Kis utakon, kerülővel

Long Xuyent-ből nem egyenes úton mentünk Chau Doc-ba, mert a főútból már rég elegünk volt, inkább kerültünk és kisebb, hosszabbb utakat válaszottunk. Egy komppal hagytuk el a várost, majd egy kis kanyargó csatorna mentén haladtunk. Ezen az úton újfajta házakat fedeztünk fel, kékre vagy zöldre festett tornácokkal, széles, sok árnyékot nyújtó tetővel, díszes oszlopokkal, na és persze cölöpökkel, amiken az egész ház állt 1-2 méter magasan, hogy ha netán jönne az ár, akkor az a lakást ne árassza el. Ez az első nap Long Xuyen után viszonylag rövid volt, mert hamar megálltunk sziesztázni a nagy hőség miatt. Amíg Zita egy függőágyban olvasott, én megírtam a pamíri cikket az origo utazási rovatába. Mire elindultunk, megéheztünk, ezért hamar újra megálltunk egy helyen valami tésztás történetet enni, amit egy az utcán épp az étterem előtt álló kocsiból árult egy néni. Erre csak a fogyasztás után jöttünk rá, amit persze az étterem asztalainál tettünk meg, de ez senkit nem zavart. A délután már csak néhány óránk maradt, ezalatt megfigyeltük, hogy hogyan takarják le a házaik oldalát a helyiek nagy lepedőkkel, hogy a szél még átjárjon rajtuk, de a nap ne süssön be az amúgy oldalról szinte teljesen nyitott házakba. Egy anyukát is láttunk az úton közlekedni, aki a biciklijén két gyermekét is szállította. Tudjátok, hogy az ilyesmi engem mindig lenyűgöz, hát így volt ez most is. :)

A napot egy Cho Moi nevű helyen fejeztük be, vagyis hogy egész pontosak legyünk, csak a kerékpározást. Ez egy kis település volt, amikor megérkeztünk, abban sem voltunk biztosak, hogy vajon van-e egyáltalán szállodája, ezért aztán amikor megpillantottunk egy angol nyelviskolát, Zita ötletére betértünk, mert ugye ha valahol, hát itt majd biztos beszélnek angolul, és megkérdezhetjük, hogy merre van egy szálloda. Ez különben izgalmas feladat lehet, és könnyen megtörténhet, hogy elküldenek teljesen rossz irányba a helyiek, vagy át egy másik faluba, miközben itt is van szálloda, mindezt merő jóindulatból, mert ugye a „yes-story” itt is működik, még mindig Ázsiában vagyunk, az emberek inkább mondanak valótlant teljes jóindulattal, mint azt, hogy „nem tudom”, vagy hogy „nem tudok segíteni”, „nem értelek”.

Az iskolából Zita izgatottan szaladt vissza hozzám, hogy menjek be én is, mert szereplésünk van a gyermekek előtt az osztályteremben, a tanárnő kérése szerint. Betoltuk a bringákat a recepcióra, levettük az SPD cipőket, majd követtük a keskeny épület lépcsőházában hömpölygő gyermektömeget a második emeleti osztálytermükbe. Még csak kezdetlegesen, de a korukhoz képest ügyesen beszéltek angolul, és hogy feloldjuk kicsit a hangulatot, Zita hozta a táskájából a családi fotóinkat, a Magyarország prospektust és a világtérképet az útvonalunkkal. A gyerekek aranyosak voltak, de néha akkora zsivalyt csaptak, hogy az a mi fülünknek már szinte fizikailag is fájdalmat okozott. :) Persze a tanárnő ehhez hozzá volt szokva, ő csak mosolygott ezen, miközben mi Zitával csak egymásra néztünk, amikor a körénk és a térkép köré gyűlt gyermektömeg hangosan kezdett sikoltozni.

Zita ötletére búcsúzásképpen még megkértük őket, hogy énekeljenek valamit, ehhez a tanárnő egy CD-t is betett a magnóba, és egy igen érdekes dal indult el, amit a gyerekek nagy vidáman visító vékony hangjukon a magnó után énekeltek, miközben tornáztak is hozzá, mert a dal valahogy úgy szólt, hogy „reggel felkelek, felhúzom a lábamra a zoknim…”

Tobu, az angoltanárnő aztán elkísért minket egy szállodába, ahol találtunk egy olcsó kis lyukat magunknak, de ezzel az este még koránt sem ért véget. Egy gyors zuhanyzást követően Tobuval elmentünk vacsorázni, majd kávézni a közeli piactérre, és órákat beszélgettünk ezalatt. Tobu viszonya az édesanyjával pszichológiai esettanulmánynak is elmenne, és sajnos nem is olyan vidám történet, noha mindenképpen érdekes és főleg tanulságos. Tobu szívesen mesélt erről, és azt is megengedte, hogy írjak róla, ezért most megteszem. Tobu egyke, és az anyukája a nagy „szeretetében” olyan közel tartja magához, hogy ezzel szinte már megfolytja, vagy legalábbis mindenképpen erősen korlátozza a szabadságában, miközben Tobu már önálló, férjezett, felnőtt nő. Amikor még egyetemre járt a közeli Long Xuyenbe, ahonnan ezen a napon mi elindultunk a biciklikkel, hétköznap ott volt a kollégiumban, de onnan alig tehette ki a lábát, mert akkor még csak egy vezetékes telefon volt a szobájában, és azon minden áldott nap felhívta az anyukája, hogy leellenőrizze, hogy jól van-e és minden rendben van-e. Volt, hogy Tobu nem vette fel a telefont, ekkor az anyukája képes volt rá, és akár az éjszaka kellős közepén is robogóra ült, és behajtott Long Xuyenbe, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a lányával minden rendben van-e.

Noha Tobu ezt nem igényli, de az édesanyja mos-főz-takarít rá, illetve most már a férjére is, aki velük él, Tobu szüleivel. Tobu szeretne utazni, nagy vágya, hogy egyszer útra kelljenek, de ebben az édesanyja jelenleg megakadályozza őt, mert nem szereti, ha a lánya nincs a közelében, vagy legalábbis nem tudja róla bizonyosan, hogy hol van és mit csinál – lehetőleg minél közelebb őhozzá. Tobu egyszer egy fél éves ösztöndíjat is elnyert Ausztráliába, utazhatott, lakhatott, tanulhatott volna az ösztöndíj finanszírozásában, de végül le kellett mondania az egészet, mert az édesanyja nem engedte volna el, azt mondta, belebolondult volna a távollétébe, Tobu pedig nem akart neki ilyen fájdalmat okozni. Egyszer megpróbálta, hogy egyetlen egy éjszaka erejéig nem jelentkezett az édesanyjánál és a telefont sem vette fel, de ennek majdnem tragikus következményei lettek, mert az édesanyja megpróbálta felvágni a karján az ereit a kétségbeesésében és mikor Tobu hazatért, azt látta, hogy tiszta vér az egész lakás, az édesanyját pedig a kórházban találta meg válságos állapotban. Ezt hallva mind a ketten elképedtünk Zitával, és mondtuk Tobunak, hogy szerintünk érdemes felkeresniük egy pszichológust az édesanyjával. De Tobu csak mesélt tovább, és hiszitek vagy sem, még mindig mosolyogva és derűsen – miközben kb. 15-20 percenként egy pár szót mindig váltottak az édesanyjával telefonon. Tobu megtanult ezzel a helyzettel együtt élni, mert úgy találta, hogy nincs más választása, tudja, hogy ez valamifajta fogság már, de megtanult boldog lenni ebben a fogságban és nem a korlátozott szabadságára figyelni, hanem az elérhető, lehetséges dolgokra koncentrálni és azokban örömét lelni.

Ez ugye egy elég erősen kompromisszumos megoldás csak, ami hosszútávon az ő boldogtalanságát is eredményezheti. Azért írtam „is”-t, mert szerintünk az egész abból fakad, hogy az édesanyja nem találta meg az igazi boldogságát az életben, ezért azt most az egyetlen lányán keresztül próbálja megélni, ilyen abszurd módon, hogy közben gyakorlatilag megfosztja őt a szabadságától. Mondtuk Tobunak, hogy de hát manapság már van mobiltelefon, és a szomszéd országot sem olyan drága felhívni az itteni tarifákon, és lehet e-mailezni, skype-olni is, miért nem használják ezeket, és utaznak közben a férjükkel, legalább a szomszédos Kambodzsába, vagy Vietnamon belül. Erre a válasz az volt, hogy nem, ezt nem lehet, ez nem elég az édesanyjának, neki a lánya fizikai közelsége kell, mert az ő szemében egy másik ország, de már Saigon is egy rettentő veszélyes hely ahol a lányát ezer baj érheti, és ő belehalna, ha valami történne a lányával. Így hát nem is nagyon történik vele semmi, csak él itt ebben a kis városban, vezeti a nyelviskolát, és közben próbál nem vágyakozni. Egy holland emberke járt nemrég a városban, aki több hetet eltöltött Tobu nyelviskolájában tanítva, ő mesélt neki a világról, így amikor említettük a Couchsurfing-et, Tobu már tudta, miről beszélünk, és csak tovább biztattuk, hogy regisztráljon, hogy ha már ő nem tudja bejárni a világot, akkor a világ jöjjön el őhozzá!

Tényleg csak ezt tudtuk javasolni neki, és a pszichológust, noha utóbbi elég reménytelennek tűnt, mert Tobu nagyon úgy beszélt az édesanyjáról, mint akit már nem lehet megváltoztatni. Ennek ellenére Tobu egy pillanatra sem mutatta elkeseredettség vagy törődöttség jelét, lelkesen hallgatta a történeteinket, amelyeket a hallottak után mi már csak kicsit bátortalanul mertünk csak mesélni, és közben egyre csak azon törtük a fejünket, hogy hogyan lehetne feloldani Tobu és az édesanyja viszonyát. Lefekvés előtt még találtunk egy késő este is nyitvatartó szendvicsest, ahol bevásároltunk reggelire valót, és hazafelé még megálltunk egy Yaourt felirat mellett megvitatni a vietnami nyelv egyik érdekességét:

E drámai történet ellenére is nagy élmény volt Tobu-val beszélgetni és nagyon örültünk, hogy találkoztunk vele. Ha a Mekong deltájában jártok és megtehetitek, térjetek be Cho Moi-ba, a környék amúgy is érdemes rá, és vigyetek el egy kicsit a világotokból a gyerekeknek és Tobu-nak!

Chau Doc és az utánfutós biciklik

Cho Moi-t egy hídon keresztül hagytuk el, a csatorna felett szép kilátásunk nyílt a part mentén sűrűn egymás mellé, cölöpökre épített házakra. A következő átkelésünk még érdekesebb volt, ez már komppal történt. Először nem értettük, miért nem szállhatunk fel az éppen induló hajóra, aztán amikor a következő járattal átértünk a túloldalra és ott megláttuk, hogy mi történik, leesett a tantusz.

Minden második hajó teherhajó volt, amelyre motorral húzott utánfutókon hatalmas szénabálákat húztak fel. Ezek a motoros szalmaszállítók hosszú sorban kígyóztak a hajóállomáson, nem akármilyen látványt nyújtva számunkra. Mindegyiknek valami anyag volt a tetejére húzva, hogy a menetszél ne hordja szét a szalmát, és az egyiküknél ez az anyag folt hátán foltból volt, ezzel tovább tetézve a számunkra amúgy sem akármilyen látványt.

Csatornák téglalap hálós labirintusában hajtottunk ezen a délelőtt, egyik oldalt kisebb víztározók és házak mellett, a másik oldalt végtelen, zöldellő rizsföldek szélében. Mielőtt még kiértünk volna az egyik nagyobb ág kanyargó oldalába, megálltunk egy kis családi vendéglőben inni egy üdítőt és hűsölni egyet. Itt ismét nem volt elválasztva a tér a család nappalija és a vendéglő között, így akaratlanul is beleláttunk kicsit az életükbe, ami azért volt érdekes, mert egy kúszó-mászó kisgyermek is a család részét képezte náluk:

Jót nevettünk azon Zitával, hogy szegény gyermeket mindig hátrébb pakolta az édesanyja, ahányszor csak közelebb jött hozzánk és a kamerához. Nézzétek hogy kapálódzik a kis lábaival, amikor legelőször fölkapja az anyja. :)

A nap legérdekesebb szakasza csak ezután jött, ahogy kiértünk a folyó mellé, a Chau Doc-i kompig végig gyönyörű, nagyon érdekes falusi vidéken haladtunk, egy olyan kis utcán, ahol még sokszor aszfalt sem volt. Körülöttünk végig volt valami érdekes, vagy egy szép tornácos ház, vagy egy már messziről hallatszó, az utcán, erre a célra felállított sátorban esküvő készülődött, vagy amikor megálltunk, akkor körénk gyűlt a tömeg. Persze ez már közel sem érte el a bangladesi szinteket, ezért nem is éreztük magunkat feszélyezve attól, hogy 10-15 ember körülállja a bringáinkat és egyikükkel sem beszélünk közös nyelvet, miközben az egyikük még rá is pakolta a gyönyörűségesen fényes tollú, háziállatnak tartott kakasát a biciklijeinkre. :) Mindezt most csak élveztük, és közben faltuk magunkba az utcán vásárolt, olajban kisütött finom lángosszerűséget. Tudtuk, hogy még csak kora délután van, és mindjárt megérkezünk Chau Doc-ba, ezért nincs hová sietni, inkább kiélvezzük és megéljük ezt az érdekes szakaszát az útnak.

A komp előtt még egy díszes mecsetet is találtunk, és innentől egyértelmű volt számunkra, hogy a környéket muszlim kisebbségek is lakják. Pár méterrel később egy lungiban sétáló férfit is megpillantottunk, és őt olyan kitörő örömmel fogadtuk, mintha valami régi kedves ismerősünkkel találkoztunk volna. Nagy nevetve, hangosan odakiáltottuk neki, hogy „Lungi Babú” és közben akaratlanul is eszünkbe jutott az a rengeteg szeretet, amit a bangladesi barátainktól kaptunk. Néhány az előzőektől eltérő kinézetű házat is felfedeztünk, ezeket nagy örömmel fényképezgettük, volt, amihez vissza is fordultunk, aztán amikor már tényleg mindent jól megnéztünk és megfigyeltünk magunknak, odahajtottunk a komphoz, ami egy jó ideje már csak pár száz méterre volt tőlünk.

Chau Doc is tartogatott nekünk néhány csodát. Itt ismét 100 dong alatt sikerült szobát találnunk és itt ismét találkoztunk turistákkal, mert ez a hely egy fontos állomás a delta vietnami részéből a hajóval Phnom Penh-be igyekvők számára. Mi is így terveztünk átkelni a határon, de csak a móka kedvéért, és csak a határig, hogy az új országban minél többet biciklizhessünk. Néhány utazási irodát kifaggatva megtudtuk, hogy a hajó nagyon drága, és különben is csak a határig visz, és onnantól, vagyis az út több mint felén a „Chau Doc – Phnom Penh boat journey” valójában egy mikrobuszos utazást takar. Ezért nekünk nem lett volna pálya kifizetni a hajójegyet, ami csak a határig is túl drága lett volna nekünk. De amúgy hasznos volt az utazási irodákat felkeresni, mert az egyiknél sikerült átváltanunk a maradék dongunkat kambodzsai rielre és amerikai dollárra, ami odaát éppolyan, vagy talán még kedveltebb fizetőeszköz, mint a saját pénzük. És ugyanebben az irodában megtudtuk, hogy az a határátkelő, amit én eredetileg kinéztem átkelésre, a külföldiek számára zárva van, így végül át kellett rajzolni a tervet és azt az átkelőt választani, ahol a hajók is kikötnek.

És hogy mi volt a csoda Chau Doc-ban? Nem, nem a pagodák és nem is a piac ahol a turisták tolongtak, noha ez is érdekes volt (főleg a rendszámokat festegető bácsi!), de mi emellett már említés nélkül elmennénk, így hogy két és fél hónapja Vietnamban vagyunk. Ami nekem személy szerint borzasztóan tetszett, az az, hogy a helyi személy- és tehertaxisok olyan 12 sebességes országúti bringákon lovagolnak, amelyeket akár a budapesti bringásbetyárok feneke alatt is láthatnánk. Szép kecses váz, sebességváltó, épp csak a kormány formája egyedi kicsit, na és ami a lényeg: az útánfutó! Mit utánfutó, egész kocsi van a bringa mögé kötve, méghozzá egy tipikusan egyszerű ázsiai megoldással: némi gumirozással körbevéve egyszerűen a nyeregcsőre akasztva! Zseniális, mert csak egy gyorszárat kell kilazítani és a nyeregcsövet kihúzni a helyéről ahhoz, hogy egy akármilyen bringa mögé kösd a kocsidat, nem kell csavarozgatni semmiféle paneleket, nem kell módosítani semmit a biciklin. A kocsi hátul két személyes, a csomag pedig vagy egy kövérkésebb nyugati, vagy két vékonyabb ember, de ebbe a kategóriába már mi Zitával is csak nagy szűkösen férnénk bele, ezért a két fő inkább csak az ázsiaiakra igaz, viszont mivel a terep sík, a csomagok mennyiségének tényleg csak a helyiek végtelen fantáziája szab határt. :) Ilyen járgányok nagy számban szelték Chau Doc utcáit, szinte mindenütt láttunk egy-két darabot belőlük, és amelyik épp nem parkolt és üres volt hátul, annak a pilótája legtöbbször odajött hozzánk (ha gyalog voltunk) és felajánlotta szolgálatait, mindenféle pagodákhoz meg valami naplemente-látó helyre szeretett volna elvinni minket, persze az ár az 100 dongtól indult. :)

15.0000km – Viszlát Vietnam, köszönjük! …és egy kis összefoglaló

Egy szervezkedős, tervezgetős (pénzváltás, határátkelés kitalálása, Phnom Penh-i szálláskeresés) pihenőnap után tovább indultunk, vissza a komphoz, át a túlolalra, és a határ felé, ami 32km-re volt tőlünk. Ez a szakasz közel olyan gyönyörű volt, mint jövet, és mivel valamikor a napokban léptük át a 15 ezredik kilométert Budapest óta, idejét találtuk ünnepelni. Zita ehhez egy nagy banánlevelet talált, erre írtuk rá filccel és viszlát Vietnam és Helló Kambodzsa, előbbit persze a helyi nyelven.

A határ előtt még elköltöttük egy Com Bo-ra az utolsó dongjainkat, aztán átverekedtük magunkat a bürokrácián, amit csak a vízen, egy úszó irodában találtunk meg, hogy a nagy többségnek, a hajóval utazó hátizsákosoknak kényelmes legyen.

Vietnam jó buli volt, noha így utólag már kicsit másként csinálnánk. Utólag könnyű már okoskodni, azért még megteszem, hogy tanulhassunk belőle. Először is odafent északon a téli hónapokban (december-január-február) hideg van és szürke, ködös, esős idő, ami rá tudja nyomni a bélyegét a hangulatra, tehát ha északra utazunk, ne ebben a három hónapba tegyük, ha lehet, mert ekkor a táj sem olyan színes, mint máskor, és a sok eső sem olyan jó buli. Délen más a helyzet, Mui Ne-ben talán épp decemberben lehet a legelviselhetőbb a hőség. :) Az emberek mint mindenütt Ázsiában, itt is nagyon kedvesek velünk, ez egy általános tapasztalat, noha e mellett sajnos meg kell említsük, hogy itt Vietnamban sokkal többen próbálnak csak a pénzünkre menni, és lehúzni minket, mint pl. Laoszban, Thaiföldön vagy Kambodzsában. Ez szomorú tény, de így van, én is sajnálom leírni, mert emellett még rengeteg sok végtelenül kedves, önzetlen, segítőkész, közvetlen emberrel találkoztunk, akiknek az érdemét nem akarom elrontani azzal, hogy most hosszasan kitérek itt a turisták által látogatott helyeken található megemelt árakra és lehúzásokra. Ők is csak megélni próbálnak és a kulturális különbségekből fakadóan teljesen másak az erkölcsi normáik. Ez ellen mi több dolgot is tehetünk: elkerüljük a turistagettókat, nem hagyjuk magunkat felbőszíteni a magasabb árakon, és ha magasnak találjuk az árakat, akkor odébb sétálunk, vagy éppolyan „pofátlanul” alkudni kezdünk, amilyen pofátlanul magas a kezdeti ár. Na jó, utóbbival legyünk óvatosak, mert képesek megsértődni egy olyan áron is, ami amúgy a szomszédos városban még teljesen normális volt. Ilyenkor jön vissza a „nem bőszülünk fel” technika, vagy ha megtehetjük, akkor az, hogy egyszerűen szemet húnyunk a dolog felett, mondván, hogy „ez még mindig belefér”, ez még mindig olcsóbb, mint otthon. Ezt mi nem sokszor engedtük meg magunknak.

Az utak minősége elég jó Vietnamban, elképesztően pofába rázták az országot ahhoz képest, hogy 40 éve rommá lett bombázva az egész. A gazdaság is elég jól dübörög, ezért forgalom is lesz ezeken az utakon, ezért ha bringázunk, talán jobban tesszük, ha úgy osszuk be az időnket, hogy a hosszabb szakaszokon (Észak-Dél között) busszal/vonattal teleportálunk, és különben meg a kisebb, hosszabb, hegyesebb-dombosabb utakat preferáljuk, ahol többet kapunk a tájból, az emberekből, és a verejtékből, cserébe kevesebb jut a kilométerekből és a forgalomból. Jó alternatíva lehet egy motorkerékpár vásárlása vagy bérlése is (foldkereken.hu Ákos is erre készül épp, mert a nagy mociját már nem engedik be a törvények az országba), vagy egy helyi, könnyű aluvázas kerékpár vásárlása is, ahogy azt Andree tette. Ez utóbbi elképzelhető, hogy össze fog törni alattunk (lásd Andree küllői), de attól még mindig nagyszerű megoldás marad, mert ezt a kerékpárt tuti pikk-pakk megjavítják az országban mindenütt megtalálható kerékpár és motorkerékpár szervizek valamelyikében, a végén pedig el lehet adni, vagy oda lehet adományozni őket valakinek.

Összességében nagyon szerettük Vietnamot, azzal együtt is, hogy néha itt sem volt fenékig tejfel a lét, és néha bosszankodtunk ezen-azon, az ország sok szép élményt és csodát adott nekünk, és rengeteg nagyszerű emberrel megismerkedtünk az itt eltöltött 80 nap és 2630km alatt. Ezekért mind nagyon hálásak vagyunk és köszönjük a barátainknak!

Ezeken az utolsó vietnami napokon március 2-től 5-ig 59, 31, 44 és a utolsó nap határig 32km-t tettünk meg. Ami ezután jött, azt majd a következő bejegyzésben! Kambodzsaaa, jövünk!!! :) (az útinaplóban is)

Naplemente My Tho-ban

Előre leszögezem, hogy elég fáradt és álmos vagyok, ráadásul a hangulatom is elég furcsa, tehát nem tudom, mi lesz ebből az írásból, de azért írok, mert írni azt kell, hisz utol szeretném érni a valóságot az útinaplóval. :) Egyszer fogok tartani egy teljes offline napot, amikor nem nyúlhatok majd semmilyen elektronikus készülékhez. Vagy mondjuk egy kottát a szájharmonikához megnézhetek, vagy beleolvashatok egy könyvbe, de ezeket is csak pusztán és kizárólag ék egyszerű kikapcsolódás céljából. Kezd egy kicsit az agyamra nőni ez az egész, annyi minden szervezni és tenni való van állandóan, és ezek együtt már olyan súlyt tesznek ki, hogy néha már azt érzem, tiszta meló ez az út. Na de mégis, ezt mi választottuk, ez a miénk, mi vagyunk a főnökök ebben a buliban, ezért mi és csak is mi döntjük el, hogy hogyan utazzunk és hogyan éljük meg, szóval szerintem közel sincs veszve minden, pánikra még nincs ok. Csak egy kis pihenő, és igazi pihenő hiányzik már, amikor tényleg mást csinálok, mást a bringázástól, mást az utazástól, mást az utinaplóírástól és a szervezkezdéstől. :)

És most térjünk rá a mi kis Mekong Deltánkra, vagyis arra, hogy nekünk hogyan sikerült azt megélni. Kifelé menet HCMC-ből találtunk egy TechCom bankot, így újra feltöltöttük a készpénz keretünket, most már a közelgő Kambodzsára is gondolva. A város határában pedig egy furcsa kattogásra lettem figyelmes a kerékpáromban. Változó időközönként jött a hátsó kerék tájékáról és később olyan hangos lett, hogy azt még a mellettem guruló Zita is hallotta, sőt én már a hátamban is éreztem, hogy valami nem oké. Először azt hittem, hogy a láncfeszítő akad be néha és az ugrál, szét is szedtem szegénykét, de azt leszámítva, hogy az egyik oldalon a láncvédőn a fekete festés le volt kicsit kopva, semmi rendelleneset nem találtam rajta. Aztán újabb néhány kilométer után rájöttem, hogy a kattogás időköze nem teljesen random, hanem 7 vagy 14 pedálfordulatonként ismétlődik. Na, most krepál be az agyváltóm! – Gondoltam magamban, és már próbálgattam közben különböző fokozatokban is a kattogások közötti „távolságot”. Hamar kiderült, hogy az nem változik, akármelyik sebességben tekerek, a kattogás mindig 7 vagy 14 pedálfordulatonként jön, sőt újabban inkább már csak hét pedálfordulatonként. Az agyváltó megúszta, ez csak a lánc lehet! Így, hogy már tudtam, hol van a bibi gyorsan megtaláltam az egyik oldalán félig már szétszakadt láncszemet. Megálltunk az első árnyékos helyen, ahol történetesen cukornádat is facsartak, és elkezdődött a láncszerelés. Még jó, hogy Da Nang-ban vettem láncbontót, hogy is lehettem olyan felelőtlen, hogy 2000km-t láncbontó nélkül bicikliztünk? (Bangkoktól Da Nang-ig)

A táj közben elég jó volt körülöttünk, bár erre csak akkor jöttünk rá igazán, amikor végre le tudtunk térni a nagy utakról, az utolsó 20-30 kilométeren.

Gyönyörű zöld rizsföldek között haladtunk egy nyílegyenes úton. Ez az egyenes csak néha tört meg, akkor is csak egy pici hupliban, egy-egy hídban, amikor egy csatornát kereszteztünk. A mezők zöldjét síremlékek törték meg, a helyiek ugyanis a rizsföldekre temetik errefelé a szeretteiket.

My Tho-ba a GPS egy kis úton vezetett be minket, Zita nem akarta elhinni, hogy itt egy órán belül fogunk találni wifi-t. Pedig végül így lett, én sejtettem, hogy nem egy porfészekről van szó, és valóban, hamarosan a poros mellékút egy hatalmas, sok sávos sztrádába torkollott bele, és ezen hamar bent találtuk magukat a központban, egy szélesebb csatorna mellett. Noha siettünk, itt azért egyszer meg kellett állnunk, mert a vizen egy csónakot pillantottam meg manőverezni, épp fordult, a fedélzetén embermagasságig pakolt halmokban kosarakkal teli. Örültem, hogy sikerült a fotó, főleg, hogy ezt most az újonnan kapott Canon géppel készítettük, és idefelé még szokni kellett a gépet, ami azt jelentette, hogy sok pillanatot elmúlasztottam, mert még nem tanultam meg olyan gyorsan és hatékonyan kezelni, mint a régi Panasonics-ot. És hogy miért „kapott”, és miért nem vett a kamera? Ez csak hozzáállás kérdése… Én most azt mondom, kaptuk, mert ez a naptárbevételekből lett véve. Ki tudja, talán ez a kép benne lesz a 2014-es naptárban? :)

Sietnünk azért kellett a wifi-hez, mert ezen a napon délre interjút ígértünk Back Réka Útitárs című rádióműsorába, amit skype-on keresztül igyekeztünk lebonyolítani. Este hatig végül megtaláltuk a szállónkat, ahol wifi is volt, így szépen be is rendeztünk mindent, mert még asztal és szék is volt a szobában. Mégis, végül pár percet váratuk Rékát, mert odakint „műsor volt” a szállónk előtt a parton.

Ez az a naplemente, amiről az interjú elején beszélünk. :)

Cukornádszörp mogyoróval és 10 rekesznyi sörösüveg egy motoron

Második nap Can Tho-ba igyekeztünk eljutni, ehhez rögtön indulás után átkeltünk a hídon, ami mögött tegnap este lement a nap. A folyó óriási volt alattunk, pedig ez már nem is a teljes Mekong, hanem csak egy ága a deltavidéken.

Napközben többször kompra kellett szállnunk, mert több ilyen folyóágat is keresztezett az utunk, amit olykor még aszfalt sem borított. A hajókon mindig alkalmunk volt egy kis pihenőre, ami alatt jól megnézhettük magunknak a helyi arcok körét. Természetesen mindenki motoron ült, voltak itt öregek, fiatalok, utóbbi csoport néhány tagja Amerika zászlós maszkban és FBI-os baseball sapkában. Lám, Amerika mégis meghódítja Vietnamot, csak másképpen, mint 40 éve próbálták. :)

Napközben szendvicseket majszoltunk, amit cukornádszörppel öblítettünk le. Az egyik helyen a jeges finomság tetejére még néhány szem mogyorót is kaptunk, ilyet még nem láttunk eddig sehol Vietnamban. Ebédelni egy kis útszéli vendéglőben álltunk meg az első kompozás után. Itt én leültem naplót írni és három órával később nagyon elégedetten álltam fel, mert befejeztem, berendeztem előre egy teljes bejegyzést, és még egy következőhöz is kiválogattam a képeket. Meg is beszéltük Zitával, hogy így fogunk mostantól haladni, korai indulással, hosszú sziesztákkal fogunk haladni, így még napközben, pihenten, de már felébredten, a legnagyobb délutáni hőség alatt meg tudom írni a történeteinket, és este, amikor fáradtan, elgyötörten megérkeztünk valahová, ezzel már nem kell törődnöm, csak fel kell tölteni, amit napközben előkészítettem, de különben szabad az este a pihenésre, és az alvásra, hogy másnap még a kánikula beállta előtt kint tudjunk lenni az úton.

Can Tho-ig a szieszta után várt még ránk néhány érdekes történet. Rögtön indulás után megpillantottam egy motorost, aki 10, azaz tíz darab rekeszt vitt a motorján, tele üres üvegekkel. Nézzük hát a Facebook kérdéssor megoldását, még én sem számoltam ki, de most először: a rekeszek ára: 10*4000=40.000 dong + az üvegek ára: 10*20*1000=200.000 dong, ez összesen 240.000 dong, a motornak 100km 2,4*21.000 dongba kerül, vagyis 50.400, innen már csak egy osztás: 240/50,4 és ki is jön, hogy 476,19km-re érdemes elcipelni a motyót, az összes üveg alkohol tartalma pedig 200*640*0,043=5504ml, vagyis valóban, 5,5 liter! Hogy én számoltam-e el valamit a kilométereket illetően, vagy az egyetlen megfejtést beküldő hozzászóló, azt nem tudom, és most nem is fogom ellenőrizni. :) És hogy miért olyan boldog a csávó? Talán miattunk, talán mert ennyi sok sört megittak a barátaival, talán mert ennyi sok üveget összegyűjtött és visszavihet, ezt se tudjuk már meg soha, de azt megtanultuk, hogy egy motorkerékpáron lehetséges elszállítani 10 rekeszt tele üres üvegekkel, és azért már ez se semmi, valljuk be! :)

Can Tho előtt már nem komp, hanem egy újabb hatalmas híd várt ránk, de mivel ekkor már sötétedett és a hídon egy nagy autópályaszerű út vezetett át, ráadásul kerülővel, ezért úgy gondoltuk, megpróbáljuk az alternatívát, a kompot, amit szintén jelölt a térképem a híd mellé. Mielőtt odahajtottunk volna, felhívtunk Minh-t, akinek tolmácsolásában a helyiektől megtudtuk, hogy a komp már nem jár, mióta a híd elkészült néhány évvel ezelőtt, beszüntették a járatot. Maradt a kerülő és a kapaszkodó fel az óriási hídra, ami állítólag Délkelet-Ázsia legnagyobb hídja. A lábánál megálltunk, mert már nagyon éhesek voltunk és egy hölgy főtt kukoricát árult. Ledöntöttük magas padkának a bringákat és felfaltunk kér rúd kukoricát. Vagyis a csutkát azt nem, azt visszaadtuk a hölgynek, az állatoknak vagy kifőzni lének még jó lesz! :)

Can Tho, az úszó piacok és a tésztagyár

A kis pihenő után már elég erősnek éreztük magunkat, hogy legyőzzük a híd emelkedőjében felénk magasodó szörnyeteget, és a túloldalt hamar Can Tho szúfolt utcáin találtuk magunkat. A szálláskeresés lassan és eredménytelenül indult, mert mindenütt méregdrága szobák voltak csak, mígnem oda nem vezettek egy kis utcában a 31-es Hotelhez, ahol kaptunk 120 dongért szobát. Ilyen olcsón ritkán kapni szobát, főleg, ha turizmus is van a városban, márpedig itt van, mert Can Tho-t a vietnami Mekong delta fővárosának is szokták nevezni. Innen indul sok hajós túra is, amelyekre már Ho Chi Minh City-ben is lehet jegyeket venni, de persze sokkal olcsóbb itt, főleg ha az utolsó pillanatban, előző este talál meg minket az ilyen utakat szervező szállodás nő, hogy van még két hely az egyik, holnap hajnalban induló csónakban. Ez történt velünk is, és bár nem vagyok benne biztos, hogy kettőnkre a 350 ezer dongos árnál nem találtunk volna olcsóbbat, de az biztos, hogy az alattunk egy emelettel lakó svájci párosnál jóval kevesebbet fizettünk, ők ugyanis néhány órával korábban 600 ezerért vették meg ugyanezt az utat.

Ez az út magában foglalta két úszó piac (floating market) és egy rizstészta gyár meglátogatását, valamint hajókázást néhány kisebb, nyugodtabb csatornában is. Az egészben csak egyetlen egy „fájdalmas pont” volt, a hajnali 5:30-as kezdés! :) De valahogy ezt is túléltük, és aztán már azt is sejtettük kint a vízen, hogy miért kellett ilyen korán indulnunk: egyrészt csak ilyen korán reggel láthattuk a működő piacokat, másrészt ha később indulunk, megdöglöttünk volna odakint a forró nap alatt a vízen, árnyék nélkül.

Először azt hittük, csak azért indulunk hajnalban, a napfelkelte előtt, hogy azt a vízről, valami csodálatosan gyönyörű helyről nézhessük végig, de e téren csalódnunk kellett, a csónakot irányító hölgyünk magasról tojt a napfelkeltére, ami amúgy sem volt egy nagy szám, mert felhős, párás volt az ég alja, és mert nem is haladtunk akkora nagy nyílt vízen, ahol a tükröződős szép lehetett volna. Viszont a piac tényleg érdekes volt. Egyszer csak rengeteg kisebb-nagyobb bárkát figyeltünk meg magunk előtt, és a hölgyünk a motort kikapcsolta, kiemelte a vízből, és evezőkre váltott. Nagyon érdekesen evezett, állva, az evezőket derékmagasságban rögzítve, maga előtt keresztbe tartva tolta őket, így haladtunk előre, most már csendesen és lassan. Később észrevettük, hogy szinte minden evezős csónak így van szerelve – ez itt a helyi stílus.

Maga a piac is nagyon érdekes volt. Minden csónakon volt egy hosszú égbe meredő rúd, amelyre ki voltak aggatva a portékák mintái, így minden csónakról tudni lehetett már távolról, hogy mit is árulnak rajta. Láttunk egymás mellé parkolt csónakokat is, ahol nagyban pakolták a dinnyét egyikből a másikba. Néhány bárka annyira meg volt pakolva, hogy a csónaktest pereme fölé is becsapott már a víz, persze a felépítmény megakadályozta a süllyedést, de én ezt a kényes európai szememmel már nagyon kockázatos hajókázásnak találtam. Vagy csak nem értek egyáltalán a hajózáshoz! :)

A piac után lefordultunk a nagy széles csatornánkról és hamarosan kikötöttünk egy helyen, amiről hamar kiderült, hogy a rizstészta gyár (Rice Noodles Factory) otthona. Itt végignézhettük a fázisokat, a főzést, aztán ahogy kiterítik egy nagy, forró vaslapra a fehér trutyit, majd pár perccel később már hajtogatható, egybefüggő formában lekapták onnan egy erre a célre kitalált botra szerelt hengerrel, amivel kiterítették bambuszból szőtt lapokra. Így hordták ki őket a napra száradni, ahonnan nem tudom pontosan, mennyi idő után, de bekerültek a rizslapok, hogy a végén szétvágják őket, hosszú, vékony darabokra. A két legalapvetőbb különbség az általunk ismert tészták és a rizstészta között az, hogy a rizstészta fehér, és már alapállapotában is hajtogatható, nem teljesen szilárd. Kifőzni pedig nem kell sokáig, 1-2 perc vagy talán még annyi sem kell, és már ehetjük is. Mióta Délkelet-Ázsiában vagyunk, több kilónyi ilyen tésztát elfogyasztottunk már, legfőképpen levesekben, és bennem már éppen kezdett megérni a kérdés, hogy „Hogyan lesz a rizsből tészta?”- Hát most megkaptam rá a választ. :) Sőt, még azt is láttuk, hogy a rizspapír hogyan készül, valójában az már készen van a folyamat egy korábbi státuszában.

A gyár után egy másik piacra mentünk, egy sokkal kisebbre, ahol csak apró csónakokról árultak, így ha felálltam, át lehetett látni az egész tömegen, és ez már sokkal jobban tetszett nekünk, itt sokkal családiasabb volt a hangulat, Zita még egy dinnyét is vett az egyik hölgytől, és itt nyugodtan tudtunk fényképezni, és volt is mit, rengeteg arc, rengeteg csónak, mindenhol vietnami kalapok alatt tesznek-vesznek az emberek, mozognak fel-alá a furcsa evezős csónakjaikkal. Ez igazán hangulatos volt és itt szívünk szerint még több időt is eltöltöttünk volna, mint amennyit a csónakos hölgyünk engedélyezett nekünk.

Ezután sok említésre méltó dolog már nem történt a vizen, elvesztünk az apró csatornák hálójában, és egy ponton kitett minket a néni a csónakból, hogy innen sétáljunk. Mi kicsit néztünk, hogy mi van, de végül is aztán követtük a fő csatornát, igaz, közben voltak elágazások is, és a nő a csónakkal közben teljesen eltűnt, így nem tudtuk biztosan, hogy jó felé haladunk-e. Ezt a sétát nem nagyon értettük, de aztán rájöttünk, hogy valószínű csak mi vagyunk ilyenek, csak nekünk „nem ad semmit” egy kis séta a jackfruit fák alatt, mert mi már ezerszer láttunk ilyesmit a bringák révén, míg mások nem, így lehet az, hogy egy másik csoportból olyan megvadultan fényképeznek a turisták, nekik talán ez az első élményünk városon kívül az országban. A séta vége egy étteremnél volt, ahol megtaláltuk a csónakosunkat csónakostul. Kiderült, hogy itt most ebédszünetet tartunk, persze egy jó drága étterembe tereltek minket, ahol mi így végül nem is fogyasztottunk semmit, csak a magunkkal hozott bagetteket a még Zsófiától Péteren keresztül kapott Nutellával. Ezt ezúton is nagyon köszönjük, egészséggel elfogyasztottuk. Csak kifelé menet vettük észre, hogy erre később is sort keríthettünk volna, mert a drága turistáknak épített étterem mellett ott volt egy helyi is, ahol igaz kisebb választékból, de fele áron ehettünk volna, ha nem kellett volna már indulnunk a csónakkal.

Hazafelé már majd megtikkadtunk a napon, és alig vártuk, hogy a végére érjünk a túrának, így aztán nem is bántuk, hogy a délután két órára ígért befejezés helyett már 12 előtt hazaértünk. Eredetileg másnap már indultunk is volna tovább, de lévén volt dolgunk bőven és a hajnali kelés eléggé megviselt minket, végül engedélyeztünk magunknak még egy estét Can Tho-ban, elvégre a szállás is elég olcsó volt. Másnap láttunk egy „pizsamás nőt” vietnami kalapban, ahogyan a biciklije csomagtartóján ült és egy hasonlóen érdekesen öltözött hölggyel beszélgetett. Szerencsére ekkor a fényképezőgépünk is nálunk volt. :) Aztán betévedtünk a szállásunk utcájának folytatásában lévő sikátorba, ami történetesen egy piac volt, de nem ám akármilyen, hanem az ilyen műszaki, gépészmérnök szakiknak való kis paradicsom. Csavarok, anyák, rugók, csapágygolyók, szerszámok és mindenféle más, amiknek én még a nevét sem tudom. A legjobb az volt, amikor egy ilyen kis boltban a sok vas között felfedeztük a heverésző boltost egy asztal szélén feküdve.

Másnap útra keltünk, de csak dél körül sikerült elindulni, mert fel kellett adnunk még a vietnami képeslapokat is, és próbáltam egy helyet találni, ahol sikerül átváltani a maradék dongunkat dollárra, de ilyesmit sehol sem vállaltak, egyetlen szállodát találtam csak, ahol belementek volna a váltásba, de ott is csak akkor, ha fizetős vendégek vagyunk náluk. Ellenben itt elmondták, hogy ne aggódjak, mert Kambodzsában majd be tudjuk váltani a dongot az ottani helyi pénzre, így én nem is aggódtam és délután végre nekivágtunk az útnak. Ebédnél megnéztünk a kisvendéglő tévéjében a vendéglős fiával egy Tom&Jerry epizódot, ahol Tom nem kapott jegyet a mennyországba, mert állandóan terrorizálta az egeret, az meg gonoszan nem írta alá a szerződést neki. Végül Tom felébredt a rémálomból, mi meg tekertünk tovább Long Xuyen felé. Mire megérkeztünk, lett egy kémiatanár barátunk az útról, és ránksötétedett. Zita nagyon ügyesen talált egy szép kis szobát, 100 ezer dong volt légkondi nélkül, csak ventilátorral.

Este átmentünk szembe egy étterembe vacsorázni, itt készült ez a videó:

Mivel már délután egy óra van, és még mindig nem sikerült Vietnam végére érni ebben a bejegyzésben, és már csak egy órám van a magyar reggel nyolcig, most itt befejezzük, és majd a következő bejegyzésben jön el a 21. országunk vége és a róla szóló kis összefoglaló. Egy órám maradt még a videókat és a képeket beilleszteni! :)

HCMC-ből My Tho-ba 75, onnan Can Tho-ba 93,6, onnan Long Xuyenbe 59,5km-t bringáztunk, és a bejegyzés 2013. február 25. és a március elseje közötti történéseket fedi le.