Kívánj és fújd el a gyertyát, ma van a szülinapod!

Ngawalban már fél 7-kor felkeltünk, és a reggeli Veg. Fried Noodles olyan bőséges volt, hogy most sem kellett elővennünk a főzőt, hogy kiegészítsük azt az egy tányér ételt, amit ketten kaptunk. Merthogy csak ennyit rendeltünk, hogy a kecske is jól lakjon (a szállásadóink jól járjanak anyagilag) és a káposzta is megmaradjon (a pénzünk). Ugyanis, mint azt talán már írtam, errefelé komoly kedvezményeket kaphatunk a szobák árából, ha megígérjük, hogy a vendéglőben vacsorázunk és reggelizünk. Nem egyszer akár még „ingyen” is meg lehet így kapni a szobát.

Ezt a reggelit egyébként nem a tágas étkezőben fogyasztottuk el, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a szemközti hegyekre, hanem a szűk, füstös, sötét konyhában. Ez utóbbi mégis sokkal barátságosabb volt, mivel itt velünk ültek a szállásadóink, Ambar Chetri és a felesége, egy nagyon kedves házaspár, akikkel már tegnap este összebarátkoztunk. Még egy fontos érv volt a konyha mellett, mégpedig, hogy a tűzhely által fűtve volt, így a tűz mellett sokkal kellemesebb volt elfogyasztani a hatalmas tál zöldséges tésztát. Miután végeztünk, Zita megkért, hogy csukjam be a szemem. Mikor kinyithattam, egy gyertyával a kezében mosolygott rám, és kezdve az éneket: Boldog Szülinapooot… :) Ma vagyok 29 éves! Zitának igazán sikerült a meglepetésszerzés, mert eddig a pillanatig ez eszembe se jutott, az előző napokon ugyan eszemben volt, hogy hamarosan eljön a május 23-a, de ezen a reggelen ez még nem jutott eszembe, hogy szülinapom van, mindaddig, amíg Zita el nem kezdte énekelni. :) A gyertya alatt volt egy kis csomag, egy zacskó Kurkure (helyi) chips, és egy Snickers szelet. Ezek pontosan olyan dolgok, amiket nagyon szeretek, ám mégis ritkán engedem meg magamnak ezen az úton, hiszen az áruk nincs jó arányban a kalória és tápanyag értékükkel. Bár a Snickers azért nem olyan rossz ilyen szempontból, de mivel itt elég drága, csak az ilyen különleges alkalmakra jut, na meg talán a Thorung La hágóra menet is kijár majd. :) Szóval a reggeli után megültük a szülinapomat, és ez így 3600m felett mélyen a Himalája hatalmas hegyei között, a kedves vendéglátóink társaságában elég egyedi volt. 29 évesen már házas is vagyok, van egy gyönyörű feleségem, aki benne van az ilyen őrültségekben, mint ez a nászút, úgyhogy egy szavam sem lehet. :)

Viszont ez a tudat még nem változtatott azon, hogy a nagy magasság, a tegnapi kemény menet, és az alig 6 óra alvás után kicsit fáradt és nyomott voltam. Az éjjel már mindketten éreztük a magasság miatti kevesebb oxigént. Nem volt különösebben kellemetlen, de észrevettük, hogy nyugalmi helyzetben is egy kicsit nagyobb, hosszabb levegőket kellett vennünk, mint máskor. Talán ez is megmutatkozott a reggeli fáradtságomban.

Ma nekem nehéz

Miután összepakoltunk és készítettünk egy közös fényképet a vendéglátóinkkal, elindultunk a súlyos hátizsákokkal. Tudtuk, hogy ez a nap könnyű lesz, mert Ngawaltól Manangig alig 10km a táv, és ahogy mesélték, az elején lejt az út, aztán sík. Na, hát most még ez a lefelé sem esett olyan könnyen, éreztük a combjainkat a tegnapi menet után. Persze hamar leértünk és onnan már könnyebb volt. Lent a folyó jobb partján haladtunk egy kis ösvényen, fenyőligetek és dombok között. Jobbra tőlünk nem sokat láttunk, csak az erdőt, néhány mezőt, és a hegy lábát képező, néha igen érdekes kinézetű sziklafalakat. Viszont balra annál érdekesebb volt a látvány. Amíg még magasabban voltunk, gyönyörűen ráláttunk a völgyre, lent a folyóra, a szemközt haladó, a miénknél szélesebb útra. Épp csak a manangi repülőtér kifutópályája nem illett bele a képbe. Igaz, hogy valószínű csak döngölt földből volt a kifutópálya, de még így is megszakította egy kicsit a táj gyönyörű folytonosságát. Ahogy elnéztem a völgy túloldalán a zöld mezőt, a fenyőligeteket, és mindezek felett a hatalmas hegyeket, az egész beleillet volna valami régi-régi westernfilmbe is. Biztos vagyok benne, hogy a Himalája sok filmforgatásnak ad otthont, mert itt olyan a táj, amilyen akár sok száz évvel ezelőtt is lehetett. Leszámítva ezt a repteret, nincs itt semmilyen motorizált jármű, az emberek a földjeiket is a két kezükkel és kéziszerszámokkal művelik meg. Ha sietnek, akkor szamár, vagy lóhátra ülnek, különben gyalogolnak. Ennek megfelelően néz ki a táj is: aszfaltot már több mint egy hete, Besisahar óta nem láttunk. Ez egyébként nagyon tetszik nekünk, szép itt az élet, és látszik az embereken is, hogy nincs meg bennük az a rohanás és törtetés, ami a világ sok más, „fejlettebb” vidékén már elérkezett hozzánk. Persze tudom, hogy kicsit túlromantizálom ezt az egészet és a dolgok másik oldalát, azt a rengeteg nehézséget és „hátrányt”, ami az itteni élettel jár, nem látom, vagy nem tudom elég mélyen elképzelni. De amit látok, az nagyon tetszik.

Miután leértünk a Marsyagdi folyó mellé megálltunk levetkőzni és naptejjel bekenni magunkat, mivel reggel kicsit túlöltöztünk. Ezt a pihenőt még több is követte, hol inni, hol egy-egy kekszet bevágni, hol a sarkamra Leukoplasztot ragasztani álltunk meg néhány percre, és ezalatt a pihenők alatt sikerült valahogy magamhoz térni, és felébredni. Innentől aztán még inkább élveztem a sétát, ami persze eddig sem volt egy kínkeserves menet, de azt azért kicsit megértettem, mit érezhetett Zita előző nap, amikor nagyon nem ízlett neki az a hosszú, monoton fölfelé. Amikor fáradt és nyűgös az ember, akkor lehet akárhol, lehet akármilyen gyönyörű szemközt az Annapurna II, ha egyszer nem vagyok „százas”, akkor nem élvezem 100%-osan a tájat és a túrát. De amikor én meg odáig vagyok a tájtól, és nem fáj még a meredek fölfelé menet sem, akkor nehezen tudom beleélni magam a másik helyzetébe, aki épp szenved. Na de ezt is tanuljuk! :)

Újra a Marsyagdi folyó mellett

Itt a gyönyörű fenyőligetek között az ösvényen egyébként végig egy kisebb buddhista szerzetescsoportot kerülgettünk: hol ők előztek ki, mikor mi álltunk meg, hol mi őket, amikor ők pihentek meg pár percre. Az egyik ilyen találkozásnál mosolyogva „Happy Birthday”-t kívántak nekem, amin én nagyon meglepődtem. Egy pár másodpercre még a „Dere-dere Dennebád” (Nagyon szépen köszönöm) és belém ragadt, mert sejtésem sem volt, honnan a viharból tudnak az én szülinapomról. Aztán persze hamar kiderült a turpisság: amikor reggel a vendégházunk ebédlőjében Zita a gyertyás ajándékcsomagot készítette elő, a szerzetesek épp ott voltak, és hogy nehogy lebuktassák a szülinapi meglepetést, Zita felvázolta nekik a helyzetet. :)

Ahogy közeledtünk Mananghoz, úgy lett egyre jobb kilátásunk egy, a Marsyagdi völgyébe szemközt betorkolló hatalmas katlanra. Engem ennek a szép völgynek a látványa nagyon lenyűgözött, ezért sokszor lemaradtam Zitától, hogy fényképeket készítsek a festői völgyről. Ekkor már óvatosabban bántam a panorámaképek készítésével, mert tisztában voltam vele, mekkora nagy meló lesz még a képek elrendezésével és összeillesztésével.
Mungii-nak nevezik azt a települést, ahol a mi ösvényünk betorkollott a nagy szamárútba, ami ugyanezen a ponton áttért a Marsyagdi folyó jobb oldalára. Itt egy nagy legelő mellett találtunk egy kis vendéglőt, ahol végre újra olcsóbb árakkal találkoztunk. A tejes tea itt már újra csak 40 rupi volt, ezért aztán újra megengedtünk magunknak ezt a tartalmas kis finomságot. Itt újra találkoztunk azzal a két orosz sráccal, akik kb. egy órával ezelőtt előztek le minket. Beszélgettünk velük a terveikről, és ezt, mint utólag kiderült, nagyon jól tettük, mert ők azt gondolták, hogy találnak vendéglőt az Annapurna I északi alaptáborában. Persze biztos később is rájöttek volna, még idejében, hogy ez nem így van, mert onnan pár hete mindent lepakoltak, és talán a magyar csapat volt az utolsó, akik ebben a hegymászószezonban elhagyták a tábort. Különben sem volt ott soha szálloda, se vendéglő, most meg aztán már végképp csak egy üres mező van ott, na meg ahogy olvastuk a magyarjaink beszámolóit, az odamenet sem éppen veszélytelen. Amúgy nagyon jót beszélgettünk a két sráccal, és bár ezt feléjük nem mutattuk, de miközben elmondták, hogy milyen tempóban haladnak, és hogy miért, nagyon értékeltük, hogy nekünk ennyi időnk van. Nincsen hazafelé szóló repülőjegyünk, így nincs megszabva az időnk, két dolog határol csak be minket, a nepáli és az indiai vízumunk, és utóbbi is csak akkor, ha vissza kívánunk még menni Indiába.

A két orosszal egyébként láttunk szemben a mezőn két kis kecskét, akik nagyon tündériek voltak, és persze Zita ismét jól megszeretgette ezeket a kisállatokat is.

Tetőt cipelni mezítláb

Mungii után már tényleg nem volt sok hátra. Az út még egy utolsó, nagyon enyhe emelkedőt tett, aztán már szinte síkban haladtunk egész Manangig. Ennek a kis emelkedőnek a tetején találtunk egy gompát (buddhista „kápolna”, vagyis azzal hasonlatos, általában imazászlókkal teleaggatott kis építmény), ahonnan gyönyörű kilátás nyílt. Alattunk a folyó éppen egy vargabetűt írt le, és ez már önmagában szép látvány volt, hát még a felette elterülő hegyekkel… Meg is álltam, és itt készült egy újabb panoráma:

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Manang előtt még volt egy kisebb település, ez volt Bryaga (Braka), az úttól jobbra, egy kis katlanban. Ide felmásztuk azt a pár métert, és igazán érdemes volt, mert nem akármilyen látvány tárult elénk. Braka a hegyoldalba épült, a házak szinte egymáson vannak, és felettük már csak meredek sziklafal van. Ennek előterében egy szép zöld mezőről csodáltuk a látványt, körülöttünk tehenek és lovak legeltek, valamint egy-két helyen láttunk a fűbe felállított alig egy négyzetméteres területet körülölelő kerítéssel körbekerített növényeket. Valószínűleg valami nagyon fontos, értékes, vagy ritka növény lehet, hogy így körbekerítették az állatok elől. Brakának egyébként van egy kevésbé romantikusabb része is, a vendéglősor a szamárút két oldalán. Ez pont olyan, mint bárhol máshol errefelé: takaros vendéglők, teraszokkal, étteremmel, boltokkal. Minden, ami a turistának kelhet, és érdemes ide felcipelni.

Nem tudom, milyen tömegek lehetnek itt a főszezonban, de elnézve a boltok mennyiségét, és azok választékát, nem is akarom megtudni. :) Most a másodlagos szezon végén, így május közepén a két kezemen meg tudom számolni, hány hozzánk hasonló turistával találkozunk egy nap alatt – és ez így pont nagyon jó, mert velük így viszont garantáltan leállunk beszélgetni, és tekintve, hogy a szállók nagyjából szinte mind üresek, mindig van hely, és a szobaárak sem magasak.

Manangig már csak két kilométer volt hátra Braka után, és ezen a két kilométeren kiszélesedett alattunk a völgy. A szinte már csak patak méretű Marsyagdi folyó túloldalán nagy mezők terültek el. Ekkor utolértünk két teherhordót, akik feltekert hullámos alumínium lapokat cipeltek a hátukon. Az így cipelve nagy csőnek látszó dolog valójában aztán tetőként fog szolgálni a házakon, tehát gyakorlatilag építőanyagot cipeltek. Ezt azért kell, hogy ember cipelje, mert a szamár nem tudna vele se befordulni, se egyensúlyozni, szétvágni pedig nem érdemes, mert akkor funkcióját veszti, hisz apró darabokból sokkal nehezebb lenne tetőt építeni. Ahogy közelebb értünk a két emberhez, észrevettem, hogy az egyiknek nincs semmi a lábán. Egyrészt megsajnáltam, gondolván, hogy nem telik rá neki, azért jár mezítláb az olyan apró köves úton, amin én 10 lépés után megőrülnék. Aztán gondolkodtam kicsit, és rájöttem, hogy ő valószínűleg nem is akar semmit a lábára, mert a társai is legtöbbször csak elnyűtt műanyagpapucsokban nyomják, tehát ezeknek az embereknek talán nincs is igényük a cipőre, mert a lábuk hozzá van szokva a cipő, vagy a bakancs nélküli léthez. Persze ezt végiggondolva azért újra megsajnáltam őket, mert láttam, hogy 20 méterenként megálltak pihenni a nagy súly alatt. Ilyenkor megállították a hosszú cső alakú terhet a földön, és a hátukkal megtámasztották, míg a fejükről levették azt a pántot, amivel amúgy tartják a ki tudja hány kilós csomagot. Cipővel, vagy anélkül, de kegyetlen kemény meló lehet ez a cipekedés.

Újra Dean-el és Thijs-el, szülinap Manangban: magashegyi moziélmény, Everest sör, és a Jeti Csókja

Manang innen az útról nem tűnt valami bizalomgerjesztő helynek, mert igazából sokat nem láttunk a településből, csak egy-két élénk kék háztetőt. Persze ahogy közelebb értünk, kiderült miért: a falu egy földletöréssel feljebb fekszik a völgy aljától, ahol mi eddig sétáltunk. Innen szinte semmit nem látni belőle. Ahogy felkapaszkodtunk erre a peremre, kitárult előttünk a falu. A „főutcát” éppen feltúrták, mert csatornát építenek, de ennek ellenére nagyon kellemes volt a látvány. Ennek az utcának az eleje, a központi teret képező gompáig olyan széles, hogy az egyik oldalán a házak és a „járda” között még egy kb. 10 méteres veteményes is helyett kapott. Ez az egész helynek már jó hangulatot ad, és ehhez még hozzáadnak az előző falvakból már megszokott, lapos tetős, imazászlós kőházak. Itt ezen az utcán szembejött velünk Thijs és Dean, „régi jó barátaink” tegnapelőttről. Tegnap érkeztek meg délután egykor, azóta pár kisebb sétát tettek Manang körül. Megnéztük a szállodájukat, amit szívvel ajánlottak, és meg is egyeztünk a tulajjal egy 100 rupis árban éjszakánként, ha „valamit” fogyasztunk majd az étteremben is. A hely megtetszett nekünk, és már majdnem lepakoltunk, de aztán konnektort se a szobában, se az étterem asztalai körül nem találtunk, ezért a körbenézés mellett döntöttünk. Ezúttal együtt néztünk szét Zitával, mivel a srácok elvállalták, hogy addig vigyáznak mindkettőnk táskájára. Végül maradtunk ezen a helyen, mert nem találtunk jobbat, a konnektor errefelé egy új, nemrég felszerelt találmány lehet a vendégházakban is, mert nem találtunk sehol olyan szobát, vagy a szállóval egybeépített éttermet, ahol lett volna konnektor. Mindenütt csak a konyhában voltak konnektorok, és volt olyan hely, ahol a használatukért még külön fel is számoltak 50 vagy 100 rupit. Mindezek ellenére azért jó volt körbenézni, láttunk érdekes helyeket, voltak nagyon profi szállók, amelyeknek a tiszta fából épített éttermi része már-már az osztrák síterepek hüttéire emlékeztettek, de volt olyan hely is, amit egy helyi kőházból alakítottak át, és a tulajdonos néni ott lakott volna mellettünk, a szobákba pedig meredek lépcsők vezettek fel, pont ahogy sok helyen a házakhoz is. A mi szállásunk valahol a kettő között van, és nagyon, de nagyon finoman főznek. 180-ért olyan finom „Veg. Macaroni”-t ettünk, hogy azóta még többet is, ráadásul fejenként, hisz szülinapom van, ha valamikor, akkor ezen a napon kirúghatunk a hámból, nem? :) Ez egyébként sikerült is, elvertünk ezen a napon majd 6 ezer forintot. Kaptam egy „Everest” sört (mert nem volt Gorkha, ami az igazán helyi!), és elmentünk négyesben moziba! Bizony, jól olvastátok, itt Manangban, a Himalája közepén, 3500m felett, még ilyen is van. Na nem ám egy multiplexet kell elképzelni, hanem annál sokkal-sokkal jobbat! Szinte csak helyi vonatkozású filmeket adnak, így sikerült beülni a 7 év Tibetben-re. A mozi belső tere nagyon is ideillő, a székek fadeszkák jakszőrrel letakarva. Középen egy kis emelvényen van a projector, a vaskályha mellett. :) A vászon egy jobbféle fehér lepedő, és a hangosítás is valami házi megoldás. A film közepén hátul felkapcsoltak egy kis lámpát és egy ember pattogatott kukoricát és teát osztott ki mindenkinek. A film bizonyára DVD-ről, vagy DivX-ről ment, de csak kétszer akadt meg néhány másodpercre. Persze ez mit sem rontott az élvezeten. Dean zsebéből még egy-egy csoki is előkerült a Lhasa-ba való bejutáskor… Aki nem látta még ezt a filmet, annak mindenképpen ajánljuk! A film nálunk is megvan valamelyik adathordozón, és már kétszer láttam, de így, egy ilyen helyen egy ilyen „moziban”, ilyen jó társaságban harmadszorra is nagy élmény volt, pedig igaz jó régen, de még a könyvet is olvastam valamikor gyerekkoromban. Miután kimásztunk a teremből a szürkületbe, a 200 rupis jegyárat (570 forint, a popcornnal és a teával!) egy olyan ember kérte el tőlünk, aki akár szerepelhetett volna a filmben is, mint ahogy az egész falu is, úgy hogy van. Épp csak az épülő csatorna árkát kellett volna betemetni, és a szállók plakátjait leszerelni a forgatás idejére. Thijs először látta a filmet, és nagyon tetszett neki is, sokkal jobban, mint az Into Thin Air, amire tegnap ültek be. Ez utóbbi film egy az Everesten (azt hiszem ’96-ban) történt tömeges tragédiáról és annak körülményeiről szól, lehet, hogy egyik nap mi is beülünk rá, mert kíváncsi vagyok rá.

A mozizás után a szállónk éttermében ültünk le, és előkerült egy pakli kártya. A kártyázás csak a keret volt egy nagyon jó hangulatban, beszélgetéssel eltöltött estéhez. Dean és Thijs igazán jó társaság voltak, mutattak néhány igazán leleményes kártyatrükköt, és egy nagyon egyszerű játékot játszottunk, amiben a győzelemhez egy kis taktikán túl rengeteg szerencse kellett. :) Az estét egy kör piával is feldobtuk. A nyugati tömények felese sok száz rupinál kezdődik, ezért ilyesmi eszébe se jutott senkinek, helyette a Raksi-nak nevezett helyi, rizsből készült, és vízzel felhígított borzalmat kóstoltuk meg. A házigazdánk teáskannából töltötte ki nekünk, és az íze… Ilyen szörnyűt még egyikünk sem ivott soha! Zita elnevezte a jeti csókjának az italt, de én a másnap reggeli másnaposság után inkább hívnám a jeti harapásának. :) Pedig csak egyet-egyet ittunk és az éjszaka alatt ráittunk 3 liter vizet ketten a dehidratációt elkerülendő, de még így is lett egy kis fejfájásom – ez valószínű a nagy magasságnak is köszönhető, a szállásunk ugyanis 3548m-en van. Ez a kis másnaposság délutánra elmúlt, így ma is egy szép, eseménydús napot zárhattunk, na de erről majd legközelebb. Most kész a tonhalas rizs, amit Zita készített, úgyhogy megyek enni. Örülök, hogy vacsora előtt befejeztem a tegnapi nap történetét. Egy ilyen hosszú nap végén értelemszerűen nem álltam neki „bejetizve” megírni azt… :)

Az Annapurna II – 7934m

Húúú, micsoda napunk volt! Reggel már 6:15-kor felkeltünk, miután háromszor rányomtuk a szundit a telefonra. Rámolás helyet először az ablakon kukucskáltunk kifelé, és rögvest elállt a lélegzetünk. Egy óriási hegy magasodott előttünk, hófehér köntösben, bal szélén csúcsos, tiszta fehér mellékcsúcsokkal, amelyek úgy néztek ki, mint… Mint amilyet még nem láttam, talán még természetfilmekben sem. A hó apró gerinceket alkotott, amelyek egymásból szöktek lefelé. Vagyis hát a jó ég tudja, hogy hogyan volt a sok hó alatt maga a hegy, a szikla, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az egész gyönyörű volt, és lenyűgözött. Zitával hamar fel is fedeztük, hogy ez az a hegy, amelyik az Annapurna Circuit turistatérképünk borítóján is szerepel, méghozzá nagyon hasonló szögből, mint ahogy most is látjuk. Már ez is mutatta, hogy nem akárhol vagyunk, és nem akármilyen hegyet szemlélünk éppen. Miután kihajtottuk a térképet, hamar beazonosítottuk a hegyóriást. Az Annapurna-II-t csodáltuk. Adhattak volna neki valami romantikusabb nevet is – jegyzi meg Zita, én pedig közben leolvasom a magasságát a térképtől: 7934m! Tyűű, az anyja, majdnem egy 8000-es! A következő az volt, hogy úgy ahogy voltam, papucsban, és „pizsamában” (= sok meleg réteg ruha) kirohantam, és kerestem a faluban egy utcával feljebb egy helyet, ahonnan lefényképezhettem a hegyet. Később persze ezek a képek a kukába kerültek, mert még túl korán volt az igazán jó fényekhez.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Megreggeliztünk, majd elbúcsúztunk Dean-éktől, azzal, hogy este találkozunk Manangban. Ők a könnyebb, egyszerűbb utat választották, ami egy széles szamárút végig a völgy alján. Mi Zitával 5 perccel utánuk indultunk. Ezalatt az öt perc alatt még én szedelődzködtem, fogmosás, WC, és… Nem felejtettem el a gázpalackot! Este találtunk az étkezőben egy gázpalackot, amit akkor 500-ért akartak vesztegetni, ezért még aludtam rá egyet. Bármennyire is fájó összeg az az 500 rupi, arra jutottam, hogy érdemes beruházni rá, mert ha a kerozinnal nem tudjuk többé meggyújtani a főzőt, akkor ezt a gázpalackot érdemes megvenni, hiszen két-három főzéssel megtérül az ára, és annyi gáz biztosan van benne, sőt talán még 10-15 főzésre elegendő is, ha ügyesen használjuk (felmelegítjük előtte, szélmentes, meleg helyen használjuk). Ezért aztán elkezdtem alkudni rá, és érdemes volt, mert a tegnap oly morci házigazdánknak ma sokkal jobb kedve volt, és eladta nekem 300-ért. Ennek nem kicsit örültem, na és annak még inkább, hogy az utolsó pillanatban, indulás előtt eszembe jutott a gázpalack. A terv az, hogy először megpróbáljuk a nagy Primus főzőt a gázzal, úgy hogy persze előtte kicseréljük a fejet gázosra. Viszont a cső, ami szerintem el van dugulva, marad ugyanaz, és reményeim szerint a gáz nyomása majd kitol onnan minden olyat, ami az eltömődést okozhatja, és talán egy gázos főzés után, ha visszacseréljük a fejet, működni fog újra kerozinnal is. Legalábbis nagyon remélem! Ha nem így lesz, az se nagy baj, a gázzal most már talán ki tudjuk húzni a Thorung La hágón túl is, ott pedig majd ahogy haladunk lefelé, úgy lesz egyre olcsóbb minden. Sőt, ott eleve Jomson-tól már van járművekkel is járható út, tehát Jomsontól remélhetőleg újra olcsóság lesz.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Na de maradjunk még csak itt, a nagy hágó ezen oldalán, és induljunk el végre Felső-Pisangból. Akikkel együtt tekertünk anno a 100napbringán Budapesttől Párizsig, nagyon jól tudják, mennyire rohanós voltam régen. Ha jól emlékszem tőlük kaptam a Harkányi [Nem állunk meg / Menjünk már!] Árpád nevet. Na, örömmel jelentem, hogy ez megváltozott! :) Legalábbis most nem siettünk sehová, és ezt nagyon élveztük mind a ketten. Az én kérésemre rögtön a falu utáni kis völgy túloldalán megálltunk, és leültünk a fűbe, és csak csodáltunk a hatalmas hegyet előttünk – még mindig az Annapurna II-t. Most még fényesebb volt, és én továbbra sem tudtam betelni a látványával. Vajon milyen érzés lehet odafent, abban a fehér világban, fent szinte már az égboltban, ahol minden alattad van? Mielőtt megijedne jóanyám, jelzem, hogy erről mindig is csak képzelődni fogok, nem megyek veszélyes helyekre! Szép ez nekem innen is. Másnak is szép lehetett, mert találtunk egy lencsevédőt a fűben, amit valaki egy tükörreflexes nagy gépről hagyott el. Amíg ültünk, egy repülő kétszer húzott el felettünk: azalatt a fél óra alatt, amíg ott voltunk, megfordult a manangi repülőtéren. Rotoros kisgép volt, egészen alacsonyan ment, a környező csúcsok alatt repült. Micsoda érzés lehet vezetni egy ilyen gépet ilyen hegyek között! (Pilóta se leszek már, de ez sem baj! :D)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

A gyönyörű kilátóhelyünktől nehezen indultunk el, de végül csak sikerült. Csodás fenyves erdőben sétáltunk, és élveztük, hogy percről percre más szögből látjuk a nekünk oly kedves hegycsúcsot, ha vissza-vissza nézünk. És érdemes volt visszanézni, mert közben Felső-Pisang mögött is feltűnt néhány havas hegycsúcs, ahogy más szögből láttunk rá a hegyoldalra. De a hegyek nélkül is igen pofásan nézett ki a falu: a lapos tetős kőházak felett színes imazászlókat tépett a szél, és az egész falut körülvett egy kisebb füstfelhő – készül a reggeli. :)

A fenyőerdőben

Az erdő, ahol sétáltunk, önmaga is rejtett szépségeket. Eleve nagyon lassan haladtunk, mert kb. 100 méterenként megálltunk visszanézni és/vagy fényképezni, és így egyéb apró dolgokat is észrevettünk. Egy fán kb. 30cm-es tobozok voltak. A virág, amit már tegnap felfedeztünk, és ami szép félgömb alakú csokorban nő, erős illattal is rendelkezik, illetve azokon a szárakon, ahol még nem nyílt ki a virág, a szirmok pirosak.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Talán 3km-t haladhattunk, amikor egy nagy, meredek bokros, félig kopár hegyoldal tornyosult elénk. Zita épp megjegyezte, hogy nagyon reméli, hogy azon nem kell felmennünk, amikor én összeraktam magamban a képet: szemközt a hegyoldalban az a falu Ghyaru, oda kell most felmennünk, 3670m magasra. A hírt azonnal közöltem Zitával, és hát mit mondjak, nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Ám azelőtt, még hogy belekezdtünk volna a nagy meredek emelkedőbe, még láttunk egy s mást. Egy kis tisztáson egy imamalom sort találtunk. Ilyet sokat láttunk már, általában falvak határában vannak ilyenek. A lényegük annyi a buddhista tanítás szerint, hogy a bennük lévő mantrák akkor érvényesülnek, ha a sor bal oldalán haladva a jobb kezeddel megpörgeted az imamalmokat. Na, hát ezek a malmok már nagyon öregek voltak, és egyikük szét volt kicsit törve. Zita nem is lenne Zita, ha nem vette volna észre ezt az apró kis csodát: a kis imamalom belsejében valóban ott volt egy számunkra teljesen ismeretlen jelekkel írt szöveg – maga a mantra!
De még ezzel sem érkeztünk meg a meredek szerpentinhez, mert előtte még át kellett kelnünk egy folyón. Ezt egy szokatlanul magas gyalogos függőhídon tudtuk megtenni, és mivel én észrevettem, hogy a híd előtt lefelé a patakhoz is vezetnek ösvények, megbeszéltem Zitával, hogy én lemegyek a patakhoz, és lentről lefényképezem, ahogy a hídon áll. Szegényt egy fél percig dirigáltam, hogy végül pont oda álljon, ahol én szeretném, hogy a képen legyen. :) Ez a hely egyébként gyönyörű volt, lent a patak mellett nekem is volt egy kis fahidam, a völgy pedig folytatódott fölfelé egy kisebb szurdokban, fent a távolban pedig havas hegycsúcsok látszódtak. A fölfelét a túloldalt meghúztam, mert tudtam, hogy sokkal lejjebb vagyok, mint Zita, és utol akartam érni. Ez olyan jól sikerült, hogy végül ki is előztem. Gyanús volt, hogy túl sokat megyek fölfelé, és még mindig nem érkeztem meg a másik ösvényhez. Persze végül könnyedén megtaláltuk egymást, nem volt olyan sűrű a növényzet, hogy ne vegyük észre a másikat rögtön egy kiáltás után.

Meredek szerpentinen fel 3670m-re, Ghyaru-ig

Zita nem nagyon szeret fölfelé menni, különösen nem, ha az monoton, hosszú fölfelé, amit súlyos hátizsákkal a háton kell megtenni. Mit mondjak, kicsit kibukott, megvolt rá az oka, a cipő is törte a lábát, és nem is ő volt az elsődlegesen, aki a hegyek közé akart jönni, nem is beszélve a még mindig tartó hasmenésről, és a tegnap estétől jelentkező fejfájásról. Én meg voltam olyan tipikus balga férfi, hogy minderre először rosszul reagáltam, és ez még rosszabbul esett Zitának, mint az egész szenvedése azon a véget nem érő meredek szerpentinen. Nem élvezte a fölfelét, én meg miután úgy éreztem, hogy nem tudok segíteni abban, hogy ez megváltozzon, csak mérgesen megjegyeztem, hogy nem igaz, hogy ilyen szép helyen vagyunk, és képtelen vagy élvezni ezt az egészet. Azért annyira tunya nem voltam, hogy mindezt észre ne vegyem, így az egyik kanyarban, amikor leültünk pihenni, szépen mindent megbeszéltünk. Ahogy azt is, hogy nem lesz ezzel a tempóval gond a Thorung La-ra menet sem, amikor egy nap 1000m szintet kell majd felvennünk. Zita lassan megy ugyan, de amikor egy kicsit lemaradtam tőle a fényképezés miatt, és megpróbáltam meghúzni, hogy gyorsan utolérjem, bizony éreztem a magasságot, amiért több ok között neki is olyan nehezen megy. Pár gyorsabb lépés után besavasodtak a combjaim, és mire utolértem Zitát, már úgy ziháltam, mintha lenyomtam volna egy komolyabb sprintet. Az ilyen megmozdulásokkal pedig igen hamar ki lehetne készülni, ezért aztán nem is bántam, hogy szépen lassan, megfontoltam megyünk. Ekkor valahol 3600m környékén járhattunk, ami még nem olyan hú de durva magasság, de már határozottan érezni a kevesebb oxigént a levegőben. Szóval mindent szépen megbeszéltünk Zitával, elnézést kértem és még egy kis hátmasszázst is kapott, amivel igazából még a lelkét is megmasszíroztam kicsit. Előkerült egy titkos csoki szelet is, igaz, azt most épp nem kívánta, ahogy reggel az oly csodás első Annapurna-II pillanatoknál én sem az elő szülinapi Kurkure chipset, amit meg ő húzott elő a hátizsákjából. Meg is jegyeztük, hogy ma egyikünk sem túl erős a meglepetések időzítésében. :) Szóval a végén mind a ketten egy sokkal jobb morállal tettük meg az utolsó 60m-t Ghyaru-ig. (és itt most függőlegesen kell érteni a 60m-t!)

Ezen a szakaszon már olyan közel voltunk a faluhoz, hogy már földek voltak körülöttünk. Ugyanis a falu azért létezhet ilyen magasságban egy ilyen meredek hegyoldalban, mert pontosan a falu körül a hegyoldal egy icipicit lankásabb, így lehetséges rajta a földművelés. Persze így is nagyon meredek a dolog, a szó szoros értelmében. Láttunk egy embert a földjén tenni-venni, hát… én megállni alig bírnék olyan meredeken, ahol ők kapálnak, vetnek, aratnak. Nem volt semmi ezt látni, hogy ilyen helyen, ilyen meredek oldalban képesek megművelni a földet. Itt aztán nincsen traktor, csak egy-két ló meg szamár, meg a két kezük.

Klikk a képre, és keresd meg a Földjén dolgozó bácsit!

Szemközt az Annapurna-II innen fentről egész más látványt nyújtott. Egyrészt észrevettük, hogy az a csúcs, amit lentről az Annapurna-II-nek néztünk valójában nem is az, hanem csak egy mellékcsúcsa, másrészt pedig jobbra tőle feltűnt a 7525m magas kistestvére, az Annapurna-IV, amit lentről eddig nem láthattunk egy közelebbi gerinc miatt. Mégsem ezért tetszett annyira innen fentről a hatalmas hegy látványa, hanem mert ebből a szögből valahogy sokkal jobban lehetett érezni az óriási tömegét. Lentről nem akartuk elhinni, hogy a teteje tőlünk még több, mint 4000m-el feljebb van, de innen lehetett érezni. Nem nagyon tudom leírni szavakkal, hogy milyen érzés volt ezt átélni.

Ghyaru-ban megálltunk ebédelni, mert nekem már nagyon korgott a gyomrom és Zita is kivolt a nagy fölfelé menettől. 420 méter szintet martunk fel egyhuzamban. Egy kellemes kis éttermet találtunk, ahol az udvaron le tudtunk ülni. Itt egyedül az erős szél zavart minket egy kicsit, amit az imazászlókon is lehetett látni egyébként, mert ez a falu is pont olyan volt, mint Felső-Pisang, lapostetős kőházak, és felettünk mindenütt a színes imazászlók. Igen hangulatos volt, de mire kihozták a dálbátot, azt hittem, lefordulok a padról. Aztán még kértem repetát (mert itt szokás, van hogy kérés nélkül újratöltik) és adtam érte borravalót. Desszertnek pedig benyomtuk a meglepetés csoki felét. Itt egyébként volt egy kisbaba, akit az anyja mindig körülöttünk pakolt az árnyékba, és volt, hogy közben percekre magára hagyta, úgyhogy sokszor csak nekünk gügyögött és izgett-mozgott. Itt kitaláltuk, hogy cseréljünk cipőt, mivel az én futócipőm sokkal puhább, és az lehet, hogy nem törné Zita lábát. Mivel mindketten 42-es lábúak vagyunk, ezt minden további nélkül megtehettük. Úgy néz ki, a dolog bejött, mert aztán Zita azt mondta, hogy a sportcipőben sokkal kevésbé fáj a lába, nekem pedig az ő túracipője egyelőre nem töri a lábam, de ha majd elkezdi, még idejében közbe fog lépni a Leukoplaszt, erre nagyon figyelni fogok.

Séta a hegyoldalban, 3800m-en

Bár az ebédtől nagyon nehezen indultunk el, de aztán annál jobb kedvel sétáltunk. Innen ugyanis nagyjából síkban haladt az út, traverzben mentünk a hegyoldalban. Még a falu határában megálltunk a gompa(?)-kapu mellett, és kimásztunk egy háztetőre. Itt láttunk egy lavinát, pontosabban már csak a lavina végét, mert amikor elkezdődött, még odalent pörgettük az imamalmokat. Az Annapurna-II-től kicsit jobbra, egy nagy kiterjedésben nagyon havas hegyoldalból szakadt le a hó. Már a délelőtt megfigyeltem, hogy ott sok az olyan, talán több tíz, vagy akár száz méter magas hó perem, ami szerintem bármikor leszakadhat. Innen nézve nagyon lassan haladt a fehér hófelhő, ami aztán meg is állt, és aztán már nem is nagyon lehetett megkülönböztetni az bárányfelhőktől, amik ekkora megint csak ellepték a hegyek környékét, pont mint tegnap.

Ghyaru-tól viszonylag jól, könnyen és vidáman haladtunk, noha azért még innen is ki kellett mászni két gerincre, amiből az elsőre kereken 3800m értünk ki. Itt is sok buddhista dolgot találtunk, a legjellemzőbb a kőtábla volt. Ezt még nem tudjuk, hogy hogyan működik. A zászlóból a szél fújja ki a mantrát, a malomból mi emberek pörgetjük ki, de a kőtábla? A kőtáblával mi van? Rá van írva a mantra, oké, de hogyan érvényesül? Rásüt a nap? Ez az egy tippünk van. Tudja valaki a választ? Ez a szakasz egyébként nagyon szép volt, talán ha nem csodáltuk volna annyit már a hegyeket eddig ezen a napon, és nem lettek volna ekkorra már félig felhőben, akkor kijelenthetném, hogy itt volt a legszebb, de nekünk ez igazából nem így volt. Nekünk a legszebb a reggel volt, amikor leültünk és először csodáltuk igazán az Annapurna-II-t. Persze innen is volt mit nézni, ahogy távolodtunk Ghyaru-tól, úgy látszott egyre jobban, mennyi sok földet megművelnek a falu lakói a település körüli hegyoldalban, és amikor nem egy gerincről csodáltuk körülöttünk a hegyeket, akkor gyönyörű fenyőerdőben vagy a gerincről lefelé mentünk egy völgy felé, vagy a völgyből kifelé, föl a következő gerincre. Mert persze azért ez az út sem ment teljesen szintbe, csak épp nem volt benne több száz méteres masszív fölfelé egyhuzamban.

Eredetileg ma Manang-ig terveztünk menni, de ezt aztán megváltoztattuk a „majd meglátjuk, hogy megy, és meddig jutunk”-ra, és ez a meddig végül Ngawal falu lett. Ezt már a falu előtt pár kilométerrel eldöntöttük, mert időközben beborult kicsit, és nem akartunk borús, felhős időben tovább sétálni, na meg aztán kemény lett volna még az a 9km, még akkor is, ha Manang valamivel lejjebb van, mint most mi. Ngawal előtt lent a völgyben láttunk néhány nagyon szép rétet és patakot, és lent megpillantottuk a mamangi repülőteret is, ami valójában 10km-re van Manangtól. Ahogy közeledtünk, úgy lett egyre több a mező itt is, ám errefelé azért nem kell olyan meredeken szántaniuk az embereknek. Ahogy közeledtünk Ngawalhoz, úgy tűnt fel előttünk jobbra egy újabb hegy, amit akkor direkt jól megjegyeztem, hogy most, nyugodt körülmények között, kitalálhassam a térkép előtt, hogy pontosan micsoda, hogy hívják és hány méter magas. Valószínű valamelyik Chulu csúcsot láthattuk, viszont abban tévedtem, hogy szemközt esetleg már a Thorung La volt látható. Valójában a Thilicko-tó előtti nyereg lehetett az.

Kis bocik Ngawalban, a kísértetfaluban

Ngawal első pillantásra pont úgy lenyűgözött minket, mint az előző két falu, noha jellegében semmiben sem különbözik tőlük. A falu határában két apró boci csücsült az ösvényen, és ezek a kis állatok egyből Zita nagy kedvencei lettek. Tényleg édesek voltak, szerintem is aranyosak a pici, fiatal állatok, de az sokkal jobban lenyűgöz náluk, ahogy Zita odavan értük. :)

Még be sem fejeztük a kis bocik babusgatását, már megjelent a szállásadónk, akiről persze ekkor még nem tudtuk, hogy az lesz, csak az látszott rajta, hogy egy kedves ember. Mostanra már azt is tudjuk, hogy kilenc gyermekük van, és a felesége bátyja a tegnapi, pisangi szállásadónk a Yak & Yeti szállóból. :) Kicsi a világ, kicsi a Himalája! Egyébként ez nem akkora véletlen, ezek szomszédos falvak, és itt mindenki ismer mindenkit, illetve ugyanígy sokan rokonok. Viszont Ngawal falu elsőre egy igazi kis kisértetfalu volt számunkra. Ugyanis miután ledobtuk itt a „Hotel Peace Full”-ban a súlyos táskáinkat, elindultunk kicsit körbenézni, hiszen még csak délután négy óra volt. A kis kikövezett utcákon senkit nem láttunk a kőházak között, csak zárt, lelakatolt ajtókat, és zárva tartó boltokat, és szállodákat. Mint utólag kiderült, ez az egyetlen nyitva tartó szálló a faluban, ahol mi vagyunk az egyedüli vendégek. Persze egyedül nem érezzük magunkat, mert a szállásadóink igen jó arcok és nagyon jókat beszélgettünk velük. A sétára egy stupát néztünk ki, és szinte repültünk felé a táskák nélkül. Aztán kiderült, hogy az a stupa magasan a hegyoldalban van, ezért lemondtunk róla. Viszont így is láttunk sok érdekeset, pl. egy vízzel hajtott imamalmot. Először csak a stupán átvezett vizet vettünk észre, és a mellette lábat, arcot mosó embereket – ők voltak az első emberek, akiket a szállodásunkon kívül láttunk a faluban. Aztán ahogy közelebb mentünk fényképezni, láttuk, hogy belül úgy van egy szerkezet, úgy kitalálva, hogy a víz pörgessen egy egész méretes imamalmot. :)

A haditerv a következő napokra

Ötre már vissza is értünk a sétánkból. Lefürödtünk melegvizben, de hideg szobában, és megvacsoráztunk. Kértünk egy darab Veg. Fried Rice-t, és kihoztak egy akkora tányért, amivel mind a ketten jól laktunk. Pedig úgy terveztük, hogy még főzünk magunkra, és kipróbáljuk a gázzal, majd a kerozinnal a főzőt, de erre végül nem került sor. Sebaj, majd holnap, csak le kell csorognunk 10km-t Manangba. Ha szerencsénk van, alig lesz benne fölfelé. Ma 13km-t mentünk és legalább 1000m szintet fölfelé. 3685m-en alszunk, ami nem rossz az akklimatizálódás szempontjából. A Thorung La csak 1729m-el lesz magasabb, igaz 4450m-ről indulunk majd, és 3800m-re térünk vissza, miközben 5412m-re kell majd felmásznunk. Egyértelműen az lesz az egész túra legkeményebb napja, amire már most készülünk lélektanilag, és persze ötletekkel is. Holnap laza napunk lesz, utána felmászunk Manangból valahová 4000m fölé egy teára a zsákok nélkül, hogy még egy kicsit akklimatizálódjunk, majd tartunk egy pihenő és felkészülő napot az utolsó nagy rohamra: Manangból ezután egy nap alatt elérjük a Thorung Phedi nevű helyet, ami 4450m-en fekszik. Egyszer a Pamírban már aludtunk ilyesmi magasságban, tehát nem lesz új a dolog, a különbség csak annyi, hogy most másnap majd közel 1000m-t kell még felmennünk. Igaz nem 50, meg 60kg-os rekukkal, hanem hátizsákokkal. Majd meglátjuk, most ez a terv, szerintem bár kemény lesz, de menni fog, és még élvezni is fogjuk. Én biztos, és addig és akkor is azon leszek, hogy ezzel minél inkább Zita is így legyen majd.

Egyébként meg soha többé nem fotózok ennyit, iszonyú utómunka van ennyi fényképpel, pláne a panorámák összeillesztésével… Szegény netbook végig itt izzadt velük, míg én begépeltem ezt az öt oldalt. Te jó ég, öt oldal egy napról! Van egyáltalán valaki, aki végigolvasta? :)