A 3 millió embernek, és számos más állatnak életet adó Sundarban

A cím nem elírás, noha nem létezik ilyen nemzeti park, se Bangladesben, se máshol. Sundarban Nemzeti Park létezik, és mi meg is néztük, már amennyire a hatóságok és a pénztárcánk engedték. Hogy hogyan lett belőle részünkről SundarBunda, azt mindjárt megírom, de előbb tisztázzuk az eredeti nevet: Sundar-ban azt jelenti: “gyönyörű-erdő”, és még azt is, hogy itt lakik sok sundari tree, vagyis sundari fa, az a bizonyos mangrove fa, amiből a legnagyobb egybefüggő erdő itt maradt meg a világon. Ez az erdős terület régen sokkal nagyobb volt, csak amíg nem nyilvánították védetté, addig folyamatosan zsugorodott, szükség volt ugye a megművelhető területekre meg a tűzifára… Ám még ma is sokan élnek a területén és „belőle”, ez a szám állítólag 3 millió fő – ők azok akik közvetlen vagy közvetve a Sundarban Nemzeti Park természeti értékeiből élnek, ami ugye javarészt halászatot és rákászatot takar.
A terület nem csak embereknek, hanem krokodiloknak, folyami delfineknek (Gangetic River Dolphin), bengáli tigriseknek (majestic Royal Bengal Tiger), és pöttyös hátú őzeknek (Spotted Deer) is otthont ad, na meg még gondolom ezer másik fajnak, amelyek mind aprók vagy kevésbé látványosak, ezért a parkba turistákat hordó vezetők és utazási irodák nem emlegetik őket. :) Na de majd mi mindjárt, csak érjek el odáig!

SundarBunda – Éhgyomorral sose alkudj!

Vezetőnknek végül a szállodánkhoz tartozó emberkét választottuk, és sok alkudozás árán, de megállapodtunk vele 6220 takában, ami fedezte a hajó költségeit (csak hajóval lehet a parkban közlekedni, a terület mocsaras, és tele van folyókkal), az engedélyeket (állítólag külföldi csak egy rakás engedéllyel mehet bárhová is, és még a hajóra is kell engedély), és az ő vezetői díját. Az utcán ugyan kaptunk 4000 takás árat is, és mint azt már az előző bejegyzés végén megírtam, egy menő szállodában kaptunk egy 8000 takás ajánlatot, ám végül mégis ezt a középárasat választottuk, mert emberünk jól beszélt angolul, és ezzel kielőzte összes vetélytársát, mi pedig mellette döntöttünk, mert nem akartunk egy egész napot valaki olyan társaságában tölteni, akivel nem tudunk beszélgetni és akitől nem tudunk semmit kérdezni.

Mégis, később meggondoltuk volna magunkat, vagy legalább körbekérdeztünk volna máshol is, mert ahogy számolgattunk a 61 takás dízelárral, mindig az jött ki, hogy súlyos ezreket keresnek rajtunk, és az engedélyek mibenlétében sem voltunk biztosak, nem volt olyan, aki nem érdekelt a lehúzásunkban és megkérdezhettünk volna. Ekkor kezdtük el (amúgy hangosan, de ez mit sem számított, mert vezetőnk nem volt tisztában a Bunda szó jelentésével) SundarBundának hívni a nemzeti parkot, és sejtésünk aztán később beigazolódott, amikor elmeséltük, hogy mennyiért vásároltunk egy napos utazást a parkba, mindenkinek az volt a válasza, hogy „They cheated you”, vagyis hogy átvertek minket. Sajnáltunk kiadni közel 20 ezer forintot egyetlen napért, még akkor is, ha cserébe sokat ígértek. Persze ekkor már késő volt, nem tudtunk mit tenni, mert a hajós emberünknek kifizettünk 1500 taka előleget az üzemanyagra.

Ezen már kár rágódni, de a tanulságokat még levonom, aztán elindulunk a hajóval. Sose adjunk előleget, sose alkudjunk fáradtan, éhgyomorra, és bármikor mondjuk bátran azt, hogy még gondolkodom, és meghallgatom mások ajánlatát is. Mi ezeket mind megszegtük, utólag nem is tudom, hogyan lehettünk ilyen balgák. Azt hittük, hogy sietnünk kell, mert az emberünknek még az előző nap meg kell kérnie az engedélyeket, na meg ő volt a legmeggyőzőbb az összes előző ajánlathoz képest. Ha tudjuk, hogy ennyire drága ez a mulatság, és ennyire nincs ilyenkor errefelé semmilyen csoport, akikhez hozzácsapódva megoszthattuk volna a költségeket, akkor próbálunk embereket toborozni a neten, hogy velük együtt akár egy több napos túrára is elmenjünk. Na de kár ezen már gondolkodni, ezt csak azért írtam le, hogy aki utánunk jön, az tanuljon a mi hibáinkból.

Delfinek a folyóban, apály idején

Reggel a megbeszélt időpontban találkoztunk a reggeli után, majd kisétáltunk a kikötőbe, ahol meglepő módon most sokkal kevesebb vizet láttunk, mint tegnap, amikor megérkeztünk. A hajók a parton álltak a sárban, sokukat egyáltalán nem érte a víz. Kérdeztem az emberünket, hogy hát ez meg hogy lehet, mi történt? Low-tide, vagyis apály van! Micsoda, egy folyón? Igen, mert ez már a deltának számít és itt már nagyban bejátszik a tengerek ár-apály jelensége. Hoppá, mik vannak! Pedig a Bengáli-öböl innen még legalább 100km-re, de ez úgy látszik, ezen a sík vidéken már nem távolság az ár-apálynak. A hajóval is ezért megyünk rögtön a legdélebbi kiszálláshoz, a „Barbaria”-hoz, mert apály idején visz minket az ár lefelé a folyón. Vagyis inkább az apály növekedésének, tehát a vízszint csökkenésének idején – ha jól gondolom.

Hajónkkal még mielőtt kiértünk volna a Passur folyóra, amin aztán elindultunk lefelé, a torkolatban folyami delfinek mellett haladtunk el. Erre a vezetőnk szerint most, low-tide idején volt jó esélyünk, mert ekkor ficánkolnak igazán a halak. Ez volt az első alkalom, hogy folyóban delfint láttunk, sőt, be kell valljam, mielőtt Indiába érkeztünk volna, én úgy tudtam, a delfin csak a tengervizet szereti. :) Most viszont ott ugráltak a hajónk mellett, és a saját szemünkkel láttuk a szürke testüket – és ez fantasztikus látvány volt, még akkor is, ha lencsevégre kapni nem tudtuk. A delfin nem az az állat, amit természetes élőhelyén olyan könnyű fotózni, mert épp csak kiugrik, vagy kiemelkedik kicsit a vízből és mire észbe kapnál, már újra el is tűnt.

Krokodil és Tigris – A rákász szakma veszélyei

Miután megcsodáltuk, hogy egy hatalmas, a sárpadra az dagály-apály által felfektetett teherszállítóhajó aljáról hogyan vakarják le a rozsdát, átvágtunk a több, mint 1km széles Passur folyó jobb, vagyis nyugati partjára. Itt haladtunk lefelé úgy 30km-t, ami alatt már sok érdekeset láttunk. Emberek derékig, sőt néha nyakig a vízben járva hálót húztak maguk után. Vezetőnk elmondása szerint különböző, fiatal korban járó apró rákokat (crabs and lobsters) gyűjtenek, amelyeket aztán vagy ők maguk, vagy azok, akiknek eladják, betelepítik őket egy földdel elkerített medencébe, ahol mint egy farmon, szép nagyra tudnak növekedni. Egy kisrák ára 2-5 taka között mozog, és egy nap akár sok százat, vagy akár ezret is be tudnak gyűjteni, ez tehát nem rossz meló, csak a krokodilokkal és a bengáli tigrisekkel kell vigyázni… :-o Vezetőnk azt meséli, hogy az egyik közeli faluban épp a múlt héten tépett szét a tigris az álmában egy fiatal asszonyt. Hogy ebből mi igaz, s mi csak a turisták számára továbbmesélésre mondott történet, nem tudjuk, de ezt hallottuk! :) Mint ahogy azt is hallottuk (ahogy mesélik), hogy a szemünk előtt dolgozó rákászokat is előszeretettel támadják meg a krokodilok. Szóval ha ez mind igaz, az azt jelenti, hogy van még hely a földön, ahol nem az ember áll a tápláléklánc csúcsán, vagy legalábbis nem minden esetben.

A parton egyébként néhány gyíkot is láttunk, az apály végett a víz és az erdő között üresen lévő saras területen napoztak. Az erdőről sokat nem tudok mesélni, érdekes növényeket láttunk, és a várttól eltérően a „deep forest” nem jelentett hatalmas őserdőt, óriási fákkal. A növényzet nem tört túl magasra (talán a talaj, a mocsár az oka?), viszont lent elég sűrű az aljnövényzet, mondhatni szép kis kettes-hármaszöld az egész Sundarban Nemzeti Park. :)

Jó két óra hajókázás után végre elkezdtünk visszatérni a bal partjára a folyónak, ahol hamarosan ki is kötöttünk, és egy pallón felmásztunk a szárazföldre, ahol betonozott járda vezetett a Harbaria látogatóközpontba. Itt kaptunk egy „guard with a riffle”-t, vagyis egy egyenruhás, fegyveres őrt a tigrisek végett, pont ahogy előre el lett mondva a beetetésünkkor, ez is benne van, és benne kell, hogy legyen az árban, 400 taka egy csoportra, és muszáj kérnünk, nincs apelláta! Hát, a fickónk csak egyre volt jó, hogy ránkszólt, hogy maradjunk csendben, amennyire tudunk, hogy ne ijesszük el az állatokat. Különben az esernyőjét gyorsabban nyitotta volna ki, mint hogy a puskájával egy ránktámadó tigrist lelőjön. Az egész csak egy nagy színház volt, egy újabb történet a lehúzásunkra. Volt, hogy 50m volt köztem és a fegyveres muki között, ha elkap egy tigris, mire ő észbekap a puskájával, nekem már rég annyi, és ha valami csoda folytán sikerült is volna lelőnie szegény védett állatot, kár lett volna érte, mert kétlem, hogy a „Majestic Royal Bengal Tiger” játszadozni kezd az áldozatával, mint cica az egérrel, sokkal inkább végez vele az első csapásra, még mielőtt az észbe kapna.

A félkarú, behajtható szemű rák, és a mudskipper

Persze ne higgyétek, hogy ez mind annyira zavart minket, inkább csak nevettünk ezen, és próbáltunk nem bosszankodni a lehúzásunkon, hiszen az a hajó már elúszott, most itt vagyunk, és ha már sokat fizettünk azért, hogy itt lehessünk, akkor élvezzük is, nemde bár?

Nézzünk rögtön a lábunk alá, mert ezer kis csoda szaladgál a földön! Apró rákok kisebb armadáját fedeztük fel a sétányunk mindkét oldalán a sárban. Az apró lények, ha csöndben maradtunk, és mozdulatlanul figyeltünk, előbújtak a sárba vájt lyukjaikból. Először csak az egyik szemüket kihajtva kikukucskáltak, majd ha mindent rendben találták, először a nagyobb vágójukat, majd az egész testüket kitolva kijöttek a felszínre. Zitával mindketten, mint a gyerekek, hosszú percekig guggoltuk a sétány szélén, és nagy érdeklődéssel lestük a kis lények életet. Nézzétek meg őket! Hát nem elképesztő?!? Először is, hogy aszimmetrikusak! Nem sokat agyaltam rajta, de nem jutott eszembe másik állat, amely ennyire aszimmetrikus lenne, hogy az egyik karja hatalmas, szinte akkora, mint az egész állat teste, a másik pedig apró. A kis rák úgy tartja maga elé a hozzá képest óriási vágóját, mint valami pajzsot. Gondolom e célt is szolgál, na meg persze elsődlegesen azt, hogy nagyobb dolgokat is ketté tudjon roppantani vele. Aztán itt vannak a szemei, amelyek gyakorlatilag egy-egy csáp végén vannak, és ez már önmagában elképesztő, hát ha még jobban szemügyre vesszük a lényünket, és észrevesszük, hogy ezek a „szemek”, vagyis ezek a csápok behajthatóak! Behajtható szemű rák!!! Ott van a testében a pontosan olyan alakú üreg, ami pontosan arra van, hogy oda behajtsa a szemét, amikor elbújik az üregében! Hát most mondjátok meg, nem csodálatos a természet! Egyszerűen elképesztő! Ilyenkor kezdem megérteni azokat a természetvédőket, fotósokat és kutatókat, akik egész életüket eddig ismeretlen fajok felkutatására, vizsgálatára és megértésére szentelik. Mi csak egy faj vagyunk a sok millió elképesztően csodálatos faj közül, e földön. Minden másik faj felettinek képzeljük magunkat, mert a többiek vagy kisebbek, kevésbé ügyesek, vagy intelligensek, és ez igaz is, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lennének kevésbé csodálatosak.

Nézzétek hogy esznek(?), hogy lapátolnak a kis ollójukkal a szájukhoz:

Aztán itt van ez a Mudskipper, vagyis a “Sárugró”. Ez egy hal, vagy én nem is tudom micsoda, de nem csak a vízben tud úszni, hanem a testének hirtelen összerántásával hatalmasak is ugrik. Legalábbis a testéhez képest óriásikat, ha a testhosszúság/ugrási távolság vagy magasságot néznénk, csúnyán odaverne a legjobb atlétáinknak is. Szóval ezek az állatok csodálatos lényeg, és ebből az sem vesz el, hogy igen apróak. Sőt, ha belegondolunk, az is csodálatos, hogy ilyen picik… Valahol egyszer a neten azt olvastam, hogy James Cameron az Avatar című filmjét a Földről mintázta, és nem csak az alapszituációt (ember a nyersanyagokért írtja a természetet és a természettel összhangban élő intelligens fajt), hanem magát a Pandora bolygót is. Nekünk is vannak furcsa lényeink, repülnek, úsznak, vadásznak, halásznak, üreget ásnak, fészket építenek, egymásra utalva, egymástól függve élik csodálatosan sokszínű, varázslatos életüket, amelyet mind a mai napig nem értünk még teljesen.

Anyjuk, mász ki és hajtsd ki a szemeidet, mert ilyet még nem láttál: két fehérember! :)

Ezért talán teljesen lököttnek nézhettek minket, de mindkettőnknek ezek a kis rákok voltak a legnagyobb élményeink ezen a Sundarbunda utazáson, és még tovább megyek, én úgy gondolom, hogy ez jó, hogy ez fejlődés. :) Lehet, hogy egyszer majd visszazuhanok a munka világába, és magam is csodálkozni fogok azon, hogy mennyire tetszett, és mennyi örömöt leltünk egy kis rák kihajtható szemeiben, de most ez így van, így érezzük és nagyon élvezzük. Lehet, hogy gyerekesek vagyunk emiatt, de gyereknek lenni jó nem? A gyerek az, aki ártatlanul, a világot tisztán szemlélve csodálja azt, mindenféle ítélet és háttérzaj nélkül. Ez pedig jó, nem igaz? Szerintem egy gyerekben rengeteg olyan tulajdonság van, amely felnőtt korunkra eltűnik belőlünk, és ez az utazás ezeket is újra előhívja belőlünk, és ez rettentő érdekes. Zitában ezek a dolgok jobban megmaradtak, bennem kevésbé, de most mind a ketten éppúgy odavoltunk a kis rákoktól. :)

A Barbaria téglalapsétán

Na de most aztán már sétáljunk tovább a rákjaink mellől a téglákkal kirakott sétányon, mert soha nem érünk a nap végére, pedig már három oldalnál tartok, de még mindig a délelőttben. (Reggel 7-kor indultunk a low-tide kihasználása végett). Ez a sétány az erdőben, a deep-forestben vezetett minket végig, egy kb. másfél kilométeres, téglalap alakú(!) útvonalon. Először egy kis toronynál kanyarodtunk, aztán a téglalap hosszabbik oldalának végén eltűnt alólunk a kb. egy méter magasan haladó pallós, korlátos sétány (biztos a krokodilok és a tigrisek ellen védett minket), és haladtunk tovább a sárban, levetett szandálokkal. Láttunk egy csomó érdekes növényt, amelyeknek a leírására és részletezésére az én tudásom és szókincsem sajnos édeskevés, de talán majd a tanultabb és okosabb kollégák kisegítenek. Volt itt például ez a lélegző gyökeres történet, szinte mindenütt a fák körül a földből egyenesen fölfelé növekvő, gyökérszerű tornyok nőttek max. 30cm magasra. Vezetőnk szerint ezekből nőnek ki a fák, míg máshol mintha azt olvastuk volna, ezek „lélegzésre” vannak, de nekem mindkettő verzió hülyén hangzik, szóval maradjunk egy nemtudomban. :)

A fantasztikus téglalap alakú ösvényt körbejárva még egy kis négyzet alakú tó közepére épített, tízszögletű pihenőhelyen időztünk. Bírom, hogy ennyire adtak a természetes formák megtartására… :)

Egy falu a vizen

Amikor a hajóra visszaszálltunk, arra lettünk figyelmesek, hogy a hajóról leszálláskor, és a hajóra felszálláskor is fölfelé kellett mennünk a pallón, vagyis amíg odavoltunk a körtúrán, talán 2 métert is emelkedett a vízszint. Hogy lehet, hogy itt ekkora az ár-apály?

Visszafelé menet most a dagályt kihasználva, fölfelé a keleti partján hajóztunk a Passur folyónak. Megálltunk egy helyen, ahol egy másik nagy folyó ágazott le a miénkből, és a két folyó közötti földnyelven szemügyre vettünk egy kis halászfalut. Ez egy újabb érdekes állomása volt az utazásunknak. Amíg engem a természet elhívott egy mocsári sétára egy helyi család udvarának budijába, Zita szemügyre vette, ahogy az apró rákokkal megy az üzletelés. Néhány lungis helyi éppen átszámolta őket egy-egy fehér merőkanállal rakosgatva vödörről-vödörbe a rákokat. Ez ám a meló! :)

Azért még egy gondolatot ide biggyesztenénk. Sajnos nem vagyunk pontos adatoknak birtokában, csak hallottuk emberektől, útikönyvben olvastuk, hogy az ilyen rákász-emberkéknek az élete azért annyira nem felhőtlen. A kis rákokat, amiket összefogdosnak, sós vizű “medencékben” tenyésztik, ezért nagy területeket árasztanak el rizsföld módjára tengervízzel. Az így átalakított termőföld értelem szerűen soha többé nem használható növénytermesztésre. A gond ott van, hogy ezeket a rákászembereket nem fizetik meg rendesen. Nincs “fair-trade”, így egy ördögi kör alakult ki. Aki egyszer elárasztotta földjét sós vízzel, az már nem tud ebből a szakmából kilépni, még ha akarna se… Nincs termőföldje, költözni nincs pénze, viszont keresni sem keres eleget rendes megélhetéshez. (Banglades második legnagyobb bevételi forrása az export hal és rák-termékekből áll…)

Aztán körbejártunk a Passur folyó oldalán is, ahol az emberek gyakorlatilag a vizen éltek. Csak egy vékony sáros földnyelv volt a folyó és a „ráktavak” között, ahonnan cölöpökre épített házakhoz lehetett belépni. Az egyik ilyen házikó tornáca alatt kivártuk, amíg leszakadt az ég, majd megcsodáltunk néhány vízre épített budit is. Alacsony vízállásnál biztos van értelme, de úgy, ahogy mi láttuk, gyakorlatilag akár a vízbe is pottyanthatnának… Ahogy elnéztük ezeket a szabadtéri vécéket, konstatáltuk, hogy némelyiket csak úszva, vagy legalábbis derékig vízben lehet csak megközelíteni magas vízállás idején.

Itt sok gyerek követett minket, de láttuk őket csónakokban is. Igazi „Waterworld” volt ez, már egész apró gyerekek eveztek és mentek-jöttek a csónakokkal. Hát igen, aki egy ilyen helyre születik, az talán előbb megtanul úszni és evezni, mint járni. :) Az embereknek itt tényleg nem sok mindene volt, ám mégis megéltek valahogy, és ez azért valahol csodálatra méltó, hiszen ők valóban a folyóból élnek, egyenesen a természetből. Biztos nincs sok pénzük, de láttunk gyerekeket pánt rágni… – Ha azt a pénzt teszem azt iskolára költenék, amiből a pánt szerezték, egész szép világ lehetne még itt is, persze tudom, biztos most is nagyon naiv vagyok, és a legközelebbi suli sok tíz kilométerre van innen. Apropó, egyébként ezt a helyet már úton is meg lehet közelíteni, legalábbis mi láttunk aszfaltot a falu központjában, és a vezetőnk is azt mondta, hogy van útösszeköttetés innen Monglába.

Egy-két helyen az utca, vagyis a sársáv, amin haladtunk és amin a házak jobbra-balra kinőttek, olyan keskeny volt, hogy csak a házak sarkába kapaszkodva tudunk továbbjutni úszás nélkül. Ezeknek az embereknek valószínű a vízzel is meg kell küzdeniük, és a töltésüket újra és újra megépíteni, hogy ne mossa el teljesen az ár.

Mikor továbbindultunk, egy hatalmas teherszállító hajó dübörgött lefelé a Passur folyón. Mellette a halász és rákászcsónakok az embereikkel igen aprónak tűntek, a szingapúri vasóriás pedig hatalmasnak. A kép jól mutatja világunk különbségeit, az emberi társadalom végleteit.

Karamjal Breeding Center

Visszafelé a folyó szélén lévő saras sáv eltűnt a víz alatt, és a víz a növények szárát nyaldosta. Ekkor tetőzhetett a „high-tide”. Még egy kisebb kanalban, vagyis a folyóba betorkolló csatornában tettünk egy kis kerülőutat, majd nem maradt más hátra, mint a Karamjal nevű hely, ahová szintén belépő fejében juthattunk be. Ezen a helyen „Breeding Center” van, vagyis itt tenyésztik az állatokat, itt láthattunk ketrecben majmokat, sáros területre körbezárt pöttyös hátú szarvasokat, és különböző korú és méretű krokodilokat, mint egy oviban vagy iskolában, kor szerint különválasztva, az egykorúak mindig egy osztályban. Ez persze annyira már nem kötötte le a figyelmünket, állatkert otthon is van állatokkal, sőt a Vértesben, ha szerencsém van, egy tájfutóverseny alkalmával én is láthatok akár egész nagy csorda szarvast és őzet. Persze őket is a nagyrészt vadgazdaság eteti, de legalább relatív szabadban vannak, egy nagy erdőben, a természetes élőhelyükön.

Akárhogy is, nagy buli volt ez a Sundarbunda, sok szépet láttunk, és fantasztikus napunk volt, az pedig, hogy talán kevesebbért is megúszhattuk volna, nem szabad, hogy különösen zavarjon így utólag. Inkább arra gondolok, hogy milyen jó, hogy nem hagytuk ki, most nem is tudnánk a behajtható szemű rákok létezéséről… :)

A Sundarban Nemzeti Parkban 2012. augusztus 5-én jártunk.

Ha tetszett, kövess minket Facebook-on is / rendelj tőlünk 2013-as falinaptárat / kérj képeslapot! :)

Ima az utcán

Bagerhat után Khulnába utaztunk tovább, ahol igazából sok konkrét tervünk nem volt. Pontosabban egy volt, méghozzá az, hogy a Bilasz családnak szerezzünk kontaktokat olcsó lakóhajó vásárláshoz. Khulna az egyik központja az ilyesmi gyártásának, és itt, ha ügyes az ember, az európai áraknak a töredékéért tud vásárolni. Ők inspiráltak minket Banglades felé, így a legkevesebb, hogy egy kicsit megpróbáltunk Nekik segíteni ez ügyben. Ahogy mesélték Petiék, bizony tényleg nagyon jó lehet egy ilyen hajóval utazni, akárcsak lakóautóval. Képzeld el, hogy jön-jön a sok ember, és neked mindenütt ott van az ajtód, amit ha becsuksz, ők kint maradnak, Te meg belül, nyugalomban – Nos, hát ez nekünk a fekvőbringákon nem adatott meg, s így a nyugalmunk is volt, hogy odaveszett. :) Máskor meg, ha akartuk, ha nem, új élményekkel gazdagodtunk, és valljuk meg, azért ezek túlnyomó többsége, még mindig olyan élmény, amit semmi pénzért nem cserélnénk el. :) De azért egy ajtó tényleg jól jönne itt Bangladesben a fekvőbringákra. :D

Élmények Khulnában is értek minket. Először is, a megérkezés sem volt gyenge. Kerestünk egy bizonyos hotelt, amit az útikönyv olcsónak írt, de mivel senki semmit nem értett abból, amit kérdezünk, mindenféle szállodákhoz elvezettek minket, csak oda nem, ahová vágytunk, igaz, később megtudtuk, hogy az nem is lett volna lehetséges, mert az a szálló már nem működik. Helyette találtunk egy másikat, ami szintén olcsó volt, és a recepció ablakából pazar kilátás nyílt az alattunk elterülő útra, az azt szegélyező riksa állomásra, és egy nagy kereszteződésre. Előtte azonban még jó nagyot kellett kerülnünk az utcákon, mert a szállónk tőszomszédságában volt egy híres-neves mecset, ahol az emberek nagyon szeretnek imádkozni, ezért nagy tömegekben gyűlnek oda bizonyos imaalkalmakkor. Annyira szeretnek odajárni, hogy már nem csak a mecsetben, hanem a mecset előtt is, az aszfalt teljes széltében, pontosan Mekka felé beállított, párhuzamosan leterített szőnyegeken is imádkoznak. Ilyenkor az utca el is van kordonozva, mi pedig kerülhettünk. Illetve kerülhettünk volna, ha nem inkább a türelmes módszert választjuk: kihasználva a viszonylagos nyugalmat, és hogy csak 3 percenkénk szólít minket le valaki, beültünk egy helyre fagyizni, amíg a barátaink be nem fejezték a beszélgetésüket Allahhal.

Fair & Lovely, errefelé a fehér bőr a divat, igaz, senki sem fehérbőrű

A kereszteződésben látható óriásplakátról, a fehér-rózsaszín Fair & Lovely-ról szeretnék írni, ugyanis én már nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek ezen. Ez egy bőrfehérítő krém, amit nagyon nyomnak, és valószínű sikerrel, mert mindenütt látjuk felaggatva a kis tasakokat még a legkisebb boltokban is. Áááááááááááá, nooormális?!? Mi fehérbőrűek barnulni akarunk, szoliba járunk, meg barnító krémeket használunk, itt Ázsiában meg ezt nyomják és Nepálban alig bírtam a patikában olyan naptejet találni, amiben nem volt benne a fehérítés, mint extra feature. Ez milyen szép és egyben szörnyű példája a fogyasztói társadalmunk motorjára. Nehogy boldog legyél a bőrödben, egy pillanatra sem lehetsz elégedett saját magaddal, nincs megállj, légy fehérebb / légy barnább, egy a lényeg, hogy nem vagy jó így, ahogy vagy, mert így nem vagy elég jó fogyasztó, nem vásárolsz, tessék követni a divatot, tessék barnább/fehérebb lenni, hisz az a menő! Mi megmondjuk neked, milyennek kell lenned, azt is megmondjuk, hogyan légy boldog, neked semmit nem kell tenned, ne is gondolkodj, csak dolgozz, keress minél több pénzt, és azt költsd el az általunk generált vágyaidra, és akkor majd nagyon jó lesz Neked. Egészen egy másodpercig, mert a következőben már egy másik, újabb, nagyobb, szebb, gyorsabb dologra kell, hogy vágyakozz, különben leáll a motor, és nagy baj lesz!

A szomorú az egészben, hogy én itt most nagyképűen papolok, közben biztosan van olyan dolog, amit ha valaki rajtam, de tőlem és az én kultúrámtól távolról szemlélne, akkor pontosan ugyanilyen nagy marhaságnak találná, vagy még ennél is nagyobbnak. Ezen el fogok gondolkodni, esetleg megkérdek embereket. Szerintetek?

Lakóhajó vadászati élmények

Miután megvolt a szállásunk, megebédeltük a szálló melletti étteremben, majd elindultunk a küldetésünkre. Egy bazárt kerestünk fel, mert még címünk is volt, mivel Peti kinézett a neten pár céget, amit át is küldött nekünk. A bolt sajnos már zárva volt, de az ajtó feletti cégéren voltak telefonszámok – amelyek nem működtek. :) Viszont a szomszéd boltban a fickó nagyon segítőkész volt, és megadott egy számot, ahol már elértem valakit, aki közölte velem, hogy ők hajóépítéssel nem foglalkoznak, csak szállítmányozással. Aha, oké, végülis az interneten csak mint „Ship Building Company” szerepeltek, na de hát sebaj, ez Ázsia, annak is az egyik legcifrább országa, Banglades, mi mást is várjunk!? :) Mi mást, mint nagy segítőkészséget: az emberünk megadta az e-mail címét, ahol aztán elmondta, hogy tud segíteni, ha kell… Persze innentől már átadtam az egész szálat Petiéknek, reméljük, jutnak valamire.

Mi azonban ekkor még nem adtuk fel, tovább mentünk! Átverekedtük magunkat a rengeteg kéregetőn, hogy kijussuk a riksákhoz. Elképesztő, mennyien voltak, és milyen erőszakosak voltak. És milyen érdekes, hogy csak itt, ahová az emberek nagyobb pénzeket (nem csak élelmiszerre) költeni jönnek. Lehet, hogy igazságtalanul bírálom őket ilyen „magasból”, ahonnan nem látok bele túl mélyen a helyzetükbe, de mindig előttem vannak Chandan szavai: megtehetnék mind, hogy apróságokat árulnak kis haszonnal, de nem teszik, nem dolgoznak, mert kéregetéssel több pénzhez jutnak… – Hát amellett, hogy nem tudjuk, hol kötne ki és mire menne el, ezért sem kapnak tőlünk pénzt, akármilyen szánalomkeltően mutogatnak a szájuk felé és akárhány száz méteren át követnek, és böködnek.

A biciklis riksa, amire felültünk, elképesztő gyorsasággal lőtt ki, és ugyanekkor észrevettük, hogy az emberünk közben meg egyáltalán nem teker! :-o Amikor felültünk, észre se vettük, hogy egy elektromos motorral is felszerelt járgányra fizettünk be. Ott volt a kis zöld gomb a kormányon, a kapcsoló a motorhoz! Ha ezt tudjuk, másikat választunk, na nem azért, mert nem tetszik a járgány, hanem mert, ha tehetjük, inkább a szegényebbeknek adjuk a pénzünket, nem annak, aki már megteheti, hogy egy ilyet birtokoljon vagy béreljen. A járgány nagyon is tetszik, valójában zseniális és fantasztikus, de erről már írtam. Még mindig lenyűgöz, hogy amíg mi otthon a nyugati világban epekedve várjuk a legújabb hibrideket meg új, tiszta, zöld technológiákat, addig itt a világ egyik legszegényebb országában a barátaink megépítették, működik és használják. És nem tettek csodát, semmi egetverő innováció nincs az egészben, csupán talán jó értelemben vett „földhözragadtságuk” és a szabályok lazasága azok a tényezők, ami miatt ez itt így, ilyen formában létrejöhetett és létrejött.

A hajóvadászat következő állomása a kikötő volt, ám mint odaérve megtudtuk, teljesen hiába, mert az egyben egy katonai bázis is, ahová nekünk bejárásunk nincs. Azt nem tudom, ezt hogy nem sejtették azok az emberek, akik ideirányítottak… :) Na de nincs baj, hisz annyira azért mégsem jöttünk teljesen hiába, mert közben bejártuk fél Khulnát, és rengeteg érdekes dolgot láttunk, többek között ezeket az őrült riksa alsóhátlap festéseket. Ezekről megint csak esett már szó, de mégsem tudok most csak úgy elmenni mellettük, mert Khulnában megint újakat láttunk, minden városnak megvannak az egyedi vonásai. Azért az a piros sportautó büntet, nemigaz? Nagyon tetszik nekünk, hogy mindent kipingálnak, és mindent kidíszítenek, nincs az az egyszerű lökhárító, amin ne lenne legalább valami kis cifraság. El is határoztuk Zitával, ha majd egyszer otthon leszünk, és építünk valami ezekhez hasonló riksajárgányt, vagy bármit, én leszek az, aki összehozza, és ő lesz, aki kifesti. :) Természetesen nem villamos, autó, busz, meg repülő lesz rajtuk, hanem a mi képzelet- és vágyvilágunk.

Buszos kalandok, 180 forint a dízel!

Ezzel Khulnát meg is jártuk, induljunk tovább. Másnap ismét buszra szállunk, méghozzá Mongla, vagyis a Sundarban Nemzeti Park kapuja felé. Ez a terület Banglades nagy büszkesége, amit úgy emlegetnek, mint a világ legnagyobb egybefüggő mangrove erdeje, és a ritka bengáli tigris egyik természetes élőhelye, ahol még szép számmal jelen vannak a vadonban. A célunk az volt, hogy ezt a nemzeti parkot felkeressük, persze mint mindig, most is rengeteg más élmény is jött az utazással. Már maga a buszút is nagyszerű volt, ezúttal viszonylag jól elfértünk, mert nem volt tele a busz, és a bengáli tudásomat csillogtatva nagy örömére voltam a körülöttem ülőknek. Pedig igazán nem csináltunk semmit, csak megkérdeztük mindenkitől, hogy hogy hívják, melyik országból való és hány éves, ugyanezeket mi is elmondtuk, plusz még hozzá, hogy 14 hónapja, 17 ország, és 10060km óta úton vagyunk, kerékpárokkal. Ilyen könnyen, ennyi embert még talán sose tettünk boldoggá. Láttátok volna, hogy magyarázták egymásnak, egy perc sem telt el, már leghátul is tudták, hány évesek vagyunk, és jöttek előre mutogatni a Nokia telefonjaikat. Bárcsak a Túró Rudi lenne ilyen elterjedt és világhíresen magyar, mindenki tömné belénk szerte földön… :D

A buszra most is felszállt minden megállónál fű-fa-virág, kéregetők és árusok. Utóbbi csoporttal ezúttal szóba álltunk, vettünk tőlük írtó csípős fűszeres mogyorót, és egy kis füzetből kettőt 10-10 takáért. Ezek kis szótárak voltak, amelyekben csoportokba szedve szavak voltak leírva, először angolul, majd kétféleképpen bengáliul, talán helyesen írva, és fonetikusan, ezt már nem tudjuk meg, mert egy betűt sem tanultunk meg a kacifántos bengáli karakterekből, és sajnos az ábécét kifelejtették a füzetből. Ennek ellenére, úgy gondoltuk, hogy rámutatni egy-egy szóra és így megértetni vele magunkat még jó lesz, illetve ha más nem, ajándéknak. Ennek a füzetnek később még szerepe lesz majd a történetünk folytatásában… :)

Az egyik ilyen megállónál egy benzinkutas is felszállt egy tömlővel a buszra, és a Zita előtti ülésen felnyitotta a tankot, majd teleöntötte üzemanyaggal! :) Tőle megtudtuk, hogy egy liter dízel ára 61 taka, vagyis kb. 180 forint. Ennél a CNG még olcsóbb, és lám, mégis itt virágoznak eddig a legjobban az elektronyos járgányok! Ez csodás, és szeretném tudni, hogy hogyan van így és mint van így – utótanulmánynak, és egy jó ürügynek a bengáli barátainkkal való kapcsolatfelvételhez majd jó lesz az utánajárás!

Monglában az utcák

Monglába megérkezve rögtön a buszról letámadtak minket néhányan a jobbnál jobb ajánlataikkal, amelyek a Sundarban NP-be ígért hajóutakat ígérgettek. Mi még mielőtt átkeltünk volna a városközpontba a folyó túloldalára a csónakokon, okosan kinyitottuk az útikönyveket, amiből megtudtuk, hogy a busz éppen az egyik olyan szálló előtt dobott ki minket, ahol szerveznek utakat. Bementünk, ajánlatot kértünk. Mivel nincs csoport, csak ketten vagyunk, kettőnknek 8000 taka az egy napos túra, ha mindkét érdekes helyet fel akarjuk keresni a hajóval. Ez horrorisztikus összeg nekünk, 24 ezer forint itt Bangladesben máskor egy hétre is elég. Szóval ezzel nem éltünk, de az ajtóban már nagyon várt egy, a buszállomásról már ismerős csóka, akit amúgy a szállodásunknak kétszer ki kellett küldenie, mert már az előtérből próbálta rontania az üzletét. És kisétálva valóban egyből jött az olcsóbb, de ki tudja, milyen megbízható ajánlataival. Az azért elképesztő, hogy itt ez milyen lazán megy, és miken nem akadnak le az emberek, illetve miket meg mernek lépni. Ez a jelenet már üzletről szólt, és még itt sem ismernek ajtót, se falat, csak jönnek. Azt a kísérletet ugye már meséltük, amikor Zita direkt nyitvahagyta egy kis időre a szállodaszobánk ajtaját, és a folyosón elhaladva 30 emberből 29 benézett a szobánkba. A harmincadik valahová sietett, biztos városi legény volt… Arra már nem emlékszem, hányan jöttek volna be, ha engedjük, de lehet, hogy nem bírnám egy kezemen megszámolni! :)

Mivel eleredt az eső, kicsit még időztünk a folyó ezen oldalán egy teázóban, ahol már 4000 takás ajánlatot is kaptunk, igaz, garanciát azt semmit, és a fickó sem volt meggyőző, angolul se beszélt, így igazából csak hajóutat kaptunk volna, számunkra igazán hasznos vezető nélkül.

A folyó túloldalán a csónakról leszállva érdekes városkép tárult elénk. Az utcák hol félig, hol egészen vízben álltak, a riksák néhol közel tengelyig süllyedtek. Ezen a napon még meglátogattuk a monglai keresztény templomot, ami nagyon szép volt, és ahol egy kis nyugalmat leltünk a városi zsivajtól. Na meg városnézésnek sem volt utolsó a túra a templomig. Igaz, én egy kicsit bugos lettem, és csak a templomban sikerült lenyugodnom, mert flipflop papucsban keltem útra, és miután az vizes lett, össze-vissza csúszkált benne a lábam. És persze, hogy vizes lett, hisz az utcák a vízben álltak – mint utólag megtudtuk, nem az esőtől, hanem a dagály miatt! Na de erről majd legközelebb! ;)

Addig még nézzétek meg ezeket a választási plakátokat! Mivel itt ugye több tíz millió az iskolázatlan választópolgár, nem csak betűkkel, hanem egyszerű, hétköznapi szimbólumokkal is jelölik a pártok, illetve azok jelöltjeit. Nekem csak most esett le, hogy ezért láttunk annyi biciklit az útkorlátra festve Nepálban! Ez egy párt szimbóluma volt! :D Kire szavazzak!? A labdás csávóra, vagy az ananászosra, esetleg a bocisra? A bocis, a bocis az jó lesz, a múltkor láttam a kocsmában beszélni a tévében, azt mondta, majd nagyon jó lesz nekünk, ha rászavazunk kapunk ingyen teheneket! :) Biztos, hogy jó ötlet a demokrácia egy ilyen országban? Na, nem mintha lenne jobb ötletem, mert nincs, csak elgondolkodtam, hogy mi mehet itt demokrácia címszó alatt, amikor nekem még otthon sincs ötletem, kire lenne jó szavazni, hát akkor ezeket az embereket itt milyen könnyű lehet megvezetni?

A történet 2012. augusztus 3-5-ből való, és elnézést, ha kicsit kritikus lett, nem annak indult csak így jött ki, de ne aggódjatok, se a demokrácia, se a fogyasztói társadalom, se a benzinárak iránt nem táplálok különösebben negatív érzelmeket, ezekre a dolgokra csupán úgy gondolok, hogy vannak körülöttem, a világunk részei (ha tetszik, ha nem), én meg egyelőre csak szemlélgetem, szagolgatom őket erről-arról.

Arról, hogy végül milyen ajánlatnak adtuk be a derekunkat és a Sundarbanban tett látogatásunkról, legközelebb írok!

—

Mostantól egy darabig lehet ritkulni, vagy “bulk”-osodni fognak a bejegyzések, mert új országba lépünk, ahol még nem tudjuk, mi vár a kommunikációs lehetőségek terén (sem).