :)

A vacsora egyébként olyan mennyei volt, amilyet talán még otthon sem ettünk soha, étteremből hozott finomabbnál finomabb falatok, rántott hal tartármártással… Hmmm… Szóval nem gyenge kulináris élvezeteink voltak. Mindezt egy hízókúra közepén ugyebár, mint már írtam! :) Szóval nagyon nagyot és nagyon finomat vacsoráztunk. Ezután a kb. 50-60 fős társaság elég hamar szétszéledt (talán másnap dolgozniuk kellett menni…), és csak egy jó tucatnyian maradtunk, akik bevonultunk Ernő nappalijába italozni és beszélgetni. Én egy ősmagyar ábrázatú öreg mellé telepedtem le, akiről tudtam, hogy 54 éve nyomja a MOL-nál, és annak elődjeinél. Ezt azért tudtam, mert a fogadás elején ennek apropójából kihívták az emelvényre és kapott valami ajándékot. Én ezek után azért kerestem meg a társaságát, mert tudni akartam, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember egy egész életet lehúzzon egy helyen. A válasz valóban egyszerű: jó társaság, hogy élvezd, amit csinálsz, hogy változatos és izgalmas legyen, és hogy megfelelő anyagi ellenszolgáltatást kapj érte. És, hogy lásd, hogy az előzőleg máshová átpártolt kollégák később visszatérnek. :)

Az este az olajfúró mérnökök anekdotázgatásaival telt, ezekből sokszor csak a névelőket és a kötőszavakat értettük, de nem voltunk restek kérdezni… A leginkább az tetszett, amikor csak a régi rendszer abszurditása miatt melléjük került, de a szakmához egy mukkot nem értő volt kollégájukat úgy jellemezték, hogy „az az ember még a benzinkutat sem találja meg”. Aztán a rockzene folyamán előkerült Ernőnek egy régi sztorija, amikor egy órával egy pesti Lord koncert kezdete előtt szerzett tudomást az eseményről, de még odaért a végére és beengedték „lépcső jeggyel”, és hazafelé felvett két őrült svéd stoppost, akik valahová a világ másik felére tartottak, de éppen a szakadatlan verő esőben. Ernő elvitte őket egy szolnoki szállodáig, és mivel az eső nem készült elállni, másnap reggel még Ceglédre is átvitte őket ahol feltette őket egy Szegedre robogó vonatról. A jutalma az volt, hogy később kapott a svédektől egy lapot, amiben közölték vele, hogy visszakapták tőle az emberiségbe vetett hitüket! :)

Futni próbálok az F-9 parkban

Amikor megérkeztünk Iszlámábádba az új helyünkre, az F-8/-1-be, megfogadtam, hogy amikor csak tehetem, kimegyek futni a közeli parkba, ami nem kisebb, mint egy egész szektor, vagyis kb. 2km x 2km-es. Erre aztán sajnos csak két alkalommal került sor, mert minden nap késő estig elvoltunk mindenfelé, aztán másnap mire magunkhoz tértünk, Nazim általában leszervezett már valami mókát az új napra is. Azért kétszer kijutottam a parkba, és futottam egy jót, és bár többszörösen csalódnom kellett, még így is nagyon jó volt a futás. Először is csalódtam a saját kondíciómban, ami évek óta nem volt ennyire a béka segge alatt. Otthon eleve nem indulok el 6km-nél rövidebb távra futni, de itt most 4,6km-től teljesen kipurcantam, ráadásul hiába futottam óvatos tempóban és nyújtottam a végén az izmaimat utána hosszú percekig, mindez kevés volt, másnapra olyan izomfájdalmaim voltak, hogy csuda. A szívem és az állóképességem bírta volna még a futást, de a lábaim már elszoktak ettől a fajta mozgástól. A másik csalódást a „park” jellege okozta. Lehet, hogy csak rossz szegletében futkároztam a szektornak, de tény, hogy csak egyetlen egy rét környékén láttam olyat, amit otthon is parknak nevezünk, egyébként végig olyan volt, amit a tájfutók csak úgy hívnak, hogy „ótvar sisnyás”, és ha valamit is mond ez valakinek, rosszabb volt mint az „Indián-domb”. :) Ennek ellenére élveztem, és örültem, hogy egyáltalán futhatok a zöldben.

Egyik reggel aztán majdnem Nazim is velem tartott, azt mondta szeret futni, és ezt talán el is tudom képzelni róla, mert mindenhová sétálva jár, mindig sportcipőben van. És szerinte a távolság mindenhová „10 minutes walk”, azaz tíz perc séta. Nem számít, ha két szektorral odébb megyünk, Nazimnak az is csak 10 perc séta, legalábbis ő ezt mondja, és ezzel néha minket is tőrbecsalt. 4 km-t én futva se tudok megtenni 10 perc alatt, de Nazim mindig teljes őszinteséggel állította, hogy 10 perc séta! :) Mondom, hogy a pakisztániaknak más az időérzékük… :)

Vízumhosszabbítás a Passport Office-ban (G-8/1)

Ha nem futva, vagy gyalog közlekedtünk a városban, akkor általában bringával mentünk. A legtöbbet talán a „Passport Office”-ba ingáztunk. Mivel nem lehetett őket felhívni, és a nyitva tartást a legelső alkalommal (amikor még Pindiből jöttünk át) elfelejtettük felírni, először potyára tekertünk át a szomszéd szektor sarkába, épp előttünk zártak be. A második alkalommal már fogadtak végre minket, végigálltuk a teljesen kaotikus sort, majd beültettek minket egy irodába valami nagyfőnök mellé, aki hümmögve végignézte a papírjainkat, és közben végigmért minket is. Már nem emlékszem mit, de kérdezett is egyet tőlünk. Csak valami ilyesmit, hogy „Szóval maguk Magyarországról jöttek?”, és ezzel vége is volt, mehettünk ki újra a váró káoszába. Ahol egy üvegfalon keresztül végignézhettük, ahogy az ügyintéző újra a sarokba vágja a papírjainkat, elintéz pár telefont, beszélget pár tülekedő pakisztánival, átvesz pár iratot, kiad néhányat, majd miután egy újabb jó 20 percet álltunk az üvegfal előtt türelmesen, végre újra a kezébe vette a papírjainkat, rájuk firkált valamit, majd közölte, hogy pénzbe fog kerülni. Mi mondtuk, hogy nem, nem fog pénzbe kerülni, mert mi nagyon jól tudjuk, hogy a vízumhosszabbítás magyaroknak ingyenes Pakisztánban. Ezt elfogadta, és közölte, hogy jöjjünk vissza egy hét múlva, január hetedikén. Ezzel több bajunk is volt, az első, hogy az egy hét múlva nem hetedikére, hanem harmadikára esett, a második pedig, hogy még ez is túl késő volt, mert ez még csak az első lépésünk volt, a meghosszabbított vízum azért is kellett, mert csak azzal tudtunk menni az indiai követségre a következő vízumért.

Amiről tudtuk, hogy szintén sok idő lesz, akár egy hét, vagy még több is lehet. Végül sikerült kiegyeznünk egy december 30-ában, és egy új ismerősünkön keresztül még úgy tűnt, azt is el tudjuk intézni, hogy külön lapra kapjuk a vízumhosszabbítást, és ne az útlevélbe, de végül, amikor visszamentem 30-án, szomorúan tapasztaltam, hogy újabb üres lap esett el az útlevelünkben. Ekkor lettem nagyon mérges újra a bürokráciára, mert épp előző este tudtuk meg Karman-tól, hogy csak 3 hónapos single-entry vízumot adnak itt Indiához. Szóval kissé el voltam keseredve, de aztán este eljött az idő, amikor tartottuk azt az előadást és először találkoztunk Attilával a nagykövetségről.

Az Iszlámábádi Magyar Nagykövetségen – 7000km

Attila megnyugtatott, hogy lesz új útlevelünk, és az indiai vízumért is mindent megteszünk majd. És tényleg lett 6 hónapos kétszeri belépésre jogosító indiai vízumunk, és az útlevelet is sikerült megrendelni Bangkokba. Szóval igazából kár volt ennyire(!) aggódni. Arra jó volt, hogy ezáltal időben cselekedtünk, de felháborodni kár volt.

Na, és akkor térjünk végre rá a magyar barátainkra. Miután meglátogattunk 4-5 bankot, végre sikerült egy működőképes bank automatát találni, ami hajlandó volt pénzt is kiadni. Ezután már csak a pénzváltóhoz kellett elmennünk, hogy euróra váltsuk át a friss rupijainkat. Erre azért volt szükség, mert az útlevélkérelmet külföldön euróban kell kifizetnünk, függetlenül attól, hogy távol vagyunk Európától. Erről Attiláék nem tehetnek, ez a szabály. Az útlevélkérelem alatt találkoztunk egy nagyon modern „biometrikus olvasó”-val, vagyis egy ujjlenyomat vevő és arckép készítő géppel, ami még annál is sokkal komolyabb volt, mint amit 2011 elején láttunk otthon Budapesten a központi okmányirodában. Ez még Zitának is tetszett, pedig ő általában ódzkodik kiadni az ujjlenyomatát, vagy bármi ilyesmit. :)

Attiláék szuper rendesek voltak, szinte egy egész napot eltöltöttünk náluk, amíg „készült az útlevél”, nagyon jókat beszélgettünk finom teák és sütemények mellett.
Egy fénykép erejére még egy teraszra is felmentünk, hogy szép háttere legyen a 7000km-es fotónak, merthogy ezen a napon, a nagykövetségre jövet léptük át a 7000km-t kerékpárral. Külön öröm volt, hogy ezt az új magyar barátainkkal ünnepelhetjük.

Estére hivatalosak voltuk egy buliba, ahol pizzás csigát ígértünk a társaságnak, és ehhez még alaposan be kellett vásárolnunk, de ez nem ment volna olyan könnyen egy idegen nagyvárosban. Ám Attila a segítségünkre sietett és elvitt minket egy olyan áruházba, ahol mindent megkaptunk amire szükségünk volt a pizzás csigához. Ez nélküle nagy keresgélésekbe és hosszú órákba telt volna, de így hogy segített, nagyon gyorsan és fájdalommentesen megjártuk a bevásárló körutat, és közben még jókat beszélgettünk is. Kiderült, hogy azért a pakisztáni barátaink kicsit rózsaszínre festették a képet a szép országukat illetően, már ami a biztonságot illeti. Alig pár éve, hogy felrobbantották a Marriott szállodát itt Iszlámábádban. Sok ember meghalt a merényletben, de mi semmit nem hallottunk erről Nazimtól, pedig egyszer még el is kísértük az említett szállodába őt. Aztán azt is elmesélte Attila, hogy van errefelé a taxiknak egy ritka, de veszélyes szokása, méghozzá, hogy felrobbannak. Ezt sajnos el is tudom képzelni, mert valóban mindegyik meg van bütykölve, és ott figyel a hátuljában egy nagy gáztartály az apró csomagtartó helyen. És erősen kétlem, hogy bármilyen biztonsági előírásokat figyelembe vettek az átalakítás során. Ez nem az az ország, ahol ilyesmire adnak. Itt nem hogy a biztonsági öv, de még a visszapillantó tükör is csak úri huncutság. Ez a hír megerősített minket abban, hogy többet ne üljünk taxiba, amit egyébként már amúgy is elhatároztunk ekkora, igaz, eddig még csak anyagi okokból. A gázos üzemmód nem csak a gáz robbanékonysága miatt gázos, hanem azért is, mert a gáz (CNG) ellátás igencsak akadozik mostanság, és ez különösen fájdalmas a taxisoknak, akik átálltak gázüzemre, hogy olcsóbban működjenek nagyobb haszonnal. Most szegények egész szektorokat körbeérő sorokban várnak az üzemanyagra, hogy legyen mivel hajtaniuk a kis autójukat és tudjanak egy kis kenyérre valót keresni. Őszintén nem értem, hogyan nem kopik fel az álluk, mert a pakisztáni és magyar benzinárak között talán csak két-háromszoros különbség van (a magyar a drágább), ám amikor Pindiből taxiztunk, sosem adtunk többet 300 rupinál, vagyis 800 forintnál, pedig akkora távokra vittek minket, ami Budapesten belekerült volna legalább a tízszeresébe ennek az árnak

Magyar leckék a nagykövet sofőrjével

A magyar nagykövetségnél nem csak, hogy egymás társaságát élveztük, hanem még az éppen távol lévő nagykövet autóját is. Az indiai nagykövetség a város keleti végében található „Diplomatic Enclave”-ben, vagyis diplomáciai negyedben van. Ebbe a negyedbe nem tekerhettünk be csak úgy bringával, a tömegközlekedést használva pedig csak egyetlen egy fajta, speciális és drága busszal juthattunk volna be. Gyalog pedig talán egy fél napunkba is beletelt volna, persze ilyesmire nem került sor, mert éppen ezek miatt a körülmények miatt Attiláék nagyon kedvesen felajánlották a segítségüket. A végére annyira összebarátkoztunk a sofőrrel, hogy az utolsó alkalommal már csak ő jött értem. Szóval egy rövid időre saját sofőröm volt. :) Nagyon jó arc volt a srác, sokat nevettünk együtt, mert kitaláltam, hogy megtanítom néhány alapkifejezésre magyarul. Még egy kis papírra is leírtam neki a szavakat, amiket aztán együtt átismételtünk, és aztán leírta őket fonetikusan is urduul, hogy biztos legyen a siker. :) Csak azt sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor két napra rá kiment a reptérre a visszaérkező nagykövet úrhoz, és „Jó napot!”-al köszöntötte. :)

Biztonság – vagy csak annak színháza?

A pakisztáni parlament - szögesdrót mögött :(

A nagykövetségi autóval való közlekedés más miatt is érdekes tapasztalat volt. Nagy a „biztonság” Iszlámábádban, főleg az ilyen nemzetközi hivataloknál, nem csak az egész Enclave-ben, hanem a nagykövetségeknél és a külföldi emberek lakóhelyei körül is. Amikor egy ilyen „védettebb” területre érkeztünk az autóval, egy sorompó vagy kapu előtt az őröknek mindig meg kellett mutatni a piros diplomata rendszámot, és ezután egy erre a célra épített tükörrel végignézték a kocsi alját, hogy nincs-e bomba ráakasztva. Ezen mi nagyon meglepődtünk, de aztán rájöttünk, hogy igazából az egész csak színház… A csomagtartót ki se nyitják, és ha megvan a piros rendszám, mást már meg sem néznek, ülhetne akárki a kocsikban. Persze az is lehet, hogy arcról megismerik már az embereket, és azokról 100% tudják, hogy megbízhatóak, sőt ők is úgy ügyelnek a biztonságra, ahogy azt kell és elő van írva. Más érdekes dolgokat is láttunk e téren, a blokádok az utakon minden kilométeren ott voltak. Ezek keresztbe rakott beton elterelők az úton. Azért vannak lerakva, hogy az autósnak le kelljen lassítani, hogy kikerülje őket. Általában rendőrök is állnak mellette, és ilyenkor van alkalmuk bekukucskálni, vagy megállítani az autókat. Ugyanígy a fontosabb helyeken, hivatalokban, nagyobb bevásárló helyeken és éttermeknél van fémvizsgáló kapu. Na, ez a kapu mindig becsipog, és soha senkit nem állítanak meg emiatt! :) Később, már egy másik városban megtudtam, hogy azért ennyire nem trehányak itt sem: az itteni kapuk több szinten és színben jeleznek be, és ha valami nagyobb fémtárgy lenne nálunk, és úgy mennénk át a kapun, akkor máshogy csipognának, és bizony tényleg kiszednének a sorból. Ezt még nem próbáltam ki, de ki fogom, mert kíváncsi vagyok, hogy tényleg így van-e.

Az attasé és családja

Később megismerkedtünk Attila feleségével, Krisztával is, és az indulásunk előtti napokon összejöttünk a katonai attasé családjával is. Bár meg kell mondjam, mielőtt találkoztunk Zsolttal, fogalmunk sem volt arról, hogy mi, vagy ki az az attasé, de most már ezt is tudjuk! :) Zsolt mindenben nagyon készségesen a segítségünkre volt, és végül talán Velük töltöttük a legtöbb időt együtt.
Zsolt időt és energiát nem sajnálva a napjaiból segített nekünk beszerezni egy új netbook tokot a régi, elhagyott helyére, és amiben tudott, a segítségünkre volt. Mi többször mondtuk neki, hogy nem akarunk neki gondot vagy nehézséget okozni, erre ő humorosan vágott vissza, azt mondta, hogy nyugodjunk meg, egész biztos, hogy itt Iszlámábádban nem tudunk neki problémát okozni. Pedig ha a bringához kellettek volna valami spéci alkatrészek, lehet fél napig is azokat kutattuk volna a városban… Persze nem voltak ilyen kívánságaink Zsolték felé, ellenben valami jó kis hazai étel jólesett volna, és amikor ezt szóvá tettük, egy perc múlva már ebédmeghívásunk volt Hozzájuk. Itt először éreztük először zavarba magunkat a „Miben segíthetek nektek?” kérdésben, mert az első két hétben tényleg mindent sikerült elintéznünk a városban, amire igazán szükségünk volt, és ezen túl már nem hiányzott semmi, ami itt elérhető. Ezért aztán Zsolt hasonló kérdésére csak annyit válaszoltunk, hogy „Egy ebéd, vagy vacsora Veletek?”, mert tényleg nem is vágytunk másra. Enni mindig kell – főleg egy hízókúra alatt -, és a világ felfedezésére pedig azért indultunk el, hogy minél több érdekes dolgot és embert megismerjünk. Egy közös ebéd a Pakisztánban állomásozó magyar katonai attaséval és családjával pedig pont tökéletesen lefedi ezeket a vágyainkat. :)

Az 50 éves sakktábla város

Pakisztán fővárosa, Iszlámábád nagyon fiatal város, alig 50 éves, és ez jól látszik már a térképén is. A várost a tervezői szektorokra osztották, és a szektorokat mint a sakktáblán a mezőket, sorok szerint betűkkel, oszlopok szerint számokkal azonosítják.

Mi az F-8/1-ben laktunk. A per egy a subsector-t, vagyis az alszektort jelőli. Ebből minden szektorban négy van, a bal alsó, vagyis a délnyugati része a szektornak az egyes, majd így megy egészen körbe a jobb alsó negyedig, ami a négyes. Középen pedig egy markaz, vagyis központ található, ahol nem lakóházak, hanem irodák, hivatalok és boltok vannak. Minden szektornak van markaza, de azért persze megtalálhatóak máshol is közértek, mert előfordulhat, hogy ha egy szektor sarkán laksz, akkor a legközelebbi markaz több mint egy kilométerre van tőled. Így volt ez velünk is a G-8/1-ben, de szerencsénkre talán 200m-re se tőlünk volt egy minimarkaz, éppen csak néhány bolttal, talán két kifőzdével (itt étteremnek hívják, de a leglepukkantabb magyar főzelékfaló is Gundel étterem lenne ezek mellett, ezért nem írok éttermet), és egy fodrásszal.

A zöldségesnél és a fodrásznál

Szóval erre a kis térre jártunk ki reggelente megvásárolni az élelmiszereket, és tök jó érzés volt, hogy egy idő után megismertek az emberek, úgy köszönt ránk a zöldséges, mint egy törzsvásárlójára, és amikor nem bringával mentünk, hanem csak gyalog, rögtön kérdezték, hogy hol hagytuk a bicikliket. Ugyanitt még épp jókor, a TV interjúk előtti este beugrottunk a fodrászhoz levágatni a hajam. Előtte rutinosan megkérdeztük a zöldséges haverunkat, hogy mennyi egy hajvágás, így már a fodrászüzletbe belépéskor tudtuk, hogy nem szabad 80 rupinál (200 forint) többet adnunk. Mikor megkérdeztem, hogy mennyi a hajvágás, a fodrászunk azt mondta, 200 rupi. Én persze kinevettem, hogy miről beszél, hát a hajvágásnak errefelé 80 rupi az ára. Miért mond nekem 200-at, mert külföldi vagyok? A válasz egyszerű volt és őszinte: igen, azért! :) Na hát én meg ezért megyek most el hajvágás nélkül, és így is tettünk, kimentünk a bringákhoz, és készültünk az induláshoz (tényleg!), amikor kiszólt az üzletből a fodrász, hogy oké, rendben, jöjjek vissza, levágja 80-ért a hajamat. A fickó nem volt gyenge, 1 órán keresztül vágta a hajamat, soha életemben nem ültem egyhuzamban ennyit egy fodrásznál, még az esküvőnk előtt is csak úgy berohantam valahová, hogy rakjanak gyorsan rendbe.

Mondjuk az is igaz, hogy talán meg tudnám még számolni a két kezemen, hogy hányszor jártam életemben fodrásznál, ha emlékeznék. Ez a csávó még egy teaszünetet is beiktatott, és nem tudom, hogy ez külön nekünk (merthogy még Zita is kapott teát, aki csak várt rám) járt csak, mert külföldiek voltunk, vagy ez az alapszolgáltatás része. A lényeg a lényeg, hogy szépen levágta a hajamat, ezért a végén egy kerek százas ütötte a markát. Zita aztán még igazított rajtam, mert elől túl sok hajam maradt, és a szakáll-bajusz vágást nem vállaltuk be a fodrásznál. Na nem azért, mert féltünk, hogy pakisztáni barátunk elvágja a torkom, hanem egyszerű anyagi megfontolásokból.

A világ legszerencsésebb embere: Nazim barátunk

Hosszú idő óta most először éltünk újra olyan napokat, amikor egyhuzamban sokáig az eredetileg kitűzött 10 euró alatt maradt a költségünk. Tettük ezt úgy, hogy a szállásunkra minden nap rögtön elment a 10 euró majdnem fele, 450 rupi. Ez mondjuk nagyban annak is volt köszönhető, hogy főleg Nazim által hamar nagy népszerűségnek örvendtünk, és szinte minden nap volt egy vacsorameghívásunk valahová. Ez persze nem mindig sült el olyan tökéletes, mint gondoltuk, de legtöbbször jó üzlet volt önmagunkat adni a társaságnak egy finom és bőséges vacsoráért – ha maradunk a dolgok pusztán számító, anyagi oldalánál. Szóval egyik nap, amikor azt hittük, hogy este végre magunk leszünk, Nazim jó szokásához híven telefonált, és kezdte a sűrű elnézéskérésekkel, hogy nagyon elfoglalt volt, ezért nem hívott minket az előző este óta sehová. Nem tudom, hogy hogyan van ideje minderre amellett, hogy egy szálloda marketingese, és épp egy turisztikai céget indít be. Állandóan velünk lógott, elmentünk vele mindenfelé, és bemutatott minket ezer embernek, de nem csak velünk, minden utazóval ezt művelte. Na, a lényeg, hogy vacsorázni hívott minket, mondván, hogy van egy család, aki nagyon szeretne megismerni minket. Jó, rendben, persze miért is ne, menjünk! A dolog úgy kezdődött, hogy átmentünk a szomszéd szektorba, a G-8-ba, ahol először egy irodahelységben várakoztunk. Ez még egyáltalán nem lett volna baj, mert nagyon bírtuk Nazim búráját, a srác a legjobb arc a városban, vagy talán egész Pakisztánban. Miközben várakoztunk, elmesélte, hogy felvették ösztöndíjjal egy californiai egyetem turisztikai szakára, kap repülőjegyeket, teljes ellátást, és havi 2500 dodó zsebpénzt. 2012 márciusában megy ki. Miközben kint lesz az USA-ban, sorra kell járnia az államokat az egyetem alatt, és szegénynek még Hawaii-ra is el kell majd mennie. Hawaii-ról halványlila fogalma nem volt, épp ezen a napon kapta ezt a friss hírt, mi magyaráztuk el, hogy azok a szigetek a Csendes-óceán közepén a nyugati ember számára az álom desztinációt jelentik, hogy egyesek úgy mondják nálunk a nagy szabadságot, a várva várt nyaralást, hogy „háváj van!”. De még ezzel sincs vége a dolognak, miután hazajött Amerikából, a Pakisztáni kormány kiküldi Nazimot egy Európai turnéra, ahol sorra kell járnia az országokat, hogy a hazáját, Pakisztánt turisztikai szempontból népszerűsítse. Ezek után csak úgy köszöntem mindig Nazimnak, hogy a világ legszerencsésebb embere! Ha nem ő mesélte volna, és nem a saját fülemmel hallom, azt hittem volna erről a történetről, hogy csak egy bulvár sztori a világ legjobb állásáról, de nem, ez Nazim jövője. És az igazság az, hogy ez tényleg neki való, mert piszkosul élvezi, amit csinál, és tényleg mindent és mindenkit ismer Pakisztánban a vendéglátás és a turizmus területén. Ezért is választották ki őt a rengeteg jelölt közül. A most induló cégének a most készülő honlapja, amihez mi magunk is adtunk tanácsokat: http://pakistanexplorers.com – legalábbis ha jól emlékszem. Egy zöld fehér oldal az övé.

Na, de mindezektől még nem csillapodott az éhségünk, pedig jó két órát várakoztunk az irodában a család haza érkeztére, és amikor végre megérkeztek, kiderült, hogy egy kb. 15 fős családról van szó, akik mire összekapták magukat az induláshoz, addig majdnem eltelt még egy óra. Mi már a falat kapartuk az éhségtől, de ezek – Nazimmal az élükön – csak mosolyogtak… Náluk ez természetes, ezért nem tudtunk rájuk haragudni. Ez Nazim miatt is igaz volt, ő aztán tényleg mindent megtett értünk, igazából a guest house-unkban is azért maradhattunk ilyen kedvező áron, mert rajta keresztül kerültünk oda. És mert a szállásadónk, Nadeem kapva kapott az alkalmon, hogy különleges vendégei legyenek, és a december 30-ára szervezett is egy kisebb összejövetelt mindenféle híres-neves emberkékkel a vendégház halljába.

Parti a vendégházunkban; nagykövetekkel, professzorokkal a világ minden tájáról… és két bringás nász- és világutazó előadásával

A fő attrakció mi lettünk, és készítettünk egy kisebb előadást. Kiválogattam a legjobb 180 fényképet az 50 ezerből, és Zita csinált belőlük egy ügyes kis prezit, témákra bontva. Ebből tartottunk előadást egy Apple asztali gép óriási monitorán, és azt hiszem nagy sikerünk volt. A partit természetesen kihegyezték a „nemzetek közötti barátság”-ra és egyéb hangzatos címszavak is elhangzottak a felkonferálásunkkor, és mindez igazából nem is volt baj, csak néha éreztük azt, hogy mindehhez bábok vagyunk. Erre az esti partira egyébként eljött a meghívásunkra a helyi magyar nagykövetségről is valaki. Nadeem unszolására írtam Nekik levelet, mert a vendéglátónk jó ötletnek találta, ha valaki eljön a magyar követségről is, ha már ilyen szép nagy nemzetközi barátság bulit tartunk. Nekem elsőre nem ízlett a gondolat, hogy nekem kell hivatalos, formális meghívólevelet írnom Magyarország Pakisztáni Nagykövetségére, ettől eleve fanyalogtam, és nem is tudtam igazán mit írni, mert Nadeem nem igazán körvonalazta nekünk az összejövetel mikéntjét és miértjét. Végül nagy nehezen megírtam az e-mailt, amire meglepően viharos gyorsasággal jött egy igen kedves pozitív válasz Attilától.

Meg kell mondjam, hogy megint nagyot csalódtam(pozitívan) és nagyon tanultam. Valamiért ódzkodtam a saját nagykövetségünktől, egy olyan kép élt bennem, hogy vaskalapos diplomaták, bürokraták irodája, akik azért vannak, hogy megnehezítsék az életünket. Ezt a gondolatomat már nagyon sajnálom és mélységesen szánom, ez úgy, ahogy van, nagy butaság volt. Már eleve az első Attila – mert ketten vannak Attilák itt Iszlámábádban – rögtön nagyon jó fej volt, hamar tegeződésre váltottunk, ahogy megtaláltuk egymást a rendezvényen. Egy igen jó arc korunkbeli srácról van szó, aki éppúgy megörvendett nekünk, mint mi őneki. A partin csak kevés időnk volt beszélni, de azt mondta, hogy tud segíteni az útlevélkérelmünk ügyében, és nagy valószínűséggel van mód arra, hogy itt náluk igényeljünk meg egy teljesen új és üres, teljes értékű útlevelet, amit aztán akármelyik másik magyar nagykövetségen fel tudunk venni a világban, persze csak azután, hogy megfordult arrafelé a diplomáciai futár Magyarországról. Ennek valóban utánanézett másnapra, és valóban meg tudtuk lépni, amitől nem kicsit megvidámodtunk, nagy kő esett le a szívünkről, mert ez a „jaj, mindjárt betelik az útlevél, haza kell mennünk újat csináltatni?” dolog nagyon nyomta a lelkünket, mióta először megszámoltuk az üres oldalak számát az útlevelünkben. De most már ez is megoldódott. A másik dolog, ami szintén kicsit aggasztott minket, hogy időközben olyan infókat kaptunk, hogy itt a pakisztáni indiai nagykövetségen mostanában csak 3 hónapos egyszerű belépésre jogosító indiai vízumot adnak. Ezen emlékszem mennyire kiakadtam és még egy feldúlt állapotban megírt Facebook üzenet is kiment a nagyvilágba, amit talán nem kellett volna.

Attila ebben is nagy örömmel és készséggel a segítségünkre volt. A srác tuti nem az ecserin vette a diplomáját, mert egy olyan vér profin, angol nyelven megírt ajánlólevelet készített nekünk az indiai nagykövetségre a 6 hónapos, többszöri belépésre jogosító vízumkérelemhez, hogy végül meg is kaptuk azt! :) Hat hónapra, kétszeri belépésre érvényes vízumot kaptunk végül, de amennyire nehezen adták meg ezt is, mindenképpen nagy sikernek és győzelemnek kell elkönyvelnünk. Ezer hála és köszönet Attiláéknak segítségének! Na de igazából nem erre akartam kilyukadni, hanem arra, hogy akikkel megismerkedtünk magyarokkal a nagykövetségen keresztül, azok villámgyorsan romba döntötték azt a nagyon buta, ostoba és helytelen képem a diplomatákról, ami eddig élt bennem. Nagyon közvetlen, szuper segítőkész banda, egész magyar családok élnek itt, akiknél végig olyan nagy vendégszeretetben volt részünk, hogy komolyan szégyellem magam, hogy nem az volt az első dolgunk az Iszlámábádba való megérkezésünkkor, hogy megkeressük őket. Igazából ezt azért is sajnálom, mert ezzel nem csak mi vesztettünk (azzal, hogy nem töltöttünk Velük annyi időt együtt, amennyit lehetett volna, ha előbb kapcsolunk), hanem ők is, mert kölcsönösen örültünk egymásnak, mint távolba szakadt magyar a magyarnak. Na persze azért keserűség nincs bennünk (bár egy szép bállon keserű Unicum az maradt nálunk Tőlük… :) ), örülünk, hogy így is találkoztunk, és megtanultuk a leckét: legközelebb már előre bejelentkezünk a magyar nagykövetségekre, még akkor is, ha különben semmi hivatalos dolgunk nincs náluk. Egy tea vagy kávé, és egy jó beszélgetés mindig jól fog esni a honfitársainkkal ilyen távol az anyaföldtől. :) Ahogy tudom, Új-Delhibe már le is adták a drótot, hogy megyünk! :)

Na, de a Magyar Bandáról is szeretnék még külön írni, úgyhogy most térjünk vissza a mi kis partinkra, ahol Nadeem fényes felkonferáló beszéde után bemutatkozott Attila. A mondókája végén, mint Magyarország képviselője, kapott egy hatalmas csokor virágot. Ez egy jelképes gesztus volt, de számunkra furcsán jött ki, hogy egy férfi virágot kap. Ezt Attila fantasztikus spontaneitással kezelte, és azzal a lendülettel, ahogy megkapta a csokrot, átnyújtotta Zitának, hogy mifelénk ezt így szokás, a hölgy kap virágot. :) Ezek után már csak az előadást kellett lenyomnunk, elmondtunk minden fontosat, a 6 hónapot, a 14 országot, a 7000km-t (amit egyébként csak pár nappal később, a magyar nagykövetségre menet léptünk át), a miérteket és a hogyanokat, a három üzenetet, amit el szeretnénk mondani a világnak… és mutattunk néhány embert, akikkel összehozott minket az út, olyan utazókat, akiket mi is csodálunk (pl. Poldi), és olyan embereket, akik nagy barátsággal és vendégszeretettel fogadtak minket. Kiemeltük Iránt és Pakisztánt, mint azt a két országot, ahol kifejezetten nagy szeretettel fogadtak minket, és elmondtuk, hogy minket is felháborít és bosszant, hogy pont ezt a két országot festi feketére a nemzetközi média, miközben eddig szinte minden ezekben az országokban járt utazótól csak azt hallottuk, hogy micsoda nagy vendégszerető népek, és mi is ezt tapasztaltuk.

Az előadás végeztével mindenkinek kiosztottunk egy-egy „visiting card”-ot, vagyis „roadmade”, az úton készült névjegykártyát. Ezek fénymásolt A4-es lapokból kivágott, névjegykártya méretű lapocskák, amin rajta vagyunk ketten Zitával egy fotón, a következő szöveggel: „Zita and Arpi from Hungary – Honeymoon Around The World”, és a honlapcímünk illetve a Facebook oldalunk. Miután kicsit fellazult a bagázs és hozzáfértünk az ételekhez is, volt ideje mindenkinek egyesével odajönni hozzánk. Lehet, hogy bennünk volt a hiba, és nem kötöttük le eléggé a közönség figyelmét az előadással, de tény, hogy több tucatnyian megkérdezték tőlünk ugyanazokat a dolgokat, amiket már elmondtunk az előadás alkalmával (6 hónap, 14 ország, 7000km…). Az estét azzal zártuk, hogy hátulról, a kis kertből, amibe a szobánk nyílt, előrehoztuk a bringákat, és aki volt elég bátor, beleülhetett, és kipróbálhatta őket. Persze nem voltak sokan bátrak, ellenben lefényképezni azt mindenki szerette volna a bringákat saját magukkal és velünk, ezért aztán vagy negyed órát csak álltunk a sok ember és a bringák mellett, amíg csattogtak a vakuk. Közben, már nem tudom honnan, de előkerült egy tündéri kisbaba is, aki végül Zita karjában landolt. Számomra ez a látvány volt az est csúcspontja! :)

Hjajj, nagyon elcsapongtam, de azt hiszem, ezt nem is lehet máshogy. 19 napot töltöttünk Iszlámábádban, és ezalatt rengeteg érdekes és nagyszerű dolog történt velünk, amelyek valahogy mind összekapcsolódnak és ezért kicsit össze is folynak bennem, illetve az írásaimban. És még közel sem írtam le mindent, még szeretnék írni az itt megismert magyar barátainkról, Joseph-ékről, Sana-ékról, Zohebről, Aamerről, Amranról, a palesztin nagykövetről, a Mike-nál tartott házibulikról, a szilveszterről, a Murree-ban töltött napunkról, a közlekedésről, és még sok kedves emberről és történetről… Még jópár bejegyzés lesz Iszlámábádról, szóval akik a bringás road-diary-ra várnak, azoktól pár nap türelmet kérek. (Az is jó lesz, nagy derbi volt Lahore-ig!)