Zita mos (ruhát), főz (paprikás borsófőzeléket), takarít (bringát és lakást)

Lahore-ban néhány napot eltöltöttünk egészen hétköznapi tevékenységekkel. Ilyen volt például a kerékpárok lemosása, amire azért volt szükség, mert igen gempásak lettek a városba való – esős – megérkezésünkkor. Vastagon állt rajtuk a dzsuva, ami aztán rájuk száradt, úgyhogy Zita egyik nap bevitte őket a fürdőszobába, és „letusolta őket”. Ezek után rám várt a feladat, hogy lemossam a láncot, majd újrazsírozzam. Ezután jöttek a fékek. Atomjaira szedtem az Avid BB7-es tárcsaféket, mert nagyon zavart, hogy akárhogy állítottam, mindig hozzáért egy icipicit a tárcsám a fékhez. Kiderült, hogy a fékpofákat egy vékony négyágú fémdarab feszíti szét és ebből az egyik ág vége letört, a fékpofa ezért sosem állt vissza rendes pozíciójába. Természetesen van nálunk pótfékpofa, és ezekhez adtak egy-egy ilyen fémdarabot is, tehát ki tudtam cserélni az eltört elemet, de valami még mindig nem kóser, mert most meg csak úgy tudom beállítani a hátsó fékemet, hogy gyakorlatilag alig tudok fékezni vele. Vagy, ha szorosabbra állítom, akkor tudom fékezni, de akkor hozzáér a fékpofához a tárcsa, már alapállapotban is.

Ez a kis fémdarab tört el a fékben

Persze az alapvető probléma az, hogy valamikor ütést kaphatott a tárcsa, és lett benne egy apró nyolcas… Ezt viszont még nem tudom, hogyan lehetne eltüntetni, ha egyáltalán el lehet.

Ennél egyszerűbb eset volt a ruhák kimosása, amit Zita végzett, egy nagy vödörben, jó forró vízben, mosószerrel. Nekem csak oda kellett adnom a szennyest, és segíteni kifeszíteni a szárítókötelet, aztán várni, hogy megszáradjanak a ruhák. A borsófőzelék tükörtojással még ennél is jobb volt – számomra -, mert azt pedig már csak megenni kellett. :) Zita a Kindle segítségével nézett egy receptet a neten, és a szerint elkészítette a borsófőzeléket. Ám a recept tej helyett pirospaprikát javasolt a főzelékbe, így lett az vöröses barna, a krémes, világos helyett, na de hát még így is nagyon jó volt, és különben sem lehet egy szavam se, nekem ezalatt csak annyi dolgom volt, hogy írjam a naplót. Nem úgy az utolsó előtti este, amikor kitaláltam, hogy tócsnit készítek. Ennek az ételnek ezer magyar neve van, de a lényeg annyi, hogy lereszeljük a krumplit, összekeverjük sóval, fokhagymával, liszttel, és esetleg egy-két tojással, majd bő, forró olajban kisütjük. Ez nem ment könnyen, már a krumpli reszelés sem, aztán pedig még rájöttünk, hogy elfelejtettünk lisztet venni, így mire kész lett az eledel, már közel tíz óra volt. De addigra legalább derekasan megéheztek a vendéglátóink, így volt étvágyuk, mire elkészült a vacsora.

A macska, az egér, a csirke és a „love marriage”

Másnap reggel, amikor kiléptünk az ajtón, a lépcsőházban az egyik macska köszönt ránk, a szemben lévő lakás ajtaja előtt gubbasztott, szájában egy egérrel, ami még élt, mozgott, és egyenesen ránk nézett. Hát, ez a világ rendje, bármennyire is furcsa volt ezt látni. Utoljára ilyet a nagymamám kertjében láttam, még egész kis koromban. Akkor játszott az egérrel a macska, nem ölte meg egyből. Azóta hallottam egy olyat, hogy ezt azért teszi, hogy felmenjen az egér vércukor szintje, és finomabb legyen… :) Nem tudom, hogy ez igaz-e, de érdekesen hangzik. Volt még egy érdekes élményem, amikor Noor Ali-val jöttünk haza a szerkesztőségéből, megálltunk egy közeli kis bazársoron csirkehúst venni. Na, hát ez a csirke még mozgott, amikor Noor Ali kiválasztotta, és végignézhettük, ahogy a boltos elvágja a nyakát, majd darabokra vágja, és elcsomagolja nekünk… Én meg foghattam hazáig a zacskóban a még meleg húst… Hát, igazából szántszándékkal nem néztem végig az egész műveletet, nehogy aztán vega legyen belőlem. Ezen Noor Ali jókat nevetett, ő hozzá van szokva ehhez a látványhoz, ami magába foglalja azt is, hogy a tyúkketrecek körül minden véres, és szana-szét vannak apró tyúkdarabok, amivel az arra járó macskák játszanak, és laknak jól… Megkérdeztem Noor Ali-t, hogy akkor ez csirkehús most tulajdonképpen mitől is „halal”, vagyis mitől lett megfelelően, kegyelettel megölve ez az állat, hogy a jó muszlim ember gond és baj nélkül fogyaszthassa? Hát azért, mert mielőtt az ember elvágta volna a torkát, elmormogta, hogy „god is one, god is great…”. Áhá, hát mindjárt világos! :) Azt hiszem belőlem valami hiányzik ezen dolgok megértéséhez. Vagy csak egyszerűen túl sok mindent misztifikáltam a „halal food” mögé, miközben nem sokat tudtam róla.

Aranyosak voltak Noor Ali-ék, ahogy a mi kultúránkról kérdezgettek. Nem akarták elhinni, hogy mi tényleg eszünk disznóhúst, kérdezték milyen az íze, és hasonlók… Persze ők ezt nyilvánvalóan undorítónak találták, hiszen a környezetüktől mindenhol mindenkitől ezt hallották, de ezt a véleményüket udvariasan magukban tartották.

Ami még sokkal érdekesebb volt, az a „love marriage” kérdése. Náluk teljesen általános az „arranged marriage”, vagyis hogy ha kijárták a megfelelő iskolákat, megvan a jó meló és a suska, akkor akár egy közvetítőn keresztül a nő és a férfi szülei megállapodnak, hogy akkor ti most házasodni fogtok. Persze ők „love marriage”-ről álmodoznak, és amikor meséltünk arról, hogy hogyan megy ez Magyarországon, nagy izgalomba jöttek, és sokat kérdezgettek, amit érdekes volt látni. Már eleve azon nagyon meglepődtek, hogy a mi házasságunk „love marriage”, alig akarták elhinni, többször visszakérdeztek, hogy „Tényleg? Tényleg egy bulin találkoztatok? De… és hogy? És tényleg találkoztatok az esküvő előtt? És a szüleitek mit szóltak ehhez?” :) Ez nagyon vicces és érdekes volt. Ezen beszélgetések közben nem egymást nevettük ki, hanem együtt nevettünk, mindkét oldal tiszteletben tartotta a másik kultúrát, és a másik számára furcsa, vagy vicces kérdéseit.

Lahore Museum

Na, és most már essen szó arról is, hogy mit csináltunk, s merre jártunk. Megnéztük a Sacred Heart katolikus templomot, ahová épp az urdu mise legvégére érkeztünk meg. Ez így pont jó volt, mert így megtudhattuk, hogy délután ötkor van az angol mise. Erre már csak Zita ment el Noor Ali-val, én otthon szereltem a bringákat és írtam a naplót ez alatt. Ezen Noor Ali láthatóan leakadt, mert később többször emlegette, hogy én nem mentem imádkozni a templomba. :)

Aztán a templomtól nem messze voltunk a National Heritage Museumban és a Lahore Museumban, mindkettő szép volt, ám utóbbi nyerte el igazán a tetszésünket. A Lahore Museum hatalmas csarnokokból állt, ahol rengeteg dolog volt kiállítva, ősrégi, történeteket elmesélő kőfaragványok, a néhány centiméterestől a több méteres szobrokon keresztül, fegyverek át minden. Jó másfél órát bolyongtunk a termekben és ezt nagyon élveztük. Itt közben csatlakozott a kis csapatunkhoz az a keresztény srác is, akibe miattunk csapódott bele egy másik motoros a GT Road-on. Kicsit szégyelltem magam, amikor szóvá tette, hogy nem hívtuk fel napokig, pedig várta. Egyszerűen nem volt elég időnk, ez Pakisztánban elég általános volt, mióta lejöttünk a hegyekből: nem volt időnk egymásra, magányra, vagy naplóírásra, mert valaki mindig szeretett volna találkozni velünk, mi pedig általában mentünk és ismerkedtünk.

Noor Ali nagyon ügyesen elintézett nekünk egy ingyen belépést a múzeumba, amivel sok száz rupit spóroltunk, ráadásul a végére a múzeum PR menedzsernőjével igen jóba lettünk, s végül még ajándékot is kaptunk tőle. Szóval ismét gyűlnek a tárgyi dolgok, nagyon úgy néz ki, hogy mire Delhi-be érünk, megint küldhetünk haza egy csomagot. Még, jó, hogy csak 1-2 ezer forintba kerül egy ilyen küldemény, előzőleg azt hittük, hogy sokkal drágább.

A Fák az erődben

Amint már említettem, a híres Lahore-i erődben is jártunk, aminek a bejárata előtti parkját már láttuk sötétben kivilágítva, de most végre világosban is. Ez gyönyörű látvány volt, ezért bőszen kattintgattam is a fényképezőt, hogy a végén összeálljon belőle egy 180 fokos panoráma.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Az erőd szép volt, bár mi leginkább a park részét élveztük, nem pedig a történelmi és kulturális látnivalóit. Az erőd nagy részét egy viszonylag szépen rendbetartott, fákkal ritkán borított, nagy, tágas park alkotta, ahová piknikezni jártak ki a helyiek – ebből gondolom, hogy nekik valószínűleg ingyenes volt a belépő, vagy legalábbis olcsóbb, mint nekünk turistáknak lett volna, ha Noor Ali nem vitt volna be minket ingyen. Szóval ez a park igen kellemes volt, különösen a város zsúfolt, hangos, koszos őrülete után. Mert azt meg kell hagyni, hogy Lahore nem egy leányálom. Talán itt van a legdurvább közlekedés, amit eddig láttunk. Iszonyat sok ember, motoros, tuktukos, autós, kosz, mocsok, szmog, és káosz, legalábbis a mi szemünknek az, de az ittenieknek nyilván nem.

Na, mindegy, visszatérve az erődre: az egyik kiállító terem oszlopos teraszáról lepislogva egy hatalmas, széles fára lettünk figyelmesek. Először nem is akartam elhinni, hogy az egy fa. A lombozata egy lapos félgömböt alkot, és a föld fölött egy-két métertől kezdődik. Átmérője van vagy 60 méter, de talán még több is. Elképesztő látvány volt, hát még közelről… Amikor a törzsét, és az ágait nézegettem, arra gondoltam, hogy azért ez a természet nem semmi! Hiába okos, és ügyes az ember, ilyet nem tud alkotni.

Klikk a képre a nagyobb fához!

Ahogy átsétáltunk egy másik udvarba, egy még ennél is szebb, és furcsább fát láttunk. Már Lahore felé jövet is láttunk ilyen fajta fát, de most volt először időnk tüzetesebben is megcsodálni. A fa alatt az erődben üzemelő étterem és büfé asztalai foglaltak helyet, és itt mi is megpihentünk egy fagyira. Közben többen odajöttek hozzánk (A tévé és újságszereplés miatt, vagy csak úgy, mert turisták voltunk), és mi ezt kihasználva, miután elmondtuk magunkról amire kíváncsiak voltak, mi is visszakérdeztünk méghozzá a fáról. Megtudtuk, hogy ez a fa, ami alatt ülünk, több mint 200 éves. Az ágairól indaszerű függőleges nyúlványok lógtak le, amik ha jól gondoljuk, akkor arra szolgálnak, hogy a földet elérve még egy gyökeret verjenek abban, ezzel erősítve és szélesítve a fa törzsét. Elképesztő látvány volt ez a hatalmas fa, nem bírtam betelni vele. Sajnos a fa nevét nem tudtuk, de talán majd megírja egy sokat tudó olvasónk a kép és a leírás alapján.

Wagha-border – Ünnepély a határon

És akkor már nem maradt más hátra a pakisztáni fejezetből, mint a Wagha border, vagyis a határátkelő, ahol át lehet jutni Indiába (azt hiszem az egyetlen, de ebben nem vagyok biztos). Mi kétszer jártunk ezen a helyen, egyszer, amikor valóban elhagytuk szeretett Pakisztánunkat 64 nap itt-tartózkodás után, és egyszer, amikor ezt megelőzően Noor Ali és Humayun háta mögött ülve kirobogtunk velük a határhoz. Utóbbit azért tettük, hogy részesei lehessünk a híres-neves határzárási ceremóniának. Erről a ceremóniáról híres a „Wagha-border”, és erre a záróünnepélyre mindkét oldalról minden nap rengeteg helyi és turista tódul ki, hogy lássa. Pakisztáni idő (GMT+5) szerint 4:00-kor, indiai idő (GMT+5:30) szerint 4:30-kor kezdődik a móka, amit mindkét oldalról lelátókon keresztül követnek és szurkolnak végig az emberek.

Ha ide látogattok, nagyon figyeljetek az értékeitekre, mert sok tolvajbanda azt játssza, hogy közös fényképet kér tőled, és amíg a fotó készül, szépen felnyitja a nadrágzsebed az egyik és elveszi a tartalmát. Ha pedig átkelni is szeretnétek, megtehetitek, csak érjetek oda a zárás előtt, és miután átértetek a túloldalra, onnan megcsodáljátok az ünnepélyt – ami nagyjából ugyanaz mind a két oldalon. Ha bezárt előttetek a határ, nem kell kétségbe esni, van egy PTDC Hotel a pakisztáni oldalon, és talán van valami Indiában is. Na persze, ha nem bringával vagytok, akkor egyáltalán nincs messze (<30km) Amritsar Indiában, vagy Lahore Pakisztánban.

Az ünnepély igen érdekes volt a mi szemünknek, és valóban nagy élmény is egyben. A kapuk előtti aszfaltsávon katonák masíroznak fel-le, nagyokat lépve, úgy hogy közben majdhogynem homlokon rúgták saját magukat. Mindeközben egy pakisztáni színekbe öltözött figura egy hatalmas zászlóval a közönséget hergelte, egy másik pedig dobolt, a dobszóra pedig léptek, fordultak a díszes katonák, és mindig történt valami. Ami nekem furcsa volt, hogy amikor épp nem masíroztak, hanem csak álltak, akkor igazi pihenj volt, nem úgy álltak mint a cövek, hanem tényleg ellazultak, lépegettek, nézelődtek, és az ünnepség teréül szolgáló aszfaltsávon közben simán álldogált egy másik egyenruhás, aki nem vett részt a díszmenetben és nem volt díszruhában, de úgy gondolta, hogy neki jó ott középen… Ez számomra kicsit rondított az összképen, mindig ott volt a fotók közepén, és mindig zavart, mert én úgy gondoltam, hogy nem lenne ott a helye. :) Persze ez valószínű csak az én szemetemet zavarta, a helyiekét nem (This is Pakistan…), ők tomboltak, tapsoltak, kiabáltak. Általános volt a „Pakistan Zindaba”, vagyis a „Pakisztán mindörökké”, és volt még egy érdekes játék. Ez egyféle tüdőkapacitás verseny volt az indiai és a pakisztáni oldal között. A hangosbemondóban egy ember elkezdett hangosan „Óóóóóóóóóóóóó”-zni, és ugyanebben a pillanatban a kapu túloldalán is (ahol ugyanilyen ünnepély ment párhuzamosan, csak nem fekete, hanem barna ruhás díszkatonákkal és talán még nagyon lelátóval és tömeggel) nekikezdett valaki a hangosbemondóban „Óóóóóóóóóóó”-zni, és az nyert, aki tovább bírta. Amikor a túloldalt (ami minden esetben India volt) abbamaradt az „Óóóóóóóóóóóóó”-zás, a pakisztáni tömeg hatalmas győzelmi örömujjongásban tört ki. Nekem nagyon tetszett ez a játék, csak azt nem értettem, mi értelme van játszani, ha minden egyes alkalommal, kivétel nélkül az pakisztániak nyernek? :) Hogy nem unják még az indiaiak?

Ez az egész móka nagyon „Mi vagyunk a királyok!” típusú hangulatban telt, de Noor Ali elmondása szerint ez egy barátságos ünnepély, nem ellenséges, annak ellenére, hogy Pakisztán és India viszonya nem éppen rózsás manapság. Persze ezt az ellentétet csak a politikusok szítják, az emberek általában nem utálják egymást. Noor Ali-ék is elmondták, hogy ez így van, és azt ígérték, az indiai oldalon is kedves, jólelkű emberekkel fogunk találkozni, ami aztán így is lett. Az indiaiakat is megkérdeztük aztán erről a viszonyról, és azt vallották, amit a pakisztániak is, az emberek között nincs különösebben ellentét, régen egy „ország” voltak, amíg nem jött a brit és nem alkalmazta rajtuk a „divide and rule” (oszd meg és uralkodj) görénytaktikát. (A görény az én saját véleményem.) Sokszor azt érzik, jó lenne újra egy országban élniük a most „pakisztáni” testvéreikkel, máskor pedig, amikor a pakisztáni problémákról hallanak, örülnek, hogy mégis van ez a határ…

Na de visszatérve az ünnepségre. A dolog itt is békésen zárult, a kapu kitárult pár másodpercre, a pakisztáni és az indiai katonák kezet ráztak és jelképesen, egyszerre lehúzták a két ország lobogóját. Ezek után véget ért az ünnepély, és következhetett a fényképezkedés a díszruhába öltözött, óriásméretű katonákkal, majd a séta kifelé, egy kis „mini Pakisztán” parkon keresztül, ahol az ország fontosabb nevezetességeit megtekinthettük makett méretben. A K2 például csak egy kisebb kő volt. :)

Viszlát Pakisztán!

Indulásunk napján Noor Ali és Humayun kikísértek minket a határig egy motorkerékpárral, és egészen ameddig csak tudtak, velünk voltak. Ez egészen pontosan ugyanazt a kaput jelentette, amit az ünnepségen kinyitottak. Hát mit mondjak, nem volt könnyű otthagyni ezeket csupa szív embereket, akiket nagyon megszerettünk egy hét alatt. Úgy ölelkeztünk velük, mint ahogy még otthon sem… Persze ez annak is tudható be, hogy errefelé sokkal nagyobb divat az ölelkezés, és ezt mi is átvettük.

Pakisztán óriási ország, a szó minden értelmében. Nem akarok most összefoglaló szuperlatívuszokat írni az országról, mert ha követtétek a bejegyzéseken keresztül az élményeinket, akkor pontosan tudjátok, mire gondolok. Olyan mértékű és minőségű szeretet kaptunk a pakisztáni emberektől, amire egyáltalán nem számítottunk, és ami átformálta a Pakisztánról alkotott képünket. Ha most meghallom: „Pakisztán”, egy gyönyörű országra gondolok, hatalmas, meseszép hegyekkel és völgyekkel, csupa szív, szerető emberekkel, akik nagyon szeretik egymást, és az országukba látogató turistát. Ezúton is köszönjük azt a rengeteg mindent, amit kaptunk a pakisztáni barátainktól – élmény volt Veletek lenni!

Noor Ali, mint újságíró

Írtam már Noor Ali-ról, hogy igazi bolond, a szó legjobb értelmében, de azt még nem fejtettem ki, hogy miért. Egy éve egy újságot is készít, egy Dél-Ázsiai kiadónál egy hetilapot, amit minden reggel 6-tól 9-ig készít, utána megy a rendes munkába. Azt mesélte, hogy napi 5 óra alvás számára elegendő. Ezt később meg is mutatta. :) A lap egyébként minden héten a világ néhány kiválasztott országához kapcsoló, az év adott hetében történt történelmi, vagy aktuális eseményeket mutatja be és taglalja függetlenül bármely politikai vagy vallási nézettől, legalábbis amennyire nekem sikerült megértenem a koncepciót, az alapján valami ilyesmit szűrtem le. A pártatlanságáért néha telefonos, vagy levél formában támadások is érik Noor Ali-t, jellemzően a különböző vallási csoportok szélsőségeseitől, azért, mert számukra „ellenséges” vallásról írt. Furcsa ez a világ…

Ezen témák felkutatásához Noor Ali nem csak az internetet használja, hanem sokszor felkeresi az adott ország Pakisztánban állomásozó nagykövetségét is az információszerzés végett. A publikált, kész cikkeket is elküldi nekik, és ezért rendszerint igen hálásak az országok képviselői, nem egy köszönőlevelet mutatott nagykövetekről, és egy történetet is elmesélt, már nem emlékszem, melyik ország kapcsán, de egyszer valami komolyabb összeget is fizetni akartak neki egy már megírt cikkért, de nem fogadta el, mert nem pénzért akar újságot írni. Ugyanakkor a maga tiszta módján ügyesen kihasználja az újságját, pl. a szülővárosában, Multan-ban a családja által termesztett mangót az újságon keresztül könnyedén el tudja adni nagy tételben, jó áron. :)

Noor Ali, mint mérnök

Az újság által került kapcsolatba az iszlámábádi Magyar Nagykövetségen dolgozó barátainkkal is, és nagyon segítőkészen és ügyesen bánhattak a diplomatáink Noor Ali-val, mert annyira megtetszett neki a magyar nép és Magyarország, hogy most komolyan azon gondolkodik, hogy Magyarországra szeretne költözni, szerencsét próbálni.
Ezt annyira komolyan gondolja, hogy végül el is küldtem a CV-jét a volt főnökömnek, aki egy fenntartható energiaforrásokkal (szél, nap) foglalkozó céget is indított az elmúlt években. Még nem jött válasz tőle, szóval ha tudtok olyan helyet Magyarországon, ahová elkél egy őrült jó, ügyes, lelkes, nagy munkabírású, önálló, angolul (urduul és punjabiul is, de ez kétlem, hogy számít…:D) jól beszélő pre- és postsales mérnök, akkor írjatok! :) Noor Ali-ról és a „munkásságáról” még mesélek, szóval mindjárt megértitek, miért tartom igazi őrültnek. Őt nem is igazán a pénz érdekli, nem azért szeretne Magyarországra jönni, pénzt valószínű már most is jól keres (és talál), aminek a nagy részét hazaküldi a családjának. Ugyanakkor még 10 Rupee-n is megáll alkudozni (a saját és a mi vásárlásainknál is ezt tette…), és mindig az olcsó, de jó helyekre vitt minket, tehát becsüli a pénzt, de nem azt tartja a legfontosabb dolognak az életben.

A Fort Food Street-en, az új sétállóutcán

Na és akkor essen szó végre a legújabb projectjéről. Noor Ali tervezte és az ő vezetésével lett kivitelezve a Lahore elsőszámú mecsetjének számító Badshashi Mosque, illetve a közvetlen tőszomszédságában az ottlétünk alatt megnyitott Food Street, vagyis éttermekkel teli, európai stílusú sétálóutca, valamint a szintén nagyon híres és neves Lahore-i erőd sétáló utca felé eső oldalának a kivilágítása. Magyarul egy teljesen új városközpont és egy monumentális mecset kivilágítása új, ahogy ő mondta „4. generációs” energiatakarékos renszerekkel. Második fázisban a project része az éttermek tetejére szerelt szolár cellás megoldás is, de ezt sajnos már nem láttuk, mert eljöttünk Lahore-ből, mielőtt belekezdtek volna. Viszont a vadiúj sétáló utcán sokat jártunk, ha jól emlékszem, három estét is ott töltöttünk, annyira kellemes a légköre, és annyi érdekes dolog van a környéken. Pedig régen ez az egész utca egy vöröslámpás negyed része volt, de külföldön élő gazdag pakisztáni üzletemberek nemrég összefogtak, megvásárolták a mádámoktól az épületeket, azok a kapott suskával boldogan odébbálltak – rendszerint valami szép új autóval -, és megkezdődhetett az épületek felújítása, az utca és a környék parkosítása, rendbetétele, az alsó szintek átalakítása étteremmé. Egy későbbi fázisban a felső szinteket is felújítják, és szállodaszobák lesznek bennük, de jelenleg még csak a homlokzat készült el, aminek a kivilágítását Noor Ali végezte. Így került kapcsolatba, és így kerültünk mi is kapcsolatba az egyik legnagyobb épp most nyitott étterem tulajával, Mr. Habib-al. Ő végig nagyon rendes volt velünk, annak ellenére, hogy nagyon elfogalt volt a nyitás előtti napokon. Noor Ali elmondta nekünk, hogy ő volt az, aki még szállodaszobát is foglalt nekünk az egyik már nyitva tartó szállódában az új utca végén. Persze amikor ezt megtudtuk, még csak telefonon keresztül ismertük Noor Alit, és Mr. Habib-ról pedig egyáltalán nem tudtunk semmit, ezért ismeretlenül nem fogadtuk el a meghívást, na meg különben is jobban vágytunk arra, hogy Valakinél legyünk – ami persze végül csak félig jött össze, hiszen Noor Ali-ék végül nem laktak velünk, csak éjjel-nappal velünk lógtak, de ezt előre nem tudtuk, hogy így lesz. A lényeg, hogy Mr. Habib szállodájában nem is, de az éttermében sokat voltunk. Vagyis pontosabban az étterme előtt, az utcára kitelepült asztaloknál. Innen gyönyörűen látszottak a mecset tornyai – amelyeket Noor Ali világított ki -, és mindig volt valaki a társaságunkban, akivel jókat lehetett beszélgetni. Na és persze nagyon szuper ételeket ettünk Mr. Habib meghívásában! :) Rengeteg kebab-ot csápátival, és volt valami barna massza is, aminek a nevét már sajnos elfelejtettem, pedig állítólag nagyon híres étek, egy egész éjjelen át készül, vagy 6 féle dállból, és csirkehúsból. Valóban finom volt, csak éppen csípős is, ezért ha többet ettünk belőle, utána akár órákig is égett a szánk és az ajkunk.

A „Food Street” egyik sarkában, a mecset oldalában volt egy kis színpad is, ahonnan általában valami kellemes kis élőzenét is szolgáltatott egy-egy banda, és az igazán kellemes volt a légkörnek, egészen addig, amíg meg nem szólalt (el nem üvöltötte magát a hangosítás irdatlan hangerején keresztül) a müezzin imára hívó „éneke”, mert ezután 45 percre mindig el kellett hallgatnia a zenészeknek – amíg az imádság tartott.

A liba szomorú esete – Találkozásunk Iqbal Hussin-el

Ezen az új sétálóutcán Zita figyelmes lett egy libára, ami mindig ugyanott állt, egy kis snack-et áruló bódé előtt. Nem ez volt neki a legideálisabb hely, mert ezen a helyen az utca zsúfolt volt, emberek – és az építkezés miatt még néha autók is – jöttek-mentek, szóval nem libának való vidék volt ez, ellenben pár méterrel odébb, egy kis kőtöltés túloldalán már füves, parkosított rész volt, virágokkal, pávákkal. Mégis, a libának esze ágában sem volt mozdulni onnét. Szóval nem értettük, miért nem megy át a gyepre a liba, ezért Zita közelebb sétált az állathoz, és megkérdezett egy, a közelben álldogáló idősebb embert, hogy tud-e valamit róla. Kiderült szegény állat szívszorító története: Előző nap a barátnőjét elütötte egy autó, azóta nem mozdul arról a helyről, várja vissza… A fém bódé ráadásul megerősíti ebben, mert annak oldalában láthatja a saját tükörképét, amit valószínűleg a társának vél, csak hát sajnos tévesen. Szívszorító volt látni, ahogy szegény kis állat ott álldogál vagy üldögél, mindig ugyanazon a helyen, tudva, hogy azért van ott, mert várja, hogy visszatérjen hozzá a párja, de az nem fog soha. Zita később az este folyamán letett egy darab rózsát a liba mellé, ezzel aztán, ha a libáéba talán nem is, de egy-két helyi ember szívéve belopta magát.

Egyikük volt Iqbal, ő azaz öregúr, akit először megkérdezett a libáról. Teljes nevén Iqbal Hussein, és hazájában nagyon híres festőművész, valamint a libánk szomorú balesetének helyszíne melletti étterem tulajdonosa. Nagyon izgalmas volt, hogy így ismerkedtünk meg vele, s nem úgy, hogy először olvastunk róla a Lonely Planetben, és úgy mentünk oda hozzá, hogy „Helló, hallottam híres festő vagy, gratulálok…”, mert így először az egyszerű embert és nem a híres festőt vagy étteremtulajdonost láttuk meg benne, és ez nagyon jó volt így. Hogy egész pontosak legyünk, a libás beszélgetés után megittunk együtt egy teát, ekkor megtudtuk róla, hogy étteremtulajdonos. Legalábbis a névjegykártyáján ez szerepel, de ahogy ő mondta, jobban szereti, ha festőnek titulálják, ha már muszáj valahogy. Ezek után megnéztük a műtermét, ami nem is igazán műterem, csak raktár vagy kiállítóteremféle a festményeknek, és egyéb tárgyaknak, mert láttunk itt összegyűjtve mindenféle dolgot, rengeteg szobrot, műemlékeket, aprókat és szobaméretűeket. A lakatgyűjteménytől kezdve a hatalmas díszes kapukig minden van ott, és egy kis lépcső vezet fel a tetőtéri étterméhez, a híres Cocoos Den-hez, ahonnan talán még fantasztikusabb a kilátás a mecsetre, mint odalentről, és szintén tele van érdekes műtárgyakkal. Iqbal-é volt az első étterem a környéken, akkor, amikor a sétálóutca gondolata még meg sem fogant, és a környék még tele volt a madámok által üzemeltetett borbélyházakkal. Iqbal ezen a környéken született, és itt nőtt fel, itt kezdte el lefesteni a borbélyházak „dolgozóit” (ruhában), és itt lett híres a festményeivel, mialatt végig közel maradt az „övéihez”, az utca egyszerű, de nagyszerű embereihez, akiknek már munkát is ad az időközben híressé vált étterme által. (Ami egyébként mások szerint aránytalanul drága, na de maradjunk a pozitívumoknál) Mindez alatt megmaradt ő is egy szerény embernek, és amennyire sikerült nekünk megismerni, valóban az, ha nem olvasok el róla egy cikket, ki nem találtam volna, hogy ő az étteremtulajdonos és a híres festő. Egyáltalán, milyen étteremtulajdonos az, aki az étterme előtt ácsingózó libát – a liba saját érdekében – bezárja egy helyre, hogy biztonságba helyezze az utca megnyitóján esedékes hatalmas tömeg elől? :) Na nem mintha az étteremtulajdonosoknak eredendően sznob, nem törődöm embereknek kéne lennie… :)

Mr. Habib szerint nem jöhetett volna létre a sétálóutca Iqbal nélkül, mert ő volt az első, aki megtörte a jeget, és felfuttatott egy éttermet egy először még nem túl felkapott helyen. Mostanra az egész utca úgy néz ki, hogy az még akár Európában is lehetne bárhol, persze ha nem állna a tőszomszédságában egy monumentális mecset… :) Szóval mondjuk inkább úgy, hogy akár Isztambulban is lehetne.

A mecset tornyában Noor Ali-val

Szóval nagyszerű perceket töltöttünk Mr. Habib és Iqbal társaságában, amiért ezúton is köszönet. Noor Ali-t csak azért nem tudom most közéjük venni, mert ő ezalatt az idő alatt keményen dolgozott: rohangált, mint a mérgezett egér, rendezgette az embereit és a lámpáit. Volt, hogy 50 embernek kellett kiosztani a feladatokat, mert azok annyira besűrűsödtek a projectzárás – a megnyitó előtt. Mert ugye, ahogy az lenni szokott, a megrendelő csak ilyenkor áll elő az előre nem közölt, de az utolsó pillanatban kitalált legfontosabb ötleteivel. :) Egyik este (ami után még hajnali ötig dolgozott, aztán másnap délelőtt 10-kor már újra ropta a lámpatáncát) mégis maradt annyi ideje, hogy felvigyen minket a mecset tornyába, ahová amúgy nincs bejárása a hétköznapi turistának, de mivel mi Alival voltunk, aki a világítását építette a tornyoknak, simán be tudott vinni minket. A kilátás fenomenális volt odafentről a magasból, viszont a korlátok alacsonyak voltak, ezért én kicsit remegve tartózkodtam odafent. :) A mecset egyébként nagyon szép, egy nagy négyzet alapú kikövezett térből áll, és a fedett részek csak az egésznek a töredékét képezik, viszont azok is nagyon szépek a maga egyszerűségükben. Bent nincs túl sok dolog, csak gyönyörűen díszített kupolák, boltívek, na és a nagy terek, ahol a hívők imádkoznak.

A mecsetbe egy gyönyörű parkból nyílik a bejárat, aminek a túloldalától a szintén nagyon híres Lahore-i erődbe lehet bemenni, amit meg is teszünk majd, de csak egy másik napon, egy másik bejegyzésben, világosban… :)

Noor Ali, Bublo és Humayun

Noor Ali-ék lakása egy kétszobás történet volt, egy tágas nappalival, ami igazából csak egy nagy térből, egy kis asztalból és néhány fotelból állt. Innen nyílt egy takaros kis konyhasarok, ahol tudtunk főzni. A hálószobából pedig egy fürdőszobába lehetett belépni, forró vizes zuhannyal. Mondanom sem kell, hogy ez több volt, mint amit vártunk, és ezeket a dolgokat nagyon tudtuk élvezni. Ráadásul, mint megtudtuk, „egyedül” leszünk itt, mert ez a lakás csak egy vendéglakás a családtagoknak, barátoknak, de Noor Ali és a testvérei nem itt laknak. Noor Ali-nak a testvére és az unokatestvére is velünk lógott a Lahore-ben eltöltött egy hét (2012. január 16-22.) alatt, ők voltak Noor [Bublo] Hassan, és Humayun. Hogy melyik volt a tesó és melyik az unokatesó, azt mindig összekevertem, de ez nem is lényeg, mert ők hárman olyanok, mint valami ősi jó barátok, mindig együtt, nagyon szeretik egymást és folyamatosan nevetnek, viccelődnek egymással.

Még az érkezésünk estéjén Noor Ali készített nekünk egy tradicionális pnjabi eledelt, chicken kuna-t, vagyis egy nagy cserépedényben csirkét, finom szafttal. Ezt non-al, vagyis vékony, puha, szezámmagos kenyérrel fogyasztottuk, és nagyon finom vacsora volt, annak ellenére, hogy Noor Ali most készítette életében először. Vicces volt, ahogy a főzésnek kb. a teljes időtartama alatt telefonos konferenciába volt kötve a fél családjával, és urduul-angolul beszélgettek. A chicken kuna (urduul Kuna Gost) nagy cserépedényben készül a tűzhelyen, ezáltal egyszerre sül és fő a csirke, aminek az otthoninál jóval több részét felhasználják itt, és a csontok is mind-mind benne maradnak a főzésnél, szóval a vacsoránál kicsit résen kellett lennünk, mintha csak halat ettünk volna, oda kellett figyelni a csontokra. Ennek ellenére igen jót vacsoráztunk, és közben nagyon jót beszélgettünk. Aztán a ház macskái is igen boldogak lettek a kapott csontoktól… :)

Feltöltés Noor Ali munkahelyén

Reggel értünk jött Noor Ali és Humayun, elvittek minket Noor Ali egyik munkahelyére, az SRS-be, ahol vezető mérnökként energiatakarékos világítási megoldásokat, napcellás, és szélturbinás rendszereket ad el, épít meg, és üzemeltet. Noor Ali másfél éve végezte el az egyetemet, és még az államvizsgája előtt jelentkezett erre az állásra. Az interjú napján szakadt az eső, de őt ez nem érdekelte, nem rakatta át az interjú időpontját, hanem az esőben odamotorozott az interjúra. Amikor meglátták elázva, megtetszett a főnökeinek, hogy még esőben is elment az interjúra és felvették. Ezt nagyon jól tették, mert Noor Ali igen jó munkaerő, mutogatott fényképeket a projectjeiről, sok üzemben kivitelezte már nagyban a szoláros vízmelegítő rendszereket és napcellákat is installált már nem egyet, de a kedvenc területe az energiatakarékos világítási rendszerek. El is hiszem, hogy ez megy neki, mert elég jó lehet meggyőzni a vállalatokat, hogy cseréljék le a világítást olyan 4. generációs lámpákra, amelyek már 2-3 év után visszahozzák az árukat, mert majd egy nagyságrenddel kevesebbet fogyasztanak, és magasabb az élettartamuk. (Persze nem ezzel fogjuk csökkenteni az ökológiai lábnyomunkat, de az egy másik tészta…) Láttuk Noor Ali-t munka közben, igazi megszállott őrült, mondtam is neki, hogy nagyon szerencsés azért, mert így szereti amit csinál, a munkáját. Aminek ráadásul többé-kevésbé még értelmét is látom a Földön élő biológiai közösség – értsd összes faj, állat és növény – javát nézve. (De ismétlem, közel sem ez a megváltás, csak épp jobb, mint egy autógyárban dolgozni) És akkor még nem is meséltem Noor Ali legújabb megaproject-jéről, aminek az egyik nagy szakaszát ottlétünk alatt zárta le. :) Erről viszont később, mert megérdemel egy bekezdésnél többet. Most ott tartottunk, hogy elmotoroztunk Noor Ali munkahelyére, ahol ő kiküldte e-mailben vagy 50 médiacsoportnak a meghívót a másnap eljövendő „sajtótájékoztatónkhoz”, mialatt mi feltöltöttünk néhány bejegyzést a honlapra. Ekkor történt, hogy kicsúsztunk az időből, és az aznapi bejegyzés nem délben (otthoni idő szerint reggel 8-kor), hanem egy-két órával később jelent meg. Megismerkedtünk Noor Ali főnökével is, aki egy igazi világot járt figura.

Ezzel már majdnem elment az egész napunk, de a legfontosabbat nem felejtettük el, amivel igazából kezdeni akartunk, de aztán az iroda jobban útba esett. Ez pedig a fogászat volt. Ugyanis Karimabad óta húzodott ez a dolog. Úgy akartuk, hogy amint megérkezünk Iszlámábádba, ott elmegyünk dokihoz, és újra megnézetem a fogamat, és kitaláljuk mi legyen vele, hiszen az, hogy az antibiotikum (vagy a spirituális gyógyító, a jó ég tudja, melyik…:D) levitte a gyulladásomat, azzal a probléma gyökerét nem oldottuk még meg. Igazából most, hogy visszaemlékszem, el is mentünk egyszer egy kórházba Iszlámábádban, de ott épp sztrájkoltak a dokik a betegek egyenlőségért, ezért nem kaptunk kezelést, aztán pedig nem is maradt időnk visszamenni. Pakisztánban akinek pénze és hatalma van, az a dokikhoz is előbb be tud jutni, viszont így azok a betegek, akik szegények, a váróteremben hallhatnak meg, és ez nem tetszett az orvosoknak.

A fogorvosnál

Itt Lahore-ban Humayun-al egy zsúfolt bazáron keresztül hajtottunk a szűk, koszos, mindennel teli utcákon, míg megérkeztünk egy fogászhoz. Hát nem épp így képzeltem egy fogászatot, és nem épp ezen a helyen, de úgy voltam vele, hogy ám legyen, egy diagnózis talán még nem fog fájni. Azt már belépéskor tudtam, hogy itt semmiféle beavatkozást nem fogok hagyni, mert ahogy ez a rendelő kinézett… :) Először is nem volt áram, így generátor híján világítás sem. A doki a mobiltelefonjával világított bele a számba, és furcsa, de a röntgenképeimet is így nézte meg (ezek még otthonról, illetve Aliabadból valók voltak), pedig odakint még világos volt. Sokáig kellett magyaráznom, hogy miért vagyok itt, ha nincs tünetem, de végül csak megértette. Azt mondta, a fog újra gyökérkezelése akár 3-4 hetet is igénybe vehet, és 35% az esélye, hogy megmarad a fog. Ezek után arra a konszenzusra jutottunk, hogy nem szabad most bántani a fogat, ha nincs fájdalom, se gyulladás, viszont ha újra előjön, akkor kihuzatjuk amint lehet, és ha ez nem lehetséges azonnal, mert nincs közelben doki, akkor újra elkezdek gyógyszert szedni, ha olyan őrjítő a fájdalom, hogy azt nem lehet elviselni. Egyébként magamtól is ugyanerre a megoldásra jutottam, de így, hogy egy fogorvos is megerősített benne, mindjárt jobb érzés volt egy kicsit.

Négy tévéinterjú – Egy óra helyett egy nap alatt

Na, és akkor most térjünk rá a másnapi interjúkra. Végül négy TV jött el hozzánk, és először bent a nagy nappaliban kezdték el felállítani a kis mobil stúdiójukat, aminek nagyon örültünk, mert így aztán végképp kényelmes volt nekünk. Persze hamar rájöttek, hogy inkább menjünk le az udvarra, szóval végül mégis cipelhettük le a bringákat. Vastagon állt rajtuk a mocsok, de úgy voltunk ezzel, hogy maradjanak csak így, pár méternél többet úgy sem fogunk tekerni velük, és így legalább valósághű a dolog. A pár méter meg is lett, ha harmincszor nem mentünk el egymás mellett fel-le a kocsibejárón, akkor egyszer sem. Az első interjú után nem érkezett még meg rögtön a második TV társaság, ezért vihettük fel a bringákat, majd pár perccel később újra le, és kezdődhetett az egész elölről, aztán megérkezett a harmadik TV, hál isten még azelőtt, hogy az előző befejezte volna, így amint befejeztük a második interjút, kezdhettük a következőt, sőt igazából a kettő kicsit egybe is folyt. Közben fotózás is volt egy újságnak, és ezeket a képeket még ott íziben megkaphattuk a profi fotóstól, aminek örültünk. A harmadik interjúban a riporternő nagyon jókat kérdezett, és végre az én angolom sem akadozott úgy, ahogy sokszor szokott, elégedett voltam a válaszaimmal, sok jót meséltem az utunkról, a világról és az emberekről, a baj csak az volt, hogy közben tudtam, a mondataimnak kb. a negyede ha bekerül az adásba, akkor már sokat mondtam, hiszen az egész riport nem lesz több 3 percnél – ezt már előre tudtuk, mert megkérdeztük és megmondták. Persze úgy voltam vele, hogy mindegy, ez van, örüljek, hogy elmondhatom a mondókámat és benne leszek a TV-ben egy pozitív történettel. Próbáltuk azzal vígasztalni magunkat Zitával, hogy lehet, hogy ez a nap most nekünk úgy ahogy van elmegy ezzel, és nagyon lefáradunk, de az az 1-2 perc a TV előtt nem két embernek fog szólni, hanem talán több milliónak, vagy több tíz milliónak (Pakisztán lakossága 180 millió, Lahore 10 millió fős), és ha csak egy millió embernek szerzünk 1-1 jó percet a napjában, az már több, mint kétszer 24 óra, tehát ha összességében nézzük a dolgot, akkor megérte. Pláne, ha ne adj isten valamelyik csatorna benne hagyja az adásában a fenntarthatóságról papolt mondatainkat, és ez megakad egy-két Géza fejében, elkezd gondolkodni, olvasni, cselekedni… Akkor végképp megérte! Ez így leírva szépen hangzik, de így is érezni nem volt olyan könnyű, amikor már három-négy órája folyamatosan ugráltattak minket a TV-sek, és ezen idő nagyrészében leginkább az udvaron kellett fel-le bringáznunk, amitől csak cirkuszi majomnak éreztük magunkat. Kicsit azt éreztük, hogy igazán nem ránk kíváncsiak, nem a mondandónkra, hanem csak egy rövid, izgalmas, színes történet kell nekik, amire a legjobb téma a kerékpárunk, s nem mi, vagy amit közölni szeretnénk. Persze ez csak részben igaz, de ha órák óta csak azt kérik tőled, hogy biciklizz fel s alá, amíg ők kameráznak, akkor hajlamos vagy borúsabban látni a dolgokat. Zita ki is borult kicsit a harmadik interjú végére, úgy szóltak énrám, hogy vidítsam fel, mert azt hitték, hogy én vidámabb vagyok, pedig sokkal nem voltam jobban, csupán rajtam nem látni azonnal, ha rossz a kedvem. Tekintve, hogy nem tartom állandóan csukva a számat (Mert az egyik felmenőmtől nagy fogakat a másiktól meg kis szájüreget örököltem – legalábbis a fogszabályzós anno így magyarázta ki.), úgy látszik, mintha mindig mosolyognék, és ez lehet, hogy egy öngerjesztő folyamat, mert ha azt hiszik, mosolygok, mások is mosolyognak rám, vagy legalábbis pozitívan kezelnek, amitől a végén aztán tényleg mosolyogni fogok. :) Végül persze Zita arcára is sikerült visszavarázsolnunk a mosolyt, persze az már csak valamiféle „inkább nevetek, mint sírok” dolog volt.

Negyediknek az ARY News jött, velük már találkoztunk Iszlámábádban de ez most egy másik banda volt, de ugyanolyan jó fejek voltak, és talán leadhatták már nekik a drótot, vagy egyszerűen csak ennyire értelmesek voltak, de vágták a helyzetet, ő velük voltunk megint a legelégedettebbek. A fickó gyors volt, közvetlen, vidám, és nem ugráltatott minket annyit, csak feltette a kérdéseit, mi megválaszoltuk, és már végeztünk is, még néhány felvételen kívüli baráti mondatot váltottunk, aztán már pakolhattuk fel a bringákat.

Egy számomra szakmailag nagyon érdekes dolgot láttam az interjúk alatt. Talán a második csatornánál, már nem tudom, a társaság nevét, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy livestream nyomták fel a netre az adást, és ezt egy spéci hátizsákba szerelt célhardveren keresztül vitték véghez. Engem a hátizsák tetejébe szerelt kb. egy tucat USB-s mobilnetes 3G-stick fogott meg igazán.  Ezekkel oldották meg a kommunikációt a főhadiszállás felé. USB hosszabbító kábelen keresztül voltak kivezetve a hátizsák tetejébe, és amikor megláttam a sok kis mobil eszközt, nem akartam hinni a szememnek. Sajnos semmi többet nem sikerült megtudnom a megoldásról, mert a stábban nem volt olyan műszakis, aki tudta volna a kérdéseimre a válaszokat, pedig kíváncsi lettem volna, mennyi összsávszélességet tudnak így elérni, és milyen protokollal, milyen rétegen osztják szét a forgalmat a csatornák között. Bár, ahogy most elkezdtem gondolkodni, rájöttem a válaszok egy részére magamtól is, na de ne szakmázzunk! :)

Ja, és az interjúkat megint nem kaptuk meg, csak az City42-ét, de ezen már nem is izgattuk magunkat, kár lett volna az energiáért. Szóval íme, a City42 interjúja:

Csornidebácsáááá Barátom!

Az interjús napunk végén Noor Ali-ékk elvittek minket pizzázni. Ez nem épp egy helyi módja a vacsorázásnak, de szégyen vagy sem, 7 hónapi utazás után egy jó pizza az, ami igazán fel tud minket vidítani. A bevásárlóközpont viszont még mindig nem az a hely, ahová visszavágynánk, ám ezt Noor Ali-ék nem tudták, így végül egy modern bevásárló utcában kötöttünk ki. Noor Hassan szerint ez egy gyönyörű hely, de számunkra nagyon-nagyon messze van a gyönyörűtől, egyáltalán, a mi fogalomtárunkban nem kerülhet egymás mellé a gyönyörű és a bevásárlóközpont, na de hát mindegy, próbáltunk nem a fogyasztói kultúra küldötte jelekre figyelni, hanem a barátainkra koncentrálni. Ezek hárman egymást csak „csornidebácsá”-nak szólítják, és az interjú alatt engem is megkörnyékeztek ezzel az őrülettel, hogy hívjam őket így. Tették ezt úgy, hogy közben látszott, hogy szeretik egymást, és csak ugratásból mondogatják ezt egymásnak, ezért végül kötélnek álltam, és megtanultam a cifra szót használni rájuk, amitől aztán olyan nagyon vidámak lettek, hogy mi Zitával már nagyon kíváncsiak lettünk arra, hogy mit is jelenthet ez a „csornidebácsá”. Először azt mondták, hogy „ember, nagy bajusszal”, aztán ebből valahogy a tolvajig jutottunk, majd amikor kicsit tovább szofisztikáztuk a történetet, kiderült, hogy valójában „szív-tolvajt” jelent, tehát magyarra valahogy úgy lehetne fordítani, hogy „szívtipró”. Habár valószínű ennél negatívabb a jelentése, mert amikor Gandhi-ra mondtam, hogy „csornidebácsá”, akkor gyorsan elhallgattatott a triumvirátus, és meg kellett ígérnem, hogy többet ilyet nem mondok Gandhi-ra. :) Szóval számunkra csak Noor Ali, Humayun, és Noor Hassan maradtak a „csornidebácsá”-k. Ez a szó egyébként az ő Multan-ból való, helyi nyelvükön van, ami se nem urdu, se punjabi, hanem egy harmadik, helyi nyelv, aminek a nevét sajnos már elfelejtettem.

Egyszer élsz, mire vársz? Mosolyogj!

Hazafelé a motoron Humayun és Noor Hassan közé kerültem (Zita Noor Ali mögött ült egy másik motoron), és megtudtam, hogy miért ennyire nagyon hülye ez a Noor Hassan. Mert a srác annyit hülyéskedett folyamatosan egész nap a fivéreivel, hogy az már nekem is sok volt. Noor Hassan elmondta, hogy bár mindig vidámak amikor együtt vannak, most azért marhul különösen sokat, hogy feledtessen egy nagy bánatot Humayun-al. Humayun-nak nemrég hunyt el a 4 hónapos kisfia. A részleteket nem tudom, ők úgy mondták, hogy „lyuk volt a szívén”, tehát valószínű születésétől fogva beteg volt a kisfiú. Humayun-on nem sokszor látszott, hogy megviselt lenne, és ez talán valóban annak köszönhető, hogy amíg itt van Lahore-ban a tanulmányai miatt, ha nem az egyetemen tanul, akkor folyamatosan Noor Ali-val és/vagy Noor Hassan-al vannak együtt, akikkel nem csak, hogy rokonok, hanem országos jóbarátok is. Rengeteget nevettünk együtt ezzel a három lükével, és nagyon megszerettük őket.

Noor Hassan alapelve, hogy nem azért születtünk erre a világra, hogy rossz dolgokkal töltsük az időnket, egy életünk van, és azt ki kell élvezni, nincs idő haragra, vagy bánatra. Leírva talán közhelyes, de ott kettőjük között Lahore hűvös sugárútjain hasítva valóságos volt, és éreztem, hogy ők tényleg ilyenek.

Gujranwala-ból szemerkélő esőben indultunk el, talpig vízállóba öltözve. Az eső hamar elállt, de az idő maradt nedves és az út sem száradt fel, ezért maradt rajtunk a szerkó. Aftabékat megkérdeztük, hogy merre menjünk tovább, a Gujranwala-t elkerülő úton körbe, vagy keresztül a városon a nyílegyenes GT Road-on. Egyértelmű volt a válasz: amerre rövidebb, tehát át egyenesen a városon. Ekkora városban nem jártunk Iszlámábád óta, jó fél órába telt, mire átverekedtünk magunkat rajta. Olyan nagy volt a forgalom, hogy már átestünk a ló túloldalára. Sírás helyett nevettünk, és belementünk a nagy káoszba, átverekedtünk magunkat rajta, majd amikor végre kicsit csillapodott a dolog, merészeltem elővenni a fényképezőgépet és rögzíteni egy kis videót:

Nézzétek az első fickón a pokrócot! Hát nem óriási? „Hóvarjú? I’m fine…” :) Ó te jó ég, mennyit nevetünk ezen a videón még mindig. Szerintetek értette a pokrócos napszemüveges fickó a Hungary-t, vagy azt hitte, éhesek vagyunk? :)

Szamárral benzineskannákat szállítani... Hát nem abszurd? :)

A motorosokkal szemben elkezdtük azt a taktikát alkalmazni, hogy még mielőtt ők odajöttek volna hozzánk, mi köszöntünk rájuk. Már annyira untuk, hogy félpercenként odajött hozzánk valaki hóvarjúzni, hogy inkább mi cselekedtünk. Muszáj volt humorosan felfognunk a dolgot, és valami színt vinni bele, máskülönben megőrültünk volna attól, hogy egy nap vagy százan lelassítanak mellettünk, és megkérdezik ugyanazokat. A leggyakoribb a „Hogy vagy?”, vagyis a „How are you?” – ezt a forgalom zajában könnyen Hóvarjúnak lehet hallani, és mivel rengetegen hóvarjúztak ránk – illetve aztán ahogy a videón is látni, mi őrájuk -, ezért Gujranwala-t elneveztük Hóvarjúfalvának. :) A Hóvarjú egy Pakisztánban őshonos állat, különösen népszerű a motorral közlekedők körében, de arra még nem jöttünk rá, miért mondogatják a nevét üdvözlésképpen a mellettünk lelassító, ránk köszönő motorosok. Erre a köszönési formára a helyes válasz a  „Fájn, tenkjú”, ettől nagyon boldog lesz a motoros, és legjobb esetben ezután már tovább hajt, de valószínűbb, hogy tovább kérdez, általában azt, hogy honnan jöttünk, vagy hogy mennyibe kerültek a bringák, esetleg azt, hogy kényelmesek-e? :) És persze közben kameráznak is.

Ezzel még nem volt vége a mókának, mert a város túlsó végén tuktukosok áradatába kerültünk. Egyikük úgy vigyorgott ránk, amikor meglátott, hogy azt muszáj volt felvennem. Figyeljétek, mennyit nézi az utat maga előtt:

Ezektől a felvételektől nem gyengén megvidámodtunk, azt hiszem remekül tükrözik azt az őskáoszt, amit a Grand Trunk Road-on közlekedésnek neveznek, és ami nem kis meglepetésünkre működik. Ehhez képest a budapesti közlekedés egy leányálom, és az ottani közlekedésben részt vevők szabálytisztelő és szerető népek. Mi is onnan szöktünk, ezért számunkra eleinte nagyon meredek volt megszokni azt, ami itt van, még így is, hogy fokozatosan kaptuk meg. A forgalomban most már nagyjából tudunk érvényesülni, de egy dolog, még mindig nagyon tud zavarni minket: Ezt az állandó dudálást a legnehezebb megszokni. Annyira gyakoriak, hangosak és fülsértőek a dudálások számunkra, hogy nagyon sokszor valamiféle őrület határára kerülünk tőlük. Ingerültek leszünk és elfognak minket az indulatok, úgy hogy szinte magunkra sem ismerünk. Valaki egyszer azt mondta nekünk, hogy ez egy természetes védekező reakciója az emberi agynak a hangos zajokra, amik úgy hatnak ránk, mintha a fejünket vernék. Én nem tudom, mi az igazság, de néha tényleg nehéz volt kezelni ezt – de nem lehetetlen.

A város végén láttunk egy olyan dolgot, ami a mai napig nem tudjuk, mi volt és mi célt szolgált, de ha Ti tudjátok vagy van tippetek írjátok meg. Egy daruskocsi segítségével színes zsákokból egy négyzet alapú, erődszerű valamit építettek, elképzelni nem tudom, minek. Belülről kifóliázzák és víztározó lesz belőle? Ötletem sincs több…

Első pihenőnket valamivel Gujranwala után ejtettünk meg egy benzinkútnál. Használtuk a mosdót és vásároltunk egy kis frissítőt. Ennek a vége az lett, hogy összebarátkoztunk a boltossal, aki megmutatta a madarát. Amikor kérdeztük, hogy mi célt szolgál a csirkeszerű lény, az volt a válasz, hogy „hobbi”, vagyis háziállat. :)

A frissítés után egy jó nagyot haraptunk a kilométerekből, majd valamikor 50km után megálltunk ebédelni egy saras, koszos városban, ahol az út túloldalán kiszúrtunk egy „gyorséttermet”, ami kínált pizzát. Közel két hónap után már kezdtünk besokallni a dáltól, ezért úgy gondoltuk, hogy megajándékozzuk magunkat egy kis nyugati fajta eledellel. Na, ne egy mekdöncit képzeljetek el, nem olyan helyen álltunk meg, arra nem is lett volna lehetőség, mert ilyesfajta étterem nem volt jelen ezekben az GT Road menti városokban. Vagy legalábbis nem a főút mentén, így számunkra nem szúrtak szemet. Ahol megálltunk az egy apró kis étterem volt, három asztallal. Egész olcsón kínáltak pizzákat a klubtagoknak, és külföldiek révén mi ezt a fajta kedvezményt azonnal megkaphattuk. Közben kint leszakadt az ég, ezért különösen örültünk, hogy épp jókor álltunk meg pihenni és ebédelni. A pizza azonban csalódást kellett, hogy okozzon mert közel sem tükrözte az általam megszokott ízvilágot, bár így utólag már nem is tudom, miért vártam el ilyesmit ezen a helyen. Nem volt szósz a pizzán, viszont a sajt alatt sűrűn találtam uborkadarabokat, és azok ebben a kontextusban számomra nem éppen megszokottak, így az egésznek valami nagyon furcsa íze volt. Persze kidobni eszembe se jutott azért, de a várva várt élmény elmaradt. Ellenben a helyiek azért még itt is megtaláltak minket, és amikor az egyik elkezdte a velünk való fényképezkedést, ezzel lavinát indított el. Én mindeközben próbáltam a vendéglátónkkal, Noor Ali-val leesemesezni, hogy pontosan hol is lakik, és azt megtalálni a Kindle-n keresztül a Google Maps-en, hogy aztán az OpenStreetMap-es térképen is megtaláljam a GPS-en, és rá tudjam állítani a navigációt, ami majd jól odavezet minket. Ez a tervem kudarcot vallott, de a környéket nagyjából sikerült belőnünk, és úgy voltunk vele, hogy majd ha odaértünk, kérdezünk, és az alapján megyünk tovább.

Balesetet okozunk – Önhibánkon kívül

Történt, hogy mentünk két város között, ahogy szoktunk a széles út bal szélén. Éppen viszonylag békés volt a menet, ami ritka, de most így volt, épp nem volt túl nagy forgalom, mert a városok távol voltak tőlünk és az út széles volt. Ezért elég jó sebességgel haladtak rajta a járművek, a motorosok is. Igen ám, csak közben ugye bámulni is kell minket, hiszen ilyesmit életükben még nem láttak, talán még a tévében sem. Szóval épp minket bámult egy motoros, és nem előre nézett. Vagyis már csak későn, mert amikor előre nézett, akkor már olyan közel volt hozzá egy másik motor, rajta két mukival, hogy satufékeznie kellett, ám ez nagyon nem volt jó ötlet a nedves, csúszós úton, mert kicsúszott balra a hátsókereke. A másik motor farát már csak a saját farának oldalával kapta el, és ettől annyira elvesztette az egyensúlyát, hogy rövid cikázás után eldobta a motort és ő maga is elesett. Ekkor már a másik motor előtt volt, de azok voltak elég ügyesek és megálltak, nem hajtottak át a csávón, se a motorján. Mi mindezt végignéztük és azonnal megálltunk. A motoroknak nem esett baja, és emberünk is fel tudott pattanni az útról, de sántikált. Felhajtotta a pokrócot a lábáról, de csak egy apró felszíni sérülést láttunk rajta. Zita villámgyorsan elővarázsolta a táskája mélyéről a betadint és a sebtapaszt, majd gyorsan ellátta a csávót. Az ember lábfején egy kb. 5 számmal kisebb műanyag papucs volt, se zokni, se semmi más. Kész csoda, hogy ennyivel megúszta. Nagyon hálás volt, mert még kilométerekkel később is láttuk mosolyogva integetni felénk. A másik motor vezetőjéről pedig megtudtuk, hogy keresztény. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy majd még összefutunk Lahore-ban később. Ez így is lett! :)

Irány Lahore és Noor Ali-ék!

Ja, apropó, egy dolgot elfelejtettem elmesélni. Hogy miért is Noor Ali-ékhoz mentünk lakni és egyáltalán, ki az a Noor Ali? Eredetileg úgy gondoltuk, hogy adunk még egy esélyt Shuaib-nek, és hozzájuk megyünk, de előző nap már a telefonban úgy viselkedett, hogy végül megállapodtunk Zitával, hogy elfelejtjük a srácot. Noor Ali szervezett nekünk interjúkat a médiákkal Lahore-ba, és ezt a dolgot úgy akartuk lerendezni, hogy nekünk a legkényelmesebb és legegyszerűbb legyen, vagyis hogy érkezés után 1 órát és nem többet szánunk a médiákra, egyszerre adunk interjút mindenkinek és felvehetik, ahogy valóban megérkezünk a felmálházott bringákkal, de csak is akkor és ott, ahová megérkeztünk és ahol lakni fogunk Lahore-ban. Ezt nagy nehezen felfogta Shuaib 4-5 sms váltása után, beleegyezett, hogy a házuk előtt felvételt készítsenek velünk a tévések, és ezután már csak a címére lett volna szükségünk, de azt képtelen volt elküldeni, hiába kértem számtalanszor és hiába magyaráztam a helyzetet a lehető legvilágosabban. Amikor kértem, hogy adjon egy egyenes és egyértelmű választ, egy ilyen sms-t írt vissza: „yes no prob”. Lehet, hogy én vagyok a sügér, de nekem ez se nem egyenes, se nem egyértelmű, mert kétféleképpen tudom értelmezni: „Yes, No, Probably” – „Igen, nem, talán.”, vagy „Yes, no problem.” – Igen, nem probléma. Azért sms-eztünk és nem telefonáltunk, mert az sms szinte ingyen van, egy hétre elő lehet fizetni 200 sms-re kb. egy percnyi beszélgetés árából. De nem az sms volt a baj, mert amikor felhívott Shuaib, akkor is nagyon furcsa volt. Annyira a saját akaratát és saját ötleteit akarta ránk erőltetni, hogy igazán el sem tudtam mondani, mit akarunk. Mindig csak azt kérdezte, merre járunk, és nem fogta fel, hogy mi bringával akarunk behajtani Lahore-ba, egészen addig a helyig, ahol aztán maradni fogunk a következő napokra, és nem akarunk ehhez semmilyen motorizált segítséget használni. Ezt így kerek-perec le is írtam neki, de hiába, utána felhívott, hogy akkor kijön elénk a város határába egy terepjáróval. Az ilyen dolgaival nagyon felbosszantott, és amikor azt próbáltuk elmagyarázni, hogy mi mit szeretnénk, és hogyan, akkor csak lecsapta a telefont azzal, hogy „Ok, I’ll call you later”, aztán persze nem hívott. Próbáltunk rájönni arra, hogy miért viselkedik így, de csak két dolog jutott eszünkbe. Világ életében őt is nagyon szabályozta a családja (ez sok családban jellemző errefelé), megmondták neki, mikor mit, merre, hogyan, és az úgy kellett, hogy legyen, és most ő is ezt gyakorolja ránk, vagy… A másik érvet inkább hagyjuk, nem akarok róla rosszat írni, mert igazából ő mindig próbált nekünk segíteni, csak hát a maga módján, és az nekünk nagyon nem feküdt.

Őskáosz az utakon Lahore-ban

Egy szó, mint száz, ezek után lemondtunk Shuaib vendégszeretetéről, és megbeszéltük Noor Ali-val, hogy nála maradunk, mert ezt már korábban felajánlotta többször, csak mi akkor már beígérkeztünk Shuaib-ékhez. Noor Ali-t egyébként Attilán keresztül ismertük meg, és ekkor még csak annyit tudtunk róla, hogy újságíró. Annyi látszott még, hogy sokkal egyértelműbben és egyszerűbben kommunikált velünk, elküldte a pontos címét, és pár perc beszélgetés és néhány sms után már nyilvánvaló volt, hogy egy normális, kedves, rendes alakkal lesz dolgunk – olyannal, mint a pakisztániak nagy többsége.

Mindezek ellenére azért volt bennünk egy kis félsz a Lahore-be való megérkezést illetően, mert már sok embertől hallottuk, hogy Lahore egy sokkal pezsgőbb, zsúfoltabb város, mint Iszlámábád, a forgalom sokkal durvább, és maga a város is hatalmas a 10 milliós lakosságával. Az eső pedig szakadt, mintha dézsából öntenék. Szóval nem voltak rózsásak a kilátásaink, ahogy elnéztük az egyre sűrűsödő forgalmat a GT Road-on. Próbáltunk minderre lélekben, ahogy csak lehet felkészülni, de azért így is nagyon húzós volt. Néhány helyen nagyon beállt a forgalom, mert az utat vasúti sínek keresztezték, és ezeken az átkelőkön a teherautók csak nagyon lassan tudnak áthaladni, mert az amúgy szép sima aszfalt ezeken a helyeken pár méter erejére buckás tereppé változik. Itt mindig úgy kellett lavíroznunk a motoros, tuktukos sorstársaink között a sárban, és elképzelhetitek, hogy ez nem volt épp leányálom a fekvőbringákkal. Szakadó esőben, büdös járművek között… Na, de végül csak bejutottunk valahogy a városba, átkeltünk egy hídon, és mentünk befelé a lecsóba, bátran, óvatosan, nagyon figyelve a körülöttünk lévő forgalomra, hogy elkerüljünk egy esetleges ütközést. A motorosokkal már nem humorizáltunk, ha közel jöttek, rájuk se néztük, csak az utat figyeltük, és intettünk nekik, hogy tartás a távolságot, és ne minket bámuljanak, hanem az utat nézzék maguk előtt. A járművek egyszer csak hihetetlenül betorlódtak. Valami volt előttünk, egyfajta útzár, de ez csak a nagyobb járműveknek szólt, mert a kisebbek simán áthajtottak a palánkok között. Egy sarokkal és egy újabb útzárral később megtudtuk a rendőröktől, hogy valami nagy népünnepély vagy megemlékezés készül és nem tudunk erre továbbmenni. A tömeg óriási volt, és mint valami majmok, úgy megálltak körülöttünk, totál leblokkoltak és egy kisebb kört alkotva körülöttünk csak álltak, és álltak, és nem tudom, mi járhatott a fejükben, de biztos nem az, hogy ez a két Géza tovább szeretne menni innen és utat kéne adni nekik. Ezt a rendőrök látták és segítettek rajtunk, de szerencsétlen embereket úgy kezelték mint a majmokat: ha egy két rájuk kiabálás után sem oszoltak, kaptak egy-egy taslit, amitől rendszerint észbe kaptak és odébb álltak.

Nekem jön és feldönt egy pokrócos Sanyi

Az eső továbbra is szakadt, és nekünk hatalmas kitérőt kellett tenni, hogy kijussunk a Mall nevű főút azon szakaszára, amiről tudtuk, hogy közel van Noor Ali lakásához. Mentünk ahogy bírtunk, de ez igazán nem volt kellemes menet, mert az út rossz volt, és a forgalom óriási, ráadásul minden eddiginél hangosabb. Néhány tuktuknak olyan hangja volt, hogy az kegyetlen fülsüketítő volt. Nem tudom, mi volt a kipufogójukkal, de 100 decibel fölött szóltak és brutálisan füstöltek. Ezeket kellett kerülgetnünk a dugóban, amikor egyszer csak egy bringás vágott be elém jobbról, és ugyanezzel a lendülettel úgy gondolta, hogy átmegy egy pocsolyán is, ám azzal nem számolt, hogy a víz egy kátyút rejt. Akkorát zökkent a gödörben, hogy elvesztette az egyensúlyát és nekiment a lábamnak. Ettől én elzanyáltam, egyenesen bele a pocsolyába. A pokrócos Sanyi megmaradt a bringán, talán épp azért, mert rajtam támaszkodott meg. Hátranézett, látta, hogy elestem, de meg sem állt, rohant tovább a dolgára. Hú, de nagyon mérges voltam, eddig is bennem volt az ideg a sok – számomra – idegbajosan dudáló, szabályokat nem ismerően közlekedő baromállattól, de most még egy jó nagy adrenalin bomba is rászabadult a testemre ettől az eséstől, szinte szétpattant bennem az ideg, és éreztem, hogy ha még egyszer valami ilyesmi történne velem, lehet, hogy olyat tennék, amit később megbánnék. Kedvem lett volna belerúgni azon tuktukosok oldalába, akik túl közel jöttek hozzám, vagy horpadásig rácsapni ököllel azoknak az autósoknak a motorháztetőjére, akik rám dudálnak az ótvar, sufnituning 100+ decibeles őrjítően hangos és magas hangú, iszonyat irritáló, kretén dudájukkal, amiket legszívesebben agyontaposnék, de csak miután egy centiről egy teljes percig az adott sofőr fülébe nem dudálok velük, hogy megtudják, milyen az, amikor ránk dudálnak minden hülyeség miatt. Bár ez valószínű nem fájt volna nekik, mert ezek a Sanyik annyit hallják ezeket a kürtöket, hogy már süketek, immunisak rájuk.

De mindeközben azt is tudtam, hogy nem jó ez az állapot, és nem vezet semmi jóra, ezért próbáltam lenyugodni, ami pár kereszteződéssel később nem is tudom hogyan, de nagyjából sikerült. Néhány lámpa után viszonylag csendes utcákra keveredtünk, és a Mall-t elérve egy egészen más negyedbe értünk be, ahol az utcák szinte üresek, szélesek és makulátlanul aszfaltozottak voltak. Mintha egy másik városba értünk volna be. Az üres úton egy fehér ruhás zenészekkel megpakolt tuktuk haladt előttünk. Náluk voltak a hangszerek is, és hátrafelé figyeltek ki a járműből, egyenesen ránk. Bár még mindig nem voltam az ideális idegállapot közelében sem, de erőt vettem magamon, utánuk eredtem, és megörökítettem a látványt, mert nagyon viccesen festettek.

Sajnos a megpróbáltatásoknak még ezután sem volt vége, mert még meg kellett találnunk Noor Aliék lakását. Több helyi, köztük sok őr is rossz irányba vezényelt minket, és miközben szépen ránk sötétedett sokat kóvályogtunk az utcákon, mire Zita ötletére feladtuk, és felhívtuk Noor Ali-t egy helyről, amit elég egyértelmű volt beazonosítani. A Jail Road-on voltunk egy mekinél. Amíg Noor Ali kijött értünk motorral, én felmentem az emeletre WC-zni. Lefelé jövet az éppen felmosott lépcsőn sikerült elcsúsznom az SPD cipőm fém stopliján, és végighorzsolnom a jobb karom. Jól lezúztam magam, ami nem esett jól egy ilyen nap végén, de nem tört semmim és a vízálló dzsekinek sem esett baja. Noor Ali befutott és követtük még pár kilométert, mire megérkeztünk a helyre, ahol aztán egy teljes hétig laktunk.

Igazi nagy öröm volt megérkezni ennyi megpróbáltatás után egy békés, nyugodt helyre, barátok közé, biztonságba, fedél alá, távol a város őrületétől. Már-már diadalittasak voltunk Zitával, mert amin az elmúlt órákban keresztül mentünk az nem volt piskóta, de a körülményeket tekintetve véve relatíve higgadtak maradtunk, minden nehézség ellenére még élvezni is tudtuk ezt a napot, és megcsináltuk baj nélkül, megérkeztünk Lahore-ba!

Noor Ali, Bublo és Humayun fantasztikus társaság voltak, és nagyon szép napokat töltöttünk Velük Lahore-ban.