Séta Tabrizban Mahdi-val és Amirreza-val

Harmadik egyben utolsó napunkon Tabrizban elindultunk bringákkal a városba, felfedezni azt, hiszen még csak éjszaka láttuk. A táskáink és cuccaink nagyrészét az Eligoli kempingjének egy zárt helyiségében hagytuk. Könnyedén siklottunk lefelé a városba a bringákon, a vártnál könnyebben és gyorsabban beértünk a városba, aminek a belsejében már igen nagy forgalom volt. A nagy bazár előtt még megálltunk egy helyen, mint kiderült, a kék mecsetnél. Gyönyörű park volt mellette, itt tettük le a bringákat és mentünk be a dzsámiba egyesével. Közben hatalmas embersereg gyűlt körénk, és csak nézték, nézték a bringákat, teljesen körbeálltak minket. A furcsa az volt, hogy bár nagy kommunikációra nem voltak képesek velünk, de ennek ellenére nem tágítottak. Beszélgettek egymást közt, néha ektivitiztek velem egy kicsit, vagy én soroltam nekik az országok nevét, de ennél több nem történt, mégis, ennyire elég volt nekik, hogy ne tágítsanak a bringák mellől 20-30 percig.

A kék mecset után folytattuk utunkat a városközpontba, ahol már igazi ázsiai forgalom, hatalmas dugó és szmog fogadott minket. Csak araszolva tudtunk haladni a szinte álló autósorok között. Így érkeztünk meg a nagybazárhoz, ahol embertelen embertömeg fogadott minket. Emberek és árusok mindenütt, jönnek-mennek, pakolnak a járdára és mindenhová. Ebben a forgatagban akadt ránk Mahdi és Amirreza, két jóbarát, akik éppen gitárhúrt indultak venni a bazárba, de amikor meglátták a két furcsa külföldit (minket), egyből a segítségünkre siettek. Kiválóan beszéltek mind a ketten angolul, így mindjárt könnyebb volt velük minden. Hamar betettük a bringákat a bazár egy boltjának zárható raktárhelyiségében, és gyalog indultunk felfedezni a világ legnagyobb és legrégebbi bazárját, a tabrizit. Tényleg fantasztikus volt sétálni a fedett vásársorokon, ahogy beszűrődött a fény az apró tetőnyílásokon és megvilágította a poros levegőt, az valami varázslatos volt. Mahdi és Amirreza közben mesélt Iránról, és megmutatta nekünk a legérdekesebb helyeket, sokszor egy-egy nagyobb, gyönyörű tetőszerkezettel bíró csarnokrészekben vagy éppen csendes kis tereken lyukadtunk ki. Közben örültünk egymásnak nagyon, ők hogy fogtak két távolról jött vendéget, mi pedig, hogy van két fiatal, vidám vezetőnk, akik szemmel láthatóan nagyon boldogok, hogy segíthetnek. Mindig azzal játszottunk, hogy ki vigye a táskáinkat (amikbe közben bepakoltunk 2 gázpalackot, merthogy végre itt találtunk olyat, ami jó a mi főzönkhöz), mivelhogy nagyon segítőkészen mind a kettőnk táskáját ők akarták cipelni. Ezt még Zita táskájánál csak megértettem, de állandóan az enyémet is el akarták kérni, és az már furcsa lett volna, ha fiú létemre más cipeli a táskámat. Ennek ellenére párszor megtörtént, mert amikor letettem valamiért a földre, hamar azon kaptam magam, hogy valamelyikük a kezébe fogta már, és persze aztán nem engedte, hogy én vigyem. Persze aztán amint letették, én résen voltam és én cipeltem tovább, később aztán ebből sportot űztünk, ki az ügyesebb, aki a táskát tudja vinni. Nem csak a nagy bazárban, hanem az Órák Terén is jártunk, ennek a térnek az oldalában található a városháza, aminek a kertjében egy szép kis tavacska található, belsejében pedig egy múzeum, amelyben számos iráni történelmi alak mellszobra és festménye megtalálható. A sétát még néhány mecset, nagyobb utca egy kebabozás és egy fagyizás zárta. Az egészből persze nem a látnivalók maradtak meg, hanem amiket beszélgettünk és az utcakép, mert utóbbi olyan volt, amilyet még nem láttunk. Nyüzsgés-forgás, szakadt autók, motorosok, boltok egymás nyakán, kisebb bazárok jobbra-balra. Igazából tetszett ez a kép, persze csak azért, mert most épp nem kerékpárral kellett átverekedni magunk rajta. Barátaink azt is elmondták, hogy Iránnak ezen az északnyugati részén azeri törökök élnek, szinte egészen Teheránig, ahol viszont már Perzsák. A lakosság 38% azeri török az országban, ők az azerit beszélik ami nagyon hasonló a törökhöz, de persze mellette a perzsát is megértik. A másik nagy része a lakosságnak, a 41% perzsa, ők a perzsát (farsi-t) beszélik, és az ország többi részén élnek. Pontosítás a wikipedia-ról: perzsa 51%, azeri 24%, kurd 7% – hogy az igazság mi, azt megint nem mi fogjuk megmondani. :)

Miért oly nagyon kedvesek az irániak?

Kiváncsi voltam rá, hogy Mahdi és Amirreza, meg egyáltalán az irániak miért olyan nagyon segítőkészek és kedvesek velünk, turistákkal. Ezt meg is kérdeztem tőlük, és a válasz olyasmi volt, amit vártam: ez egyszerűen már a vérükben van, az iszlám vallásuk is kimondja, hogy bőrszinttől, állampolgárságtól és hitvallástól függetlenül a távolról jött embert – és egyáltalán az embertársat – szeretni kell és segítségére kell lenni. Ezt ők nem hogy betartják és a tőlük telhető módon megteszik, de még szemmel láthatóan nagyon boldogok is, hogy segíthetnek.

A másik ok, amit ők nem mondtak, csak én gondoltam magamban mellé, az az egyszerű kíváncsiság. Ugye Iránba kevés turista jön, mert sajnos a média nem túl jól tünteti fel az országot, illetve mivel az iszlám egy 30 évvel ezelőtti forradalom alkalmával beépült az államba, ezért minden cenzúrázva van, az interneten nem minden érhető el, nincsenek külföldi csatornák a TV-ben (csak az illegális műholdvevőkön keresztül). Ezért persze, hogy szívesen tölt időt egy angolul jól beszélő fiatal egy külföldivel, aki olyan országból jött, amire neki nincs, vagy csak nehezen van rendes rálátása. – Így első kézből kaphatja meg azt. Persze utóbbi egy kicsit számító érv, de biztosan ez is benne van azon túl, hogy tényleg nagyon önzetlenül és boldogan a segítségünkre vannak rengetegen Iránban.

Hogyan kezeld az irániak túláradó szeretetét?

A sok segítségnyújtás és jóakarat sokszor teher is tud ám lenni, de Mahdi és Amirreza esetében nem így volt. Ezen a napon kezdtük csak megtanulni, hogy Iránban ezt a nagy-nagy vendégszeretet okosan kell kezelnünk, különben a terhünkre is tud lenni, nem is kicsit. Az első, és legfontosabb, a közös nyelv. Ezt városban könnyű megtalálni, de vidéken szinte lehetetlen. Ha megvan a közös nyelv, mindjárt könnyebben megérteted magad és mondod el problémáidat, igényeidet. Ha nincs közös nyelv, képtelen vagy elmondani, hogy neked a város másik vége az 2 óra kínkeserves fölfelé tekerés a csúcsforgalom forgatagában, a szmogban, ezért köszönöd szépen az ebédmeghívást, de ez most nem fog működni. Ha ért az embered angolul, akkor ezt 1 perc alatt el tudod neki mondani. Ha nem ért, lehet, hogy nem érdemes egy mosolynál és egy „Hoda Hafesz”(Viszlát!)-nél többet pazarolnod rá, mert csak az idődet és erődet vinné el a napodból, még akkor is, ha Ő teljes szívéből csak a Te kedvedbe szeretne járni. Amikor 50-en körbeállnak, azt is ügyesen kell kezelned, hamar ki kell szúrni a legintelligensebb emberkét, aki beszéli az angolt és szemre közös az érdeklődési körötök.

Ajándékot csak olyat érdemes elfogadni, ami tényleg hasznunkra lehet és/vagy hamar meg tudjuk enni, vagy továbbajándékozni azt. Ha már megvan mindened az adott helyen, amire szükséged van – tudom, ez valahol önzőség, de muszáj önzőnek lenned itt, különben szétszednek ezek a kedves irániak a szeretetükkel -, akkor sokszor nem érdemes különösebb időt tölteni a helyiekkel való beszélgetésekkel (persze ha ráér ez ember, akkor hajrá!), elég udvariasan köszönni, elmondani honnan jöttél (általában ez az első kérdésük), hogy nagyon kedves, de már vannak barátaid a városban, köszönöd szépen, „Hoda Hafesz”, és kb. ennyi. :) Tudom, ez kegyetlen, de a te időd is véges, ezért nem lehet mindenkivel aki megszólít (mert megszólítanak, 5 percenként) órákat beszélgetni és sétálni, vagy elfogadni a meghívását, marasztalását. Ezt mire felfogtuk, elment szinte egy egész napunk. :) Persze ez nem ez a nap volt, amikor Mahdi-val és Amirreza-val sétáltunk a városban, ekkor már okosak voltunk.

Azerbaijan Cycle Tourist Team

Miután elbúcsúztunk Mahdi-tól és Amirreza-tól, elindultunk visszafelé a kemping, Eligoli irányába. Útközben megálltunk egy Irancell irodánál, hogy megkérdezzük, mennyibe kerül egy mobilinternet SIM kártya és a hozzá tartozó USB-Stick, de az iroda sajnos zárva volt. Többektől azt hallottuk, hogy 15-20 dollárból meg tudjuk úszni az egy havi mobilinternetet, ezért bátorkodtunk érdeklődni ez irányban. Az iroda utcájában összefutottunk két túrakerékpárossal, Masoud-al és Hamid-al, kiderült róluk, hogy iráni bringások,méghozzá egy túrakerékpáros klub tagjai, amelynek egy perccel később a menedzsere, Yaser is előkerült. Utóbbi figura szintén nagyon nagy segítségünkre volt, jól beszélt angolul, így miután elmondtuk neki, hogy mit szeretnénk, elmondta a srácoknak, hogy hová vezessenek minket, így egy fél óra múlva már egy másik városrészben voltunk (egy domb tetején), ahol Yaser is megjelent (ő taxival közlekedett), és hamar egy boltban találtuk magunkat, ahol sajnos 3G-s USB-s megoldást nem tudtak nyújtani, csak egy sokkal drágább, WiMax-os történetet, de az száz dollár felett lett volna, így élből felejtős volt az egész. Viszont Yaser-ék csapatával jó volt megismerkedni, ezek után még az Eligoli-ig is elkísértek a bringások, na és persze rengeteg jó tanácsot kaptunk Yasertől, aki egyébként épp a helyi TV-től jött, ahol promótálta csapatát, amikor találkozott velünk. Azt azóta sem értem, hogy hogyan lehet egy túrakerékpáros csapatnak menedzsere, persze gondolom ez azért van, mert Iránban kicsit több pénz van, mint Magyarországon. :) Mindenesetre felajánlottam minden segítségem, amit így út közben meg tudok adni, ha egyszer kishazánkba tévednének a fiúk bringával.

Vendégségben Bahram-éknál

Eligoli-ban már meg volt beszélve a találkozó Bahram-al. Vele még az első tabrizi napunkon ismerkedtünk meg, a boltjában dolgozott, amikor találkoztunk, segített nekünk telefonálni és felajánlotta, hogy lakjunk nála, és újdonsült feleségénél, Nalhid-nél. De mivel kint laktak a városon kívül (Teherán irányába), ezért úgy voltunk vele, hogy talán utolsó este, mivel három éjszakát nem akartunk zavarogni senkinél. Most eljött ez az utolsó éjszaka Tabrizban, felkaptuk a táskáinkat a bringára és már gurultunk is a megbeszélt címre Bahram-hoz. Ez a cím már nem az ő, hanem az unokatestvére címe volt, a városnak egy másik pontján, de nem túl távol a Teherán felé vezető kijárathoz.

A gyönyörűen berendezett lakásban vacsorát, történeteket, és azeri török szavakat kaptunk, cserébe mi is adtunk, amink volt, a 10 perces Budapest-Isztambul videó és a családi fotók nagy sikert arattak. Bahram szemében 100 méterről csillogott a jóság és az önzetlen adni akarás, ezért bátorkodtunk őt felkeresni, noha a tabrizi tartózkodásunk alatt több meghívást is kaptunk. Bahram két hónapja vette feleségül Nalhid-ot, most még kint élnek a város mellett, de Bahram-nak van egy kis boltja(ahol találkoztunk) és hamarosan befejezi az egyetemet, így jók a kilátásai. Örültünk, amikor megtudtuk, hogy az a bolt az övé és nem csak alkalmazott benne, mert Bahram igazán jó gyerek. Nem ő a legpénzesebb a családjában (hanem a kuzinja, akinél vendégségben voltunk), de csak ő beszélt angolul az időközben nagyobb körben egybegyűlt családi társaságban. Mert mire bejeztük a nagyon finom és bőséges vacsorát, már megérkezett néhány rokon és barát. Ők késő estig, ki tudja meddig beszélgettek még, de mi éjfél körül elvonultunk, hála az égnek tudtunk hová, mert kaptunk egy külön szobát, ahol én még egyig naplót írtam és archiváltam a képeket. Közben szinte fel sem fogtam még, hogy már Iránban vagyunk, mert a naplóírással még valahol csak Örményország közepén jártam. Aztán persze nem kellett altatni, ágyba dőlés után 10 másodperccel már aludtam is mint a bunda.

Nagyon jó volt megismerni Bahramékat, örültünk, hogy találkoztunk ezzel az igazán jó sráccal és a családjával. Egyetlen egy apró, zavaró dolgot tapasztaltunk csak náluk (és aztán még sok iráni házban), mégpedig, hogy állandóan ment a TV, rajta butábbnál butább török csatornákkal, vacsora, reggeli és a beszélgetések közben is. Persze azóta megtudtuk, hogy ez errefelé sajnos a kultúra szerves része. Amikor összeházasodik egy pár, a fiú családja adja a lakást, a lányé a lakberendezést: a bútorokat, a mosógépet, a mosogatógépet, és a TV-t, ami szintén elengedhetetlen kelléke egy háztartásnak, és általában nem virágállványnak kell, hanem hogy éjjel-nappal ömöljön belőle a tiltott, nyugati „kultúra”. Kicsit abszurd, hogy odakint csak kendőben, hosszú ujjúban és hosszúnadrágban járhatnak a nők, de bent a lakásokban nem hallani egymás szavát a TV-ben bikiniben táncoló és énekelő török néni miatt… :) Na, de hát ez is Irán, ezzel együtt is egy fantasztikus, szerethető ország!

Reggel természetesen bőséges reggelit kaptunk, amihez Zita is hozzájárult egy kis otthonról kapott baracklekvárral, és végül még a nagy csupor mézet is sikerült továbbajándékoznunk Bahram családjának. Nagyon örültünk hogy elfogadták, mert az örmény „Arpi arbeit” mézesüvegünk még szinte teljesen tele volt, amikor ezt az újabb nagy adagot kaptuk ajándékba két nappal ezelőtt egy kedves tabrizitől. A reggeli lakoma után még egyszer megpróbáltak minket marasztalni még egy napra, de mi hajthatatlanok voltunk, várt ránk a kaland (és telik le a vízum 30 napja), ezt sikerült megértetnünk velük. Kikísértek minket Bahramék autóval a főútig, ahol megköszöntünk mindent és elbúcsúztunk tőlük, majd elhagytuk a várost.

Hogyan lakjunk jól nagyon olcsón Isztambulban?

Az iráni nagykövetség mellett találtunk egy nagyon jó helyet, Antep Kebab & Lahmacun Salonu a neve, háromszor is jártunk nálunk. Érdekes, hogy az étterem nevében is benne van a lahmacun, de az étlapon nem szerepelt a kiváló 2 lírás eledel. Úgy látszik csak a helyiek kiváltsága olcsó és jó kaját enni, mert ezt máshol is tapasztaltuk. Lahmacun van, és olcsó, de ez a turisták felé nincs hangosan hirdetve. A lahmacun egyébként egy vékony tészta, amin van valami kis piros húsos-fűszeres szósz, és adnak hozzá néhány zöldséget, amit rápakolhatsz, majd feltekerve fogyaszható az eledel. Ezen kívül amit még fogyasztottunk, a Tavuk Döner / Yarum Tavuk volt, vagyis a csirkés szendvics. Ennek ára az Hagia Szophia-tól mért távolsággal fordítottan arányosan csökken. Az isteni bölcsesség templomának tőszomszédságában megkapod akár 10 líráért is, de ha kicsit továbbsétálsz – nem kell sokat, elég 3-400m-t – megkapod ugyanezt 2-2,5 líráért is. És finom, és igényes és van benne minden és még le is tudsz ülni a helyen… 3-400m-en múlik az egész! :) még sosem spóroltunk ilyen jól sétálással! :) Egyébként érdekesen fogják fel a törökök a hús fogalmát. A csirkés szendvics mindenütt feleannyiba kerül, mint a húsos. Merthogy a csirke nekik még nem számít húsnak, az angol feliratokban is úgy szerepel, hogy „chicken sandwich” és „meat sandwich”. Vicces… Édesség gyanánt az utcai árusoktól 1 líráért beszerezhető főtt kukoricát, vagy a butikokban 0.5 TL-ért vesztegett jégkrémet toltuk, szegény Dani volt hogy egész nap ezen élt. Kapható piros, fehér, zöld és barna színekben. Az ízekre nem mindig sikerült először rájönnünk, de azt hiszem piros, vanília, pisztácia és csokoládé a felhozatal. Ezeken a termékeken kívül gyakorlatilag csak buszjegyre és belépőjegyekre költöttünk, így gyakorlatilag napi szinten kajára kijöttünk kb. 1000 Forintból. Sajnos a sör drága itt, boltban sem kapsz 400 Forint alatt egy üveget, ugyanez kocsmában 600 Forintnál kezdődik, így történt, hogy talán összesen két-két sört ittunk Danival az egész hét alatt.

A Hagia Sophia – A keresztényből lett iszlám templom, majd múzeum

Megnéztük az Hagia Sophia-t, ami egy érdekes templom. Kb. 1500 évvel ezelőtt épült anno még katolikus templomnak, többször leégett, de mindig újjáépítették, végül jött egy ottomán uralkodó és felhúzatott mellé 4 minaretet, és bevakoltatta a világon talán egyedülálló mozaikokat a templom belső felületein és kupoláján, és az oszlopokra az iszlámra jellemző hatalmas fekete korongokon kiakasztották a szentek neveit. Egyszóval iszlám dzsámit csináltak egy keresztény katolikus templomból. És a mondóka szerint, ha jól értelmeztük, ezután ez lett a minta dzsámi ami alapján az összes többi készült. Aztán jött Ata Türk és nagyon diplomatikusan és okosan múzeummá alakítatta át a Hagia Sophia-t, így nem sértődhet meg sem az iszlám, sem a keresztény. A történet cifra és érdekes, engem egyedül az zavar, hogy rávakoltak arra a sok szép mozaikra, és most nem láthatjuk őket. Persze a templom így is csodaszép és gyönyörű, na és persze monumentális. Miután bementünk és eltöltöttünk odabent vagy három órát, mind a hárman úgy éreztük, megérte a 20 lírás belépőt a meglátogatása. Egyébként ha ordító baromságokat találnék leírni, javítsatok vagy egészítsetek ki nyugodtan kommentben. Amit most leírtam, azt nem a wikipedia-ból hámoztam ki, hanem együtt raktuk össze hárman azok alapján, amiket hallottunk másoktól, és amit olvastunk a kis információs táblákról.

Bazilika Ciszterna

A másik belépős hely, ahová bementünk az a Bazilika Ciszterna volt, egy föld alatti víztározó nem messze a Hagia Sophia-tól. Ez 10 líra volt fejenként, de ez is megérte. A város alatt hatalmas oszlopos csarnokban sétálhattunk, alattunk halak úsztak, és az egész helynek volt valami tök jó varázsa. Anno ez volt a város legnagyobb víztározója és az innen 15km-re északra lévő belgrádi erdő területéről szállították ide a vizet. Persze nem lovakon, hanem hatalmas vízvezetékeken. Egy ilyennek a maradványát egyik este láttuk is a buszból, amikor Taksim-ból buszoztunk haza Alihoz. Durva, hogy anno, még kőolaj nélkül is micsoda infrastruktúrákat építettek ki az emberek.

Taksim, a Galata-torony, és a törökök skatujái

Ha már Taksim-ról volt szó, ez a hely is megérdemel még pár mondatot. Taksimnak hivatalosan csak egy teret hívnak, ami Beyöglü-ben található. Beyöglü az Aranyszarv öböltől Északra található városrész. Valójában Taksim-nak hívják az egész negyedet Beyöglü szívében, amit gyakorlatilag a Galata-torony és a Taksim tér közötti széles sétálóutca és mellékutcái alkotnak. Kivanc szerint itt minden nap 1,5 millió ember fordul meg, amit el is tudok képzelni. Először csak nappal jártunk itt, de aztán amikor a második CS buliba tartottunk (minden héten van CS Meeting Isztambulban, nagy itt a Couchsurfing közösség.), éjszaka láttuk a negyedet, valami elképesztő tömeg hömpölygött a sétálóutcán. A CS buli egy épület 6. emeletén volt, és annak is a tetején a tetőtéren. Óóóóriási jó kilátás volt innen a városra, még talán jobb is, mint a fizetős Galata-toronyból – amit egyébként tűzfigyelő toronynak építettek, de mára inkább turistalátványosság, Isztambul egyik jelképe a sok közül. Ezen a bulin találkoztuk össze a magyar Zsófival, aki fordításokból és tolmácskodásból él, most épp itt Isztambulban. Tőle végre nem csak jót hallottunk a törököktől. Elmesélte, hogy van egy nagyon muszlim negyed Isztambulban, ahol volt balszerencséje élni egy hónapig, ami nem volt könnyű, mert a törökök nagyon szeretnek skatulyázni, és szerintük pl. ha Te magas vagy, világos bőrű és nő, akkor csak orosz lehetsz, és kurva. Állítólag azt is azért kérdezik meg rögtön az elején, hogy honnan jöttél, mert akkor az alapján ők rögtön beletesznek egy dobozba, amiből aztán nem tudsz szabadulni. Ezt értsd akár városokra is, az alapján, hogy milyen városból származol, az alapján tartanak őrült merésznek, vagy ravasznak. Persze biztos nem ilyen mindenki, de tény, hogy tőlünk is sokan kérdezték már Törökországban, hogy honnan jöttünk, szóval biztosan van a dologban valami. Persze azt hiszem, Magyarisztán egy jó skatulya, mert eddig még mindig szerettek minket amiatt, mert magyarok vagyunk, de Zsófi azt is elmondta, hogy sok török annyira rövidlátó, hogy ha meghallja, hogy ’isztán, már bent vagy a skatulyájában. Hála az égnek, mi nagyon furcsa kerékpárokkal vagyunk, erre valószínű senkinek nem lesz még skatulyája! :D

A Nagy Bazár

Amit még kihagytam, az a Grand Bazaar, vagyis a Nagy Bazár. Anno itt sikerült az élre állnom egy 5 napos tájfutóverseny 4. etapján az F21B kategória igen gyenge nemzetközi mezőnyében, de akkor üres volt a terep, este volt már, amikor rohantunk, minden vásárló eltűnt és minden boltos elpakolta a portékáját. No, hát nappal nem ez a helyzet, mikor kisebb, mikor nagyobb, de állandó tömeg hömpölyög a fedett utcákon, és a bazáron belül megvannak a különböző környékek. Az egyik soron ruhákat árulnak, a másikon ékszereket, de van szőnyeges, szuvenír és antik negyed is. Minden boltos máshogy próbálja felhívni a portékáira a figyelmet, van aki gondol egyet, és tapsol néha egy hatalmasat, hogy mindenki odanézzen, van akinek csengői vannak, de a legtöbben a bolt előtt állnak, és  amint meglátnak, leszólítanak angolul, hogy vegyél ezt, vegyél azt, most nagyon olcsó, külön kedvezményt kapsz, vegyél hármat és akkor még olcsóbb, és hasonló szövegekkel. Az egész valahol tényleg varázslatos, a baj csak az, hogy nekem ebből a varázsból 20 perc már bőven elég lett volna, de persze ezzel egy olyan kifinomult női lélek, mint Zita, nem így van. :) Persze össze nem vesztünk, hanem próbáltam türelmes lenni és egy kompromisszumos 2-3 órát töltöttünk el a bazárban, és az azt övező utcákban. A végére szinte már én is élveztem, csak a lábaim helyén köveket éreztem, de ha ez nem lett volna, simán élveztem volna én is annyira, mint Zita. Ő mindent megnéz, mindent megcsodál, mindennek örül, csak úgy szívta magába a látványt, neki (ahogy én kivettem) a színes lámpások voltak a kedvencei, én egy antik bolt régi műszaki kütyüit tudtam legtovább csodálni. Na meg lefelé menet az egyiptomi bazár felé megtalálni a legolcsóbb és legjobb kebabost, ahol még le is lehet ülni! Az egyiptomi bazár sem volt rossz, ez utóbbit a Galata-híd Sultanahmet-i hídfőjénél találjátok meg, a Yeni Dzsámi mellett. Itt fűszereket kapni meg édességeket, ez is nagyon érdekes, de itt is nagy a tömeg… :) Nem úgy a Yeni Dzsámiban, ott ki lehet pihenni a bazárok fáradalmait, csak le kell venni a bejáratnál a szandálod, és le kell heveredni a puha szőnyegre.

A Yeni Dzsámiban

Ebben a dzsámiban találkoztunk egy érdekes öregúrral, aki az iszlám vallást gyakorolja, és 40 évet élt Sydney-ben. Sokat beszélgettünk vele, elmondta, hogy azért nincsenek nők a dzsámikban, hogy ne zavarják meg a férfitársaikat. Mert ha egy-egy női comb kivillanna a hajlongás közben, akkor bizony a férfiak már nem az imára és Allahra figyelnének, hanem valami másra. Amit lehet, csak ne a dzsámiban, pray inside, play outside, ahogy az öreg mondta. Aki egyébként eszméletlen jó arc volt, és sok érdekeset mesélt az iszlámról (amiket javarészt már én is leírtam az imént), de pl. arra nem kaptunk választ, hogy miért tized akkora a nőknek fenntartott hely egy dzsámiban, mint a férfiaké. Hol maradnak az imáról a nők? És miért nem ülhetnek be a kocsmába ők is teázni? Hol élhetnek rendes közösségi életet? Egyáltalán élhetnek-e, és egyébként is hol vannak, amikor nem csadorban mászkálnak az utcán? :) Annak ellenére, hogy erre nem kaptunk értelmest választ a bácsitól, nagyon bírtuk az öreget, jó arc volt, és jókat mesélt. Utólag kicsit bánjuk, hogy nem volt nálunk szórólap, amit adhattunk volna neki, hogy tudja követni az utunkat és akár tartani velünk a kapcsolatot. Még azt sem árultuk el Neki, hogy bringával vagyunk Föld körüli nászúton, mert jó volt kicsit egyszerű, hétköznapi turistának lenni. Búcsúzáskor kb. 5 percen át mondta, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen feleségem van, és hogy úgy vigyázzak rá, mint egy drágakőre, le ne ejtsem (össze ne törjem a szívét), mert összetörik, és bár a darabokat össze lehet még szedni, de az már nem lesz ugyanaz. Na és persze, hogy bizalom legyen, meg szeretet köztünk, mert akkor minden rendben lesz. Ezt mi is nagyon így gondoljuk, nagyon szépen megköszöntük a szavait, és elbúcsúztunk. És igen, azt is tudom, hogy én vagyok a világ legmázlistább fickója, mert Zita a feleségem! :) Hát ha még tudta volna az öreg, hogy egy ilyen világ körüli kerékpáros nászútra is rá lehet venni a csajt… :P

Na, de most aztán már tényleg elmeséltem mindent, ami Isztambulban történt velünk, úgyhogy szunya. Biztos vagyok benne, hogy ha Zita is írna beszámolót, szó kerülne arról is, hogy mennyi macska kószál mindenfelé a városban, vagy hogy milyen durva tömeg tud lenni a buszon, villamoson, a kukából PET palackokat gyűjtögetőkről és az utcákon minden nap látható hatalmas zsákokat cipelő, sokszor gyermek hordárokról nem is beszélve. Nem írtunk a hatalmas autóforgalomról, a sok szemétről és a szmogról sem, pedig ezek is a város részei, csak mi nem ezekre koncentráltunk. :)

Viszlát Európa!

Jópár dolgot nem sikerült elintézni, amit szerettünk volna Isztambulban, de sok, elég sok mindent igen, és a naplóírással is utolértem a jelent, aminek rettentő mód örülök. Holnap bebringázunk Sultanahmet-be, készítünk egy képet a bringákkal és a Kék Mecsettel (A Hagia Sophia előtt sétányt építenek), majd legurulunk az Eminönü hajóállomásra, és áthajózunk Ázsiába. 1726km-t tettünk meg eddig a bringákon Európában. Most új kontinens jön, rengeteg új, számunkra szinte még elképzelhetetlen országokkal és kultúrákkal. Legtöbbjük hanyatt-homlok más lesz, mint amit mi eddig megszokhattunk itthon, Európában. Ez bizonyára nagyon érdekes is lesz, de rengeteg kihívást is elénk fog állítani. Mindkettőt nagyon várjuk már. Kíváncsi vagyok, hogyan fogjuk summázni az Ázsiai kontinenst, valamikor a jövő év közepe felé, amikor az Indonéz szigetekről áthajózunk/repülünk Ausztráliába. Európa nagyon jó volt, a balkáni népek elképesztő barátságosak és vendégszeretők, a törökök eddig, Isztambulig talán még inkább azok.

Köszönet

Szeretnénk köszönetet mondani minden kedves Couchsurfer-nek, akivel találkoztunk Isztambulban, különös tekintettel Kivanc-nak és Ali-nak, akik időt és helyet áldozva életükből és otthonukból, számunkra is otthont teremtettek ebben az óriási városban. Ezen felül természetesen az is nagy élmény volt számunkra, hogy ilyen sok nagyon jó Couchsurfing taggal sikerült megismerkednünk, és hogy láthattuk, micsoda jó CS közösség van Isztambulban. Hogy kedvenc volt kollégámat idézzem: „Csak így tovább, ebben a szellemben!” ;) Üdv és köszönet az Isztambuli CS közösségnek!

Búcsú Danitól

Hű útitársunk, Buddy-Guardunk, fotográfusunk, állandó „most”-ban élő, a fekvőbringázást még nálunk is sokkal jobban élvező Daninktól holnap reggel búcsút veszünk. Dani még nem tudja pontosan hogyan, de pár nap alatt szeretne hazajutni, hogy rendbe tegye a vállalkozását. Lehet, hogy visszateker az Edirne-i Alinkhoz és onnan stoppol, de az is lehet, hogy elvonatozik Belgrádig és onnan hazastoppol vagy átteker egy nap alatt Szegedre, ahonnan már van vonat Budapestre. Ez majd elválik. Mindenesetre azért majd írd meg Dani, merre jársz, és hogy jutottál haza!

Nagyon jó volt, hogy velünk voltál az első egy hónapban, ezt bizton állíthatom a mellettem alvó Zita nevében is. Nem csak azért, mert egy csomó új dolgot tanítottál nekünk, nem csak azért, mert új ízeket és recepteket mutattál, és nem csak azért mert nevetéssel ütötted el a nehéz helyzeteket is, hanem még azért is, mert egyszerűen jó volt Veled az úton. Néha szinte már idegesített az állandó jókedved :), de persze még inkább sokkal-sokkal többször minket is jókedvre derítettél vele. Arról nem is beszélve, hogy a Zitával való összecsiszolódásban akarva-akaratlanul is segítségünkre voltál, ezért külön köszönet jár, és elnézést kérünk, ha ezzel néha a terhedre voltunk, reméljük nem koptál bele a nagy csiszolódásba Te sem! ;) Mert egy úton egy csapatban mindenki csiszolódik mindenkivel, és szerintem ez nekünk remekül ment, nagyon jó kis csapat voltunk így hármasban, biztos vagyok benne, hogy hiányozni fogsz és eleinte furcsa lesz, hogy csak ketten vagyunk az úton Zitával. Mást nem tudunk mondani, csak hogy köszönjük, hogy eljöttél velünk idáig, és jó utat hazafelé!