Nászút a Föld körül » medve

Yosemite #3 – Fel az égig érő fákig

Arpi — Tue, 29 Jul 2014 06:00:11 +0000

A Yosemite völgyből nagyon nehezen indultunk el, nagyon megszerettük ezt a helyet. De azt is tudtuk, hogy máshol éppilyen szép vagy még szebb lehet, ezért utolsó este pakolni kezdtünk, majd reggel folytattuk a sátorfánk fölszedését. Ez lassacskán ment, sok holmink van, nálam még hagyján, hiszen nálam néhány nagy holmi van, de Zitánál sok apró, ezért neki nehezebb pakolnia.

26 ezer kilométer

Azért elkészültünk valahogy a délelőtt folyamán, és még két másik túrakerékpárossal is sikerült eszmét cserélni, valamint néhány holmit az utolsó pillanatig tölteni a mosdóban lévő konnektorokról.

Nem indultunk el egyből kifelé a völgyből, mert még nem sikerült jó fotókat készítenünk ezekben a reggeli fényekben amikor a Nap szépen megvilágítja a völgy északi oldalában magasodó sziklafalakat, és a vízesések vízesését, a Yosemite Falls.

A Yosemite Falls, végre teljes pompájában – teljes fényárban :)

Ezt most pótoltuk, gurultunk egy néhány kilométeres kört a völgy közepében, és közben meg-meg álltunk ismét megcsodálni ezt a gyönyörű tájat, amelyben 5 napig laktunk. És most végre árnyék nélküli fotókat is sikerült lőni, ezt kihasználva egyben a 26000km-t is megünnepeltük. Ezt valahol felfelé jövet kellett volna, ha méterre pontosak akartunk volna lenni, de akkor volt nagyobb bajunk is ennél, és azt is sejtettük, hogy itt jobb hátteret találunk majd a 26 ezres fotóhoz. :)

26!

Miközben ezt a képet komponáltuk, egy magyar páros észrevett minket és odajöttek köszönni. :) Ők egyébként nem az első magyarok voltak a Yosemiteben, előző nap is leszólított minket a gyalogos hídon egy férfi, aki a párjára várt épp. :) Kicsi a világ, és tele magyarokkal. :) Nekünk pedig már csak 14 ezer kilométer van hátra hazáig. Repül az idő és repülnek vele a kilométerek. Furcsa, de ez már nem tűnik soknak. :) Pedig azért még van hátra bőven.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A fényképezkedés után még megcsodáltuk a patakot is utoljára, aztán elindultunk kifelé a völgyből.

Otthon egy pickup platón és turisták tömege, akiket egy nyerges vontató húz végig a tájon

Láttunk egy érdekes lakókocsit, amit egy pickup tetejére szereltek fel, aztán pedig egy útszéli pihenőhelyen egy zöld kamionnyi turistát.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Viccesen néztek ki, ahogy a hosszú járgány elejében előttük ült velük szemben egy kalapos ranger és osztotta nekik az észt. Meg hogy az egészet egy nyerges vontató húzta. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Egyébként nem véletlenül álltak meg itt, pár métert a patak felé sétálva gyönyörű kilátás nyílt a völgyre.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Nincs az a meredek, amit ne lehetne leküzdeni egy kis Nutellával :)

Innen már csak pár kilométer volt az elágazás, ahonnan elindult a fölfelé menetelünk

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tudtuk, hogy innen most 10km meredek fölfelé vár ránk, olyan meredek, amilyen aztán sehol máshol nem lesz később a hágóig. Erre próbáltunk fizikailag és lelkileg is felkészülni, elvégre az előző nagy fölfelé mindkét értelemben megviselt minket kicsit. Most pozitívan csalódtunk magunkban. Bár már javában tűzött a délutáni nap, mi mégis szépen és viszonylag kényelmesen haladtunk fölfelé. Úgy látszik sikerült kipiheni magunkat és az az előző gyengeség, amikor stoppolnunk is kellett, már a múlté. Szépen haraptuk a fölfelét, jól haladtunk, kisebb alagutakat kereszteztünk, balra tőlünk szakadék volt a korlát túloldalán, jobbra pedig sziklafal magasodott fölénk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Egy pihenőhelyen megálltunk szusszani és a tájat álló helyzetből is megcsodálni. Ekkor állt meg mellettünk Thomas Chicagoból, hasonló okokból: nekik az autó fékeit kellett pihentetni a lefelében. Thomas első üdvözlő kérdésére kicsit pimaszul válaszoltunk. Kérdezte, hogy “Are you biking around?” vagyis hogy biciklizünk-e a környéken? – Erre mi azt válaszoltunk, hogy nem, nem, mi sznorkellingezni jöttünk. :) Persze ő csak köszönni akart ezzel és valahogy beszélgetést kezdeményezni, tehát nem voltunk vele igazságosak ezzel a pimasz válasszal, de ő vette a lapot, nem vette magára, annyira nem, hogy ivóvizet és élelmet ajándékozott nekünk. A néhány zöldség és gyümölcs után mégegyet fordult az autótól és egy félig teli üveg Nutellával tért vissza! Ez volt a Jolly Joker! :) Később hála az égnek írt nekünk egy e-mailt, amire válaszolva meg tudtuk köszönni a kedvességét, és el is tudtuk küldeni neki ezt a videót, amit neki dedikáltunk:

Ugyanis az egész videó ötlete néhány kilométerrel feljebb, egy hosszabb alagút előtti pihenőhelyen úgy jött, hogy megkívántuk ezt a bizonyos Nutellát, és mivel volt is nálunk még pár szelet kenyér az előző napokról, lakmároztunk is belőle egy jót az út jobb oldalán lévő fák árnyékában. Mindeközben a túloldalt a korlát mellett a napon az állványra felállítottuk a timelapse kamerát, ami bőszen kattogtatta a képeket minden másodpercben. :) Köszönjük a Nutellát Thomas, nélküled ez a videó nem jöhetett volna létre! ;)

Háromezer éves fák árnyékában

Az alagút után megváltozott a táj, az út ugyanolyan meredek maradt és mi ugyanolyan töretlenül haladtunk fölfelé rajta, de a táj már kevésbé volt kitett és kevésbé volt fákkal borított. Vihar vagy erdőtűz tarolhatott itt nemrég, messze elláttunk a távolba a fák hiányában.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Feljebb beértünk ismét az erdőbe, ahol néha már árnyékot is élvezhettünk hosszabb-rövidebb ideig.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az elágazásnál, ami egyben a 10km-es meredek szakasz végét is jelentette, feltöltöttük vízkészleteinket és vettünk egy csomag kenyeret, illetve egyet az utolsó, félig rohadt hagymák egyikéből – utóbbit megkaptuk jelképes fél dollárért.

Innen már csak egy kilométerre volt a Tuolumne Grove nevű hely, ahol az óriás mamutfenyőket terveztük megcsodálni. A parkolóval szemben egy gyönyörű napfényes mező, egy “Meadow”, vagyis erdővel körülvett rét terült el

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A parkolóban leláncoltuk a bringákat, átpakoltunk minden értéket a hátizsákba, túracipőt húztunk, és elindultunk lefelé az egy mérföldesnek mondott úton a fákhoz. Azért nem mentünk le a biciklikkel, mert ezen az úton nem kevés szintet is leadtunk, amit aztán visszafelé a főúthoz menet vissza kellett volna másznunk. Így fáradtságban és valószínű időben is többe került volna a biciklikkel lemenni a fákhoz, na meg abban sem voltunk biztosak, hogy egyáltalán szabad-e, és ha igen, akkor lehetséges-e a mi megpakolt fekvőkerékpárjainkkal. Értsd van-e elég jó minőségű a régi Tioga-út, amin a gyalogtúránk vitt le a fákhoz. Ezen út kezdeténél és aztán a fáknál is rengeteg információs tábla mesélt nekünk a részletekről.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Lent végre megpillantottuk az első óriásfát, valóban hatalmas volt, nem csak magasságában, hanem a törzsének szélességében is. Egy kis körtúrán több ilyen Sequiosa-fát is láttunk, egyik hatalmasabb volt mint a másik.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Amire viszont nem számítottunk, hogy itt találjuk azt a fát is, amit már ezelőtt képeken többször láttunk, amin keresztül vezet az út. Amikor ezt én először láttam, felháborodtam rajta: miért kellett megölni egy ilyen hatalmas élőlényt egy ilyen alagút kedvéért? Itt végre megtudtam a megnyugtató igazságot. Amikor 1840 környékén megtalálták ezt a fát, már halott volt, és később az útépítők úgy gondolták, hogy jó lenne keresztül vinni rajta az utat, ezért a halott fa törzsébe egy alagutat vájtak. Így már oké, így már mi is nyugodtabban álltunk be az egykori faóriás alá egy fényképre. És igen, valóban kár, hogy ezt nem a bringákkal tettük meg, de ez van, ennek kell örülni. És mi örültünk is, nem is gondoltunk olyasmire, hogy hogyan lehetne még szebb ez a pillanat, mert épp elég szép volt ez már így is, be sem tudtunk telni vele igazán.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Bár a fa már rég halott, de valójában mégis valahol élő, mert még rengeteg élőlénynek ad otthon több száz évvel a halála után is. Köztük egyet Zitának sikerült is kiszúrnia videózás közben, egy aranyos kis csíkos hátú mókus szaladgált a fán, amely valószínűleg az otthona is volt egyben.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Odébb egy kidőlt óriásfenyőt is találtunk, amelynek így a gyökérzete is jól látható volt, valamint be lehetett mászni egészen mélyen az üreges törzsének a közepébe, amit Zita meg is tett.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Nagyon érdekes volt ezek között az óriásfák között mászkálni, főleg azután, hogy megtudtuk, hogy ezek a fák 100 méter magasra is megnőhetnek és a törzsük akár 10 méter széles is lehet, a koruk pedig 2-3000 éves is lehet. Megérinteni egy ilyen régóta itt álló élőlényt és belegondolni, hogy míg mi emberek civilizációkat építettünk fel, míg azok romba dőltek, míg világháborúkat vívtunk és míg ipari és emberi forradalmakat vívtunk és fenekestül többször felforgattuk az egyre csak gyorsuló, ki tudja hová szaladó világunkat, addig ez a fa csak itt állt, és állt és állt… és még most is áll. Ez nagyon érdekes és csodás érzés volt, és ezalatt a fák alatt állva megint, mint oly sokszor a természetben jelentéktelenül aprónak éreztük magunkat, ami azért volt jó érzés, mert az összes emberi problémánk, aggályunk és nehézségeink is hirtelen nagyon aprónak tűntek.

Medvék helyett montereyi fiatalokkal töltjük az estét

Visszafelé sétálva megéheztünk, és mert már bőven a délutánban jártunk, ezért eldöntöttük, hogy most felfaljuk azt az prémium instant kaját, amit még Új-Zélandon kaptunk vagy 4 hónappal ezelőtt egy kedves Warmshowers-es házaspártól. A késői ebédünk így nagyon gyorsan elkészült, és valóban finom és tartalmas volt, ahogy a csomagolása ígérte.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Főzés közben pedig még egy medvét is láttunk, tőlünk pár méterrel lejjebb, ha lenéztünk az útról a völgy alján lévő málnásba, medve barátunk ott falatozott tudomást sem véve rólunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Evés után elindultunk fölfelé tovább a hegynek, de fél óra mászás után rá kellett jönnünk, hogy nem hogy sötétedésre, de sötétedés után egy-két órával később sem tudunk felérni a grafikonon a 43. kilométernél, a tetőn, 2500m felett lévő következő kempingbe. Nem is a sötéttől tartottunk, inkább attól, hogy teljesen kifogyunk az erőnkből a nap végére, és csak valamikor éjfél után, totálisan kimerülve érkezünk meg a kempingbe, tönkretéve ezzel nem csak ezt a szép napot, hanem a rákövetkező, szintén csodaszépnek ígérkező holnapot. Ezért közel 100m mászás után fájdalmas, de nagyon okos döntést hoztunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Visszafordultunk. A medvék miatt ugye mindenképpen szükségünk volt kempingre, vagyis egész pontosan a kempingben lévő bear-boxokra, vagyis medveládákra. Hisz ha az élelmünket nem zárjuk be ezen ládák valamelyikébe, azt a medvék kiszagolhatják és meglátogathatnak minket. Mondjuk kiszagolni a ládában is ki tudják a kaját, csak megkaparintani nem tudják. A medveláda az egyetlen módja számunkra annak, hogy kiküszöböljük annak esélyét, hogy az éjszaka közepén egy medve koma “bekopogjon” a sátrunkra késő esti vacsora után szaglászva. Annak tudatában, hogy ez előfordulhat, nagyon aludni sem bírtunk volna, ezért azt az opciót, hogy bear-box nélkül éjszakázzuk, eleve kizártuk. Előre túl messze és túl magasan volt a következő kemping, ezért visszavonulót fújtunk. Holnap, kipihenve, frissen, a reggeli hűvösben majd felküzdjük magunkat itt.

Először egy az óriás mamutfenyők parkolója melletti háznál kérdezősködtünk, ők mondták, hogy van nem messze egy kemping, és valóban meg is találtuk a GPS térképén: Crane Flat! Csak azért nem számoltam vele eredetileg, mert akkor még azt hittem, a nap közepére fog esni és akkor nincs értelme itt megállnunk. Most mégis jól jött, átgurultunk oda, a bejáratánál ki volt ugyan téve egy “Camp Full” tábla, de mivel más választásunk nem volt, behajtottunk. A kapunál nem volt ember, ezért egészen a legelső, 101-es sátorhelyig hajtottunk, ahol négy fiatal ült a tábortűz körül. Montereyből valók voltak, középiskolai osztálytársak, két srác és két lány. Egy hatalmas nagy fehér pickuppal voltak, és alkoholmentes üdítőket iszogatva beszélgettek a tábortűz körül. A két szomszédos 6-6 fős táborhely még üresen állt, és győzködésükre az egyiknek a sarkába felállítottuk a sátrunk hálófülkéjét – mondván, hogy ha jön is a ranger, meg fogja érteni a helyzetet, a táborhely bérlői pedig ilyen későn (már sötét volt, 8-9 óra körül) már nem jelennek meg. Ebben nagyot tévedtek, hamarosan mind a két helyre megérkezett egy-egy autónyi ember. De nem voltak mérgesek, mert a sátrunk épp csak a határvonalán állt az ő kijelölt, amúgy nagyon tágas táborhelyüknek. Azért jobb a békesség alapon végül áttettük a sátrunkat a srácok autója mellé az ő területükre. Aggódásainkra lenyugtattak minket, hogy ne parázzunk azon, hogy nincs foglalásunk és nem tudtunk sehol senkinek fizetni a táborhelyért, elvileg hat fő sátrazhat egy táborhelyen és a sátrak száma nincs megszabva, mi pedig együtt pont hatan vagyunk. Megkérdeztem őket, hogy beszálljunk-e 7 dollárral a 20 dolláros táborhelybe, de csak legyintettek, hogy ne hülyéskedjek. Később az egyik lány még a maradék steakjüket is újramelegítette nekünk a tábortűzön, mondván, hogy amúgy kidobnák. Hát, ezt nem hagyhattuk! :) Kedvesek voltak, és számunkra meglepően érettek, nem piáltak, mert 21 éves kor alatt itt azt illegális. Ennek ellenére jól szórakoztak, sokat nevettek és jól érezték magukat – nem így képzeltük el az átlag amerikai fiatalságot vakációzni, kellemesen csalódtunk. Azt azért nem igazán értették, miért jó évekig a világ körül biciklizni, de ez nem is baj, valószínű én sem értettem volna a tinédzser éveim végén. Még egy nagyon érdekes dolog történt, amikor megköszöntük a kedvességüket, egyikük elejtett egy ilyen megjegyzést, hogy “hát igen, azért mi amerikaiak nem mind vagyunk rosszak” – nem mintha mi ilyesmit feltételeztünk volna, de ezek szerint él bennük egy ilyen negatív nemzeti önkép, ami érdekes.

Miután bepakoltuk minden élelmünket a srácok egyik medve-ládájába, biztos ami biztos, reggel jó koránra állítottuk az ébresztőnket, hogy még a ranger érkezte előtt el tudjuk hagyni a kempinget és egy újabb szép hosszú nap elébe nézhessünk.

Történt 2014. június 27-én, tekertünk 37,5km-t, 9,9km/h-s átlaggal. :) Megírva és beszerkesztve július 25-én.

Yosemite #1 – Érkezésünk a völgybe és más medvetörténetek

Arpi — Fri, 25 Jul 2014 06:00:07 +0000

Reggel korán keltünk és a tükörtojás után felmálháztunk, majd jöhetett az örömtekerés, vagyis inkább csak gurulás, hiszen a hágóból indultunk és vagy fél óráig csak lefelé gurultunk. Szép tájakon, olykor gyönyörű kilátással, de legtöbbször sűrű fenyőerdőben tekertünk. Persze ez is jó volt, nekünk mindegy volt, örültünk, hogy lefelé gurulunk és hogy még nem kell tekerni. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mikor leérkeztünk a nagy lejtő aljába, egy információs irodát találtunk az út bal oldalán. Épp hogy ledöntöttük a bringáinkat a korlátjának, mikor beparkolt elénk egy hatalmas pickup. Hát ez meg? Ott van alattunk a parkoló, ennyire fáj sétálni, hogy az ajtó előtt kell megállni? Persze ezt csak magamban mondtam és azt is magyarul. :) Ezt jól is tettem így, mert egy tagbaszakadt ranger szállt ki az autóból, és hangosan köszönve megkérdezte, hogy szükségünk van-e a wifi jelszóra? Ezt azért kérdezte, mert látta, hogy valami kütyüvel babrálok. Ez a valami valójában csak a GPS-es volt, internetre most épp nem volt időnk, meg nem is volt mit nagyon feltölteni, csak időpocsékolás lett volna, hiszen már javában tűzött a nap, jobbnak láttuk tehát továbbindulni.

Csak napszúrást kaptunk, vagy valóban létezik fekvőtámaszozó gyík és szivárvány a Nap körül?

Az út innentől enyhén emelkedett, a Merced-folyó völgyében tekertünk fölfelé, az idő nagycrészében a völgy jobb oldalán. Nem csattantunk szét az erőtől, de azért bírtuk, hála az égnek nem volt meredek. Egy ponton autók torlódtak fel előttünk, mint kiderült, az utat itt átterelték a folyó bal oldalára, és ott kb. egy kilométert egy egysávos, egyszerre csak egyirányú úton folytathattuk, mígnem egy másik hídon vissza nem kerültünk a rendes, kétsávos útra, ahol csodák csodájára a lámpánál bevártak minket, lassan haladó kerékpárosokat a szembejövő autósok – pedig már rég zöldjük volt. Valószínű az előttünk haladó utolsó autó a sorban látott minket a visszapillantó-tükrében és odaszólt a legelső autósnak a szembejövő sorban a lámpánál, hogy ne induljon el, amíg nem lát áthaladni a hídon két bringást, különben dugóba fogunk keveredni. Ez rendes volt tőlük nagyon.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Eredetileg azt reméltem, hogy még a nagy délutáni hőség előtt a végére érünk a völgyszakasznak és megkezdjük a mászást fel a völgybe. Hamar be kellett látnom, hogy ez naiv gondolat volt. Egyikünk sem volt ereje teljében ezen a napon. Lekanyarodtunk egy kemping parkolójába, majd rövid hezitálás után a szemközti árnyékos padon vertünk tábort, a folyó felett. Elnyúltunk a padon, kipurcantunk megint a napon, de az is lehet, hogy még az előző napit éreztük. Valószínű tegnap enyhe napszúrást kaptunk mind a ketten, mert nagyon nem akart gurulni a bicikli ezen a napon. Én kicsit el is csüggedtem, igazából semmi kedvem nem volt kimenni megint az árnyékból, és azon a tűző napon fölfelé tekerve főni. Legszívesebben csak ültem volna itt az árnyékban, és naphosszat olvastam volna a Steve Jobs könyvet. Zita is ki volt dőlve, bár őt egy kicsit jobban zavarta a ma még ránk váró 800 méter szintemelkedés. Közben egy gyík mászott ki a mellettünk haladó betonozott gyalogútra, ezért őt kezdtük figyelni. Észrevettük, hogy néha fekvőtámaszokat nyom, néhányat gyorsan egymás után.

Megkonzultáltuk Zitával, hogy ez valószínű az emésztését segíti a kis állatnak. Ezt abból szűrtük le, hogy mindig csak azután csinálta, hogy elkapott egy bogarat, és felfalta.
Zitának előbb elege lett ebből a lustaságból és azt találta ki, hogy lemegy a folyópartra és megmártózik a hűvös habokban. Erre én csak legyintettem, hogy jó, ha akar menjen, én maradok itt az árnyékban és olvasok. Nem hittem, hogy valóban bemegy majd a vízbe, mert mindig sokat vacilál, amikor hideg vízzel találkozik és sokszor meggondolja magát a fürdést illetően, ha túl hidegnek találja a vizet. Azt hittem most is ez lett, ezért kezdtem furcsálni, hogy még negyed óra múltával sem tért vissza. Elindultam hát utána, és mikor megláttam a folyót, ő már pont jött fölfelé.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Örömittasan, merthogy sikerült megfürödnie a hideg vízben, és azt mondta, nagyon jó volt, rögtön engem is győzködött, hogy ezt nekem is ki kell próbálnom, mert egyből fel fogok frissülni.

Először csak combközépig mentem be és a karjaimat is belemártottam a valóban elég hideg vízbe, de Zita visszaküldött, hogy menjek be teljesen, nem fogom megbánni. Azt nem lehet, hogy ő bement teljesen én meg most visszafordulok! És biztos tényleg igaza van, jobb ha a felsőtestemet is belemártom a hideg vízbe. – Gondoltam, majd lefröcsköltem magam és úsztam egyet a vízben. Tényleg jól esett, egyből nem volt többé melegem.

Ezt kihasználva egyből öltöztünk és pakoltunk is, hátha eltart majd még pár kilométert a hideg víz hatása az úton is. Ahogy kiértünk a Nap alá, nagyon furcsa dolgot vettünk észre odafent az égen. A Nap körül teljes körben egy szivárvány volt az égen. Ilyet még sose láttunk, sőt nem is hallottunk még hasonlóról. Mind a ketten láttuk, de azért biztos ami biztos, le is fényképeztük, de a fényképezőgép kijelzőjén is ott volt. Tehát nem az történt, hogy napszúrást kaptunk, és ugyanazt hallucináljuk! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Ez a gyönyörű kék madárka végignézte, ahogy összepakolunk

Az emelkedő ezután sem lett könnyebb, és gyorsan újra átmelegedtünk. De azért folytattuk töretlenül. Mielőtt még megérkeztünk volna az igazán meredek részre, lekanyarodtunk az útról és egy apró falu közösségi háza mögötti pados részen ebédet főztünk. Itt többen is voltak laptoppal, mert ahogy az nagyon sok ilyen helyen az USA-ban lenni szokott, ingyen szórták a wifin az internetet. Ezt én is kihasználtam és beidőzítettem néhány kiválogatott képet FB-ra.

Az ebédről sem támadt fel bennünk a főnix madár, ráadásul alig hogy kikanyarodtunk a főútra, Zita láncvezető csője elcsúszott, és leestek róla a görgő melleti panelhez rögzített gyorskötözők. Ezt orvosoltam és egy kis gumibelsőt is beépítettem a rendszerbe, hogy a jövőben a hasonló eseteket elkerüljük. Azóta se csúszott el többé a cucc, és így utólag csodálkozom, hogy hogyan bírtam ilyen türelmesen nem csak orvosolni, de előrelátóan is kijavítani a problémát. Hibám, hogy szeretem halogatni a dolgokat, és hát ez a dolog nem épp a legvidámabb pillanatban jött, de végül mégis szépen kijavítottam és nem csak tüneti kezelést végeztem rajta.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Elhaladtunk a tábla mellett, ami a nemzeti park elejét jelentette, majd egy nagyobb szállodát is magunk mögött hagytunk. Láttuk magunk előtt, hogy pár száz méter múlva elkezdődik a meredekebb fölfelé. Megálltunk egy kicsit gondolkodni. Három óránk volt még naplementéig. 600m szintet kellett leküzdenünk a Yosemite völgy bejáratáig, ahonnan már csak 15-20km volt hátra, de az már végig síkon. Ha óránként 200m szintet mászunk meg, akkor felérünk a völgyig sötétedésre. Eszünkbe jutott a stoppolás is, de alig jöttek autók. Fáradtak voltunk, és elcsigázottak. Ugyanakkor tudtuk, hogy egy csodaszép vidék felé haladunk, amit már nagyon régóta vártunk. Nehéz pillanatok voltak ezek. Végül úgy döntöttünk, hogy nincs értelme tovább itt állnunk, meg kell próbálnunk feljutni, mert más esélyünk nincs nagyon, itt nem fog felvenni minket senki.

Érkezésünk a Yosemite-völgybe

Azért abban maradtunk, hogy ahol van kiálló, vagyis útszéli pihenőhely parkolóval, ahol az autósok is meg tudnak állni, azokon a helyeken fogunk mi is megállni pihenni, nem csak azért, mert ott biztonságosabb, hanem azért is, mert amíg állunk, azalatt még megpróbálhatunk stoppolni. Szépen szedtük fel a szintet, azt számoltam, hogy már 800m-en vagyunk és már csak 400m mászás van hátra. A második pihenőhelyen én feljebb sétáltam a bicikliktől, hogy készítsek pár fotót az előttünk elterülő csodaszép völgyről.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Zita a bicikliknél maradt, müzli-szeleteket faltunk energia utánpótlás gyanánt. Úgy éreztem, ha nehezen is, ha keservesen is, de fel tudunk jutni ezen a nyavalyás emelkedőn még ma. Bár az igaz, hogy akkor ezen a napon már semmit nem fogunk látni a völgyből, amit kicsit sajnáltam. Miközben ezeken gondolkodtam, Zita hangját hallottam, felém kiálltott. Egy fekete pickup állt meg mellette. Nocsak, hát mégsem lehetetlen! Bill állt meg nekünk egy öreg indián (amerikai őslakos) fazon, azt mondta, az elágazásig el tud vinni minket, ami gyakorlatilag a völgy bejárata, vagyis az emelkedőnk teteje. Ez nagyon jó hír volt, gyorsan felpakoltunk a platóra, és én eközben elkövettem azt a hibát, hogy a fényképezőgépet a táskában hagytam, hátul a platón. A Yosemite Nemzeti Park bejáratánál, ahol a belépőt kellett fizetni, Bill csak intett a rangereknek, és már mehettünk is. Ezen mi először csak pislogtunk, aztán örültünk, hiszen így megúsztuk a 12-12 dollárt fejenként – ennyi lett volna bringával behajtani a parkba, autóval azt hiszem 25 dollár autónként, de ebben nem vagyok biztos. A bódék mögött az út két hatalmas egymásnak dőlt szikla alatt hajtott át. Ezt jó lett volna lefényképezni – sóhajtottam magamban, és Zita is pontosan tudta, hogy mire gondolok, mögöttem ült, a vállamra tette a kezét, és a fülembe súgta, hogy nem baj, majd odafent még sok szép fotót készítünk. Igaza volt, ez kifejezetten nem az a pillanat volt, amit érdemes lett volna felesleges bosszankodással elrontani.

Bill közben mesélt, elmondta, hogy ha a Camp4-ba megyünk, nem muszáj körbemennünk az autóúton, a biciklikkel áthajthatunk egy gyalogos hídon is és ezzel pár kilométert spórolhatunk. A lelkünkre kötötte, hogy feltétlen töltsük majd meg a palackjainkat az út jobb oldalán található Fern Springben, vagyis a Páfrány-forrásban. Mikor az elágazás melletti parkolóban lepakoltuk a bringákat, még a völgy túloldalán magasodó szikláról is elmesélt valami történetet, majd a búcsúzkodás után még egyszer kiszállt az autójából, és egy kis füstölőt adott át kettőnknek. És mivel mindkettőnknek adta, egyszerre kellett elfogadnunk, mindkettőnknek: egy-egy tenyerünket összerakva a kezünkbe rakta azt. Ez az összetekert fakózöld anyag egy „sage” nevű növényből van, amiről annyit sikerült kideríteni, hogy egyszerű vad zsálya, aminek nemes verzióját fűszerként használjuk. Ez a füstölő állítólag nyugtató, gondolat-tisztító hatású. Bill egyébként idevalósi indián, most egy összejövetelre igyekezett a park egy felsőbb részébe.

A Yosemiteben eredetile őslakos indiánok szerint ez a forrás egyben az élet forrása is

Az általa említett forrást hamar megleltük, és amíg Zita megtöltötte a palackjainkat a vizével, én felszereltem a timelapse kamerát a csomagtartóm tetejére.

Tádáá, mostantól a fejem mögül készülnek az on the road timelapse videók! :)

A San Francisco-ban talált tripodot egy gumipókkal a csomagtartó fölé tudtam rögzíteni úgy, hogy a két elülső lába a két hátsó Ortlieb táska tetején pihent, a hátsó pedig a csomagtartó tetejére pókozott, élelmiszerrel teli kishátizsák oldalsó hálós zsebébe lett beleakasztva. Így nagyon stabil lett az állvány, aminek a tetejére kioldható gyorskötözőkkel és egy tépőzáras pánttal rögzítettem a kamerát. Ezt egyébként már lent a Merced-folyó völgyében is megtettem, de azok a videók nem sikerültek olyan jól, ezért végül fel sem töltöttem őket. Most viszony még a lentinél is gyönyörűbb erdőben kerekeztünk, és ahol kiláttunk a fák közül, ott hatalmas sziklákat láttunk magunk fölé magasodni.

Nem tudom számotokra, akik nem voltatok ott, mennyire érdekes a videó, de nekünk nagyon izgalmas volt végignézni. Először az El Capitan (vagy ahogy röviden a sziklamászók szokták hívni: El Cap) nevű 1000m magas sziklaóriás alatt álltunk meg megcsodálni azt, majd a már Bill által is említett hídnál. Először a híd mellé hajtva lefotóztam ahogy Zita áthajt rajta, majd mikor én is a hídon voltam, megálltam fotózni a tőlünk jobbra lévő Yosemite vízesést, ami ekkor már sajnos árnyékban volt. Egyébként ez a világ 6. legmagasabb vízesése, igaz ezt akkor mi még nem tudtuk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Aztán egy bódé előtt álltunk meg legközelebb, ez a Camp4 bejárata volt, ahol a videón is jól látszik a Camp Full felirat. Ez nem ért minket sokként, bár reméltük, hogy talán még beférünk, de erre a késői érkezés nem adott sok okot. Ez a kemping ellentétben az összes többivel a völgyben „first in first served” módon működik, magyarán aki először jön, az előbb kap sátorhelyet, amíg a készlet tart. És még egy másik fontos különbség a többi kempinggel szemben, hogy ide se lakóautóval, se autóval nem lehet behajtani. A tábla alatt egyébként az is ki volt írva, hogy másnap 55 főnyi hely fog felszabadulni a kempingben. Mivel előzőleg már aggódtunk a völgyben való maradásunkat illetően, írtam egy e-mailt az illetékeseknek, hogy mi van velünk, biciklisekkel? Minket napközben kielőz az összes autós, és mire mi ideérünk, már nem lesz helyünk se a Camp4-ban, se az összes többi kempingben, ahová általában már hónapokkal előre foglalni kell, ha helyet szeretne magának az ember? Hol van itt az igazság? Épp az indulásunk előtt válaszoltak, hogy nyugi van, van egy másik kemping is, a Backpacker’s campsite, aminek már a környékére sem lehet odamenni autóval, nincs mellette parkoló, csak gyalog és kerékpárral közelíthető meg, és ott bárki maradhat egy éjszakát, aki kerékpárral vagy hátizsákkal érkezik. Erre a célra van, hogy a hátizsákos turisták a nagy túra előtt itt egy éjszakát eltölthessenek, vagy ha többnapos „wilderness trekkingből” visszaérkeznek este holtfáradtan, mikor már nem járnak buszok, akkor ismét eltölthessenek itt egy éjszakát. Tehát ha első este, akármilyen későn is érkezünk meg, ott megszállhatunk és másnap reggel az autósokkal azonos eséllyel sorba állhatunk a Camp4 előtt, ahová majd 8:30-kor érkezik meg a Ranger, és osztja ki az aznap felszabadult helyeket érkezési sorrendben. Ehhez ott kell lennünk minél előbb, és mindenkinek (gyerekeknek is!) személyesen sorba állni. Ezt persze nem kell minden reggel megismételnünk, azt hiszem max. 15 napra előre foglalható a sátorhely.

Ezért kezdtem el nyomkodni a GPS-t ott a farönkök mellett a bódénál, ekkor kerestem meg rajta hogy hol is van az a Backpacker’s campsite. Hála az égnek csak 4km-re volt, ráadásul végig tudtunk kerékpárúton hajtani, így hamar odaértünk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Miután letámasztottam egy fának a biciklit, és megérdeklődtem egy leendő sátorszomszédunktól, hogy hogyan is működik itt a fizetés (bedobod a pénzt egy ládába), és a bear boxok, vagyis a medve-ládák, leállítottam a felvételt.

Az erdő, ami tele WC-kkel és medvékkel

Amíg Zita felállította a sátrat, én áttekertem a kukksötét erdőn és egy másik kempingen keresztül a Curry Village nevű helyre, ahol egy boltban találtam egy ATM-et. Mivel semmi készpénz nem volt már nálunk, felvettem kétszáz dollárt (ez volt a maximum), hogy tudjunk fizetni a kempingben. Mire visszaértem, Zita már majdnem a vacsorával is elkészült. Evés után bezártunk mindent a medve-ládába és azokat a táskákat, amelyekben nem volt étel, csak a sátorba pakoltuk. Nagyon szigorú törvényeket hoztak itt a medvék védelmében, ugyanis régebben sokan etették a medvéket, egyrészt közvetve, másrészt az itthagyott szemét, vagy a szabadban hagyott emberi ételek által. A medvék sátrakat szakítottak szét, autókat törtek fel, szemétdombokat túrtak szét és mindehhez nagyon hozzászoktak, egész generációkon keresztül. Persze ezen generációk alatt az emberek is tudatosabb szintre léptek és rájöttek, hogy ez nem jó, se a medvéknek – hiszen az ilyen esetek miatt sokszor le kellett lőni őket, mert veszélyesen közel jöttek az emberhez – se az embereknek. Ezért szigorú szabályokat hoztak, ma már nem csak pénzbüntetés vár arra, aki ételt hagy elől, hanem akár még börtönbe is kerülhet. És minden sátorhely mellé nagy barna fémládákat telepítettek, ahová kötelesek vagyunk mindent bepakolni, amit a bőrünkre kenünk vagy fújunk, vagy amit a szánkba teszünk. Magyarán minden ételt és kozmetikumot, tusfürdőt, szappant, dezorort, fogkrémet és ilyeneket, bármit, aminek szaga lehet, beleértve az ételek csomagolását is. Ugyanezen okból kifolyólag itt még a szemetes konténerek is medvebiztosak, egy karabínerrel tudjuk kinyitni őket – ilyet a medve nem tud kinyitni. :)

A GPS OpenStreetMap-es térképe egyébként semmi mást nem jelölt a völgyben a környékünkön, csak egy csomó harmadrendű utat és rengeteg WC-t egymás hegyén hátán. Persze mikor közelebb zoomoltam a térképen, láttam hogy több száz méter is van köztük, de ez akkor is vicces látvány volt elsőre. Egy erdős völgy, tele apró utakkal és rengeteg WC-vel… :) Erről az jelenet jutott eszünkbe a Nincs kettő négy nélkül című Bud Spencer-Terrence Hill filmből, amikor a reptéren Terrence Hill WC után kérdez, mire ezt a választ kapja: “Háhh, barátom, az egész világ egy nagy WC! De amelyiket Te keresed, az ott van!” :D A GPS térképe alapján úgy tűnt, az első állítás itt valóban igaz. :) Persze a valóság az, hogy a völgy kempingekkel van tele és talán még több ezer sátorhelynek is van itt hely, a mosdók pedig ezekhez tartoznak. Zita ragaszkodott hozzá, hogy szeretne lefürödni a nap végén, ezért egy-egy fejlámpával együtt átsétáltunk a legközelebbi komolyabb kemping mosdójához, mert a miénkben nem volt zuhany, de még ivóvíz sem, csak WC. Sajnos végül egész Curry Village-ig kellett sétálnunk, mire zuhanyt találtunk, de végül ott még meleg víz is volt. Jó egy órába telt ez a séta oda-vissza és már nagyon későre járt, mire megjártuk, ezért gyorsan lefeküdtünk.

Alig 5 óra alvás után ébresztett az óra, gyorsan és csendben összepakoltunk, majd átgurultunk a Camp4-hoz. Háromnegyed 6-ra értünk oda, csak 5-6 ember feküdt és ült előttünk a sorban.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mi is megágyaztunk magunknak a biciklik üléséből kitépett hálós matracra, aztán vártunk. Zitánál ez alvással való próbálkozásban merült ki, én pedig a hálózsákomba bújva olvastam tovább a könyvet. 8 óra körül végre már minket is elért a napsütés, ami addig folyamatosan kúszott lefelé a hatalmas szemközti sziklafalon. Innentől már egyből barátságosabb lett a környék és hamarosan már a hálózsákra se volt szükségünk, kellemes meleg lett. 8:30-kor jött a ranger és egy sorszámot osztott ki mindenkinek. Mikor sorra kerültünk, kifizettünk előre 4 éjszakát, 40 dollárt, és megkaptuk a 33-as sátorhelyet, ahol két szomszédunk volt. A táborhelyhez tartozó három bearboxból mi a 33b-t kaptuk meg, ahová azon nyomban be is rámoltunk. A sorban állás közben megismerkedtünk Chrisel, és az indonéz feleségével valamint a lányával, akik érdeklődéssel hallgatták történeteinket. Megbeszéltük, hogy később átnézünk egymáshoz, ők a 8-as táborhelyen laktak.

Az egész Camp4-nak nagyon jó hangulata volt, egy hatalmas sziklafal alatt terült egy fenyőerdőben, és a lombok között ki lehetett szúrni a magasban a Yosemite vízesés felső részét is.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az egész kemping tele volt sziklamászókkal, akik a kemping határában lévő kisebb sziklákon gyakoroltak. A mosdó ajtóján volt számukra egy figyelmeztetés, miszerint a mászás közben magukkal vitt élelemre nagyon ügyeljenek, mert volt rá példa, hogy egy medve felmászott egy 12-es skálán 5,8-asnak mért falon, csak hogy megszerezze egy mászó élelmét, ami a fal közepére volt akasztva. :) A mosdónál egyébként volt egy külön helységben ivóvíz csap, és bent a mosdókagylók mellett a sarokban egy dupla konnektor, amelyekben többször láttunk drága iPhone telefonokat csak úgy otthagyva tölteni. Lehet, hogy „veszélyesebb” hely az USA Új-Zélandnál, de az is biztos, hogy Magyarországon ilyet egyelőre még nehezen tudnék elképzelni. A bejelentkezéskor megkérdeztük a rangert, hogy rendben lesznek-e a biciklijeink ha a sátor előterében összelakatoljuk őket és otthagyjuk őket egész nap, amíg elmegyünk kirándulni, és azt mondta, hogy bár nem tud semmit ígérni, de azt el tudja mondani, hogy amióta ő itt van (nem volt fiatal a nő…) azóta nem hallott lopásról.

Zita egy darab botból és tűlevelekből apró seprűt eszkábált, amellyel feltakarított a leendő sátorhelyünk alatt. :) Erre én azt mondtam, hogy hát igen, egy igazi boszorkány nem létezhet seprű nélkül! :) Persze közben rettentően tetszett, hogy ilyen kreatív a feleségem. :)

A medve-ládák tetejét néha főzésre is használtuk – így nem kellett messze pakolni az ételt :) De egyébként egy nagy asztal is tartozott a hat fős táborhelyünkhöz.

Ezen az első napunkon még csak egy kisebb túrára mentünk el, mert még mindig rajtunk volt az a fáradtság, ami az előző napon is. Ezért csak egy rövidebb, lapos túrát néztünk ki a völgy keleti oldalába, egy Mirror Lake nevű tóhoz. Menet megnéztük a Yosemite-vízesést is közelebbről, majd az Ahwahne Hotelt, ahol Steve Jobsnak volt az esküvője és a 20. házassági évfordulója.

A Yosemite-vízesés, a világ 6. legmagasabb vízesése

Egy érdekes bogár, aki útközben megtalált minket

Lovagolni is lehet, vannak lovas-kempingek és lovas-ösvények

Zita befért egy fa törzsébe :)

Vicces volt úgy olvasni a könyvet, hogy azokon a helyeken jártunk, ahol a történet is játszódott, különösen, amikor a Camp4 bódéja előtt várva egyszer csak azt kezdte mesélni, hogy a Yosemite Nemzeti Parkban így meg úgy… :) A tóhoz érve egy furcsa gördeszkás srácra lettünk figyelmesek, megállítottuk, és megkérdeztük, hogy jól látjuk-e amit látunk?

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Jól gondoltuk, valóban egy méretes akkupakk volt a deszkája alá szerelve, hátul pedig egy motor hajtotta meg a tengelyt. Mindehhez még egy vezeték nélküli pisztolyszerű távirányító is tartozott, amivel tudott gyorsítani és fékezni. Érdekes szerkezet meg kell hagyni. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A Tükör-tó pedig valójában az évnek ezen kora nyári szakaszában csak egy félig kiszáradt tómeder, amin keresztül folyik egy barátságos kis patak. Szép hely volt, de igazából semmi különös. Az már sokkal érdekesebb volt, hogy amikor elindultunk erről a helyről, tőlünk csupán pár méterre az erdőből egyszercsak egy gyönyörű szarvas sétált elő és kíváncsian méregetett minket. A hirtelen mozdulatokat mellőzve elővettem a fényképezőgépet, és szerencsénkre, mielőtt még ránk unt volna az állat, hagyta magát lefényképezni.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Hazafelé beugrottunk zuhanyozni a Curry Villagebe, majd a boltban is körbenéztünk. Csak tojást és kenyeret vettünk, mert minden méregdrága volt. Innen a Camp4 jó négy kilométer, ezért buszra szálltunk. A völgyben egy ingyenes Yosemite Valley Shuttle Bus jár körben, ennek huszonegynéhány megállója van és egy nagy kört ír le egy kisebb kerülővel az Ahwahne hotel felé.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A buszsofőrök folyamatosan szórakoztatnak minket a hangosbemondón keresztül, mindig elmondják, hol mit lehet venni és csinálni, melyik megállótól melyik Trailheadhez, vagyis túraútvonal kezdethez tudunk eljutni, és hasonlók. Ezen az estén egy hölgy volt a sofőr, aki egyszer csak a következő kérdést tette fel az utazóközönségének: „Láttak ma már medvét? Mert ha nem, a hatos megállónál talán még láthatnak…” – Nekünk sem kellett több, azonnal lepattantunk a buszról és rögtön észre is vettük azt a kisebb tömeget, akik az út szélén állva lesték az állatot.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A medve egy fán volt kb. 5 méter magasban, és éppen lefelé mászott. Mikor leért, az egyik ranger a sok közül hangos kiáltásokkal próbálta terelgetni, de az állat hamar ismét egy fán termett. Mindezt mi kb. 100m-ről néztük végig, mert közben minket is terelgetett néhány másik ranger. Miután leesett nálunk a tantusz, hogy az állat valószínűleg tőlünk, emberektől van megriadva, hamar odébbálltunk.

Hazafelé menet sétálva esett csak le nekünk, hogy azok a fák, amelyeken a medvét láttuk, valójában az autóút és az erdőben kicsit beljebb haladó kerékpárút között vannak. Azon a bringaúton pedig tegnap este 9 óra tájban elhaladtunk a bringákkal… :o Jó hogy nem akkor járt errefelé az a maci, az jó kis érkezés lett volna a völgybe. :) A medvéktől egyébként nem kell különösebben tartani, mert nem minket akarnak megenni, csupán a nálunk lévő élelmet, és alapjában véve távolságtartóak az embertől. Ha zajongunk és lármát csapunk, odébb állnak, jó taktika az is, ha többen egymáshoz közel állva össze tömörülünk hogy nagyobbnak látszódjunk a szemében. Csak arra kell vigyáznunk, hogy miközben így elkergetjük az állatot, ne szorítsuk sarokba, mert akkor támadhat. Egyébként nem kell lemondanunk az életünkről, ha megpillantunk egy medvét a közelünkben. Legfeljebb a nálunk lévő élelemről. Főleg, ha azt mondjuk egy sátorban vagy egy hátizsákban hagytuk és azt a medve már megtalálta.

Hazafelé menet hátranézve egy tisztáson megpillantottuk magunk mögött a lemenő nap arany fényében a híres Half Dome-ot, egy óriási félbeszakadt sziklakupolát, ami az egész Yosemite talán egyik jelképe is egyben.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Bár innen lentről lehetetlenségnek tűnik sziklamászás nélkül feljutni rá, de valójában kiépített, lépcsős, korlátos turistaút visz fel rá. A napi engedélyek számát korlátozták, és elméletben előzetes online foglalás nélkül is meg lehet kapni, ám mi még mindig olyan nagyon fáradtak voltunk ezen a napon is, hogy ilyesmire gondolni sem akartunk. Persze azért a következő napokban elmentünk erre-arra és kirándultunk is, de erről majd csak legközelebb mesélek, mert megint sikerült 6 oldalt regélnem mindössze két nap történéseiről. :)

Történt 2014. június 21-22-én, bicikliztünk 63km-t, megírva július 19-én, ugyanezen napon, ezen sorok befejezésével meggyújtjuk az éppen előttem lobogó tábortűzről az útközben sajnos kettétört, Billtől kapott füstölőt! Köszönjük a segítséged! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mentaszerű finom illata volt :) Talán vadzsálya lehet, ha van ilyen. Na, de most eloltjuk a tüzet és megyünk a sátorba aludni, holnap 100+km-es nap vár ránk!