Búcsú Manangtól

Ma hétkor keltünk, és a tegnap már bejáratott körrel indítottunk: irány a kékajtós kisbolt az imamalmok túloldalán, 8 tojást megvesz, tükörtojást elkészít, megesz, vizet szűr… és ezek után egy kicsit nagyobb pakolás kezdődött, mint tegnap, ugyanis teljesen felpakoltunk, hiszen többet nem jövünk vissza Manangba. Kifizettük a szállást a tulajnál, és elbúcsúztunk a barátainktól. Thomas, Anne, és Homain ma Yak Kharka-ig mennek a Thorung La felé, mi viszont úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk, akkor felnézünk a Thilico Lake-hez is. Ezt a tavat a világ egyik legmagasabb tavának mondják, néhány méter híján 5 ezer méterrel a tengerszint felett fekszik, és állítólag csodaszép a hely, és a kilátás onnan. Mi elsősorban ezért akarunk oda felmenni, másodszor pedig akklimatizálódásnak sem lesz utolsó. Hiszen még előttünk az 5416m magas Thorung La, amin majd a súlyos táskákkal kell majd átkelnünk, és erre nem árt alaposan felkészülnünk! :)

Eljutni a Tilicho-tóhoz Manangból több, mint 20 kilométer, és 1400m szint, ezért nem terveztük egy nap alatt megtenni ezt az utat. Nem is egészséges, hiszen ilyen magasságban már nem jó ennyi szintet egyszerre felvenni. Igaz, hogy tegnap jártunk 4600m-en, de akkor se… Na meg talán nem is tudnánk ennyit megtenni egy nap alatt a táskákkal, de talán még azok nélkül se, pláne így, hogy csak 11-re lettünk kész az indulásra. Mert utolsó pillanatban még eszünkbe jutott, hogy a képeslapokat, amik nagy részét még Pokharában írtuk meg, még mindig nem adtuk fel. Szóval még a manangi postát is meg kellett találnunk, de oda már a hátizsákokkal mentünk. Mikor végre megleltük a postát, nem találtunk ott senkit, úgy kellett néhány helyit megkérnünk, hogy kerítsék elő az emberünk. Öt perc után meglett, és megvehettük a bélyegeket, rajta egy nepáli női hegymászó… és miután felragasztottuk őket, még manangi pecsétet is kaptunk rájuk! :) Ez ám a nem semmi, 3500 méterről képeslapokat feladni. Megkérdeztük, hogyan jutnak le a lapok Pokharába, és nagy meglepetésünkre a válasz nem a hetente kétszer megforduló repülő volt, hanem egy hordár, aki holnap indul le a levelekkel. Sajnos nem sikerült mindenkinek innen elküldeni, aki mostanában kért tőlünk lapot, mivel az új címeket innen nem tudtuk lekérni, Chame óta semmi térerő, és a műholdas internet se működik Manangban már egy hónapja. Utóbbi talán jobb is, hiszen biztos, hogy egy kisebb vagyonba került volna. Na de sebaj, igyekszünk majd a következő adag lapot is valami különleges helyről feladni! ;)

Manangot egyébként egy kicsit fájó szívvel hagytuk el, mivel nagyon jól éreztük magunkat itt, sok barátot szereztünk, és finomakat ettünk, nagy kényelemben és vidámságban volt itt részünk. De tudtuk, hogy semmi sem tart örökké, és ahogy az új barátainkat, úgy minket is várnak a hegyek, na meg aztán, ha egyszer visszatalálunk Pokharába, onnan még sok minden más is… :)

A Marsyagdi völgyében

Kifelé menet a faluból kőkerítéssel elkerített földteraszok között vezetett az utunk. Ez az út most egész közel vitt minket a Gangapurna gleccser moréna tavához, amit annyiszor láttunk már távolról, de ilyen közelről eddig még nem, noha tudtuk, hogy itt van Manang határában. Innen közelről is érdekes látvány volt, most szinte hegygerincnek tűnt az a két földnyúlvány, amit a jég valamikor kihordott, kitolt egészen szinte Manangig. A patak pedig, ami a tó kifolyása, most itt zubogott mellettünk, és nem csak egy fényes erecske volt egy távoli völgy alján, mint ahogy azt az Ice-Lake-től és a Praken Gompától is láttuk. Az indulás nem volt könnyű, mert három napja nem voltak rajtunk a hátizsákok, és ez alatt sikerült elfelejteni, milyen nagyon súlyosak. Most sokkal lassabban és nehezebben haladtunk, mint az előző két csillagtúrán, különösen fölfelé. És már most az elején kaptunk a meredek fölfeléből egy kicsit. A Marsyagdi völgye itt teljesen átváltozott, egy széles kanyon alján szürke kavicságyak között kanyarog a folyó, nekünk pedig ennek a jobb peremére kellett felkapaszkodnunk. Innen nem akármilyen látvány tárult elénk, és a képből már azt is sejtettük, hogy kapunk még a fölfeléből a mai napon bőven. Ismerős arc jött szembe, a „Secret Islands”-ről való nő és a guide-ja, aki egyben a porter, vagyis a hordárja is. Sajnos nem sikerült a Tilicho-tóhoz felmennie, mert rosszul érezte magát, nem csak a magasság, hanem a hasmenés miatt is, így visszafordultak félútról. Zita ennek nem örült, mert tegnap előtt Anne fordult vissza, szóval eddig még nem találkoztunk nővel, akinek sikerült volna az 5000m-re való feljutás. Persze tudtuk, hogy még ott lesz a Thorung La is, ami mégmagasabb, és azon már „muszáj” lesz átjutnia mindenkinek, aki nem akar egy hetet ugyanarra visszafelé túrázni, amerről jött.

Ahol a Marsyagdi folyó kettéágazott Marsyagdi-ra és Marsyagdi Nadi-ra, ott keltünk át egy függőhídon az utóbbi felett. A két folyó összefolyásánál egyébként nagyon jól lehetett látni a színkülönbséget. A Marsyagdi, ami a Tilicho Lake felől jön, világosabb, míg a testvére a „Nadi”, amelyik a Thorung La felől jön, szinte fekete.

A hídon éreztük igazán, milyen erős szelek fújnak errefelé. Néhány imazászló bele volt akadva a korlátba, ezeket szabadjára engedtük, és szinte vízszintesen kifeszítette őket a szél, úgy tépte őket. Minket ugyanez a szél sokat nem segített a híd után ránk váró fölfelében, de azért valahogy felvánszorogtunk rajta, és a peremtől már valamivel lankásabb volt.

A kíváncsi kiscsikó Khangsarban

Egyikünk sem volt formában ezen a napon, ráadásul én kicsit nyomott is voltam kezdetben, nehezen találtam magamra, és ilyen apróságok zavartak, hogy feltört a cipő az egyik lábujjamnál.

Khangsar az egyetlen falu Manang és a Tilicho-tó között, ehhez bő 4km-t kellett megtennünk, és 300m szintet. Ez keservesen lassan ment, de végül odaértünk, és egy vendéglő előtt ledobhattuk magunkról a súlyos hátizsákokat. Ekkor realizáltuk, hogy mekkora hibát követtünk el, hogy nem vásároltunk be még jobban Manangban. Itt a tésztaleves ugyanis már nem 25, hanem 50, és a hagyma darabja nem 10, hanem 20 rupi, a dálbát pedig mindenütt 400 rupi felett kezdődik. A kezdeti bosszankodás után azért, hogy enyhítsük a bajt, egy kis alkudozás után szert tettünk 3 fej hagymára és egy fokhagymára, na meg 5 db új, eddig sosem látott thaiföldi tésztalevesre. Megfogadtuk, hogy a Thorung La-ra való indulás reggelére minden lisztet, rizst és lencsét elhasználunk, amit cipelek, mert azért vettük és azért cipelem, hogy spóroljunk velük, és azt itt lehet majd a legjobban ilyen őrült árak mellett, viszont ha már leértünk a hágó túloldalán, akkor ott minden újra olcsóbb lesz, hiszen Mukhtinat-ig ha jól tudom, van dzsip út. Legalábbis valahol azt olvastam, ha oda megérkezünk, visszajutottunk „a civilizációba”. Jó lesz egyébként az nekünk az olcsóbb árakon túl? :) Persze a hágó után biztos mindent nagyon fogunk értékelni.

Pontosan ugyanazon a helyen, ahol Khangsarban vettük ezeket a dolgokat, egy röplabdapálya volt egy kis téren a házak között. Itt egy ló és a kiscsikója legeltek. A csikó szabadjára volt engedve, mert ugye nyílván nem megy messze az anyjától. Szép volt látni, ahogy a kis állat felfedezi a világot. Pl. a röplabdaháló árnyékát nézegette, és kaparászta a porban, nem értette, hogy is van az… :) Aztán felénk is közeledett, igaz félénk volt, de végül hagyta magát megsimogatni, és kicsit megharapdált minket. Valószínű szopizni akart volna, mert később láttuk, hogy az anyjával is ezt teszi. Amúgy nagyon édes állat volt, arányaiban valószínűleg hosszabbak a lábai a testéhez képest, mint egy felnőtt lónak, legalábbis nekünk úgy tűnt. És persze a feje is nagyobb, kicsit hintalóra emlékeztette Zitát az alakja.

A Tilicho Peak Hotelben

Mikor Khangsart elhagytuk, már tudtuk, hogy nem jutunk el ahhoz a Manangtól 14km-re lévő „Thilicho Lake Base Camp” nevű vendéglőhöz, amit eredetileg kinéztünk mai úti célnak. Viszont kiszemeltünk egy közelebbi helyet, ami innen már csak 4km-re volt, és „Thilicho Peak Hotel” a neve. Most itt vagyunk, kemény volt ide is a menet, mert további komoly fölfelék jöttek, és ez nem volt könnyű a hátizsákokkal. Feljöttünk egészen pontosan 4076m-re, ami elég jó, mert ez azt jelenti, hogy innen már nincs 1000m fölfelé a tóig. Ezt holnap egy csillagtúra keretében fogjuk megtenni, ami azt jelenti, hogy nem kell vinnünk annyi cuccot, tehát sokkal-sokkal gyorsabban és könnyebben tudunk majd haladni. Igaz, így a holnapi nap kicsit hosszabb lesz, de a mai rövidebb volt és a holnaputáni is rövidebb lesz, és ezek a napok duplán, vagy talán triplán ütnek a latba, mivel ezeken a napokon a teljes felszerelésünket cipelnünk kell magunkkal. Én se gondoltam volna, de ilyen magasságban, ilyen terepen rengeteget számít, hogy rajta van-e a hátamon az a 15-20kg, vagy sem. Ráadásul az ebből a völgyből Yak Kharka felé menő út is innen ágazik el, tehát tényleg ideális a hely. Innen még 10,9km a tó a GPS szerint, tehát lesz az még vagy 12km valójában, ami azt jelenti, hogy 24km-t kell majd kb. mozognunk holnap. Ez kicsit több mint a tegnapi csillagtúránk, igaz, a szint az kevesebb lesz, viszont nagyobb magasságban vagyunk. Majd meglátjuk, hogy bírjuk, én bizakodó vagyok, annak ellenére, hogy ma este rajtam is kitört valami menés… az a bizonyos has… nem akarom részletezni, a lényeg, hogy nem tökéletes az emésztésem. Zita hetek óta nem jön rendbe, és ha ez egy kiadós diéta után nem jön rendbe, akkor Pokharában újra kórház. Annyira egyébként nem vagyunk oda az ilyesmitől, ez itt elég általános, Thijs azt mesélte, hogy neki már 4 hete tart a dolog. Ez persze nem megnyugtató, és tudjuk, hogy nem jó, de itt nem tudunk mit tenni, ennünk kell rendesen, különben elfogyunk és legyengülünk, az pedig nem jó ilyen magasságban, különösen akkor nem, amikor még előttünk van a Thorung La!

Megbeszéltük a szállásadóinkkal, hogy 100-ért had maradhassunk éjszakánként, úgy, hogy csak reggeliket kérünk. Már meg van beszélve, hogy reggel 6-ra kapjuk az ételt, így fél 7 körül remélhetőleg már el tudunk startolni a hosszú útra. Biztos, hogy izgalmas lesz és szép, na meg az is, hogy derekasan el fogunk fáradni, mire visszaérünk. Vacsorára megettünk 3 tésztalevest és sütöttünk hagymás-fokhagymás lepényt. Mire eltaláltuk a tészta megfelelő állagát és a kisütés legkönnyebb, legegyszerűbb és leghatásosabb módját, elfogyott a bekevert tészta. :) Így csak az utolsó lepény lett „tökéletes”, de legalább most már megtanultuk és legközelebb elsőre menni fog. Az alvással úgy néz ki nem lesz gond, Zita már itt szuszog mellettem. Én is megyek, mert holnap korán kell kelni, és hosszú, kemény napunk lesz. Jó lenne tudni, mennyivel kevesebb az oxigén a levegőben 5000m-en, mint a tengerszinten! Kíváncsi lennék rá, de itt nincs google… :)

Braka testközelből

Az Ice Lake-hez, mint már írtam, négyen indultunk el, Anne, Romain, Zita és én. Egy korai indulást tűztünk ki, de végül csak negyed kilenckor sikerült elrajtolni. Ezen senki nem idegeskedett, mert tudtuk, hogy ezen nem sok múlik. Esetleg délután kicsit felhősebb lesz az idő, de ha minden jól megy, addig még így is fel tudunk érni a tóhoz. Én reggel már fél hétkor fent voltam, kirohantam tojásért és kenyérért, majd elkészítettem négy-négy tükörtojást a gázon. A benzinfőzőt ugyan sikerült megjavítani, de annak akkora a hőfoka, hogy lehetetlen rajta tükörtojást készíteni, Zitának pedig ez a nagy kedvence, úgyhogy kihasználva a kis gáztartályunkat, elkészítettem a „Half Fried Eggs”-et – mert itt, és gondolom az angoloknál is így mondják a tükörtojást. Mindehhez még kenyerünk is volt, mert a pékségekben lehet kapni itt Manangban apró, cipószerű kenyérkéket, ez alig nagyobb, mint egy zsömle, és 70 rupi, de megvesszük, mert ilyesmit messze földön nem találni máshol errefelé.

A pékségben egyébként vettünk néhány egyéb süteményt is, ami a hátizsákba került. Úgy terveztük, hogy fent megjutalmazzuk magunkat egy-egy csokis tekerccsel és fahéjas karikával. A túra lefelé kezdődött, visszafelé keletnek a Marsyagdi völgyében két kilométert Braka-ig. Ez a táv gyorsan lement, közben beszélgettünk, és így észre sem vettük, hogy megérkeztünk Braka-ba. Itt aztán egy tábla jelezte, hogy irány egyenesen fölfelé, be a faluba. A „főutca” végigvitt minket a félig sziklára épített házak között, és nemsokára mi magunk is a sziklán találtuk magunkat, ahogy másztunk kifelé a faluból, keletnek, közben hátranézve gyönyörű rálátással Brakára, és az előtte elterülő kis zöld mezőre. Ezért már megérte idáig eljönni!

Peremről peremre, irány fölfelé!

Az ösvény tovább tört kelet felé a hegyoldalban, de meglepetésemre nem sokat emelkedett, amit furcsálltam, hiszen tudtam, hogy az Ice Lake, mai célállomásunk 4600m-el a tengerszint felett van, mi pedig ekkor még a négyezernek sem jártunk a közelében. Aztán talán egy kilométerrel később, egy nyeregben minden megváltozott. Egy kis tábla mutatta, hogy irány balra, egyenesen fölfelé, neki a hegynek! Rögtön szaporábban kezdtük venni a levegőt, és a tempója is belassult a négytagú csapatunknak. Szemközt most nem a Gangapurna, hanem egy másik, annál szerényebb gleccser szolgáltatta a látképet, ami percről percre változott, mert ahogy haladtunk fölfelé, úgy láttunk egyre többet a szemközti hegyoldalból, egyrészt mert változott a szög, másrészt mert az alattunk lévő domb feljebbről már nem takarta annyira ki a kilátást. Ahogy kicsit feljebb értünk, úgy már elláttunk egy másik településig is, ahol a Manangba érkezésünk napján az oroszokkal találkoztunk és a kiskecskéket simogattuk. Innen fentről is épp olyan barátságosnak tűnt a mező, mint amilyen valójában volt, ott állva.

Néhány percet töltöttünk csak el a hajtűkanyarokkal sűrűn tűzdelt, meredek, szűk, csúszós kavicsos ösvényen, és máris felértünk egy peremre. Itt néhány buddhista imazászlótartó építmény mellett haladtunk el, majd egy kisebb, bokros, virágos mezőn. Ez egy ideális hely lett volna sátrazáshoz, amit rögtön meg is jegyeztünk Romain-el.

Érdekes volt megfigyelni, hogy szemközt milyen jól látszott a hegyoldalon a fenyőhatár, majd a hóhatár. Itt nem sokat időztünk, mert Anne és Romain előrerohantak, és mi tagadás, engem is vonzott az a bizonyos bűvös 4000m! :) Az odavezető utat azonban elképzelni sem tudtam, merre megy, hiába néztem fölfelé, csak bokros, meredek hegyoldalt láttam. Persze gond nem volt, csak követni kellett az ösvényünket, és hamarosan újra egy meredek szerpentinen találtuk magunkat, ahol lépésről lépésre, levegővételről levegővételre haladtunk, és hamarosan már magasan fentről csodálhattuk azt a kis teraszt, ahol az előbb még álltunk a kis réten.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Bár most sem haladtunk gyorsan, de annál lényegesen jobban mentünk, mint amikor a táskákkal másztunk Gyharu felé. A különbség érezhető volt, persze azt tudtuk, hogy most ez csak egy 1 napos „akklimatizációs túra”, Zitán nem volt táska, én pedig csak néhány ruhát, enni- és innivalót, meg ezt-azt cipeltem a táskámban, ami így lényegesen könnyebb volt, mint amúgy. És így a haladás is az volt, de azt meg kell, jegyezzem, hogy az még így sem volt könnyű. Persze ez a „nehézség” nem akadályozott meg minket abban, hogy ne élvezzük a túrát, mert a kilátás csak egyre gyönyörűbb lett percről percre, és az idő gyönyörű volt, felhőt nem láttunk az égen, és szemközt a havas hegycsúcsok csak úgy fénylettek. Egy helyen, megálltam, hogy megnézzem, hol járunk magasságban, és a GPS 4006m-t mutatott. Ott állni, négyezer méteren, pontosan olyan volt, mint ahogy ezen a videón kicsit átjön:

Az ég és a föld gyönyörű volt, az ösvény szűk és meredek, a hegyek csodaszépen fénylettek, Zita pedig tényleg úgy festett, mint aki az égbe menetel előttem az ösvényen. Amint eltettem a kamerát, én is követtem, már amennyire levegővel bírtam, mert abból hamar fogytán lettem, amint megpróbáltam kicsit szaporázni a lépteimet. A megállásokkal más baj is volt: amint újra Elindultunk, Zitának és nekem is azonnal besavasodtak az combizmaink, és ezek az első lépések ezért mindig kicsit fájdalmasabbak voltak.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Fehér imazászlók mellett haladtunk el, amikor kiértünk egy kisebb gerincre, ahonnan végre nyugat felé is elláttunk. Csak egy völggyel voltunk keletebbre a Praken Gompától, és valóban, most látszott, hogy az öreg láma, a 3975m-en található sziklaotthonával már alattunk van. Új magasságokban jártunk, már ami a Himaláját illeti, és a mostani gyalogtúránkat. Ezt nagyon élveztük, mint ahogy a fölfelé haladást is, minden nehéz lépés és nagy lihegések ellenére.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Anne és Romain messze elhúztak tőlünk előre, csak akkor láttuk meg őket újra, amikor a terep végre egy kicsit újra kilaposodott. A bokrok továbbra is maradtak, de az ösvényünk végre nem olyan szaporán vette a szintet, így mi újra könnyen lélegezhettünk, és a menés mindjárt egy könnyű sétának tűnt az előzőekhez képest. Mindketten egyértelműen éreztük az új magasság miatti kevesebb oxigént a levegőben, de ez nem volt baj, nem lepődtünk meg ezen és nem is ijedtünk meg emiatt, hiszen többek között ezért is mászunk most fel 4600m-re, hogy akklimatizálódjunk. Most nem történhet semmi baj, hiszen ha bármi van, csak vissza kell fordulnunk Manangba. Anne is azért jött most velünk, hogy amíg Thomas a Tilicho-tavat hódítja meg, ő is tegyen egy túrát, ahol magasan jár, ahol akklimatizálódik.

Mint a mesében – Jakok és pásztoraik 4300 méteren

Szemközt egy kis völgy túloldalán néhány apró kunyhó, és egy-egy nagy, szőrös fekete állat tűnt fel a bokrok és a sziklák között. Jakokat pillantottunk meg! Kicsivel később, amikor felértünk egy újabb plató peremére, egy egész kis tábor tárult ki előttünk:

A kis platón a jakpásztorok összetákolt sátrai és tűzhelyei álltak. Némelyik sátor előtt kész kis konyha volt megépítve, szépen kiépített tűzrakóhellyel, na és persze rengeteg tűzifával, amelyek egyben komoly szélárnyékot is képeztek. Embert alig láttunk a táborban, de jakok azok mindenfelé legeltek, kicsik is, nagyok is, utóbbiak nyakában rendre ott volt egy kolomp, ami persze szinte mindig szólt, ha a jak mozgásban volt. Elég volt csak egyet harapniuk, vagy nyelniük a fűből, ennyi már megszólalt a kolomp a nyakukon. A kis jakborjúkon még nem volt jellemző a kolomp, ők természetüknél fogva nem mentek soha távol az anyjuktól, azon meg ugye ott volt a kolomp… :) Amúgy a „jak” szó maga nőstény jakot jelent, a hímet „nak”-nak mondjuk, de a köztudatban a turisták között valahogy csak a „jak” terjedt el. Ezt mondjuk nem csodálom, mert én eddig mindenütt mindenhol csak „Yak”-ot láttam írva.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Ezen a helyen a nakok és jakok között mi is tábort vertünk egy szűk fél órára. Bizony jól esett leülni és csak beszélgetni, nem pedig menetelni és levegő után kapkodni. Előkerült néhány csokoládé és a vizes palack is, nem felejtettük el azt az örökérvényű magashegyi szabályt, hogy inni-inni és inni, rengeteget! 5 liter vízzel indultunk el, úgy hogy reggel bevágtunk egy lábos teát is. (amíg a reggel gázon készült a tükörtojás, odakint a szobánk előtt a kerozinnal hajtott főzőn forrt a teának való víz) Nagy magasságokban nem csak az oxigén, hanem a nedvesség is kevesebb a levegőben, így hamarabb kiszárad az ember, mert már csak a légzéssel is rengeteg folyadékot vesztünk. Ugyanakkor a magashegyi betegség egyik kezdődő tünete az étvágytalanság és a szomjatlanság, és ezeket igaz, még nem nagyon éreztük, de tisztában voltunk velük, ezért burkoltunk és ittunk. Nem lehetett elmondani, hogy ezek a tünetek már jelentkeztek rajtunk, ugyanis minden falat étel és minden korty víz nagyon jól esett. Kicsit csodálkoztunk is Zitával, hogy már 4300m-n járunk, és egyikünknek sincs semmi baja. Kicsit nehezen vesszük a levegőt, kicsit besavasodunk induláskor, kicsit nehéz felállni ülésből vagy guggolásból, de különben semmi komoly szédülés vagy fejfájás. Ezt jó előjelnek vettük, és örültünk neki. A Pamír után úgy gondoltuk, szerencsések vagyunk, mert akkor egyikünk sem lett magashegyi beteg és ez úgy tűnt, most is így lesz.

A pihenő után mindjárt könnyebb volt újra nekivágni a meredeknek, ami most egy kisebb völgyben vitt tovább minket fölfelé. Alig haladtunk valamit, amikor visszanézve szinte elállt a lélegzetünk. A kis plató a táborral, a jakokkal, és a háttérben a szemközti hegyekkel igen pazar látványt nyújtottak.
150 méterrel feljebb egy újabb laposabb rész peremére értünk ki, ahol néhány másik jak legelt nagy békésen. Ez a kép a háttérben azokkal a hegyóriásokkal olyan volt, hogy reflexszerűen nyúltam a zsebembe a kamerámért, hogy megörökítsem és megosszam Veletek:

Innentől ismét egy rövid szakaszra lankásabbra váltott az ösvény. A kellemes, napos réten apró virágok állítottak meg minket. Nem akartunk hinni a szemünknek, hihetetlen, hogy 4400m-en még ilyeneket produkál a természet. Ez a Himalája, itt tombol a természet, hegyen, völgyön, mindenütt! Én nem vagyok egy spirituális fickó, ezt már tudjátok, de nem akadtam le azon, amikor Anne mesélte, hogy éjjel nem tudott aludni, mert „olyan erőket érzett itt a Himalájában”. Tényleg nem akármi, ami itt van, hiszen ha már csak a természetet nézzük, elképesztő, amit láthatunk. Igen, meg lehet magyarázni azzal, hogy monszun, meg éghajlat, sok eső, sok napsütés, de ezzel még semmit nem veszít az egész a gyönyörűségéből. :) Ugyanilyen magasságban Európában, az Alpokban már rég a zord sziklák és az örök hó birodalmában találjuk magunkat.

Egyébként ez valamennyire itt is igaz, hiszen most könnyen beszélek innen egy déli oldalról, a zöldellő, madárcsicsergős, virágos mezőről ahol boldog jakok kolompolnak mellettem, de ha átnézek szembe, az északi lejtőre, bizony azt látom, hogy ott ilyesmiről már nem beszélhetünk, csupán gleccsert, morénát, és sziklát látni ugyanebben a magasságban szemközt a völgy túloldalán, ott ahová kevesebb napfény jut. Ezt is érdekes volt megfigyelni menet közben, óriási a különbség, egy déli és egy északi hegyoldal között, és ezt most nagyon jól lehetett látni. Évekig nem értettem a „The North Face” márka jelentését… Mi az, hogy északi arc? Valami skandináv márkáról van szó? (Meg is kerestem őket a 100napbringa előtt szponzornak, hiszen akkor „Árpesz északra ment”, de nem kellettem nekik… :D) Aztán rájöttem, hogy a hegyek északi oldalára („arcára”) utalnak a névvel. Egy hegyet az északi oldalán meghódítani általában nagyobb feladat, mert ott zordabb az idő, mint máshol.

Már csak pár száz méter – Fölfelé! :)

A lapos rész után ki nem találjátok, de ismét egy meredek szakasz következett! :) Itt már azt se tudtuk, hová megyünk még tovább fölfelé, hiszen lassan eltűntek előlünk a hegyek. Pár perccel később választ kaptunk erre a kérdésre: az ösvényünk nyugat felé indult el szintben, a szomszédos völgy felé. Ahol eddig jöttünk, az inkább egy lapos gerinc volt, amit csak lépcsőnek használt az ösvény, de a tó maga bent van egy katlanban, ahová most jó tempóban haladtunk, mert végre nem fölfelé kellett kaptatnunk. 4500 méteren jártunk, és a kilátás valami egészen elképesztő volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Minden lépés és levegővétel tiszta öröm volt, most kétszeresen élveztük a tájat, mert nem volt megerőltető az előremenetel. Én kicsit meg is kergültem ezen a szakaszon, és ahelyett, hogy megkértem volna a három másik túratársam, hogy lassítsanak le, én szaladtam az ösvény felett a domboldalban előre, hogy a legideálisabb szögből tudjam őket lefotózni túra közben. Meglepően könnyen ment a futólépés, azt hittem, ilyesmire már nem leszek képes ilyen magasságban. Persze pár méternél többet nem szaladtam, és aztán éreztem, hogy ez sem volt olyan remek ötlet, és valószínű nem is ment volna ennél sokkal több, mert aztán ez is megviselt, utána még vagy egy percig kapkodtam a levegőt, és még tovább éreztem a lábamat, mintha csak valami hirtelen, megerőltető sprintet vágtam volna le.

Innen már tényleg csak pár száz méter volt hátra. Megérkeztünk a katlan bejáratához, ahol egy kisebb mező terült el egy tavacskával. A magasságból tudtuk, hogy még nem érkeztünk meg, ezért kicsit továbbmentünk a katlan belseje felé, ahol egy nagyobb mező, majd egy gátszerű töltés terült el. Ennek a tetején láttunk valami buddhista imazászló tartó (lehet, hogy van rendes neve, de én nem tudom… Gompa, Chorten, oszlop?) építmény tetejét.

Az Ice-Lakenél, 4600m-en

Mikor felmásztunk a gátra, megláttuk a sok zászlót, és igen, jól gondoltuk, magát a tavat is, az Ice Lake-et! Nagy volt az öröm, fent voltunk 4600m-en! Gyalog sose voltunk ilyen magasan! :) Hacsak a hóviharban tökig pakolt fekvőkerékpároknak a hegyi szerpentinen való fölfelé tolása nem számít „gyaloglásnak”, mert ugye a Pamírban 4655m-en volt az Akbajtal-hágó.

Rituálisan megmártottuk a jobb kezünk a tóban,majd konstatáltuk, hogy a sekély part mellett meleg a víz! :) Ez valahogy triviális kéne, hogy legyen, de mi mégis meglepődtünk, hiszen mégiscsak 4600m-en álltunk, egy „Ice-Lake”-nek, vagyis jeges tónak nevezett tengerszem mellett. A tóban egyébként élet is volt, zöldes növényeket fedeztünk fel beljebb a vízben.

Ezen a helyen egy kisebb örömpikniket tartottunk, előkerültek a péksütemények, az innivaló, a csokoládé, Nyuszi, Malacka, Bucó, Bulcsú, a mobiltelefon, mint kotta és trubadúrláda, a szájharmonika, a babzsák… Hogy az üveg Unicumról meg ne feledkezzünk, ezúton is köszönet Müller Zsolt katonai attasénak érte! Ha olvassátok, üzenjük, hogy még van belőle, a legjobb helyekre és pillanatokra tartogatjuk! :) …és mindenki hülyének néz minket azért, hogy cipeljük a nehéz üveget, és nem töltöttük ki valami könnyebb műanyagpalackba! Nem tudom, de nekem az Unicum az csak abból a „bállon”-ból jó, a gömb alakú üvegből! Akkor is, ha ehhez cipelni kell azt a nyavalyás gyógyszeres üveget! :) Szájharmonikázni, és babzsákozni pedig tengerszinten sem tudtam, hát most bebizonyosodott, hogy 4600m-en se megy, de ez persze semmit nem vett el az örömömből. Viszont most meg sem próbáltam mellé énekelni, mert mind a szájharmonikázás, mind a babzsákkal való dekázás közben, alatt és után bajban voltam a levegővétellel. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Szóval volt nagy boldogság fent a tónál. :) Talán két órát is eltöltöttünk itt fent, körbesétáltunk, hogy a túloldaláról csúcs szuper fényképeket készítsünk a tóval, és a szemközti hegyekkel. Aztán amikor lefelé indultunk, láttunk jakokat vonulni a tó alatti réten, és hallottunk lovakat is nyeríteni, illetve szaladni. Hogy mit kerestek idefönt és mit beszélgettek, azt nem tudjuk, de szépek voltak, és jó volt hallani, illetve látni őket ilyen helyen – Szabadnak tűntek és boldognak. A buddhista építményt néhányuk nagy örömmel nyalogatta, a többiek meg nézték, de az is lehet, hogy sorban álltak, hogy ők is odaférjenek. Ezt mi érdeklődéssel néztük, és nem nagyon értettük, mi történik… Lehet, hogy gyakorló buddhistahívő lovak, és így imádkoznak? :)

Lefelé a hegyről

Visszafelé menet kimásztunk a tó völgyétől nyugatra lévő gerincre, hogy majd onnan jó kilátásunk lesz, de ekkor már túl későre járt ehhez. Felhők gyülekeztek, és a nap túlságosan éles szögből sütött ahhoz, hogy tisztán lássunk nyugat felé. Azért szép volt, és még így is élveztük, nem bántuk meg ezt a kis vargabetűt hazafelé.

A lemenetel sem volt egyszerű, eltöltöttünk vagy másfél órát a lefelé lépkedéssel, és bizony ez is fárasztó volt, még akkor is ha terhelésben össze nem hasonlítható a fölfelé menettel. A térdeink és a combjaink elfáradtak, mire leértünk a Braka melletti lankás részhez. Jó volt újra elhaladni a felső legelő virágai között, majd a jakpásztorok tábora mellett, aztán a fehér imazászlók között, majd a átvágni a lenti réten. Most egész más volt így lefelé, de most is éreztük, mennyire sok szintet vettünk fel a délelőtt. A „hard and fast turnaround time”, avagy a szigorú visszafordulási idő – ahogy a tegnap esti filmből idéztük, nekünk is a délután két óra volt. Ha le akarod beszélni a gyermeked a Mount Everest megmászásáról, akkor ajánlom levetítésre az „Into Thin Air” című filmet, Jon Krakauer azonos című könyve alapján. Ez az a fickó, aki ott volt a ’96-os Everest tragédiánál, és könyvet írt belőle. Ő írta egyébként az „Into the Wild” című könyvet is, amiből aztán film is készült. Most jut eszembe, hogy ez utóbbit is játsszák a manangi mozikban (merthogy két terem van, bezonyám! :D), nagyon népszerű fickó ez a Krakauer itt a Himalájában! :)

Késő délután már otthon voltunk, kicsit szétszéledt a társaság, úgy egy órára, ami alatt mi teát főztünk és lezuhanyoztunk. Egy amerikai házaspárt közben ismét betereltünk a szállónkba, Brian és Rebecca a velünk szomszédos szobát kapták, a legjobbat az összes közül, mert annak ablakából közvetlenül rálátni a Ganggapurna gleccserre. Ahogy megbeszéltük, egy másik, a miénknél olcsóbb étteremben verődött össze újra a banda, és ekkor már Thomas is csatlakozott hozzánk. Az étel ezen a helyen kicsit olcsóbb volt, ám ezért cserébe jó sokat kellett várni rá. Már korgott a gyomrunk, amikor a vendéglősök még csak kezdtek csörömpölni az üres lábosokkal… Ekkor összenéztünk, hogy mi lesz ebből, de végül csak elrepült az idő, és közben legalább rengeteget beszélgettünk. Anne sok jót mesélt DK-Ázsiáról, amivel igencsak felvillanyozott minket, azon túl hogy rengeteg jó tanáccsal is szolgált felénk. Ezek közül talán a leghasznosabb, hogy Vietnam-ban, valamelyik nagyvárosban („Hocsimin” City talán…) nagyon jól fizetnek az angoltanároknak. Nem kell hozzá se tanári diploma, se anyanyelvű szintű angol, Vietnam egy olyan gyorsan fejlődő ország, és annyira kevés az angolul beszélő, hogy mindenkire szükségük van, aki beszéli legalább folyékonyan az angolt. És állítólag jól fizetnek, és élhető a város, Anne két barátja, szintén egy pár, kint vannak már évek óta, angolt tanítanak, és nagyon jól érzik magukat. Ha újra lesz hosszabb ideig rendes internetünk, fel fogjuk venni a kapcsolatot Anne-el, és rajta keresztül ezzel a vietnami angoltanár párossal, mert ez a pénzkereseti mód nekünk is felkeltette az érdeklődésünk. Nem tudom milyen lennék tanárnak, lehet, hogy csak nagy naivan úgy vélem, hogy jó buli lenne, de az biztos, hogy megpróbálnék olyan angoltanár lenni, amilyen anno a főiskolán Tony volt velünk: az óra második felét rendszerint nagy lendülettel végigmesélte a nagyvilág dolgairól, minden, de minden féléről, és ez általában nagyon érdekes volt, és úgy éreztem, duplán jó dolgom van, mert érdekes dolgokat hallok, és ráadásul angolul! :) Na, de majd meglátjuk, Vietnam még messze van, és egyelőre ez is csak egy távoli álom – ahogy nemrégen még a Himalája is csak az volt.

Szóval maradjunk csak itt a hétezreseink között! :) Thomas totál kikészülve, iszonyú éhesen a vacsorára várva elmesélte a két nap alatt megjárt Tilicho-Lake-es élményeit, és ezzel tovább inspirált minket, aminek a vége az lett, hogy út döntöttük, kell még egy kis akklimatizáció, mielőtt nekivágnánk az 5416m magas Thorung La hágónak: eldöntöttük, hogy másnap a helyiek által a világ legmagasabban tavának mondott, a térképünkön kicsit ázsiaiasan „The Biggest and Highest Lake”-nek jelölt, közel 5000m magasan található Tilicho-tó felé indulunk tovább… :)

„Hundred Rupee Necklace Lama”

A Manangban töltött első teljes napunkon Thijs és Dean továbbálltak a Thorung La hágó felé. Mi délutánra szedtük össze magunkat, és bepakoltunk néhány cuccot a hátizsákomba, hogy elinduljunk a sokat emlegetett „Ice Lake” felé. Persze ekkor még azt se tudtuk, hogy merre induljunk el, ezért a szállodánk ajtójában álldogáló, vendégeket váró tulajtól kérdezgettünk. Ezt nagyon jól tettük, mert megtudtuk tőle, hogy az Ice Lake-hez már túl késő van, az a túra teljes napot kíván. Helyette a Praken Gompát és az ott lakó 96 éves láma látogatását javasolta nekünk.

A hegyoldal közepén láthattok egy sötétebb átlós sziklaperemet, na annak a bal széle alatt lakik a láma! :)

Ez a Gompa fent van a szemközti hegyoldalban, egy hatalmas, függőleges sziklaperem aljában, innen lentről úgy tűnik, lehetetlenség oda feljutni. Az odafent lakó lámát szokták „Hundred Rupee Necklace Lama”-nak is szólítani, ami magyarul annyit tesz, hogy „100 rupis nyakláncos láma”, merthogy az öregember nyakláncokat készít, és „ajándékoz” az oda fellátogató turistákak 100 rupiért. Ez a dolog, csak félig tetszett nekem, de úgy voltam vele, hogy 100 rupi nem a világ vége, nem is kötelező kérni tőle, na meg egy öregembernek, aki fent él a hegyen ennyi idősen, talán el lehet nézni ezt. „Neki is meg kell élnie valahogy”, és ha már a láma címet is megkapta ennyi idősen, akkor talán nem rossz ember. Ezt a láma dolgot egyébként én a mai napig nem értem. Kérdezgettünk embereket, hogy hogyan lesz valakiből láma, és csak arra jutottunk, hogy ha valaki eléggé idős már, és egy darabig elvonulva sokat meditált , és mélyen spirituális figura, akkor egy idő után már lámának hívják. Ez persze számomra még mindig túl misztikus, és megfoghatatlan, de pontosabb magyarázat híján elfogadom ezt a definíciót.

Az utunk legelőször a Manang központjában található Gompához vezetett, mert ezen a helyen van egy kis tábla, ahol fel vannak sorolva ezek a maximum egy napot igénybe vevő túrák. Köztük megtaláltuk a Praken Gompát is, ahol a 100 rupis lámánk lakik. A térkép persze nagyon vázlatos volt, és csak annyi volt írva mellé, hogy 2-2,5 órás a túra, és szép kilátást, valamint nagyszerű akklimatizálódást ígér. Az, hogy merre kell indulni, sehová nem volt kiírva és sehol nem volt jelezve, és még az OpenStreetMap sem jelölt arrafelé utat, amerre az a sziklás hegyoldal magasodik, ahová a lámát mutatta a vendéglátónk. Ez a térkép egyébként eddig nagyon jó volt, az összes települést és a szállások nagy részét gyönyörűen jelölte. Most azonban először kérdeznünk kellett, hogy merre van az arra. Hamar a kőházak között találtuk magunkat, amint kelet felé tartottunk. Egy kis kavarás után már a falu fölött találtuk magunkat, a domboldalban, földek között. Már innen gyönyörű kilátás nyílt a falura, és a szemközti Gangapurna gleccserre, ráláttunk a házak nagy részére, és feltűnt a gleccser-tó is, ami feltűnően közel volt a faluhoz.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

A földek mellett kelet felé haladva egyre följebb kaptattunk a kis ösvényünkön, amiről tudtuk, hogy a falu felett, attól picit keletebbre található szirten lévő gompához vezet először. Ide fel is másztunk, a vége meredek volt, és odafent erős szél fújt. A gompa szélárnyékában találtunk egy srácot, kis tárgyakat és füstölőt maga elé kipakolva üldögélt, és meditált, vagy én nem is tudom, mit csinált, én nem vagyok ehhez elég „spirituális” figura, valószínű belőlem nem is lesz soha láma. Talán Thomasból még lehet! :) Így hívják az osztrák srácot, akit később a szállásunkon is megtaláltunk, a szomszéd szobában laktak Anne-el, egy német lánnyal, akivel az elmúlt hónapokban verődtek össze Indiában. Mindketten kicsit „spirituálisak”, ezért együtt utazgatnak, hisz így minden könnyebb. Ugyan én magam megfeledkeztem róla, de tegnap én voltam az, aki Manang utcájában a moziba menet ajánlottam nekik a szállásunkat.

A gompa mellől is gyönyörű kilátás nyílt, noha nem voltunk sokkal magasabban, mint az előbb, de innen már a Manang feletti földek is látszottak.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Innen még egy darabig a földek mentén haladtunk erős oldalszélben, majd ahogy megérkeztünk a meredek hegyoldalhoz, úgy tűntek el a földek körülöttünk, és találtuk magunkat egy szűk, meredek, poros ösvényen. Ezen most meglepően jól haladtunk, sokkal gyorsabban, mint legutóbb Gyaru-ba fölfelé menet. Táskák nélkül jóval könnyebb és gyorsabb volt a haladás. Egy jó negyed óra múlva egy újabb szirtre lyukadtunk ki, ami már jóval magasabb és kitettebb volt az előzőnél. Innen már egészen elképesztő kilátás nyílt a szemközti hegyekre, és ha lenéztünk kelet felé, az észak felé tartó völgy túloldalán felfedeztünk házakat, ezekről nem tudtuk megállapítani pontosan, hogy vajon Brakához tartoznak-e, vagy egy másik településhez. A szirten egyébként volt egy kis házikó, aminek felmásztam a tetejére, és innen készítettem panorámaképeket. Itt le is ültünk kicsit, ettünk egy csokit, ittunk és bekentük magunkat egy újabb réteg „naptejjel”. A térképet is kihajtottuk, és próbáltuk a segítségével beazonosítani a szemközeti csúcsokat. Ha nem tévedek nagyokat, akkor az alábbi panorámaképen a bal oldalt (kelet felé, mert az északi hegyoldalból nagyjából dél felé nézünk) Az Annapurna II-t (7937m), majd az Annapurna IV-t (7525m) láthatjuk, a szemközti hegycsoport pedig az Annapurna III (7555m) és a Gangapurna (7454m). Utóbbi tűnik a legmagasabbnak, de csak azért, mert az van legközelebb hozzánk, közvetlenül szemben, légvonalban talán 10km-re sincs a csúcs. Alatta egyébként az azonos nevű gleccser húzódik, aminek az alja már „hiányzik”, de a vályú, aljában a „Ganggapurna Tal”-al, vagyis tóval, jól kivehető Manang mögött. Jobbra, nyugat felé a távolban a Tilicho-tóhoz vezető völgy látható, mögötta a 7134m magas Tilicho csúccsal. Ez a képen a legjobboldali csúcs, tőle balra a távolban még látható néhány másik csúcs, köztük a fehér piramis talán a „Roc Noir”, vagy a „Glacier Dome”, név alapján talán az utóbbi, de nem vagyunk benne biztosak. Ami tuti, hogy ezek mögött már ott valahol az egész hegységrendszer legmagasabb hegye, az Annapurna I 8091m magas csúcsa. Vicces egyébként, hogy csak ez az egy csúcs nyolcezer méter feletti .

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

A peremről az út kanyarodott egyet a hegy felé, és itt egy kis tábla is jelezte, hogy közeledünk már a „Praken Gompa” nevű helyhez. Innen már csak néhány perces mászás volt, igaz, ez alatt még egy száz méter szintet felvettünk. Ekkor figyeltem csak meg, hogy mennyire jól látható szemben a Ganggapurna gleccser (valahol egy G-vel, valahol kettővel írják…) egykori „nagysága”. Ma már csak odafent látható a jég, aminek az alja éppoly sötét, mintha maga a hegy lenne, ám valójában az is jég, csak „koszos”, köves, hordalékos. Amint ez végetér, egy kis patakban és egy U alakú kanyargó völgyben folytatódik a történet, ami a Ganggapurna-tóban végződik odalent a völgy alján, már egészen közel a Marsyagdi folyóhoz. Ennek a tónak a két oldalán gyönyörűen kivehető a két földnyelv, amit az egykoron lejjebb érő jég tolt és hordott ki. Az egész csodaszép látvány volt, és gyönyörűen szemléltette egy gleccser „életét”, földrajzórára illő kép volt. Amikor anno általánosban ilyesmiről tanultunk, csak egyszerűsített, rajzolt ábrákat mutattak nekünk, most pedig itt volt az egész előttünk, és a saját szemünkkel csodálhattuk. Ez számomra nagyszerű érzés volt, mindig is vonzottak az ilyen dolgok, de sokáig úgy éreztem, az ilyesmit mindig is csak egy könyvből vagy egy képernyőről csodálhatom majd, mert ez túl távoli, túl hatalmas… Hát nem így történt, most itt álltunk a hegyoldalban, a Himalájában, és nem győztük csodálni a fantasztikus látványt.

A Praken Gompa, és a 96 éves láma

Fent a Gompánál rögtön megpillantottuk az öreget. A sziklaperem mellett már imazászlók jelezték, hogy közeledünk, és ahogy felértünk a szikla alatti kis peremre, elénk tárult néhány apró földterasz, és a kis fehér toronyszerű építmény, ami körül éppen sétálgatott egy görnyedt öregember. Mint pár perccel később megtudtuk, ő maga a láma, aki itt él, de nem egyedül, hanem a 64 éves lányával. Először az idős asszony (a lánya – milyen furán hangzik!) vezetett be minket egy, a szikla alá épített kis helyiségbe. Ide egy rövid, de meredek lépcsőn kellett felmászni, amin meglepődtünk, hiszen nem sokkal utánunk az idős bácsi, a láma is feljött rajta. A kis szobában, ahová leültettek minket, megvolt a külön kis ülőhelye a lámának, a néninek, és egy hosszabb padon mi is helyet kaphattunk, a finom tea mellé, amit azonnal kaptunk, amint leültünk. Milyen kedvesek itt közel 4000m magasan! :) A bejárattal szemközt egy kész kis kiállítási fal volt, ahol aztán tényleg mindent találtunk. A Dalai Láma arcképét, egy Ausztrália alakú órát, és számunkra kicsit érthetetlen módon egy csomó nyugati turista igazolványfényképét. Valószínű egyszer valaki elkezdte, kirakta a fényképét, vagy a barátjáét, és az utána érkezők pedig felvették a szokást – érdekes! :)
A láma hű maradt a nevéhez, letérdeltünk elé, valamit mormogott, valamit a fejünkhöz érintett, majd a nyakunkba akasztott egy-egy apró, 3-4 különböző színű cérnadarabból összefűzött, ék egyszerű kis „nyakláncot”. Persze a kettőért mi is ott hagytunk egy százrupist, noha abszolút nem éreztük magunkat „spirituálisan megáldva”, de a kedvességük azért átjött, és valóban, a teával és a nyaklánccal némi anyagköltséggel is járt a látogatásunk, amit illett megfizetni.

Ezt látják az otthonukból kilépve.
SMS-szavazás: Ön lenne-e itt láma?
+9779809447236: IGEN/NEM :) Csak műsoridőben! :P Vigyázz, nemzetközi SMS!
A szavazók között egy válasz SMS-t sorsolunk ki, a többiek nem kapnak semmit! :D

Az egész szertartásból – ha ugyan nevezhető ez annak, nem tudom… – csak annyit értettünk, hogy 96 éves a bácsi, 64 éves a lánya, a nyaklánc hosszú életet, és jó szerencsét ad, különösen az előttünk álló Thorung La hágón való átkeléshez. :) Az egészet azt hiszem, mi nem vettük annyira komolyan, mint lehetett volna, de ezt persze nem mutattuk, sőt, amennyire tudtunk, mi is kedvesek voltunk velük, megkínáltuk őket a nálunk lévő fahéjas csigából, amit reggel lent vásároltunk Manangban, direkt erre a túrára, csúcseledelnek. Hát, a bácsinak annyira nem ízlett a dolog, mert a falatot, amit kapott, végül a lányának adta, aki nagyot nevetett ezen. :)

Miután elbúcsúztunk a kedves bácsitól (A Lámától!) és a nénitől, még egy kicsit továbbmentünk a hegyoldalban, ugyanis a kert túlsó végén található kapu mögött még folytatódott az ösvény. Igaz, már nem sokáig, ugyanis egy köves patakvölgyben elveszett. Ugyan a túloldalt még láttunk valami ösvényfélét, de az oda vezető út nem volt egyértelmű. Zita elindult fölfelé a sziklákon mászva a patak mentén, de erről hamar lebeszéltem. Én nem éreztem magamat annyira hegyizergének a táskával a hátamon, és nem tartottam biztonságosnak itt a mászást, elég kitett volt a hegyoldal. Végül csak leültünk itt, és megettük a nálunk lévő maradék finomságokat. 3975m-en jártunk ekkor, a kilátás innen is pazar volt: alattunk imazászlók lobogtak a hegyoldalban, szemközt pedig ugyanazok a hegyek magasodtak, csak most megint egy kicsit más szögből. Bal oldalt látszott a Praken Gompa, jobbról pedig már éles szögben tűzött a nap, mert bőven a délutánban jártunk.

A leereszkedés sem volt egyszerű, mert az apró kavicsos ösvény néhol eléggé csúszott, és ezért csak óvatosan tudtunk lépkedni és botozni ezeken a helyeken. Persze még így is sokkal előbb leértünk, mint föl, és este még néhány éppen Manangba érkező kirándulót beterelhettünk a szállónkba, ami egyébként tényleg az egyik legjobb hely volt a faluban.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Pihenőnap, és a következő terv

Másnap pihenőnapot tartottunk, lusták voltunk, mint errefelé a legyek, akik hagyják magukat egész közelről lefényképezni. :) Thomas és Anne elindultak a Tilicho-tó felé, hogy 3 nap alatt oda-vissza megjárják. Rögtön indulás után eltévedtek, és a Ganggapurna gleccser melletti gerincre indultak fel. Mire rájöttek, hogy rossz helyen járnak, már két órát is vesztettek. Anne aztán nem érezte magában az erőt, és délután visszafordult. A szállónkon sok francia, és néhány angol is feltűnt, köztük egy valamilyen Anglia és Franciaország közötti, félig angol, de mégis független, saját, külön pénzzel rendelkező, az EU-hoz nem tartozó „titkos szigetekről” való Sally nevű hölgy is, aki elmesélte nekünk, hogy járt fent az Ice Lake-nél, és nagyon szép volt, megéri a túra azt az egy napot.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Másnapra összeverődött egy kis csapat, négyen voltunk, akik a 4600m magasan fekvő Ice Lake-re voltunk kíváncsiak: Anne, aki, amíg Thomasra várt, szeretett volna akklimatizálódni, és persze kirándulni. Romain, egy svájci srác, aki egy Kathmanduban bérelt Trek montival jött fel idáig, és azzal is tervez átkelni a Thorung La-n. Na és persze Zita meg én, akik szinte el sem hiszik, hogy lassan egy éve nászúton vannak, most épp a Himalája óriási, csodás hegyei között. :)