Egy átlagos napnak indult a szigeten, délelött kimentünk sznorkellezni csak úgy a partról, aztán az ebéd után annyira sütött a nap, hogy én nem bírtam magammal és némi frizbizés és naplóírás után újra bementem a vízbe. Az idő egyre szebb lett, ezért nemsokára Robi, majd Zita is követett, pont mikor már kifelé tartottam. Persze aztán őket is körbevezettem a látottakon, mert sikerült felfedezni néhány szép korallt és egy-két tűzhalat. Így végül két órát is bent voltam folyamatosan a vízben. Robival, mikor mentünk be az egyik tűzhalhoz, láttunk egy másik mozdulatlan halat is, amelyről mind a mai napig nem tudjuk eldönteni, hogy vajon csak egy tetem volt, vagy egy élő hal, csak “ilyen”. :) De ezekről most látom, hogy már írtam az előző bejegyzés végén, amit igazából ennek megírása után több nappal írtam… :) Remélem teljes az időzavar…

Ezek után visszatértem a frizbihez (Robival a végtelenségig lehet ilyesmit játszani…), majd a naplóíráshoz. Ebben persze Robi már nem tudott hozzám csatlakozni, ezért fogta a horgászbotját, és kiment a főmolóhoz “catch and release”-t játszani. Mivel egy világörökkség részét képező marini reserveben vagyunk, itt csak így lehet horgászni, hogy visszaengedjük a halat. Ha fél mérföldet kikajakozunk, ott már foghatunk halat “elvitelre” is, de ott is vigyázni kell, hogy ne olyat fogjunk, amelyiknek épp most van “az időszaka”, vagyis nem most szaporodik, vagy nem most vannak kicsinyei.

Szóval Robi horgászik, én meg nagyban írom a naplót, épp Blackman Eddynél járok benne, mikor Robi szalad vissza hozzánk nagy izgatottan, hogy azonnal jöjjünk, mert cápák és ráják vannak a móló alatt. Nem is egy, nem is kettő, hanem egyenesen öt cápa, és vannak köztük nagyon nagyok is.

Egyből fényképezőgépet ragadtam, hagytam a netbookot ott ahol volt, csak gyorsan elaltattam és már indultunk is mind a hárman. A hatalmas, sötét színű, sok uszonyos állatok tényleg ott cikáztak a stég alatt. Zita volt olyan ügyes, hogy mielőtt elindultunk, felszaladt az emeletre és elhozta Robiék vízálló Canon D10-es kameráját, és a sznorkelmaszkomat is. Így pár percnyi lenyúlok a kezemben a kamerával a víz alá fotózás után úgy döntöttem, hogy bemegyek. Ebben a mellettünk halat pucoló tengeriember és egy amerikai-orosz búvárfickó, Andree is közrejátszott, ugyanis ők egyre csak hangoztatták, ahányszor kérdeztem, hogy ez a cápa nem támad az emberre. Mert a Spilberg filmnek hála ma a közhiedelem az, hogy a cápa egy emberre rettentő veszélyes állat, miközben ez nem így van. Még a filmben szereplő nagy fehér cápa is alapesetben békén hagyja az embert, csak ha nem hagyják békén és provokatívan viselkednek vele, akkor támad az emberre. De ez a cápa még annyira sem veszélyes.

Az egyik kisebb Nurse Shark a mólóról nézve

Szóval beugrottam a cápák közé a vízbe. Először csak egy ráját pillantottam meg, és persze már ez is nagy élmény volt, Robi kamerájával szép képeket és videót is (0:28) sikerült készíteni róla.

Ekkora rájákkal sem úsztunk még eddig…

Aztán megjelentek a cápák! Először kicsit zavart voltam, mert a víz is zavaros volt, és hát nem vágytam egy olyan találkozásra, ahol egyszercsak a semmiből feltűnik előttem 1-2 méterre a cápa. Ehhez képest még ennél is durvábbra sikerült az első randi. Kijebb úsztam, ahol tisztább volt a víz és jobb volt a láthatóság. Itt Zita és Robi fentről kiabáltak nekem, mert felülről, a stégről ők jobban látták, hogy hol vannak az állatok. Én meg még mindig kissé félénken mozogtam a vízben. De mivel hangosan kiabáltak, hogy ott van, ott van mögöttam a cápa, én fordultam, és alámerültem, hogy lássam is. A legnagyobb állat az öt közül, amelyiknek talán még a feje is van keresztbe egy méter, lentről fölfelé pontosan felém úszott. Hát… Ez egy elég érdekes pillanat volt. :)

Kb. így pillantottam meg legelőször az első állatot

Félelmetes volt, ahogy közeledett felém a sötét óriás. Kb. egy méterre tőlem egy pillanatra szemeztünk egyet, majd ő fordult, és azzal a laza, kecses úszással, ahogy jött, úgy ment is.

Ekkor azért fellélegeztem, ha harap, ha nem… :)

Én erre az élményre kibuktam a vízből és egy kicsit a két lábamra álltam, kiabáltam egyet, majd elmeséltem Zitáéknak, hogy mi történt. Később már bátrabb voltam, így hasonló, de most már kevésbé berosálós élményről végül készült videó is (0:49).

Egy kicsit még keringtem és fényképeztem a körülöttem köröző, a koszos partmenti vízben eltűnő, majd a mélyebb, tisztább vízben 1-2 percenként mindig újra feltűnő cápák között, majd arra gondoltam, hogy ezt Zitáéknak is látniuk kell. A nap már lemenőben volt, de azért még volt ereje és fénye, és úgy számoltam, hogy még legalább fél óránk van naplemente előtt, ezért visszaúsztam a stéghez, és mondtam nekik, hogy ez hatalmas élmény, és siessenek vissza a sznorkel felszerelésért, gyorsan hozzák az én uszonyomat is, mert van áramlás, és nem könnyű mozogni a vízben. Hamar megfordultak és az utolsó fél órát már együtt úsztuk a vízben.

Az áramlás miatt egyszer sikerült egész hosszan pár méterre mögöttük úszni lent 2-3 méter mélyen

Láttunk a ház alatti cölöpök között pihenni egy kisebb cápát, az egyik oszlopban pedig egy újabb tűzhalat.

Ez a kiscápa csak úgy ott pihent mozdulatlanul a homokban

Ekkor már tudtam én is, hogy mennyire veszélyesek a csápjai, ha hozzá érünk, akkor iszonyú fájdalmak közepette akár hét órára is lebénulhat a karunk, ami egyáltalán nem hangzik viccesen.

Ez a tűzhal a főmóló végén található épület főoszlopában él

Persze már a délelőtt is óvatos voltam az állattal, alapszabály, hog a víz alatt óvatosak vagyunk, és nem nyúlunk semmihez, olyan halhoz, amiről nem tudjuk, hogy micsoda ahhoz pedig pláne nem.

Visszaúszva a cápás helyre láttunk mégegy kiscápát, aztán eléggé elsodort minket az ár, és jobbnak láttuk visszafordulni, mert már a nap is nagyon lemenőben volt a szomszéd sziget felett. Jól tettünk, hogy fordultunk, mert visszafelé, szemben az áramlással nem volt könnyű úszni, Robinak segítettem is egy kicsit. Épp kézenfogva úsztunk vissza, mikor valamit mozogni láttam a tengerfenék alján a homokban.

Lepényhal

Először azt hittem, hogy egy olyan szürkés-foltos rája, amilyet tegnap láttunk, de aztán közelebb érve láttam, hogy egy olyan lepényhal, amit egyszer a vulkáni sziklás parton láttunk Hawai’i Nagy Szigetén Józsival és Betyárral. Csak ez barnás volt, és talán még jobban rejtőzködött, csoda hogy kiszúrtam. :)

A naplementét a vízben töltöttük a cápákkal :)

Örömittasan másztunk ki a vízből, és szinte mámorosan részleteztük a házunkhoz visszafelé menet a frissen szerzett fantasztikus élményeket.

Hát ezt is megéltük, úsztunk a cápákkal! :)

Én észre se vettem, hogy egy kék alsógatyában vagyok, annyira megfeledkeztem magamról, teljesen kiment a fejemből, hogy így ugrottam be a vízbe. Mikor elindultunk a stéghez, még nem gondoltam, hogy úszni is fogunk a cápákkal, de ezek után már alig várjuk a holnapot. Azóta már készítettünk egy spagettit, felfaltuk, a többiek már alszanak, én pedig úgy gondoltam, hogy a képnézegetés és mentés után érdemes lenne most rögtön le is írni az élményeket, amíg még frissek. Reméljük holnap is marad ez a jóidő, ami két nap esős, borús idő után végre valahára megérkezett a kis paradicsomi szigetünkre. Holnapra a TG-850-es kameránk is feltöltődik, így újra tudjuk majd használni, tervezem, hogy készítek 60 képkocka per másodperces HD videót a cápákról, mert bizony azt beszélik, hogy minden délután ott vannak a naplemente környékén, még akkor is, ha épp nem pucolnak halat a móló lábánál. Ha így lesz, ha nem, már mindenképpen megérte eljönni erre az egy hétre a Glover’s Reefre, még akkor is, ha a hátralévő időben végig szakadni fog az eső, és bent fogunk zsugázni a tető alatt. De valószínű nem így lesz, mert most épp holdfénynél fejezem be. :) Még jelentkezem! :)