Reggel valamivel 8 óra előtt keltünk, és nekem az első dolgom volt kisétálni a kertbe és megkérdezni a vendéglátónkat, hogy mikor megy a délelőtt az első komp vissza a San Jorgeba. A válasz az volt, hogy 9-kor, ezért egyből riadóztattam Zitát, és gőzerővel kezdtünk pakolni. Arra azért ügyeltünk, hogy mindent a helyére tegyünk el, mert ha nem így teszünk, azzal csak egy-egy percet tudunk nyerni, viszont mikor keresni kell… Húhúúú, de be tud gőzölni az ember, amikor nincs meg az a nyomorult szúnyog elleni spray, vagy a lakat kulcsa, vagy esetleg az útlevelünket nem találjuk hosszú percekig. Szóval jobb az ilyesmit kerülni. Legnagyobb örömömre és meglepetésemre 20 perc alatt összekaptunk magunkat, pedig eléggé szana-szét voltak a cuccaink, főleg az én holmim, mert mint már írtam, kicsit elengedtem magam a betegség alatt. De most már végre újra úton voltunk, újra bele az ismeretlenbe, jöhetnek az új élmények és az új izgalmak!

Hát, ami ezt a napot illeti… Nem azt hozta, amire számítottunk, de ezen már nem lepődtünk meg. A kikötő mindössze háromszáz méterre volt, és már kisebb tömeg állt ott. Sikerült megtudnunk, hogy még túl nagy a szél, ezért nem indul a hajó, de poquito mas tarde. De mennyi az a poquito? Azt nem tudják, ők nem időjósok? És mi van, ha megenyhül az idő, lecsendesednek a hullámok, és amikor a sziget és San Jorge között vagyunk, újra feltámad a szél?

Elsüllyedünk?

Kb. egy órát vártunk a kikötőben, addig Zita elment kakaóért és pékárúért (nagyon élveztük, hogy itt ilyesmit is lehetett kapni, sőt nem minden pékárú volt agyoncukrozva!) reggeli gyanánt, és mikor már épp befaltunk mindent, és álltam volna neki naplót írni a netbookon, szóltak, hogy lehet felszállni. Egy büdös, nagy teherautó rögtön odacsörtetett a hajóhoz, mi már alig fértünk el mellette a bringákkal. A jármű már önmagában befoglalta szinte az egész hajót, de erre föl jött egy másik teherautó is, ugyanakkora lendülettel, mintha csak azon múlna, hogy felfér-e, hogy milyen gyorsan próbálja azt. Számunkra úgy tűnt, teljességgel lehetetlen, hogy ez a két teherautó együtt felférjen erre az apró kompra, de ők megoldották.

Fentről, az emeleti kabinról mindez így nézett ki

Zita meg volt győződve róla, hogy ezt így nem fogja bírni a hajó, és a hullámok beborítanak és elsüllyesztik majd az egész hajót. Én próbáltam megnyugtatni, hogy biztosan tudják a dolgukat az itt dolgozó emberek, és minden rendben lesz. Később az történt, hogy a második teherautó végül nem jött velünk, ellenben egy pick-up kisteherautó és még két motorost feltuszkoltak mellénk. Majd megkezdődött a hajón is a várakozás. Az utaskabin dugig volt emberekkel, mozdulni is alig lehetett, és odafent sem volt jobb a helyzet. Állítólag azért volt ennyi ember a hajón, mert az előző hajókat lefújták a szeles időjárás miatt, és most több kompnyi ember került így fel erre a hajóra. Reméltük, hogy nem fogunk beborulni a Nicaragua-tóba ezzel a hajóval úgy mint pár napja a kajakkal. Naplóírásról szó sem lehetett, ahhoz kevés volt a hely, ezért az okoskát vettem elő játékra, Zita pedig a Kindlen olvasott. Újabb néhány óra múlva végre elindultunk, és lévén most hátulról fújt a szél és nem szemből, kb. egy óra múlva már ki is kötöttünk San Jorgeban. A szigetre menet is egy órát mondtak, de akkor több, mint két órát ment a hajó, mert végig erős szembeszelünk volt, néha fel is csaptak a hullámok a fedélzetre. Sajnos a sok várakozás miatt már majdnem három óra volt, mire végre kiszállhattunk a hajóból.

A kompon lévő teherautó pótkereke. Bíztató, mi? :)

Volt káosz a kipakolásnál

Átpingált régi amerikai iskolabusz, tetőcsomagtartóval szerelve – Nicaragua, mint ahogy sok már latin-amerikai ország elsőszámű távolsági tömegközlekedési eszközei

Rivas felé menet a körforgalomnál megebédeltünk, majd Zita kérésére meglátogattuk a postát. Most csak egyetlen egy képeslapot küldtünk el, mert nem voltak meg nálunk lementve a friss képeslapkérők nevei és címei. De ha meg is lettek volna, nem hiszem, hogy szerencsés lett volna a netbookot elővenni a postánál. Igazából szerintem az is nagy mázli volt, hogy ezt az egy lapot fel tudtuk adni. Volt képeslap nálunk és volt megfelelő címletű bélyegből elegendő a postán. Ilyen ritkán történik meg! :)

A posta előtt megint szembejött a quesillosos hölgy, megint pont úgy, mint a szobor! :)

Valaki nagyon ügyesen bánik a sövényvágóval Rivasban! :)

Rivas főtere a parque central, avagy a plaza. Jó dolog a sok vidám szín, de ez szerintem most nem sikerült nekik. :)

A főtérnél még gyorsan benyomtunk egy-egy hot-dogot útravaló gyanánt, aztán indultunk volna, de én előtte az órára néztem. Már négy óra is elmúlt ekkor, másfél óránk sem maradt naplementéig. Egyértelmű volt, hogy már nem tudjuk megtekerni a maradék 40km-t a határig, ezért úgy döntöttünk, hogy irány a Bomberos. Jelölte is a GPS térképe, csak pár sarok volt tőlünk, indultunk hát. A tűzoltóságig végül el sem jutottunk, mert egy sarokra a főtértől találtunk két hotelt. Az egyik méregdrága volt, a másik nagyon olcsó. Parányi földszinti, ablak nélküli, de saját fürdős szobákat 20 ezer Córdobáért, vagyi 2000 forintért adtak egy éjszakára. Próbáltam alkudni ebből az árból, mert ekkorka szobáért sokalltam a kétezret. Vicces dolog történt, ugyanis a csávó mutatott nagyobb szobákat az emeleten, és végül ezzel ő nyert, mert egy akkora szobáért, már hajlandó voltam ennyit fizetni. Itt már némi nyílás is volt a szabadba, amiken keresztül csak úgy süvített befelé a szél, és pont ráláttunk rajtuk át a Concepción vulkánra. Tegnap ilyenkor ott ültünk kint a szigeten, a homokpadon a Punta de Jesus Mariánál! – Gondoltam vissza a szigeten töltött napokra. Azért betegség ide, betegség oda, de jó volt ott lenni, élveztük azokat a napokat, szép volt.

Este kimentünk vacsorázni, aztán eltettünk magunkat a holnapi napra.

Szélerőmű tornyok árnyékában Costa Rica felé

Reggel az előző napinál komótosabban, de még mindig viszonylag gyorsan felmálháztuk a lovakat, és hamar kint voltunk az úton.

Ahol a már a szigetre menet is látott szélerőművek mellett haladtunk hosszú-hosszú kilométereken át. Nem számoltam, de talán száz ilyen torony mellett is elhajthattunk.

Nem is tűnnek nagynak

Pedig, ha belegondolunk, hogy az egy ajtó a torony lábában…

Ez a lapát csak úgy le volt rakva az út mellé, úgyhogy mellé hajtottam, hogy látszódjanak az arányok! :)

Brutális! :)

A hossza is. Zita ott áll a végében, de már alig látszik, olyan távol van

Szerintem baromi jól néznek ki!

Upppsz! Hát itt meg mi történt?

Közelebb érve láttuk, hogy egy egész torony kidőlve fekszik a legelőn, és ez már olyasvalami volt, amiért meg is álltunk, hogy közelebbről is megnézzük

Az ott a torony töve, hát ez bizony szépen elhajlott. A két sérült torony egymás mellett volt és egy közeli fa tövében egy shotgunos bácsi őrizte őket. Őt megkérdeztük, hogy szabad-e átlépni a kerítésen, csak fotózás céljából, és megnézni. Intett, hogy jöhetünk, így közelebbről is szemügyre vehettük a kidőlt szélerőművel. Gondolom csak azért őrizték, hogy szét ne hordják az alkatrészeket a népek.

Az egyik széllapát ripityára törve. Még az úttest túloldalán is voltak belőle darabok.

Valaki nálam okosabb légyszi írja meg, ez miből készült? Valamiféle műanyagszál? Én valamiért azt gondoltam, sokkal masszívabb anyagból vannak ezek a lapátok, persze ez valóban logikusabb.

Azért ez brutális!

Ott a kis létra, azon másztak fel a mérnökök. Szerencsére az esetnél senki nem volt a környéken, senki se sérült meg, és áldozat sincs. Köszönet Dikának, aki belinkelte az erről szóló hírt. Most sajnos nem tudom idelinkelni, mert egy vöröskereszt állomás garázsában vagyunk a jetskik és a motorcsónakok között éjszakázunk, mikor ezt írom. Feltöltéskor pedig valószínű nem lesz időm ilyesmire, de ott van a Facebook oldalunkon, vissza lehet keresni, ha valakit érdekel.

Tűz is volt. Sőt, mintha valaki azt írta volna, a tűz miatt történhetett az egész dolog…

Az őr elmondta, hogy itt két torony sérült meg, és még odébb egy másik, az eset pedig kb. egy hónappal ezelőtt történt.

Biztos volt némi robaj… Azért megnéztem volna annak a mérnöknek az arcát, aki a megszűnt monitoring jelek végett kiszállt a helyszínre, gondolván, hogy biztos tönkrement a rádió… Aztán meglátta a kidőlt tornyot.

A másik torony is megcsuklott egy kicsit

Ez már a természet, nem emberi. :)

Egy egész fa be volt nőve ilyennel, oltári jól nézett ki

Ezek a bocik biztosan Bangladesből vannak, és még ott tanultak meg így bámulni. :)

Kibővül a csapat még három fővel és pár ezer rühatkával

A határ előtt megláttunk egy megpakolt kerékpárt, és hamar meg is találtuk a gazdáját, Miguelt, egy francia-mexikói srácot, aki Mexikóból Panamába teker. Épp az ebédjét fogyasztotta, amikor vidám beszélgetésbe kezdtünk vele. Mondtuk neki, hogy részünkről nem probléma, ha csatlakozik hozzánk, aztán majd meglátjuk, hogyan bírjuk egymással, de azt tudnia kell, hogy nekünk most épp mindenféle egészségügyi gondjaink vannak, én még antibiotikumon vagyok egy fertőzéssel, Zitának ekkor meg épp megint ment a hasa, és még nem tudtuk, mennyire súlyos. Később kiderült, hogy semennyire, az egyszerű széntabletta csodálatosan megoldotta a gondot. Na, de a lényeg, hogy erre föl Miguel is elkezdte a magáét, hogy hát ez vicces, mert neki is van egy bőrproblémája, viszket mint a fene és már minden baja van, már volt dokinál, de nem használt, és kezdte sorolni a rühesség tüneteit, mi meg kezdtünk egyre távolabb ülni tőle. :) Zita vette át tőle a szót, és folytatta, hogy este, fürdés után jobban viszket-e, meg hogy a puhább bőrön, az érzékenyebb helyeken vannak-e puklijai, és azok vándorolnak, sokasodnak-e egyenes vonal mentén? A srác meg csak nézett és bólogatott, mi meg mondtuk, hogy Ember, hát Te rühes vagy! :) Érdekes módon ettől ő boldogabb lett, mert végre már tudta, hogy mi a baja. Egészen felszabadult és lelkesen mutatta a rüheit a lábán, úgy kellett lelőni, hogy álljon már le, nekünk már volt ezekből elég, látni sem akarjuk őket. Erre azt mondta, hogy mi vagyunk az ő angyalai, mert már igazán kezdett aggódni, mert otthon, mikor hazatér egy hónap múlva, várja a barátnője és hát ott is vannak neki a – most már tudja – rühekből, és eddig nem tudta, mi a baja és már nagyon rossz dolgokra is gondolt és tisztára ki volt. Erre én elmeséltem neki, hogy nekünk is a harmadik doki adta meg a helyes diagnózist, pont úgy hogy engem vizsgált meg egy óriási kerek Sherlock Homes féle nagyítóval a micsodámon, és amikor megbizonyosodott a dologról, mint valami kabaréfigura, nyújtott karral rámutatott a férfiasságomra, és hangosan kijelentette, hogy rühes vagyok! :) Ez volt anno Thaiföldön, most már több, mint két éve. :) Most már mosolygunk rajta, de akkor igazán szörnyű volt, főleg Zitának. Miguellel végül tényleg együtt indultunk el, de kerültünk vele minden fizikális kapcsolatot. :) …és ebből folyamatosan viccet is csináltunk, csak hogy el ne feledkezzünk róla, hogy új barátunktól jobb, ha tartózkodunk.

Miguel bringája. A képen nem látszik, de a bicikli, és a holmijai is teles-tele vannak rühekkel! :D

Ne gyere túl közel!!! :)

Hoppá mennyi zsozsó! :)

Ő már egy pénzváltó a nicaraguai-costa ricai határon. Nála váltottunk, 1 dollárért 534 Colónest adott nekünk. Az akkora dollár árfolyammal számolva ez azt jelentette, hogy 1000 Colónes 502 forint, tehát megint könnyű dolgunk lesz a számolással :)

Míg a kilépési pecsétért álltunk sorba, befutott Christina és Yannis is. Elmondták, hogy nem tetszett nekik a két ökofarm a szigeten, ezért egyik helyen sem maradtak. Így öt fősre duzzadt a csapatunk, ilyen utoljára a Pamírban volt! :)

Hát, velük nem fáztunk együtt sose, ezt előre elárulom, de többet nem, mert itt véget értek a kalandjaink Nicaraguában, ezért most véget ér ez a bejegyzés is, hogy ne lógjon át egy másik országba. Nicaragua tényleg egy remek hely, valóban, ahogy a már előttünk itt járt utazók elmondták, egy izgalmas, barátságos ország, és számunkra is talán Belize-el holtversenyben, vagy éppen lecsúszva a dobogó legfelső fokáról, de ott van a legkedvesebb országaink között Közép-Amerikában. Persze Mexikót most ne számoljuk, mert ott 3 és fél hónapot voltunk, nem is lenne fair az összehasonlítás, sőt egyáltalán, semmiféle rangsor nem fair és ne is vegyétek alapul semmihez, hiszen ahány ember, annyi ízlés, ahány nap, annyiféle élmény, és lehet, hogy másoknak azok a helyek és pillanatok lesznek a legszebbek, ahol mi nem is jártunk és amit mi nem is éltünk meg. Egy a lényeg, Nicaragua egy remek kis ország, és ráadásul még olcsó is! :) Mert a szomszédja, Costa Rica… Huhúúú, apám, itt aztán vannak árak! :) Vége van az aranyéletnek! :) Na, de ezekről a dolgokról majd legközelebb. Különben meg aranyéletünk van a tűzoltóknál, a templomnál, a rendőrségen, és minden más helyen is, mert a világ tele van kedves, segítőkész emberekkel, akik errefelé egyáltalán nem néznek ránk furcsa szemmel, amikor elmondjuk nekik, hogy “No tenemos dinero para hotel”.

Több oka is volt annak, hogy ez a bejegyzés ennyit késett. Volt egy határidős cikkem nyomtatott sajtóba, amit tegnap este végre sikerült leadni. Aztán írtam útinaplót is, de a jelenből, vagyis ez azt jelenti, hogy meg vannak írva blogbejegyzések, de azok majd csak ezután, vagy az ezt követő bejegyzés után következnek. A harmadik ok pedig itt jön majd a bejegyzésben. Nem könnyű egy nem túl kellemes emléket újra felidézni, és ilyen esetben hajlamos vagyok halogatni azt, vagy mást csinálni helyette. Ez tudom, nem szép dolog, de ez esetben meg volt rá az okom, volt más, fontosabb dolog. De most már nincs több kifogás, reggel óta áramszünet van, és holnap reggelig itt leszünk, a netbookom azt mondja, hogy 9 óra 35 percig bírja még. Ha ez igaz, akkor akár a jelenig megírhatom az összes útinaplót! :) Lássunk is hozzá! :)

Ilyen még nem történt velem, elfelejtettem lementeni a képeket az egyik kameráról! :) Szóval íme, itt van még egy kép a granadai katedrális oldalából, még mindig Granadából

A piaccsarnok és a körülötte uralkodó káosz – a kajakozós nap délutánján jöttünk ide ki sétálni. Ez egy egész más arca Granadának, különbözik a főtértől, vagy a striptől, a katedrális mögötti fő sétáló- éttermes, turistagettós utcától.

Mondom, hogy különbözik ugye! :)

Itt “eldobható” pelenkát már hármas kiszerelésben is kapni, hiszen sok család sajnos napról napra él, nincs annyi megtakarításuk se, hogy egy egész csomaggal megvegyenek belőle egyszerre.

Bár az autók és a turistákat szállító kisbuszok vannak többségben az utcákon, de azért még mindig elég gyakori a lovasszekér látványa.

Ez a gyerekülés büntet! :) Nálunk persze nem működhetne, de ha jól tudom, azért odahaza is kapni olyan ülést, amit a kormány és az ülés mögé lehet felszerelni a vázra.

Induláskor készítettünk egy timelapse videót, ami a Bearded Monkey Hostel udvarában indul, és a főtéren, a katedrális előtt fejeződik be azzal, hogy Zitával ketten felfalunk egyet-egyet Miguel óriás hot-dogjából. Ez az utolsó egy perc mondjuk már nem olyan izgalmas.

Másnap reggel. Elindultunk kifelé a városból, és a nagy temetőnél, amit még az útikönyv is megemlít, megálltunk kicsit körbenézni.

Ezek a sírok…

Irány Ometepe szigete!

Zita a város szélén talált egy kígyót – később máshol is láttunk ilyet és a vendéglátónk utána nézett, ez a faj veszélytelen, még egy kutyát sem képes megölni.

Na ez vicces! :) Ez a granadai börtön plakátja, ami már önmagában érdekes – Minek egy börtönnek hirdetés? A választ a Coca-cola felirat felfedezése adja. Mit is látunk tulajdonképpen? A Coca-cola szponzorál egy börtönt? Üdítőt kapnak a rabok, vagy mi? Ez engem már kicsit az Idiocracy nevű, elég igénytelen, de azért elgondolkodtató socio-sci-fi filmre emlékeztet, ahol a nem túl távoli jövőben annyira elbutította és eltompította az embereket a tömegmédia, hogy már enni, inni vagy vécére sem állnak fel a tévé elől, pedig már a képernyő 80%-át leplezetlen reklámok terítik be, és persze a maradék 20%-on meg mennek a félelemkeltő, megvezető hírek. Közben kezd éhínség lenni, mert a földeket már nem vízzel, hanem az élet minden területét uraló üdítővel öntözik, ami tönkreteszi a talajt és nem terem meg semmi. Ugye mondtam, hogy igénytelenül idióta a sztori, de ez is egyfajta jövőkép, és nekem ez a film jutott eszembe arról, amikor megláttam egy börtön plakátján az üdítős óriáscég plakátját. Valahol hallottuk, hogy egykor három ország volt csak, ahol nem lehetett kapni Coca-colát, de mióta Burma nyitott a világ felé, már csak kettő van. Lehet, hogy azóta már egy se?

Ugyanazon az úton másztunk vissza 220 méter magasra, ahonnan Granadába jövet legurultunk. Nem volt meredek, se túl hosszú, könnyen és gyorsan feljutottunk.

Itt már a túloldalt, újra lent a sík vidéken száguldtunk. Kinyílt körülöttünk a táj.

Egy fás részen számunkra ismeretlen okból egy rendőrautó és rengeteg ember állt az út szélén. Ugyanitt több csapat bőgőmajom pihent a fákon, amiket így mi is kiszúrtunk. :)

Ha visszajön az áram, amíg itt vagyunk ezen a remek sávszélességű helyen, akkor majd még videót is töltök fel róluk! ;) Visszajött! (0:24) :)

Megálltunk egy útszéli kis vendéglőben tistét inni. Itt, ahol üvegpohárban szolgálták fel, jól látni, hogy mennyire darabos az ital a benne lévő kukoricadara miatt. Ja, egyébként azóta, hogy először ilyet ittunk, megtudtuk, hogy a “fapohár” valójában nem teljesen állja meg a helyét, mert a díszesre faragott tiste poharak valójában egy fa gyümölcsének a kemény héja, ugyanaz a kemény héj, mint amiben a masayai főtéren felszolgálták nekünk azt a rizskásaszerű ételt. Érdekes, és nekem nagyon tetszik.

Apropó, poharak és tányérok. Igazából ezt már réges-régen, évekkel ezelőtt meg kellett volna lépnünk és sok műanyag, illetve még annál rosszabb anyagokból készült “eldobható”, újra fel nem használt tányéroktól és poharaktól menthettünk volna meg a környezetünket, hiszen legtöbbször ilyenekben kapjuk az ételt, hiszen a legolcsóbb, legegyszerűbb útmenti étkezdékben étkezünk. Szóval eldöntöttük, hogy a következő adandó alkalommal, amikor ilyet látunk, veszünk egy-egy műanyagtányért és műanyagpoharat, amelyeket könnyű elmosni és elpakolni, ugyanakkor masszívak és kibírják a maradék 7-8 hónapot, és talán még azután is tudjuk őket majd használni, pl. hazai kirándulásokon, vagy hasonló szituációkban. Emiatt biztos furcsán fognak nézni ránk a vendéglőkben, na de ez eddig is így volt a fekvőbringák miatt… :)

Mint emlékeztek, Nicaraguában szupersztárok lettünk, ez a hölgy kíváncsian kérdezgetett minket az utunkról, ugyanakkor egy internettel szerelt laptopon tanult, amíg a vendégeket várta, így rögtön megmutattuk neki a rólunk szóló spanyol nyelvű riportot – aminek megkeresését ezúton is köszönjük annak az olvasónknak, aki belinkelte Facebookon! ;)

Míg nagy vidáman tekertünk az út szélén, egyszer csak ez a lovas vágtatott el mellettünk. Ez a füves, lovaglásra tökéletesen alkalmas sáv egyébként elég sok helyen jelen volt a nicaraguai utak mentén

Amikor balra pillantottunk, néha feltűnt a fák között a hatalmas Concepción vulkán. A képen nem látszik, de valójában egy szigeten helyezkedik el. Ez az Ometepe-sziget, éppen erre a helyre tartottunk ezen a napon.

Rivasnál kellett lefordulni a hajóhoz, az elágazástól már csak 5km-re volt a hajóállomás (Buenos Aires meg már csak 4km, nem gondoltuk volna, hogy ilyen közel van Argentína! :D)

Itt már egyenesen a vulkán (a kikötő) felé tartunk.

Ferry el Che Guevara! :)

A tópart délebbi részén rengeteg szélerőművet fedeztünk fel a távolban. Volt is szél dögivel, ráadásul pont szembefújt nekünk.

A vulkán előttünk, már a hajóból

A szigeten lévő, moyogalpai repülőtér – A képen nem látszik jól, de a szigetet körbejáró autóút keresztülhalad a kifutópálya közepén! :) Csak így fért el mindkettő.

Mintha pöfékelne a vulkán! :) Valójában persze ezek csak felhők voltak. Jobbra hátul a másik vulkán, ők ketten alkotják Omepete-szigetét.

Mosogalpa főutcája

Ometepe utcáin, szállodaszoba keresés közben. Nincs valami nagy forgalom az utcákon ha a kosárpalánk közvetlen az úttestre néz. :)

Végül itt laktunk, 12 dollárba került kettőnkre egy éjszaka, de cserébe volt kellemes hátsó udvar végében szobánk, függőágyakkal, kolibrikkel

Butik Moyogalpábab :)

Várjuk a vacsoránkat, csak egyetlen egy olcsó helyet találtunk a faluban, ahol nem turista árak voltak, és egyáltalán kaptunk valamit 100 Córdoba, vagyis 1000 forint alatt. Itt viszont nem volt fal a család és az “ügyféltér” között, így amíg az étel készült, a gyerekekkel néztünk spanyol rajzfilmet :)

Vacsoránk gallo pinto, fried plantain és odakint a ház előtt, félbevágott hordóban, szénen sült csirke 60 Córdobáért, vagyis 600 forintért – ennél jobb dealt később sem találtunk, ezért itt visszajáró vendégek lettünk :)

Bringával a sziget körül – Helyett látogatás az altagraciai kórházban

Másnap reggel elindultunk, hogy az óramutató járásával megegyező irányban megkerüljük a szigetet

Kezdetben még volt némi kövezett a kerekeink alatt…

Aztán egyre kevesebb…

Végül semmi…

A kilátás a tenger… őőő, akarom mondani a tó felé! :)

…és a vulkán felé.

Ahogy felértünk egy 200 méter magas hágó tetejére, és onnan elindultunk lefelé a zötykölődős úton, úgy lettem egyre rosszabbul. Nehéz leírni mit éreztem, hányinger, szédelgés, általános rosszullét. Nem értettem mi a bajom, csak azt éreztem, hogy nagyon cefetül vagyok, és mire beértünk Altagraciába, már alig vártam, hogy lerogyjak egy padra. Ott aztán rögtön vízszintesbe is vágtam magamat, de ettől nem lettem sokkal jobban. Zita hozott nekem egy hideg italt egy közeli étteremből, ahová aztán be is ültünk és ettünk valamit, de ez sem használt. Nem eléhezés ez, nem is kiszáradás, hanem valami más. Így nem fogom tudni befejezni a maradék 25 kilométert a nagy vulkán körül biciklivel! – Ez világossá vált számomra elég hamar, ezért átmentünk a főtér túloldalára, ahonnan a buszok indultak. Jött egy iskolabuszból átalakított “távolsági busz”, de azt mondták, belülre nem tehetjük a bicikliket, felül meg, amikor látták, hogy milyen gonddal akarom feltenni-tetetni a bringákat, végül leintettek minket azzal, hogy a fák ágai miatt megsérülne a tetőn a bringa és nem lehet. Najó, ebből mi csak annyit értettünk, hogy “arbol”, vagyis hogy fa, de összeraktuk a képet. Hát jó, akkor keresni kell egy kisebb mikrobuszt, vagy egy taxit, vagy bármit, akár stoppolva is, ami és aki haza tud vinni minket innen, mert én így nem tudok 25 km-t bringázni, pláne nem úgy, hogy van benne egy 300m-es emelkedő is.

Közben jobban nem lettem, csak rosszabbul, ezért leheveredtem egy fickó mellé egy betontömbre az árnyékba. Pár perccel később már magzatpózban dideregve rángatóztam, mellettem azt mondták, lázas lehetek, biztos csikungunya… Nehéz leírni, milyen rosszul éreztem magam. Ráadásul pont egy szigeten, ez is aggasztott, mi van, ha valami komoly bajom van, itt aztán nincs rendes kórház, ez csak egy kis sziget, néhány apró faluval és összesen talán néhány ezres lakossággal. Most megint éreztem azt, amit eddig még csak egyszer ez alatt az utazás alatt, mikor vesekövem volt: hogy jó lenne otthon lenni, hogy nem jó egy távoli, ismeretlen országban betegnek lenni, és ez egyáltalán nem vicces. Borzasztó rosszul voltam, remegtem és minden bajom volt, de közben tudatában voltam annak, hogy ez mennyire nem jó helyzet. Mikor Zita leült mellém, elkezdtem neki mondani, hogy melyik bankszámlánkhoz hogyan tud belépni és hová hogyan vannak eltéve a jelszavak és PIN-kódok és hogyan tudja megváltoztatni a bankkártyák vásárlási és készpénzfelvételi limitjeit, illetve a Paypalunkba hogyan tud belépni, mert arra is ráeszméltem, hogy ebben én egy single point of failure vagyok, vagyis ezek némelyikét csak én tudom zsigerből, és neki akár órákig is tarthat kitalálni, mert az ilyesmit mindig én csinálom.
Ez persze nem tetszett túlságosan Zitának, mármint hogy én ilyenekről beszélek, de aztán ezen nem is volt idő agyalni, cselekedni kellett. Zita elment fuvart nézni, kerül amibe kerül. Sohasem volt tőlem 20m-nél távolabb, és hamarosan visszatért egy taxisofőrrel, hogy 25 dollár a fuvar, és én már mondtam is, hogy jó, menjünk, most nem számít a pénz, első az egészség, de a taxisofőrünk mondta, hogy inkább menjünk egyenest itt Altagraciában a kórházba, hiszen csak pár sarokra van. Mi mondtuk, hogy nincs nálunk se irat, se elég pénz, se semmi, de azt mondta, nem is baj, nem kell. Egy lány elkísért minket a kórházhoz, ami a falu szélén, annak az utcának a végében volt, amiben eddig várakoztunk. Egy meglepően nagy, kék betonépület volt, ahol mindjárt be is kerültünk egy doktornőhöz egy szobába. Ő megvizsgált, 37,9 volt a lázam, kaptam valami gyógyszer és elküldött, hogy pisiljek bele egy apró műanyagcsészébe. A mintát leadtuk a laborban, majd következett a várakozás. A kórház közepén lévő udvar körüli folyosó padjain, én feküdve, Zita olvasva. A rosszullét valamelyest enyhült, és azt hiszem néha el is aludtam kicsit.

Másodjára sorban állva, vagyis fekve. Közben egy kutya az ajtó előtt türelmesen ülve várta a dokinál lévő gazdáját. :)

A lelet. Hogy tudják ezt a macskakaparást dekódolni az orvosok?

Talán egy vagy másfél óra telt el, mire végre bementünk újra a dokihoz, elkészült a lelet, és átküldtek vele egy másik dokihoz. Ez a doktornő elmondta, hogy valami “parasitic infection”-öm van, és hogy komoly dolog, és antibiotikum kell rá. Mondtuk, hogy ezt sajnáljuk, mert nemrég fejeztünk be egy másik kúrát, de mondta, hogy ezt muszáj és ez egy másik antibiotikum, másféle, és kérdésünkre azt is elmondta, hogy erre, ha jól érzem magamat, akkor sportolhatunk, biciklizhetünk is. Ha jól emlékszem, ciproflaxim volt a gyógyszer neve, és fájdalom illetve lázcsillapítót is akart felírni mellé, de Zita mondta, hogy olyanunk még van az előző betegségből, úgyhogy végül azt nem kértük. Mikor próbáltuk pontosan megtudni a betegség fajtáját, olyan is hallottunk tőle, hogy ez egy “urinal infection”, és ez ekkor még nem esett le nekünk, de kb. egy nappal később igen, hogy ez bizony vesekő miatt is kialakulhat, és hát egy rázós úton jött rám az egész rosszullét, tehát elképzelhető, hogy megint vesekövem van!?

A gyógyszer kiváltására újabb fél órát kellett várnunk, viszont cserébe a vizsgálat is, és a gyógyszer is teljesen ingyen volt.

A kórház után már jobban lehettem, amit az is jól mutat, hogy fényképeztünk. – Itt várakoztunk a buszra, mert már nem siettünk annyira, hogy 25 dollárt elköltsünk a taxira.

Közben jött egy fickó Cisco-s pólóban, már azt hittem, kollégák vagyunk, de aztán kiderült, hogy csak egy használtruha boltban vette a ruháját, és nem is tudta, mit jelent rajta a felirat. :) Mondjuk ez sejthető volt, de ez azért nem akadályozott meg abban, hogy ne szólítsaem le! :)

Basszus, ha a fagyiskocsi befér a busz hátuljába, akkor két fekvőkerékpár miért nem? :)

A következő busznak a tetejére fektetve már fel tudtuk rakni a bringákat, és a hazaút simán ment, jobban lettem, és még azt is megfigyeltem, hogy így a járműben egyáltalán észre sem lehetett venni a 300 méter szintemelkedést.

Sőt még azt is lefotóztuk, ahogyan az iskolabusszal kereszteztük a sziget leszállópályáját

Vacsoránál találkoztunk a szomszéd szobában lakó katalán párossal, akik Costa Ricában élnek és dolgoznak 3 hónapja, mert az otthoni élettől megcsömörlöttek. Most azért jöttek át Nicaraguába, hogy a 3 hónapos vízumukat meghosszabbítsák.

Este pihenésképpen megnéztünk egy filmet, aminek a végére ismét rosszul lettem. Lázat mértünk, először csak 38 volt, aztán felszaladt egészen 39,6-ig, ami már egyáltalán nem volt vicces. Zita unszolására beálltam a hideg zuhany alá, de ott annyira reszkettem, hogy másodpercek alatt begörcsölt a nyakam, a mellkasom és a combom, ami rettenetesen rossz érzés volt, és emiatt nem is bírtam sokáig a hideg víz alatt állni. Vettem be lázcsillapítót is, és valamikor éjjel kettő környékén nagy nehezen valamit aludni is sikerült.

Másnap is felment a lázam 37 fölé, de akkor már normálisan tudtam zuhanyozni, szépen fokozatosan először a végtagjaimat, majd az egész testemet bevizezve hosszú percekig álltam a víz alatt. Ez és egy újabb lázcsillapító megtette a hatását, estére már stabilan 37 alatt volt a hőmérsékletem.

Másnap reggel találkoztunk a velünk egy szállóban lakó, és azt épp elhagyni készülő másik bringás párral, a hawaii Christinával és a görög Yannissal. Ők akkor találkoztak, amikor Christina betért Yannis görögországi bioboltjába, és most együtt járják Latin-Amerikát, hogy permakultúrával és fenntartható élelmiszer termesztéssel foglalkozó ökofarmokat látogassanak meg, ahol tanulhatnak, hogy majd ők maguk is kialakíthassák a maguk ökofarmját, ha hazatértek Görögországba. A szigeten – ami egyébként mögöttünk látszik a falon, Moyogalpát épp kitakarja Zita a vállával – is van két ilyen farm, ezeket igyekeztek Yannisék meglátogatni, de mint később kiderült, csalódniuk kellett bennük, az egyik inkább csak egy eco-lodge volt, egy szálláshely, ami megérezve a szóban rejlő marketing erőt, felvette az öko előtagot magára. A másik helyen pedig méltánytalanul sokat kértek volna el azért, hogy az ember ott lehessen és önkéntesként dolgozzon és tanulhasson a farmon, ami már eleve ütközik valahol az igazi permakultúra elveivel. Persze mert ez a dolog mostanában kezd felfutni és ebben sokan meglátták az üzleti lehetőséget is. Ami persze másrészt nem baj, mert ha valamihez, hogy elterjedjen és ismert és használt legyen az egész világon, az kell legelőször, hogy divatossá váljon és jó üzlet legyen, akkor gyerünk, a lényeg, hogy megmentsük a bolygót, mielőtt felégetjük! Yannisék egyébként egy csomó anyagot is a rendelkezésünkre bocsájtottak, egy külső vinyón egész gyűjteményük volt a filmekből, ekönyvekből és különféle dolgokból, amit én mind nagyon hasznosnak találtam és örömmel másoltam át a mi driveunkre. Kár hogy mi cserébe csak néhány olyan filmet tudtunk adni, mind a Baraka (1992) , a Samsara (2011), a Home és a Planet Ocean.

Talán miattunk egy kicsit később indultak el, mint eredetileg tervezték, de ezt reméljük, ők sem bánják. Nagyszerű volt velük találkozni és látni, érezni hogy vannak velünk hasonló gondolkodású emberek, ráadásul ők is bringán! :) Ja, és mezítláb! :) Azt mondták, kellemes érzés, így szeretik.

Szállásunkon az anyuka így altatta a gyermekét. Úgy rángatta a függőágyat, hogy ha én lettem volna benne, szerintem tuti elhányom magam, annyira belengette a gyereket – aki kezdetben csak mosolyogva figyelte az anyját…

…aztán csupán néhány perc alatt látványosan elaludt. Pedig nekem úgy tűnt, most rázzák ki belőle a lelket, de közben csak álomba ringatták. :)

Ezt Zita egy élelemszerző körútján fotózta.

Amúgy jólesett hogy egy-két napra ki sem kellett mozdulni a szobából és hogy sikerült elengednem azt az érzést, hogy “miért nem megyünk már tovább”, és “jajj, mennyit kell itt fizetni a szállásért”, meg, hogy “ma sem írtam se cikkeket, se útinaplót”, és “nem csináltam semmi hasznosat”, mert tudtam hogy beteg vagyok, és hogy most az egyetlen és legfontosabb dolog pihenni és minél hamarabb minél jobban meggyógyulni – ebben egyébként Zita óriási partner volt, nagyszerűen gondomat viselte, még egy kis naplót is vezetett, hogy mikor mennyi volt a hőmérsékletem, mikor vettem be a gyógyszert, sőt még mindent alaposan meg is googlizott – ekkor esett le neki, hogy mi van, ha vesekő? Persze jó eséllyel nem az volt, bár erről 100% megbizonyosodni nem tudtunk, mert se a szigeten, se a kikötőváros melletti nagyobb városban, Rivasban nincs ultrahang, de mondjuk azóta már csak nagyon enyhe fájdalmat érzek csak nagy ritkán a bal vesém környékén, és ahogy már írtam, már második este nem volt hőemelkedésem és azóta is teljesen jól vagyok. Így pedig, hogy a pihenés és jobbulás szükségességét sikerült magamban tudatosítani, végre mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül, ha csak másfél napra is, de sikerült kicsit ellustulnom és elengednem magam, vagyis semmit, értsd az ég világon semmit se csinálni, vagy legalábbis semmi olyat, amit most így hirtelen vissza tudnék idézni és érdemesnek találnék arra, hogy megemlítsem. És ez tulajdonképpen jó volt és jól esett. Ugyanakkor a betegségem másnapjának végén már alig vártam, hogy menjünk valahová és csináljunk valamit.

Punta de Jesus Maria

Ez a valami az volt, hogy tesztbiciklizés gyanánt kimentünk a tőlünk 5 kilométerre lévő Punta de Jesus Maria nevű helyre, ahol egy vékony homokpad több száz méter hosszan, folyamatosan elkeskenyedve benyúlik a tóba, és ki lehet sétálni rá.

Még meg sem érkeztünk a helyre, máris láttunk csodákat, többek között ezt a madarat

Miután letértünk a főútról, egy ilyen “horrorfa” ösvényen folytattuk a part felé. Igazából rossz szó ez a horrorfa rá, mert gyönyörű volt

Mikor érkeztünk, még senki nem volt a homokpad végén, csak a madarak

Visszanézve ilyen látvány tárult elénk

Zita mindenhol képes kincseket találni. Nézzétek milyen apróak azok a csigák! :)

Megvártuk a naplementét

Timelapse-et is készítettünk, bár állandóan belesétáltunk a árnyékunkkal és a szél is mozgatta a kamerát, ezért még elő sem hívtuk, de majd mindjárt. És ha értelmes az eredmény, akkor fel is töltöm! ;)

Mindkét irányban varázslatos volt a naplemente időszaka

A vágatlan kép

A “Zitás” verzió :)

Közben egy Hold is volt felettünk. Csodák, bármerre nézünk! :)

Mivel jól viseltem ezt a kis túrát, ezért úgy döntöttünk, hogy másnap reggel továbbmegyünk, vagyis reggel hajóra szállunk, és aztán Rivastól meg sem állunk az onnan már csak 40km-re lévő Costa Ricáig. Este úgy feküdtünk le, hogy ez az utolsó éjszakánk a csodás Nicaraguában.

Történt 2015. január 25-28. között, bicikliztünk 76,9, 17,5 és 10,7 kilométereket. Megírva február 9-én.