Hú, ma is milyen napunk volt! Nem indult egyszerűen és nem adta könnyen magát, nagyon kemény volt, de ennek ellenére – és részben ezért is – az egyik legszebb napunk volt eddig Nepálban. Pedig csak 24km-t haladtunk, és ha ezt reggel előre elmondják, hogy csak ennyit gurulunk ma, bizony mérges lettem volna és csalódott, most a nap végén azonban mégsem vagyok az. Na, de kezdjük el az elején, és hagyjuk a végét a végére! :)

Az ébresztőt 5 órára állítottuk, de nekem sikerült úgy lenyomnom a szundit, hogy az többet nem is ébresztett minket, így csak magunktól keltünk fel, 6:17-kor, amiért Zita rögtön már így hajnalban jó mérges volt rám. Az én reszortom lett az elrámolás, Zita pedig nekiállt elkészíteni a reggeli rántottánkat. Két tojás kiborult a serpenyőnkből, és hát ettől sem lett sokkal boldogabb Zita. Aztán egy, a tegnapinál ugyan kisebb, de még mindig túl nagy gyerekcsapat is megjelent, és jó szokásukhoz híven minden mozdulatunkat lesték, Saroj pedig mindegy, mit csináltunk, mindig ott volt, és kérdezett, néha nehezeket. Nem a témát, hanem az angol kiejtését és mondatfonását illetően nehezeket. :) De aranyos volt, és igazából jól teszi, hogy ilyen kíváncsi, csak nekünk nem volt olyan jó, hogy pakolás, reggeli és készülődés közben kérdésekre kellett válaszolnunk, és a gyerekeket lesni, hogy mit emelnek el. Persze semmi ilyesmi nem történt, ezek jó gyerekek, ahogy Saroj is jó ember, de ugye ezt nem tudhattuk előre, és mindig jobb óvatosnak lenni!

7:51-kor tudtunk elindulni, és lefelé már nem kellett, hogy toljanak minket, szépen lassan, óvatosan legurultunk a terepen az aszfaltozott utunkra. Nem voltunk épp a kedvünk csúcspontján, és erre az sem tett rá, amikor észrevettük, hogy Zita megint elhagyta az egyik hátsó fékpofáját. Ez egyszer már megtörtént, és most ismét, valószínű lefelé jövet a terepen. Amikor Pakisztánban eltört az a kis fém pöcök, ami maga a rugó, későn vettük észre, és addigra már leköszörülte a tárcsa a féktest egy részét, kb. 1-2mm vastagon. Ezen a résen most ismét kiesett a fékpofa. :( Pedig a pöcök nem tört el most! Viszont ismét tanultam egy újat, rájöttem, hogy lehet állítani a féktest pozícióját, így most úgy raktam be az egyik már használt fékpofát, hogy az nem tud kiesni, mert egyszerűen nem fér ki a tárcsa mellett. Szóval megszereltük a féket, de annak nem örültünk, hogy egy fékpofával megint könnyebbek lettünk. A csomagban – ami nem érkezett meg -, ráadásul nincs fékpofa. Szóval, ha közületek valaki, vagy valamelyikőtök ismerőse utazik a következő hónapokban DK-Ázsiába, adja az ég Bangladesbe, akkor szóljatok, mert kiküldetnénk egy-két apró és nem nehéz cuccot magunkhoz. :)

„The Road is very difficult, up and down!” – Vége az aszfaltnak

Hallottuk, hogy az aszfalt már csak pár kilométert fog tartani, de nem gondoltuk volna, hogy a „The Road is very difficult, up and down!” azt jelenti, hogy egy iszonyú földúton kell majd fölfelé mennünk. Az egyébként gyönyörűen megépített, új és makulátlan minőségű aszfaltsávunkon egyszer csak két-két betonkorlát állta el az utunkat. Két ember épp arra járt, kérdeztük, hogyha egyenesen tovább megyünk az aszfalton, eljutunk-e Sindhuliba? Mondták, hogy nem, egyenest mindjárt véget ér az aszfalt és csak egy gyalogösvény van a sziklafalban, ami 300 méter hosszú, és csak gyalog járható, bringákkal már nem.

A földút visszafelé indult el meredeken a hegyoldalban, olyan meredeken, hogy a látványától rögvest kikészültünk, és pihenőt kellett, hogy fújjunk. Leültünk az út peremére, a lábunkat a mélybe lógattuk, és elcsócsáltunk ketten együtt egy fél kókuszdió belsőt. Két teljes kókuszdióbelsőt még Katmanduban vásároltunk, összesen 40 rupiért! :)

Sajnos a kókuszdió sem tudott minket annyira feldobni, hogy vidáman vágjunk neki ennek a meredeknek. Rögtön az elején éreztük, hogy ez nem lesz egyszerű, a köves, poros úton nehéz volt fölfelé tolni a bringákat, ráadásul a nagyobb köveken sokszor elakadtunk, ilyenkor csak fogcsikorgatva tudtunk továbbjutni. Bringázni meg sem próbáltunk, rögtön láttuk, hogy az szinte lehetetlen lenne ennyire megpakolt fekvőbringákkal. Na nem mintha sima trekkinggel lehetséges lett volna, mert az út tényleg meredek volt, még egy csupasz montival is nagy kihívás lett volna ez a fölfelé. Szóval mi toltuk, ahogy bírtuk, lassan, nehezen és keservesen. Pár száz méter múlva én már annyira elől voltam, hogy ledöntöttem az útszélnek a bringámat, és Zita segítségére indultam. Ekkor láttam, amikor visszanéztem, hogy lent a völgy aljában az eredeti utunk, az aszfaltos út valóban megszakad, és csak egy kis ösvény látszik a sziklafalban, de annak a túlvégén újra látszik egy pont ugyanolyan, szépen, korlátokkal megépített út, mint ami a miénk is volt! Nem igaz, hogy nem lehet átjutni bringával azon a szaros 300m-en! Meg sem néztük, meg sem próbáltuk, ehelyett rögtön itt szenvedünk ezen a brutál meredeken, amin minden méter egy kínszenvedés. Ekkor már csurom víz voltam az izzadtságtól, és éreztem, hogy nagyon kivesz belőlünk ez a fölfelé tolás, ezért Zitától átvettem a bringát, és őt leküldtem, hogy nézze meg azt az ösvényt. Én közben kicsit följebb sétáltam a mi utunkon, és láttam, hogy később egy hajtűkanyarral keletnek (nekünk irányba) fordul, és már nem olyan meredek, mint kezdetben. Ahogy visszafordultam a bringákhoz, láttam Zitát, ahogy ő is visszafordul, már az ösvény elejétől. Tehát nem nyert az ötletünk, nem lehet átkelni az ösvényen (ha járható lett volna, nyilván mind a 300m-ét bejárta volna Zita, de rögtön visszafordult), marad hát ez a kőkemény fölfelé. Épp, hogy Zita visszaért, alattunk elakadt egy dzsip, keservesen kapart, nem láttuk, de hallottuk ahogy elássa magát és éreztük az égett gumi szagát. Mi indultunk tovább, de most már ketten toltuk fel Zita bringáját, én pedig visszamentem a sajátomért a hajtűkanyarból. Onnantól volt egy lankás rész, ahol mindketten felültünk a bringára, de ez sajnos nem tarthatott tovább 100m-nél, mert utána ismét meredekebb lett az út, és ott már nem bírtuk tekerve. Közben egy helyi kissrác mellénk csapódott, először csak nézett, aztán segített is tolni. Én fogtam az ülés tetejét, ő a csomagtartó végét, így toltuk immár ketten a súlyos bringámat. Éreztem, hogy így könnyebb, de amikor hátranéztem, már ismét csak bámult és sétált mögöttem. Pedig meg voltam róla győződve, hogy még mindig segít tolni, de már nem így volt, csak egy kis placebo történt velem. :)

Fent előttünk házakat láttunk, és amikor felértünk a peremre, örömmel konstatáltuk, hogy ez tényleg a „hágó”, és innen már végre lefelé kell majd haladnunk. Azért megálltunk szusszanni, és inni egy kortyot, és ennek persze az lett a vége, hogy a házaktól előkerült még három kis barát, és így már négy kíváncsi szempár nézett minket megszakítás nélkül. Megköszöntük a segítőnknek a segítségét, majd elindultunk lefelé. Ez a lefelé egészen az első kanyarig tartott, ami után megpillantottunk egy újabb fölfelét. Hála az égnek, ez már nem volt olyan vészes, meg tudtuk tekerni, így nem kellett ismét leszállnunk. Ezután már tényleg eljött a lefelé, ami a Sunkhosi egy mellékvölgyének az oldalában haladt, természetesen meredek, köves szerpentinben. Itt az egyik kanyarban meg kellett állnunk, ahol volt egy kis hely a szűk egy sávos földút mellett, mert fentről egy busz dudált már a távolból, persze mint az őrület, hogy tudjuk, hogy jön, és megálljunk valahol elengedni. Hogy hogyan jutott fel ezen a meredek földúton, azt elképzelni sem tudjuk. Még az a dzsip is elakadt (amit azóta sem láttunk), akkor ez a monstrum hogy bírt feljönni? Leszállt mindenki, és tolták? :) Végül is lehet, hogy voltak elegen, mert még a tető is tele volt emberekkel, vidáman integettek nekünk, amikor a busz elkanyarodott mellettünk. Megvártuk, amíg eltávolodik, hogy ne szívjuk utána a bűzt és a port.

Sajnos amikor leértünk, szomorúan tapasztaltuk, hogy a szép műút, amit reméltünk, sehol sincs, ellenben egy falu határában ismét fölfelé emelkedik a földutunk. Itt utolért minket egy tűzifát cipelő nepáli nő, aki útbaigazított minket Sindhuli felé. Fent az emelkedő tetején a nő is megpihent, és amikor itt utolértük, Zita kipróbálta a tűzifa fejen való cipelését. Hát, alig bírta felemelni a nagy halom fát, elmondása szerint legalább 30kg volt a csomag, szóval minden elismerésünk a hölgyé! Ahogy tekertem fölfelé, elnéztem őt, és arra gondoltam, hogy mi a francért vagyok ennyire búgos, hisz én „szórakozásból”, a magam döntéséből vagyok itt, ő pedig mondhatni, hogy létszükségletből cipeli azt a súlyos terhet. Egyszer valaki Rakonczay Gábor óceánátevezéséhez hasonlított minket, de ki kellett, hogy javítsam, mert Gábor nem tehette meg – ahogy a fát cipelő hölgy sem -, hogy egyszer azt mondja, hogy elég volt, és másnap felszáll egy Európába tartó repülőre, és visszatér néhány nap alatt egy kényelmes, könnyű, biztonságos létbe. Mi ezt bármikor megtehetnénk, ha úgy akarnánk, vagy úgy adódna, és ez azért sokat számít. Na nem mintha ilyesmi bármikor is eszünkbe jutna, még az ilyen kemény napokon sem. Mert meg kell jegyeznem, hogy ekkor már nagyon kivoltunk, ez a fölfelé bringatolás ilyen meredeken nagyon, de nagyon kifárasztott minket, nekem ráadásul még nem múlt el a reggeli bugom, ez abból is látszott, hogy jó mérges lettem, amikor bevágtam a hátam a kőkerítés egy kiálló darabjába, ahogy próbáltam a fa halom pántja alá bújni, hogy felemeljem azt, csak hogy én is kipróbálhassam, milyen nehéz a tüzifa-csomag. Túl búgos, és túl magas voltam ahhoz, hogy ez sikerüljön, így ez most elmaradt, és csak gurultunk tovább. Ja, amúgy ha egészen-egészen méterre pontosak akarunk lenni, akkor fent a hágóban, a kissrácoknál léptük át a 9000km-t, s nem tegnap. De mivel ez úgyis sántít már ott, hogy a GPS sem teljesen pontos, és én sem vagyok tévedhetetlen, ilyenekre már nem adunk, akkor lépünk át ezres kilométert, amikor érezzük! :) Na jó, és persze +/- 20km-re a mért értéktől.

Falvak között a földúton

A falu, ahová fel kellett tekernünk, egyébként igen pofás volt, és ez némileg feledtette a búmat, illetve ráébresztett arra, hogy azért vagyunk itt, hogy élvezzük az utat! Ezt persze leírni sokszor sokkal könnyebb, mint épp ott épp akkor átélni és úgy érezni, amikor egy iszonyú köves, meredek földúton tekersz fölfelé, és közben még azt is kell lesned a visszapillantó tükrödben, hogy a sikongatva utánad rohanó nepáli gyerekcsorda nem kapaszkodik-e beléd, nem dob követ, vagy nem ver bottal, s nem emel el semmit se a táskádról. („Jaj, Árpi, ennyire nem rossz hely ez a Nepál!” – Zita) Persze semmi ilyesmi nem történt, ők is, mint valószínű errefelé mindenki, jó gyerekek voltak, csak hát akkor is, ilyen helyzethez én nem vagyok annyira még hozzászokva, közel egy év Ázsiában ide vagy oda…

Az emelkedő tetején egy kis vendéglőnél megálltunk pihenni. Először teát akartunk inni, de az időbe telt volna, így végül maradtunk az üveges üdítőnél. A „Cold Drink” azt jelentette, hogy egy félig a földbe ásott vízzel teli köcsögben ültek az üvegek. :) Errefelé már nincs áram, már ott se volt, ahol előző éjjel aludtunk. Itt egyébként egy nagy fa alatt egy csoport iskolás gyerek üldögélt, persze ők is jól körülállták és megfogdosták a bringákat, de ezen már nem akadtunk le túlságosan. Pedig kellett volna, hogy legalább egy kicsit értsenek angolul, mert láttam, hogy van a könyveik között angol nyelvkönyv is, szóval tuti tanulnak angolt, kérdés milyen tanártól, és milyen hatékonyan? – Aki tud a sorok között olvasni, Nepálban is végtelen az önkéntes lehetőségek száma! ;) Mi is terveztük eredetileg, de ilyen szempontból sokkal jobban koncentrálunk most a büdzsére, mint hittük eleinte. Ez részben annak is köszönhető, hogy az eredeti útiterv szerint már nem is tudom, hol kéne lennünk (Ausztrália?), de mi még „csak” itt vagyunk. Ez persze abszolút nem baj, sőt… Csak így viszont nem tervezünk még plusz kitérőket, vagy megállókat, hiszen így egyrészt nehezen fogunk beleférni a már így is kitolt 3 éves időkeretbe (kit érdekel? :) ), és térben előbb elfogyhat a pénzünk, mint azt reméltük. Na, de miért érdekes ez most, majd lesz valahogy, olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna! – térjünk vissza az útra!

Az útra, ami most épp magasan haladt a völgy oldalában, így kiváló rálátásunk nyílt az alattunk lévő mezőkre. Néhány teraszról még nem bontották le a kukoricát („Bontották?” – Zita / „Jól van, informatikus vagyok, nem mezőgazdász!” – Árpi), de sok már üresen volt, és néhányra már elvetették a rizst. Egy-kettőn pedig sűrű, élénkzöld színben látszott, hogy valószínűleg az az a terasz, amiről a rizspalántákat szedik, és ültetik szét a többi teraszra. Az időzítés a kukoricáról a rizsre való átállásra pontosan akkor (júni közepe-vége, 28-át írunk ma) történik, ahogy azt Rupus nekünk elmesélte az Annapurna körtúránk legelső napjának estéjén. Te jó ég, mennyi minden történt már csak azóta is, pedig még ugyanabban az országban vagyunk, és alig egy hónapja jártunk Rupusnál.

„Excuse me! What is your mother’s name?”

Pont arra a lapályra ért le az utunk is, amit az előbb még fentről csodáltunk. A földek között kanyarogva haladtunk, amikor azt láttuk, hogy az utunkat egy kisebb patak keresztezi, jókora, saras gázlót létrehozva ezzel rajta. Megálltunk, gondolkodtunk, majd arra jutottunk, hogy bezárjuk a táskám nyitva levő zsebét (amiben a fényképezőgép van, hogy mindig azonnal kéznél legyen), hogy ha úszásra kerülne a sor, akkor ne ázzanak el a cuccok benne, és én elsőként neki indulok. Ámbár ha túl mély lett volna az árok, nem hiszem, hogy a 60kg-os bringám fennmaradt volna, nehezebb ez fajsúlyra a víznél, jóval nehezebb. Talán a bal hátsó matracokat és sátrat tartalmazó táska könnyebb, de az meg oda van rögzítve a csomagtartóra, így annak is mindegy lenne, ha egyszer bringás úszásra kerülne a sor. Ja, de abban meg benne van az egyik súlyos lánc, amivel még ölni is lehetne, szóval annak is mindegy lenne. Nehéz ez a bringa, túlságosan is az, ezért Katmanduban azon gondolkodtunk, hogy pont ennek a táskának a tartalmát, úgy ahogy van, ki kéne vágni. Minek a két matrac, mindig van hol aludni, minek a sátor, mindig találunk valami tetőt, és minek a két lánc, elég egy is. Ezek azok a holmik, amelyeket ritkán használunk, de akkor jól jönnek. A sátrat kb. ötször állítottuk fel Irán óta (9-10 hónapja), ebből háromszor csak a hálófülkét. A matracokat sokszor használjuk, de találnánk helyette mást, pl. megágyazhatnánk a ruháinkból is. A lakat meg brutál nehéz! Végül maradtunk abban, hogy haza, vagy továbbküldeni is nehéz lenne őket és nyűg, így meg mindig velünk vannak, amikor kell, ha ritkán is.

Na de ott tartottam, hogy nekiiramodok a bringával az ároknak, persze tolva, úgy hogy én az árok szélén sétálok végig egy sárfalon. Valahol a közepén jártam ennek a történetnek, ahogy épp a víz is a kerék közepét nyaldosta a tengelynél, amikor hátulról a szomszédos háztól egy gyerekhangot hallok felém szólni: „Excuse me! What is your name?” – Ne most, hagyjál, úszni tanítom a bringámat! – gondoltam, és nem válaszoltam semmit, a feladatra koncentráltam. Még nem értem át, amikor jött a következő kérdés: „What is your mother’s name?” – Persze barátom, pont az édesanyám nevét fogom neked elmondani, miközben sártengeren gázolok át! Mi jöhet még? Útlevélszám, születési dátum? Hihetetlen, Nepál is hihetetlen, megérdemlik ők is ezt a jelzőt! :) Micsoda helyzet, tengelyig vízben tolom a bringákat, közben egy helyi kissrác anyám nevére kíváncsi! :) Ekkor már jobban lehetettem, mert humoromnál maradtam, elővettem a kamerát, videofelvételre állítottam, és miközben Zita is áttolta magát a mocsáron, visszakérdeztem:

Nézzétek a motorost a végén, ahogy vigyorog a „How old are you?” kérdésen, széttett lábakkal a lápban! :) Ezen a felvételen már sokat mulattunk a pillanat óta. :)

Ebédre dálbát, mert Nepálban vagyunk!

Úgy tűnt, a mezőkkel véget ér a falu, de csak most kezdődött igazán, persze naná, hogy egy kiadós emelkedő után. Nagy, emeletes házak mellett haladtunk el, ami szinte már valószínűtlennek tűnt az utat és a környéket elnézve, de így volt. A központot képező buszállomás-étterem-boltok háromszögben megálltunk ebédelni, kivoltunk, de nagyon, ránk fért a pihenő. Két dálbátot kértünk, de igazából elég lett volna egy is, mert Zita már nem bírt volna a rátöltéssel egymaga, így nem is kért. Persze ez mindegy, azon a 60 rupin nem múlik, így is csak 520-at költöttünk ma összesen, ami alig több, mint a napi büdzsénk fele, ők meg aztán igazán megérdemlik ezt a (nekünk) kis pénzt. Már írnom se kéne, de meghatározó volt, ezért megemlítem, hogy itt is szépen körbeálltak minket, sok gyerek és néhány felnőtt képezte körülöttünk a tömeget. Szemben az asztalunknál ült egy srác, hazafelé tartott a távoli falujába, és a buszra várt, ő beszélt kicsit angolul. Most én gazdagozhattam le valaki mást végre, mert ő egy 6,5 decis Tuborg sört ivott, ami itt 220 rupi volt, és már a másodikat nyomta, mikor ott voltunk. Erre kijelentettem, hogy gazdag, ha ezt most megengedheti magának! :) Persze ő nem fogadta el, de nekem jól esett, hogy végre nem én kapom meg, hanem én mondom másra. Nem volt bennem irigység, inkább csak mókáztunk. Közben persze tudom, hogy akármennyire is utálom, ha ezt itt Ázsiában ránk mondják, még mindig igazuk van, csak maga a sztereotípia nem tetszik, hogy fehér ember = gazdag ember, aki sok pénzt költeni jött Ázsiába.

Mangót és pofont kaptunk a vidám nepáli kislányoktól

Az ebédtől már két óra után indultunk tovább, rögtön egy traktor állta az utunkat, amit aztán sok emelkedő, és néhány banyána fa követett. Utóbbiak látványát nagyon élveztük, ám a fölfelék még most is keservesen nehezek voltak. De már épül az új út, látszódnak a hídpillérek! Jó lesz az? Mit láttunk volna ezekből a falvakból, ha egy szép, gyors műúton száguldottunk volna végig, ami valószínű el is kerüli majd őket? Ekkor már éreztem, hogy ez egy jó nap, hiába nehéz, hiába kőkemény, és hiába nem haladunk szinte tapodtat sem, sorra érnek minket a szép élmények, és valahol csak ez számít, ezért jöttünk, és most kapjuk szép számmal, ezért boldognak kell lennünk, a fene egye meg ezeket a rohadt emelkedőket és a murvás utat, le vannak szarva! :) Így gondolkodtam, és tényleg elmúlt már a délelőtti búm.

Egy patakon keltünk át, köves gázlón, de most a bringákon maradva. Két kislány kezdett követni minket, és nagyon, de nagyon nevettek, folyamatosan, megállás nélkül. Kétségtelen, hogy rajtunk, mert mindig a közelünkben voltak, és rajtunk kívül semmi más nem volt a környezetükben, ami szokatlan lett volna számukra. Örültünk a vidámságuknak, de ez most számunkra nagyon idegesítő volt, mert közben a verejtékeinkkel küszködtünk, és a meredek, köves emelkedővel, ahol most is nagyon akadozósan tudtuk csak feltolni a bringákat, még úgy is, hogy egyszerre ketten csak egyet toltunk. Ők meg közben folyamatosan vihorásztak mellettünk hiába küldtük el őket, akkor egy percig tisztes távból folytatták, aztán újra mögöttünk voltak… Mikor felértünk, még mindig jöttek, és Zita azt tervezte, hogy cukorkával közel csalja őket, aztán leken nekik egy-egy pofont. Ez így utólag tudom, meredeken hangzik, de akkor teljesen érthető volt Zita indulata, nagyon felidegesítettek minket. Már azt is kérte Zita, hogy fogjam meg a bringáját, hogy lekeverhesse azt a bizonyos pofont per fő, amire persze nem került volna sor, csak hát Zita már nagyon oda volt a feszültségtől. De nem így történt, mert előbb mi kaptunk pofont az egyik lánytól. Jóféle, jelképes pofont, a negatívizmusunkra! Szegény lányok, nem tettek mást, csak nevettek, mi pedig majdnem felpofoztuk őket! Egyikük egy mangót vett elő a táskájából, és Zita felé nyújtotta! Nem is sejtették, milyen gonosz tettre készülünk, ők végig kedvesen álltak hozzánk, amit a végén egy pár mangóval is megmutattak. Szóval pofon volt ez nekünk, egy kis lecke, hogy megtanuljuk, a kultúráink közötti szakadék okozta nehézségeket el kell engednünk, és egy mosollyal, vagy egy kis humorral, vagy őrült, nem-érdekel-mi-van, de-kedves-és-türelmes-maradok módszerrel, de át kell hidalnunk. Náluk nem gáz percekig tömegesen bámulni valakit, ahogy az is belül marad az illendőség határain, ha percekig nevetünk valakin, miközben ő „szenved”. Egy kis apróság még ide: a képen láthatjátok, hogy Zita a jobb (!) kezével a veszi át a mangót, miközben a bal kezével megfogja a jobb keze könyökét. Ez a tisztelet apró jele, egy gesztus a másik felé, amit akkor használunk, amikor pénzt, vagy bármi mást adunk, vagy kapunk.

Újra aszfalt! – Elkezdődik a „nagy fölfelé”(?)

Innen kivételesen nem egy újabb fölfelével, hanem egy kiadós lefelével folytattuk, ami alatt sok érdekeset láttunk. Emberek fűrészeltek, vizibivalyok legeltek, és házak magasodtak úgy, hogy csak egy kisebb lépcsősoron lehetett feljutni az ajtójukhoz. Ezt nem igazán értettük, minek ilyesmi egy hegyoldalban? Idáig nem duzzadhat fel a folyó, a hegyről lezúduló víz meg nem lehet soha egy méter magas. De ha mégis, mi van lent az alsó szinten? Aztán láttunk egy nagyon szép házat, aminek az aljában egy néni ült, aki rögvest felvette a szemüvegét, amikor a közelbe értünk. Itt a szomszéd ház sarka mögül egy fekete bivaly is kikukucskált, viccesek voltak így együtt a nénivel, és az egész környezet, az agyagfalú házzal igen pofás volt.

Innen már csak egy kanyar volt a folyópart, ahol Zita letette a bringáját, hogy elszaladjon pisilni, mialatt én ottmaradtam, hogy fogadjam a menetrend szerint érkező kíváncsiskodókat:

A felnőttek és a gyerekek aránya kb. jól jellemzi Nepál demográfiai képét, tényleg nagyon sok a gyerek, rettentő fontos lehet egy ország életében egy ilyen helyzetben az oktatás, hisz sok múlhat azon, milyen munkaerő válik majd abból az embertömegből, akik most még csak gyerekek. Te jó ég, ez a mondat gáz volt tőlem, ők emberek, élő, érző lények, nem „erőforrások” – Hú, de utáltam a munkahelyeimen, amikor erőforrásnak hívtak minket, tényleg hívtak így, az orrunk előtt, és nem rosszból, nem rossz ember, csak ez a zsargon, és végül is igaza volt. Voltam erőforrás, most próbálok újra ember lenni! :)

Az út innen közvetlen a folyó és egy nagy zöld legelő mellett haladt, ez szép volt és végre könnyű, egy pillanatra el is felejtkeztünk e nap nehézségeiről, főleg, hogy teljesen váratlanul egy ponton átváltott az út a reggelről ismert makulátlan aszfaltra. Nem tartott sokáig az öröm, mert mindjárt megpillantottunk egy óriási szerpentint! A kanyarok alatti betontöltések szinte bástyának tűntek innen. Erre megálltunk egyet pihenni, kértünk teát, és a most végre csak 3-4 fős gyermekcsapattal játszadoztunk, nevetgéltünk, illetve egy kis zenét hallgattunk a telefonomról, egyszóval lazítottunk. Ez már ránk fért, és jól is esett. Reggel azt gondoltuk, gyorsan leguruljuk ezt a 18km-t, és aztán nekilátunk a nagy emelkedőnek, aminek a túloldalán már a Terai van. Igaz, ahhoz fel kell mászni innen 500m-ről 1400 fölé előbb. :) Hát nem az történt, amire számítottunk, most délután 4 óra van, amikor végre itt állunk a szerpentin aljában. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy nekilátunk, és lesz ami lesz, jutunk valameddig, és onnan holnap már annál kevesebb lesz hátra! Elvégre 600m emelkedés sokkal jobban hangzik, mint a 900, nemdebár? :)

Szóval elindultunk a szép aszfalton fölfelé, és ez olyan „gentle” volt, hogy itt még tekerni is tudtunk, méghozzá nem is olyan nagy erőfeszítéssel. Mindenképpen sokkal könnyebb volt, mint a murvás meredekeken fölfelé tolni a gépeket. Ráadásul nem tudom, milyen szabvány alapján, és kik építik ezt az utat, de nagyon profin csinálják, mert minden ki van táblázva szépen, és a kanyarok hatalmas ívek, ahol az út szinte már csak vízszintes, így ezek a kanyarok igazi pihenők voltak nekünk a meredekebb egyenesek között.

Ahogy azt lentről láttuk, semmi sem tart örökké, konkrétan a szerpentinünk 3 hajtűkanyarnyit tartott, és utána fordulhattunk rá egy talán minden eddiginél meredekebb földútra. De csak azután, hogy egy dzsipes útbaigazított minket, mert először egyenesen indultunk tovább, egy rossz úton. Ebből a dzsipből kiszállt egy nő, aki csak sétált, és aztán segített Zitának tolni a bringát. Mikor kérdeztük, hogy mit csinál, azt mondta, hogy csak mozogni jött ki a levegőre! :O Van itt valahol a bokrok mögött egy szmogos metropolisz, ahonnan csak frisslevegőt szívni mennek ki az emberek, vagy mi? :) (nincs nagyváros a 100km-es körzetünkben)
100m-el feljebb megköszöntük a szíves segítségét, aztán a helyben piknikező családtól megtudtuk, hogy ez a hely ahol állunk, még nem a „nagy fölfelé” része! Innen még újra le fog menni a folyó mellé az út, és csak aztán lát neki a hegynek! Őrület! Még jó hogy nem hagytuk holnap reggelre! Na guruljunk le, aztán keressünk valami búvóhelyet az estére! Aha, persze, ez nem az a nap, amikor minden csak ilyen könnyen adná magát! Egy kanyar után kiderült, hogy a lefelé, amin nagy könnyedén elindultunk, nem tart sokáig. Újabb és újabb fölfelék következtek, még akkor is, amikor már láttuk a lefelét a faluig… Még ekkor is, utoljára megbújt egy alattomos kis meredek rész a mellékvölgy belsejében. Ezeket rendszerint úgy kellett megmásznunk, hogy ketten toltunk egy bringát, mert olyan meredekek voltak, hogy egyedül nem, vagy csak nagyon lassan, nagyon nagy erőfeszítés árán bírtuk volna feltolni a bringákat.

Ezen a szakaszon Zita egy utolsónak hitt lefelé elején kérte, hogy húzzam meg a hátsófékjét, hogy jobban fogjon. A külső fékpofán ezen a napon már sokat húztam, ezért jónak láttam a másik, belsőn állítani, ehhez egy kulcsot vettem elő. Amikor tekertem a fékpofán, az beljebb esett, és rögtön kizuhant a helyéről! Mi a fene!? Ekkor jöttem rá, hogy pontosan miért is esik ki – amit az elején már leírtam, mert lereszeltük a féktest egy részét nagy balgán. De most egy kis csavarragasztóval rátettünk még a dologra, reméljük, így már nem hagyunk el több fékpofát, féktelenül nagy bajban lennénk! (még van egy szett, teljesen bontatlan, de sajnos a pofák nem szimmetrikusak)

Igazi bambuszkunyhóban a nagy fa alatt

Lent Bimeshwarban hamar megtaláltuk a helyünket, egy igazi bambuszkunyhóban kaptunk menedéket a kedves helyiektől:

Regélhetnék még, hogy mennyire élvezem, hogy itt vagyunk, és hogy mennyire jó, hogy 100% természetes anyagokból készült ez a

Ó, Istenem, hát megérhettem, hogy eljöttek közénk a földönkívüliek!

Ja, még annyit, hogy ma megtanultuk, hogy nem szabad mindig kilométerekben mérni az utat. Ha ehhez ma ragaszkodtunk volna, még mindig enne a fene, hogy csak 24km-t haladtunk, de nem így érzek, mert végiglapoztam a fényképezőgépben a fotókat, és meg kell, hogy állapítsam, hogy csodaszép napunk volt. Mert ha viszont élményekben mérjük az utat, mindjárt jobban fest a dolog, és elmondhatjuk, hogy a mai napon sokat nyertünk. :)

…a végére még egy újabb 9000km-es fotó, ami valahol a 9013. km környékén készült, és végre egy olyan ezres fotó, ami azt is megmutatja, hogy a törpök élete nem csak játék és mese! Hallottál már a gonoszról: a csúf, csúszós, meredek, köves emelkedőkről? :)

2012.06.18 22:59 (GMT+5:45!), Nepál, Bimeshwar, a bambuszkonyhóban a Sunkhosi folyó partján, a nagy fa alatt

Dzsu-dzsu tao Bhaktapurban

Hú, milyen napunk volt! Végre elindultuk Katmanduból! Reggel 4:30-kor terveztünk kelni, de éjjel már éjfél után állítottam az ébresztőt a telefonon, és ilyenkor mindig csak másnap ébreszt, és nem pár óra múlva, ahogy én szerettem volna. Szóval elaludtunk és csak 5:17-kor dobott ki az ágy (vagyis a matrac a padlón) magából. Zita főzött egy kávét a kis merülőforralóval, én pedig nekiálltam összerakni az informatikát. Egész éjjel töltődtek fel az Annapurnás képek, ezért szét volt pakolva minden. Mire teljesen összepakoltunk, és megreggeliztünk a tegnap este vásárolt péksüteményekből, már 6:20 volt – ekkor indultunk el Balajuból. A csomagra tovább nem vártunk, mondtak mindent a postán, hogy másnap, hogy pénteken érkezik, hogy 15-20 nap a postára adástól… Szóval elmentünk Ákos vendéglátójához, aki történetesen csomagküldéssel foglalkozik, és megkérdeztük, mennyibe kerül egy 10cm x A4-es 660g-os csomag elküldése innen Katmanduból Bangkokba. Sikerült ugyanis megtudnunk, hogy ekkora az a csomag, amit eddig hiába vártunk. Az ára a leglassabb, de még mindig megbízható csomagküldésnek 1600 rupi, vagyis kb. 4000 forint. Ezt túl tudjuk élni, így eldöntöttük, hogy nem várunk tovább, hanem elindulunk!

A Thamel előtti emelkedő kemény volt, de megtekertük, közben szemtanúi voltunk, ahogy egy srác előttünk leszállt egy üres, „lenttekerős” montiról. Ha tudná, milyen durva nekünk a 50-60kg-os rekut elöl tekerve fevinni ezen a meredeken! :) Hála az égnek nem volt több ilyen emelkedő Katmanduban, és ahogy átértünk a DK-i oldalába, az út is kiszélesedett. Bhaktapurig 16km-t kellett megtennünk, ez gyorsan elrepült Madhukar társaságában. Ő ugyanis velünk jött idáig, elkísért minket a Giant kerékpárján, amit amúgy is minden nap hajt. Úgy volt, hogy mások is csatlakoznak hozzánk, de sajnos a „késői” kelés miatt aztán reggel el kellett menniük dolgozni a, és már nem tudtunk találkozni velük.

Bakthapurba először a sarovar, vagyis víztározó mellett álltunk meg második reggelit enni – ez péksütemény volt teával. Tegnap este két pékséget is kiraboltunk Thamelben, 8, illetve 9 óra után fél áron adják a maradék finomságokat, mi pedig beszabadultunk „respectively” ezekben az időpontokban, és elköltöttünk összesen 490 rupit. Ez a fél napi büdzsénk, de megérte, mert ma egész nap szinte csak ezt ettünk, Madhukart is megkínáltuk belőle, és Zitának még így is maradt két süteménye. Itt a sarovar mellett egyébként érdekes volt üldögélni, mert délre tőlünk a város kellős közepén egy kisebb mező volt, földekkel és legelőkkel, sőt, még búza (vagy valami más…) bálák is voltak. Mindezt kisebb emeletes tégla blokkházak vették körbe, és igazából ez adta az egész környék érdekességét.
Amiért Bhaktapurba jöttünk, az csak ezután következett, a Durbar tér és környéke, vagyis az óváros. Már az odavezető utcák nagyon tetszettek, gyönyörű házak között tekertünk Madhukar után a téglarakásos utcán. Minden sarkon láttunk valami érdekeset, és amikor néha kisebb terekre is kilyukadtunk, akkor volt, hogy leszálltunk a bringákról, és úgy néztünk körbe. Madhukar elmondása szerint 1100 éves város Bhaktapur! A házak nyilván nem ilyen idősek, de a légkörből érezni, hogy valóban egy óvárosban vagyunk. És ami a legszebb az egészben, hogy tele van élettel. A szobrok mellett kipakolták a zöldségeiket az árusok, az emberek jönnek-mennek, vásárolnak. Na és persze jól körbeállnak minket és megbámulnak, ahogy azt szokták errefelé, úgyhogy mi már gurulunk is tovább!

Egy szűk kis utcában megálltunk, mert felfedeztük egy boltban a dzsu-dzsu tao-t! Erről már meséltek Madhukar-ék, ez egy helyi, bhaktapuri dahi, ami nagyon híres és állítólag nagyon finom. Nem kellett minket noszogatni, rögtön rendeltünk hármat, és jóízűen elfogyasztottuk a finomságot. A dahi egy joghurt féleség, ami nagyon jellemző errefelé, és a dzsu-dzsu tao ennek egy helyi fajtája. Jelentése „King of Yoghurt” – a Dahik királya. Ez a dahi annyival sűrűbb, mint a többi, hogy az eladók azzal szokták ezt bizonyítani, hogy fejjel lefelé tartják az edényt, amiben a dahit árulják, hogy megmutassák a leendő vásárlónak, mennyire sűrű az anyag: nem esik ki a tálból!

Először a Taumadhi téren lyukadtunk ki, ahol a legfigyelemreméltóbb épület a Nyatapola volt, ami egy meredek lépcsős, többszintes tetős, magas épület. A lépcső két oldalán kőszobor állatok sorakoznak, és odafentről igen szép a kilátás az egész térre. Hogy pontosan ennek az épületnek mi a szerepe, azt nem tudom, de azt láttuk, hogy igen jól néz ki, és az is biztos, hogy ez is vallási dolog, mint ahogy a szomszédai is templomok.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Innen a Kathmaduban szerzett térkép segítségével (mert a GPS-en el lehetett volna veszni a részletekben) már egyenesen a Durbar Square-re tekertünk. Szerencsénk volt, a kapuban, amin behajtottunk, nem álltak jegyszedők. Ennek két oka lehet: még korán volt, vagy bejött az a taktika, amit követtünk, mégpedig, hogy Madhukar megkérdezte a fél várost azzal kapcsolatban, hogy melyik oldalt nincsenek jegyszedők a Durbar Square-re menet. Helyieknek persze ingyenes a belépés, de nekünk külföldieknek 1100 rupi lett volna – persze ha elkapnak, akkor lemondtunk volna a tér látványáról, de nem így történt. Bent az előzőhöz hasonló épületek fogadtak és egy híres, nagyon díszes és valóban szép arany kapu. Ja, és majd elfelejtettem: egy fél tucat kínai turista! :) Olyan örömmel fényképeztek, és aztán fényképezkedtek velünk, hogy azon nem bírtunk nem mosolyogni. Madhukar még el is beszélgetett velük egy pár szót – amit beszélt kínaiul. Eztán fájdalmas búcsút vettünk Katmandui Barátunktól, neki sietnie kellett vissza az éttermükbe felszolgálni, mi pedig gondolatban már az utat róttuk. Annyira nagyon most nem merültünk el ebben a Durbar Square-ben, és nem is töltöttünk ott túl sok időt, ezért nem is nagyon részletezem a teret. Semmi olyat nem tudnék elmondani (azon kívül, hogy szép volt), ami nincs benne az útikönyvekben. Sőt, azt sem, amit az útikönyv ír, mert nem olvastam el. Van, hogy ezek az olvasott történetek is le tudnak kötni, de ez a nap nem olyan volt. Ellenben amit láttunk kifelé menet a főútra, az nagyon tetszett, és meg is említem: ez volt a Potter’s Square, vagyis a fazekasok tere. Körben az egész tér területén ki voltak pakolva a különböző fajtájú és méretű fazekak, edények, és agyagtermékek, középen pedig egy nő valami búzafélét terített szét egy anyagon. Az egész varázslatos volt, megint csak azért, mert élt, még ha részben a turisták miatt, akkor is! Szóval Bhaktapur megérdemelt volna akár egy külön napot is, de mi nem így csináltuk, mert el voltunk foglalva sok mással Katmanduban, most meg csak „beugrottunk” az indulásunk napján, mert útba esett. Ezt nem bánjuk, már megtanultuk, és elfogadtuk, hogy nem lehet mindig mindent megnézni és maximálisan átélni, a világ túl nagy ahhoz, hogy mindig mindent akarjunk és megnézzünk. Ezt el kell felejteni, és csak élvezni, amit kapunk, ami jut, amit átélünk. Jelentem, ez végre nem csak olyan dolog, amit leírok, de még „nem nagyon megy”, hanem ezt már tényleg így érzem! :) Igaz ez Patanra is, ahol abszolút nem jártunk, pedig az is Katmandu egyik fő látnivalója, ott is van egy Durbar Square. Apropó, mit jelent az, hogy Durbar? „Fő”, „Központi”? :)

Eső és fölfelé, de csak vidáman!

Bhaktapur után fölfelé következett, de nem tudtuk, pontosan mennyi, és meddig tart. Most valahogy sokkal könnyebben vettük ezt az akadályt, mint legutóbb, Katmanduba jövet. Nem esett olyan nehezünkre a fölfelé tekerés, valószínű azért, mert most frissek és kipihentek voltunk a villámgyorsan elrepült 8 napos pihenő után. Az is igaz, hogy ezek az emelkedők talán nem is voltak olyan meredekek. Hipp-hopp fent találtuk magunkat 1500m-en, majd néhány kisebb fel-le után 1550m-en. Itt eleredt az eső, épp mielőtt letértünk volna a főútról Dhukilhet-Sindhuli H06-os „highway”-re. Pedig nemrég még a hőségtől akartunk megpurcanni. Beálltunk egy eresz alá, amikor nagyon elkezdett szakadni, és vártunk néhány percet, mire tényleg alábbhagyott. Újra kint voltunk az úton, de az eső szép lassan, alattomosan újra esni kezdett. Immár a H06-on másztunk fölfelé, az egyre csak szakadó esőben. Mire eldöntöttük volna, hogy felvesszük a vízálló szerkót, már bőrig áztunk, így nem lett volna értelme. Az emelkedő szépen, lankásan, de kitartóan 1600m-ig vitt minket fel, ahol aztán egy nagy kanyarban lejtőbe fordult át. Itt szép erdő volt az út mentén, és mivel nem akartunk szétfagyni a lefelében és tüdőgyulladást kapni, itt a fák között mind a ketten felvettünk új, száraz réteg ruhákat. Most tudtuk értékelni azt a sok ruhát, amit a táskákban cipelünk! Meg is jegyeztük, hogy még elázhatunk akár kétszer is, annyi váltásruha van nálunk. Ahogy indultunk volna, újra szemerkélni kezdett, ezért mind a ketten felvettük az esőnadrágot és a vízálló dzsekit. Ezek kellettek is, mert aztán ismét egész szépen rákezdett, de most a cipőt leszámítva szárazak maradtunk. A kamáslit is felvehettük volna, de az túlzás lett volna, akkor belülről áztunk volna el. Az 1600-os forduló után még pár kilométert erdőben haladtunk, és ekkor még nem váltott át tiszta lejtőbe az út, pedig ezt már nagyon vártuk. Tudtuk, hogy a mai napon még le kell adnunk több, mint 1000m szintet, mert a Sunkoshi völgyére emlékeztem, hogy 560m-en van. Onnan kell majd holnap felmásznunk 1420m-re, ami biztos, hogy egy kemény menet lesz, viszont annak a túloldalán már a Terai van, ami a Himalája vége, ott már nem lesznek többé ilyen óriási emelkedők, az már a síkság széle.

Szóval vártuk a nagy lejtőt, és az eljött végre, ahogy kiértünk az erdőből és egy nagy völgy jobb oldalában találtuk magunkat. Szépen zúgtunk lefelé és közben az eső is elállt, száradt meg rajtunk a ruha. Ekkor már délután kettő óra is elmúlt, mi pedig nem kicsit éhesek voltunk. Sokat kellett még kérdezősködnünk, és aztán gurulnunk, mire megtaláltunk egy helyet egy városkában, ahol kaptunk két tányér chowmeint. A „dálbát?” kérdésre annyi sokan csak bambán és értetlenül néztek, hogy szinte már majdnem elhittük, hogy errefelé nem ismerik a nepáliak nemzeti eledelét… Persze nem így van, csak annyira más rugóra jár itt is az embereknek az agya, hogy mi el sem tudjuk képzelni, mi a fenére gondolhattak, miközben mi a szánk felé mutogatni kérdezgettük, hogy „dálbát?”. Meg valahogy a kiejtéssel is furcsaságok vannak: kimondom nekik számomra tökéletesnek hangzóan, de csak tizedjére értik meg, aztán mint akiknek leesett a tantusz, elismétlik számomra pontosan ugyanolyan kiejtéssel, mint ahogy én is tettem addigra már egy tucatszor… És ekkor még csak arra jött rá, hogy mit mondtam, arra nem, hogy éhes vagyok, mint a farkas! :) De mégis, most tényleg, mire másra gondolhatnak akkor? Hogy dálbátot készülök hányni? Vagy hogy csak dicsekszem, hogy mint furcsabringás turista, ismerem az ételüket? Szóval ilyenekre gondolunk, amikor arról beszélünk, hogy teljesen máshogy gondolkodnak. Volt, hogy 3 percünkbe telt megtudni, hogy nincs ételük egy helyen! :)

De végül egy városkában kaptunk tésztát, és a minket körülvevő tömeg is rendes volt, nem piszkálták sokat a bringát, és miután megértették a „Please Don’t Touch!” tábla jelentését, már a régiek is szóltak az újonnan jötteknek, mielőtt azok még reflexből elkezdték volna rángatni a pedálokat! :) Ez milyen aranyos már! Ebből látszik, hogy ők abszolút de nem akarnak semmi rosszat az állandó és természetes nyúlkálásukkal, csupán számukra az a megszokott, hogy megfogom, kipróbálom, beleülök bármibe, függetlenül attól, hogy kié vagy mié az.

Földművelés állatokkal, faekével

Ezen a helyen ebéd közben esett le, hogy ha minden igaz, ma lépjük át, vagyis guruljuk át a 9000. kilométerünket. Nem emlékeztem pontosan, mennyinél álltunk reggel, de arra igen, hogy 8900km felett, és az is jól látszott, hogy szépen közelítünk a mai 100. kilométerhez, ezért kértünk kartonpapírt egy doboz oldalából, és Zita elkezdett írni rá. Na, erre megőrültek körülöttünk a népek, és szorosan körbeálltak minket, hogy lássák, mit csinál a furcsa idegen, amit eddig nem: írt! Mi ezen olyan nagy szám, hogy ennyire bámulni kell? Lehet, hogy nem ismerik a karaktereinket? Az nem lehet, hiszen angolul biztosan tanulnak. Úgy kellett őket percenként félreterelni, mert mindig annyian jöttek, hogy nem láttunk tőlük rá a bringákra. …és most még pillangókat meg napocskát sem rajzolt a táblára Zita! :)

Ebéd után csodaszép tájon tekertünk, leértünk a völgy aljába, ahol a patak mellett kukoricamezők és rizsföldek váltották egymást. A kukoricát épp aratták, a rizst pedig vetettek. Vagyis inkább dugványozták, merthogy ez utóbbi műveletet egészen testközelből szemügyre vehettük.

Érdekes, hogy ezt mindig nők végezték, soha sehol nem láttunk ma férfit ezt vagy hasonló feladatot végezni, mindig csak nőket kisebb-nagyobb csoportokban. A férfi viszont a bivalyok mögött szorítja az ekét! :) Egy szó mint száz, csodaszép volt végiggurulni a völgynek ezen a szakaszán, sok szép élettel teli mezőgazdasági tevékenységet láttunk, és itt most nem a traktorra, meg az aratógépre gondolok! Egyetlen egy helyen halottunk valami gépet dübörögni, különben még a vizet is egyszerű csöveken keresztül vezetik a patak felsőbb szakaszáról a rizsteraszok elárasztására. Szóval ki van találva minden, és mindenhez emberi erőt, vagy legfeljebb állatokat használnak, amitől az egész olyan mesebeli! Mindezt egy parányi kis földsávon a hegyek között, a völgy alján, végig a patak mentén. Néhányan mondják, hogy már 10 ezer évvel ezelőtt elkezdtek elcsesződni a dolgok, amikor az ember rájött, hogy megművelni is tudja a földet, az állatokat pedig tudja karámban tartani és etetni, egyszóval amikor létrejött a mezőgazdaság. Én ezt csak olyan szempontból írom alá, hogy ez tette lehetővé a hierarchikus társadalmak létrejöttét, ami nem minden aspektusában frankó, viszont a föld ökoszisztémájára nézve az ilyen gyengéd mértékű és méretű, nem gépesített, hanem pusztán emberi és állati erőt használó mezőgazdaság szerintem még nem vág oda nagyon. Az ipari társadalom, na az durva, azzal van igazán a gáz, az csak pár száz éve van, és már majdnem mindenki érzi a fejlett országokban, hogy valami nagyon nem frankó.

De ha csak annyira formálnánk a bolygónkat, amennyire az ipari kor előtt tettük, szerintem még sokáig nem kéne beszélnünk fenntarthatóságról. Csakhogy mi megtaláltuk a szenet meg az olajat, és ezek az azelőtt elképzelhetetlen energiaforrások lehetővé tették, hogy nagyon rövid idő alatt 7 milliárdan legyünk. Hányan férnénk el a kőolajunk nélkül, a bivallyal meg a faekével, ahogy ők nyomják? Ezek baromi érdekes kérdések, és én nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz itt ezen a szép bolygón az elkövetkezendő dekádokban. Lehet, hogy a mi generációnkon múlik, hogy visszatalálunk-e valami természet közelibb, fenntarthatóbb létformához, vagy kipusztulunk és az elméletről bebizonyosodik, hogy igaz, mégpedig, hogy az intelligencia egy evolúciós zsákutca? Én nem hiszem, hogy így lesz, különben nem irkálnék sokszor ilyenekről is. Viszont ahhoz nem vagyok elég okos, hogy kitaláljam, mi, mitől és hogyan lesz néhány dekád múlva, csak azt érzem, hogy boldog vagyok, amikor kézzel rizspalántákat dugványozó nőket látok, egy olyan földteraszon, ami gravitációs elven, pusztán emberi leleményességet használva (és nem szivattyúval) lett elárasztva vízzel, és állatok húzta egyszerű faekével lett beszántva.

Dumja – Saroj és tanítványai – 9000km! :)

Délután öt körül mind a ketten azt éreztük, hogy elég derekasan megfáradtunk, ezért megálltunk egy Dumja nevű falu végén teázni. Abból, hogy leírtam a falu nevét, a nagyon ügyesek már ki is találhatták, hogy végül itt éjszakázunk. Ugyanis errefelé nincsenek kiírva a falunevek egy táblára a település elején, mi pedig nem kérdeznénk meg egy teához, hogy hol vagyunk, de ha már itt alszunk, akkor valamit írni kell a szupertáblázat mai sorának „Szakasz neve” című cellájába. Szóval a tea közben észrevettük, hogy már 86km-t jöttünk ma, és a Sunkholi völgye már nagyon közel van, ezért elkezdtünk kérdezősködni. Megtudtuk, hogy holnap nehéz dolgunk lesz, az aszfalt 3km múlva véget ér, és a következő település 8km-re van – ezt nem vállaltuk mára be – és 32km-en keresztül földút vár majd ránk. Ebben benne lesz az 1420m-es hágónk is! Ezek után úgy döntöttünk, elég fáradtak vagyunk mára. Holnap 19km a Sunkholi völgyében fel-le a murván, aztán irány 560m-ről fel 1420m-re, szintén murván! Örülhetünk, ha képesek leszünk csak egy nap, holnap megcsinálni!

Most már 23:27 van, mikor ezt a sort írom. A teázó előtt megismerkedtünk Saroj-al, aki tanár és meginvitált minket a szerény otthonába. Fel kellett tolnunk a bringákat a hegyoldalba, de ez nem volt nehéz, mert Saroj néhány kollégája, és vagy 20 gyerek segédkezett benne, sokan toltuk együtt a bringákat (ügyesen csak ott fogták, ahol mondtuk nekik), de volt olyan gyerek is, aki a nagyobb köveket hajigálta el a bringák elől. Szóval nagyon rendesek, és segítőkészek voltak nagyon, és ez nagyon jólesett. Persze nagyon kíváncsiak is voltak, mert számunkra kicsit túl sokáig és túl sokan itt maradtak körülöttünk, ami egy idő után már kicsit fárasztó volt, bármennyire is aranyosak voltak – mert mi meg fáradtak és kimerültek voltunk a hosszú nap végén. Hála az égnek végül a tanáruk magától küldte haza őket, és nem kellett nekünk szólni, hogy nem bírjuk már a zsivajt. Amúgy tényleg nagyon jó fejek voltak, és aranyosak.

Később már csak hárman jöttek vissza idősebb diákok, itt gyakoroltak valamit a tanárukkal, és persze beszélgettünk is a dálbát mellett, amit Saroj készített el nagyon finomra. Sokat beszélgettünk az oktatásról, és mivel azt vettem észre, hogy nagyon exkluzív vendégek vagyunk az ő szemükben, és nagyon érdeklődőek felénk, elmondtuk nekik, amit jó lett volna, ha nekünk is (többen, többször) elmondtak volna a gyerek korunkban olyanok, akikre igazán felnéztünk és akikre nagyon hallgattunk (lehet nem voltak elegen ilyenek?), mégpedig, hogy gyerekként két nagyon fontos dolgunk van csak: szorgalmasan és kitartóan tanulni, és okosodni, az idő összes többi részében pedig élvezni a gyermekkorunkat. E másodikat már Zita mondta, de ha nem veszi ki a számból a szót, pontosan én is ugyanezt – “Enjoy your Childhood” – mondtam volna ugyanezekkel a szavakkal. Aztán nem tudom, mennyire sikerült ezt letölteni nekik, de mi elmondtuk, nyomatékosan. Ők persze aztán csak másra voltak kíváncsiak, és oda lyukadtunk ki, hogy „Hungary is a rich country?” – de én erre most nem lettem mérges, csak próbáltam kicsit filozofikusan válaszolni, és azt mondtam, hogy bár Magyarország egy „fejlettebb” ország Nepálnál, de úgy tapasztalom, hogy itt bizony boldogabbak, vagy legalábbis mosolygósabbak, vidámabbak az emberek. Aztán ezt próbáltam részletezni és kifejteni a miérteket, de aztán jött azzal, hogy mi gyártjuk a Nokiákat, ugyan menjek már, biztosan egy csomó kütyünk van. :) Igen, van, és jól elrontjuk velük az értékes időnket. Én sem vagyok kivétel, mert ha lett volna rendes térerő itt a faluban, tuti a netet nyomkodom, és nem ezt az útinaplót verem bele a gépbe öt oldalig.
Egyébként nekik is van mobiljuk, mp3 lejátszós, zseblámpás, már a tizenéves gyerekeknek is, itt a szegény nepáli vidéken – lassan már mindenkinek lesz mobilja!

Klikk a képre, hogy nagyban is láthasd a naplementében a Dumjai házat, ahol aludtunk, és Saroj-t a tanítványaival!

2012.06.27. 23:45 – Nepál, Dumja, fent a hegyoldalban, egy 10cm-es pókokkal teli agyagház agyagpadlójára felvert sátorhálófülkéből