A Niyazov história

Mint már írtam, Mary-t csak délután tudtunk elhagyni. Viszont ezután legalább jól tudtunk haladni, az út végre jó minőségű volt, és széles, kétszer két sávos. Aki Türkmenisztánnak csak ezt a központi szegletét látja, még azt is gondolhatja, hogy ez egy jóléti társadalmat garantáló fejlett ország. Ezt mi sem mutatta jobban, mint az út mentén 500 méterenként elhelyezett táblák, ezek témája a különböző, az országban megtalálható pompás épületek együttese volt, vagy a fejlett mezőgazdaság és ipar bemutatása. És persze sosem hagyták le a plakátokról Niyazov bácsit sem. Akkor végre essen szó róla is, aztán le is zárom ezt a témát, és többet nem említem. Szóval Türkmenisztánban a Szovjetunió összeomlása után ez a Niyazov vette át a hatalmat, és szép kis kultuszt épített ki maga köré, aranyszobrokat, és plakátokat, képeket állítottak fel mindenütt az országban róla, ezek mind-mind őt dicsőítik. Persze amikor erről kérdezték, ő azt nyilatkozta, hogy személy szerint őt zavarja, hogy mindenütt kiteszik mindenhová az ő képét, na de hát ha egyszer a nép így akarja, akkor legyen… Írt egy könyvet is az türkmének történetéről, ennek a neve Ruhnama, vagyis Book of the Soul, a Lélek könyve. Állítólag nagyon bizarr az írás, amit még az űrbe is kilőttek és 150 évig Föld körüli pályára állítottak. Természetesen minden türkmén számára kötelező olvasmány, kikérdeznek belőle az érettséginél, de még a jogosítvány letételéhez is szükséges. Niyazov szerint, aki élete során százszor elolvassa, annak garantált a helye a mennyországban… :) A csávó nem gyengén el lehetett szállva magától, ezt a könyv mellett a fővárosban, Ashgabatban felállított, mindig a nap felé forduló hatalmas aranyszobra is jól bizonyítja.
Nem mondom, biztosan történhetett volna rosszabb dolog is Türkmenisztánnal, mint Niyazov (pl. polgárháború), és lehet, hogy mindemellett ügyesen forgatta a kőolajból az országba befolyt pénzeket, de efelől azért lennének kétségeim, mivel ennyi aranyszobrot és ennyi borzasztóan rossz minőségű utat még egyetlen országban sem láttunk Türkmenisztán előtt. Szóval, Kedves Olvasó, ha véletlenül egy ország élére kerülsz, mindig ügyelj rá, hogy a saját magadat ábrázoló aranyszobrok helyett inkább utakat építs, különben a magunkfajta egyszeri kerékpárturista még megemlíti az útinaplójában, hogy kevés a jó út, de sok az aranyszobor az országodban! :)
Egyébként a Türkmenisztánról szóló útikönyvek mindig megemlítik, hogy az országban ne merészeljünk a politikáról és az ország vezetőiről rosszat említeni, mert csúnya végünk lehet, mint például annak az újságírónak, aki írt egy könyvet erről az egész történetről, de mindezt elővigyázatlanul az ország területén tette, így aztán jól eltűnt valahol a sivatagban és azóta se látták. Én azért mertem mindezt leírni, mert mire kikerül, már sok száz kilométerre leszünk Türkmenisztántól, na meg, mert Niyazov már eltávozott a másvilágra (szívroham, 2006). Remélem előtte azért elolvasta százszor a saját könyvét. Az utódja próbálkozott reformokkal az országban, de hamar kiderült róla, hogy ő sem különb az elődjénél. Na, ennyit Niyazovról és Türkmenisztán vezetőségéről, most essen szó magáról az országról és az utunkról is.

Mary-tól Taze Zahmet-ig

Ezen a napon 78km sikerült haladni, ezalatt sok izgalmas nem történt, láttunk gyapotszedő embereket, három kerekű traktorokat, amelyek mögé néha három kocsi is volt akasztva tele gyapottal. Láttunk sok csacsit, szépbe öltözött türkméneket, és egy nagyon pompázatosra felépített, hófehér és arany színekben tündöklő lóversenypályát. Bayramaly után ÉK felé fordultunk, és nagyon tartottunk ettől a kanyartól, mert előtte pont ebből az irányból kaptuk a szembeszelet, de az megszűnt, miután szembefordultunk vele, mintha lekapcsolták volna a ventillátort. Egyszer csak egy autó állt meg előttünk, kiszálltak belőle hárman, majd lefényképeztek minket. Mi persze integettünk neki, sőt a fotó kedvéért még egymás mellett haladva egymás kezét is megfogtuk. Az autó aztán kielőzött minket, de egy kilométerrel később újra az út szélén állt. A figurák a fotópapírra kinyomtatott fényképpel vártak minket, nem akartuk elhinni… Az autóban ott figyelt egy akkumulátorról működő fotónyomtató, és ők voltak szívesek a kedvünkért használni is. Ezek után persze nem maradhatott el egy közös csoportkép sem, így egy kilométerrel később még egy fotónak lehettünk boldog tulajdonosai. Az hagyján, hogy kedvesek voltak, de még értelmesek is, mert levágták, hogy nekünk az a pár perc is számít (így a naplemente előtti órában pláne), amíg ők az út mellett állva kinyomtatják a fényképeket, ezért mindig előrehajtottak a kocsival, és megvárták, amíg odaérünk, így a nyomtatás alatt mi tekerhettünk és haladhattunk. Szóval a türkmének is megérik a pénzüket, vannak köztük irtó kedves emberek, és mi örültünk nagyon, hogy találkozhattunk velük.

No Palatka! Nem aludhatunk helyiekkel, mennünk kell a kamionos pihenőbe!

A napot egy Taze Zahmet nevű településen terveztük zárni, épp akkor tűnt el a nap a sivatag alatt, amikor lekanyarodtunk a faluba a főútról. A falu csupa kátyú főutcáján szembejött egy nagy fehér terepjáró, benne a fickó mondta és mutogatta, hogy ne menjünk erre, mert ez zsákutca és itt nem találunk szállást, hanem menjünk az ő vendéglőjébe, két kilométer tovább a főúton. Mi mondtuk, hogy köszönjük, de nem, megpróbálkozunk itt valamivel. Vendéglők otthon is vannak, de egy türkmén vidéki ember életébe csak itt pillanthatunk bele, ezért gurultunk tovább, és hamarosan találtunk is egy megfelelő házat egy megfelelő kerttel, ahol megkérdeztük a sátrazást. A sátorból hamar a ház előtti terasz lett, de még mielőtt lemálháztunk volna, megérkezett a jard, a rendőrök két keresztbe tett kézzel mutatták, hogy ilyet nem szabad, de ne aggódjunk, kövessük őket, van egy „bar” a főút mentén, és pontosan abba az irányba mutogattak, mint nemrég a terepjárós fickó. Elköszöntünk az emberünktől, megköszöntük neki kedvességét, amivel sajnos így nem sikerült élnünk, majd követtük a „rendőrautót”, ami nem volt más, mint egy teljesen hétköznapi fehér személygépkocsi… Ez kicsit gyanús volt, annak ellenére, hogy a rendőrök egyenruhája teljesen meggyőző volt, és a falubeli emberünk sem találta őket gazfickónak. Mindenesetre követtük őket, jobbnak láttuk engedelmeskedni. 10 perc múlva ott voltunk egy nagy kamionparkolóba, aminek az oldalán egy hosszú épület figyelt, ez volt a „bar”, a fehér terepjárós emberünk, Bater, akiről először azt hittük, ő küldte ránk a rendőröket, de mint hamar kiderült róla, rendes fickó, a kamionos pihenőjében való maradás nekünk, turistáknak ingyenes nála. Segítségünkre volt néhány információval is a továbbiakkal kapcsolatban, megtudtuk, hogy 50km-re van a következő vendéglő, ahol vizet és élelmet tudunk venni. Persze azért nála is vásároltunk, jó pár liter palackos vizet, és némi ennivalót vacsorára, illetve a következő napra. Na meg egy türkmén sör is befigyelt, ami igaz, hogy csak 3,4%-os volt, de annyira kiütött, hogy aznap este már nem voltam képes naplót írni, csupán egy rövid levelet. Még a meleg vizes zuhany sem tudott magamhoz téríteni, úgy dőltem le a matracra Zita mellé, mint egy darab fa.
Reggel hajnalban keltünk, de sajnos az indulás már nem sikerült ilyen katonásra, csupán 8 után sikerült kitenni magunkat az útra. Ezen a napon már megérkezett a szembeszél, sajnos nem tudtunk olyan gyorsan haladni, mint gondoltuk, a 15km/h átlag is nagy erőfeszítésünkbe tellett.

A Sivatagi Samu kertes odúkban él

A sivatag egyhangú volt, végig ugyanazt a tájat néztük, de azért volt néhány apróság, ami elszórakoztatott minket. Az út mellett nádból font apró kerítésszerű, kb. 20cm magas falak voltak emelve, legtöbbször négyzetrácsos sávban, végig az út mellett, ameddig a szem ellátott. Ezek mellett az apró nádkerítések mellett láttunk rohangálni néha egy-egy világos barna, mókusszerű állatkát. Általában nagyon féltek tőlünk, és amint megláttak, vagy meghallottak minket, hanyatt-homlok rohantak egy homokbucka mögé, vagy épp rögtön a homokba vájt kis odújukba, így nehéz volt őket lencsevégre kapni. Elneveztük őket Sivatagi Samu-nak, mert olyanok voltak, mint akikre illik ez a név: Sivatagi Samu. Általában ők vettek észre minket előbb, és mi már csak elrohanni láttuk őket, de egyszer végre, amikor nem a Samuk miatt álltunk meg, hanem csak úgy, vizet inni, megpillantottunk egy Samut, aki egyszerűen ügyet sem vetett ránk. Még azt is hagyta, hogy leszálljunk a bringáról és közelebb menjünk hozzá. Őróla végre sikerül jó néhány fényképet készíteni, aminek nagyon örültünk. A nagy monoton tekerés közben, mialatt haladtunk a sok nádkerítés mellett, kitaláltuk, hogy ezek valószínű a Sivatagi Samu kolóniák kertjei. Ez azt jelenti, hogy a Sivatagi Samuk között nincsen semmilyen hierarchia, hiszen mindenkinek a kertje pont ugyanakkora, kb. másfélszer másfél méteres, négyzet alapú kis terület, tehát a Sivagati Samuk között mindenki egyenlő. Ez valószínű úgy alakulhatott ki, vagyis inkább úgy maradhatott fent, hogy a Samuk nem folytatnak mezőgazdaságot a sivatagban – hiszen a kertjeik mind tök üresek, csak homok van bennük -, hanem megmaradtak a vadászó, gyűjtögető életmódnál. Mindig csak pont annyit gyűjtenek vagy vadásznak, amennyire szükségük van, nem raktároznak, így nincs raktáros, nincs boltos, nincs pénz se, nincs hierarchia se, mindenki egyenlő, és tökéletes békében, mondhatni idillben élnek a Samuk egymás mellett, végig az út mentén a kis kertjeikben.
Ha elég ügyesek, talán át tudnák ásni a nádkerítés alatt a szomszédba, és ha két Samu jó barátja egymásnak, így össze tudják kötni a föld alatt az otthonaikat… :) Szóval így fejtegettük a Sivatagi Samuk életét a sivatagban, végig a főút mellett. Arra viszont már nem sikerült rájönnünk, hogy vajon mit esznek ezek a Samuk, és legfőképpen pedig mit isznak? Talán magokkal táplálkoznak és a magokban tárolt nedvességgel be is érik…?
Persze az előbbi elmélet a kertekről elképzelhető, hogy téves, és ezeket az alacsony nádkerítéseket lehet, hogy nem is a Sivagati Samuk építették, hanem az emberek, hogy megfogják a futó homokot, mielőtt azt az útra fújná a szél… Ki tudja… Szerintetek?

Vigyázat, teve veszély!

Ebédelni a már említett, 50km-re lévő vendéglőben álltunk meg, tojást ettünk, ami nagyon finom volt és nagyon laktató. Kértünk egy második kört is elvitelre, na meg temérdek mennyiségű vizet és csokoládét is, mert azt már nem tudtuk, hogy a következő hely, ahol élelmet tudunk szerezni, hol lesz. Ezért jobbnak láttuk felkészülni annyi kajával, ami még Türkmenabadig is elég tud lenni, ha arról van szó. A délután is hasonlóan telt, kergettük az út melletti homokban rohanó Sivagati Samukat, míg nem megérkeztünk végre egy katonai ellenőrző állomáshoz. Itt az őr elkérte az útleveleinket, jót mosolygott rajtunk, aztán felnyitotta a sorompót. Zita útlevelét már meg se nézte, amikor megtudta, hogy házasok vagyunk, csak legyintett: „Ááá, az asszony nem fontos, ha a férfi rendben van, akkor a neje is…”. :)
A sorompó után egy olyan táblát pillantottunk meg, amilyet eddig még csak fényképeken láttunk. „Teve veszély” a következő 124km-en! :) Egy nagy, fekete egypupu teve figyelt a fektetett háromszög alakú táblán. Erre persze azonnal satuféket nyomtunk, és egy örömteli negyed órát töltöttünk a tábla társaságában, kipakoltuk rá az állatkertünket, és próbáltunk egy-két ugrálós képet is készíteni. Miután továbberedtünk, arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne, ha valóban látnánk tevéket.
Nem sokkal később egy autó lassított le mellettünk, megkérdezték honnan jöttünk, s hová megyünk, majd valami sárga löttyel kínáltak, de mivel ekkor még rengeteg víz volt nálunk, csak megköszöntük, de nem kértünk. Ezután már csörök-öt, vagyis kenyeret kínáltak nekünk, na erre már vevők voltunk, mert kenyérrel már nem álltunk olyan jól. Azt számoltuk, hogy ha el is fogy minden csokoládénk, tojásunk és egyéb ételünk, még mindig lesz nálunk kenyér, és méz (még Örményországból, Aygutból, „Árpi arbeit méz”), ezzel a kettővel pedig elég jól el tudunk lenni egy darabig.

Dromedárok előttünk!!!

Közben a táj nem nagyon változott, de még az út sem tett kanyarokat, csak mentünk nyílegyenesen, és domb dombot követett, apró kaptatók, majd rövid lejtők, mellettünk a Samuk kertjei, aztán a végtelen sivatag. Néha egy-egy villanyvezeték tűnt fel, vagy jobbra tőlünk a velünk párhuzamosan haladó vasúti töltésen álló vagonok. Ennyi volt a nagy változatosság, és ezt már kezdtük nehezen viselni így a második nap, ezért elővettük a trubadúrládákat (mp3 lejátszókat) és zenét hallgattunk. Ez valamelyest feldobta a kedvünk, és látszólag gyorsabban teltek a kilométerek, noha továbbra is csak a 15km/h-s átlagot tudtunk tartani a nyavalyás szembeszél miatt.
Valamikor a délután második felében már közel a napi 100km-hez aztán megálltunk egy dombtetőn pihenni. A nap már kezdte az aranysárga játékát játszani a sivatag felett, és ahogy felértünk a dombtetőre, Zita elkiáltotta magát: „dromedárok!” – és mutatott előre! Nekem a „dromedár” szóról elsőre valami agresszív sivatagi törzs ugrott be, de emiatt nem volt időm megijedni sem, mert még mielőtt ez tudatosult volna bennem, már én is megpillantottam a három egypúpú tevét, amik előttünk kelnek át az úton. A dromedár tehát csupán egypúpú tevét jelent, most már én is tudom, igaz, ehhez meg kellett várni egy személyes találkozást velük. Egyiküknek a két első lába össze volt kötve egy rövid láncon, ezért csak nagyon lassan bírt lépegetni a szegény állat. Nem tudom, ki és miért köthette így meg a tevét, mert közel s távol nem láttunk se települést, se embert, de még egy viskót sem. A tevék látszólag féltek tőlünk, átvonultak az út túloldalára, aztán szépen lassan eltűntek a dűnék között. Ez volt az első alkalom, hogy tevéket láttunk állatkerten kívül, és ez nagyon tetszett nekünk. Leültünk Zitával az út szélére, és miközben felfaltunk egy-egy szendvicset, azon beszélgettünk, hogy milyen hihetetlen, és milyen nagyszerű, hogy ilyen messze eljutottunk, és most itt lehetünk, és láthattunk tevéket, még ha egy kietlen, üres és elsőre unalmasnak tűnő sivatag kellős közepén, de akkor is! Szóval örvendtünk a helyzetünknek, annak ellenére, hogy volt még hátra 20km ebből a napunkból.

Naplemente a sivatag felett

A naplemente csodálatos volt a sivatagban és csak azért nem a szálláshelyünkön, Repetek-en csodáltuk végig, mert előtte megálltunk egy kis családi vendéglőnél, és vásároltunk egy fél rúd kolbászt. Ezzel pont annyi időt vesztettünk, hogy már nem érkeztünk meg a naplemente előtt Repetek-re, de ez nem nagyon aggasztott minket, mert tudtuk, hogy már csak két kilométer, és noha ekkor már eltűnt a nap az égről, de még világos volt. Repetekről azt gondoltuk, hogy egy kis falu a sivatag közepén, de amikor odaértünk, kiderült, hogy csak egy nagyobb kamionos pihenőhely és vendéglő az egész. Persze ez is bőven megfelelt nekünk, 10 manatért kaptunk szállást, egy üres szobát a vendéglő mögött, illetve alatt. A 106 km nyílegyenes úton, végig szembeszélben megtett kilométer után kimerülve megvacsoráztunk, majd lefeküdtünk aludni hamar, mert a következő nap már az utolsó, 5. napunk volt Türkmenisztánban, és még több mint 100km-ünk volt hátra a határig, amiről ekkor még azt sem tudtuk, hogy mikor zár. Csak azt tudtuk, hogy ha lekéssük a zárást és kicsúszunk az 5 napból, amennyire a tranzit vízumunk szólt, fejenként 200 dollár bírságot kell fizetnünk, plusz Ashgabaton keresztül, repülővel toloncolnak ki az országból, és még azt is nekünk kell fizetni. Ezért nem akartunk kockáztatni, és beállítottuk az óráinkat hajnali 4:45-re.

Gyapottermesztés a sivatagban – Az Aral-tó tragédiája

Második napunkon Türkenisztánban folytattuk utunkat a csatornákkal szabdalt Karakum „sivatagban”. Rögtön indulás után pár kilométerrel egy hídra kellett felkaptatnunk,
ez a híd a Karakum csatornarendszer egyik nagyobb ága felett vezette át az utunkat. Ebből a csatornarendszerből öntözik itt a földeket a sivatag közepén. Ezen mezőgazdasági területek helyén csak homok és bokrok lennének, ha nem lenne ez a csatornarendszer. Viszont ugyanez a csatornahálózat felelős az Aral-tó tragédiájáért is. A tó nem száradt volna félig ki, ha nem arra használnák a vizét, hogy gyakorlatilag a sivatagot öntözzék, és ezzel lecsapolják az Aral-tavat. De ha legalább élelmet termesztenének így, azt mondanám, hát butaság, de így történt, hisz az ember önző, nem gondol arra a sivatag közepén, hogy az a víz, amivel ő öntöz, és amiből él, egy tóból van, ami így viszont kiszárad, és egy – igaz távoli, de – másik ember kenyerét (halászatát) veszi el. De itt gyapotot termesztenek a sivatagban, tonnaszámra! Félre ne értsetek, nem az egyes embereket hibáztatom, hisz mindenki csak élni próbál itt is valahogy, de ki volt anno az a vadbarom (bizonyosan az orosz idők alatt), akinek olyan fenntarthatatlan megalomán gondolatai támadtak, hogy ki kell építeni több száz kilométer csatornát a sivatagon át, hogy aztán az Aral-tóból öntözve majd jó sok gyapotot termesszünk a sivatag helyén?! Nem volt nekik elég az a sok-sok kőolaj, amit a sivatag alatt találtak, még a vizeket is meg kellett bolygatni… Na mindegy, nem akartam itt megint csak morogni, de szerintem a víznek a tóban lenne a helye, nem a sivatagban.

Szomsza Hanhowuzban, Ata, Guldzse és Krim vendéglőjében

Szóval átkeltünk a csatornán és egy nagyobb víztározót megkerülve északnak fordultunk. Hamarosan elértük Hanhowuz városát, amely városról kiderült, hogy nem több, mint néhány vendéglő és bolt az út szélén. Itt nagyon finomat ettünk Ata és Guldzse vendéglőjében. A teraszon tudtunk leülni közvetlenül a bringáink mellett, ahol Atáék fia, Krim azonnal teát hozott nekünk, majd hamarosan egy nagy tányér szomszát. Utóbbi egy töltött tészta, otthon talán húsos táskának hívnák és tömeg gyártaná a Fornetti, itt viszont a szemünk láttára pucolták a szomszéd asztalon a hagymát és vágták apróra a hússal együtt. Szóval a szomsza egy sült hússal és hagymával töltött, borssal fűszerezett tészta, ami nagyon-nagyon finom eledel, főképpen az ilyen kifáradt, éhes utazók számára, mint amilyenek mi voltunk.
A szomszából (mivel 100 forint se volt darabja) kértünk jó párat elvitelre is, majd a közeli boltban alaposan feltankoltunk vízből is, hogy nyugodtan vághassunk neki a következő 70km-es sivatagi szakasznak a következő városig, Mary-ig. A táj itt hamar valódi sivatagossá vált, amint elhagytuk a víztározót, eltűntek a földek, és nem maradt más körülöttünk, csak homok és bokrok. Kezdetben a szél a kedvünkre játszott, igaz erősen oldalt is fújt, de még mindig inkább hátulról, így inkább segített minket. Na de aztán fordult az út, és jött a fekete leves, a kanyar után már nem volt finom a szélirány, és inkább hátráltatott minket, mintsem segített volna. Megálltunk megnézni egy sírhelyet az út szélén, érdekes volt látni a helyi temetkezési szokásokat. A sír csak egy hosszúkás földkupac, aminek a két végébe ferde karókat szúrtak. A tehetősebb családok el vannak kerítve kis kőkerítéssel, a legtehetősebb két ember sírjának pedig egy kisebb kupolás épület volt fenntartva.

Hogy került homok a bal füleinkbe?

Amit ez után a sírhely után kaptunk a sivatagból, azt sose felejtjük el. Az erős szél elkezdett homokot hordani magával. Először még tetszett a dolog, vidáman fotóztam az aszfalt felszíne felett futó homokot, de aztán ez a homok felért az arcunkig is. Egy kendőt kötöttünk az orrunk és a szánk elé, de sajnos még így bőven jutott a homokból ránk, éreztem, ahogy a fogaim között sercegnek a homokszemek.

Túléltük a homokvihart

Szóval nem volt könnyű dolgunk, de valahogy muszáj volt túlélnünk ezt a homokviharos szakaszt. Mi sem értjük hogyan, de végül megérkeztünk Mary-be. Ekkor már nagyon fáradtak és elgyötörtek voltunk, na és persze tiszta homok volt mindenünk. Amikor benyitottam egy üzlethelyiségbe, azonnal a mosdóhoz vezettek, valószínű durván homokos lehetett az arcom, mert amit lemostam magamról, az sötétbarna színű volt. A boltba azért mentünk be, mert elő akartuk venni a Kindle könyvolvasót egy homokmentes helyen, hogy megnézzük rajta, merre található a bank, amiben működik Western Union, ugyanis a szüleim átküldtek nekünk több száz dollárt, hogy legyen nálunk végre megnyugtató mennyiségű készpénz. Miközben Zita is lemosta magáról a rengeteg homokot, én megtaláltam a könyvolvasón a Lonely Planet Türkmenisztánról szóló fejezetében a Mary városában található Western Union fiókot a kistérképen. Kiderült, hogy csak pár száz méterre van tőlünk, lementettem a helyet a GPS-en, és már indultunk is a bringákkal. Néhány pimasz helyi kölyköt le kellett ráznunk magunkról, habár csak mitugrász hülyegyerekek voltak, de ez volt az első negatív élményünk Türkmenisztánban az emberekkel kapcsolatban.
A banknál közölték, hogy fél órája, azaz 5 órakor bezárt a Western Union fiók. Csüggedten ültünk le a váróhelyiségben, hiába siettünk úgy a homokviharon át idáig, most kénytelenek leszünk megvárni a városban a holnap reggel 9 órát, hogy fel tudjuk venni a pénzt. Ez azért volt baj, mert mint már írtam, eléggé ki volt számolva az időnk az országban, 5 napunk volt a 460km-re, ugyanakkor ma és tegnap, vagyis az első két nap ebből csak 178km-t sikerült megtennünk, igaz, az első nap csak fél nap volt, mivel a délelőtt elment a határátkeléssel. Mindemellett még azt sem tudtuk, mi vár ránk a következő napokban, további homokviharok és szembeszél, vagy jól haladható nyílegyenes országút Mary és Turkmenabad között?!
Akárhogy is lesz, most éhesek vagyunk, és ennünk kell – gondoltuk, és szomsza után kérdeztünk a banki alkalmazottaknál. Egy bádogépületre mutattak a bank mögött, gyorsan átgurultunk, és kértünk egy-egy adag kebab-ot, mert szomszájuk már nem volt. Itt végre egy kis nyugtunk lehetett, le tudtunk ülni és szusszanni egyet odabent, melegben, ahol finom meleg teát kaptunk, és végre nem kellett sehová rohannunk, csak örültünk, hogy élünk, és nem tép minket a homok, meg a szél. Örömünk csak fokozódott, amint kihozták nekünk a nagyon finom ételt. A rudakon megsütött fasírt mellé finom kapros hagymát is kaptunk, és friss kenyeret. Jó ízzel befaltuk az egészet, és közben újabb örömteli fejleménynek örvendtünk, mégpedig annak, hogy mégis működik a fényképezőgépünk!

„Lens Error, Restart the Camera”

Ezen a napon az egyik pihenőnk alatt, a legnagyobb homokviharban Zita készített az arcomról egy fotót, de ezután kikapcsoláskor közölte velünk a kamera, hogy „Lens Error, Restart the Camera”, majd miután kinyitottam és visszacsuktam az elemtartó reteszt, többé nem volt hajlandó megnyikkanni sem. Nem kell mondanom, hogy mivel ez az öreg Canon már eleve a tartalék fényképezőgépünk volt (A nászajándékként kapott Panasonic Törökország végén adta be az unalmast), rettentően elkeserített minket a tény, hogy fényképezőgép nélkül maradunk egy ilyen távoli és különleges ország közepén, mint Türkmenisztán. Szóval nagy volt az öröm, amikor itt Mary-ben, a vacsoránk közben újra bekapcsolt a fényképezőgép. Úgy látszik a kis hűséges gépnek már lelke is van, és annyira nem ízlett neki a homokvihar, hogy nem volt hajlandó bekapcsolni, miközben homokot hordott a szél a levegőben.

Hotel one dollar

A vendéglősök nagy segítségünkre voltak a szálláskeresésben, először egy tornatermet kaptunk ingyen, ám ezzel az volt a baj, hogy csak éjfél után költözhettünk volna be, ám az országban 11 után kijárási tilalom van, így ez a történet hamar felejtős lett, helyette találtunk egy „1 dolláros” hotelt, ami persze sajnos nem volt ilyen olcsó, de végül sikerült lealkudnunk egy szobát 7 dollárra kettőnknek, és a bringákat is biztonságba tudtuk helyezni. Ez a szálloda iszonyat lepukkant volt, a kis szobánkban semmi más nem volt, csak egy ágy és egy apró olajkályha, a zár csupán egy ajtófélfába vert szög volt, és a falak mállottak. De akkor, ott, azok után, amin keresztül mentünk, örültünk ennek is, legalább volt üveg az ablakunkban, nem úgy, mint a szomszéd szobában, amin átfújt a szél. Összenevettünk Zitával, hogy milyen férj vagyok én, hogy ilyen helyre hozom nászútra a feleségem, a sivatag közepére, egy igen erősen lepukkant, olcsó szállodába… :) Este nem maradt már erőm naplót írni, ellenben hogy elfelejtsük ezt a szörnyű homokvihart, és kicsit kiszakadjunk a nehéz valóságból, megnéztünk egy 90 perces buta amerikai tündérmesét, ami tökéletesen meg is felelt erre a célra.

Csavargás Mary-ben, a postán és a Türkmenbasi bankban

Reggel 9-re odamentünk a bankba, ahol közölték velünk, hogy 2 órás a sor, és a pénz amúgy már elfogyott, tehát aki felvenni akar pénzküldeményt, az jöjjön vissza holnap, ma már csak pénzt feladni lehet. Óóó, ez remek! Leültünk a tegnapi vendéglőbe, most reggel volt szomszájuk, kértünk egy nagy adagot, és jóízűen megreggeliztünk, közben előkaptam a netbook-ot, ahová lementettem még 3 másik Western Union címét is, ami a városban található. Az egyetlen ok, amiért eddig nem kerestük ezeket a fiókokat, az az volt, hogy a Lonely Planet nem említette őket, csak azt az egyet, amiből már kifogyott a dollár. Kiderült, hogy pár sarokra odébb van egy Türkmenbasi bank, ahol szintén van Western Union, és a sorbanálló helyiek szerint ott biztos fel tudom venni a pénzt, és ott sor sem lesz. (Az első kérdés, ami ezután felmerült bennem, hogy akkor ők miért nem ott állnak sorba?
Egy kisebb kerülővel, hogy azért mégis lássunk közben valamit Mary-ből, (Aranyból öntött Niyazov szobrokat természetesen, mi mást…) megérkeztünk a bankhoz, ahol közölték, hogy a kód, amit édesanyám küldött sms-ben, nem megfelelő formátumú, ezzel nem tudom felvenni a pénzt. Netcafé után kérdeztünk, és hamar egy utcával odébb találtuk magunkat néhány manat ellenében a gmail-em előtt, ahová már megérkezett a helyes kód. Azért nem kaptam meg a jó kódot egyből, mert azt még a pénz feladása előtt küldték át sms-ben, amikor még a szüleim sem tudták a kód helyes formátumát (11 számjegy), és így nem jó kódot küldtek. Erről sms-ben azonban már nem tudtak értesíteni minket, mivel az egyetlen türkemisztáni mobilszolgáltató sem áll szerződésben egyetlen külföldi mobilcéggel sem, így a roaming nem működik az országban, ezért nem tudtunk NRÉ-t sem hazaküldeni. Egy szó mint száz, meglett a helyes kód, és ha már a posta mellett jártunk, feladtunk egy pár képeslapot is haza. Nagyrészük még iráni volt, de nem ott adtuk őket postára, mert ott 8 dollár lett volna darabja a bélyegnek, innen pedig csak az ötödét kellett fizetnünk értük – cserébe gyönyörű Niyazov-os bélyegeket kaptunk a mashhadi képeslapjainkra. :)

A helyes kóddal már a pénzfelvétel is rendben ment, igaz, mire mindezzel végeztünk, már délután volt, így megint csak fél napunk maradt a Mary utáni első szakaszra. De legalább volt nálunk végre megnyugtató mennyiségű készpénz, és picit láttunk Mary városából is. Kifelé menet a városból még láttunk néhány új építésű monumentális állami hivatalt illetve egy pompázatos mecsetet. Ezek előtt persze természetesen egy hirdető tábla mutatta a türkmén népnek, hogy mindezt Niyazov apátoknak köszönhetitek, vagyis a 2006-ban elhunyt „szerény” vezetőtőknek, minden türkmén atyjának, „Türkmenbasi”-nak. Véletlenül sem annak a temérdek mennyiségű olajnak, ami a Karakum sivatag homokja alatt található… :)