Hurrá, elindultunk Otavaloból, folytatódik a blog is! :)

A következőkben megint csak képaláírások lesznek, ugyanis a történetet már leírtam ebben az Origo-cikkben: “Hogyan legyünk milliomosok tehénpásztorkodásból?” – A cím a svájci tehénpásztorkodós lehetőségre utal, amit még Pakisztánban hallottunk, és amire a cikk végén kitérek. De most lássuk, mi az, ami nem fért bele a cikkbe! :)

Cayambe felé láttuk ezt a hippijárgányt

Ezt a vulkánt már sosem látjuk felhőtakaró nélkül.

Egy nagyon fura szobor az út szélén

Érdekes, mennyire látszódnak a föld rétegei az útépítés miatt. …és gondoltátok-e volna, hogy ilyen makulátlan, soksávos autóutak vannak Ecuadorban?

Bizcochos. Annyi helyen láttuk kitáblázva, hogy végül a hágóban, 3000 méter felett megkóstoltuk egy forrócsokival. Semmi különös, egy egyszerű teasütemény.

A több mint 500 méteres mászást fölfelé jól bírtam, de lefelé Cayambe előtt kezdtem megint rosszul lenni.

Ott van a kacsaláb is a pincében

Cayambeben Zita talált egy jó és olcsó szállodát. Én itt rögtön ágynak dőltem, kerestem postát a neten, meg MoneyGramm-ot, hogy el tudjuk küldeni a pénzt Mexikóba a cuccaink szállításáért. Zita mindent ügyesen elintézett, és ekkor szembesültünk azzal a fájdalmas ténnyel is, hogy egyetlen képeslap feladása Ecuadorból Európába 3 amerikai dollárba kerül.

De közben Zita érdekes dolgokat is látott, bejutott egy épületbe, ahol régi falfestményeket talált

Tengeri csata Peru és Ecuador között?

Cayambe főtere

Aya Huma maszkos alak a világ tetején

PET-palack gyűjtő állomás

“Jól fújd ki az orrod kislányom!” :)

Utcai falfestmények helyi híres emberekről

Este a szomszédos háztömbben, ahová kimentünk enni, áramszünet volt. Az éttermesek nem zártak be, feltalálták magukat, így gyertyafényes vacsoránk volt. :)

Másnap sem éreztem magam sokkal jobban, de azért végül elindultunk, úgy voltunk vele, hogy 8km az egyenlítő, odaáig csak el tudok már menni valahogy, ha Zita viszi a négy táskát, aztán onnantól, ha akkor sem leszek jobban, akkor majd stoppolunk.

Kifelé menet Cayambéból láttuk ezt az Aya Huma maszkos játszóteret.

Hófödte hegyek az egyenlítőnél? Mindenre számítottam, de erre nem… :)

Megérkeztünk! :) Ahogyan azt a GPS-en is látjátok, az egyenlítőn állunk! :) Hát ezt is megéltük! Először hajóval, aztán repülővel kereszteztük, és most végre biciklivel! :)

Csináltunk többféle örömfotót is, ilyenkor jó, hogy még mindig nálunk van az a törött, de számunkra még használható állvány, amit a Golden Gate híd felé menet eldobva találtunk. :)

Kicsit átdőltem az északi féltekére. :)

Egy kisebb vezetett túrát adtak pár embernek az emlékműnél ezért mi félre vonultunk az árnyékba enni. Közben egy fehér kutya epedve várta, hogy ő is kapjon néhány falatot. :)

“Juhééé, az egyenlítőn fekszem, a két hátsó lábam a déli féltekén van, a fejem és a mellső lábam az északin!” :) – őt elneveztük egyenlítői kutyának. :)

Zita csinálja Tomikának a kísérletet

Zita mondta, hogy a csókos képet tegyük fel Facebookra, én nem ezt akartam… :) Neki lett igaza, talán sose lájkoltatok és osztottatok meg ennyien fotót, mint ezt. :)

Ők sem maradhattak ki az egyenlítői képsorozatból! :)

Mivel kint az egyenlítői napon álldogálva sem lettem jobban (sőt…), ezért a stoppolás mellett döntöttünk. Még el sem tudtam szundítani az árnyékban fekve, mikor Zita szólt, hogy megállt egy babakék járgány és a bácsi azt mondta, elvisz minket. A bringák már le voltak pakolva, készen a felrakodásra, így csak fel kellett mindent dobni a platóra, majd bepattani a bácsi mellé, aki büszkén mesélte, hogy 50 éves a járgánya. A kocsiban is rosszul voltam, de így azért már sokkal jobb volt, mint a bringán. És persze gyorsabb is. Az autóban el is felejtettük, hogy miközben sofőrünkkel beszélgettünk, még kétszer kereszteztük az egyenlítőt, ugyanis az út pont úgy kanyarog a meredek kanyonszerű hegyoldalban, hogy összesen háromszor keresztezte ezt a bűvös vonalat.

Ő volt a segítőnk, köszönjük! :)

Keresztút állomásokba bukkantunk, miközben a farm felé bicikliztünk. A bácsi 5km-re a célállomástól tett ki minket.

Nagypénteki körmenet

Mathias, Nicole, és a kislány jurtája. Itt élnek, amíg pár méterrel odébb Mathias építi a házukat, javarészt a farm területéről összeszedett fa- és kőanyagból. Az meg plusz, hogy a sátrat is ők maguk varrták (vásárolt anyagból) 5 nap alatt. Viccesen megjegyezték, hogy olyan nehéz volt elkészíteni, majdnem válás lett a vége. :)

Thomas, Mathias egyik testvére a kisbabájával, és a lovakkal. Lám, lehetséges egyszerre a gyerekre vigyázni és dolgozni is? A ruhadarab, amivel a gyerek “rögzítve” van az édesapja hátára, egy kétszer két méteres lepedő félbehajtva.

Velünk párhuzamosan egy Cass nevű angol férfi is vendégeskedett náluk, ami már régi barátja a családnak. Mesélték, hogy volt, hogy mindannyian ilyen utánfutóval, benne gyerekkel mentek több napot túrázni, terepre, aminek a vége az lett, hogy mire hazaértek, mindegyik utánfutó felborult legalább egyszer. :) Ezért nem árt sisak a gyerekre is! :)

A farm egy részlete – A fiatal bocik bandája

Néhány fejésnél mi is besegítettünk, ezek reggel 5 környékén kezdődtek. Zita feladata a kicsik megetetése volt, 4-4 liter friss, meleg tejjel egy cumisvödörből

Itt a fejőgép, amire azért van szükség, mert különben sokszorta több időbe telne a fejés. Közben a bocik étrendkiegészítőt is kapnak, így nyugton maradnak ebben a fakarámban, ahová be vannak fogva

Mathiasék apró pupikutyája is minden velünk volt ilyenkor

Volt borjú, amelyik csak az édesanyjától volt hajlandó enni, a cumisvödörből nem

Zita végzett a feladatával

2000 literes tejtartály, ha jól emlékszem, 28 tehén, két nap alatt megtelik, 12 óránként van fejés, lehet számolni, mennyi tejet ad egy tehén! :)

“Árpi, gyere gyorsan, ezt nézd!” – Hívott hangosan Zita, én meg el se tudtam képzelni, mit lát. Aztán én is megláttam a Cotopaxi csúcsát a reggel első fényeiben, a tehénfejés végén. Még fél 7 sem volt, máris mennyi élménnyel telt ez a nap! :)

Goethe idézet a farm irodájának falán – Megszívlelendő!

Mathiasék apukája, a gyerekek nagypapája már évtizedek óta foglalkozik a tehenekkel, és különösképpen a bikákkal, amelyek eladásából állítólag jó pénz van. Amint látható, elég sikeres is az öreg! :)

Itt kaptunk szállás, a fejőkarám melleti épület első emeletén. Ami nagyon jó volt, mert ilyen magasan már nem voltak szúnyogok, se legyek.

Ugyanez kívülről

Következő hajnalban a gyerekek is besegítettek.

A kicsik etetése

Nagy volt a tulakodás, ezért néha oda kellett csapni egy-egy pofátlan bocinak, hogy ne egye meg a másik adagját

Lámákat is tartanak

Cass, akiről már meséltem. Surly Fit For Fatties kerékpárváza van, ha jól emlékszem 2,5″ széles 29″-es kerekekkel. Ez jóval nagyobb az átlagnál, igazi tereprevaló bestia, méghozzá csomagokkal, túrázva. Ezt a stílust rettentően kedveli Cass, bejárta már az egész Panamerikai Highwayt, és jelenleg ez a régió a kedvence, szeretne kijelölni egy útvonalat egész Ecuadoron keresztül, ami végig aszfaltmentes, közel zéró forgalmú földutakon halad. Mert ő csak ilyeneket szeret bringázni! :) Lám, mennyiféleképpen lehet őrült az ember még a biciklizés műfaján belül is! :) Cass blogját és publikációit a While Out Riding nevű weboldalán éritek el.

Bocs, az előbb rosszul írtam, Fatties Fit Fine. Mikor először láttam ezt a feliratot egy Surly bringa vázán, egy kövér ember ült rajta, én meg jól meg is kérdeztem, hogy ez a váz erősebbre van tervezve, hogy elbírja a kövér embereket is? :) Hála az égnek nem vette magára és csak nevetett a kérdésemen, majd elmagyarázta, hogy ez a kifejezés a fat tyre-re, vagyis a széles, nagy, terepre való kerékre vonatkozik, nem a bringás túlsúlyára. :)

Perőcsényt és a nagyszüleimet idéző kültéri reggeli Mathiasék jurtája előtt, már a jól végzett munka örömével a keblünkben, a tehénfejés közel két órás melója után. :)

Sok zöldes rántotta, finom kenyér, sajt, szalonna, avocadokrém. Jajj, de finom volt, menjünk is tovább erről a képről… :)

Mathias hazaviszi a náluk reggeliző, testvére kislányát

A hegymászók sátrai száradnak. Pár napja, mikor mi is megláttuk a csúcsot a reggel fényeinél, még a Cotopaxi tetején jártak a fiúk

Itt vagyunk. Az Origo cikkben kicsit pontatlanul írtam, a farm valójában olyan 2600 és 2800 méteres magasságok között terül el.

A hegymászók kvártélyának közös helyisége

És a konyhájuk. Azt a sok vödröt gondolom szamarak cipelték a hegyen.

Kicsit a kertben is besegítettünk, ezt a két lábos babot kb. egy óra alatt fejtük Zitával ketten.

Egyik este gulyásleves-party volt a szállásunkon, a fiúknak sajnos dolga volt, de a feleségek a gyerekcsapattal eljöttek hozzánk vacsorázni.

Minálunk a három testvér feleségeivel. A gulyás jól sikerült ismét, Zita ügyes szakács! :)

A komposzt WC. A zsákból egy kókuszdióhéjjal lapátoltunk faforgácsot a vödörbe, miután a dolgunkat végeztük. A vödör a WC deszka alatt a felhajható tetejű kis WC-szekrényben található. :) És egyáltalán nem büdös. Mikor beléptünk a helyiségbe, a fűrészpor szaga csapott csak meg minket. A falakon lévő képeket Zita egy régi falinaptárban találta és ragasztotta fel. Tudom, hülye vagyok, főleg a bátyám szerint, de én is ilyen WC-t akarok odahaza. Kérdés, hogy szabad-e Zuglóban, az udvaron szabadban tárolni az ilyenfajta – szagtalan! – komposztot? Szerintem azért van ennek értelme, mert nem 20 liter ívóvízzel húzzuk le a WC-n az ürülénkünket, hogy aztán egy költséges és energiaigényes csatornarendszeren vagy egy pöcegödrön és egy szippantóskocsin át eljusson legjobb esetben egy szintén költséges és energiaigényes szennyvíztisztító üzemig. Ehelyett helyben, használt festékesvödröket és fahulladékot használva fél év alatt komposztá alakítjuk a saját ürülénket, ezzel nem csak elveszünk, hanem végre valamit vissza is adunk a természetnek, a talajnak. Tudom, nyűgös, bajos, megvetnek meg lenéznek majd érte, de ha én ettől jobban érzem magam, akkor én ilyen komposzt WC-t szeretnék. Másnak is vannak hülyeségei, nekem had legyen ez. :)

Thomaesék konyhája. Sehol egy derékszög, sehol egy műanyag eszköz vagy tároló, minden fa, kő, vagy üveg.

Az ott hátul, a ponyva mögött, a szikla tetején a gyermek szobája! :)

A fürdőszoba

Fentről, a gyerekszoba “ajtajából”

Mijuel, a harmadik testvér bringája, szintén Surly Fatties, bőr táskával a vázon! :)

Mijuelék fürdőszobája nálunk abszolút vitte a prímet. Itt már nem a vödrös komposzt WC megoldás látható, hanem egy alulról üríthető komolyabb változat. Amúgy ebben a kádban született meg a gyermekük is. Ha jól tudom, az összes gyermek itt a farmon született, valamelyik kádban, valamelyik sátorban.

Valamelyik gyerek mindig ott volt valamelyik unokatesójánál, így legalább egy anyuka szabad volt a háromból egy időben

Ránk ne mondjátok, hogy örültek vagyunk! Ha mi azok vagyunk, ők micsodák?! :) Terepre utánfutóban gyerekkel?!? :) Erre lehetne nyitni egy új tájbringa kategóriát! :D Minden borulás után bónuszpont jár, ha elhagyod a gyereket trailerestül, diszkó! :D

Mathias és kislánya

Fa játékok. Állítólag egy vagyonba kerültek és ha jól emlékszem, nem is helyben gyártottak, ezzel valahol adtak a szarnak egy pofont, de azért még mindig sokkal jobb, mint TV-t nézni vagy videójátékozni. Ja, természetesen tévét sehol nem láttunk az egész farmon, de ezt gondolom már kitaláltátok magatok is. :)

Keddenként az évek során kialakult közvetlen vevőkörnek ilyen rekeszekben szállítják ki az átvevőhelyekre a friss biozöldséget, tojást és csirkehúst. Ebben a pakolásban mi is segítettünk.

Mielőtt indul a szállítmány a városba, egy nagy közös reggelinél ül össze a három család a fiúk szüleivel. Szerencsés nagyszülők, hiszen miután a fiúk a huszas éveiket körbecsavarogták a világban, végül mind visszatértek, ráadásul nagyjából egyszerre születtek az első unokák is, így az egész életkép szinte már hihetetlenül idilli volt. :) De igaz, mind igaz, láttuk, velük voltunk, és fantasztikus volt, nagyon inspiráló. Lehet így is.

Biokertészkedés (permakultúra), állatok, saját organikus építésű gyönyörű házak, friss levegő, gyerekek, komposzt WC, kerékpár, hegyek… Komolyan, ez már nekem, örök álmodozónak is kicsit sok volt, ők itt úgy élnek, ahogy a legvadabb álmaimban sem mertem elképzelni a jövőt. Persze ez az élet korántsem egyszerű, könnyű és idilli, mint azt ahogy már az Origo cikkben is leírtam, az állatokról mindig gondoskodni kell, nem ismernek hétvégét, se szünidőt, se semmi ilyesmit, na meg a földeken sem egyszerű dolgozni, anyagilag csupán 12 év után vált nyereségessé a zöldségeskert, de addig is legalább ők maguk is, saját maguk által megtermelt, biztosan egészséges és magas tápanyagtartalmú alapanyagokból étkeztek, és manapság ez nagy szónak számít. Főleg, ha közben még sikerül nekik is boldog, kiegyensúlyozott életet élni, mert akkor talán őrájuk is száz év vár, mint a anyák napi perui nénire! :)

A Palugo farm Quitotól 27km-re keletre található, mi Warmshowers.org-on találtunk rájuk, és egyből visszaírtak nekünk, hogy szívesen látnak minket. Ha arra jártok bringával, Ti is köszönjetek be nekik, és adjátok át üdvözletünket, főzzetek nekik valami jó magyar ételt! ;) Nicole, Mathias, Mijuel, Thomas, és a többiek, akiknek a nevét nem sikerült magtanulnunk, ezer köszönet a vendégszeretetekért, és hogy betekintést nyerhettünk a nem akármilyen életetekbe!

A blog pedig hamarosan folytatódik quitoi történetekkel, mert amíg a farmon voltunk, kétszer is beutaztunk a fővárosba egy-egy napra, csak mivel az egy kicsit más téma, ezért nem akartam itt most csapongani, hanem arról majd külön szól a fáma. ;) Ja, és a farmon 1-2 nap alatt teljesen rendbejöttem a betegségből. :)

Az eddigi legnehezebb éjszakánk története

Na, már elmeséltem, hogy hogyan jutottunk oda Pushkarba, és hogy milyen nagyszerű helyen laktunk ott, most jöjjön maga Pushkar, és az ott töltött napok története.

Történt, hogy amikor megérkeztünk ahhoz a bizonyos tábortűzhöz első nap valamikor fél egy környékén, ki voltunk tikkadva, és kértünk egy kis vizet Sukháéktól. Ők egy bontatlan üveg 1l-es, műanyagpalackos ásványvizet raktak elénk, mire én kérdeztem, hogy mi ez, csapvíz nincs? Ti mit isztok, tiszta, egészséges a csapvíz? A válasz igen volt, azt mondták, ők is ezt isszák, és már meg is töltötték az egyik üres palackunkat a langyos csapvízzel. Nohát, langyos a víz, sebaj, Jószi bá’ szerint ez még jó is, előbb megérkezik tőle a „medvecsalád”! :) Hát ittuk a csapvizet Indiában. Ez felelőtlenség volt és bajt okozott.

Zita egy éjszaka alatt túlesett rajta, nem részletezem hogyan, de a lényeg, hogy következő reggelre (egy teljes nappal később a rossz víz fogyasztása után) kicsit dehidratáltan, de jól volt, ehetett, ihatott, nem volt több baja. Én már egy kicsit jobban megszívtam a dolgot, első éjjel a hideg rázott és rosszul voltam, gyengének és betegnek éreztem magam. A lázamat nem tudtuk megmérni, mert a lázmérőnk megbolondult. Pedig biztos voltam benne, hogy legalább hőemelkedésem van, mert nagyon rosszul voltam. Másnap ez kitartott, és csak rákövetkező nap derült ki, mi bajom, amikor már a maláriára is gyanakodtunk. Persze körülöttünk mindenki – beleértve a helyieket is – mondta, hogy nem lehetek maláriás, mert most nincsenek szúnyogok (voltak, csak kevesen), és ha maláriás lennék, sokkal-sokkal szarabbul néznék ki. Én hittem nekik, de az mégiscsak zavaró volt, hogy nem tudtuk, tulajdonképpen mi is a bajom. Közel 48 órával a rossz víz fogyasztása után végre elkezdtem fosni. Ennyire még sose örültem a híg székletnek! :) Egy fél estét a vécén töltöttem, és másnapra már kicseréltek. Igaz, hogy diétáznom kellett, de tudtuk, hogy mi a bajom, és nem rázott többé a hideg sem, nem éreztem magam többé betegnek, csupán le voltam kissé gyengülve.

A vízről pedig megtanultuk a leckét: akármilyen fáradtak és szomjasak vagyunk, és akármit is mondanak a helyiek, mindig használjuk a vízszűrőnket és/vagy a víztisztító tablettáinkat. Palackos vizet csak vészhelyzetben veszünk, mert 1, pénzbe kerül, 2, nem szeretnénk tovább gyarapítani a műanyagot ezen a bolygón.

Az egészben talán nem is a betegség volt a legnehezebb, hanem az az este, amikor mind a kettőnkön kiütött. Aznap este ugyanis valami „templomfesztivál” vagy mi a jó fene volt az egyik közeli templomban, a domboldalban, és nem viccelek, kb. úgy este 8-tól hajnali ötig, folyamatosan, és mindezt igen durván kihangosítva doboltak és énekeltek. Nem csak úgy hangosan, hanem nagyon hangosan. Szó szerint zengtek a kis házunk falai, és hiába húztuk a párnát magunkra, és hiába használtuk a füldugót, ezek semmit sem értek, mert az egész ház szó szerint zengett a hangos dobolástól. Ha nem lettem volna olyan gyenge, hogy mozdulni se bírjak, megkerestem volna a templomot, mert nagyon kiborultam. A baj az volt, hogy eleve nem voltam jól és akkor erre a gyengeségre, hidegrázásra és rosszullétre még rájött ez az egész estés őrült és számomra érthetetlen, borzalmas zajongás. Kínomban írtam egy FB posztot hajnalban, ami jól tükrözi az akkora elmeállapotomat. Grant Juli fordításában:

Kedves indiai barataink! Kerjuk, mondjatok meg nekunk, hogy hogy lehet az, hogy a szomszedos hindu templomban a pap/emberek hihetetlenul hangosan enekelnek es dobolnak egesz ejszaka? Mi lett az emberi jogokkal ebben az orszagban? Szerintunk ez nagyon goromba dolog. Es miert hasznalnak hangszorokat? Az egesz volgy tele van ezzel a zajjal! Mindketten betegek vagyunk a szornyu higieniai korulmenyek miatt igy pihenesre van szuksegunk, de nem tudunk pihenni mivel ezek az embered elvettek az alapveto emberi jogainkat. Edesanyam mindig azt mondja, hogy mindenki tehet amit akar, felteve, hogy a tevekenysegevel nem bant masokat. Es hogy ezt egy vallasos aktivitassal teszik, keptelenek vagyunk megerteni. Miert kell a hangositas? Es miert kell, hogy ilyen szornyen hangos legyen? Mit csinaltak regen amikor meg nem volt villany? Este 8 ora ota megy ez a zaj es most mar hajnali 5 ora van. Egy percet sem aludtunk… Bar mar van sok jo elmenyunk ebben az orszagban, ma nem szeretjuk Indiat. Elnezest, hogy ezt irom. Tudom, hogy kesobb meg fogom banni ezt a posztot, de hogy ereznetek ti magatokat egy ilyen helyzetben? Majd ha meggyogyultunk el fogunk menni ebbe a templomba es rakerdezunk majd erre az orult szokasukra. Ja, es van olyan, hogy Ombudsman ebben az orszagban? :)

Az se volt egyszerű, amikor egy percre abbahagyták, és azt hittük, hogy végre el tudunk aludni, de nem, mert csak rápihentek a következő dalra. Aztán valamivel a FB posztom után végre valóban abbahagyták, és elájulhattunk. Zita nem kevésbé volt ki, mint én.

Később persze már nem mentünk vissza, viszont délelőtt, amikor mint akit agyonvert a „sátor szelleme”, kikászálódtunk az ágyunkból, és megkérdeztük Sukha-ékat, hogy mégis mi a franc volt ez, és… a fent leírtakat, hogy hogyan lehet ilyet csinálni? A válasz az volt, hogy „This is India, Here everything is possible!”, meg hogy „This is the life!” :D Mit lehet erre mondani?  Semmit, le kell nyugodnunk, és el kell felejtenünk! Egyébként a nagyobb városokban van törvény erre, és este 10 után már nem zajonghatnak, vagy ha teszik, rájuk lehet telefonálni, hogy hagyják abba, vagy rájuk lehet hívni a rendőrséget, aztán vagy történik valami, vagy nem. :) Viszont itt, Pushkarban, egy vallási zarándokhelyen, a sivatag szélén, ez normális és természetes, és nem tudunk ellene tenni semmit, el kell fogadnunk és együtt kell tudnunk vele élni, ha itt vagyunk.

Tiszta víz – Műanyaggal, vagy adókkal kéred?

A Sukhánál lévő vendégeknél – Nicole-t és minket leszámítva – nem volt semmilyen vízszűrő vagy víztisztító eszköz, és az étteremnél se volt felszerelve a falra egy olyan víztisztító, amit már annyi háztartásban láttunk, többek között Chandannál is. Mindenki sorra vette a 15 rupis literes, műanyagpalackos ásványvizeket. Mivel Sukhával ekkor már jóban voltunk, és tudtam róla, hogy nulla osztály általános ide, vagy oda, megvan neki a magához való esze, ezért megkérdeztem, hogy ugyan, miért nem vesz és szerel fel egy vízszűrőt ide, annyi műanyagtól megmenthetne minket, és annyi pénzt spórolhatna a vendégeinek. Ez utóbbi tudom, hogy nem érdeke a legtöbb vendéglátónak, főleg, ha ő maga is kereshet az eladott ásványvizeken, de Sukha nem az a profitorientált típus, inkább mondanám béke- és boldogságorientált fickónak, ami tudom, hogy hihetetlenül és meredeken hangzik, de így van! :) Indiában még tudja az emberek többsége, hogy a pénz nem egyenlő a boldogsággal.

Na, mindegy, nem ezt akartam most mondani, szóval térjünk vissza Sukha válaszára: Ő megpróbálta, hozatott Izraelból egy profi víztisztítót, fel is szerelte, de csak két napig használták, mert a szomszédok meglátták, jelentették a rendőrségnek, akik ki is jöttek, és figyelmeztették Sukhát, hogy fizesse be a kőkemény, súlyos adókat, amik kötelezőek egy ilyen helyen a víztisztító használata után. Én ezen nagyon kiakadtam! Mi van?!? Adó a víztisztító után? Teljesen megkergültek ezek? Talán a műanyag palackok után kéne adót fizetni, hogy ne érje meg őket eladni, vagy legalább, ha már ragaszkodunk ahhoz a rohadt műanyaghoz, találjanak ki rá olyan betéti díjat, hogy senkinek eszébe ne jusson eldobálni a palackokat. Ehelyett a sokkal fenntarthatóbb megoldást adóztatják… Valami nagyon nincs rendben odafent, ahol ezeket az őrült döntéseket hozzák!

Sukha fogta, és még azon nyomban leszerelte a rendőrök előtt a víztisztítót, és odaadta nekik, hogy vigyék, ha ő nem, legalább a rendőrségen használják egészséggel. Sukha nem akar bajt, mert nagyon jól tudja, hogy ha csak egyszer felkerül a rendőrség nyilvántartásába, utána lőttek a külföldi utazásoknak. Márpedig ő szeret felülni a Harley Davidson-szerű, „Bullet” márkájú motorjára, amire fel is málházik, és eltűnik pár hónapra feltöltődni, csavarogni, világot látni. Aztán visszatér, épít még néhány kunyhót, vagy eladja az éppen aktuális kóceráját, és létrehoz egy teljesen új helyet. Sukha egy szabad ember! :)

A Pushkari tó, naplementével, szélhámosokkal

Na, de most már hagyjuk a nehézségeket, épüljünk fel és sétáljunk ki Pushkar utcáira! Nappal sokkal jobban tele voltak emberekkel, árusokkal és tehenekkel. A templomok közül nem mindegyik volt nyitva számunkra, külföldiek számára. A szent tavat először egy „Sunset View” nevű étterem mellől pillantottuk meg, és… Eleinte nem, aztán szép volt. Mert ez India! Az történt, hogy már jövet, még távol a tótól egy fickó nagyon szaladt utánunk és két apró sárga virágocskát nyújtott át nekünk, és valami fesztiválról beszélt, meg hogy dobjuk a tóba. Már ekkor nagyon gyanús a dolog, mert ha valaki tényleg tiszta szívből adja azt a virágot és nincs vele hátsó szándéka, akkor nem fut így utánunk, és nem erőlteti ennyire. Ezért rá is kérdeztünk egy közeli árusnál, hogy miről van szó, és mi is ez a fesztivál? Megtudtuk tőle, hogy most nincs semmiféle fesztivál, hanem átverés az egész, és ha majd a tóhoz érünk, le akarnak húzni minket a virággal. Aha, oké! Mire a tóhoz értünk, megfeledkeztünk a virágról, noha még a kezünkben voltak. Ez hiba volt, mert egy nagyon furcsa kinézetű fickó, aki nyilvánvalóan valami vallási alaknak öltözött be, odajött hozzám, és nagyon nyomulósan elkezdett valamiféle szertartást, amiért utólag nyilvánvalóan utólag pénzt kért volna. Mondtam, hogy én nem vagyok hindu, és hogy nem érdekel ez a dolog, és hogy hagyja abba, de ő csak folytatta. Kiterített valamit a tóparton a legalsó lépcsőfok betonjára, majd vizet locsolt a betonra, és odatette a kis virágot. Végül máshogy nem ment, faképnél kellett hagynom a fickót, de ekkor meg bosszús lett, és „rossz karma”-ról kezdett nekem beszélni. Egyértelmű volt, hogy összejátszottak a virágot adó fickóval, mert senki másnál nem volt ilyen virág, és senki mást nem abajgatott ez a tóparti fickó. Viszont nekünk alaposan megtépázta a kedvünket a tóparttal kapcsolatba, ezért ekkor el is hagytuk a helyszínt, elmentünk, kerestünk egy olcsó és jó éttermet, ahol megvacsoráztunk, és csak ezután tértünk vissza a tóhoz, a kis virágokkal mélyen a zsebünkben. Mivel nem volt fesztivál, és csak az embereink állították, hogy amit a mai napon kívánunk, miközben a tóba dobjuk a virágot, az valóra fog válni, ezért nem is kívántam komolyat. Csak annyit kívántam, hogy a jövőben az ilyen és ehhez hasonló szélhámosok hagyjanak békét nekünk.

Ennek tudatában próbáltuk gyorsan el is felejteni a történetet, és minél inkább élvezni az amúgy csodás naplementét a tó túloldalán. Az ég alja és a tó felszíne gyönyörű aranyban úszott, az egész nagyon hangulatos volt, annak ellenére, hogy amíg nem láttuk a tavat egy kicsit szebb, rendezettebb helynek gondoltuk. A mi képzeletünkben egy ország első számú vallási zarándokhelyén nincsen mocsok és nem úszik szemét a szent víz felszínén. De mivel ez az ország India, itt minden lehetséges! :) Szóval hagyjuk a szemetet, és koncentráljunk a szép dolgokra. Például arra, hogy mennyire tombol még itt is a természet, mennyiféle madarat látni a tó körül és a tó felett repkedni. Sokat említem, hogy itt mennyi a szemét, de ugyanakkor a természet sokkal inkább tombol, még itt a sivatag peremén is, mint nálunk otthon, amit kicsit nem értek. Lehet, hogy csak az éghajlati különbségek miatt van így, de el tudom képzelni azt is, hogy nálunk otthon is épp ennyi, vagy még sokkal több a szemét és a környezeti szennyezés, csak mivel minden sokkal jobban szervezettebb, nem az orrunk előtt történik, ezért nem látjuk. És mivel sokkal régebb óta történik, már jobban megszoktuk, mint ahogy azt is, hogy az élővilág otthon nem olyan sokszínű, mint itt. Valaki, akinek van erről kifejlettebb véleménye és kiterjedtebb tudása ezzel kapcsolatban, ossza meg velünk, mert nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi lehet az igazság.

Később, a csodás naplemente után, amikor odébb sétáltunk – mezítláb, mert csak úgy szabad a tóhoz levezető lépcsőkön tartózkodni – a tó sarkánál szemtanúi lehettünk egy valódi hindu szertartásnak, ami igazán szép és megindító volt. Először egy fickó dobolt egy kiugró kis erkélyszerű állásból, és tette ezt nagy beleéléssel. A tó szépen vitte a hangot, így az egész nagyon hangulatos volt, ahogy az is, ami ezután következett. Néhányan lementek az egyik medence széléhez, és ott egy kis tüzet gyújtottak és imádkoztak. Nem tudjuk pontosan miről szólt a történet, de amit láttunk és értettünk belőle, az szép volt és tetszett nekünk.

A társaság Sukhánál

Az előző bejegyzés végén említettem, hogy más vendégek is voltak Sukha-nál, köztük egy magyar is. Amikor megérkeztünk első éjjel a tábortűzhöz, Zitával egymás közt magyarul beszéltünk, mire az egyik lány felém fordult a tűztől, és megkérdezte tőlem, hogy „Are you speaking Hungarian?” – Mire én válaszoltam, hogy „Yes, why are you asking?”, és a válasz már magyarul jött: Azért, mert én is magyar vagyok! :) Hogy egész pontosak legyünk, Nicole magyar-amerikai kettős állampolgár, szülei 56-osak, és ő már kint született, de rengeteget volt Magyarországon is már gyerekkorától kezdve, így jól beszéli a magyart. Nagyon jókat beszélgettünk vele, és nagyszerű volt vele találkozni. Reméljük, hogy ezeket a találkozásokat még megismételjük, mert három észak-amerikai címet is kaptunk tőle, ahol ő vagy barátai fellelhetők. :) Nicole mesélte azon a bizonyos délelőttön, amikor annyira ki voltunk bukva, hogy amikor először járt Indiában, neki is voltak olyan hasonló élményei, és nem kedvelte annyira Indiát, de miután hazament, hamar azon kapta magát, hogy már a következő indiai utazásról álmodozik. :) Ezt teljességgel meg tudom érteni, mint ahogy azt talán már Ti is érzitek az eddigi indiai beszámolókból, India eddig a legőrültebb hely, ahol jártunk, a szó legjobb, és legrosszabb értelmében is.

Egyik este egy kisebb „bandában” kiszabadultunk Pushkarba Sukhától. Az egyik lány „tüzet dobált” a tóparton, ahogy egy helyi is tette. Mivel szükségük volt a produkcióhoz valami ütemre, és zenét nem tudtunk keríteni sehonnan, ütemre tapsoltunk nekik. Elképesztő, amit műveltek, különösen a helyi fickó volt nagyon profi, többször azt hittem, hogy meggyújtja a közönséget, vagy saját magát, de nem történt ilyen, nagyon érezte a tűzet a fickó, amit két rövid kötélre erősített, valamilyen gyúlékony anyaggal átitatott párnákból kapott, és pörgetett, dobálta, magasba lába között, egyszerre, külön, mindenfelé, hogy csak úgy ámultam. Aztán a végén egyetlen, az előzőeknél gyorsabb mozdulattal eloltotta mindkét tüzet.

A tóparti produkció után vacsorázni mentünk a sukhai barátainkkal és egy általuk ismert helyivel, aki tudta, hogy hol adják a legjobb thálit a városban. A fizetésnél a legnagyobb meglepetésünkre az egyik lány kijelentette, hogy ő állja az egész cehet. A számla „just a few buck”, csak néhány dollár, igazán nem nagy dolog, ne is izgassuk magunkat rajta. Mi izgattuk, mert talán ő nem is gondolta, de ez nekünk nagy segítség volt, amit nagyon megköszöntünk neki. Igaz, a számla ránk eső része most nem volt akkora, mint szokott, hisz én nem ehettem még rendes ételt.

Sajnos én csak főtt krumplit és rizst ettem a hasmenésem miatt, de ezúttal valahogy nem esett olyan nehezemre az önmegtartóztatás. Azt hiszem, egyre jobban megy ez az „elengedés”, és ha néha még ki is borulunk, egyre ügyesebbek vagyunk a „minden rosszat a javunkra fordítunk” dologban. Persze elbízni sose szabad magunkat, hisz tudjuk, hogy sok minden olyat tartogathat még India, és általában ez az út, amiről még fogalmunk sincs, és amelyek az eddigieknél nagyobb megpróbáltatások elé állíthatnak.

Még egyszer köszönet Sukha-nak, az ottani vendégeknek és Nicole-nak mindenért, a nehéz este ellenére nagyon élveztünk ott lenni Veletek!