“Be Someone Who Judges No One”, avagy “Légy valaki, aki nem ítélkezik senkin” – Wayne W. Dyer

Itt ülök egy kemping konyhájában, Zita vacsorát főz, nekem van asztalom, áramom, boldog vagyok. De kezdjük a legelején!

Ők meg se próbálták, mert azt mondták nekik, lehetetlenség

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdasági világválság, valamikor a két nagy háború között a 20. század elején. Az akkori Olaszországban ez elég kilátástalan helyzeteket eredményezett, sok családnak nem volt mit ennie, rengetegen éheztek. Így volt Vincenzo családja is, és amikor az apukája hallott a lehetőségről, miszerint Ausztráliába lehet immigrálni, egyből utána is ment a dolgoknak, és a család egykettőre egy a hajón találta magát. Vincent apukája, amikor megérkezett az új országba, első nap a táborból, ahol a többiek nekiálltak kártyázni, mondván, hogy úgysem lehet itt munkát találni, elindult az országúton, hogy ő mégis megpróbálja. Néhány kilométer után egy végtelen zöldségeskertre bukkant, bekopogott a kerthez tartozó házba, elmondta, hogy ő otthon Olaszországban pontosan ezt csinálta és most érkezett és munkát keres. A kert gazdái pedig éppen néhány szorgos kéz hiányában voltak, így hősünk máris munkát kapott a legelső ausztráliai napján a nagy gazdasági pangás kellős közepén. Mikor visszaért a tömegszállásra, a többiek csodálkozva kérdezték, hogy hol járt? Elmesélte, mi történt, mire mindenki elhűlten dobta el a kártyát. Ők meg se próbálták, mert azt mondták nekik, lehetetlenség.

Vincentünk hatalmasat repült

A kis Vincent így már egy viszonylag biztos megélhetéssel rendelkező családban cseperedhetett fel. 6 évesen már dolgozott a kertben, apja kérésére a vízelvezető árkokat rendezgette, egyik elágazásban kis gátat épített kövekből és sárból, a másik irányba pedig megnyitotta a víz útját. Ezt ugyan nem kérték tőle a szülei, de mivel ennyi idősen már tudta, hogy a nyúlüreg nem való a veteményesbe, ezért néhány ilyen üreg felé is odavezette a vizes árkot. Pár perccel később már ázott nyulakat kergetett a kertben, hogy aztán diadalittasan vigye őket a szülei elé. Aznap este a család nyulat vacsorázott, Cacciatore (ejtsd: Kácsátore), vagyis vadász-módra elkészítve, fehérboros, olívaolajos, oregánós szószban kisütve.

Bezzeg pár évvel később, amikor a kis Vincent valamit elcsent a kamrából, hogy ebéd előtt üres gyomrát megtölthesse kicsit… Ezzel nagyon rossz fát tett a tűzre az apjánál, aki büntetésképpen egy nagy késsel egy hatalmasat csapott Vincent ujjaira, persze csak a kés lapjával, mondván, hogy akkor eszünk, amikor a család együtt leül az asztalhoz, és nem veszünk el semmit sehonnan engedély nélkül! Egy másik napon Vince szeretett volna még reggel lustálkodni egy kicsit, apja ébresztésére azt válaszolta, hogy ma nincs kedve kikelni az ágyból. Ekkor a nadrágszíj került elő, és amit kapott, azok után Vince ébresztésével már soha többé nem volt gond.

17 éves korában 3 évnyi zsebpénzével a zsebében elindult Adelaide központjába, hogy kerékpárt vegyen. Egy gyönyörű 3 sebességes, kecses acélvázú országúti kerékpár új tulajdonosaként vágtatott hazafelé a gépjárműveket és a szekereket leelőzve, amikor egy az utat éles szögben metsző vasúti sínpár keresztezte az útját. Vincentünk hatalmasat repült, és vadonatúj paripája ripityára tört. Mivel tél volt, a sok réteg ruha által megúszta csupán horzsolásokkal, de a biciklijén már csak a váz maradt ép, minden más totálkárosra tört. Apja nagyon nevetett Vince-en, amikor meglátta így hazaérkezni. Vince-nek ennyi elég is volt a kerékpározásból, bevágta a padlásra a vadonatúj roncsbiciklijét és többet felé sem nézett csalódottságában.

Tankok masíroztak, golyók repültek

Felnőttként sikeres ingatlankereskedő vált belőle, valamint férj és két fiúgyermek apja. Közben az északi féltekén az Amerikai Egyesült Államok valamilyen okból háborút indított Észak-Vietnam ellen. Állítólag azért, hogy megállítsa a kommunista terjeszkedést és megvédje a szövetséges Dél-Vietnamot, de az igazság meghaladja egy épelméjű ember felfogóképességét. De a háború értelmetlenségébe most ne menjünk bele, mert a mi történetünk csak egy kislányról szól most. Egy amerikai katona és egy dél-vietnami, saigoni nő gyermekéről. Mikor az USA kiszállt az általa kreált háborúból, az amerikai katonáknak haza kellett repülniük, Saigont pedig hamarosan megszállták az észak-vietnami csapatok. A család megpróbálta eltitkolni, hogy a lányuknak egy amerikai párja volt, még férjhez is adták egy helyi férfihez, de amikor ez a férj rájött, hogy tőrbe csalták, és hogy a felesége nem szűz, sőt mi több, egy amerikai katonától várandós, lemészárolta az egész családot. Egyedül a felesége élte túl, mert annak anyukája saját életét feláldozva a golyók és a lánya közé vetette magát. Mikor Michelle megszületett, rögtön árvaházba adta az anyukája. Négy éves koráig, szörnyű körülmények között, sokszor éhezve cseperedett. Sok árvaházi társával együtt életét annak a Vietkongnak köszönheti, aki, amikor megszállta az árvaházat, parancsot adott a vezető nővérnek, hogy két órája van eltűnni az összes gyermekkel együtt, utána mindenkit meg kell ölnie, és meg is teszi azokkal, akik akkor még itt lesznek. A nővérek felkaptak minden gyereket, teherautóra rakták őket, és még a szomszédos árvaházban is tettek egy kört. Óriási volt a káosz, az egyik nővért lelőtték, tankok masíroztak, golyók repültek. A kis Michelle annyira megrémült, hogy mozdulni sem bírt, csak sikított és sírt. Egy katona kapta fel a vállára és mentette ki a biztos halálból.

Eközben Dél-Ausztráliában Vincent családjában a két fiúgyermek sokat veszekedett egymással, és a szüleik úgy látták, jó lenne egy harmadik gyerek, egy kislány is a családban. Az adoptálásra gondoltak, el is indították az ehhez szükséges folyamatokat, egy évig töltögették a papírokat és fogadták az ellenőröket, akik mindent megnéztek a családban és a ház körül, hogy biztosan jó helyre kerüljön az örökbefogadott gyermek. Mindent rendben találtak, és az ügynök még egy ötletet is adott Vince-nek: miért nem fogadnak örökbe egy vietnami gyermeket, a háború miatt most rengeteg ott az árva és borzasztóak a körülmények, tehát ezzel nagyon nagy jót tennének. Vincentnek nagyon tetszett az ötlet, hamarosan ki is választották Michelle-t és már le volt szervezve minden, amikor egy furcsa telex érkezett Vietnamból. Baj van! – Állt benne. Vincent ekkor mindent megengedhetett magának anyagilag, ezért másnap két nagy bőröndnyi tejporral és egyéb alapélelmiszerekkel repülőre ült, és Saigonba repült. Megtalálta az árvaházat, de amit ott látott, az örökre megváltoztatta az életét. Gyerekek feküdtek a földön hosszú végtelen sorokban, néhányan holtak, mások csak csont soványan és betegen vagy sérülten. És ő tehetetlen volt, képtelen volt segíteni rajtuk, a kétbőröndnyi ételt édeskevésnek érezte ide, ráadásul a kapuban álló őr, akinek átadta őket, mint később kiderült, nem adta tovább az élelmet, a bőröndök eltűntek és az árvák semmit nem láttak belőle. E borzalmak közepette azért jó dolog is történt, Vince megtalálta Michelle-t és el tudta intézni a papírokat, egyből aláírtak neki mindent, hogy legalább egy élet így biztosan megmaradjon és megmenekülhessen. Pár nappal később már mint apa és lánya, együtt menekültek el ebből a pokolból.

Nyers tojás a párna alatt

Egy hónappal később a Hawaii-i O’ahu szigetén Waikiki partjának híresen nagy hullámait próbálta Vince meglovagolni újdonsült lányával. A kis Michelle-t a szörfdeszka elejére ültette, majd együtt várták a hullámot. Az jött is, de jóval nagyobb volt a vártnál, Vince-t elszakította a deszkától és a lányától, akinek apró testét katapultként lőtte az égbe a szörfdeszka, hogy aztán egy csobbanással a habzó víz alatt tűnjön el. Vince kétségbe esett, hogy máris elvesztette a kislányát, akit éppen hogy csak örökbe fogadtak és új életet adtak neki. Kérte az Istent, hogy tegyen valamit, mire egy hatalmas testű hawaii férfi tűnt fel mellette a vízben, és kérdezte, hogy hol a gyermek. Vince a víz alá mutatott, mire a hawaii rögtön alá is merült. A kis Michelle ebből ma már csak arra emlékszik, hogy nagyon megijedt, és látta a nap fénysugarait megtörni az egyre távolodó vízfelszínen maga felett, majd egyszer csak a hajánál fogva húzzák fölfelé. A megmentő Vince-nek meghagyta, hogy soha többé ne csináljon ilyet, és Vince így is tett. Szépen, tisztességgel, további ilyen őrültségek nélkül felnevelte a két fia mellett a lányát is, akiben ez a trauma eltörpült az első 4 év szörnyű élményei mellett. Még tizenévesként is rémálmai voltak Michelle-nek, közeledő tankokról, lövésekről, nyomorról. Amikor Disneylandben az egyik mutatvány keretében egy bábú lelőtt egy medvét, a puska dörrenésétől úgy megrémült, hogy órákig sikított és sírt. Amikor a bátyjai és az apja vadászni indultak, már a puska látványától is megrémült. Az árvaházban a gyermektársai ellopták előle az élelmet és mindig éheznie kellett, ezért évekig tartott levetkőznie azt a szokását, hogy a kapott étellel elfusson és elrejtse azt valahol. Ez a valahol általában a párnája alatt volt, így történt meg többször, hogy reggelre tiszta morzsa volt a süteménytől az ágya, sőt egyszer még egy nyers tojást is betett a párna alá, ami persze hamar összetört és összekente az egész ágyát. Persze szülei érthető okokból jóval elnézőbbek voltak ezen dolgok felett, mint pl. Vince felett anno az apukája.

A Maseratitól Kambodzsáig

Vince-nek több pénze volt, mint amennyit értelmesen el bírt volna költeni, egy időben még egy Maserati-val, egy exkluzív olasz luxusautóval is rendelkezett. Aztán történt egy tragédia a családban, Vince felesége, gyermekeinek anyja elhunyt. Vince összetört, maga alatt volt, nagyon rosszul viselte azt, ami történt. Az üzletére se figyelt többé, becsődölt, tönkrement, mindenét elvesztette. A család, ahogy kezdetben Vince szülei is, egy zöldségeskertben találta magát, kétkezi munkát végezve. Vincent maghasonult, összetört, megsemmisült, hogy aztán megtalálja egy igazabb énjét. Felállt, és új életet kezdett, az esze mindig is megvolt ehhez és valahonnan erőt is talált hozzá. Hívhatjuk megtérésnek, Isten saját magában való megtalálásának, de ezek csak szavak. Rá se ismert többé korábbi önmagára, akiről ma már úgy beszél, hogy egy szörnyű ember volt.

Mikor Vince, Peter és testvére Michelle Új-Zélandra érkeztek 18 évvel ezelőtt, szinte semmijük nem volt, egy autót tudtak épp vásárolni, esténként ebben aludtak az út szélén. Az egyik ilyen este Christchurch mellett egy rendőr kopogtatott be hozzájuk az ablakon. A kezdetben durcás rend őre hamar meglágyult Vince illedelmességétől, és mikor meghallotta, hogy Vince-ék szőlőskerteket keresnek munkára, még egy Gibbston Valley-ben lévő híres szőlősgazda elérhetőségét is megadta nekik. Ez az ember lett Vince-ék első főnöke, és mivel egy olasz család elképzelhetetlen volt szőlő és borospince nélkül, Vince-nek egy szőlős fenntartása és a bor készítése olyan alap dolog volt az életében, mint másnak az evés, vagy a fürdés. Ezt a tudását, eszét és ügyes megfigyelőképességét kihasználva az évek alatt egyre több szőlős került az ő és családja menedzselése alá. A Vince, Peter and Michelle Winery Services pár évvel ezelőtt, a fénykorában közel 10 borászatot vezetett, volt olyan időszak, hogy 44 alkalmazottat irányítottak, rengeteg nagyszerű bor került ki a kezük közül. Vince ekkor már a 70-es éveiben járt, és érezte, hogy ez már túl sok. Egyik évről a másikra átadták másoknak a borászatok üzemeltetését, és nagy útra indultak. Ekkor már szinte elválaszthatatlan volt egymástól a Trio, és az első állomásuk Kambodzsa volt. A Vörös Khmer-ek szintén érthetetlen népirtása után nem maradt értelmiség az országban, sok ember iskola és cél, élelem és megélhetés nélkül tengődött a semmiben. Az ilyen emberek egy szerencsés csoportjának embereink megtanították egy veteményeskert művelését és fenntartását, hogy legalább élelmet megtanuljanak termelni maguknak. Ezek után Vince-ék az őshazát, Olaszországot keresték fel. Nagy európai körútra indultak, amihez még vízumra sem volt szükségük, hiszen ekkor már régen mind a hárman olasz – ausztrál – új-zélandi hármas állampolgárok voltak. Becsavarogták fél Európát, Magyarországon is jártak, le voltak nyűgözve Budapest és Győr szépségétől, a régi épületektől, az emberek kedvességétől. Egy Budapest melletti kisvárosban, a szállodának a halljában egy egész súlyos köteg pénzt ott felejtettek, de pár perccel később a szállodás kisasszony kopogott az szobájuk ajtaján: Ezt ott tetszettek felejteni! – és a hatalmas köteg pénzt hiánytalanul átnyújtotta nekik. Ennek az utazásnak a célja Moldova volt, mert Vince-t ekkor már rég nem egy újabb Maserati-ra gyűjtött, és bár nem beszéltek nekünk erről, de nem tudom elképzelni róluk, hogy csupán azért mentek oda, hogy lássák, hogyan élnek ott a szegény emberek egy ilyen szegény országban. Ősz volt ekkor, Peterben nagyon megmaradtak Erdély gyönyörű színei, amelyekre azok a sárga fák is emlékeztették, amelyek körülvettek minket Lake Hayes környékén, azalatt a két hét alatt, amíg együtt dolgoztunk velük.

Cromwell – Gibbston Valley

A percenként változó időjárás, a sok eső, az erős szél és a két égszakadásig között néha csak 10 percig tartó napsütés miatt egészen délután 3-ig ódáztuk az indulást a Central Cherries Hosteltől. Már vagy hatszor elbúcsúztunk Shona-tól és a háromlábú macskájától, mire végre tényleg elindultunk.

A macskával

Elállt az eső, indulhatunk!

Úton Gibbston Valley felé

Mivel ekkor még csak úgy volt, hogy két napra tud számunkra munkát biztosítani Vince, akiről ekkor még csak annyit tudtunk, hogy egy 82 éves, de még mindig nagyon aktív „Contractor”, aki szerződéses keretek között üzemeltet mások által birtokolt szőlőket, ezért úgy voltunk vele, hogy bekérdezünk útközben máshová is munkaügyben. Hétvége lévén a Jackson Orchad-nál nem voltak ott az illetékesek, így csak tekertünk tovább. Innentől kezdve végre már nem esett többet. Bevettük magunkat a sziklás völgybe, ahol egyszer már jártunk, igaz, akkor minden más színben pompázott és mi is a másik irányból jöttünk. A Roaring Meg nevű pataknál megálltunk teát inni és süteményt falni. Innentől kezdett igazán meredek lenni egy-két szakaszon az út, ezért jobbnak láttam Vince-nek egy sms-t írni, hogy a beígért 6 óra helyett inkább 7-8 körül érkezünk majd. Ő visszaírt, hogy semmi gond, részükről bármikor érkezhetünk, de ha mi szeretnénk, akkor értünk jön, hogy felvegyen minket. Ezt a lehetőséget egyelőre még nem vettük igénybe, úgy voltunk vele, hogy tekerünk még, amíg világos van, aztán meglátjuk. Túltettük magunkat a legkeményebb fölfelén, és hullámossá vált a táj. A nap már rég eltűnt a sziklák között, és sötétedni kezdett. Megálltunk pisilni, és mielőtt még továbbindultunk volna, megkérdeztem Zitát, hogy mi legyen? Hiszen szinte már teljesen sötét volt és a kanyargós út szélén alig volt padka, ahol teljes biztonsággal hajthattunk volna. A távból már nem volt hátra 15km… Mielőtt még dűlőre juthattunk volna egy nagy szürke autó, utánfutót maga után húzva megállt mellettünk, és egy mosolygós öregúr húzta le a vezető oldali ablakot, kérdését felénk szegezve: Mi vagyunk-e Zita és Árpi?

A koszt és a kvártély, tele szeretettel

Mi voltunk azok, ő pedig Vince volt, és lévén nem vagyunk olyan elvetemülten eszement bringások, mint amitől ő félt, örömmel feldobtuk az utánfutóra a bringákat és ültünk be mellé az autóba ezen utolsó kilométerekre. Egy főút melletti házhoz kanyarodott le velünk, ahol a kertben egy 1983-as évjáratú lakókocsit mutatott nekünk. Itt lakhatunk, amíg nála dolgozunk! – mondta. Ahogy előzőleg már telefonon megbeszéltük, teljesen ingyen. Ez mondanom sem kell, nekünk nagyon tetszett és nagyon örültünk ennek a kivételes (?) lehetőségnek, nagy örömmel megköszöntük, és be is pakoltuk a 4-4 táskánkat Zitával.

Ez az 1983-as lakókocsi volt két hétig a lakhelyünk

Az asztal elsüllyeszthető volt, és az oldalsó háttámlákat fölé rakva kaptuk az ágyunkat

Nem volt tágas, de nekünk tökéletesen megfelelt

A biciklik egy fedett kocsi beállóban kaphattak helyet, mi pedig a lepakolás után a házban lezuhanyozhattunk, majd hármuk mellett a kerek étkezőasztalnál mi is helyt kaptunk, az asztalon ugyanis öt főre volt terítve. Michelle illatos, forró ételeket hordott az asztal közepén forgó üveglapra, majd mikor mind az öten leültünk, Michelle elkérte az apja ellenzős sapkáját, a fejére húzta, majd a családfő rövid köszönőimába kezdett, olyan hangsúllyal, mintha egy nagyon tisztelt és kedvelt jó barátjához szólni, akinek nagy hálával tartozik: „Dear God in heaven. Thank you very much for the food you have given us today for dinner! Amen.” – Ámen, mondtuk mindannyian utána, majd egy fantasztikusan jóízű vacsorába kezdtünk bele, amit még jobb ízű, jobbnál jobb hangulatú, olykor komoly, máskor vidám beszélgetések követtek.

Minden nap közösen ültünk le enni

Igazi olasz spagetti, a paradicsomos szósz 8 órán át fött együtt a marha- és sertéshússal

És ez így ment minden nap, minden este, sőt minden reggel a reggelinél is, és azon kevés napokon, amikor nem dolgoztunk, az ebédnél is.

Így ebédeltünk a szőlős melletti “shed”-ben

Ha dolgoztunk, akkor vagy az egyik „shed”-ben, vagyis vagy ha jó idő volt, akkor odakint a szőlő mellett a füvön történt ugyanez pepitában, felvágottakkal és szendvicsekkel.

A munkát komolyan veszik

Legelső munkanapunk egy szombat volt, pont e sorok írásánál két héttel korábban. Délelőtt egy dombtetőn lévő 21 soros szőlőskertről szedtük le a hálókat. Ezek a hálók 5×4 sort fedtek le, és egy külön kisebb háló még egy sort egymagában. Először a hálók széleit kellett kiakasztani egy vastag, kihúzott acélvezeték alól, majd a végeiről kellett a köveket legörgetni, hogy aztán a szélső sorok tetejére fel tudjuk dobálni az széleit. Mire ezzel megvoltunk a lányokkal hármasban, Peter és Vince összeszerelték a traktort, vagyis a tetejére szereltek egy magas kosarat, amin keresztül be tudtuk húzni kézzel a hálókat a négy-négy sor tetejéről. Vince vezette a traktort, Michelle akasztotta ki a beakadt hálóvégeket, Zita pakolta/taposta a lehúzott hálót egy a traktor mögötti platóra rakott hatalmas zsákba, Peter meg én pedig teljes erőnkből húztuk a hálót.

Az öreg a lányokkal – Michelle, Vince és Zita a traktoron

Ez még csak a kisebb hálóleszedő egy olyan traktoron, ami befért a két méteres sorközbe

Az utolsó, 21. soron külön volt egy kisebb háló, ezt kézzel szedtük le

A szőlős, háló nélkül

Kemény volt, nehéz meló, és amíg meg nem találtam a megfelelő testpozíciót hozzá, azt hittem, hogy én ezt nem is fogom bírni, mert egyszerűen fizikailag gyenge vagyok hozzá, nincsenek megfelelő karizmaim. Persze azért meg nem rémültem, hanem próbálkoztam tovább, és ahogy mentünk blokkról blokkra, végül csak belejöttem, és ezt is túléltem. Utólag elmondtam Vince-nek az egyik vacsoránál, hogy kezdetben azt hittem, nem fogom bírni, mire nevetett, és elmondta, hogy azért nagyon nehéz manapság új-zélandon jó helyi munkaerőt találni, mert az itteniek, ha úgy érzik, hogy valamit nem bírnak, vagy nagyon nehéz, akkor abbahagyják és pihennek egy nagyot vagy sokkal lassabban csinálják, rengeteg pihenővel. Míg ő az olaszoktól úgy tanulta, hogy „amibe nem döglünk bele, attól megerősödünk!”, és ezzel megnyugtatott, hogy lám, még itt vagyok, ne izguljak, menni fog ez.

Laza vasárnapi program: 2400kg szőlő belapátolása ennek a piros doboznak a tetejébe! :)

Később még egyszer éreztem azt, hogy megszakadok, amikor az egyik tároló rekeszből egy gépbe kellett átlapátolnom 2,4 tonna szőlőt egy vasvillával. Hat ilyen „bin”-ben volt rekeszenként 400kg szőlő, és amikor az elsőt elkezdtem lapátolni, azt hittem, perceken belül megszakadok. De aztán a következő rekeszt már közelebb tolta Vince a traktorral a géphez (ami szétválasztotta a szemeket a szártól), és valahogy én is ráéreztem a technikára.

2,4 tonna timelapse, avagy hogyan lesz a szőlőből must

A nap végéig 2400kg szőlőt dobáltam bele a gépbe a vasvillával, és a kis melléképületben három hatalmas tárolóban állt a must, amelyből Vince szerint majd 1500 liter Pinot Noir vörösbor fog készülni, de mire az üvegekbe kerül, az még legalább egy év. E borból majd mi is kapunk, Vince megígérte, hogy jövőre hazaküld nekünk néhány üveggel. Tehát ha hazaértünk, nem csak az esküvőnkre kapott 5 literes pezsgő vár majd odahaza, hanem néhány üveg olyan bor is, melynek a szüretelésében és az elkészítésében mi is részt vettünk Zitával. Ezt egyébként szívességből tettük, vagyis inkább viszonzásképpen, mert a „Contract” munkák után, hétvégén végeztük a szüretet, Vince-ék saját kontójára, egy Alexandra melletti hatalmas szőlősföldről, ahonnan Vince ha jól emlékszem, potom 3500 dollárért vásárolta meg a 2400kg szőlőt. Ez itt olcsónak számít azért a makulátlan minőségű, pont tökéletesre érett Pinot Noir szőlőért, amit egy napsütéses szombaton leszüreteltünk.

Ez egy 50 millió forintos szüretelőgép… Csak a nagyobb szőlősökben éri meg alkalmazni, és csak akkor, ha makulátlan minőségű, egyenletesen érett a szőlő. Hiszen az éretlen, vagy rohadt szemeket nem tudja kiválogatni. :)

Szüret Alexandra mellett Otago egyik legnagyobb szőlősében

Az én feladatom volt az üres vödrök disztribúciója, hogy mindig mindenhol mindenkinek legyen mibe szednie

Miután hazahajtottunk a sok szőlővel, másnap jött a lapátolás a szétválasztó gépbe, majd a három hatalmas műanyaghordóban az érlelés megkezdése. A szőlő mellé egy gondosan kimért adag ként öntött Vince a hordókba, ami megakadályozza a must majd a bor gyors ecetté válását, hogy évekig, vagy akár évtizedekig is elálljon. Itt Vince majdnem egy hibát vétett, ugyanis nem emlékezett, hogy a harmadik hordóba tett-e már ként, vagy sem. Biztos, ami biztos alapon végül nem öntötte bele az anyagot, mert közben rájöttünk, hogy az egész napos tevékenységünket a pajta sarkába rakott timelapse kamera dokumentálta.

“Beletettem már a ként, vagy csak akartam?!?”

Este kielemeztük az amúgy szerintünk fergetegesre sikerült felvételt, ami közben rettentő jól mulattunk. Úgy pattogtunk a hordók között, mint valami mérgezett egér, én pedig eszeveszett tempóban lapátoltam a szőlőt az ajtóban, szinte egész álló nap. :) És amikor lelassítottuk a felvételt és többször visszanéztük, megtudtuk, hogy Vince beleöntötte a ként a harmadik hordóba, csak valamilyen oknál fogva elfelejtette megkeverni azt. A felvétel alapján erről ha először nem is, de később 100%-ig megbizonyosodtunk, és ez azért jó, mert a nap végén, épp mielőtt eszünkbe jutott volna a timelapse, Vince kis híján beleöntött még egy adag ként a mustba, ami hiba lett volna, hisz ez az anyag nagyobb mennyiségben méreg, és ahogy az ecesedést, úgy a megfelelő erjedést is megakadályozta volna, ha túl sok kerül belőle a mustba. Ha viszont egyáltalán nem került volna bele, akkor nagyon hamar tönkrement volna a bor, ami megint nagy hiba lett volna. Ez a kis timelapse kamera tehát lenyugtatta a bizonytalanságot Vince-ben és kis túlzással megmentett 500 liter bort attól, hogy mind kárba vesszen. És szintén nem utolsósorban rettentő jó szórakozást nyújtott mindnyájunknak. Nagyon jó érzés volt látni, hogy az amúgy sok minden újdonságtól zárkózott öregember mennyire élvezi sokadszorra is visszanézni ezt a kis videót, ami alá később még egy jó kis pattogós, harmonikás olasz zenét is beraktunk:

Ez abszolút passzolt hozzá, és mikor így a zenével együtt újra végignéztük, már mindannyian szakadtunk a nevetéstől, főleg, hogy a kén-rejtvényt is megfejtve igencsak megkönnyebbültünk, leginkább Vince.

Ehhez a zenéhez Vince egyébként egy őrült táncot is mutatott youtube-on, ahol a srácok és a csajok össze-vissza tekerik és dobálják egymást, miközben csak úgy pattog a lábuk.

Ez az amerikában élő olaszok verziója e táncra, amelynek tradícionális formája ennél sokkal szelídebb, hisz abban még csak meg sem érinthetik egymást a fiúk és a lányok.

A királyi nyúlüreg

Most ugorjunk kicsit vissza ahhoz a bizonyos első munkanapunkhoz. Miután leszedtük a hálókat mind a 21 sorról, átmentünk az Amisfield étterme melletti szőlősorokra, ugyanis ezeket, ellentétben az Amisfield igazi, nagy szőlőivel Cromwell mellett, nem Andree tartja fen, hanem Vince. Innen a kapcsolat, innen ismerik egymást, és így kerülhettünk mi is Vince szolgálatába. Ez a szőlős egy domboldalba van nem messze talán egész Új-Zéland legpuccosabb, legmenőbb, legdrágább környékétől, a Lake Hayes nevű tótól.

Mikor volt csapadék, másnap mindig gyönyörű havasak voltak a távolban a hegyek

Élmény volt ilyen környezetben dolgozni

Az egyik nagyon tiszta napon még egy hőlégballon is megjelent az égen felettünk

Ha jó idő volt (ami nem mindig volt így) fantasztikus volt odakint lenni, ilyenkor duplán éreztük, hogy rettentő szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk (jól érezzük magunkat, és közben pénzt keresünk)

A szőlők között még azt a lyukat is megtaláltuk a földben, amelyben az angol királyi családba házasodott Kate a magas sarkújában elzanyált. Szép nagy királyi nyúlüregről van szó, mi tagadás, magam is majdnem orra estem benne. :) A feladat itt is a hálók beszedésének előkészítése volt.

Kétnapi munkából kétheti lesz, belőlünk meg családtagok

Valamikor délután öt környékén aztán befejeztük a melót, és Vince megkérdezte, hogy baj-e, ha előbb bevásárolni megyünk a Queenstown melletti Remarkebale Shopping Centerben lévő New World szupermarketbe, és csak aztán haza? Baj nem volt ez számunkra, csak épp pénz nem volt nálunk, hiszen reggel dolgozni indultunk, nem vásárolni. De Vince azt mondta, ezen ne izguljunk, ad nekünk egy százdollárost vagy kettőt, és majd visszaadjuk neki, ha hazaértünk. Egy kosarat félig meg is pakoltunk alapélelmiszerekkel, de amikor a pénztárhoz értünk, Vince csak nem akart pénzt kölcsönadni nekünk. Helyette kifizette az egészet a bankkártyájával és azt mondta, hogy ne törődjünk ezzel, ezt ő állta nekünk, mindenre meghívott minket. Mi csak pislogtunk Zitával, de mivel nemigen tudtunk mit tenni, és ekkor már annyira ismertük az öreget, hogy tudtuk róla, nem érdemes vele ellenkezni, beletörődtünk a dologba és nagyon szépen megköszöntük neki. 70 dollárnyi ételt vett nekünk, aminek ekkor nagyon örültünk, pedig még nem is sejtettük, hogy igazából ezt se kellett volna „megvenni”, mert Vince házában minden közös volt. Amíg náluk voltunk, nem volt gondunk ételre, egyszer-kétszer mi főztünk nekik, Zita készített finom brokkolikrémlevest öt nagy fej zöldségből és sok hagymából, amit kétszerre is alig bírtunk megenni öten, én pedig sütöttem egy nagy adag vajdasági sós süteményt. Na és mivel elromlott a mosogatógép, és hiába hagyták nyitva minden nap a bejárati ajtót, a szerelő csak nem érkezett meg egyetlen nap sem, ezért minden nap mosogatni is beálltunk esténként, pontosabban Zita és Michelle mosogatott, mi pedig a fiúkkal törölgettünk és pakoltunk. Azért nem érkezett szerelő egyébként, mert mint később megtudtuk, a ház ahol Vince-ék csak bérlők és e házhoz tartozó háztartási eszközök tulajdonosa úgy döntött, hogy nem bajlódik tovább javíttatásokkal, hanem rendel a házba egy új mosogatógépet.

Egyszóval egykettőre családtaggá fogadtak minket Vince-ék. Még ugyanott a New World parkolójában Sonia a Seasonal Solution-től felhívott minket, hogy van munka, szintén Gibbston Valleyben, keddtől kb. 4 napig. Vince ekkor már mondogatta nekünk, hogy a két napnál több munkája is lesz számunkra, ezért legjobbnak láttuk azon nyomban tisztázni vele a helyzetet. Elmondtuk, mit mondott Sonia, mire felajánlotta, hogy beszél vele, és megkérdi, ki ajánlotta azt a másik melót. Mikor kiderült, hogy kiről van szó, megtudtuk, hogy az alak eléggé megbízhatatlan, és hogy többet között még Vince-nek is tartozik több ezer dollárral. Vince szerint bár minket valószínű kifizetett volna, mégsem látta jó ötletnek, hogy átmenjünk hozzá keddtől dolgozni. Ez volt szombat este, pontosan két hete. Ekkor Vince elmondta, hogy a döntés természetesen a miénk, de ő szívesen lát minket a lakókocsiban továbbra is ingyen és úgy gondolja, hogy munkát is fog elegendőt találni számunkra. Meg voltunk győzve, ilyen emberek között lenni, ilyen biztonságból a bizonytalanságba menni, beláttuk, hogy nem érdemes, nem is gondolkodtunk a másik álláson tovább, és most már kijelenthetem, hogy nagyon jól döntöttünk, ahogy akkor megsejtettük.

Azt azért remélem kiolvassátok a lelkes soraim között, hogy az igen korlátozott, csak Otago-ban, csak Viticulture és Horticulture munkákra alkalmas, fél éves, de munkaajánlattal bárki számára megszerezhető SSE-vízummal alig egy hónappal annak megszerzése után már kézről kézre adtak minket a szőlősgazdák és előfordult a helyzet, hogy választhattunk két munkalehetőség közül. Ezt most nem önfényezésnek írtam le, hanem mint ténymegállapítást, hogy bár sokkal kevesebb itt Otagoban a munkaerőhiány, mint 2-3 évvel ezelőtt, mikor megnyitották ezt a vízumfajtát, de még mindig van elég munka, és aki komolyan gondolja, kitartó és jól dolgozik, az talál. És ez a lehetőség nem csak a 100 leggyorsabb, legfülesebb pályázónak adott, mint a Working Holiday Visa, hanem tényleg bárkinek, aki van elég bátor.

Na, de visszatérve a saját élményeinkre. Maradtunk Vince-éknél, és ezt nagyon jól tettük, mert bizony kőkeményen megdolgoztattak minket. Több nap is nettó 9 és fél órát nyomtunk, na nem azért, mert Vince ekkora hajcsár (egyébként az! :D), hiszen bármikor mondhattuk volna, hogy most elég, mára elfáradtunk, de mi inkább mindig ráhúztunk egy-két órát, és Vince ezt szerette, így a végén már nem is úgy jött oda hozzánk délutánonként, hogy „Most már abbahagyhatjátok, ha akarjátok!”, hanem úgy, hogy „Még ezt befejezhetitek, ha szeretnétek, amíg teljesen be nem sötétedik!”. Az egyetlen akadály az eső volt, amikor igazán szutyok idő volt, akkor még ez az amúgy munkaőrült, a dolgát nagyon szorgalmasan végző trio is azt mondta, hogy ilyenkor hülyeség kimenni dolgozni. Egyébként ebben igazuk volt. Rögtön a második és harmadik napunkon, vasárnap és hétfőn semmit nem dolgoztunk, mert végig rossz idő volt odakint. Ekkor egyébként kicsit megrendültünk Zitával, hogy mi lesz itt velünk így munka nélkül, de végül aztán olyan napok következtek, hogy csak úgy dőltünk be az ágyba esténként.

Ezzel a nagy traktorral már gép húzta a hálót, nekünk csak szaladni kellett mellette, de azt gyorsan

Az ott a szőlőtulajdonos háza. Errefelé van mit aprítania az embereknek a levesbe, Lake Hayes-en egy kisebb ingatlan is már 2-3 millió dollárba kerül, ez itt a legpuccosabb környék talán egész Új-Zélandon

Mert ilyen a kilátás a domboldalból Queenstown felé…

Szüret egy kisebb szőlőföldön – Még aznap elvitte egy teherautó a négy bin-nyi szőlőt egy wanakai borüzembe

Egyik nap, mikor hálókat szedtünk fel, a traktorra szereltem a timelapse-kamerát:

Vince a traktoron, épp az általunk kirángatott szőlőszárakat darálja le

Jobb oldalt már ki vannak rántva a lemetszett szárak, bal oldalt még nincsenek. Ezt a szőlőst felszámoltuk, a szőlőket eladja Vince, a helyén csak gyep marad majd

Ilyen gyorsan dolgoztunk: :)

Az idő repült, és mi néha így még napi 45 ezer forintot is megkerestünk ketten, pláne hogy Vince még abban is segített, hogy hogyan igényeljük vissza az automatikusan befizetett adónk egy részét. Így kb. 80-80 dollár visszajár majd az adózásunkból, ami a teljes kéthavi keresetünkhöz képest ugyan nem olyan nagyon nagy összeg, na de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Az a 160 dollár igazából nagyon is sok pénz, ha ügyesen bánunk vele, egy hét is kijöhet belőle a világ körüli nászutunkhoz. :)

Búcsú és tragédia

A két hét leteltével és a május 10-e közeledtével elkezdtem furcsákat érezni, ahogy közeledett a búcsú pillanata és ahogy egyre jobban megismertük barátainkat, sajogni kezdett kicsit a szívem, hogy itt hagyjuk őket, és esélyes, hogy soha többé nem látjuk őket ebben az életben. Legalábbis Vince-et szinte egész biztosan nem, mert bár hívtuk őket Magyarországra sok szeretettel, de Vince-t már az előző európai útjuk is igen megviselte, hiába szuper aktív, hiába vezet traktort és vezényel le nagy szüreteket, borkészítést, hiába van okostelefonja és hiába használ PC-t egyes fiatalokat is megszégyenítő (de azért még mindig kicsit öreguras) ügyességgel, ő mégiscsak 82 éves. E furcsa szomorkás érzésekhez az is nagyban hozzátesz, hogy a napokban odahaza történt egy tragédia a családomban. Emlékszem, hogy Vince-ék nappalijában ültem a kanapén, amikor a netbookomon a gmail-em megnyitva egy szörnyű témájú és kezdetű levelet mutatott. Pár percre még a vér is megfagyott az ereimben, ugyanis a mobilinternetünk olyan lassú volt Vince-éknél, hogy percekbe telt, mire meg tudtam nyitni a teljes levelet, és ezalatt a percek alatt nem tudtam, mi történt odahaza, csak azt, hogy valami nagy baj van, de hogy kivel és mi, azt nem. Ez elég rossz érzés volt, minden szörnyűség átfutott az agyamon, mire végre meg tudtam nyitni a teljes levelet. A nagymamámat, a tavaly januárban elhunyt Lali papa özvegyét a vértesboglári házunkban megcsípte egy darázs, és az allergiás reakciókba belehalt, édesapám karjaiban, amíg a mentőre vártak. Ez a hír eléggé lesújtott, váratlanul ért, és szörnyű volt belegondolni, mit élhetett át édesapám, az anyukáját próbálva életben tartani, mentőre várva. Hosszú ideje nem volt problémája Éva mamának a darázscsípésekkel, kikezelték az allergiából, legalábbis úgy tudtuk. Régebben egyszer már történt hasonló és akkor Lali papa mentette meg Éva mama életét. Édesapámnak most mindez nagyon nehéz lehet, és bizony most nekünk is jó lett volna otthon lenni a szüleinknél, de ez egyben kb. az utunk végét is jelentette volna, és az események itt Új-Zélandon közben pörögtek körülöttünk és nem volt idő megállni.

Szinte megbeszélés nélkül tettük és tesszük tovább a dolgainkat azóta is, nem merült fel bennünk komolyabban az azonnali hazautazás, azzal Éva mamát már nem tudnánk visszahozni és ha beszélhetne velünk most, ezt ő sem akarná.

A halálhírt nem osztottam meg a vendéglátóinkkal, nem akartam ezzel letörni a hangulatot, főleg, hogy Vince szinte évre pontosan egyidős lenne Lali papával, és hát szó mi szó, valóban emlékeztetett a nagypapámra. Egyikük sem könnyű ember, de mindenképpen mindketten nagyon szerethetőek. Vince-ről sem írtam le itt most mindent, mert nem akarom, hogy bárki is ítélkezzen felette és ahogy él, vagyis élnek ők hárman. Legyen elég csak annyi, hogy olykor nagyon toleránsnak kellett lennünk az öregúrral, hogy megmaradjon a jó viszony köztünk. De ez azt hiszem, bőven megérte, mert végül nagyon jó barátságban váltunk szét.

Vége a kondizásnak a szőlőben, irány észak!

Vince az indulásunk előtti este felajánlotta, hogy egy darabon elvisznek minket Christchurch felé. Reggel még kevertünk egy utolsót a muston, vagyis ahogy az öreg mondta mindig, we must have a little workout in the gym, vagyis kellett egy kicsit gyúrnunk a konditeremben. :)

Working out in the Gym :)

Vince, Peter és Michelle – Nagyon a szívünkhöz nőttek

Az udvar

Indulás előtt jól jött a traktor beröffenteni az autót

Ezután összepakoltuk a táskáinkat, beraktuk a terepjárója hátuljába, kitakarítottuk a lakókocsinkat, és felpakoltunk a bicikliket az utánfutóra. A kocsi előző nap volt szervizelve, és mint hamar kiderült, rossz olajat tettek bele a cserénél, ezért csak nehezen és sokadjára volt képes elindulni, úgy kellett a traktor nagyobb teljesítményű aksijáról beröffenteni. Még jó, hogy a szerviz útba esett, Cromwell határában a szupermarketnél alig pár métert kellett csak lekanyarodnunk hozzá a főútról. Nem volt az egészből semmi balhé, Vince teljesen higgadtan kezelte a helyzetet, már a telefonálások alatt kiderült, mi a probléma, és az egész olajcserét talán 20 perc alatt elvégezte a szervizes fickó, aki szintén nagyon kedves volt, elnézést kért, és még egy új aksit is rakott az autóba a régi, 4 éves helyére. Az Isuzuknak állítólag ez az állandó lemerült akkumulátor típushibája. Amíg az autó alatt álltunk, Zita egy szerencsétlenül járt madár testét is keszedte az autó aljából. Aztán visszaraktuk mögé az utánfutót és ismét úton voltunk, és híd után balra kanyarodva most hosszú ideje újra olyan úton jártunk, ahol azelőtt soha. A táj gyönyörű volt, sütött a nap és most szemből láttuk azokat a hegyeket, amelyeknek az aljában nemrég 4 hetet dolgoztunk az Amisfield hatalmas szőlőföldjein.

A tó Cromwell mellett – valahol ott a túloldalán van a nagy Amisfield szőlősföld, ott dolgoztunk Vince-ék előtt 4 hetet

Havas tetejű hegyek között mindig nagy élmény volt dolgozni, még akkor is, ha ez sokszor azt jelentette, hogy hideg van odakint

Úton Twizel felé

Átkeltünk egy kisebb hágón, majd egy duzzasztott tó mellett, ahol lazacokat tenyésztenek, ami azért vicces, mert ezek a halak kiszöknek a számukra létrehozott helyről és a helyi patakban is nagy számban megtalálhatóak, ahová csak egy általános horgászengedély kell, és már pecázhatunk is a halra, melynek kilója amúgy 40 dollárba is belekerül, és akkor még jó üzletet is csináltunk. Peter be is rakta a horgászbotokat a bringák mellé az utánfutóra, de végül erre már nem maradt idejük. Twizelben még beültünk egy pubba együtt ebédelni, ami közben én már teljesen elérzékenyültem, hogy most tényleg itt hagyjuk ezt a szuper kedves öregembert, és a családját, és talán soha többé nem látjuk őket.

Előző este Vince odahívott a konyhaasztalhoz, hogy üljek le, mert most pénzt fog adni nekünk. Öt darab százdollárost számolt le, és meghagyta, hogy ez nem bónusz (magyarul prémium), mert az illegális lenne, hanem ez az ő ajándéka nekünk, a mi nászutunkhoz. Mi ettől teljesen meghatódtunk, de ezzel még nem volt vége. Leszámolt még 500 dollárt, és elmondta, hogy mivel megbízik bennünk, ezért kéri, hogy ha majd újra szegény országokba járunk, ezt osszuk szét, adjuk oda a nevében a szegényeknek. Ennél hálásabb feladatot el se lehet képzelni, és természetesen megígértük Vince-nek, hogy így fogunk tenni, és még azt is hozzá tettük, hogy pontosan vezetni fogjuk, hogy kinek, mikor, miért, mennyit és mire adtunk, és ezt fotókban és írásban is dokumentálni fogjuk, nem csak azért, hogy érezze, tényleg megbízhat bennünk, hanem mert mi így tartjuk helyesnek. Vince még azt is meghagyta, hogy elsősorban az éhezőknek adjunk ételre, és talán az a legjobb, ha rögtön étel formájában adjuk nekik. Ezzel én vitatkoztam volna kicsit, de mivel ismertem már az öreget (vele nem lehet), inkább nem tettem. Hiszen ha vesszük pl. a Sukur esetét Bangladesben, ha őt sikerült volna beiratni az iskolába, lehet, hogy pár évvel később el tudta volna tartani az egész családját. Bár szerintem iskola ide vagy oda, az a kissrác van olyan okos, és talpraesett, hogy
erre amúgy is képes lesz.

Az ebéd után még kivittek minket Vince-ék Twizel mellé a főúthoz, ahol lepakoltuk, összeszereltük a bringákat, majd következett a nagy búcsú.

A búcsúfotó (Tudom, a napra kellett volna állnunk, csak erre valahogy akkor nem tudtam figyelni…)

Nem tudom, mi van velem, de nagyon a szívemhez nőttek ezek az emberek, és tényleg nehéz volt elválni tőlük, és egy pár percig elesettnek és elhagyottnak éreztem magamat, mikor integetve elhajtottak vissza Gibbston Valley felé. Ez valószínű Vince igen alapos gondoskodásának volt köszönhető: amíg náluk voltunk, semmin nem kellett aggódnunk, megvolt, hogy hol lakunk, mindig volt étel az asztalon, és annyi dolgunk volt, hogy nem is maradt figyelmünk és erőnk másra azok után, hogy mindent nagy gonddal és alapossággal elvégeztünk, amit kiadtak nekünk feladatnak. Ebből a szeretetből, a kiszámítható kényelemből és jólétből újra kiszakadni, majdnem ugyanolyan volt, mint kezdetben, ennek az utazásnak a legelején. Mindig elmondjuk Zitával azoknak, akik valami hasonló nagy utat terveznek és álmodnak már régóta, de nem mertek még elindulni, hogy ez a bizonyos első lépés a legnehezebb.

És valóban, miután elmúlt bennem ez az érzés, már minden könnyebb lett. Álltunk Zitával az út szélén a napsütésben, és vártunk a szerencsénkre.

Újra magunk, csak ketten, új kalandok, új élmények elé nézve

Közben sokat ölelkeztünk, és még egy-két új csacsacsa tánclépésre is megtanított. Ha láttak minket a közelben szintén stoppoló kollégáink, valószínű teljesen bolondnak néztek minket. Kb. délután háromtól fél hétig álltunk így az út szélén, de csak egy ember állt meg nekünk. Az ő autójába sajnos nem fértünk be biciklistül, de azt a tanácsot adta, hogy mosolyogjunk szélesen, mert estefelé jön egy teherautó, ami Christchurch felé tart. Ezt sajnos már nem vártuk meg, miután teljesen besötétedett, már értelmetlennek találtuk tovább állni az út szélén. A közeli kemping felé vettük az irányt, ahol a recepció már zárva volt, de ki volt írva, hogy ne aggódjunk ezen, csak állítsuk fel valahol a sátrat, és reggel majd fizetünk. Ebben a kempingben tábort vertünk, és ennek a helynek fűtött, konnektoros konyhájában kezdtem el írni ezt a naplórészletet, ami azóta már a 9. oldalnál tart. Azóta eltelt már néhány nap és tovább történtek velünk a dolgok, de ezt majd csak a következő fejezetben fogom részletezni. Most legyen elég annyi, hogy már egy imbolygó hajóról zárom le ezeket a sorokat. Ebből már az ügyesek azt is ki tudják találni, hogy pontosan hol vagyunk most.

Történt 2014. április 25. és május 10. között, lejegyezve május 10-án és 13-án.

Mégsincs meg olyan könnyen az a munkavízum…

Már egy hónapja nem írtam naplót, de kivételesen ez most nem zavar. Ugyanis nem történt velünk sok minden, és ez így volt – és van – jól. Persze azért történt egy s más és ezekről most igyekszem beszámolni.
Legutóbb ott hagytam abba (ami egyébként mintha csak egy hete lett volna, nem egy hónapja), hogy állást kaptunk és felrohantunk Alexandrába elintézni a papírokat. Mint utólag megtudtuk, ez nem volt elég, a drágalátos immigration kitalálta, hogy egy chest x-ray, vagyis egy mellkas röntgen is szükséges, ami bizonyítja, hogy nem vagyunk TBC-sek. Nem számít, hogy 25000km-t kerékpároztunk idáig, és az se számít, hogy mi nem maradunk fél évnél tovább az országban (csak ilyen esetekben szükséges ez a vizsgálat a vízumhoz), a vízum amit kapni fogunk, feljogosít a kiállításától számított újabb 6 hónap maradásra, ezért nekünk is be kell mutatni a vizsgálat eredményeit. Ja, hogy csatoltuk a repülőjegyünket is a vízumkérelemhez? Nem számít… Kértük, hogy hagy legyen a vízumunk csak május 20-ig érvényes. Nem lehet. Ezzel ment egy kicsit a huzavona, végül beadtuk a derekunkat, pukkadjanak meg a röntgenjükkel, elstoppolunk Cylde-ba, és megcsináltatjuk.

Cromwell-ig a hostelünk menedzsere, Shona vitt be minket az autóján, onnan pedig egy hölgy vett fel minket, aki egyenesen a Cylde-i kórházba ment a traktorbalesetet szenvedett férjét meglátogatni. Mindeközben végre sok-sok több irányból indított e-mail és telefonálgatás után visszahívtak a dunedini bevándorlástól (számuk: 039554070 – ez nincs fent sajnos sehol a neten), ami azért nagy dolog, mert sokáig hiába próbáltuk elérni azt, aki a mi ügyünket intézte, ez majdhogynem lehetetlen volt, csak központi számot tudtunk hívni, ahol nemhogy az ügyünkről, de néha még az SSE vízumfajtáról sem hallottak, arról nem is beszélve, hogy nem szívesen beszéltünk velük, miután egyik bunkóbb volt velünk, mint a másik, kinevettek minket és ahányszor kérdeztük őket, annyiféle különböző választ kaptunk. Most végre mégis visszahívtak minket, konkrétan az ügyünket kezelő irodájukból, igaz végül ők is csak annyit tudtak mondani, hogy sajnálják, de nincs mit tenni, küldjük be azt a rohadt röntgent. Ekkor már az idős hölgy autójában ültünk, és robogtunk a Clyde-i kórház felé, ahol fejenként 130 kiwi dollárért cserébe meg is csinálták nekünk a röntgent, illetve az orvosnő kitöltötte az ehhez kötődő immigration-ös ívet.

Zita a röntgenre várva a Clyde-i kórházban – Soha nagyobb problémával ne kelljen kórházba mennünk! :)

Persze kutya bajunk nem volt, és mire végeztünk, pont Sonia is befutott, ő az ügyintézünk a Seasonal Solution-nél, és volt olyan rendes velünk ismét, hogy átjött autóval 10km-t a szomszéd faluba, csak hogy le tudja fénymásolni az útleveleinket, és együtt fel tudjuk adni a postán – újra – a munkavízumkérelmet. A fénymásolás könnyen ment, a kórház recepciósa egy jótékonysági színjátszókörben van Sonia-val, így örömmel fénymásolt nekünk, a postát pedig még aznap felvették Clyde egyik benzinkútjától, így fel tudtuk adni az újabb vízumkérelmet. Ami legalább nem került még egyszer 270 dollárba fejenként.

Így végül összesen kettőnkre 800 dollárba került ez a vízum, ami most igaz, hogy októberig jó, de mi május 20-án elhúzunk innen, amúgy se lenne mit szedni akkor már itt, és vár ránk a nyár Amerikában! :)

800 dollár volt a két munkavízum, és (igaz, hetekre elegendő mennyiséget, de) 210 dollárért vettünk magunknak ételt az invercargill-i PakN’Save-ben, plusz még a szállásunk is 200 dollár volt kettőnkre az első hétre az Amisfield szőlőföldjeitől 3km-re lévő Central Cherries Hostelben. Ez így együtt már 1210 dollár, és még csak laktunk, ettünk, és jogunkban áll dolgozni. No, hát az történt, hogy az első héten végül meg se kerestünk ennyi pénzt, mert nem kellett minden nap 8 órát dolgozni, sőt volt, hogy reggel hazaküldtek minket, mert esett az eső, és olyan is volt, hogy a délelőtti smoko-val hazaküldtek minket. Később aztán jöttek sűrűbb hetek, így sikerült ledolgozni a kezdeti költségeket, de mondjuk hervasztó volt belegondolni is, hogy ez meddig tartott… Mindegy, ez most már a múlté! :) A smoko egyébként az a „cigiszünet”, ami ma már inkább csak pihenőt jelent, mivel nem sokan dohányoznak Új-Zélandon, még az egyszerű kétkezi munkát végzők körében sem.

Pihenő a szőlősben – vagy Smoko! :)

De kezdjük a legelején, eddig kicsit csapongtam, csak úgy kirobbant belőlem minden, főleg a sérelmek. :) Ezért elnézést, több negatív dologról azt hiszem nem nagyon fogok már írni ebben a bejegyzésben, ugyanis nem történt velünk több. :) Szóval Invercargilban sikerült megbeszélni Tony-val, hogy a PakN’Save elé jöjjön értünk, így bevásároltunk két darab 10kg-os zsák krumplit, kb. 8 kiló hagymát, és még rengeteg mindent, sok kisütni való húst, virsliket, sajtot, zöldségeket. Amíg Tony-ra vártunk, én elrohantam még egy utolsó pár 5 dolláros pizzáért a Dominoba. Ez a kis kör izgalmas volt, mert közben összefutottam a TPP, vagy a Trans Pacific Partnership ellen tüntető, Anonymus maszkos csoporttal, és amíg a pizzára vártam, elbeszélgettem velük, meséltem nekik én is EU-ról és az EU keleti tagállamainak helyzetéről.

Bádogelefánt Invercargill főutcáján

Figyelemfelkeltés a Trans Pacific Partnership ellen

De csak egy kicsit, mert egy másik ötletem is támadt a pizzák elkészüléséhez szükséges 12 perc eltöltéséhez. Jövet láttam egy kerékpárboltot, ahol kint volt egy nagy Specialized matrica is a kirakaton. No, hát nekünk ilyen cipőink voltak, vagyis Zitán még mindig ilyen SPD cipők vannak (Tahoe), és lévén szinte elpusztíthatatlanok, szeretnénk még egy-egy párat belőlük az utunk hátralévő részéhez, mert azért mi mégis voltunk olyan ügyesek, és sikerült a közel 3 év és a főleg Ázsiában eltöltött 25 ezer kilométer alatt elpusztítanunk őket. :) No, és bent a boltban kaptunk e-mail címet és telefonszámot az új-zélandi marketing főnökhöz, szóval majd jól megkörnyezzük azzal, hogy nincs-e kedve hozzátenni 4-5 napot a nászutunkhoz. Ennyit tudnánk utazni a cipő árából, ha nem kéne megvennünk, hanem megkaphatnánk. :) Erre mondjuk még azóta sem került sor, de talán azután, hogy befejeztem ezt a bejegyzést.

A PakN’Save-hez visszaérve felfaltuk a pizzák felét és közben két teli bevásárlókocsival Tony-ra várva megcsodáltuk a mellénk beguruló benzines hajtású kerékpárt. A szerkezet egy normál MTB vázra volt ráépítve, szép íves üzemanyagtankkal és bal oldalt vezetett motoros hajtáslánccal. A gazdája egyébként egy hajléktalan szagú és kinézetű illető volt, na de inkább nem itélkeznék felette, mert csak az a biztos, hogy részeg volt, amikor találkoztunk vele.

Robbanómotorral szerelt kerékpár

Most hová tesszük ezt a 20kg krumplit? :) – Hát a bicikli ezt már tuti nem bírta volna el… :)

Tony pontosan érkezett, feldobtuk az utánfutónyi tüzifa tetejére a bicikliket, és több órás, több száz kilométeres nagy beszélgetésbe kezdtünk. Hagy ne menjek bele a részletekbe, legyen elég annyi, hogy Tony marhafarmokat épített és vezetett egész életében, és sok érdekeset mesélt, miközben nekem is érdekes dolgokon kattogott az agyam. A TerraCycle-ről hallottatok már? Az egésznek Tom Szaky, egy magyar származású srác az atyja, aki máris világhíres lett a nemzetközi sikerű cégével, amellyel üzletet csinálnak a szemétből. Erről is hosszú bekezdéseket tudnék írni, de most nem teszem, akit érdekel, utána jár. :) És azért sem írok többet, mert bár felvettem velük a kapcsolatot, de végül – egyelőre, ilyen formában? – nem működünk együtt, mert ők nem költenek marketingre. Pedig velük 100% tudnánk azonosulni, nekem legalábbis nagyon szimpatikus eddig minden, amit a cégről és Tom Szaky-ról olvastam. Neki egyébként hamarosan megjelenik egy könyve „Negative Cost Marketing” címmel, és valljuk be, ehhez a dologhoz tényleg érthet, hisz ez a cím már eleve eladja magát, és aztán azt is, amiről a könyv szól, ami gondolom minden, amit eddig Szaky és a TerraCycle csinált. Egy ilyen cégnél, mint a TerryCycle el tudnám magam képzelni, mint „normálisan dolgozó ember” ezután az út után. Persze a képesítésem nem ide szól, de újságírásból, naptárkiadásból, világjárásból sem szereztem diplomákat, mégis mind csináljuk, mert szeretjük csinálni és könnyen tudunk azonosulni vele. :) Hogy hogyan jött a marhafarmokhoz a TerraCycle, azt még nem árulom el, műhelytitok! :)

Na, de mielőtt nagyon messze kanyarodnék, érkezzünk meg a Central Cherries Hostel-hez, ahol az egész eddigi utunkon végül a leghosszabb időt töltöttük egyhuzamban. Közel négy hetet laktunk ezen a helyen, ahová Tony egészen az ajtóig vitt minket, lévén 2km-re lakott csak tőlünk. Micsoda mázli, hogy Alexandrából hazafelé menet ő vett fel minket, így ajánlotta a szállást, és így tudott elhozni minket cókmókostul, bringástul, 20kg krumplistul. :)

Több jólsikerült cikket is sikerült megalkotni, amíg itt laktunk. Mind ezen a kis asztalon születtek! :)

A biciklik kezdetben az egyik bungalóban lakhattak, amíg azt ki nem vették mások.

A szállás egyszerű volt a szobánkban gardrób (ami spájzként is funkcionált nálunk), kis asztal, szék (az irodám, ó je, csak a konnektor volt a szoba másik sarkába így mindig keresztbe lógott a kábel az ajtó előtt), emeletes ágy (pár nap után szétszereltem és egymás mellé raktuk őket), ablak, mosdókagyló tükörrel. Odakint a folyosó végén volt WC és fürdőszoba, a szobánkkal szomszédos helyiség pedig egy nagy közös helyiség volt, konyha több hűtővel és sütővel, tűzhellyel, asztallal és konyhapulttal. Itt jókat főztünk, sok jó receptet kaptunk édesanyáinktól, készítettünk vagy háromszor ilyen tepsis burgonyát a debrecenit frankfurtival helyettesítve, de volt sok másik slágerkajánk is, pl. az utolsó napok egyikén, Húsvét táján sütöttünk Vajdasági Sós-t, ami szintén nagyon jól sikerült, és amit egyébként most készítünk másodszorra meglepetésnek a házigazdáinknak, mialatt e bejegyzés képei töltődnek fölfelé.

Egyike a Zita által kreált finomságoknak

A lángos az én művem volt, és mikor Zita megkóstolta, azt mondta, megtart. :)

Ez az a bizonyos Vajdasági Sós, új kedvencünk

Ezek mind olcsó és jó ételek voltak, de a világrekorder olcsóságban a krumplist tészta volt. Kiszámoltuk, hogy amit Zita csinált adagot, azt ketten háromszorra ettük meg, tehát tányérja 33 centbe került, vagyis kb. 65 forintba. Ez még otthon is olcsó kajának számít, hát még itt Új-Zélandon! :) Na, de ne menjünk át receptklubba.

Napjaink a szőlőben

Térjünk rá a munkára, hiszen az időnk nagy része ezzel telt. Reggel 7:45-kor volt gyülekező a szőlőben, előző nap megmondták, hogy hol lesz a zöld és a rózsaszín mobilvécé, ott találkoztunk, és 8-kor megkezdődött a szedés. Odajutni nekünk 9-10 percbe telt, a táv 3km volt a szállásunktól, de ehhez még a szőlőn belül akár egy kilométer is simán hozzájöhetett, utóbbi ráadásul murvás, köves, néha meredek úton. Ehhez hatkor kellett kelnünk, ha még reggelit is akartunk magunknak készíteni. Néha az ebéd is reggel készült, ha csak szendvicseket ettünk ebédre, akkor a fokhagymás pirítósra alapú vajas, felvágottas, sajnos, uborkás, hagymás, majonézes szendvicseket én készítettem el reggelente, amíg Zita a reggelit és a teát. 7:30-kor már az ajtóban kellett lennünk, ha oda akartunk érni időben. Első nap rögtön olyan napfelkelténk volt, hogy másnap a kis öreg Canont is magammal vittem. Az eredményről később talán be tudok itt számolni, ha lesz valahol gyorsabb és olcsóbb netem. Most örülök, ha egyáltalán a képeket fel tudom tölteni ehhez a bejegyzéshez.

Szinte én voltam az egyetlen, aki gugolt és térdelt néha, a többiek végighajlongták a napot

33 centes krumplistészta ebédre! Nyami! :)

Zita a szőlőben

Sajnos aztán órát is állítottunk át, és az idő sem volt mindig ilyen kellemes reggelente, így többször nem sikerült ilyen felvételeket készíteni, csak magáról a szüretről, de lévén jelenleg csigalassú a netünk, kétlem, hogy ezeket fel tudom majd tölteni. Egyelőre az úgy bejegyzések sem jelennek meg a kezdőoldal tetején a blogon, mert valami baj van az upgrade-el és/vagy a pluginekkel a WordPressben. Na de most ne is törődjünk ezzel, kezdjük el a szőlőszüretet. Két 16 fős csapatban szedtük a szőlőt, mindegyikhez tartozott egy-egy bucket boy, aki szedte a vödröket, és öntötte ki a tartalmukat a középső soron haladó traktor által húzott tárolókba (bin). Hogy mindig legyen nálunk szabad vödör, mindig kettő volt nálunk, így ha az egyiket elvitte a bucket boy kiüríteni és nem tudott helyette rögtön másikat hozni, akkor is tudtuk mibe vágni a szőlőt.

Két kolléga rendszerint egy ilyen veterán autóval járt a szőlőbe :)

A traktorok is elmentek volna már veteránautónak… :)

Ilyen ádáz vadállatokkal kellett megküzdenünk a szőlőben nap mint nap! :)

A háló a madarak miatt van a szőlőkön, befér alá a trakker, és a legtöbbször mi is alá férünk állva.

A munka nem volt nehéz, néha oda kellett figyelni, hogy a pot-al (valami gomba) fertőzőtt vagy madárcsípte szemeket ne dobjuk bele a vödörbe, de különben nagyon jól lehetett közben beszélgetni, vagy épp fülhallgatóval spanyolt tanulni. Ehhez meggoogliztam, mi a legjobb anyag, és mivel az első pár nap a szállásunkon még nem telt be a havi internet quota limit, ezért még épp le is tudtam tölteni egy 5x30x30 perces anyagot, aminek végül csak a közepéig sikerült eljutnom. Zita is belekezdett, de ő nem volt ilyen lelkes, csak néhány leckét hallgatott végig. Volt a csapatunkban egy argentín páros is, Vanessa és Sebastian, ők is sokat segítettek a nyelvtanulásban, na meg rengeteget meséltek Latin-Amerikáról, Buenos Airesről, és Argentínáról. A városukban lehet, hogy meg is fogjuk látogatni őket, ha eljutunk odáig, ahogy júliusban ők is vendégségben lesznek nálunk Budapesten, odahaza Zita anyukájánál – aki egyébként meg angolul tanul, hogy el tudjon majd csevegni a leendő Couchsurfinges vendégeinkkel. :)

Az utazós ezüst jegygyűrűjeink megfeketedtek a szőlőben lévő savaktól. :) De hogy sikerült őket így egymásba rakni?!? :o

A spanyoltanulás egyébként vicces volt a szőlőben, mert a hallottakat kismilliószor el kellett ismételni hangosan, így hetekig magamba beszéltem a szőlőben, igaz, fél napnál tovább ezt sose bírtam, muszáj volt kivennem a fülest, és csak hallgatnom vagy angolul megszólalnom. Mindkettő felüdülés volt az órák hosszat tartó spanyolozások után. A délelőtti smoko, vagyis kávészünet 10 órától 10:15-ig tartott, az ebéd 12:30-tól 1-ig, és délutáni smoko az már nem volt, vagy legalábbis nem hivatalosan. Sokszor csupán amiatt, mert 3 óra környékén már amúgy is befejeztük, vagy mert ha kellett, mindenki elment magában elvégezni a dolgát, de az egész csapat egyszerre sosem állt le. Amikor végeztünk a szőlőszedéssel, Su, a közvetlen főnökünk, aki legtöbbször velünk együtt szedte a szőlőt, elmondta, hogy másnap reggel hol kezdünk, és ha bringával voltunk, akkor ilyenkor el is indultunk hazafelé, de ha Lynne-ék autójával utaztunk – ahogy ezt a második héttől tettük – akkor még felkanyarodtunk a pumpshed-hez, ahol egy kis csatornában elmostuk a vödröket.

A vödörmosogatás a nap végén

Autóval közlekedni kényelmesebb volt, és ennek a biciklik is jobban örültek, mert a terep a szőlősben nem volt könnyű nekik. Lynne-ék pedig minden reggel a Central Cherries előtt hajtottak el, és volt két üres hely az autójukban.

A szőlős, ahol dolgoztunk, az Amisfield-hez tartozik, ami egy nagyobb, menő borászatnak számít, nem csak a környéken, hanem úgy általában Új-Zélandon is. Főleg azóta, hogy itt járt az angol királyi pár a gyermekükkel borkóstolni. Mikor kérdeztük Andree-t, aki az egész szőlőst menedzselte, hogy ezt hogy érték el, megtudtuk, hogy az illetékes minisztérium választotta ki őket a „royal couple” számára, és hogy ez az új-zélandi sajtóban is megszellőztetett látogatás a várakozásoknál nagyobb vendégsereget vonzott a Lake Hayes nevű tó melletti éttermüknek, ahol azóta nehéz asztalt foglalni, pedig már előtte is egy menő, felkapott hely volt. Mindezt Andree aközben mesélte el nekünk, hogy ő maga is mellettünk vágta a szőlőt, és mivel ekkor már az utolsó napok egyike volt, 10 percenként odasétált hozzánk a telefonjával, hogy még ezt, meg ezt az embert is hívjuk fel, hátha tudnak nekünk majd munkát adni, miután itt már nem lesz mit csinálnunk. Mikor elmeséltük, hogy odahaza nálunk Magyarországon van egy un. Tokaji aszú desszertborunk, egyből tudta, miről beszéltünk, és következő smoko végén intett, hogy pattanjunk be a kocsijába. Mondtuk, hogy dehát kezdődik a szőlőszedés, nem mehetünk, mire nevetett, hogy ő itt a főnök, és ne izguljunk ezen, 5 perc múlva már szedni fogjuk újra a szőlőt. :) Elvitt minket a szőlős északi sarkába, ahol a munkagépek és a szerelőműhely áll, itt megmutatta, hol vághatunk magunknak le pár métert a maradék öntözőcsövekből a bringáink láncvezetéséhez (végül nem kellettek, mert túl vékonyak voltak a mostani csövekhez képest), majd egy üveg saját készítésű, a tokajihoz hasonló, de annál erősebb, már-már likőrszerű borral állított vissza. Ezt ajándékba kaptuk tőle, és Zitának nagyon ízlik, de nekem túl édes. Visszafelé menet a szőlőbe pedig elnézést kért tőlünk, hogy csak minimálbért tud fizetni. Persze mi mondtuk, hogy ezen ne aggódjon, ez nekünk most nagyon jó pénz, és örülünk, hogy kaptunk vízumot és egyáltalán itt lehetünk, mert az 1000 napos átlagbüdzsénkkel számolva minden szőlőszedéssel eltöltött óra egy-egy napot ad hozzá a világ körüli nászutunkhoz. Hát ilyen egy jó főnök itt Új-Zélandon! :)

Néha várni kellett a traktorra, amíg fordul egyet, ilyenkor ha a visszatérte előtt meg tudtuk tölteni az összes vödröt csordultig, nem volt mit csinálnunk, és pihenhettünk. Én mindig elnyúltam ilyenkor a földön és kijelentettem, hogy “Még sose kerestem ilyen jól alvással!” :)

Bolond Kiwik! :) Ez a hölgy végigkacagta az összes napot a szüret alatt, és végig rövidnadrág, mezítláb egy strandpapucsban volt, még akkor is, amikor rajtunk alul kettő, fölül 5 réteg volt Zitával. Az indoklása, nem csak neki, hanem sok hozzá hasonló Kiwinek: a létfontosságú szervezink a felsőtestünkben vannak, a lábaink csak végtagok, jól elvannak a hidegben… :) Oké, mi azért maradunk ilyen fázósak! :)

Pókháló egy harmatos reggelen

The Last Smoko Together

Vége, leszedtünk mindent! :)

A munka pedig tényleg „easy and fun”, vagyis könnyű és élvezetes volt, ahogy azt sokan előre megígérték. Az első néhány nap még nehezebben telt, kicsit fájt a hátunk a hajolgatástól, délután már vártuk a végét, de aztán annyira belejöttünk, hogy sokszor észre sem vettük, mennyire elszalad az idő, néha olyan nagy nevetések és olyan jó hangulat kerekedett a szőlőben, hogy azt kívántuk, bárcsak tartana még tovább, és ezt nem csupán azért éreztük, mert a több munkáért több pénzt kaptunk volna. Persze munka után mindig jó volt hazaérkezni, letusolni, és nekiállni valami finomság elkészítésének, vagy a neten mókolni valamit, elküldeni egy újabb cikket, figyelni a már publikált cikkek hozzászólásait. Hogy aztán az egész kezdődjön elölről másnap. Este 10 óra környékén legtöbbször már ágyban voltunk és bizony nem volt gondunk az alvással. Jó volt ez a rendszeresség, élveztük, és úgy elrepült ez a négy hét, hogy észre sem vettük. Közben elkezdtünk kicsit kötődni a helyhez és az emberekhez, nem volt könnyű a gondolat, hogy akikkel 4 hétig együtt dolgoztunk, azok nagyrészét valószínű soha többé nem látjuk az életben, ahogy Shona-t és a háromlábú macskáját sem. :) De ez van, várnak ránk otthon a szeretteink, ez így van jól, ilyesmi miatt eszünkbe se jutott maradni.

A szüreti bálba („Harvest Party”, ahová 60-as évekbeli stílusban kellett érkezni, Andree asszisztense, Mike, aki gyakorlatilag felvett minket az állásra, elmesélte (szinten mintegy elnézést kérve tőlünk ezért) hogy miért volt annyi nap csak 5-6 óra meló, és miért nem kellett minden nap 8 vagy még több órát szednünk a szőlőt, miközben más években volt olyan, hogy az állandó személyzetnek (mert a szedők 70%-át ilyen kollégák tették ki) 22 napot kellett folyamatosan, szünnap nélkül dolgoznia, hogy be legyen szedve időben minden szőlő. Ahogy Andree a rövid beszéde alatt elmondta, idén 500 tonna (kb. 1000 tartálynyi, vagyis kb. 333 traktorfordulónyi) szőlőt szedtünk le, ez a második legjobb év ilyen szempontból az Amisfield történetében, és mivel ilyen sok szőlő volt, ezt nagyon könnyen és gyorsan be tudtuk szedni, de a borászat kapacitása véges, ezért nem tudott minden nap annyi szőlőt befogadni, amennyit mi le tudtunk volna szedni 8 óra alatt. Ezért volt sokszor, hogy előbb be kellett fejeznünk a szedést, és ilyenkor persze csak annyi órát fizettek ki nekünk, amennyit dolgoztunk. Ez itt normális, itt órában számolják az ilyen munkákat, és hetente, vagy legfeljebb kéthetente utalják a fizetést. Az, hogy ez így lesz a szőlővel, előre nem lehetett tudni és mivel nem akartak emberhiányban szenvedni, inkább mindig többen voltunk, mint kevesebben. Így a leghosszabb nap 8,5 órás volt, de az átlag olyan 6-7 óra volt, ha nem számoljuk az ebédszünetet.

A Harvest Party-ra menet… Valahogy így festett Zita akkor is, amikor legelőször találkoztunk. Jól áll neki a hippijelmez :)

Vanessával és Sebastiannal, az argentínokkal

A főnök, Andree szerelése sem volt gyengébb az átlagnál

Ő simán elment volna Woodstockban is

A nagy közös fotózás – A tarka ruhás Su

Gay-el és Robin-al, ők egyébként tájfutók és korukat meghazudtolva szedték velünk a szőlőt

Mike-al, ő vett fel minket az állásra, egy hónappal azután hívott fel minket, hogy megadtuk neki a telefonszámunkat munkát keresve. Én azért öltöztem “sajtósnak”, mert más jelmezem nem volt, a Tour De France-ot már untam, és különben is Noel, az egyik Bucket Boy a szüret eleje óta Camera Man-nak hívott, miután látta, hogy minden szabad percben a timelapse-et igazgatom. :) Így adta magát a “Press” jelmez. :)

Chop a csapatunk traktorát vezette, mindig nagy gonddal, soha egyikünk lábán sem hajtott át! :)

Ez a buli, ami egyébként nekünk a búcsú buli is volt, nagyon jól sikerült, Andree a feleségével rengeteg finomságot sütött a barbecue-n és volt sültcsirke is, meg rengetem más finomság, na és persze végtelen mennyiségű sör és bor. A zene először a kosztümhöz illő 60-as évekbeli slágerekből állt, ami nagyon állat volt, főleg a sok hippiarc között (Mike-ra először rá sem ismertünk…), aztán 90-es, 2000-es évekre váltott, ezzel együtt elkezdődött a tánc is. Mi Zitával meg sem éreztük a piálást, pedig elszoktunk már tőle, de most lehet, hogy túl sok zsírosat ettünk előtte (tócsnit csináltam délután), és ezért nem sikerült még becsiccsentenünk sem, igaz, másnaposak azok voltunk.

Három nap Kobra Zolival

De még mielőtt lezárnám az Amisfield-i fejezetet, két dolgot el kell még meséljek, ami ott történt velünk. Az első a Kobra Zolival való találkozásunk volt. Róla néhány hónappal ezelőtt hallottunk először, és be kell valljam, hogy amikor először nézegettem a weboldalát, le sem esett, hogy ő most pontosan mit csinál, mi a célja, mi az útvonalterve. Csak azt láttam, hogy ő is fekvőkerékpárral nyomja, és bizony elég jól halad, illetve az is látszott a blogjából, hogy ellentétben velünk, ő nem először jár Ázsiában. Az egyik bejegyzéséből még azt is ki tudtam szűrni, hogy járt már 8000m felett életében. És mikor megtudtam, hogy Új-Zélandon van, első dolgom volt, hogy hozzászólást, majd e-mailt írtam neki. Mint kiderült, ő is tudott már rólunk, és arról, hogy most itt vagyunk e szigeteken, mert ahogy minket, úgy őt is minden héten figyelmeztették néhányan a szomszédban tartózkodó másik magyar biciklis világjárókról. A találkozóhoz jól is jött, hogy mi most egyhelyben vagyunk, hiszen két mozgó utazó nehezebben találkozott volna össze, így viszont adott volt Zolinak, hogy útba ejtse Cromwell-t, ha már amúgy is célba vette a déli sziget déli csücskét képező Bluff-ot. Ehhez sikerült is neki egy kedves magyar családot találnunk, akik Invercargillben élnek, és pont pár nappal azután írtak ránk, hogy mi elhagytuk azt a várost. Sajnos mi már nem találkozhattunk így Zsófiékkal, de lebeszéltük velük, hogy helyettünk érkezik majd Kobra, ha így is jó. És persze jó volt. :)

Így történt, hogy Zolit azzal a jó hírrel köszönthettük, hogy már Invercargillben, tőlünk 3 napi bringázásra is szeretettel várják. Az ilyesmi mindig nagyon jó érzés, pláne Zolinak milyen jó lehet, hiszen ő egyedül utazik.

Aznap, amikor Zoli érkezett, Cromwellbe elé mentem, a New World szupermarket előtt pillantottuk meg egymást először. Persze rögtön nagy beszélgetésbe kezdtünk, teljesen el is feledkeztünk magunkról, és arról, hogy be kéne vásárolni, majd oda kéne tekerni a szállásunkra, ahol Zita is várja már, hogy találkozhasson Zolival. Miután megvolt a vásárlás, együtt tekertünk vissza északnak, Zoli ekkor tekerte meg a 20 ezredik kilométerét ezen az úton, és csupán pár kilométerrel ezelőtt álltunk meg fényképezkedni a 45-ik szélességi körnél.

A hostelnél még nagyobb beszélgetésekbe kezdtünk, és megkértük az egyik oposszumvadász/csapdász lakótársunkat (akik később több teljes szatyor ételt ránk hagytak, mert hazamentek 10 napra), hogy készítsen rólunk néhány közös fotót. Első este még nem álltunk neki pizzázni, de aztán a következő három este Zoli rendre finomabbnál finomabb pizzákat készített nekünk, amelyhez sörünk is volt, lévén ilyen alkalom nem adatik meg mindig az ember életében, beruháztunk egy 12-es pakk 330ml-es Tui kartonra, amit Zoli szúrt ki a boltban, mindössze 15 dollárért vesztegették. Ennél olcsóbb sört nemigen találni Új-Zélandon, és székely barátunk ezt valami csuda ügyesen kiszúrta a 30 méter hosszú sörsoron a boltban. :) Másnap Zoli nagy szerelésbe kezdett, olajat cserélt a Rohloffjában és feljebb szereltük a csomagtartóját, mert ez az ő Nazca Fuego modelljén az ülésre van rögzítve, utóbbi pedig képes meghajlani a nagyobb teher alatt, így az időközben nála is megnövekedett csomag súlya miatt a csomagtartó aljára szerelt lámpa összetörte a sárhányót. Persze Cromwellben a bicikliboltos hölggyel ezt is nagyon ügyesen meg tudták szerelni.

A küllőkből is cserélni kellett néhányat

Kipróbáltam, hogy milyen a Fuego…

…de a felsőkormány nagyon furcsa volt. Közben a Kiwi lakótársaink rövidnadrágban és csizmában BBQ-ztak, ami valljuk be, tipikus! :)

Zoli ráüt egy tojást a saját készítésű pizzájára

…és már kész is! :)

Olyan finom volt, mint amilyennek látszik! :)

Festünk…

A közös fotó, 20+25 ezer kilométer, együtt már megkerültük a Földet! :)

“This Bike Is Powered By Pozitive Thinking”

A második napi pizzával

Amíg Zoli szerelt én folyamatosan zargattam a kíváncsi kérdéseimmel, Zoli pedig néha a szerelésről megfeledkezve lelkesen és nagy örömmel válaszolt, mesélt és mesélt, egészen a gyerekkorától kezdve a rendszerváltás által meghozott szabadságon át, a Camino-n keresztül egészen fel a Cho Oyu-ra 8000m-ig és a Lenin-csúcsig, és tette mindezt olyan szenvedéllyel, hogy én éreztem, hogy tollat, vagyis billentyűzetet kell, hogy ragadjak, mert ezt másnak is hallania kell. Vagyis olvasnia. :) Zolinak ez sem volt ellenére, így végül megszületett ez az interjú, első interjúm “újságíróként” és nem csak bloggerként (úgy volt már kettő: Vasemberek Vasparipán: Szeged Peking kerékpárral és London – Sydney bringával). A visszajelzések alapján jól sikerült, és állítólag még a főszerkesztőnek is tetszett. Persze ebben része van az Origo-nak is, hiszen az eredeti verzión, ami 29 ezer karakteres volt, még bőven kellett dolgozniuk(rövidíteniük), mire a publikált verzió megszületett belőle. Az Origo-n ugyanezen idő tájt megjelent egy másik nagy látogatottságot kapott cikkünk, amelyben a Working Holiday és az SSE vízumokról, valamint az új-zélandi munkavállalásról és árakról írtunk általában.

Zolival együtt tölteni ezt a három napot fantasztikus élmény volt, nem cserélném el 300km kerékpározásra, hiszen az utazás és a kerékpározás nem csak a távolságok megtételéről szól, hanem még inkább az ilyen találkozásokról. Mikor e sorokat írom, Zoli még a szigeten van, ma megszenvedte az esőt, ami minket bent tartott a lakókocsiban és számomra lehetővé tette, hogy így e munkától megüresedett napon leüljek írni.

Húsvéti stoppolásunk

A másik említésre méltó történés ezen a négy héten az volt, amikor Húsvétkor úgy döntöttünk, hogy stoppolva megyünk be a tőlünk 12km-re lévő katolikus templomhoz a misére. Ez 40 perc hiábavaló útszéli álldogálás után úgy tűnt, hogy rossz ötlet volt és le fogunk maradni miatta a miséről, de aztán egy idős házaspár megállt nekünk. Ők is egy misére tartottak, de egy másik egyház másik templomába, így csak pár kilométert vittek el minket. Az elágazástól, ahol kitettek, már látszott Cromwell, de ahhoz, hogy sétálva tegyük meg a maradék távot, már túl kevés volt az idő. Felemeltük hát újra a hüvelykujjunkat és a „Cromwell – Church” feliratú táblánkat, és ekkor állt meg nekünk egy fehér Ford-al Doyle. Ő is épp azon gondolkodott, hogy részt vesz egy katolikus húsvéti misén, de mivel fogalma sem volt róla, hogy hol és mikor tartanak ilyet, így mi épp kapóra jöttünk neki. „You are my angels”, mondta, miközben ő még többet segített nekünk, mint mi őneki. Vagyis inkább mondjuk úgy, a másik nélkül egyikünk sem jutott volna el a misére. Ami után Doyle azt is felajánlotta, hogy hazavisz minket, mert nem siet sehová. Mi ezt örömmel elfogadtuk, sőt Zita egyből meg is hívta Doyle-t ebédelni, így a spagetti készítése és elfogyasztása közben jobban is megismerhettük emberünket.

A katolikus templom Cromwellben

Ebéd Doyle-al

Zitát húsvét reggel meglocsoltam, a nyuszi pedig mindenféle csokifinomságokat rejtett el a szoba rejtett zugaiban… :)

Doyle Alaszkából származik, ahol főként halászatból élt, de mindenfelé kalandozott a nagyvilágban, összesen 10 gyermeke van, a legfiatalabb kettő egy queenstown-i asszonytól, őket igyekszik most meglátogatni, de csak keddre, másnapra várták, ezért volt olyan ráérős ezen a napon. A sok közül volt olyan házassága, ami két hét után véget ért, mert fiatalon nagyon naiv volt. Bár nem minden téren szeretnék olyan életet élni, mint az ővé, mindenképpen érdekes volt hallgatni a történeteit, ahogy neki is a miénket. A vacsora végeztével felállt, hogy most mennie kell, és azt mondta „Let me give you a little donation”, majd ezzel a lendülettel egy papírpénzt csúsztatott az asztalon az egyik tányér alá. Mi először ellenkeztünk, de látszott rajta, hogy ez az összeg őt nem nagyon viseli meg és szívesen adja, ezért végül beletörődtünk, és kikísértük a vendégünket, és integetve elköszöntünk tőle. Visszatérve a konyhába láttuk csak, hogy egy 100 dollárost hagyott az asztalon, vagyis több,mint 19 ezer forintot, egyikünk heti albérletdíját. Ő és az ő „adománya” volt a mi húsvéti ajándékunk idén! :)

Mivel már hat oldalt írtam, azt hiszem most befejezem, mert ez a történet így kerek. A következő fejezetnek meg még úgy sincs vége, hisz csak épp elkezdtünk dolgozni ezen az új helyen, ami amúgy talán még jobb lesz, mint az Amisfield, és mindenképpen érdekesebb is. De erről majd legközelebb, most legyen elég csak annyi, hogy a harvest parti után másnaposan, hidegben, esőben, szembeszélben, és a maradék 6kg krumplival és sok egyéb soha nem cipelt pluszholmival a bicikliken elindultunk az új munkahelyünkre. Ahol most az eső miatt szünnapot kaptunk, így be tudtam fejezni ezt a bejegyzést. Most már csak a blogmotort kéne újra gatyába rázni, hogy meg is jelenjen a kezdőoldalon. :)

Történt 2014. március 29. és április 24. között.

Viaduktokon és alagutakban

Mikor végre elindultunk valamivel délután két óra után a második napi Otago Rail Trail szakaszunkra, már javában tűzött a nap. Ami jó hír volt, tekintve hogy a délelőtt még borús, szürke időben reggeliztünk. Először földek között hajtottunk, a megint nyílegyenes, enyhén emelkedő töltésen. Ez sokszor mélyen a szántóföldek dombjaiba vájva haladt, így keresztezhettük a főútat is egy azalatt áthaladó apró alagúton. Ez olyan jól nézett ki a háttérben a dél felé még havas hegyekkel, hogy itt meg is álltunk kicsit fotózni, amíg az egyikünk a fényképezőgéppel ügyeskedett, a másik visszagurult az aluljáróhoz, hogy valami élet is legyen a képben.

Aluljáró a Rail Trail-on – Az alagút mögött, a hegyek tetején azok a fehér foltok hófoltok! :)

Valamivel később átkerültünk a főút jobb oldalára, és olyan dombok előtt találtuk magunkat, hogy fogalmunk sem volt, merre fog folytatódni a mi kis utunk, amit azért szerettünk, mert tudtuk, hogy nem emelkedhet soha meredeken, hiszen a 100 éves gőzmozdonyok különben nem lettek volna képesek felkapaszkodni rajta. A rejtélyre hamarosan fény derült, amikor megérkeztünk az első viadukthoz. Egy nagyobb völgy fölött hajthattunk így át a fadeszkákon, hogy a túloldalt a sziklákba vájt metsződésben folytassuk. Elképesztő helyekre vezetett el minket így a rail trail, a táj egykettőre megváltozott és az unalmas mezők után ismét valami csoda közepén találtuk magunkat. Egy völgy oldalában kanyarogtunk, lent egy keskeny sávban a folyó mellett fák nőttek, de különben mindenütt csak bokrok, méteres „gazok”, és sziklák borították a tájat. Tetszett nekünk, hogy csak mi vagyunk a környéken és se műút, se autók, csak ez a vadnyugati táj. Az élményeket hamarosan egy alagút tetézve.

Ha ezt Lali papa láthatná és olvashatná… Vasúti hídmérnök volt az öreg :)

A vasútvonal a széles, lapos völgyből egyszer csak bevágott ebbe a gyönyörű völgybe

Fák csak odalent, a patak környékén nőttek

Csak pár száz méter hosszú volt, de kanyarodott az alagút, így belépéskor nem láttuk “a fényt az alagút végén” :)

Zita után én is behajtottam a sötétbe. Hirtelen kitágult a pupillám, még mintha azt is éreztem, hogy megdagad a szemem, próbált látni a sötétben, de ez nehezen ment, mert napszemüveg volt rajtam és a biciklilámpa sem kapcsolt be magától a sötétben, ahogy amúgy szokott. :) Meg kellett állnunk, szemüveget cseréltünk és felkapcsoltam a lámpát automatára. Az felvillant, majd ahogy elindultunk, fényárba úsztatta előttünk az utat. Hamarosan már lámpafénynél tekertünk a hegy gyomrában, ahol egy kanyar után meg is láttuk a fényt az alagút végén. Még néhány viadukt, majd még egy alagút, és egy utolsó híd következett, melyek után a dombvidék másik, északkeleti oldalán találtuk magunkat, kilátással, egy másik birkákkal teli völgyre.

Franco Probolone!

Pár kilométerrel később már a völgy lapos aljában találtuk magunkat, a töltésünk ismét nyílegyenesen haladt, kezdetben gyönyörű, íves, birkákkal teli dombokon, a háttérben elszórtan sziklás gerincekkel. Aztán, mikor már ez sem volt, akkor csak a végtelen egyenes maradt, de mielőtt még igazán ráuntunk volna, megérkeztünk végre a várva várt Otureuha-ba.

Átkelve a dombokon egy másik, az előzőhöz hasonló völgyben lyukadtunk ki

Balra tőlünk gyönyörű kilátás tárult elénk

Néha “úton állókkal” is találkoztunk… :)

Ekkor már alig volt két óránk a sötétedésig, de még ha jól emlékszem, 26km várt ránk Ranfurly-ig, az előttünk álló 620 méteres hágóval karöltve. Igaz, hogy már 500 méter felett jártunk, de azért a mászás akkor sem boldogított minket, különösen Zitát nem. A pár házas település vendéglőjében sült krumplit és pitét rendeltünk, ezek 6 és 8 dollár voltak, szóval durván kirúgtunk a hámból. Amíg odakint a kertben vártunk a finomságokra, a Nap sajnos eltűnt egy felhő mögött.

Hiába kergettük aztán az árnyék szélét, nemigen értük már utol ezen a napon. A „hágó”-nak csak a vége volt meredek, de az kétszer, mert hullámzott. Mert ugye visszatértünk az aszfaltra, hogy gyorsabbak legyünk és ne sötétedjen ránk.

Ilyen volt a táj a hágó környékén a naplemente fényeinél

A hágó túloldalán nagyon okosan visszatértünk a Rail Trailre, mert itt ugye már lejtett, és míg a műút a közeli dombokon hullámzott, addig mi gyönyörű, nyílegyenes, egyenletes úton adtuk le a szintet, de csak nagyon lassan. Egyetlen egyszer volt csak egy kis fölfelénk, amikor az út a lapos völgy egyik oldalában átívelt a másikra, ekkor egy kisebb gátszerű töltésen kapaszkodtunk pár métert. Ugyanekkor a Nap már a nyugati dombok mögött járt, de sötét még nem volt, ellenben a felhők olyan színekben játszottak, hogy Zita majd az őrületbe kergetett az állandó fényképezésükkel, de aztán sikerült hamar lenyugodnom, és igazából én is élveztem az egészet. Miközben tudtam, hogy ezt a napot már nem ússzuk meg világosban, mert még több mint 10km volt hátra.

Sajnos a kép nem adja vissza, de a lemenő nap fénye még hosszú percekkel a naplemente után is gyönyörű színekkel festette meg az érdekes alakú felhőket

Ezt mondjuk elég viharos gyorsasággal sikerült megtennünk. A tök üres, nyílegyenes „két sávos” töltésen egymás mellett suhantunk 20-24km/h-val, ami számunkra simán 30-40-nek is tetszett, mert az út bár nagyon lapos és szilárd volt, de enyhén kavicsos, ezért aztán a telóink (amit kicsit kiengedtünk, hogy puhább legyen az amúgy mindig legkeményebb állapotából) rendesen dolgoztak, ahogy a dinamóink is, mert már csak lámpafénynél láttunk magunk elé. Ez igazából egy élmény volt, mindketten élveztük ezt a suhanást, ez más volt, mint az aszfalt szélén araszolni, ahol ugyanez a sebesség nem tetszett volna ilyen gyorsnak és kalandosnak.

Csak egyetlen egyszer fékeztünk le, pont azután, hogy elküldtem a vendéglátóinknak egy sms-t: „5km”. Ekkor ugyanis egy kis kunyhó mellett száguldottunk el, ahol embereket fedeztünk fel és egy biciklit. Franco-val, egy argentin bringás sráccal, és egy Aussie lánnyal találkoztunk össze. Mivel láttuk, hogy már tábort vertek, az első kérdésünk az volt, hogy van-e szükségük bármire, pl. vízre. Nálunk több liter víz maradt, a termoszban még forróvíz is, és tudtuk, hogy 15 perc múlva egy házban várnak minket, így mindent felajánlottunk nekik. Zita még almát és néhány kocka csokit is odaajándékozott a lánynak. Közben én megtudtam, hogy Argentínában „Hola Amigo(s)”-al köszönnek a fiatalok egymásnak, és hogy a lány valójában gyalogol. Zita teljesen odavolt a szuper apró sátrától, ami gyakorlatilag csak egy pici félhenger volt a föld felett, amiben éppen elfér egy ember. Táska már nem, az a sátron kívül marad éjszakára. A lány egyébként Brisbane mellől való és a sráccal csak ma találkoztak, ami azért vicces, mert argentin barátunk nevéről nekem rögtön az Oscar című Silverster Stallone vígjáték jutott az eszembe, abban ugyanis Franco Probolonénak hívtak a főszereplő gengszert, és mi ezt a filmet Zitával utoljára Brisbane-ben láttuk Mariettáék otthonában. :) Érdekes…

Egy sorozatgyilkos van a családban

Ranfurly-ben simán odataláltunk a címre, ahol Ewan, Anne, Simon, Matthew, Lucy, Rosie és Austin már vártak ránk. :) Az apuka, Ewan (ejtsd „Júvan” – skót származású) egész nap kint volt a szabadban, mert az egyik kedvenc sportágában (aminek elfelejtettem a nevét) bajnokságot rendeztek és egy szenior barátjával egészen a döntőig jutottak, ahol csak egy ponttal csúsztak le a győzelemről. Ez a játék a Curlinghez hasonlatos, de nem jégen játszják, hanem földön és olyan egyenetlen súlyelosztású golyókkal, amikkel kanyarban is lehet dobni, vagyis gurítani, ha ügyes az ember. Ewan azt hitte, hogy hamar ki fognak esni, de a döntőig jutottak így egész napos játék után tért haza éppen csak mielőttünk, és eléggé ki volt ütve, de azért érdekeseket mesélt. Pl. elmesélte, hogy hogyan regisztráltak Warmshowers-re. Egyik nap Rosie-t sétáltatták a töltésen, ahol a bringaút is halad, amikor egy egyedül kerékpározó hölggyel találkoztak, aki azt kérdezte tőlük, hogy hol lehet bort kapni a faluban, mert szörnyű napja volt és egy üveg borra vágyik, hogy jó vége legyen. Persze minden bolt zárva volt már, de Ewan-ék behívták magukhoz a hölgyet, aki az udvarban lévő, félig nyitott, fotelekkel és minden kényelemmel felszerelt „Man Cave” nevű kiülőben kapott szállást, na és persze borocskát is, így végül az ő napja is olyan nagyszerűen végződött, ahogy a miénk is e remek család vendégszeretetében.

Anne, Ewan felesége azt is elmesélte, hogy az Idaburn tavon, ami épp le volt csapolva, mikor Otureuha előtt elhajtottunk mellette valamikor késő délután, minden második évben nagy Curling összejövetelt rendeznek, amelynek a végén még egy beavatás is van azok számára, akik még „nem beavatottak”. De erről rejtélyesen nem mondhatott többet, hiszen a beavatás azért beavatás, mert maga a szertartás meglepetés. Tudjátok, ez az a sport, amikor nagy korongokat löködnek egy kör közepére és súrolják előtte a jeget. A szabadtéri Curling kicsit más mint a beltéri, mert a jég sokkal durvább, nem olyan sima és egyenletes, és ezen a tavon az egésznek inkább valami őrületes fesztivál hangulata van, állítólag még külföldről is jönnek és a helyi farmerek van hogy kizavarják a birkákat szabadon legelni az összes legelőn, csak hogy arra a néhány napra egyáltalán ne kelljen rájuk figyelni, amíg ők a jégen buliznak.

Ja és a legkomolyabb az egészben, hogy ez a tó azért egyedülálló hely e sok skót bevándorlók által lakott vidéken, mert olyan messze van minden irányból a tengertől, hogy csak itt fagy be a víz annyira, hogy űzni lehessen rajta ezt az általuk nagyon kedvelt sportot. Persze az, hogy ez mikor következik be, a természet szeszélyeinek van kitéve, de az elmúlt tíz évben menetrend szerint minden második évben elég hosszan elég hideg volt ahhoz, hogy megrendezzék a bajnokságot, amitől a környéken megbolondulnak az emberek és pár napra megáll az élet. Ezek fényében 2015 telén (június-augusztus) újra lesz Curling fesztivál az Idaburn tavon. :)

Ewan, még mielőtt mindannyian kidőltünk volna az éjszakába nyúló beszélgetésben, azt is elmesélte, hogy van a családjukban egy sorozatgyilkos. Pontosabban ezt már csak én tettem hozzá a történethez, miszerint Austin kedvenc szórakozása, hogy reggelente egy általa elkapott és meggyilkolt nyulat hoz a ház hátsóajtaján lábtörlőjére. Austin egy nagy, szürke macska, olyan, amilyet eddig még nem láttunk, igazi erős, robusztus alkata van és olyan képe, mint Mr. Tájfelnek a Macskafogóban. Na, ez a macska reggel be is mutatta a tudományát, arra ébredtünk, hogy az üvegajtó előtt ül és nyávog. Miután bemutatta nekünk a kisnyulat, ami ekkor már nem élt, fel is falta azt, csak egy bundacsomó és néhány lábdarab maradt a kis állatból a lábtörlőn.

Mr. Tájfel, vagyis Austin, a macska a család sorozatgyilkosa, reggel megmutatta nekünk az aznapi zsákmányát, amit aztán el is fogyasztott

Még jó, hogy nem engedtük be Tájfelt a házba a zsákmányával… Bár azt hiszem erre nem is vágyott, csak be akarta mutatni a zsákmányt egy embernek, mielőtt megeszi. E reggeli vadászatán egyébként először kicsit leakadtunk, de amikor láttuk, hogy nem csak kedvtelésből vadászik, hanem meg is ette reggelire a zsákmányát, kicsit megnyugodtunk, főleg, hogy közben az is eszünkbe jutott, hogy itt Új-Zélandon a nyulacska egy ember által behozott invazív faj, ami kiszorítja az őshonos fajokat. Na és legalább nem madarakra vadászott a macsek, akinek egyébként nem volt csengő a nyakában, tehát ezt is simán megtehette volna.

Az egész délelőtt már-már tradicionálisan azzal telt, hogy persze nem indultunk el időben, mert valami leadási határidőnk volt. Én ennek az útinaplónak a pár nappal ezelőtti történéseit rögzítettem, amíg Zita egy női magazin kérdéseire válaszolt. (Megjelenés később…)

Mr. Tájfel megharap álmomban

Végül megint délután két óra lett, mire újra a Rail Trail-en találtuk magunkat. Az út kezdetben nyílegyenes volt a mezők között. Egy állomáson megálltunk, bementünk a fogadóba mosdóba, megcsodáltuk, ahogy két ember kismillió injekciós tűt készít elő tehenek vérvétele számára, majd kimentettünk egy sünit az állomás „marha-kapujából”, vagyis egy ritkarácsos tetejű kis gödörből, amin a tehenek nem tudnak átsétálni, mert akkorák a kihagyások, hogy abba a tehén lába beleesik – ahogy egy egész süni is beleesik.

Kezdetben csak megint egy nyílegyenes szakaszon hajtottunk

Így keresztezni az autóutat mindig nagy élmény – és remek fotótéma! :)

Central Otago Rail Trail vagy Otago Central Rail Trail? Még most se tudom igazából, hogyan írják pontosan…

“Zita, hol van fokhagyma, melyik táskádban? – A fehér medvésben!” – Így azonosítjuk a táskákat, mert kívülről amúgy elég egyformák, főleg ha egymás mellé vannak pakolva ahogy általában.

Az egyik pihenőhelyen ezt találtuk. Művészet régi rozsdás lomvasakból. :)

Eztán ismét dombok oldalában találtuk magunkat, délután jött megint egy alagút és némi fölfelé mászás, ami még mindig sokkal jobb volt, mintha a főúton mentünk volna, ami nem megkerülte a dombokat, hanem éktelen hosszú, kanyargós emelkedőn megmászta őket. Mi meg örültünk a murvás kerékpárutunknak, ami itt is csak enyhén emelkedett és több hídon és egy alagúton át érkezett meg Hyde-ba. Az apró településen hidegzuhanyként ért minket a hír, hogy az egyetlen fogadóban nem szolgálnak fel meleg ételt délután 3 óra után, így a 6 dolláros wedges-ről itt le kellett mondanunk, miközben a szervezett keretek között utazó csoportok a szomszédos teremben vidáman vacsoráztak… Őket kiszolgálták… Igaz, mi is kaptunk egy liter forró vizet, méghozzá teljesen ingyen. Így megint csak kekszeket áztattunk a mézes-tejes teába, és jó sokat, hogy kibírjuk a maradék 30km-t, amiről reméltük, hogy egyenletesen lapos, könnyű lefelé lesz.

A táj talán még a tegnapinál is vadregényesebb lett, kár hogy ezen a napon felhős volt az idő

Ez igen, ezt már szeretjük! :) Ki van vájva a szikla, hogy laposon hajthassunk! :)

Ezt a kanyargós fölfelét mi mind megúsztuk, hála a Rail Trailnek, ezt a dombot balról kerültük, részben egy alagúton át! :)

Ezek az igen érdekes kinézetű Giant bringák valahol félúton vannak egy reku és egy hagyományos bringa között

Még mielőtt továbbindultunk volna, találkoztunk egy idős házaspárral, akik egy-egy nagyon furcsa, Giant márkájú kerékpárt hajtottak. Ezek a bringák – amelyeket ki is próbáltunk, állat jók voltak, még felfüggesztés is volt rajtuk, nagyon kényelmesek – valahol félúton vannak egy hagyományos és egy fekvőkerékpár között.

Hyde után valóban olyan könnyű és gyors terep következett, ismét suhantunk, és most még egy kicsit több időnk is maradt a naplementéig, mint tegnap. Az út szinte tökéletesen egyenletesen adta le a szintet, hol apró hidakon átívelve a völgyek felett, hol a sziklába vájt nyiladékokon át.

A kilátás az egyik rövidebb vasúti hídról

A végén persze most is teljesen kilaposodott maga a táj is, és sötétedés előtt fél órával megérkeztünk a Rail Trail ezen végére, Middlemarchba. Az út mentén nem sok helyet láttunk kempingezésre, mert csak egy lakóautóknak épített parkoló volt útközben, különben meg mindkét oldalt rögtön kerítések zárták el a birkalegelőket tőlünk.

Amikor viszont megérkeztünk a település határába, lekanyarodtunk a töltésről, és rögtön az első utcasarkon gyönyörű, tágas, füves területet találtunk. Sőt, szerencsénkre épp erre sétált valaki, akit meg is kérdeztünk, hogy mit gondol arról, ha itt sátrazunk, kié ez a terület, stb… Jo azt mondta, ez itt a senki földje, és valószínűleg semmi nem fog történni, ha itt sátrazunk, de ugyanezt megtehetjük az ő kertjükben is. Egy igazi művészbarlangba kerültünk, mert Jo és az anyukája, Vivienne is festők, az otthonuk nagyon színesen és nagyon érdekesen néz ki, imazászlók, lámpások, képek, festmények mindenütt, két fekete macska, nagy fűszeres és veteményeskert odakint… Szóval nagyon jól éreztük magunkat náluk, Zita gyorsan vacsorát főzött, ettünk, teáztunk, lefürödtünk. Nagyon kedvesek voltak velünk, mert persze ismét nem a kertben maradtunk, hanem Vivienne megágyazott nekünk a vendégszobában. Zita kék szeme megint olyan boldogan csillogott ettől, hogy Vivienne meg is jegyezte, hogy milyen gyönyörű.

Este lefekvés előtt bekapcsoltam a telefonunkat, és megnéztem az üzeneteinket, nem is sejtve, hogy mit hoz majd ez magával. Ekkor tudtuk meg, hogy másnap reggel, vagyis itteni idő szerint este szeretnének velünk egy élő pár perces skype vagy telefonbeszélgetést az MTV Ma reggel című műsorában. Levél levelet váltott majd még fel is hívtak minket még ezen az estén, izgatottan feküdtünk le aludni. Nekem egy nagyon furcsa álmom is volt, ugyanis az egyik macska bejött a szobánkba, és felmászott az ágyra, majd a paplan felett, pontosan a mellkasom tetején összekuporodott és hangos dorombolásba kezdett. Én erre nem ébredtem fel, de gondolom a reggeli Mr. Tájfeles élményeink miatt egy álmom volt a fekete macskával. Azt álmodtam, hogy elkapja a bal kezem a hüvelyujjam felett, és nem engedi el. Éreztem a fájdalmat, amire fel is ébredtem. Azt hittem valóság, kizavartam a macskát és bezártam mögötte az ajtót, majd felkapcsoltam a fejlámpám, hogy megnézzem a fájó sebet a kezemen. Nem találtam semmilyen sérülést rajta, a bőr az egész kezemen sértetlen volt, pedig a fájdalmat még mindig éreztem benne, az csak ezután múlt el kb. fél perccel. Félelmetes, hogyan képes stimulálni a fájdalmat az agyunk, nem? :) Már rég fent voltam az álmomból, de még mindig azt éreztem, hogy Mr. Tájfel elkapta a kezem és sebet ejtett rajta. :)

Jo-val és az anyukájával, Vivienne-el

Reggel még nagyobb beszélgetésekbe és teázásokba kezdtünk, és próbáltuk megfejteni azt a rejtélyt, ami a konyhában történt, és amibe én beleléptem, miközben az ilyenkor szokásos reggeli pohár citromos meleg vizeinket készítettem el. A konyhapult előtte szőnyegre valamilyen állat odapiszkított, és nem jöttünk rá, hogy melyik. A kutya be volt zárva Vivienne szobájába, a macskák pedig ki tudnak járni az ajtón lévő macskarésen, és így is szokták tenni, amikor hívja őket a természet – kimennek és kint végzik el a dolgukat. Vagy egy másik állat jött be a macskabejáraton, hogy a konyha közepére szarjon, vagy Mr. Tájfel bosszulta meg, hogy kiakolbólintottam az éjjel a pihepuha meleg ágyból. :) Hát ilyen kalandjaink voltak az Otago Rail Trail-en… :)

Ebéd a Clarks Junction-nél

Ezen a napon, amelyen azt terveztük, hogy 80km-t tekerünk Dunedin-ig, hogy este 8:30-kor ne csak telefonos, hanem skype interjút is tudjunk adni a TV-nek a városból, szóval ezen a napon emiatt végre egész korán el tudtunk indulni. Miután a település központjában megcsodáltuk Jo stúdióját, vagyis a műtermét, ahol a festményeit alkotja, elindultunk megint, bele az útba, immár csak az autóúton, az aszfalton.

Jo nem sok embert enged be a műtermébe, azt mondta, kb. 20-an jártak eddig itt rajta kívül. Ennek ellenére megengedte, hogy fényképezzünk és hogy publiáljuk a fényképet. :)

Ez hozott is magával némi változást. Először is észrevettük, hogy Zita sárhányója eltörött, ezt a zörgő hangot a murván száguldozva nem hallottuk, de most az aszfalton igen. Gyorsan meg is ragasztottuk Leukoplaszttal – milyen jó, hogy küldtek nekünk otthonról a csomagban ilyet is. :)

A jólét kb. 10km-t se tartott, mert jött egy fölfelé. Ez még viszonylag vidám volt, de meredek, se hosszú nem volt, főleg, hogy a közepén megálltunk, mert olyan sziklaalakzatokat láttunk az út mentén, hogy nem bírtuk ki, hogy ne vegyük őket közelebbről szemügyre. Jó fotók is születtek, a táj tényleg olyan volt, hogy az még a Gyűrűk Urába is beillet volna. A könyv utolsó részét egyébként ezen a macskás estén fejeztem be, és Vivienne elmondta, hogy a Hobbit egyes jeleneteit tényleg az egyik közeli sziklás dombvidéken forgatták. :)

Az inget csak a nap vagy a hideg ellen hordom, nem azért, hogy elegáns legyek… Utóbbi ezen a délelőttön különben sem sikerült. :) – “Hogy áll a gallérod Árpi!?!” :)

Már csak a vándorló Hobbitok meg Gandalf hiányzik a képről… :)

A következő fölfelé már sokkal kegyetlenebb volt, hosszú, meredek, véget nem érő. Persze valahogy erre is felmásztunk, odafent egy pihenőhelyen teáztunk, sütiztünk, majd felöltöztünk, mert tudtuk, hogy mostantól lankásabb lesz a terep, és így nem fogjuk kifűteni magunkat eléggé, hiszen a menetszél is több lesz és a fölfelé is kevesebb.

A képen nem érezni, de ez egy elég combos fölfelé

Ez így is lett, noha azért maradtak fölfelék is a dombok között. Aztán a Nap is kisütött és mi egy gyönyörű fennsíkon találtuk magunkat, megint csak ég és föld között, elég nagy feeling volt, csak a sok zöld, a sok legelő, birka és az óriási ég felettünk, minden úszik a fényben, mi meg megyünk az utunkon.

Ez még csak a kezdet, e domb mögött egy nála sokkal nagyobb testvére várt ránk

Az úton, ami egyszer csak úgy leszakadt egy mélyebb völgy aljába. Ezerrel suhantunk lefelé, de hiába, ez messze nem volt elég ahhoz, hogy a túloldalt a lendületből felérjünk. Lent levetkőztünk ismét, nem akartunk beleizzadni az időközben visszavett rétegekbe. Én csak toltam, mert piszok meredek volt és a bringámat nagyon nehéznek éreztem ezen a napon, na meg a hátsókereket is kímélni akartam mert Zita egy apró, kb. 1mm-es nyolcast fedezett fel benne. Tolva se voltam sokkal lassabb, mint Zita, aki bár eleinte nagyon mérges volt e gonosz meredek fölfelére, szemmel láthatóan élvezte, vagy legalábbis nem szenvedett rajta. Kérte, hogy fotózzam a szemközti domboldallal a háttérben, ahol látszott, hogy hol suhantunk le az imént. A Nap tűzött, rólam csorgott a víz, csípte a szemem, folyt az arcomon, csúszott tőle a tenyerem, de igyekeztem emiatt nem sokszor megállni, mert minél előbb fel akartam érni és magam mögé tudni ezt a szakaszt. Ez rossz hozzáállás volt, mert egy kicsit a kiborulás szélére kerültem, mire felértem. Zita láthatóan jobban volt, ezért ezt próbáltam nem mutatni, csak egyszerűen túltenni magam rajta, nehogy magammal rántsam a mélybe. :)

Az ott a háttérben egy őrült hosszú lejtő, annak az aljából kapaszkodtunk vissza

Ilyesmire nem került sor és én se kerültem mélyebbre, mert egy lapos domb és két kanyar után egy épület jött szembe. Végre, a sokat emlegetett Clarks Junction vendéglő! :) Odabent kiéhezve és holt fáradtan lestük az étlapot valami olcsó finomság iránt. Mivel az árak az itteniekhez mérten egész szolidak voltak, megajándékoztuk magunkat egy kis habzsidőzsivel a nehéz pillanatokra mintegy gyógyírként. 7 dolláros csirkés szendvicseket rendeltünk és egy hatalmas tál sült krumplit majonézzel 6 dollárért. Degeszre ettük magunkat ezekből és a hamburger nagyon finom volt. A tulajjal nagyon jót beszélgettünk, azt is megengedte, hogy feltöltsük a telefonunkat a konnektorból és egy csomót mesélt a családjáról, a kocsmáról, furcsa vendégekről és a környékről. Két ablak felett nagyon vicces sörreklámok voltak ebben a kocsmában, az egyiken egy kerékpáros a bringás pumpájával fújta fel egy hatalmas dömper embernagyságú kerekét, a másikon meg egy biciklis postás kézbesített levelet egy Isten háta mögötti kunyhóba. :) „Ezek a csávó egy DB sört”, állt a képeken a szlogen.

Egy jó reklám megnevetett, emlékezni fogsz rá, és még le is fotózzák, meg is osztják az emberek! :)

Mr. Clark-al nagyon jót beszélgettünk az ebédszünetünk alatt, és nagyon finom szendvicseket készített nekünk

>Az ajtón meg egy kis fémtábla mondta, hogy max. 76 ember fér el a kocsmában, amire én rá is kérdeztem a tulajnál, hogy mi történik akkor, amikor a 77. ember akar belépni az ajtón, elküldik? Erre nevetett, és elmondta, hogy az a tábla már nagyon régi, azóta már 170 fősre bővítették ki a helyet, és egyszer voltak is itt ennyien, a lánya 21-edik szülinapját ünnepelték 40-en a családi barátokkal, amikor Dunedin felől megérkezett egy busznyi cheerleader lány és Alexandra felől egy másik busszal pedig egy rögbicsapatnyi srác. Mindkét társaság eredetileg csak egy-egy italra állt meg, de végül akkora buli kerekedett, hogy 4 órát maradtak. :) Ezzel a szülinapi buli kicsit másképp alakult, mint várták, de kétlem, hogy az aznapi bevételt látva ezt bánta volna a család. :) Clarks-éknak (ha így hívják őket, amit a kocsma nevéből feltételezek) egyébként 3 gyermekük mind Ausztráliában tanul vagy él, ez elég gyakori errefelé, Kiwiföldön kevesebb a munkalehetőség és a bérek is valamivel az Aussie munkabérek alatt vannak, így sok fiatal elindul szerencsét próbálni a nagy szigetre.

Rohanunk, hogy benne legyünk a királyi tévében!

Ahogy a pult mögül meg lett ígérve, már csak egy mélyebb völgy várt ránk, kb. harmadakkora mint az előző, és utána már csak dimbek-dombok között kanyarogtunk, míg le nem rongyoltunk közel tengerszintre, a Dunedin-el szomszédos lapos, széles völgybe. Itt már újra lett térerő, így el tudtam érni Tod-ot, aki készségesen megírta, merre a legegyszerűbb eljutni az otthonába, ami persze hogy egy domb tetején van Dunedin városában – hol máshol lenne? :) Az első nagyobb város szupermarketében vettünk egy-egy péksüteményt, hogy kibírjuk a nap végéig, majd nekiláttunk a maradék 15km-nek. Majdnem rákanyarodtunk a több száz kilométeres környéken az egyetlen autópályára, de még mielőtt lerongyoltunk volna annak rámpáján a kétszer két sávra, észrevettük magunkat, visszaslisszoltunk az alsóbbrendű útra, és megtaláltuk a mi utunkat, ami ugyanarra vitt mint a pálya, csak talán még meredekebben, mert fent a gerinc tetején egy felüljárón kereszteztük az autópályát, majd megint jött a lefelé, egy újabb völgykatlanba.

Miért kellett ezeket a fákat kockahasáb alakúakra vágni? :)

Szerintetek hol folytatódik tovább a mi utunk a leghátsó dombon?

Ekkor már kissé ideges voltam, mert már alig volt egy óránk hátra az interjú kezdetéig, és ismeretlen budapesti vonalas számokról hívogatták az új-zélandi mobilunkat, de ahányszor felvettem, mindannyiszor süket vonalat kapcsoltak, senki nem szólt bele és mindig megszakadt pár másodperc után. Végül egy mobilról is felhívtak minket és ekkor végre már tudtunk beszélni, valóban a tévétől hívtak minket, egyeztetés céljából. Mondtam, hogy még 20 perc, ami elég is volt, mert közben ők azt mondták, csak 8:47-től fogunk mi jönni. Mire ezt megtudtuk, pont megérkeztünk az utolsó felfeléhez. Egy brutál meredek utcán indultunk el fölfelé egy nyeregbe, aminek tövében kb. 30 métert az autópályán kellett volna hajtanunk, hogy a nekünk legideálisabb utcára tudjunk rákanyarodni. Mikor végre felértünk ide, kiderült, hogy ezt a rövid szakaszt is át tudjuk hidalni a járdán, így nem kellett még ennyit sem haladnunk a száguldó autó között a leállósáv híján. A következő utca sem volt kevésbé meredek és sajnos nekem sem sikerült teljesen lehiggadnom.

Tod házát könnyen megtaláltuk, most is annál az asztalnál ülök, ahonnan az élő interjút adtuk. Ami eleinte számunkra egyfajta csalódás volt, mert nem voltak valami túlságosan mélységesek a kérdések, sőt a „meséljetek valami érdekeset” kérdésen kicsit fenn is akadtunk… :) Ti mit szólnátok, hogyha élő adásban feltennének Nektek mondjuk ezt a kérdést: „Meséljen valami érdekeset az életéből, valamit az elmúlt 2 év és 9 hónapból!” :) Ráadásul, hogy „jó legyen a kép”, távol kellett ülnünk a webkamerától, aminek az lett az eredménye, hogy se a kép, se a hangminőség nem lett jó, így még meg se mertük nézni magunkat. De mindez nem baj, Lili azt mondta, és ebben teljesen igaza van, hogy örülnünk kell, hogy ez megtörtént, és hogy mi igazából a körülményekhez képest jól szerepeltünk, illetve hogy nagyon örülnünk kell neki, hogy már a közszolgálati tévé is felfigyelt ránk. Hát örülünk! :) Lilian a PR-menedzserünk, bizony most már ilyen is van nekünk, na nem kell ám arra gondolni, hogy most hirtelen ennyire felvitték a dolgunk, csak arról van szó, hogy középiskolás padtársak voltunk és bár 10 éve nem láttuk egymást, de nemrég Lili megtalálta az utunkat és önként, ingyen felajánlotta a szolgálatait, aminek mi nagyon megörültünk és köszönettel elfogadtuk. Máris nagy terhet vett le a vállunkról azzal, hogy sok médiával ő tartja a kapcsolatot helyettünk, és mi már csak konkrét időpontokat vagy kérdéseket kapunk egy-egy riporthoz vagy interjúhoz. Sok egyeztetéstől megmenekülünk így, és remélhetőleg ezáltal ő is új kapcsolatokat tud építeni és hasznos tapasztalatok szerezni, így ez mindenkinek win-win helyzet. :)

De visszatérve a mi kis utunkra, azóta már a Metropolban is – szintén Lilinek köszönhetően, hálás köszönet! – volt rólunk egy riport, amelynek a teljes verzióját itt olvashatjátok – ezt másnap reggel írtuk meg Todnál. De a következő, Dunedinben történt napokról csak a következő beszámolóban lesz szó, mert ez már a 6. oldalnál tart és ennyi épp elég lesz egynek. Remélem élveztétek és sok érdekeset olvastatok. Hétfőn jön a folytatás, már megírtam, csak be kell szerkesztenem. ;)

Történt 2014.03.8. és 11. között, lejegyezve ugyanezen és rákövetkező napokon. A tekert távok: 46+59+81km.

Rail Trail, delfinek és erdőkert – Jó lesz nekünk!(?)

Először a French Ridge nevű házhoz gondoltam, hogy oda kéne túráznunk a Mt. Aspiring Nemzeti Parkba, mert onnan állítólag több gleccsert is látni. De mikor írtunk Lisa-nak, hogy letehetnénk-e nála a bringákat, kiderült, hogy otthon sincs Wanakában és most nem tud segíteni nekünk. Így maradt a másik terv, vagyis hogy irány le délnek, a déli sziget legaljába. Ahogy elkezdtem tervezni az útvonalat és utánanézni a dolgoknak, kiderült, hogy ez még egy jobb választás. Alexandrától, alig 30km-re Cromwelltől indul egy Otago Central Rail Trail nevű útvonal, ami végig régi vasúti útvonal helyén halad, magyarul sosem meredek, külön helyen megy az autóúttól, és csak murvával van borítva. Állítólag gyönyörű szép, alagutakon, viaduktokon is halad néha. Ezután jön majd Dunedin, amiről kezdetben semmit nem tudtunk, de mióta tudjuk, hogy odamegyünk és ezt elmondtuk embereknek, már sejtjük, hogy egy jó hely lehet, főleg, hogy olyan Warmshowers-es figurát sikerült kifognunk magunknak, akinél van varrógép (belső betéteket, „ágyneműt” csinálni a hálózsákok belsejébe, hogy ne legyenek koszosak, se hidegek ezeken a 0 fok körüli éjszakákon) és maga is dumspter dive-ol, állítólag már 2010 óta nem költ ételre, hanem mindent a kukákból szerez és örömmel elvisz minket is a szupermarketek mögé. :) Erre már nagyon kíváncsiak vagyunk, hogyan csinálja egy profi, aki már így él és az élete része lett. Nem a boltba megy kaját szerezni, hanem a bolt mögé. :)

Cromwell a folyó túloldaláról

Na, de azután pedig jön Curio Bay, ahol fókákat lehet nézni egész közelről és él egy csoport Hector delfin az öbölben, közel lehet úszni hozzájuk. :) Ezután Invercargill, most, hogy végre megtanultam helyesen leírni a nevét a városnak.. – azt hiszem. Utána Riverton, ott van egy világhíres permakultúrás erdőkert, már nekik is írtam, ahogy egy Curio Bay-i szörfiskolának is, akiktől tudunk majd bérelni, vagy remélhetőleg együttműködés keretében kapni egy-egy neoprén ruhát, hogy ne fagyjunk szét a tengerben.

Mióta az előző mondatot befejeztem, eltelt 36 óra és már vissza is írtak, hogy kapunk ruhákat ingyen. :) Szóval megyünk a delfinekhez!

Egy libamáj, két 42-es lapos kulcs, egy gumikalapács, két lepény és már mehetünk is!

Na, hát rövidre zárva az „eseménytelen” napokat, még annyi történt, hogy Liliannak (aki középiskolás padtársam volt, és most PR-menedzser, és felajánlotta nekünk a segítségét, magyarán szívességi alapon lett egy PR-osunk, nem is akármilyen! :) ) írtam egy rövid, de érdekes „sajtónyilatkozatot”, amit ő olyan ügyesen szétküldött mindenféle médiáknak, hogy most több mint ezerrel több követőnk van FB-on, mint egy hete volt… Ennek kapcsán meg is talált minket nagyon hamar egy nlcafe-s újságíró, így venni kellett még egy libamájat a mobilra (1 GB-t) 19 dollárért, mert persze az előző feltöltés naná, hogy ekkor merült le teljesen. Szóval az új libamájból rögtön el is lőttünk 100 megát, mert 1 órát beszélgettünk vele, de jókat kérdezett és elvileg ma reggel (hétfő, de otthon még vasárnap este) meg is fog jelenni a kész cikk. (Azóta, hogy ezt írtam, már megjelent.) Szóval ez ment egész délelőtt, meg pakolásztunk, aztán főztünk mert ebédidő lett, aztán még elmentünk zuhanyozni, aztán egy bringaboltba mert Zita bringáján meglazult egy csavar amihez fél kilós nagykulcs kell és ilyet nem cipelünk kontinenseken keresztül. Meg az én bal fékkarom behajlott hogy alig fértem el a bal combommal tőle, azt is ki kellett ütni gumikalapáccsal. A bringaboltos csaj elvileg 2:30-kor zárt volna, de még 4 után is ott találtuk, ráadásul meghívott magához, ha nem tudnánk aznap elindulni a városból. Aztán csak sikerült megmozdítanom azokat a csavarokat, így meg tudtam javítani Zita bringáját, elmentünk még a hüpermarketbe enni egy négy dolláros fokhagymás-bazsalikomos-sajtos lepényt a pékségben megmelegíttetve, aztán végre, valamikor 5 után elindultunk.

Freecamp a tóparton, Frodó bedobja a gyűrűt a végzet hegyébe

Míg napközben gyönyörű napsütésünk volt, olyan, hogy nem látszott tőle a netbook képernyője, most este szürke, homályos idő volt, végig erős szembeszéllel. A völgy oldalában az út meg hullámzott, és nekünk nagyon nem volt ínyünkre a hideg szembeszél, ami még a lefelé gurulásban is akadályozott. Vagy ezek miatt, vagy mert több mint egy hete nem bringáztunk érdemben, úgy elfáradtunk, mintha 100km-t tekertünk volna ezen a napon, pedig épp csak harminc lett a vége.

A völgy Clyde felé – Szép időben, szembeszél nélkül vidámabb lett volna

Clyde városka felé lekanyarodtunk a főútról, ami magasan a domboldalban folytatta, és a duzzasztógát mellett (addig a tó bal partján tekertünk) lecsorogtunk a városba, ahol rögtön szemet szúrt nekünk egy „Fish & Chips” felirat.

Clyde főutcáján

Bementünk és kértünk egy „Wedges”-t 4,5 dollárért, vagyis egy fűszeres krumplit, nagy szeletekbe vágva olajban kisütve. A majonéz mindehhez +1 dollár lett volna egy nagyon apró pohárkában, ezért ezt nem kértük, hanem helyette, Zita szemfülességének révén másik 4,5 dollárért vettünk egy 350ml-es üvegges majonézt a szomszédos pult mögül, ami egy apró vegyesbolt volt. Ezt a majonézt még vagy három napig ettük, de így érte meg. A krumplit, ahogy az ilyen „take-away” vagyis elvitelre kért ételeket errefelé szokás, egy zsírpapírba, majd 2-3 réteg újságpapírba csomagolták be. Csakhogy mi nem tudtuk, hogy mi elvitelre kértük, ezért leültünk az egyik asztalhoz, mert közben odakint eleredt az eső. Ezt elméletben nem lett volna szabad és ránk is szóltak, hogy ejnye, de aztán szépen megkértük őket és maradhattunk. A vacsora után még beljebb csorogtunk a városkába, találtunk egy kempinget, de 17 dollár volt fejenként a sátrazás, mint ahogy a lakókocsiban való maradás is. Ez persze bőven túllőtt a mi keretünkön, de a recepciós hölgy azt is elmondta, hogy tudunk „free-camp”-elni, vagyis szabad-, vagy ha úgy tetszik, vadkempingezni. Gurultunk hát a gát túloldalára, a völgy szemközti oldalába, ahol már jövet is láttunk lakókocsikat a tó partján.

Egykor Cromwell-ig húzodott a vasútvonal, de aztán felduzzasztották ezt a tavat a völgyben, amelynek a partján sátraztunk

Az eső szemerkélt, szürkült, mi pedig felállítottuk a sátrat egy fa alá, bepakoltunk és bemásztunk. Ezen az estén elolvastam a Gyűrűk Urának 6. könyvének (a Kindle-n nekünk hat részben van meg) közepét, a gyűrű beleesett a végzet hegyének tüzébe, Samu és Frodó megmenekültek, a sötét úr megsemmisült, én meg már csak azt nem értem, mi fog történni a következő, még hátralévő kb. 100 oldalban… :) Vacsorára már nem ettünk semmit, csak eldőltünk és reggel ugyanilyen szürke, de már tisztuló időben összeszedtünk magunkat.

Hullámos ösvényen megpakolt fekvőbringával

Reggelire ettünk még egy sültkrumplit mert még bőven maradt a majonézből, és mert mind a ketten jóllaktunk belőle. Egy közeli bringaboltban (rengeteg a bringatúra szervező iroda Clyde-ban, mert itt van az egyik vége a legnépszerűbb új-zélandi bringaútvonalnak, az Otago Rail Trailnek) Zita kért vizet, mire a boltos elküldött minket a feleségéhez, a 95-ös szám alá (az egész városka szinte csak egy utca), akitől nem csak csapvizet, de még a termoszba forróvizet is kaptunk.

A vizerőmű a gátról nézve

Ismét áthajtottunk a folyó túloldalára a kemping mögötti hídon, mert azt terveztük, hogy az ott kanyargó bringaúton keresztül hajtunk át Alexandrába. Erre egy másik mód is van, egy másik bringaúton, amit viszont vonalzóval húztak meg, ezáltal biztos, hogy gyorsabb, de unalmasabb is. A folyóparton csak egy apró murvás ösvény vezetett végig, először meg se találtuk, elindultunk fölfelé a meredek autóúton, amikor láttam a GPS-en, hogy eltértünk a tervezett útvonaltól.

A folyó nyugati oldalán egy hullámos, kanyargós ösvényen hajthattunk

Csak ekkor fordultunk rá a nem éppen könnyű, de mindenképpen élvezetes kis útra, ami azért volt jó, mert mindenféle erdőkben kanyargott és sosem vett fel egyszerre 5m-nél több szintet, ezt pedig általában még lendületből meg tudtuk tekerni. Talán csak egyszer kellett leszállnunk emiatt, az egyik rövid, de meredek fölfelében Zita elvesztette az egyensúlyát és le kellett tennie a lábát. Jól megpakolt fekvőbringákkal, amiken csak Schwalbe Marathon Plus van és nem valami terepgumi nem lehet elindulni meredek murvás fölfelé, ezért ekkor le kellett szállnunk és feltolni pár métert a gépeket. De különben baromi jól teljesítettek, jól jött hogy tudtunk lazítani a telókon és nagyon jól viselkedtek a terepen, ami amúgy már inkább volt MTB-ösvény, mint túrabringás útvonal.

Egy régi fúrófej mellett

Sok apró hídon át kellett hajtanunk, de a legtöbb helyen nem volt víz alattuk, nem úgy, mint itt! :)

Vicces kedvében volt a favágó :)

Az ösvénymenti egyik pihenőhelynél

Néhol gyönyörű erdőkben hajtottunk

Alexandra határában a régi híd pillérénél

Kb. másfél órát tölthettünk így a folyó mellett, amit végig nagyon élveztünk, sok kis hidat is kereszteztünk, ezek némelyike olyan keskeny volt, hogy alig fértünk át rajtuk a csomagokkal a bringák oldalán. Alexandrába érve egy nagy közúti hidat kereszteztünk a folyó felett, ami mellett még álltak a régi híd pillérei. Bent a városba egyenest a bolthoz, a New Worldhöz hajtottunk. Itt is megmelegítettek nekünk egy-egy pizza-szerű péksüteményt, tehát úgy néz ki, ez nem csak a Cromwelli szupermarket sajátossága volt, hanem mindenhol ilyen kedvesek. Miután odakint elfogyasztottuk ezeket, már tele hassal mentünk vissza bevásárolni a következő 4 napra. Ezt direkt csináltuk így, mert ha éhesen mentünk volna be, túl sok ételt vásároltunk volna (így is túl sokat vettünk, de csak azért, mert mindenütt megvendégelnek minket). Nekem sikerült a ló túloldalára is átesnem, egyszerűen semmi nem keltette fel az érdeklődésemet, ételre se bírtam nézni, így Zitára hagytam a bevásárlást, és én csak az akciós termékek után kószáltam, illetve a magazinoknál befényképeztem egy-egy érdekes lehetőséget a helyi bulvárújságok hasábjain. Azt ígérik, hogy ha beküldünk fotókkal saját történetet, akkor akár 2000 dolláros jutalmat is kaphatunk érte, készpénzben. Ezt több újság is állítja, ezért meg fogjuk próbálni. Ha csak a fele igaz, vagy a negyede, már nagyon megérte a fáradtságot. :) Elvégre van egy-két érdekes sztorink, akár csak Új-Zélandról is, reméljük valamelyik újság ráharap majd, még azon is gondolkodom, hogy meg lehetne versenyeztetni őket a jutalom mértékét illetően. :)

Murvás, de sosem meredek úton, távol az autóktól, közel a természethez

A bevásárlás után immár púposra pakolt hátizsákkal az ülésem mögött, végre elindultunk a híres Otago Rail Trailre. Rögtön gyönyörű tájakra vitt minket az egykor vonatsíneknek helyet adó töltés. Egyenletes, alig érezhető emelkedőn haladtunk a murvás úton, ami mindenféle érdekes sziklaalakzatok között vezetett minket a kopár, bokros tájon.

Végre a Rail Trail-en! :)

A terep később kevésbé izgalmas környékké változott és a töltésünk sem kanyargott már, hanem egy végeláthatatlan egyenesben tűnt el a horizonton, pontosan előttünk. Ráadásul emelkedett is, igaz, csak enyhén, hiszen anno vasútvonalnak adott helyet, és ezért nem lehetett meredek, és ezt tudtuk előre.

Mások is bicikliztek a Rail Trail-en, sok montis le is tért e nagy útról itt-ott…

Jó érzés volt, hogy bár murván haladunk, de tudjuk biztosan, hogy a következő két nap egyáltalán nem lesz meredek kaphatónk.

Vagy csak hisszük! :) Ez élet sosem ilyen egyszerű. A még Sergai-éktól kapott kerékpártúrás könyv fénymásolt lapjaiból megtudtuk, hogy ezen a napon fogunk elhajtani Ophir mellett, ahol a legrégebbi új-zélandi posta található. Ezen információ tudátban mindjárt nem elhajtani akartunk mellette, hanem meglátogatni ezt a helyet. Én már ki is gondoltam, hogy most végre milyen jól fog jönni az új okostelefonunk, hiszen azon meg tudunk nyitni Google Drive dokumentumokat is, mert egy ilyenbe érkeznek a képeslapkéréseink. A célunk az volt, hogy a most esedékes képeslapokat erről a speciális helyről adjuk fel, hogy minél több embernek minél nagyobb örömet szerezzünk velük. :)

Olykor gyönyörű sziklás tájon vitt minket keresztül az út

Ez az ezeréves autóroncs vagyis annak a fele az út mentén állt :)

Nagyon élveztük itt a bringázást

Volt, hogy egy egész nagycsalád jött velünk szembe! :)

Ehhez azonban el kellett érnünk a postát zárás előtt, hiszen az Alexandra iSite információs irodában Zita azt az infót kapta, hogy délután kettőtől este fél hétig van nyitva Ophirban ez a bizonyos nevezetes posta. Viszont mi ekkor már jócskán a délutánba jártunk és azt is tudtuk, hogy nem két perc lesz megírni a lapokat, ezért azt eszeltem ki, hogy ahol a Rail Trail egy nagy Z alakot ír le a főútot többször is keresztezve, ott mi letérünk a rövidebb és simább, aszfaltal borított főútra. Így is tettünk, újra a széles autóút bal oldalán találtuk magunkat, és azon, hogy meredek fölfelében tekerünk a tűző napon. Ez a kaptató ráadásul két hullámban jött, a teteje valahol 400 méter felett volt, és onnan végre már nem volt messze az elágazás Ophir felé.

Új-Zéland legrégebbi postája és a Kiwi vendégszeretet

Egy nagyon sziklás, füves tájon suhantunk lefelé, körülöttünk birkák legeltek, és az egésznek valami vadnyugat hangulata volt, könnyen el tudtuk képzelni az egykor itt tomboló aranylázat.

Átbukva a nyergen gyönyörű táj tárult elénk

A híd az Ophir felé vezető úton

Ahogy letértünk a főútról, rögtön egy keskeny kis öreg hídon hajtottunk át egy folyón, majd hamarosan megérkeztünk a településre, ahol rögtön az első kanyarban szembe jött velünk a posta épülete, el sem lehetett volna téveszteni. Ám az sajnos már rég zárva volt, a nyitvatartási idő pedig nem úgy volt, ahogy mesélték a városba. Holnap pedig vasárnap, még annyira sem lesznek nyitva, mint ma. Elkeseredés helyett továbbhajtottunk a szomszédos vendéglőhöz, ahol embereket láttunk. A hölgy nagyon készségesen elmondta, hogy kit kell keresnünk és hol a posta miatt, és amíg Zita elrohant ez ügyben, én a telefont és annak töltőjét előkeresve a táskám mélyéből megkértem a hölgyet, hogy tegye föl nekünk egy pár percre tölteni. Ennek is készségesen eleget tett, miközben én a vendégek kíváncsi kérdéseire válaszoltam a biciklivel kapcsolatban.

Zita öt perc múlva azzal a hírrel tért vissza, hogy jöjjek gyorsan, pakoljak és guruljunk vissza a postához, mert ott van Julie és vehetünk lapokat meg bélyegeket és kapunk egy-egy pohár bort és sátrazhatunk a kertben! :) Wow, varázsereje van ennek a lánynak, mit tett és mit mondott, hogy hirtelen ennyi ajtó kitárult előtte? Vagy ha nem az ő műve, akkor mit szívnak a helyiek, hogy ilyen rettentő kedvesek és közvetlenek? Őszintén, hogy lehet az, hogy 5 perc beszélgetés után kinyitják nekünk a boltot és meghívnak magukhoz? :)

Zita elmondta később, hogy ő csak válaszolt a kérdésekre, és az egyik az volt, hogy mi a tervünk mára, hol fogunk megszállni, mire ő azt mondta, hogy valahol feljebb a rail trail mentén majd feldobjuk a sátrunkat. Ezután jött a meghívás, amelynek örömmel eleget tettünk, miután megvettünk minden szükséges képeslapot és bélyeget, követtük Julie-t a postával szomszédos ház mögé.

A száz éves autók és a fa felnis bicikli

A garázs előtt elkezdtük lepakolni a málhákat, és amikor beraktuk a bicikliket a tető alá, előkerült Julie férje, Pete is. Na ekkor elszabadult az őrület, mert Pete lerántotta a leplet a garázsban parkoló két autómatuzsálemről, az egyik egy 1907-es versenyautó volt, a másik egy ennél pár évvel öregebb utca járgány (számunkra nem sok különbség volt a két járgány között), amely arról nevezetes, hogy a legeslegelső autó volt Otagoban. Egy aranybányászé volt, aki bizonyára sikeres volt a mesterségében. :)

Pete nagy örömmel felajánlotta, hogy elvisz minket egy körre az egyik autóval, és ennek se mondtuk nemet, hiszen ki tudja, adódik-e ilyesmire még egyszer lehetőség az életben. Mert hát ezek az autók tökéletesen működtek, gyönyörűen fel voltak újítva, az egyetlen módosítás annyi volt rajtuk, hogy volt bennük egy apró japán indítómotor, így nem kellett a motorháztető előtti kurblit használni az indításukhoz.

A műszerfal igazán szerény a mai autókhoz képest :)

Mi több, ezekre az autókra még „forgalmi” is van, igaz csak nappalra, mert ugye lámpa az nincs rajtuk, ahogy tető sincs. Három sebesség, a váltókar kb. mint egy öreg gőzmozdonyban, csak kisebb, elől a lábunk előtt a víz, az olaj és az üzemanyagtank, előbbit a hűtőráccsal egy egyenes rézcső köt össze, alatta a motor. A kormány alján különböző karlantyúk, a gázt és a levegőt külön kell adagolni.

A gőzmozdony karok a vezető jobb oldalán

A vezető jobb oldalán azok a bizonyos gőzmozdony karok, van belőlük vagy három, az egyik a kézifék, okosan van megoldva a biztosítása, és itt nincs eltakarva még semmi, minden a szemünk előtt van, még az is jól látszik, hogy az autó alváza két hatalmas fagerendából áll.

Beülni egy 100 éves autóba még úgy is nagy élmény volt, hogy amúgy egyáltalán nem vonzanak az autók

A motor hangosan pöfékelve elindult, hogy Pete fekete füstfelhőt eregetve kitolatott a garázsból, majd kezdődhetett a vidámság, először Zitát vitte át a falu másik végébe, amit én az egyik kezemben a fényképezőt tartva a fekvőkerékpáron ülve üldöztem, aztán pedig már a bal oldali ülésen Pete mellett ülve.

Ezen a kocsin még nincs biztonsági öv, de még szélvédő se, ha az utólag rárakott tükröt nem számoljuk, az egyetlen üvegfelület a kocsin az 1200 körül ugráló fordulatszámmérő üveglapja.

Mentünk egy kört a falu végéig és vissza (Zita azóta megvarrta a gombot az ingemen, már nem fúj be alá a szél! :) )

Miután visszatértünk az örömautózásból, Pete még a versenyautót is beröffentette, azzal is mentünk egy kört, miközben elmesélte, hogy az egész régi autó gyűjtemény egy itt élő öregé volt, akinek nem volt családja és akinek ők viselték gondját a halála előtti 10 évben. Jutalmuk ezek az autók lettek, és még a legszebbet nem is láttuk, mert éppen festik a szomszéd településen. Az a Bugatti olyan értékes, hogy a garázs betonpadlózatához szoktál láncolni még a zárt garázsban is, pedig aztán Új-Zéland nem éppen az autólopásokról híres, hiszen innen a szigetekről nincs hová szökni az autóval, pláne nem egy ilyen különlegessel. A falon egyébként még egy bicikli is díszelgett, az is az öregé volt, és a különlegessége az volt, hogy fából volt a felnije.

Bicikli fa felnis kerékkel! :o

100 éves autóval Új-Zéland legrégebbi postája előtt

A kertben sátrazásból végül nem lett semmi, mert megkaptuk a vendégszobát, látnotok kellett volna Zitát, milyen boldog volt, hogy falak között, meleg takarók alatt, nagy ágyban alhatunk… Vacsorára Julie nagyon finom Lasagne-t készített, amit itt nem rétegelt tésztalapokból csinálnak, hanem apró, hajlított tésztalapocskák sokaságából, de ugyanúgy darálthús van a tepsi alján, besamel-mártással és paradicsomszósszal, sajttal. Na meg finom borocskával, ugyanis Julie és Pete szombat délutánja általában azzal telik, hogy egy-egy pohár borocska mellett figyelik a faluban zajló életet a verandájukról, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a ma 62, de egykor, az aranyláz idején 6000 főt számláló településre. Gondolhatjátok, hogy ez nem valami izgalmas tevékenység, még úgy sem, hogy bor jár mellé és a rail trailt járó, Pete elmondása szerint 98%-ban szervezett utakon résztvevő kerékpártúrázók jövése-menése. Az unalmas szombat este helyett minket fogadtak be magukhoz vendégségbe, és azt hiszem, nem kellett csalatkozniuk, mi nem győztünk örülni és hálálkodni a segítségüknek és nagyon élveztük egymás társaságát, sokat meséltünk mi is az utunkról és Európáról, ahogy ők is Új-Zélandról és a környékről. A legjobb az egészben, hogy 2016-ra egy Szentpétervár – Isztambul utat terveznek, és Budapest is az útvonalukon van, így személyesen tudjuk majd viszonozni a kedvességüket.

Julie-val és Pete-el nagyon jól elvoltunk, kölcsönösen örültünk egymásnak

Reggel tovább folytatódnak a nagy beszélgetések és Zitával megírtuk a képeslapokat, amelyeket az ország legöregebb postájának üzemeltetőjén, Julie-nál hagytunk. Mire megreggeliztünk a máskor napfényes, de a felhős, szeles idő miatt most borús verandán és mindezzel végeztünk, már dél lett. Összepakoltunk és egy közös fotó erejére Pete-el kitoltuk a versenyautót, amely meglepően könnyű volt.

Julie-val és Pete-el – Valaki fekvőbringával nyomja, valaki meg száz éves autómatuzsálemen :)

Útjára engedtünk néhány képeslapot erről a speciális helyről

Hiába, ezen nincs sok kasztni és még bukócsövek sincsenek rajta. Amikor megkérdeztem Pete-et, minek az anyósülés a versenyautóba, nem tudott rá válaszolni. Mondtam, hogy biztos rally autó volt és a mitfarernek kellett a második ülés, de ez nem valószínű, inkább csak egyszerűen arról van szó, hogy száz éve még nem figyeltek az ilyen apróságokra, ahogy az aerodinamikára sem: a hűtőrács síkja merőleges a menetirányra, miközben az autó, ha jól emlékszem, a hőskorában már képes volt a 100km/h-ra is.

Az 5 dolláros krumpli és az 500 dolláros kerékpártúra

Julie és Pete vendégszeretetéből nem jutottunk messze, visszafelé menet a rail trailre, a szomszéd városkában, mivel megéheztünk, megálltunk enni. Morálromboló lett volna megállni főzni rögtön a nap elején, ezért csak a sarki vendéglőben rendeltünk egy adag „wedges”-t, vagyis fűszeres, nagy szeletekre vágott sültburgonyát. 5 dollár volt az étel, de egy akkora tál krumplit raktak elénk, hogy ezt ketten alig bírtuk megenni, főleg, hogy még egy tál paprikás tejfölt és majonézt is kaptunk hozzá. Amíg az ételre vártunk, odakint az ablak túloldalán egy család állt meg a biciklijeinken csodálkozni. Én gondoltam egyet, és kiszaladtam hozzájuk, felkaptam a legapróbb, legkíváncsibb gyereket és beleültettem az ülésbe, de persze csak azután, hogy megmutattam neki, hol a csengő és a duda a járgányon. :) Miután kikérdeztek minket az utunkról, ők is elmesélték, hogy mivel foglalkoznak, az apuka túrákat vezet a rail trailen, így egy kis betekintést nyertünk az árakba: egy bicikli egy napi bérlete 40 dollár, átlag 3-4 nap alatt szokták megcsinálni a vendégek a túrát (60%-ban Kiwik, utána Ozik, majd nyugat-európaiak), főszezonban napi 70-80-an naponta (ez csak egy cégnél,, de sok van!) veszik igénybe a szolgáltatásaikat, főleg társaságok, tehát nem csak a környék felfedezése és a kerékpározás a cél, hanem egy társasági élmény az egész, esténként megtelnek a pub-ok, isznak, buliznak, másnap letekerik kényelmesen, csomagok nélkül a 40-50km-es távot, aztán folytatódik az előző nap félbemaradt buli, de már egy másik helyen, egy másik kocsmában. Egy 4 napos, 3 éjszakás biciklis program így a szállásokkal együtt 500 dollár alatt nem áll meg, és ebbe még csak a szállítás, a bringa, a szállás és a reggeli volt benne, az ebéd, a vacsora és a sörök nem.

5 dollár vagyis 950 forint egy ekkora kupac sültburgonyáért! :)

Mi ezen mosolygunk, és elmeséljük, hogy ennyiből mi ketten két hétig is elvagyunk, de azt is elmondtuk nekik, hogy valahol megértjük azokat is, akik ezt így nyomják, hisz több a pénzük, de kevesebb az idejük, és rövid idő alatt, gondtalanul és nagyon jól akarják érezni magukat. A mi napi, fejenkénti 14 dolláros büdzsénkre kitérve megkérdezte az apuka, hogy akkor ebbe egy sör sem fér már bele, mire mondom, hogy hát nem, az nem fér bele, sört csak akkor iszom, ha meghívnak rá, így már el is szoktunk az alkoholtól ezért igazából kevés is elég belőle a nagy vidámsághoz. Ezzel egy hibát követtem el, nem szabad ilyet mondani a Kiwiknek! :) Ugyanis 20 perccel később, mikor befejeztük az óriás adag sültkrumplik felfalását és megcsodáltuk azt az újságcikk kivágatot, amely szerint évi 7 millió dollárt hoz az Otago Rail Trail a környéknek a turisták által, két kisgyerek jelent meg az asztalunk előtt. Az előbb kifaggatott apuka gyerekei voltak, egyikük kezébe egy Cider, a másikéban egy Speigths márkájú helyi sör. Még arra is figyeltek, hogy Zita megjegyezte, hogy nem szereti a sört. Viszont a Cidert igen, szóval ezzel telibe találtak. De nem a vendéglősünknél, aki aggódva szaladt az asztalunkhoz ugyanebben a pillanatban, hogy ezeket ki ne nyissuk itt, mert nincs license alkoholos italokra és megbüntetik. Mondtuk, hogy jójó, rendben, kint fogjuk meginni gyorsan, amíg még hideg. Megköszöntük a hatalmas adag ételt és elmondtuk neki, hogy a tejföl pont olyan finom volt, mint odahaza, és úgy tettünk, ahogy ígértük, kint az utca túloldalán egy árnyékos padon koccintottunk Zitával erre a csodás napra, amit gyakorlatilag még meg se kezdtünk. Délután kettőre járt már ekkor, de a bringákban még mindig csak két kilométer volt aznap.

Hát így nem sikerült repülőrajtot vennünk Ophirból a második napi Otago Central Rail Trail túránkon. :)

Történt 2014. március 7-8-9-én, lejegyezve majdnem ugyanezen napokon! (Juhú! :D)