„Daughter Bridge” – Búcsú Mohsen-től

Mianehtől egy jó 25km-t még elkísért minket Moshen. Ezalatt legurultunk a völgy aljába, majd nekimentünk a hegyeknek, átkeltünk két alagúton, és egy nagyon szép, sziklás völgyben találtuk magunkat. Mohsen egy vendéglőig kísért el minket, ahol ittunk még egy kólát együtt, aztán elbúcsúztunk. A vendéglő mögött volt egy régi, középen leszakadt kőhíd a folyómeder felett, Mohsen elmondása szerint ez a „Daughter Bridge”.

Ahogy továbbhaladtunk, úgy lett egyre szélesebb a völgy. Láttunk egy-két szinte teljesen elhagyatott falut, ezekben olyan lapostetős, vakolatlan agyagházak voltak, amiket eddig csak a National Geographic-ban láttunk. Persze ahogy közelebb mentünk, láttuk, hogy némelyikben még a villanyvezetéknek is megvolt a helye, szóval csak távolról tűntek olyan isten háta mögötti, elmaradott helynek ezek a lakatlan falvak. Egy nagy, nyílt területre értünk ki, aminek a túloldalán tarka csíkos dombok sorakoztak. A különböző színű kőzetek vízszintes sávokat rajzoltak a dombokra, ezzel igazán érdekes látványt nyújtottak.

Tikkasztó nap, szembeszél, emelkedő – Lassú haladás sok pihenővel

Ebédelni egy útszéli pihenőhelyen álltunk meg, ezekből számtalan volt az út szélén, szinte kilométerenként. Nem kell nagy dolgot elképzelni, ezek a pihenők csak tákolmányok, néhány cölöpből kis tetőt ácsoltak, amely árnyékot nyújt a délutáni hőségben. A tető alatt néhány szék, asztal, vagy csak szőnyeg található, szerencsés esetben víz is csobog a pihenőhelynél, és még dinnyét is árulnak. Mi egy ilyen helyen álltunk meg, elővettük a tegnap este kapott húsos salit és lavassal, uborkával elfogyasztottuk mind. Mikor kaptuk Mohsenéktől, azt hittem nem fogjuk tudni megenni 3 nap alatt sem, de most annyira csúszott, hogy egyszerre benyomtuk az egészet. Desszertnek még dinnyét is kaptunk a helyi árusoktól, cserébe egy kis grúz mogyorót tudtunk felkínálni nekik, amivel végre elfogyott az a nagy adag mogyoró, amit még a varjas családtól kaptunk, talán 1000km-el ezelőtt…

Ebéd után DK felé fordultunk, ami azt jelentette, hogy szembe a széllel. Ráadásul egy enyhe, de több mint 100km-es emelkedő is kezdetét vette. A falvakból előviharzottak a helyi suhancok a motorjaikan, és persze rettentő mód örvendtek nekünk, mi kevésbé nekik, mert semmilyen nyelven nem beszéltek amin mi, és csak nehezen tudtuk velük megértetni, hogy nem jó nekünk, ha előttünk motoroznak nagy nevetve, mert szagolnunk kell a motorjuk bűzét, és az sem jó, ha mellettünk jönnek és számunkra érthetetlen nyelven beszélnek hozzánk, miközben küszködünk a széllel és az emelkedővel.

Az emelkedő még hagyján lett volna, mert az legalább állandó volt, de a szél az össze-vissza fújt, volt, hogy engedett minket a hajmeresztő 15-16km/h-val is haladni, de volt, hogy azért is mert kellett küzdenünk, hogy 10-el tudjunk gurulni. Ettől hamar kikészültünk idegileg, és megálltunk egy útszéli vendéglőnél pihenni egy szűk fél órára. Helyiek tengették itt is az időt, isten háta mögötti helynek tűnt, a csapból is csak langyos víz folyt, hűtött vizük meg nem volt, csak üdítőjük. Nekem 10 perc után elegem lett ebből a héderelésből, ezért inkább megigazítottam ezt-azt a bringákon, felpumpáltam a kürtömet és Zita táskáit rendbe tettem, hogy stabilan legyenek a csomagtartón, mert az utóbbi időben néha leugrott az alsó rögzítőjük. Ezt látva aztán Zita is összekapta magát és újra útra keltünk. Nem bírtuk sokat az úton, mert a viszonyok nem sokat javultak, épp csak az idétlen motorosok tűntek el. Tán 10km-t se haladtunk, amikor az előzőnél komolyabb útszéli vendéglőnél álltunk meg. Ennek a helynek volt nagy étterembe, dzsámija és mosdója, buszok álltak meg itt pihenőre. Amíg hűsöltünk az árnyékban, sokan odajöttek hozzánk érdeklődni, egy férfitől kaptunk egy-egy doboz jéghideg baracklevet, a szemközti épületből pedig jött egy srác, aki nagyon akart valamit, de nem tudta szegény elmondani, mert angolul nem tudott, az ektivitit meg nem ismerte. Még mielőtt továbbálltunk volna, épp visszaért egy papírcetlivel, rajta farsi írással, amiről felolvasás után kiderült, hogy egy kerek angol mondat, mi szerint szívesen látnának minket a szemközti (talán helyi vöröskereszt) épületében éjszakára. Kedves volt a srác, remélem sikerült vele megértetnünk, hogy korai volt még megállnunk, mert el akartunk jutni időben Teheránba, ehhez viszont a napi 100km-t kellett tartanunk, aminek még a felénél sem jártunk ekkor.

Ezután végre meg tudtunk lódulni egy kicsit, az emelkedő ugyan nem enyhült, de a szél elől menedéket kaptunk az út jobb szélén sorakozó domboktól. Fáradtak voltunk, de megkockáztatom, hogy élveztük ezt a szakaszt, végre fel tudtunk gyorsulni 18-20km/h-ra, ami az előző kínkeserves vánszorgás után igazi felüdülés volt, már csak azért is, mert ennél a sebességbél már hűtött rajtunk valamit a menetszél. Persze így sem bírtuk 20km-nél többet egyhuzamban, mert ezúttal meg az éhség tört ránk. Viszont pihenőhelyek azok nemigen jöttek szembe, falvakat meg gyakorlatilag csak lakatlanokat láttunk az út mentén, de már egy ideje azokat sem. Már elég komolyan gyötört minket az éhség, amikor végre jött szembe egy kisebb útszéli tákolmány, ami árnyékot nyújtott. Néhány ember seprűket készített és adott el az út mentén, ők láttak minket vendégül egy kis árnyékkal és a szőnyeg sarkával. Itt majd egy órát töltöttünk, elnéztük, ahogy a seprűket készítik, és közben megettük az utolsó falat Pick szaláminkat vajjal és kenyérrel. Jó volt ott ülni köztük a porban, noha nem a társadalom krémjei voltak, de kedves, egyszerű emberek, akikkel bár sok szót nem váltottunk, de az a néhány egymásnak küldött mosoly és kíváncsi, érdeklődő tekintet éppen elég volt most nekünk. Indulás előtt még a legfiatalabb tagjukat, egy 12 év körüli gyereket beültettünk a fekvőbringámba, és toltam egy kört, nevetett rajta nagyokat. Egyszerű, de intelligens emberek voltak, mert amíg mi nem mentünk a bringáinkhoz, addig ők sem nézegették közelről, se nem fogdosták őket. Ezt sok városi társukról nem lehet elmondani.

A pihenő után még utoljára jól meghúztuk, aztán egy Nik Pay(ejtsd Nics Pej) nevű helyen úgy döntöttünk, hogy most már elég lesz az országútból. Lekanyarodtunk a faluba, és leheveredtünk egy-egy jégkrémmel a falu központját képező kisbolt elé. Alig fejeztük be a fagyit, a körénk gyűlt tömegből egy fickó már fel is ajánlotta a segítségét, amiről még nem tudtuk, hogy kert, tető, vagy egy angolul beszélő személy-e. De követtük lelkesen és reméltük, hogy hamarosan lepihenhetünk valahol. Egy kis udvarba terelt be minket bringástul.

Mehmetéknél Nik Pay-ben – Egy tipikus vidéki otthon Iránban

Az udvarból nyílt egy olyan lakás, amilyet még soha nem láttunk. Egy hosszúkás, kb. 30 nm-es helyiség volt leterítve teljes egészében szőnyegekkel. Le voltak vakolva a falak, de festve már nem, ellenben képek és gázlámpa(!) volt a falon. A szőnyeg és a fal találkozásánál keményebb párnák sorakoztak a fal mellett, ezek gyakorlatilag szék helyett funkcionáltak, ezeknek lehetett nekidőlni. Az egyik sarokban egy virág, a másikban kis szekrényen TV. Innen nyílt egy amerikai stílusú pultos konyha, hűtővel és mindennel, ami kell. Ez a konyha feltűnően modern és jól felszerelt volt a nappali egyszerűségéhez képest. A nappaliból nyílt még egy szoba, ahonnan egy pici gardróbon át bejuthattunk a fürdőbe, ami nem volt más, mint egy csap (melegvízzel!), egy lavór és egy kis lábos, amivel locsolhattad magad – Ennyi, nem több! Na jó, meg persze ajtó, négy fal, és egy lefolyó ennek a 3 nm-nek a közepén. Tökéletesen le lehetett fürödni ebben a fürdőszobában, utána ugyanolyan jó érzés volt tisztának lenni, mintha egy nagy kádban fürödtem volna, vagy egy csili-vili zuhanyfülkében. Innen nézve úri hóbortnak tűnt az a sok flanc, ami egy otthoni fürdőszobában van: mosdókagyló, zuhany vagy kád… Minek ez a sok minden, csak luxuscikkek, csak a pénz megy velük… :) A WC pedig kint volt az udvaron, a kert mellett egy külön kis helyiségben, külön bejárattal, vödrös öblítéssel, guggolós stílusban.

Innen már ki is találhattátok, hogy végül beinvitáltak a házukba a kedves helyiek, és náluk alhattunk. A virágos sarkát néztük ki a nappalinak erre a célra, bepakoltuk a táskáinkat a bringákról és felfújtuk a matracainkat. Én bizony rendesen meg voltam makkanva ezután a nap után, úgyhogy a vacsora után kidőltem, mint akit lelőttek. A vacsorát a nappali közepén fogyasztottuk el, jött az apuka, leterített egy nejlonterítőt, arra kipakolt egy nagy tál mazsolás rizst és sült húst, ez volt az egyszerű, de nagyszerű eledel, amire nagy természetességgel minket is vendégül láttak. Mindezt úgy, hogy a családból senki nem beszélt angolul, csak az ekkor még szegényes farsi tudásommal és kézzel-lábbal kommunikáltunk Mehmetékkel. Illetve volt egy alkalom, amikor egy angolul beszélő ismerősüket adták telefonon, aki elmondta, hogy nagyon örülnek nekünk és megkérdezte tőlünk, hogy minden rendben van-e, valamint megnyugtatott minket, hogy jó helyen vagyunk, jó embereknél. Persze ez utóbbit már eddig is tudtuk, éreztük.

Reggel újra megjelent az a magas ember, aki este a boltnál valami vezetőnek, vagy legalábbis a legokosabbnak tűnt, és elvezetett minket a vendéglátóinktól kb. 100 méterre található téglaépületekhez, amelyek elmondása szerint 600 évesek. Ezek valószínű a falu látnivalói, vagy legalábbis fő büszkeségei, mert itt ment a nagy fényképezkedés, ami egyben a búcsúnk is volt, hiszen reggel újra útra keltünk. Ezek az egyszerű, de nagyszerű falusi emberek a legnagyobb vendégszeretetben részesítettek minket, amiben csak tudtak, ami nagyszerű érzés volt. Sajnáltuk, hogy a fáradtságunk és a közös nyelv hiányában nem tudtuk ezt igazán viszonozni, de úgy tűnt, már önmagában attól is boldogok voltak, hogy segíthettek, és ha ezt egy „Mámnún”-al vagy egy „Merci”-vel megköszöntük, akkor mosolyogva a szívükre tették  a kezüket és bólintottak egyet, ami valószínűleg annyit jelentetett, hogy „Szívesen, örömmel”, vagy ahogy az angol mondaná, „My Pleasure”.

Büszke voltam magunkra, mert sikerült 9 óra előtt elindulnunk a reggeli után (merthogy azt is kaptunk), és ilyen már rég nem volt. A Zanjan-ig tartó 35km-t viszonylag gyorsan, gond nélkül abszolváltuk, csak kétszer álltunk meg rövid szünetekre, pisilni, inni és csokit enni. Zanjant ki tudtuk volna kerülni egy elkerülőn, de mi úgy döntöttünk, hogy behajtunk a városba és megnézzük egy kicsit, ha más nem egy egy-két órás szieszta erejére. Befelé menet egy kaptatón felvettünk rögtön vagy 50m szintet, eközben volt egy érdekes élményünk. Egy csupasz bringás, egy montis nagy lendülettel előzött ki minket, nagy hévvel nyomta a pedálokat, a nyeregből kiállva tekert, csak úgy ringott alatta a bringa. 30 méterrel felettünk aztán kifulladt és leszállt tolni a bringát, mi pedig szépen lassan kezdtük behozni. Amikor mellé értünk, csak annyit mondtam neki az ő nyelvén, hogy „bicikli – nászút – világ körül”, és nyújtottam felé a kis korongot a webcímünkkel, de ő ezt nem tudom mire vélhette, mert nem fogadta el, sőt visszapattant a bringájára és újra nekiiramodott a közben ellaposodott emelkedőnek, és miközben leelőzött minket, felénk rúgott egyet, hála az égnek csak a levegőbe. Zitával csak néztük ezt a butát, mit érthetett félre, vagy most tényleg csak azért akadt ki, mert azt hitte, hogy mi versenyzünk vele? Mivel általában minden nap elég jól az erőnk végére érünk, eszünkbe se jutna ilyesmi, hogy egy fölfelében valakivel versenyezzünk, vagy egyáltalán, bárki vagy bármi miatt gyorsabban menjünk az egyébként kényelmes, egyenletes, könnyű tempónál. Ez most sem történt másképp, ha nincs az úton a srác, egy fikarcnyival se hajtunk gyorsabban, ő ezt mégis félreértette, vagy a „Ducsarhe – Moh Aszal – Dunya Tur” szavak jelentek valami mást is, amit sértésnek vett…

Zanjan városában

Zanjan központjában megálltunk egy körforgalomban, mert úgy éreztük, megérkeztünk a „Center”-be és bárhová mennénk innen, az már kifelé lenne a városból, mi pedig a városban szerettünk volna ebédelni. Nem telt el fél perc azután, hogy megálltunk, kb. 20 ember vett minket körbe, és nem tűntek épp bizalomgerjesztőnek. Egyikük még annyit se mondott, hogy „Welcome”, (ezt a köszöntést a legtöbb iráni ismeri) már mutogatott, hogy szálljak le, mert ő kipróbálja a bringámat, szinte lelökött a saját bringámról. Mutattam Zitának, hogy na akkor most tépjünk innét de gyorsan, és így is tettünk, hangosan utat követeltünk magunknak az embertömeg köréből, ahonnan gyorsan ki is szabadultunk így. Egy motoros szegődött mellénk, talán a tömeg tűnhetett fel neki, és ezért igyekezett a segítségünkre. Masoud gyorsan a lényegre tért, köszöntött minket, majd megkérdezte mire van szükségünk (eközben a sűrűforgalomban hajtottunk egymás mellett), mire mi mondtuk, hogy enni szeretnénk valahol egy olcsó kebab-ot. 5 perc múlva egy valóban olcsó, apró kebab üzletben ültünk, az egész akkorka volt, hogy épp elfért benne 5 szék, egy mosdókagyló, meg egy kicsike pult a falak mellett. Itt aztán hamar még néhány barátunk lett, persze már az értelmesebb fajtából. Pont ráláttunk a bringákra is, néztük ahogy mindenki megáll mellettük, és szemléli őket, próbálja összerakni, hogy hogyan működnek. Páran közülük minket is észrevettek, bejöttek köszönni, megkérdezték honnan jöttünk, mi járatban… Ebéd után Masoud meginvitált minket a barátjához, Mustafa-hoz egy teára. A bringákat le tudtuk tenni egy vasajtó mögött az utcától elzárva, és mi pedig felmentünk az emeleti lakásba, ahol nagy örömünkre tudtunk WC-t használni és fogat mosni. A teát persze most is egy szoba közepén, a szőnyeget körbe ülve fogyasztottuk, és a vendéglátóink közben mindenáron be akarták kapcsolni a TV-t, mintha az egy N+1-edik, de az N főnél fontosabb, nagyobb személy lenne – nem pedig egy varázsdoboz, amiből szinte kontrollálatlanul ömlik a ??? egyenesen az emberek fejébe. Ez minket annyira zavart, hogy bekapcsolás után úgy tettünk, mintha a TV valami káros, azonnali fájdalmat okozó hatással lenne a fejünkre, és miután végre kikapcsolták, látványosan nagyon megkönnyebbültünk. Próbáltuk elmondani nekik, hogy a TV nem jó dolog, társaságban pedig pláne teljesen értelmetlen bekapcsolni, de nem tudom, mennyire értették meg. Végül még le is takartam egy kis fehér terítővel, amit a szobában találtam, mutatva, hogy így jó, virágállványnak még kiváló lesz. Talán már írtam, hogy mennyire zavar minket, hogy szinte minden házban, ahol járunk állandóan járatják a TV-t. Itt az jutott eszembe, hogy egy kis fehér terítő a TV képernyőre mindenütt lehetne az ajándék, amit hátrahagyunk cserébe a háziak kedvességéért. Masoud és Mustafa ettől függetlenül nagyon jó fej volt és még mindig a legértelmesebbek akikkel találkoztunk Zanjanban. Előkerültek a lányok is a családból (már nem emlékszem, kinek a kijei voltak), és beindult a nagy fényképezkedés a lakásban, meg kellett néznünk minden helyiséget és meg kellett vitassuk, hogy a Sony, a Canon, vagy a Nikon fényképezőgép a jobb-e… :) Aranyosak voltak, ahányszor előkerült egy műszaki cikk, rögtön tudni akarták, milyen márka, és melyik országban készült, hogy aztán véleményt mondhassanak róla („Very good / not very good”). Mivel az igazi szieszta időig (15-17pm) még volt egy-két óra, ezért úgy döntöttünk, hogy nem időzünk Zanjanban tovább, hanem tekerünk még néhány órát, és csak aztán állunk meg hosszabb időre. Masoud volt olyan kedves és megmutatta a forgalomtól kevésbé terhelt utat kifelé a városba.

Egy sarokkal lejjebb rákanyarodtunk az elkerülőre, és már folytattuk is az utunk, kifelé Zanjan városából. Pár perccel később újra megjelent Masoud a motorbiciklijén, de ezúttal a feneke alatt keresztbe volt téve egy autó hátsó szélvédője és az egyik kezében kormány helyett egy hatalmas ragasztópisztoly volt. Masoud autóüveges, és épp egy olyan klienshez igyekezett, aki ugyanabban az irányban volt, mint amerre mi is folytattuk, ezért élvezhettük még pár percig a társaságát. Nekünk ez már annyira nem volt kellemes, mert közben elég komoly forgalomban kellett mozognunk, ami sajnos a városon kívül sem csökkent, csak valamelyest, miután kereszteztük az autópályát.

Gondolatok a kipufogófüstben

Furcsáltam, hogy ennyi a teherautó az úton, mert az autópálya velünk párhuzamosan haladt. Amikor átnéztem rá, sokkal kisebb forgalmat láttam rajta, mint ami a mi utunkon haladt, holott utóbbi csak egy kétszer egy sávos, keskeny padkás út volt. Az autópályán csak autók közlekedtek és néhány távolsági autóbusz, teherautót alig láttunk rajtuk. Pedig ezek a büdös teherautók igazán haladhattak volna ott, mert ezen az úton szinte konvojban közlekedtek, és ez nem volt épp kellemes számunkra. Ezeket ne úgy képzeljétek el, mint az otthoni kamionokat, ezek kisebb, de sokkal hangosabb és büdösebb gépek, ahhoz képest, amit ezek eresztenek ki magukból, a 7-es busz mögötti fekete koromfelhő illatos tavaszi levegőnek számít. Valami elképesztően botrányosan büdösek ezek az öreg teherautók, és szinte csak ilyenek járják az utakat, ezerszámra. Általában szépen meg vannak pakolva, és az első szélvédő előtt valamilyen színes, arab írással vannak díszítve. Elég szépen kicsapták nálam a biztosítékot ezek a teherautók, nem értettem, miért minket boldogítanak és miért nem az autópályán közlekednek. Zanjannál felvettük a maszkjainkat és annak ellenére, hogy városon kívül, közönséges országúton közlekedtünk, folyamatosan hordtuk őket. Közben persze ugye az enyhe emelkedő is folytatódott, már 1500m felett jártunk, és a szél is újra feltámadt ellenünk, szóval igazán „kellemesen” 12-15km/h-val tudtunk haladni a teherautók bűzében. Most már úgy voltam vele, hogy a szél se lenne baj, mert az természet adta dolog, viszont ezeket a teherautókat és sofőrjeiket közben elgondoltam mindennek, amit most inkább nem írok le. A lényeg, hogy a végére hányhatnékom volt ettől az egész fogyasztói társadalomtól és annak rabszolgáitól, félig-meddig beleértve saját magunkat is. Érdekes, hogy amikor így úton van az ember, kicsit el tud vonatkoztatni mindattól, amiben amúgy minden nap él, kicsit ki tud szakadni és tudja kívülről látni a dolgokat. Hová ez a sok ember, hová rohan, hová siet, és hová hordja millió tonna számra ezt a sok mindent? 3 percenként elhúzott mellettünk egy nagyobb platós teherautó, amelyek mindig két-két, hatalmas kődarabot szállítottak. Mennyire abszurd ez az egész, megéri a követ több száz kilométerről gázolajjal hajtott teherautókon szállítani, mert olcsó az üzemanyag, és le se sz*rják, hogy közben tonnaszámra engedik vissza a széndioxidot(meg még ki tudja, milyen káros anyagokat) a légkörbe, azt a széndioxidot, amit amúgy évmilliók alatt kötődött ki a légkörünkből, most pár száz év alatt az ember mind visszaengedi, mert nem áll meg egy percre gondolkodni, csak eszetlenül épít, növekszik, „fejlődik”… De könyörgöm, hová?!? Jó, hogy nem repülőn viszik a márványt. Én meg szívjam, mert Gézának nem mindegy, miből van a járólapja, és bele se gondol honnan van az, és mennyi környezeti kárral járt, hogy most a patáját azon koptathassa. És akkor ez csak egyetlen egy apró terméke volt a fogyasztói társadalomnak, de így van ez mindennel, beleértve az élelmiszert is, és ez az egész rendszernek a motorja, ezt igyekeznek kialakítani a fejlődő országokban is, hogy minél többen, minél gyorsabban, minél többet fogyasszanak. A baj csak ott van, hogy a kis kék bolygónk véges erőforrásokkal bír és a természet már most képtelen olyan ütemben megújulni, mint ahogy pusztítjuk. Húsvét-szigetek effektus csak épp globális méretekben. És mindenki magasról lesz*rja, csak megy, rohan előre, de nem néz körül hogy hová, mert arra már nem jut idő, se figyelem.

Na, végül csak leírtam, szóval ilyen dolgok jártak a fejemben, miközben órákat töltöttünk a fölfelében, szembeszélben, teherautó forgalomban 12-15km/h-val haladva. A végére már nem is tudtam, kire haragudjak, a kamionsofőrökre, a robbanómotorra, vagy az egész rendszer természetére, hogy szerencsétlen módon azoknak, akik irányítják odafentről, teljesen érdektelen, sőt az érdekük ellen van az, hogy valami fenntarthatóbb létforma váltsa le ezt az egész borzadályt, ami egyre gyorsabban tönkretesz mindent. Szóval kicsit borúsan láttam a dolgokat, de erre épp megvolt minden okom. :)

Mit iszik a tehén? Kőolajat? Földgázt?

Végül nem bírtuk tovább, megálltunk egy útszéli pihenőhelyen. Szinte csak teherautókkal volt tele a parkoló… De ezeknek legalább állt a motorjuk és a sofőrjeik békében ebédeltek odabent. A WC és az imaterem előterében magas rekeszekben álltak az üdítős üvegek – Nem műanyag palackok! Lám, apró törekvések mégis vannak, ilyenekkel kéne, hogy elárasztva legyen a világ, nem teherautókkal. Szépen lassan le tudtam nyugodni, amíg ettük a kebabot a rizzsel. Zita is szépen megfáradt, ezért egy üres vendégteremben összetolt pár széket és ledőlt aludni. Én ezalatt kinyitottam a netbooksit és képeket válogattam a bejegyzésekhez. Jó másfél órával később, induláskor arra lettünk figyelmesek, hogy ahol a bicikliket hagytuk, ott a kerekek helyén két mélyedés alakult ki a járdában. A forróság úgy megolvasztatta a vékony aszfaltot, hogy a bringakerekek nyomot hagytak benne, durva volt ezt látni.

Kicsit vidámabban mentünk tovább, mert közben megnéztünk egy lementett szintmetszeten a 100km-es emelkedő tetejét, ami az ábra szerint valahol 1800m környékén volt. Ennek nagyon örültünk, mert a pihenő 1750m-en volt, így tudtuk, hogy már nincs sok hátra. Igaz, hogy a teteje a dombnak igencsak lapos volt, így amíg eljutottunk 1820-ra, az abszolút legmagasabb pontra, addig megtettünk még jó 30km-t.

Ezalatt láttunk ezt-azt az út mentén, többek között egy motorkerékpárral terelő tehén-„pásztort”. Ezek után mondja nekem valaki, hogy nem kőolajból van az a tej meg az a tehénhús, amit ez az állat „ad”! Mert ugye a víz, amit iszik, szivattyúzva van a föld mélyéről, és a fű amit eszik, ugyanezzel a vízzel van öntözve. Vagy a takarmány, az meg ki tudja, milyen messziről jött teherautókon és ki tudja, milyen (természetesen kőolaj alapú…) műtrágyákkal volt kezelve az a föld, ahonnan van.Két éve még kinevettem magamban azt a bergeni házaspárt, akiknél laktunk, merthogy azon az alapon nem ettek húst, hogy csökkentsék az ökológiai lábnyomukat. Hát itt, ebben a lapos völgyben bringázva, elnézve a teherautókat és ezt a motorbiciklivel állatokat terelő embert, kezdtem kicsit megérteni őket.

Na, elnézést hogy ezeket leírtam, de ha egyszer ezeket láttuk és ezek jártak a fejemben. Amikor már csak fél órára voltunk a naplementétől, megálltunk egy útkereszteződésbe, ahol csak arabul voltak kitáblázva a dolgok. Táborhelyet akartunk találni, de nem a kietlen pusztaság közepén a hangos főút mellett, hanem valahol emberek mellett. Megkérdeztünk egy motorost, aki elmondta, hogy a következő falu az út mellett 5km-re van. Úgy döntöttünk, nem teszünk 3km kerülőt a legközelebbi faluig, ha az utunk mellett is van falu, nem sokkal messzebb. Az 5km-ről aztán kiderült, hogy valójában 12, és az 1820m-t is itt értük el, ezért közben egy kicsit ránk sötétedett. Ez gyönyörű élmény volt, mert épphogy jobbra mögöttünk eltűnt a Nap a hegyek között, szinte abban a pillanatban felkelt a Hold balra előttünk. Eleinte csak fakó volt, viszont hatalmas, aztán ahogy magasabbra ért az égen, úgy érte el szokásos méretét és úgy lett egyre világosabb. Mire Emidabadba értünk, már árnyékot vetett rajtunk a holdfény.

Hoasain és Arkam házában Emidabadban

Épphogy beértünk a faluba, 5-6 motoron lovagolva kb. 15 fiatal vett minket körül. Ezt hamar meguntuk, és megálltunk 3 valamivel idősebb ember mellett, akiknek előadtuk kézzel-lábbal, kevés farsi-val, hogy honnan jöttünk, és kik vagyunk. Alig tértünk rá a kérdésünkre, egyikük, Hoasain, intett, hogy kövessük. Hoasain és Akram testvérek, három bátyjuk már több éve Angliában dolgozik és él, valószínű innen volt pénzük nagyon szépen és igényesen berendezni a házukat, ami egyébként ezt leszámítva jellegében teljesen hasonlított a tegnapi otthonhoz. Velük élt Akram felesége is, illetve az édesanyjuk, aki amikor először meglátott minket, kerekre nyílt szemekkel nézett ránk, szinte megrémült tőlünk. Persze miután képbe került velünk kapcsolatban, egyből megkedvelt minket és egy igazi angyal volt, Zitát különösen a szívébe zárta. 1-2 órát eltöltöttünk együtt vidáman a társaságukban, amit igazából az ismerkedésen túl úgy lehet felfogni, mint ektivitizést és farsi nyelvtanulást. Amikor arra terelődött a téma, hogy mikor beszéltünk utoljára a szüleinkkel, egyből felajánlották, hogy hívjuk fel őket. Persze mi nemet mondtuk, mondván, hogy az sokba kerülne nekik, de miután láttuk, hogy ők is hosszú perceket beszélgetnek az Angliába szakadt testvéreikkel, és még ezután is tovább erőltették ránk a telefonhívást, végül belementünk, anyáink nagyon örültek nekünk, Kati néni először fel sem ismerte a lánya hangját, az én édesanyám pedig természetesen megrémült és első kérdése az volt, hogy „Mi a baj?!?” :) Baj nem volt, csak épp megint őrülten kedves azeri török irániaknál szálltunk meg, akiknek valószínű olcsó volt a nemzetközi telefonhívás. Persze egy-egy percnél többet így sem volt pofánk telefonálni. Mire elérkezett az alvás ideje, már igencsak fáradtak voltunk, a hosszú beszélgetés, a vacsora és a zuhany után hamar ágynak dőltünk, egy másodpercig sem kellett altatni minket. Örültünk, hogy itt lehetünk, mert egy újabb nagyon kedves iráni családot ismertünk meg – akik ráadásul ismét, az irániak jó szokásához híven tejben-vajban fürösztettek minket.

Jeget vegyenek!

Tabrizt viszonylag könnyen elhagytuk, noha emelkedett az út, és az autópályaszerű úttesten hatalmas autótömeg közlekedett. Rengeteg volt köztük a nagyon hangos, rettentő büdös teherautó is, olyanok, amilyenekkel eddig még sehol nem találkoztunk. Sok új és érdekes dolgot láttunk az út mentén, hiszen világosban, városon kívül most bicikliztünk először Iránban. Láttunk például jégárusokat, akik úgy reklámozták a portékájukat, hogy kitettek hatalmas jégtömböket az út közepére olvadni a napon. Olcsóért van a víz meg az energia, biztos azt gondolják, mindkettő végtelen mennyiségben rendelkezésre áll, majd fagyasztunk még le vizet, nem igaz?! :) Aztán a vendéglők is máshogy néznek ki, talán már említettem, hogy itt nem, vagy nem csak asztalok vannak, hanem egy térdmagasságú emelvény, amin szőnyeg van, és oldalt magas, kemény párnák, ezeknek lehet nekidőlni, miközben középre eléd tálalják az ételt, aminek legpuritánabb formáját mindenütt megtalálni: kebab hagymával és lavassal. Itt a lavast non-nak hívják, a kebab pedig úgy néz ki, hogy hosszú vaspálcákra rágyurmázzák a fasírthúst, amit aztán így nagyon gyorsan ki tudnak sütni. Egy ilyet a vékony lepénykenyérrel, hagymával megkapsz már 10000 riálért, vagyis 1000 toman-ért, ami kb. 1 dollár, vagyis 200 forint körül van. Mi sokszor ettünk ilyet, gyors és jó étel, persze önmagában nem elég, ha csak ezt ennénk, egy nap alatt megunnánk.

Camping Tópart

A nagy autótömeg csak az első 30km-en volt így, aztán az igazi autópálya levált rólunk, mi pedig folytattuk az alsóbbrendű, alternatív úton. Csak fölfelé és fölfelé, de legalább nem túl meredeken, egészen 2120m-ig, ez volt a tető. Innentől egy rövid száguldás következett, leadtunk jó sok szintet, legurultunk egy tó partjára, ahonnan lassan újra kaptatókra váltott az út, de ez már nem volt olyan vészes, talán 150m-t ha mehettünk fölfelé. A napot egy tó partján zártuk, Zita szúrta ki a tavacskát 1800m körül a tengerszint felett, az út jobb oldalán, pár száz méterre tőlünk. Legurultunk a földúton, kerestünk egy alkalmas helyet, és felállítottuk a sátrat. Zita kotyvasztott valamit a maradék rizsből (Hopa óta nálunk volt, ~1000km), és a maradék bulgurból (Edirne óta nálunk volt, ~2500km) valami hagymás-szalámis történetet, de a kísérlet nem sikerült valami túl finomra, persze azért elfogyott mind egy szálig. :) Este még egész sok időm és erőm maradt a naplóírásra a sátorban, aminek igazán örültem, egészen jól utolértem magunkat, és ez jó érzés volt.

Reggel sikerült korán ébrednünk és még az igazi kánikula beállta előtt összerámolnunk magunkat. Amikor már csak Zitára vártam, megjelent egy kissrác, 10 éves alig volt, de állatokat terelt, érdekes volt látni, hogy egy ilyen kis gyerek mennyire büszkén és felelősségteljesen végezte ezt a feladatot – amit jól is csinált. Lehetett rajta érezni, hogy büszke rá és élvezi, hogy ő a főnök az állatok felett.

Miután visszamásztunk a földúton a főútra, egy érdekes dolgot láttunk. Először csak a szokásos tájképben a dombtetőn lévő állatokat és a pásztort vettük észre, aztán ahogy közelebb értünk, feltűnt előttük egy árok, telehányva műanyagszeméttel. Ennél már csak egy rosszabbat láttunk, amikor ugyanez még meg is volt gyújtva. Elképesztő, hogy itt mennyire nem gondolnak a fenntarthatóságra. Valószínű annyira gyorsan fejlődött az ország az olaj miatt, hogy ilyesmire egyáltalán, vagy alig figyeltek oda az ország vezetői, amikor az egyre gyorsabban, egyre többet, egyre nagyobbat elvet követve elindították az országot a „növekedés” útján.

Wim, aki Ausztráliból Hollandiába teker – és a Van macska rejtélye

A táj hamar megváltozott ezen a napon, alighogy átbuktunk egy aprócska dombon, lejtésbe kezdett az út és egy szép völgyben találtuk magunkat. Sziklák és meredek, kopár hegyoldalak vettek minket körbe, előttünk pedig a völgyben egy zöld sávban általában mezőgazdaság folyt az út mentén.

Még pár kilométert se gurultunk ebben a tájban, amikor szembejött velünk egy túrakerékpáros. Persze megálltunk és egy bő félórás örömködés kezdődött a holland Wim van den Stok-al, aki Ausztráliából teker haza. Két évet dolgozott a déli féltekén, majd elhatározta, hogy egy év alatt hazabringázik Hollandiába. Már csak két hónapja van, ezért bele kell húznia. Iránról ő is csupa jókat mesélt, legfrissebb élménye két nappal ez előttről egy útszéli munkagép tetején való éjszakázás volt. Szentségeltünk kicsit Zitával, hogy Jerevánban hagytuk a török-angol kisszótárunkat. Ez kétszeres butaság volt, hiszen egyrészt még errefelé is törökül (azeri törökül, ami majdnem ugyanaz) beszélnek, másrészt pont ezen a szakaszon még jöhetnek szembe olyanok, akik mennek Törökországba. És most jöttek is, ez a holland srác, akinek így viszont nem tudtunk mást adni, csak egy Tabriz városi térképet. Cserébe egy már félig cafatokban lévő, de még megragasztható Közép-Ázsia térképet kaptunk, ami Teherántól Islamabadig átfedi az útvonalunkat, tehát rettentő jó lesz majd nekünk. A szótár továbbra is nagyon bántott, ezért elhatároztam, hogy legalább a megtanult és összegyűjtött török szavak listáját lefordítom magyarról angolra, és elküldöm neki e-mailben. Ezt azóta már meg is tettem, és valószínű azóta Wim is odaért már a Van-tóhoz és kiderítette a Van macska rejtélyét.

Mikor Jerevánban voltunk Lacinál találtunk egy fényképet egy hófehér macskáról, aminek az egyik szeme kék a másik sárga volt. Laci elmondása szerint ez a macska a Van tó környékéről származik. Ez a tó Törökország DNY-i részén található, és annyira lúgos a vize, hogy csak egyféle hal él meg benne, ennek a halnak pedig két fajtája van, egy kék és egy sárga. A van macska másik specialitása a felemás szemein felül, hogy képes úszni a vízben és levadászni ezeket a halakat. Legalábbis Laci története szerint… :) De hogy ebből mi az igazság és mi a humbuk, azt mind a mai napig nem tudjuk, ezért megkértük Wim-et, ha már arra jár majd, feltétlen derítse ki nekünk, és írja meg nekünk, hogy hogyan is van ez azzal a kék-sárga szemű Van macskával!? :)

Abolfazl, a siklóernyős crossmotoros családapa

A nagy találkozás után mi tovább robogtunk lefelé, könnyű és élvezetes volt ez a száguldás, élveztük, hogy végre nem fölfelé kell tekernünk, és végre nem olyan egyhangú a táj, hanem egy gyönyörű völgyben haladunk. Amikor aztán kora délután megálltunk ebédelni, még alig sikerült leszállnunk a bringáról a falu közepén található vendéglő előtt, egy motoros banda vett minket körül. Vidámak voltak és örültek nekünk, egyikük beszélt angolul és mikor meghallotta, hogy Teheránba tartunk, adott egy névjegyet és meghagyta, hogy feltétlen keressük majd fel, mert ő siklóernyőzik és örülne, ha felvihetne minket egy ingyen körre. Ezt nem akartuk elhinni, de persze a  névjegyet jól eltettük. Ugyanez az ember azt mondta, hogy állja a fogyasztásunkat a vendéglőben, aztán elhúzott a többiekkel a motorján… Nem értettük, hogy hogyan akarja így állni, de mindenestre rendeltünk szerényen egy-egy kebabot. Hamarosan visszatért az emberünk egy barátjával, és rendelt még 6 kebabot, ezeket meg se tudtuk enni, ezért elcsomagoltuk a maradékot. Közben beszélgettünk az emberünkkel, akiről kiderült, hogy Abolfazl-nak hívják, és itt van a faluban családi nyaralója, most itt nyaralnak, de amúgy Teheránba valók. A másikról meg kiderült, hogy nem a barátja, hanem a kuzinja, és majd összevesztek, hogy ki fizesse ki a számlánkat… :) Az ebéd után kérték, hogy látogassuk meg őket a nyaralójukban, csak egy teára, egy órára, nem többre. Ebbe belementünk, és nem bántuk meg.

Abolfazl-nak ugyan csak egy lánya van, viszont rengeteg testvére, és azoknak is vannak gyermekeik, és közülük rengetegen ott voltak a házban, így sok vidám gyerekkel és felnőttel találkoztunk, akik szemmel láthatóan nagyon örültek nekünk, hát még amikor levetítettük a kis videónkat meg néhány képet. Finom teát kaptunk, cserébe csak a kis szórólapjainkat tudtuk adni és egy feladatot! Zita kitalálta, hogy a 4000km-es táblára (aminek használata ezen a napon volt esedékes) írassuk rá helyiekkel farsi, vagyis perzsa írással is a 4000km-t. Erre Abolfazl lánya örömmel vállalkozott, sőt egyik testvére még azt is ráírta farsiul, hogy „Welcome to Iran!”. Örültünk hogy ilyen nagyszerű táblánk lett, amiben ők is segédkezhettek, láthatóan nagy-nagy örömükre. Szóval jól megcsodálkozott minket ez a nagy család, és tényleg úgy tűnt, hogy nagyon örülnek a távolról jött vendégeiknek.

Eddigre Abolfazl-t is sikerült elég jól megismerni ahhoz, hogy elhiggyük neki, nem hantázik, és tényleg felvisz minket egy siklóernyőzésre Teheránban. Ennek ellenére nem mertük semmibe beleélni magunkat, mert a siklóernyőzés túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen. A siklóernyőzés nekem például valami olyasmi, amiről álmodni sem mertem soha, mert tudom, hogy a felszerelés súlyos százezrekbe, ha nem milliókba kerül, megtanulni biztos nem egyszerű, ha meg csak egy-egy tandemsiklásra mennék el, arra a pár percre vagy órára sajnálnék kifizetni akkora összeget, amibe valószínűleg kerül. Persze emellett azért mindig ábrándozva néztem az irodából azokat a siklóernyősöket, akik a volt munkahelyem melletti mezőn (a Hármashatár-hegy É-i oldalában) szálltak le. Irigy voltam rájuk – persze naná hogy, hiszen én a monitor előtt poshadtam, amíg ők a levegőben voltak -, de sose gondoltam rá, hogy egyszer talán én is fogok repülni. Most se próbáltunk sokat erre gondolni, ilyesmikkel hessegettük el a dolgot, hogy ahhoz, hogy repülhessünk, biztos az időjárásnak is olyannak kell lennie, ezért jobb, ha nem is gondolunk rá… Haza se írtuk meg ezt a dolgot, jobb, ha nem aggódnak előre a szüleink olyasmin, ami lehet, hogy meg sem fog történni.

Honnan és hová ez a sok víz? – 4000 km

Abolfazl-ék még visszakísértek minket crossmotorral a főútra, aztán folytattuk a délutáni menetet. Az autósok továbbra is dudáltak, integettek és köszöntek ránk, néha meg is álltak és kiszálltak fényképezni. Volt, hogy lelassítottak mellettünk, ilyenkor menet közben tudtunk nekik adni egy cetlit a webcímünkkel, vagy épp ők egy almát nekünk. Így találkoztunk egy nagyon kedves családdal is, ők aztán másodjára is megálltak nekünk és ekkor már mi is megálltunk beszélgetni velük, meg akartak minket hívni a Kaszpi-tenger partján található nyaralójukba, de sajnos amikor megnéztük a térképen, hogy hol van, láttuk, hogy egyáltalán nem esik útba. Pedig jó lett volna, mert ott Zita tudott volna normális fürdőruhában fürödni.

A völgy, amiben haladtunk, továbbra is gyönyörű volt. Csodálkoztunk azon, hogy a völgy alján mennyire zölddel minden, amit ültettek, miközben a völgy oldala teljesen kopár és száraz. Hamar rájöttünk, hogy kutakból öntöznek. Nemhogy öntöznek, elárasztják az egész gyümölcsöst vízzel, lehet látni a útról, hogy tocsog a vízben minden odalent. Ezek a kutak egy része egyébként a főút mellett van, egy hatalmas, folyamatosan csobogó szökőkút formájában. Ennél a kútnál így aztán felfrissíthetik magukat a pihenni megálló autósok is, a víz pedig tovább folyik, le a földekre. Nem vagyok geológus, de szerintem a föld alatt található víz nem olyan gyorsan gyűlik össze, mint ahogy azt ilyen tempóban kiszivattyúzzák, ezért ez sem valami fenntartható megoldás, de ne legyen igazam. Csak azért gondolkodtam ezen így tekerés közben, mert kicsit abszurd volt, hogy ezen a kopár vidéken, így csobogjanak folyamatosan a kutak és így elárasszanak földeket vízzel.

Miközben ilyeneken elmélkedtem, átkeltünk pár alagúton és a táj még az eddiginél is sziklásabb lett. Késő délután elértük a 4000km-t. Természetesen ezt is megünnepeltük, Zita viccből maga köré tekerte a fekete kendőjét, mint „csadort”, én a karomba kaptam, a fényképező pedig időzítve csattant. A valóságot persze kicsit eltúloztuk, Zita, ha sisak van rajta, nem is hord kendőt, de ha hord is, egy könnyebb, világosabbat. :)

Mohsen, a békebringás

Épp, hogy elhagytuk a 4000-et, egy bringás verődött hozzánk. Kicsit beszélte az angolt, és rögtön a lényegre tért, menjünk hozzá, aludjunk nála, itt lakik a következő városban, Mianehben. Mivel bemutatkozáskor azt is elmondta, hogy 20 évvel ezelőtt elbringázott Magyarországra, és mivel már 80km felett jártunk, azt mondtuk, hogy ezt a sztorit nem lehet, és nem érdemes kihagyni, csak azért, hogy meglegyen a napi 100km. A dolog aztán kezdett kicsit gyanús lenni, mert az emberünk azt is állította magáról, hogy kerékpárboltja és szervize van, de közben egy igen szakadtas, a hátsó kerekében termetes nyolcast hordozó kerékpárt hajtott. Aztán ahogy közelebb értem, láttam a bringán a „Peace Bike – Traveling for Peace” feliratokat, innentől már egyértelmű volt, hogy egy kattant emberrel van dolgunk, természetesen a szó legpozitívabb értelmében.

Mohsen az anyósa házához vezetett minket, ő most nyaralni jött ide két év után először, mert mostanában csak gályázott, Irán másik sarkában, egy apró szigeten, ahol a kerékpárboltja is van, és ahol a két szép lányával és a feleségével élnek. Mohsenéknél királyi ellátásban volt részünk, Zita tudott kézzel mosni, kaptunk vacsorát, reggelit, és egy külön szobát, matracokkal és konnektorral. Persze nem ez volt a lényeg, nem ennek örültünk igazán, hanem hogy összehozott minket az út egy ilyen emberrel és a családjával. Persze ennek ők is épp így örültek, márhogy megvendégelhetnek két ilyen lökött nászutast, mint mi. Na de a mi történetünk ismert, úgyhogy jöjjön az emberünké.

Mohsen ’91-ben felkerekedett és nekivágott Európának kerékpárral. Akkor más szelek fújtak, háború dúlt Boszniában, ezért is indult el bringával, hogy békét hirdessen. Teheránból indult, Iránban napi 200km-eket tett meg és néhány nap alatt elhagyta az országot. Nem volt sok pénze, azért sietett így. Hajnalban kelt és délután 4-ig rövid megállásokkal folyamatosan nyomta a pedált. Szerbiába nem engedték be, merthogy „terrorista”. Továbbment északnak, Románia felé, majd próbálkozott bejutni Magyarországra, de itt is ugyanaz a válasz volt, ő terrorista, nem jöhet be az országba. Tovább próbálkozott Magyarországgal és végül egy újonnan nyílt, északi határátkelőn beengedték. 2 napra kapott vízumot Magyarországra. Budapesten meg tudta hosszabbítani 3 napra, így a Balatont érintve el tudta hagyni időben az országot Horvátország felé. Próbált ebből az irányból is bejutni Boszniába, de mondták, hogy ne tegye, mert le fogják lőni. Végül okos volt, nem ment be, feltekert Bécsbe és hazarepült Teheránba.

Maradék kevés pénzén vett egy vonatjegyet délnek, áthajózott a kis szigetre, ahol most is élnek. Nem volt munkája, nem volt semmije, eleinte az utcán aludt ezen a szigeten. Mivel bringázni szeretett és a bringákhoz is értett, baráti alapon, ingyen megjavítgatta mindenkinek a bringáját a szigeten. Erre a polgármester figyelmes lett, és felajánlott Mohsennek egy apró üzlethelyiséget és a felette lévő lakást lakni. Így indult Mohsen karrierje és családi élete, merthogy aztán megismerkedett a feleségével Rohalje-vel, és az első lányuk még ebbe az apró emeleti lakásba született. Azóta azonban beindult az üzlet is, szép nagyon kerékpárszalonjuk van és rendes családi házuk. Mohsennek azóta van már egy kisebbik lánya is, és tett még néhány túrát a békéért, legutóbb Afganisztánban.

Elsőre talán egy naiv, megmosolyogni való embernek tűnhet Mohsen, talán pár éve még, vagy ha csak olvasnék róla és nem találkoztam volna vele, én is mosolyognék rajta magamban, de valójában nem kinevetem, hanem felnézek rá. Egy csupa szív, erős akaratú ember, aki egy jobb jövőt szeretne mindenkinek. Ezért, ahogy tőle tellett, a maga módján tett és tesz is, és lám, rámosolygott a szerencse. Hatalmas öröm és élmény volt vele és a családjával találkozni, nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy velük lehettünk egy éjszakát. – Nem a víz, az áram, a tető és az ingyen vacsora miatt… :)

* a bolondot a szó lehető legpozitívabb értelmében értem :)