Hús a ketrecben

Megpróbálok bele húzni, mert különben sose jutunk melegebb éghajlatra ebben az útinaplóban. Pedig egyszer jó lenne utol is érni magunkat.

Szóval az előző bejegyzésben leírtak miatt nem voltunk épp túl vidámak, amikor elindultunk Ninh Binh-ből, de nem volt mit tenni, az élet folyt tovább, az út várt ránk. Ekkor ért utol minket a 13 ezer kilométer, ezt egy Pho Bo levessel ünnepeltük. Fotót is inkább a levesről küldtünk fel a FB-ra, se nem magunkról, mert épp nem volt nagy ünnepelhetnékünk, csak tartottuk a már tízezer kilométer óta szokásos tradíciót.

Sok minden nem történt velünk a Highway One-on, utáltuk a forgalmat, a sok dudáló marhát és kitaláltuk, hogy nem állunk meg annyiszor, mint eddig, hiszen úgy sincs miért. Egy vagy néha kétszer egy órás „session”-öket tartottunk, ezek előtt elintéztük a kajálást, a folyadékbevitelt és az egyéb folyóügyeinket, hogy az egy óra, vagy néha a duplája alatt egyszer se kelljen megállnunk, hanem tudjuk pumpálni végig a pedálokat, és haladni. 23-24 kilométereket tettünk meg így egy óra alatt, volt hogy egyszer közel 50-et két óra alatt. Sose haladtunk ilyen gyorsan, amióta elindultunk otthonról. De itt érdemes volt, mert tényleg nagyon nem volt semmi az út mentén, ami lenyűgözhetett volna minket. Oké, láttunk egy bringást, amint egy, a csomagtartójára szerelt ketrecben három kutyát vitt. Szállította haza a húst, friss formában, ahogy még nem romlik meg. Ugye meséltük már, hogy itt Vietnamban a többség a kutyát is megeszi? Mi nem próbáltuk még, vagy legalábbis nem tudunk róla.

Időben és térben pár nappal és néhány száz kilométerrel később történt, hogy megpillantottuk ezt a kutyákkal teli teherautót az út szélén, de igazából ide vág a témába, úgyhogy most mesélem el. Ezen durván elképedtünk és miközben néztük a szomorú ebeket a ketrecekben, arra gondoltunk, hogy tulajdonképpen nincs is talán igazunk. Mi sem vagyunk vegák, ugyanezt csináljuk sok másik fajta állattal, akkor most miért vagyunk azon annyira leakadta, hogy itt Vietnamban ők a kutyával is így tesznek? Oké, nem teljesen egykutya, mert „a kutya az ember legjobb barátja”, és mert neveket adunk nekik és általában sokkal közelebbi, személyesebb kapcsolatot építünk ki a háziállat kutyáinkkal, mint bármely más állattal, csakhogy ezek az ebeknek itt a teherautón valószínűleg sosem volt ilyen jó soruk. Egyébként azok, akik kóstolták, azt mondják, a kutyahúsnak hasonló íze van, mint a lóhúsnak. Hát, mi ezzel nem lettünk beljebb a témában, de erre nem is nagyon vágyunk.

Ezen az első napon csak 77km-t haladtunk, egy útszéli szálló földszinti szobájában aludtunk, ahová a bringákat is be tudtuk tolni a tévé elé.

Másnap még ennyi érdemleges dolog sem történt, láttunk néhány motorkerékpárt durván megpakolva, hol cuccokkal, hol családokkal. Hol pedig disznóval! Kétoldalt a két henger alakú ketrec mintha valami hordozórakéta lenne, hátul pedig a keresztbe rakott ketrec mögött, ha alaposan megnézitek, látható, hogy az első motoron még ül is egy fickó, pontosabban guggol a disznó mögött! Elképesztőek ezek a vietnamiak! Ennél talán már csak az jobb, amikor egy hosszúkás, ketrec felépítménnyel bíró kétkerekű utánfutóban viszik az ezeknél még hatalmasabb állatokat, amiket nem tudnak így felpakolni, csak állva tudják őket szállítani ezekben az utánfutókban. Róluk még nincs képem, de igyekszem ilyet is lőni, mert az se semmi látvány!

Estére le kellett tolnunk a 127km-t, mert Vinh-be kellett érnünk, hiszen le volt beszélve egy leányzóval, hogy egy estét nála alhatunk. A város Ho Chi Minh terén találkoztunk, egy nagy álló Hó apó szobor előtt. Innen bringáztunk el a leánykollégiumba, ahol lakott. Képzeljetek el két hosszúkás házikót szobákkal. A két ház között lehet hátramenni a szabadtéri fürdőszobákhoz és minden lánynak van egy kb. 10nm-es szobácskája. A barátunk az ő szobáját estére a rendelkezésünkre bocsájtotta, amíg ő átment aludni egy barátnőjéhez. Előtte persze órákig beszélgettünk ahogy azt ilyenkor kell és illik. Átjött néhány barátnője és főztek egy nagyon finom és bőséges vacsorát, ami közben kíváncsian kérdeztek és mi örömmel válaszoltunk. Azért sikerült néha visszakérdeznünk is, így megtudtuk például, hogy itt a suli napi két turnusban megy, ha jól emlékszem, reggel 8-tól 11-ig, és délután 1-től 4-ig. Így közben mindenki hazamehet és ebédelhet a családjánál, vagy főzhet magára, besegíthet otthon, megírhatja a leckét, stb, stb. Mert a suliban menza az nincs. Nekem ez a rendszer annyira nem tetszik, hiszen gyakorlatilag az egész nap elmegy, ráadásul 6 ilyen nap van a héten. Nem akarok gonosz lenni, de nekem gyanús, hogy ez az egész azért ilyen, hogy e remek kommunista országban nehogy valaki ne felejtse el, hogy „Mi mind egyéniségek vagyunk” – vagy hogy is mondta Monty Python. Szóval számomra egy kicsit gyanús volt, hogy itt az emberek gyerekként egy még nagyobb és mélyebb olvasztótégelybe kerülnek bele, ami számomra azért szörnyű, mert szerintem az elmének és a léleknek éppoly nagy szüksége lenne arra manapság, hogy békén és szabadon hagyják, mint a természetnek. Mindkettő esetben jót tesz a diverzitás, mind bio-, mind emberi kultúra szinten. Csak az a baj, hogy a jelenleg domináns emberi kultúra mindkét téren ezzel gyökeresen ellentétes irányba halad, és nem is tudom egyelőre elképzelni, mi jelenthet ebből kitörést. Valamiféle kulturális, gondolkodás és életmódbeli forradalom kéne ide, vagy én nem is tudom, micsoda. Na de hagyjuk most az utópiákat, mert azt ígértem, hogy sietünk, szeretnék e bejegyzés végére legalább Hue-ba érni! :)

Egy spontán pihenőnap Cipruson

A lányok nagyon kedvesek voltak velünk és nagyon jól éreztük magunkat náluk, azonban rendesen kipihenni magunkat valahogy nem sikerült. Legalábbis engem majd meg evett az álmosság és a fáradtság másnap reggel. Elgyötörten kószálltunk egy mellékúton, letértünk kelet felé a tenger irányába, mert találtunk egy nem sokkal hosszabb, de a H1-nél sokkal izgalmasabbnak tűnő alternatív útvonalat. Nos, hát izgalmasabb nem volt, de legalább a nagy teherautók és buszok nem boldogítottak minket itt.

Még 20km-t sem haladtunk, amikor egy motoros hölgy lelassított mellettünk, és én valahogy erőt vettem magamon, mert éreztem, hogy nem jó, ha belül is borús és zárkozott maradok, elég ha az idő ilyen idekint. Szóval nem csak integettem neki, mint azt néha szoktuk, hogy menjen már, előzzön le, és boldogítson mást, hanem szépen köszöntem is neki egy hangos szingcsáó-t, aztán megkérdeztem angolul, hogy látta-e ma már azt a nagy fehér madarat, a hóvarjút? Meglepetésemre elég jó angolsággal válaszolt, és azon kaptam magamat, hogy útközben társalgunk. Nem sok mondatot kellett váltani ahhoz, hogy meghívjon minket magához egy kávéra, és ezt a meghívást egy gyors egymás közti konzultációval el is fogadtuk

A hölgyről kiderült, hogy négy évet dolgozott Cipruson egy pékségben, napi 12-14 órában, heti hét nap. Mindezt nem elkeseredetten, hanem nagy lelkesedéssel mesélte, igaz, hogy közben távol volt a családjától, de ebből lett a szép házuk és ebből tud most mindent megadni a családjának. Szóval ezt azért kemény volt hallani. Ha majd eszembe jutna panaszkodni megint, ha visszatérek egyszer a taposómalomba, felidézem őt. Én vallom, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa és ha csak nem születik valamilyen nagyon extrém körülmények közé, akkor csak kitörési vágy, egy kis gógyi és sok kitartás kell ahhoz, hogy az ember bármi lehessen. Pl. akár önmaga! :) Ez a hölgy beáldozott négy évet a saját és családja életéből, cserébe most szép otthonuk van, és ez becsülendő, de ugyanakkor elgondolkodtató is. Materiálisan nyilván így sokkal gazdagabbak lettek, de vajon megérte, vajon összességében most boldogabbak? Valószínűleg igen, mert Vietnamban most megy a „fejlődés”, és éppen az erősen materialista státusz kellős közepén járnak, ezen nem sokan gondolnak túl, amikor a robogóikkal száguldoznak az utakon, miközben 20-30 éve ugyanezt még nagy boldogan kerékpárral tették, és bár több dolgot gyorsabban elérnek így, de kétlem, hogy amióta mindenkinek van mit ennie, azóta a boldogság szint is ugyanilyen szépen ível fölfelé. Persze ezért még nem szabad elítélnünk őket és nem is tettük, nagyon jól elvoltunk a hölggyel és jókat beszélgettünk. A nyugati kultúra, a „globalizáció” nyomására jött nálunk ez a nagyfokú materializmus, ergo tőlünk tanulták, nincs jogunk elítélni őket ezért, inkább egy jobb példát kéne most már lassan mutatni.

A hölgyet egyébként az ég küldte, mert én olyan nagyon nyomott voltam a 127km-es előző napi tekerés és a rövid alvás után, hogy nagyon nem élveztem a menést. A kérdezésünk nélkül felajánlotta, hogy akár maradhatunk éjszakára vagy napokra is, és bár nem terveztünk a mai napra pihenést, hanem csak menést, ennek a kísértésnek egy rövid gondolkodás után engedtünk. Zita sem volt éppen fitt, az eső is esett, meghívást kaptunk, hát hová rohanjunk, ha itt a lehetőség egy nagy pihenésre és egy új barátságra?

Ezt követően én beájultam a kapott apró vendégszobánk ágyába és ott is maradtam valahogy délután háromig. Eztán Zita volt a szociomanó, ő volt a vendéglátónkkal, engem pedig a konyhaasztalnál ülve megszállt az ihlet és valami nagyon kevés idő alatt kijött belőlem 10-12 oldalnyi laoszi útinapló. Ennek mondanom sem kell, rettentő mód örültem és este folytattam a szeánszot a falakból kibújt ihlettel, amíg végleg ki nem merültem ismét. Ezen a napon 18 és fél kilométert haladtunk, de az útinapló ennél sokkal többet, és közben pihennünk és feltöltődnünk is sikerült.

A közlekedéskultúra és a helyi szabályok az utakon

Másnap korán indultunk, az eső megint esett és az idő ennél szürkébb már nem is lehetett volna. Az előző nap megírt bejegyzést még a délelőtt szerettem volna feltölteni, hogy be tudjam élesíteni aznap magyar reggel 8-ra, ami itt nálunk délután 2 óra. Ez sikerült is, találtam egy helyet, ahol volt tető is, és kódolatlan wifi is internettel. Közben persze jól körbeállt a helyi népsereg és ők is elkezdték nyomkodni, azt, ami nekik volt, aminek a vége az lett, hogy az összes hülye kínai ájfón utánzatból valami helyi sláger szólt, egyszerre, mind max. hangerőn, én meg közben már majd meg őrültem és alig vártam, hogy befejezzem a feladatom, és mehessünk tovább.

Ahogy kiértünk a főútra, az eső jobban rákezdett. Még mindig nem szakadt, de azért esett és ha a dzsekik alatt nem is áztunk át nagyon, az esőnek semmiképp nem örültünk, mert közben azért elég jól haladtunk, de ennél a közel 30-as sebességnél szépen felvertük a leállósáv szmötyijét és az egész kerekek környéke és a táskák mind tiszta gempa lett. A fogaskerekek, a lánc, a fékek, mind állt a barna, apró kavicsos, szemcsés szmötyiben, és tudtuk, hogy ez nagyon nem tesz jót nekik.

Ezen a szakaszon szemtanúi voltunk egy balesetnek a Highway 1-en. Előttünk egy motoros fickó az út jobb széléről elindult hogy áttérjen a bal oldalra, feltehetően az ott lévő üzletek valamelyikébe ment volna. Ehhez se az indexlámpát, és a kezét nem használta irányjelzésre és a nem létező türkébe sem pillantott bele, ahogy hátra sem fordult. Csak elindult befelé. Hisz úgyse jön senki, nem dudált senki, szabad a pálya. Ekkor egy autó leelőzött minket és szinte ugyanezzel a tempóval eltrafálta a motorost, nagy csattanás, a motoros elveszti az egyensúlyát, meginog, így inogva áttántorog az út bal szélére, ahol nagyot zanyál a földre. Az autó ezt látva lelassít, de meg nem áll, hanem aztán gyorsít és továbbhajt. Oké, egyértelműen a motoros volt a hibás, de semeddig nem tartott volna lefékeznie időben az autósnak, valószínű épp nem figyelt maga elé, de még azt is el tudom képzelni, hogy látta a motorost, de félt satuzni a nedves úton, hogy meg ne pördüljön vagy csak ennyire rosszak voltak a fékei a járműnek.

Mivel a motoros szemmel láthatóan nem szenvedett szerencsére komolyabb sérülést és többen rögtön odasiettek hozzá, mi nem tartottuk szükségesnek megállni, már csak azért sem, mert hallottunk olyan történetet is, hogy külföldiek DK-Ázsiában megálltak ellátni egy balesetnél a sérülteket, és annak ellenére hogy ezen túl más közük semmi nem volt az eseményekhez, a rendőrség végül őket hozta ki hibás félként és súlyos pénzbírságot kellett fizetniük (korrupció). Ennek mi nem akartuk kitenni magunkat, de forrt bennünk a düh és az igazságvágy, és én már bántam, hogy nem kaptam elő azonnal a kis piros fényképezőgépünket, amin talán lett volna elég gyors a zoom, hogy elkapja a fickó rendszámát. Később erre aztán meg is lett a módom és még zoomolni sem kellett, ugyanis az autós később megállt, egy motorossal beszélgettek valamit, bizonyára a balesetről. A sofőr később még ki is szállt, de ekkor már nem csináltam több képet róla, mert az első megállásánál az ő számára is direkt jól láthatóan vagy egy tucat fotót készítettem az autójáról. Ezt elégnek találtam neki a bűntudatkeltésnek, már csak azért is, mert bár egy szelíd, ijedt alaknak tűnt, nem akartam kockáztatni, ne adja az ég, hogy valami őrültet fogunk ki, aki aztán minket is eltrafál, hogy „megsemmisítse a bizonyítékokat”, amelyekkel aztán amúgy semmit az ég világon nem kezdtünk, azon kívül, hogy most ide feltettem a blogra. Azért nem mentünk az esettel és a képpel sehová, mert egyrészt ez az ő országuk, az ő közlekedés- és viselkedéskultúrájuk, másrészt, mint már írtam, nem akartunk semmilyen balhét a rendőrséggel.

Amúgy Vinhből kifelé menet is láttunk egy balesetet, egy körforgalomban egy bringás szembe tekert a forgalommal és mindeközben még minket is megbámult így frontálisan ütközött egy robogóssal. Persze itt sem történt komoly baj, a robogós el sem esett. Aztán valamelyik következő nap, Hue előtt pár kilométerrel egy megkapolt robogót láttunk eldőlve, mellette egy vérző bokájú fickót. Már szaladtak hozzá valami géztekerccsel, és jajgatni is volt lélekjelenléte, ezért némi hezitálás után aztán neki sem álltunk meg, de ez utóbbi esetben ezt egy kicsit megbántuk, ezután utólag furdalt minket a lelkiismeret

Ennyi szörnyűség részletezése után beszéljünk egy kicsit az okokról. Megpróbálom felvázolni, hogyan is történik itt a közlekedés, milyen szabályok működnek a vietnami utakon.

Először is talán a legfontosabb és legerősebb szabály, hogy annak van elsőbbsége, aki nagyobb, erősebb, gyorsabb vagy hangosabb. Néha elég, ha ezen tulajdonságokból csak kettővel rendelkezik az illető, pl. el tudom képzelni hogy egy gyorsan haladó és hangosan dudáló robogónak lelassít egy nagyobb járgány és ez néha meg is történik, noha nem jellemző. A jellemző inkább az, hogy a belső sávokban, vagy néha az egész utat elfoglalva már távolról üvöltő, undorítóan hangos dudákkal és nagy hévvel jön egy busz vagy teherautó, aki aztán mindenkit letol az útról. A szembejövőket is, tehát van, hogy így előz, miközben látja, hogy a szembejövő sávban jönnek, de hát ők kisebbek, ott van nekik a por az út szélén, én különben is nagy vagyok, erős, és dudálok mint a barom.

Itt tehát a közlekedésben résztvevőket otthon simán “utolsó taplónak”, “bunkónak”, “türelmetlen b@lf@sznak”, és hasonlóknak lehetne nevezni, arról nem is beszélve, hogy amit itt közlekedés címen művelnek, az otthon a gyilkossági vagy öngyilkossági kísérlet kategóriáját is bőven kimerítené. Persze nincs erről szó, Vietnamban nem bunkóbbak az emberek és nem is közlekednek sokkal veszélyesebben, mint otthon (mert lassabbak!), csak arról van szó, hogy ez egy más ország, más kultúra, ahol mások a szabályok és mások a szokások.

Ja, és az utak 2×2 sávosak, persze csak miután átlátod ezt a káoszt. Ezek a sávok szélességre mindig éppen akkorák, amekkora kell, lehet, hogy három sáv félméteres, míg a negyedik éppen 8 méter széles, mert két busz előzi egymást rajta, miközben egy motorost előznek miközben ő minket előz. Ezt értsd egy sávnak. És miért a négy sáv? Azért, mert itt az út két szélét arra is használják, hogy szembe menjenek a forgalommal. Hiszen mindenütt ott van az a nyavajás záróvonal, igen, az egyetlen záróvonal, ami létezik ebben az országban, az méter magas és betonból van. Mert ha csak felfestés lenne az a kutyát nem érdekelné, ezért fel sem festik. Szóval a beton választó fal miatt ugye a főútra nem lehet kikanyarodni balra. Minden tisztességes nyugati ember ilyenkor kikanyarodna jobbra és megkeresné az első U-kanyarodási lehetőséget meg fordító-felüljárót (utóbbit persze itt felejtsük el, ilyesmi nincs, még a felüljáró is ritka). De Ázsiában ez nem így megy, és ez Vietnamon kívülre is igaz, de itt különösen nagyon megy, hogy az útra simán kikanyarodnak balra, a szembejövő sáv szélére. Sokszor még akkor is, ha nincs választó fal a két irány között, csak egyszerűen nagy a forgalom. Elindulnak, amerre dolguk van, aztán majd amikor csitul a forgalom, átvágnak keresztbe az úton a saját sávjukba. Az ilyesmi teljesen hétköznapos, mindenki így csinálja és néha nem csak a motorosok, hanem még a buszosok is, de az autósok még simán. Tehát ezért van négy sáv. Van a két rendes sáv, ami Európában is, és ennek a két szélén még van egy alkalmi szembejövő sáv is, amit nagy előszeretettel használ is mindenki.

Aztán nézzük a rendes kikanyarodást, jobbra kis ívben, mert hát ez se semmi. Mondtam ugye, hogy dudálnak mindenért, ha előznek, vagy ha csak jönnek mögülünk gyorsan, vagy ha üdvözölnek vagy ha épp csak olyan kedvük van. Volt olyan is, hogy lelassított mellettünk egy robogós, ránk nézett, mosolygott, és elkezdte nyomni azt a hülye, visító, hangos dudáját, mintegy „Helló!”-képpen. Persze képzelhetitek, mennyire örülünk az ilyen arcoknak, amikor tucatjával jönnek egy nap. Néha bizony el is fogy a türelem és ilyenkor nem kapnak már tőlünk vissza se mosolyt, se Facebook címes névjegykártyát, csak magambe tartva az indulatokat előre figyelve, rá s nézve csak intünk neki, hogy takarodjon mellőlünk. Mert ugye közel is jönnek. Ja, követési távolságról halván lila fingjuk sincs, ezért kétszer irányból is veszélyesek ránk. Mögénk jönnek hogy közelről bámulhassanak, vagy mert szélárnyékunk van, tudomisén… és amikor megelőznek, bevágnak elénk néha fél méterre. :) Marhajó, mi? Na, de a kikanyarodásnál tartottam. Szóval mivel mindenki dudál, amikor gyorsan jön és mivel mindenki keskeny robogóval van a széles úton, ezért amikor valaki kikanyarodik jobbra kis ívben, nem néz ki előtte balra a főútra. Mert ugye ki is jönne olyan gyorsan az út szélén, hogy ne tudna kikerülni? Az út szélén csak lassan közlekedünk, aki gyorsan jön, az az út közepén megy, és figyel maga elé, vagyis dudál, ha azt látja, hogy kikanyarodom elé. De én ugye csak az út szélére kanyarodom ki, ezért előtte körbe se kell néznem. Hisz onnan nem jön senki gyorsan, kivéve mondjuk Zita és Árpi, hangtalanul, motorhang és dudakultúra nélkül, néha 25-30km/h-val… :) Szóval ilyenekre is figyelnünk kell. Kvázi újra kellett tanulnunk közlekedni ezen szabályok mentén, ezeket mind tudatosítani kellett magunkban, hogy biztonságban és a napi idegbaj elkerülése nélkül tudjunk közlekedni Vietnam útjain. Remélem tetszett! :) Ha Vietnamba jöttök kerékpárral vagy itt terveztek motort vagy biciklit bérelni, ezeket jó, ha tudjátok! Nyomjátok a dudát mindenért és figyeljetek magatok elé, akkor nem lehet baj, ha mindenki ezt csinálja. …és mindenki ezt csinálja! Viszont ez mint a fenti baleseteken is láthattátok, még nem elég, mert néha valaki azt hiszi, hogy ha ő megvette az autót, vagy ha ő vezeti a nagy buszt, teherautót, akkor ő az Isten az utakon és ő megérdemli maga előtt a szabad utat, hogy mindenki félreálljon előtte. Extrém példa és negatív dolog, ezért félve, de leírom, hogy hallottunk olyan, Thaiföldről és Vietnamból is, hogy valaki nem állt félre dudálásra egy nála nagyobb, drágább, „felsőbbrendűbb” járműnek, ezért az azt vezető sofőr kiszállt, és egyszerűen lelőtte az illetőt. Ezeket ismétlem, hallottuk, és extrém esetek, ez nem hétköznapi, ugyanakkor ebben a furcsa világban itt el tudjuk képzelni, hogy valóban megtörténtek.

Anyáink, ne aggódjatok! Mi Nekik a Marsról jöttünk, dudára félreállunk, rettentően figyelünk a forgalomra, magunkra és egymásra és mindenkivel kedvesek vagyunk. A legbunkóbb, amit eddig Vietnamban műveltünk az a már többször említett „Nem figyelek rád, a forgalmat figyelem magam előtt és nem látod, hogy integetek neked, hogy menj, előzz le!”-integetés, ez a max. amit merészelünk művelni az úton velünk osztozókkal, ha már fogytán a türelmünk.

Odavész négy fékpofánk az esőben

Ja, és ennek a napnak a végén, amikor ez a baleset történt és amikor megpillantottuk ezt a táblát „Ho Chi Minh City 1371km” és visszamentünk hozzá marhulni… Szóval ennek a napnak a végén próbáltunk megállni valami városban hogy ott éjszakázzunk, de amikor behúztuk a fékeinket, azok nem fogtak, csak gurultunk tovább… Hülyék voltunk, nem lett volna szabad ekkora szutyok időben hajtani, a kerék által felvert apró kavicsos szmotyi a féktárcsára is rárakodott és szétcsiszolta a fékpofáinkat. Ez azért is volt nagy baj, mert már csak egyetlen tartalékunk volt. Elhatároztuk, hogy a Hue – Da Nang – Hoi An városhármas valamelyikében mindenképpen beszerzünk még néhány fékpofát, mielőtt a dombos Central-Highland felé lekanyarodnánk erről a borzalmas H1-es útról. Amin ezen a napon 88km-t haladtunk.

Másnap Dong Hoi-ig szerettünk volna eljutni, de végül 17km-rel előtte ránk sötétedett és egy hangulatos kis városkában, Hoan Lao-ban éjszakáztunk. Egy földrajztanár leállt velünk dumálni az úton, és nála kerek-perec meg is kérdeztük, hogy átugorhatunk-e hozzá egy estére, nem vette tolakodásnak, de amikor elkezdte mondani, hogy hát pici a házuk és a felesége és a kisgyerek, akkor nem erőltettük tovább, pedig éreztük, hogy szép estét töltöttünk volna velük, de nem akarunk nyomulni, annak ellenére sem, hogy nagyon bírtuk az ipsét. Innen már csak egy köpésre volt Dong Hoi, ahol a városba befelé menet két kis srác követett minket nagy nevetve nagy bicikliken. Úgy rötyögtek és üldöztek, versenyeztek velünk, hogy végül egy videofelvételt is indítottam róluk.

Najó, ez már a hatodik oldal, úgyhogy mégsem írok most tovább, így is nagyon elégedett vagyok,mert egy délutáni szieszta alatt megírtam 6 nap és 408km történetét. Ez nagyon jó, ezután bevezetjük a szieszta intézményét. Inkább ez, mint mindig éjjel kettőig fent lenni, aztán másnap holt kómásan a legnagyobb hőségben tekerni. Zita mellettem egy függőágyban olvasott és megebédeltünk itt az árnyékban. Kb. 2,5 órát álltunk, és most visszaugrok az útinaplóból a valóságba és megugorjuk a még a mai napra ránk váró 50km-t. De ez már csak egy másik útinapló története lesz, ahogy az is, hogy mi volt velünk Donh Hoi-ban és az után. Már csak 44 nap és 1500km a lemaradás!!!! :)

Ezek a napok 2013. január 6-tól és 11-ig történtek, a kilométereket írtam útközben.

Doán, a terminátor

2013. január 4-én végre elindultunk Hanoi-ból. Az időjárás az új esztendővel sem változott, maradt a hideg, szürke, esős idő. Ezért úgy számoltunk, hogy ha belehúzunk és akár már egy hét múlva sok száz kilométerrel lejjebb, valahol Vietnam középső részén újra megtaláljuk majd a tavaszt. A Hanoi-ban töltött idő alatt alig láttuk a napot, ráadásul mindkét alkalommal, amikor megérkeztünk a városba (másodszor a Ha Long öböl után), 1-2 napig fájt a fejünk, arra gyanakszunk hogy a szmogtól. Ami duplán szörnyű, hiszen az, hogy elmúlt a fejfájásunk, azt jelenti, hogy megszoktuk a rossz levegőt.

Szóval elég volt már a városból és a rossz időből, másra vágytunk, így hát útra keltünk. Első napi úti célunk a Hanoi-tól 100km-re délre található Minh Binh volt. Mivel e város mellett található Tam Coc, avagy a „Dry Halong Bay”, vagyis a száraz Ha Long öbölnek is hívott hely, itt úgy terveztük, hogy egy napot csavargunk a környéken.

Hanoi-t korán elhagytuk és viszonylag jól haladtunk, hátszelünk volt. Bár a viszonylag forgalmas és ugyanilyen unalmas úton haladtunk, azért történt egy s más ez alatt a 100 kilométer alatt. Ez az út a Highway 1 volt, Vietnam elsőszámú útja, amely a két nagyvárost, Hanoi-t és Ho Chi Minh City-t (HCMC – régebbi nevén Saigon) köti össze. Ez az út nem épp a legjobb választás kerékpározásra, de mindenképpen ez a leggyorsabb és a legrövidebb, és mivel mi csak el akartunk jutni minél előbb a déli, melegebb részeire az országnak, ezért ezt az utat választottuk. Nem volt egyébként olyan szörnyű, mint vártuk, de azért semmiképpen nem nevezném a legszebb, legizgalmasabb szakaszának az utunknak.

Erről a napról csak néhány dolog jut eszembe, ami említésre méltó és a Highway 1-en történt velünk. Ezek közül az első, amikor találkoztunk egy őrült vietnami kerékpártúrázóval. Doán Saigonból való, onnan indult, és kicsit több, mint egy hónapja van megcsinálni a maga elé kitűzött 5000km-es kört az a terve, hogy Laoszon és Kambodzsán keresztül hazakerékpározik. Ezt meghallva mi rögvest odaadtuk neki a Laosz útikönyvünk és a Hanoi várostérképünket. Mindkettőt mi is így kaptuk, és most végre megszabadulhattunk tőlük, nem kell tovább cipelnünk őket! :) Fúj, de önzőek vagyunk… :) Vicc nélkül, Doán örült a holmiknak és annak is, hogy végül megállítottuk és beszélgettünk vele. Ez nem volt könnyű művelet, ugyanis úgy ment szembe a széllel, mint a golyó, csak előre nézett, ő észre se vett minket, Zita fordult meg utána, és bizony beletelt pár száz méterbe, mire utolértük Doán, a terminátort! :)Ő még nálunk is sokkal jobban fel volt öltözve, sokat szidta az időjárást, főleg Hue környékét emlegette, hogy ott végig esője volt, napokon át. Most pedig erős szembeszele van, így teker napi átlag 200km-t, végig a szembeszélben. Ráadásul azt mondja, napközben nemigen áll meg, csak teker, reggeltől délután 4-ig, és csak este eszik nagyobbat, reggel csak bekap valamit, aztán elindul. Mondom, hogy terminátor! :)

Abba már nem mentünk bele, hogy szerintünk hogy jó utazni, mert egyrészt nem akartuk feltartani, másrészt nem akartunk beleszólni a dolgába, mindenki úgy él és úgy utazik ahogy akar (ha ezzel nem bánt másokat), és hiába kezdtük volna el neki magyarázni, hogy de hát így nem lát semmit a tájból, nincs ideje és ereje rácsodálkozni a dolgokra, a legjobb, ami történhetett volna, hogy nem veszi zokon. Mert napi 200km-t tekerni pihenés nélkül, vagy napi 60-70km-t tekerni sok pihenővel, szinte két teljesen különböző fajtája az utazásnak. Az övé inkább teljesítménytúra és ha őneki ez fontosabb, bizonyára ezt élvezi jobban. Amúgy Doán harcművészeteket oktat, talán innen jött neki, hogy a kerékpártúrát is teljesítményszerűen nyomja. Nem tudom, mert aztán hagytuk tovább tekerni. Egyébként mindezek ellenére nagyon tetszett nekünk a fickó, igazi bolond volt, a kis táskája tele volt nemzeti zászlók matricáival, ahogy a bringája is. Azon országokat, amelyekben már biciklizett, felragasztotta a vázra. Ki is fejtette nekünk aggodalmát, hogy ha valóra váltja majd az igazi nagy álmait, akkor nem lesz elég hely minden országhoz a biciklijén. :)

Ketten egy pedált tekernek

A második emlékezetes momentum nem igényel különösebb szövegelést maga mellé:

Mindig meglepődöm a „szegény” emberek találékonyságán! :)

Útközben még megcsodáltunk egy temetőt és egy buddhista templomot, aztán valamikor Binh Minh előtt néhány kilométerrel letértünk a főútról.

Kenh Ga – Chicken Canal

Kenh azt jelenti csatorna, a Ga pedig csirkét jelent. Az útikönyvünk azt mondta, itt igazi vízi életet láthatunk, ahol még a gyerekek is csónakkal mennek iskolába. Sőt, még ülve, lábbal evezős csónakosokat is láthatunk! Mi a fene, már megint a lábbal evezés, de most ülve? Erre kíváncsiak voltunk, ezért aztán úgy döntöttünk, ezt nem hagyjuk ki, teszünk egy kitérőt, mielőtt megérkeznénk Ninh Binh-be. Ekkor már 90km-nél tartottunk, ám még volt három óránk a naplementéig. Ilyen is rég történt velünk. Ezért aztán úgy döntöttünk, megnézzük még ezt a csirke csatornát, úgyis van néhány harmadrendű út, amin aztán bejuthatunk majd onnan is a városba. Odafelé megcsodáltunk egy zenélő mozgó árust,

aztán láttunk egy furcsán viselkedő tehenet, nem tudtam, mire vélni az ugrándozását, lehet, hogy csak játszott?

Először tanácstalanok voltunk, hogy merre tovább, de ezalatt is érdekes dolgokat láttunk, a háttérben feltűntek a sziklák, és az út töltése alatt két embert fedeztünk fel, amint egyikük valami traktorszerű járgánnyal forgatja a földet egy vízzel teli földteraszon, a másikuk pedig három egymásnak döntött lábra felakasztott lapáttal jutatta a vizet fel az alsóbb teraszról a fentire. Némi kóválygás után megtaláltuk a hajóállomást és befizettünk egy órás utazásra, hogy felfedezzük a vízi világot.

A csónakkal pár kilométert haladtunk egyenesen egy csatorna mentén, amelynek mindkét oldalán hajtottak kerékpárokat a helyiek. Kicsit mérgelődtem emiatt, hogy hát gyakorlatilag megtehetnénk ezt az utat kerékpárral is és hogy megint a hülye útikönyv után megyünk, de aztán rájöttem, hogy most igazából nem is a csónakért, hanem a körbevezetésért, a helyismeretért fizetünk.

A csónakunk egyébként érdekes volt, egy nő vezette, hátul ült egy kis széken és egy kormánya meg egy pedálja volt. Hamar megérkeztünk egy településféleségre, ahol tényleg megjelent a vizen egy nagyon furcsán evező másik nő. A csónakot a lábával felváltva evezte, tehát nem egyszerre tolta el a lábfejével az evezőket, hanem felváltva. …és elég vicces testhelyzetben.

Az utunkat nemsokára egy híd állta el, egy katolikus templom melett ragadtunk le így, mígnem végül jött valaki a partról, aki nem csak átkelt a hídon, hanem hajlandó is volt nekünk kinyitni azt. Ekkor esett le le igazából, hogy eddig őutána kiáltozott, őt hívta a csónakosunk nagy buzgón. A híd túloldalán talán még egy kilométert haladtunk, először a faluban, kétoldalt csónakok és házak között, de ettől annyira nem voltunk oda. Lehet, hogy mert szürke időnk volt, lehet azért, mert igazából a Ha Long-öböl úszó falvai után ez a vidék sok újat nem tudott nekünk mutatni. Láttunk a fejükön tartott kosarakban földet hordó helyieket, láttunk egy kacsafarmot és egy földet szállító hajót, ami annyira meg volt rakva, hogy szinte már a víz alatt volt az egész. Bent a kabinban egy kislány ült egy függőágyban. Nagy találmány ez a függőágy, csak egy picit kell visszavenni a komfortzónánkból és egy szál kifeszített anyagban nagyon jól el lehet lenni, feltéve ha találunk két valamit, ami közé ki tudjuk feszíteni. De ezt már annyiszor elismételtem Zitának, ahányszor csak ilyenekbe belefeküdtünk az elmúlt hetekben, és szegény már nagyon unja, úgyhogy igyekszem nem függőágyazni többet. Pedig a függőágy egy nagyon frankó dolog szerintem… :)

Visszafelé valaki ránk csukta a hidat, de csak csukta és nem zárta, így a hajó orrával megtoltuk, kinyitottuk és aztán úgy is hagytuk… :O Csak arra tudtunk gondolni, hogy biztosan van valahol egy kötél vagy valami, amivel vissza tudják húzni a hidat, hogy újra járható legyen.

Innentől már nem volt más hátra, csak előre, végig a kis utakon a hegyek között Ninh Binh-ig. Egy szakoszon útépítésen kellett átvágnunk, ez nem volt egyszerű, és aztán szépen ránksötétedett. Ez nagy kár, mert gyönyörű helyeken tekeregtünk de én már szürkületkor nem tartottam érdemesnek tovább fotózni, mert se fény, se színek nem voltak, ráadásul az eső is szemerkélt. Holtfáradtan estünk be az első szállóba, és bár kicsit drágáltuk a szobát 8 dollárért, most nem volt kedvünk tovább keresgélni, mert már éhesek is voltunk nagyon. A közeli Pho 24 nevű étteremben be-Pho-ztunk, aztán eldőltünk az ágyon.

Ezen a napon, 2013. január 4-én 121km-t bicikliztünk Hanoi és Ninh Binh között.