Kívánj és fújd el a gyertyát, ma van a szülinapod!

Ngawalban már fél 7-kor felkeltünk, és a reggeli Veg. Fried Noodles olyan bőséges volt, hogy most sem kellett elővennünk a főzőt, hogy kiegészítsük azt az egy tányér ételt, amit ketten kaptunk. Merthogy csak ennyit rendeltünk, hogy a kecske is jól lakjon (a szállásadóink jól járjanak anyagilag) és a káposzta is megmaradjon (a pénzünk). Ugyanis, mint azt talán már írtam, errefelé komoly kedvezményeket kaphatunk a szobák árából, ha megígérjük, hogy a vendéglőben vacsorázunk és reggelizünk. Nem egyszer akár még „ingyen” is meg lehet így kapni a szobát.

Ezt a reggelit egyébként nem a tágas étkezőben fogyasztottuk el, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a szemközti hegyekre, hanem a szűk, füstös, sötét konyhában. Ez utóbbi mégis sokkal barátságosabb volt, mivel itt velünk ültek a szállásadóink, Ambar Chetri és a felesége, egy nagyon kedves házaspár, akikkel már tegnap este összebarátkoztunk. Még egy fontos érv volt a konyha mellett, mégpedig, hogy a tűzhely által fűtve volt, így a tűz mellett sokkal kellemesebb volt elfogyasztani a hatalmas tál zöldséges tésztát. Miután végeztünk, Zita megkért, hogy csukjam be a szemem. Mikor kinyithattam, egy gyertyával a kezében mosolygott rám, és kezdve az éneket: Boldog Szülinapooot… :) Ma vagyok 29 éves! Zitának igazán sikerült a meglepetésszerzés, mert eddig a pillanatig ez eszembe se jutott, az előző napokon ugyan eszemben volt, hogy hamarosan eljön a május 23-a, de ezen a reggelen ez még nem jutott eszembe, hogy szülinapom van, mindaddig, amíg Zita el nem kezdte énekelni. :) A gyertya alatt volt egy kis csomag, egy zacskó Kurkure (helyi) chips, és egy Snickers szelet. Ezek pontosan olyan dolgok, amiket nagyon szeretek, ám mégis ritkán engedem meg magamnak ezen az úton, hiszen az áruk nincs jó arányban a kalória és tápanyag értékükkel. Bár a Snickers azért nem olyan rossz ilyen szempontból, de mivel itt elég drága, csak az ilyen különleges alkalmakra jut, na meg talán a Thorung La hágóra menet is kijár majd. :) Szóval a reggeli után megültük a szülinapomat, és ez így 3600m felett mélyen a Himalája hatalmas hegyei között, a kedves vendéglátóink társaságában elég egyedi volt. 29 évesen már házas is vagyok, van egy gyönyörű feleségem, aki benne van az ilyen őrültségekben, mint ez a nászút, úgyhogy egy szavam sem lehet. :)

Viszont ez a tudat még nem változtatott azon, hogy a nagy magasság, a tegnapi kemény menet, és az alig 6 óra alvás után kicsit fáradt és nyomott voltam. Az éjjel már mindketten éreztük a magasság miatti kevesebb oxigént. Nem volt különösebben kellemetlen, de észrevettük, hogy nyugalmi helyzetben is egy kicsit nagyobb, hosszabb levegőket kellett vennünk, mint máskor. Talán ez is megmutatkozott a reggeli fáradtságomban.

Ma nekem nehéz

Miután összepakoltunk és készítettünk egy közös fényképet a vendéglátóinkkal, elindultunk a súlyos hátizsákokkal. Tudtuk, hogy ez a nap könnyű lesz, mert Ngawaltól Manangig alig 10km a táv, és ahogy mesélték, az elején lejt az út, aztán sík. Na, hát most még ez a lefelé sem esett olyan könnyen, éreztük a combjainkat a tegnapi menet után. Persze hamar leértünk és onnan már könnyebb volt. Lent a folyó jobb partján haladtunk egy kis ösvényen, fenyőligetek és dombok között. Jobbra tőlünk nem sokat láttunk, csak az erdőt, néhány mezőt, és a hegy lábát képező, néha igen érdekes kinézetű sziklafalakat. Viszont balra annál érdekesebb volt a látvány. Amíg még magasabban voltunk, gyönyörűen ráláttunk a völgyre, lent a folyóra, a szemközt haladó, a miénknél szélesebb útra. Épp csak a manangi repülőtér kifutópályája nem illett bele a képbe. Igaz, hogy valószínű csak döngölt földből volt a kifutópálya, de még így is megszakította egy kicsit a táj gyönyörű folytonosságát. Ahogy elnéztem a völgy túloldalán a zöld mezőt, a fenyőligeteket, és mindezek felett a hatalmas hegyeket, az egész beleillet volna valami régi-régi westernfilmbe is. Biztos vagyok benne, hogy a Himalája sok filmforgatásnak ad otthont, mert itt olyan a táj, amilyen akár sok száz évvel ezelőtt is lehetett. Leszámítva ezt a repteret, nincs itt semmilyen motorizált jármű, az emberek a földjeiket is a két kezükkel és kéziszerszámokkal művelik meg. Ha sietnek, akkor szamár, vagy lóhátra ülnek, különben gyalogolnak. Ennek megfelelően néz ki a táj is: aszfaltot már több mint egy hete, Besisahar óta nem láttunk. Ez egyébként nagyon tetszik nekünk, szép itt az élet, és látszik az embereken is, hogy nincs meg bennük az a rohanás és törtetés, ami a világ sok más, „fejlettebb” vidékén már elérkezett hozzánk. Persze tudom, hogy kicsit túlromantizálom ezt az egészet és a dolgok másik oldalát, azt a rengeteg nehézséget és „hátrányt”, ami az itteni élettel jár, nem látom, vagy nem tudom elég mélyen elképzelni. De amit látok, az nagyon tetszik.

Miután leértünk a Marsyagdi folyó mellé megálltunk levetkőzni és naptejjel bekenni magunkat, mivel reggel kicsit túlöltöztünk. Ezt a pihenőt még több is követte, hol inni, hol egy-egy kekszet bevágni, hol a sarkamra Leukoplasztot ragasztani álltunk meg néhány percre, és ezalatt a pihenők alatt sikerült valahogy magamhoz térni, és felébredni. Innentől aztán még inkább élveztem a sétát, ami persze eddig sem volt egy kínkeserves menet, de azt azért kicsit megértettem, mit érezhetett Zita előző nap, amikor nagyon nem ízlett neki az a hosszú, monoton fölfelé. Amikor fáradt és nyűgös az ember, akkor lehet akárhol, lehet akármilyen gyönyörű szemközt az Annapurna II, ha egyszer nem vagyok „százas”, akkor nem élvezem 100%-osan a tájat és a túrát. De amikor én meg odáig vagyok a tájtól, és nem fáj még a meredek fölfelé menet sem, akkor nehezen tudom beleélni magam a másik helyzetébe, aki épp szenved. Na de ezt is tanuljuk! :)

Újra a Marsyagdi folyó mellett

Itt a gyönyörű fenyőligetek között az ösvényen egyébként végig egy kisebb buddhista szerzetescsoportot kerülgettünk: hol ők előztek ki, mikor mi álltunk meg, hol mi őket, amikor ők pihentek meg pár percre. Az egyik ilyen találkozásnál mosolyogva „Happy Birthday”-t kívántak nekem, amin én nagyon meglepődtem. Egy pár másodpercre még a „Dere-dere Dennebád” (Nagyon szépen köszönöm) és belém ragadt, mert sejtésem sem volt, honnan a viharból tudnak az én szülinapomról. Aztán persze hamar kiderült a turpisság: amikor reggel a vendégházunk ebédlőjében Zita a gyertyás ajándékcsomagot készítette elő, a szerzetesek épp ott voltak, és hogy nehogy lebuktassák a szülinapi meglepetést, Zita felvázolta nekik a helyzetet. :)

Ahogy közeledtünk Mananghoz, úgy lett egyre jobb kilátásunk egy, a Marsyagdi völgyébe szemközt betorkolló hatalmas katlanra. Engem ennek a szép völgynek a látványa nagyon lenyűgözött, ezért sokszor lemaradtam Zitától, hogy fényképeket készítsek a festői völgyről. Ekkor már óvatosabban bántam a panorámaképek készítésével, mert tisztában voltam vele, mekkora nagy meló lesz még a képek elrendezésével és összeillesztésével.
Mungii-nak nevezik azt a települést, ahol a mi ösvényünk betorkollott a nagy szamárútba, ami ugyanezen a ponton áttért a Marsyagdi folyó jobb oldalára. Itt egy nagy legelő mellett találtunk egy kis vendéglőt, ahol végre újra olcsóbb árakkal találkoztunk. A tejes tea itt már újra csak 40 rupi volt, ezért aztán újra megengedtünk magunknak ezt a tartalmas kis finomságot. Itt újra találkoztunk azzal a két orosz sráccal, akik kb. egy órával ezelőtt előztek le minket. Beszélgettünk velük a terveikről, és ezt, mint utólag kiderült, nagyon jól tettük, mert ők azt gondolták, hogy találnak vendéglőt az Annapurna I északi alaptáborában. Persze biztos később is rájöttek volna, még idejében, hogy ez nem így van, mert onnan pár hete mindent lepakoltak, és talán a magyar csapat volt az utolsó, akik ebben a hegymászószezonban elhagyták a tábort. Különben sem volt ott soha szálloda, se vendéglő, most meg aztán már végképp csak egy üres mező van ott, na meg ahogy olvastuk a magyarjaink beszámolóit, az odamenet sem éppen veszélytelen. Amúgy nagyon jót beszélgettünk a két sráccal, és bár ezt feléjük nem mutattuk, de miközben elmondták, hogy milyen tempóban haladnak, és hogy miért, nagyon értékeltük, hogy nekünk ennyi időnk van. Nincsen hazafelé szóló repülőjegyünk, így nincs megszabva az időnk, két dolog határol csak be minket, a nepáli és az indiai vízumunk, és utóbbi is csak akkor, ha vissza kívánunk még menni Indiába.

A két orosszal egyébként láttunk szemben a mezőn két kis kecskét, akik nagyon tündériek voltak, és persze Zita ismét jól megszeretgette ezeket a kisállatokat is.

Tetőt cipelni mezítláb

Mungii után már tényleg nem volt sok hátra. Az út még egy utolsó, nagyon enyhe emelkedőt tett, aztán már szinte síkban haladtunk egész Manangig. Ennek a kis emelkedőnek a tetején találtunk egy gompát (buddhista „kápolna”, vagyis azzal hasonlatos, általában imazászlókkal teleaggatott kis építmény), ahonnan gyönyörű kilátás nyílt. Alattunk a folyó éppen egy vargabetűt írt le, és ez már önmagában szép látvány volt, hát még a felette elterülő hegyekkel… Meg is álltam, és itt készült egy újabb panoráma:

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Manang előtt még volt egy kisebb település, ez volt Bryaga (Braka), az úttól jobbra, egy kis katlanban. Ide felmásztuk azt a pár métert, és igazán érdemes volt, mert nem akármilyen látvány tárult elénk. Braka a hegyoldalba épült, a házak szinte egymáson vannak, és felettük már csak meredek sziklafal van. Ennek előterében egy szép zöld mezőről csodáltuk a látványt, körülöttünk tehenek és lovak legeltek, valamint egy-két helyen láttunk a fűbe felállított alig egy négyzetméteres területet körülölelő kerítéssel körbekerített növényeket. Valószínűleg valami nagyon fontos, értékes, vagy ritka növény lehet, hogy így körbekerítették az állatok elől. Brakának egyébként van egy kevésbé romantikusabb része is, a vendéglősor a szamárút két oldalán. Ez pont olyan, mint bárhol máshol errefelé: takaros vendéglők, teraszokkal, étteremmel, boltokkal. Minden, ami a turistának kelhet, és érdemes ide felcipelni.

Nem tudom, milyen tömegek lehetnek itt a főszezonban, de elnézve a boltok mennyiségét, és azok választékát, nem is akarom megtudni. :) Most a másodlagos szezon végén, így május közepén a két kezemen meg tudom számolni, hány hozzánk hasonló turistával találkozunk egy nap alatt – és ez így pont nagyon jó, mert velük így viszont garantáltan leállunk beszélgetni, és tekintve, hogy a szállók nagyjából szinte mind üresek, mindig van hely, és a szobaárak sem magasak.

Manangig már csak két kilométer volt hátra Braka után, és ezen a két kilométeren kiszélesedett alattunk a völgy. A szinte már csak patak méretű Marsyagdi folyó túloldalán nagy mezők terültek el. Ekkor utolértünk két teherhordót, akik feltekert hullámos alumínium lapokat cipeltek a hátukon. Az így cipelve nagy csőnek látszó dolog valójában aztán tetőként fog szolgálni a házakon, tehát gyakorlatilag építőanyagot cipeltek. Ezt azért kell, hogy ember cipelje, mert a szamár nem tudna vele se befordulni, se egyensúlyozni, szétvágni pedig nem érdemes, mert akkor funkcióját veszti, hisz apró darabokból sokkal nehezebb lenne tetőt építeni. Ahogy közelebb értünk a két emberhez, észrevettem, hogy az egyiknek nincs semmi a lábán. Egyrészt megsajnáltam, gondolván, hogy nem telik rá neki, azért jár mezítláb az olyan apró köves úton, amin én 10 lépés után megőrülnék. Aztán gondolkodtam kicsit, és rájöttem, hogy ő valószínűleg nem is akar semmit a lábára, mert a társai is legtöbbször csak elnyűtt műanyagpapucsokban nyomják, tehát ezeknek az embereknek talán nincs is igényük a cipőre, mert a lábuk hozzá van szokva a cipő, vagy a bakancs nélküli léthez. Persze ezt végiggondolva azért újra megsajnáltam őket, mert láttam, hogy 20 méterenként megálltak pihenni a nagy súly alatt. Ilyenkor megállították a hosszú cső alakú terhet a földön, és a hátukkal megtámasztották, míg a fejükről levették azt a pántot, amivel amúgy tartják a ki tudja hány kilós csomagot. Cipővel, vagy anélkül, de kegyetlen kemény meló lehet ez a cipekedés.

Újra Dean-el és Thijs-el, szülinap Manangban: magashegyi moziélmény, Everest sör, és a Jeti Csókja

Manang innen az útról nem tűnt valami bizalomgerjesztő helynek, mert igazából sokat nem láttunk a településből, csak egy-két élénk kék háztetőt. Persze ahogy közelebb értünk, kiderült miért: a falu egy földletöréssel feljebb fekszik a völgy aljától, ahol mi eddig sétáltunk. Innen szinte semmit nem látni belőle. Ahogy felkapaszkodtunk erre a peremre, kitárult előttünk a falu. A „főutcát” éppen feltúrták, mert csatornát építenek, de ennek ellenére nagyon kellemes volt a látvány. Ennek az utcának az eleje, a központi teret képező gompáig olyan széles, hogy az egyik oldalán a házak és a „járda” között még egy kb. 10 méteres veteményes is helyett kapott. Ez az egész helynek már jó hangulatot ad, és ehhez még hozzáadnak az előző falvakból már megszokott, lapos tetős, imazászlós kőházak. Itt ezen az utcán szembejött velünk Thijs és Dean, „régi jó barátaink” tegnapelőttről. Tegnap érkeztek meg délután egykor, azóta pár kisebb sétát tettek Manang körül. Megnéztük a szállodájukat, amit szívvel ajánlottak, és meg is egyeztünk a tulajjal egy 100 rupis árban éjszakánként, ha „valamit” fogyasztunk majd az étteremben is. A hely megtetszett nekünk, és már majdnem lepakoltunk, de aztán konnektort se a szobában, se az étterem asztalai körül nem találtunk, ezért a körbenézés mellett döntöttünk. Ezúttal együtt néztünk szét Zitával, mivel a srácok elvállalták, hogy addig vigyáznak mindkettőnk táskájára. Végül maradtunk ezen a helyen, mert nem találtunk jobbat, a konnektor errefelé egy új, nemrég felszerelt találmány lehet a vendégházakban is, mert nem találtunk sehol olyan szobát, vagy a szállóval egybeépített éttermet, ahol lett volna konnektor. Mindenütt csak a konyhában voltak konnektorok, és volt olyan hely, ahol a használatukért még külön fel is számoltak 50 vagy 100 rupit. Mindezek ellenére azért jó volt körbenézni, láttunk érdekes helyeket, voltak nagyon profi szállók, amelyeknek a tiszta fából épített éttermi része már-már az osztrák síterepek hüttéire emlékeztettek, de volt olyan hely is, amit egy helyi kőházból alakítottak át, és a tulajdonos néni ott lakott volna mellettünk, a szobákba pedig meredek lépcsők vezettek fel, pont ahogy sok helyen a házakhoz is. A mi szállásunk valahol a kettő között van, és nagyon, de nagyon finoman főznek. 180-ért olyan finom „Veg. Macaroni”-t ettünk, hogy azóta még többet is, ráadásul fejenként, hisz szülinapom van, ha valamikor, akkor ezen a napon kirúghatunk a hámból, nem? :) Ez egyébként sikerült is, elvertünk ezen a napon majd 6 ezer forintot. Kaptam egy „Everest” sört (mert nem volt Gorkha, ami az igazán helyi!), és elmentünk négyesben moziba! Bizony, jól olvastátok, itt Manangban, a Himalája közepén, 3500m felett, még ilyen is van. Na nem ám egy multiplexet kell elképzelni, hanem annál sokkal-sokkal jobbat! Szinte csak helyi vonatkozású filmeket adnak, így sikerült beülni a 7 év Tibetben-re. A mozi belső tere nagyon is ideillő, a székek fadeszkák jakszőrrel letakarva. Középen egy kis emelvényen van a projector, a vaskályha mellett. :) A vászon egy jobbféle fehér lepedő, és a hangosítás is valami házi megoldás. A film közepén hátul felkapcsoltak egy kis lámpát és egy ember pattogatott kukoricát és teát osztott ki mindenkinek. A film bizonyára DVD-ről, vagy DivX-ről ment, de csak kétszer akadt meg néhány másodpercre. Persze ez mit sem rontott az élvezeten. Dean zsebéből még egy-egy csoki is előkerült a Lhasa-ba való bejutáskor… Aki nem látta még ezt a filmet, annak mindenképpen ajánljuk! A film nálunk is megvan valamelyik adathordozón, és már kétszer láttam, de így, egy ilyen helyen egy ilyen „moziban”, ilyen jó társaságban harmadszorra is nagy élmény volt, pedig igaz jó régen, de még a könyvet is olvastam valamikor gyerekkoromban. Miután kimásztunk a teremből a szürkületbe, a 200 rupis jegyárat (570 forint, a popcornnal és a teával!) egy olyan ember kérte el tőlünk, aki akár szerepelhetett volna a filmben is, mint ahogy az egész falu is, úgy hogy van. Épp csak az épülő csatorna árkát kellett volna betemetni, és a szállók plakátjait leszerelni a forgatás idejére. Thijs először látta a filmet, és nagyon tetszett neki is, sokkal jobban, mint az Into Thin Air, amire tegnap ültek be. Ez utóbbi film egy az Everesten (azt hiszem ’96-ban) történt tömeges tragédiáról és annak körülményeiről szól, lehet, hogy egyik nap mi is beülünk rá, mert kíváncsi vagyok rá.

A mozizás után a szállónk éttermében ültünk le, és előkerült egy pakli kártya. A kártyázás csak a keret volt egy nagyon jó hangulatban, beszélgetéssel eltöltött estéhez. Dean és Thijs igazán jó társaság voltak, mutattak néhány igazán leleményes kártyatrükköt, és egy nagyon egyszerű játékot játszottunk, amiben a győzelemhez egy kis taktikán túl rengeteg szerencse kellett. :) Az estét egy kör piával is feldobtuk. A nyugati tömények felese sok száz rupinál kezdődik, ezért ilyesmi eszébe se jutott senkinek, helyette a Raksi-nak nevezett helyi, rizsből készült, és vízzel felhígított borzalmat kóstoltuk meg. A házigazdánk teáskannából töltötte ki nekünk, és az íze… Ilyen szörnyűt még egyikünk sem ivott soha! Zita elnevezte a jeti csókjának az italt, de én a másnap reggeli másnaposság után inkább hívnám a jeti harapásának. :) Pedig csak egyet-egyet ittunk és az éjszaka alatt ráittunk 3 liter vizet ketten a dehidratációt elkerülendő, de még így is lett egy kis fejfájásom – ez valószínű a nagy magasságnak is köszönhető, a szállásunk ugyanis 3548m-en van. Ez a kis másnaposság délutánra elmúlt, így ma is egy szép, eseménydús napot zárhattunk, na de erről majd legközelebb. Most kész a tonhalas rizs, amit Zita készített, úgyhogy megyek enni. Örülök, hogy vacsora előtt befejeztem a tegnapi nap történetét. Egy ilyen hosszú nap végén értelemszerűen nem álltam neki „bejetizve” megírni azt… :)

A hasmenés vége – A hízókúra eleje

Szóval megérkeztünk Rawalpindi-be, a vendéglátónkhoz, Shuaib-hez (ejtsd: Sveb). Egy barátja is vele volt ekkor, egy magas vékony srác, Mahboob. Nem sokat időztünk náluk, csak épp rendeltek két pizzát, azt felfaltuk és már készülődtünk is az induláshoz. Igen, én is ettem a pizzából, ami megint csak merészség volt, de ezúttal nem jártam pórul.

Amint megemlítettem a visszatérő, vagyis inkább folyamatos, de a széntabletták miatt csak kétnaponta visszatérő gyomorbajom, előkaptak egy gyógyszert, amiről azt állították, hogy biztosan segít a bajomon, és holnap már semmi gondom nem lesz az emésztésemmel. Én ezt nehezen akartam elhinni, és persze a gyógyszert sem vettem volna be, hiszen azt nem orvos, vagy gyógyszerész adta nekem, ám amikor megláttam a gyógyszert, nem akartam hinni a szememnek. A Flagyl-ról állították, hogy csodaszer. Ugyanezt a gyógyszert szedtem, ugyanebben a kiszerelésben Karimabadban, a fogbajomra az antibiotikum mellé. Akkor segített, mert nem lettek gyomorbajaim az antibiotikumtól. Ezek után el mertem fogadni tőlük a gyógyszert, és be is vettem a pizza mellé. Annyira mondták, hogy ez tuti rendbe rak, és annyira kívántam a pizzát, hogy még azt se bántam volna értük, ha megint rám tör a foshatnék. Ha így lesz, akkor legalább ettem egy finomat, olyat, amit már hónapok óta nem, és megmutathatom a legújabb pakisztáni barátainknak, hogy „de az én gyomorbajom még annál is sokkal durvább, mint amit Ti el tudtok képzelni”. Nem így lett egyik dolog sem: a pizza olyan volt, amilyet még egyáltalán nem ettem egész életemben (de azért jó volt, csak nem amit megszoktunk), és a saját legnagyobb meglepetésemre többet a WC-re se kellett járnom, legalábbis nem azért, hogy folyékony, vagy puding halmazállapotút székeljek. Azóta, hogy ez történt, eltelt 2-3 hét, és ez alatt nem tört rám hasonló gyomorrontás-ételmérgezés. És azt hiszem a 2-3 hét már önmagában nagy dolog Ázsiában vagy Pakisztánban hasmenés nélkül. A legdurvább pedig az egészben az, hogy végig volt nálunk még néhány szem Flagyl a KKH-n, tehát mindvégig nálunk volt a „csodaszer”, amiből 2 szem teljesen rendbe rakott, csak éppen nem tudtuk róla, hogy micsoda. Abba jobb nem belegondolni most már, hogy mi lett volna, ha azt a két szemet még Dasu-ban beveszem… :) Mindegy, a leckét megtanultuk, azóta beszereztünk a Flagyl mellé számtalan más dolgot is hasmenés ellen, és szántszándékkal mind a ketten masszív hízókúrán vagyunk. Tudjátok milyen jó az, amikor az ember szeret enni, lehetősége is van rá és tudja, hogy most arra is van szüksége, hogy sokszor nagyokat egyen, és felszedjen 5-10kg-t? :) 85kg-ig meg sem állok! :D

Shuaib mesél a kalandjairól, a tálibokról, Pakisztánról

Miután elfogyott a pizza, Shuaib autójába ültünk, és nekivágtunk a városnak. Igazából egy helyben is parkolhattunk volna a kocsival, akkor is majdnem ugyanilyen érdekes lett volna nekünk ez az este, mert éjszaka sokat nem láttunk a városokból, pedig bejártuk egész Pindit és Iszlamabadot is. Mégis a legjobb számunkra az volt, amit menet közben Shuaib-el és Mahboob-al beszélgettünk. Sok mindent meséltek Pakisztánról és a világról, Shuaib sok helyen járt már az országban és sok minden történt már vele. Egyszer például egy földcsuszamlás miatt fent ragadtak a hegyek között (6-7000 ezresek közt) 5000m-es magasságban egy barátjával. A föld elvitte az autójukat, benne a sofőrrel, többen meghaltak, de ők ketten a föld-lavinát magát túlélték, azonban az elzárta az útjukat lefelé. Egy üveg vodka volt náluk, meleg ruha, egy pisztoly és némi oxigén. Ezzel túl tudtak élni 5 napot, havat ettek, egy állatot sikerült elejteniük, annak a húsát ették meg nyersen. A dologban az érdekesség, hogy a hideg éjszakákat úgy tudták átvészelni, hogy egy forró vizű termálforrás által létrejött kis tavacskában áztatták magukat az idő nagy részében. Végül észrevette őket egy mentőhelikopter és megmenekültek, állítólag még a hírekben is benne voltak ezek után.Sok más dolgot is meséltek, de már nem tudok mindent felidézni, és nem is mind lenne érdekes. Amikor az „Islamabad Highway” nevezetű nyílegyenes, autópályaszerű úton dugóba kerültünk, majd visszafordultunk, szóba került az aktuális politikai helyzet is. Az előttünk járó autók által kijárt „fordulón”, vagyis kiszedett, ledöntött padkaköveken és áttört növényzeten keresztül átjutottunk a szembejövő sávokba, ahol vissza tudtunk fordulni. Shuaib közben elmondta, hogy ilyet eddig még ő sem látott: azért volt a dugó, mert az emberek tüntetnek az Iszlamabadba bevezető utakon, mert mostanában rengeteg a gáz és villanykimaradás Pakisztánban, és ez régebben nem volt jellemző. Mindenki szerint, akit eddig erről kérdeztünk, mindez a legújabb korrupt kormánynak köszönhető, mert „elfelejtik” fizetni a nem állami tulajdonban lévő erőműveknek a számlát. (Közben zárójelben jelzem, hogy Pakisztán dúskál a kőolajban…) De ez csak az egyik disznósága a kormánynak, emlegettek még jó néhányat, mielőtt áttértünk más témákra. Shuaib elmesélte, hogy Pakisztán hadserege a második legnagyobb a világon (A Wiki szerint csak a nyolcadik… :) ), nukleáris fegyverekkel is rendelkeznek, és a hadsereg feje ott lakik Rawalpindiben, nem messze attól a háztól, ahol lakunk. Emiatt a park mögötti egyik főút erős ellenőrzés alatt van, és külföldiek nem mehetnek arra. Ez számunkra nagy érvágás volt, mert ezért mindig több kilométeres kerülőket kellett tennünk, legtöbbször gyalog. Aztán a srácok meséltek még a tálibokról is, amikor újra előhoztam a témát, hogy tulajdonképpen hogyan is volt ez a 9/11-el és a pakisztáni turizmus megszűnésével, hogyan függ össze a kettő? Miután összedőltek a tornyok, Amerikának ugye bűnös kellett, na meg gondolom a hadiipar gépezetének sem jött olyan rosszul egy kis háborúsdi, ezért kispécizték Osama Bin Ladent, régi jó pajtásukat, és őt addig üldözték, amíg végül meg nem ölték, állítólag tavaly, 2011-ben Abbottabadban. De erről már ugye írtam előzőleg. A pakisztáni turizmus megszűnése úgy jött a képbe, hogy ebben az USA VS. Osama háborúban Pakisztánnak valamelyik oldalra állnia kellett, és ugye Amerika oldalára állt. Igen ám, de a pakisztáni-afgán határvidék környékén, a hegyekben élő tálib népeknek ezzel megszületett az új ellensége, a nagy-nagy főellenség szövetségese: Pakisztán. A tálibokról azt kell tudni, hogy amióta az eszüket tudják, mindig is harcoltak, a háború a vérükben van. Amerikát ugye mégsem tudták támadni, hiszen az nekik nagyon messze van, de azután, hogy Pakisztán szövetségre lépett az amcsikkal, meglett a közeli ellenség, és mindennapossá váltak a merényletek az országban. Ezzel egy időben a külföldi turisták sorra mondták le az utakat, és vissza sem tértek, egészen mostanáig, amikor is végre normalizálódott a helyzet, és lassan kezdünk újra szivárogni Pakisztánba. Minden turizmussal foglalkozó pakisztáni barátunk azt mondta, hogy 2-3 év múlva, ha addig nem történik semmi, újra elkezdenek özönleni a népek ebbe a gyönyörű országba. És tényleg érdemes, higgyétek el, Pakisztán megéri a látogatást. Az emberek elképesztőek, ezt bárki aláírhatja, aki járt már Pakisztánban, és a természeti értékek magukért beszélnek. Van tenger, vannak erdők, van sivatag, vannak termékeny mezők, na és hét-nyolcezres hegyek, gleccserek, völgyek…Visszatérve még kicsit a tálibokra, ez egy olyan népség, hogy a csávókkal még az amerikai hadsereg sem képes érdemben harcolni, ugyanis a terep a kisujjukban van, ismerik a hegyeket és a falvakat, csápátin és vízen hetekig elélnek, egy darab csadorral (barna pokróc, minden vidéki pakisztáni ilyenekbe tekeri a felsőtestét) és egy gépfegyverrel nyomják, és simán képesek meghalni a céljaikért.

Vendégségben a vendéglátónk nélkül, távol mindentől, egy hideg lakásban, nettelenül

Késő volt már, mire hazaértünk a városi menetből, és másnap már nem is láttuk Shuaib-et, mert elment egy már előzőleg leszervezett Safari-ra, valami sivatagba kempingezni meg barbeque-zni, valahová Karachi mellé. Hívott minket is, de miután most érkeztünk meg a KKH-ról, mindenre vágytunk, csak arra nem, hogy újabb napokat töltsünk el távol a modern civilizációtól egy sátorban a semmi közepén. Igazából el kell mondjuk, hogy most az egyszer nagyon számítóak voltunk, amikor Couchsurfing barát után kerestünk, és az ember mellett figyelembe vettük a materiális javakat is, amit Shuaib a CS profilján ajánlott a vendégeinek. Külön szoba, fürdőszoba meleg vízzel, internet… Vágytunk már az ilyesmire, több időt eltölteni egy helyen, ahol végre meleg van, ahol barátok közt lehetünk, ahol van meleg vizünk, tudunk mosni, és van internetünk.Shuaib azt mondta, két nap múlva újra itthon lesz, és ezt nem is bántuk, gondoltuk, hogy addig elintézzük a vízumhosszabbítást, és nyugiban pihenünk, hogy aztán, amikor visszatért, frissek és üdék legyünk, készen az együtt lófrálásra. Hát nem éppen így alakultak a dolgok. Amikor első reggel bementünk a „Passport Office”-ba, kiderült, hogy szükségünk van egy igazolásra a szállásadónktól, és a személyi igazolványa fénymásolatára is a vízumhosszabbításhoz. Na nem baj, gondoltuk, hogy majd akkor holnap után visszajövünk Shuaib-al. Mahboob, a haverja azt is mondta, hogy ne aggódjunk, mert van Shuaib-nek olyan ismerőse, akin keresztül majd gyorsítva is elintézhetjük az ügyet. A pihenés sem sikerült úgy, mint vártuk, vagyis inkább a régóta áhított luxuskörülmények nem voltak meg. A szállásadónk messze volt, csak Mahboob volt velünk, a ház pedig egy jégverem volt. Néha be tudtuk ugyan kapcsolni a gázzal működő hősugárzókat, de olyan gyenge volt a gáz, hogy alig adott meleget, ráadásul mindig oda kellett figyelnünk, hogy el ne aludjon a láng. Egyszer, amikor próbáltam elzárni lefekvés előtt a hősugárzót, a tekerőjénél is elkezdett ömleni a gáz, és kívülről is lángra kapott az egész (ekkor bezzeg lángolt rendesen). Jól megijedtem, mert innentől kezdve csak a hősugárzó mögötti főcsapnál tudtam elzárni a gázt, az viszont a lángok mögött volt, ráadásul az egész hősugárzó egy nagy fából készült beépített szekrény közepén volt bemélyesztve a fal mellett (A tűzvédelmisek sírtak volna, ha látták volna, bár kétlem, hogy létezik ilyen intézmény Pakisztánban). Tudtam, hogy nincs sok időm, ezért pánik helyett a lángok mögé nyúltam, és szerencsémre gyorsan megtaláltam a csapot, és el tudtam zárni még azelőtt, mielőtt megégtem volna, vagy lángra kapott volna a szekrénysor. Amikor Shuaib-éknek említettem az esetet, csak legyintettek hogy oké, majd reggel megnézik… Persze nem történt semmi.

Melegvizünk az egyáltalán nem volt, mert elromlott a bojler, amit errefelé egyébként gízernek hívnak. :) A mosógép is hasonló állapotban volt, egyszerű, felül belepakolós, kavargatós ázsiai modell volt, nem az a nyugati szofisztikált pörgő dobos masina. Vizet azt nem tudott melegíteni, ezért azt Zitának kellett megtenni három nagy lábosban a tűzhelyen. Amikor először csinálta, az összes meleg víz – amit vagy egy órán át készített – pár perc alatt átfolyt a mosógépen, és Zita nem kis bánatára kezdhette az egészet elölről…Shuaib pedig nem érkezett haza a második napon… Se a harmadikon. Mi meg csak vártunk, és vártunk, mindig úgy volt, hogy már úton van, mindjárt jön, de aztán muszáj volt vendégségben maradnia valami barátjánál, akihez beugrott hazafelé. Közben persze internetünk sem volt, a 3G stick Shuaib-nél volt, nekünk hozta el Lahore-ből, igaz pár ezer kilométer kerülővel a Safarin át. Én közben azt nem értettem, hogy ha egyszer van neki otthon Lahore-ban (300km-re Iszlamabadtól) egy családja egy 5 és egy 1 éves gyerekkel, akkor miért fogad itt Couchsurfereket, a régen nem használt, lepukkant hideg lakásában, távol a családjától, és legfőképpen miért nem mondott nemet a CS kérésünkre, ha el kellett mennie Safari-ra, meg a barátjához. Vagy legalább azt mondhatta volna, hogy figyu srácok, tudlak titeket fogadni, de nem leszek a házban, csak egy haverom lesz ott, ja, és amúgy hideg a lakás, nincs meleg víz, sem internet, és Iszlamabad pedig 30 perc séta plusz egy-másfél óta taxi, vagy két óra „busz”… Nagyon furán éreztük magunkat a házban, mert nem ezt vártuk, azt hittük egy családnál leszünk, és nem Rawalpindiben, hanem Iszlamabadban, ahogy Shuaib profiljában szerepel. Talán minden mellett ez utóbbi volt a legnagyobb bajunk. Igaz, javarészt egy szép parkon át, de 3km-t kellett sétálnunk a legközelebbi taxiig, ki a GT Road-ra (Grand Trunk Road), ahol aztán még hosszú percekig alkudhattunk a pofátlan taxisokkal, akik külföldieknek minden további nélkül két-háromszoros árat mondanak, és amikor benyögöm nekik a normál árnak a 120%-át, odébb hajtanak. A rekordunk 280 rupi volt a normál 200 rupis ár helyett, de a végén annyira megszántuk szerencsétlen csókát, hogy odaadtuk neki a 300-at, amit eredetileg kért. Vagyis kb. 7-800 forintot egy közel másfél órás menetért. A bringázás szóba sem került nálunk Iszlamabadba, mert az oda-vissza minden nap meglett volna vagy 50km, mi pedig végre pihenni szerettünk volna, nem pedig bringával ingázni Rawalpindi-Iszlamabad között a zsúfolt, szmogos utakon. Szóval semmi sem úgy volt, ahogy szerettük volna, ám mindeközben a szállásadóink megpróbáltak mindent megadni nekünk, kedvesek voltak, Mahboobnak megérkezett egy barátnője, ő főzött, néha sikerült jókat dumálnunk, de közben mégsem tudtuk jól érezni magunkat, mert Shuaib nem érkezett haza, nem volt netünk, nem volt vízumhosszabbításunk, távol voltunk Iszlamabadtól, ahol ezernyi dolgot szerettünk volna intézni, és megnézni, és barátokkal találkozni… Ehelyett itt voltunk távol mindentől és mindenkitől, egy hideg házban, ahol sokszor áram sem volt, nemhogy meleg víz, meg internet… Szóval kicsit haragudtunk erre a Shuaib gyerekre ugyanakkor mindezért szégyelltük is magunkat, hiszen rengeteg mindenre meghívtak és mindeközben ő próbált megadni mindent nekünk, még úgy is, hogy közben távol volt.

Kémkedés gyanújával jelentenek – Kijárási tilalmat kapunk Karácsony előtt egy nappal

Az egészre még egy jó nagy lapáttal rátett a kijárási tilalmunk, és azt hiszem, ezzel telt be a pohár nálunk Zitával, és ekkor döntöttük el, hogy még az se baj, ha megsértjük a vendéglátóinkat, de költöznünk kell erről a helyről, mert itt egyszerűen nem tudjuk jól érezni magunkat! Mert közben a Karácsony is közelgett, de vészesen, és azt semmiképp nem akartuk egy ilyen helyen tölteni, ilyen körülmények között. Szóval az történt, hogy azért közben még akkor is írogattam a bejegyzéseket, ha nehezen is ment ilyen körülmények között. Na meg azért is ment nehezen, mert a nem éppen vidám hányós-fosós epizódok voltak soron. A bejegyzéseket pedig nem csak magunknak írom, hanem a blog egyre népesebb olvasóközönségének is, ezért valahogy internet után kellett néznem. Fogtam a netbookot és a mobilomat egyik reggel és elindultam a napsütötte utcákat járva szabad wifi hálózat után kutatni. Hamar találtam egy „wi-tribe” nevűt, amin az internetet is elértem. Ekkor eltettem a mobilom, amivel eddig kerestem, és leültem egy kerítés sarkára, ahol kinyitottam a netbook-ot, és megkezdtem rajta a feltöltést. Később észrevettem, hogy jobb a lefedettség szemben egy kanális mellett, ezért átültem oda. A kis „szabadtéri” szennyvízcsatorna a lábam alatt folydogált, és bűzölgött, de nem bántam, mert csak itt volt gyors a net és csak így volt kényelmes a kerítés peremére ülni. Amikor befejeztem és minden anyag felért, elindultam hazafelé. Egy sarokkal később lettem figyelmes arra, hogy nincs nálam a netbook fekete tokja. Visszamentem a net helyszínére, sokáig kerestem, de nem találtam már sehol. Valószínű, amikor átültem egyik helyről a másikra, ottfelejtettem, és valami guberáló összeszedte boldogan. Jó mérges voltam, de nem volt mit tenni ez odaveszett… Közben Mahboob is a segítségemre sietett, de már mind hiába.Másnap, amikor elindultam megismételni a menetet a következő napi bejegyzéssel, Mahboob is jött velem, azt mondta, így jobb. Amikor visszatértünk az otthonunkba, közölte, hogy igazából az első alkalom után jelentettek kémkedés gyanújával a járókelők. Mint már írtam, itt van a közelben a pakisztáni vezetés feje, talán az ő agyonörzött erődjében vannak a „piros gombok”, vagy legalábbis lehet, hogy ezt hiszik az emberek. Én meg pár utcával odébb az európai fehér képemmel eltöltöttem néhány órácskát az utcán egy laptopot nyomkodva az ölembe, és ez nem hétköznapos errefelé, ezért a helyiek jelentették. Csak azt nem értem, hogy miért nem jöttek oda hozzám az utcán, hogy „Szevasz Géza, mi a jó vihart csinálsz itt?”, és egyáltalán, miért csak ilyen későn tudtuk meg Mahboob-tól az egész dolgot?

Mert a második alkalom után meglátogatott minket egy úriember valami spéci rendőrségtől, és ekkor közölte velünk Mahboob a dolgot, és hogy inkább tartózkodjunk az utcára való kimeneteltől. Hát ettől sem lettünk boldogabbak, elhihetitek. Ez december 23-án volt, egy nappal Karácsony előtt.De nem baj gondoltuk, hogy Shuaib mindjárt hazaérkezik délután, elmondjuk neki, hogy nem érezzük jól magunkat, és beköltözünk a városba, Iszlamabadba, még ezen a napon. Ebből a délutáni hazaérkezésből aztán jó szokása szerint elég nagy csúszás lett, hajnali kettőkor ért haza. De legalább akkor végre tudtam skype-olni, szerencsére ez otthon még csak este 10 óra volt, így végre láthattam az unokaöcsémet, bátyámék ekkor alig egy hónapos kisbabáját, Bálintot most először „élőben”, skype-on keresztül. Másnap délelőtt sikerült békésen tisztázni a dolgokat Shuaib-ékkel, és egy mini platós kisteherautó segítségével átköltöztünk egy nagyon jó helyre Iszlamabadba, amit Nazim ajánlott nekünk. Előzőleg már láttuk a helyet, mert Nazim leszervezett nekünk egy látogatást egy-egy forró zuhany erejére (amiben már sok-sok hete nem volt részünk), így tudtuk, hová megyünk. A teherautó utastere nagyon pici volt, én már csak behúzott nyakkal fértem be a sofőr és Zita közé. Mindeközben a sebváltó a lábam között volt, igen, a lábam között, mert már csak így fértünk el, és így váltott sebességet a sofőr. „This is Pakistan, everything is possible!” :)

Nagyvárosi mulatságok Rawalpindiben

Na, de megint nagyon negatív lettem, a fene egye meg, ígérem, ez volt az utolsó, mert ezentúl tényleg csak vidám és jó dolgok jönnek majd a történetünkben! Csak, hogy némi pozitív dolgot is hagyjak a végére, azért voltak bőven jó pillanataink is Pindiben: a parkban való sétálások alatt jókat mulattunk a vicces táblákon(lásd a képeken), és szégyelljük, de elmentünk moziba, igen, moziba, pop-corn-al, meg üdítővel, vagy két-három napi büdzsénkből, és nagyon élveztük! :) Hiába, ez van, városi gyerekek vagyunk, nem tagadjuk, és nem próbálunk megváltozni pár hónap alatt, de azt hiszem, azért jó úton vagyunk. (Az már fél siker, ha szégyelljük, hogy ilyen helyekre járunk, nem?! :) ) A Lion King-et néztük meg 3D-ben, és utána elmentünk egy gyorsétterembe is, aminek le sem merem írni a nevét! :) Mindezek után a mozinak és a gyorszabáldának teret adó Jinnah Park nevű helyen még egy nyugati stílusú nagyobb szupermarketet is találtunk, ahol jóóóól körbenéztünk, vagy egy órát nézelődtünk a „csodás, színes termékek” között, végül összesen egyetlen egy dolgot vásároltunk, egy kisebb zacskó mosóport 38 rupiért, vagyis kb. 90 Forintért. :) Mindezek ellenére a közértben való bolyongás hasznos dolog volt a karácsonyi ajándékok tekintetében. Mert miközben a sorok között bolyongtunk, titkon mindkettőnk figyelte a másikat, hogy az mire „csorgatja a nyálát”, hogy aztán leadja a drótot a Jézuskának… ;) Még egy vicces momentum történt valahol a gumimacik és a kézfertőtlenítő gél között: Zita valami olyat tett, amire én úgy reagáltam, hogy megöleltem, sőt talán még merészeltem megpuszilni is. Mindezt látta az áruház egyik jeles alkalmazottja is, aki rögvest odasétált hozzánk, és megkért, hogy „Please, control yourself!” :)