Tagarkaki-ból viszonylag korán el tudtunk indulni, ami azért volt fontos, mert tudtuk, hogy 30, 40, 55, és 100km-re voltak szálláshelyek a következő szakaszon, és mi szerettük volna elérni az utolsó állomást, hogy másnap már csak le kelljen ereszkedni Murgab-ba. Persze csak halvány fogalmunk volt arról, milyen terep vár ránk, ezért úgy voltunk, hogy megyünk, aztán majd meglátjuk, meddig jutunk.

„Marco Polo” Giant Sheep – A pamíri óriás bárány

Ahogy átkeltünk a jakokkal teli völgyön, aminek a szélén aludtunk Tagarkakiban, úgy tűnt el egyszerre az aszfalt, és váltott át az út egy meredek, murvás kaptatóba. Ez hosszabb volt, mint gondoltuk, de így reggel még türelmesen, különösebb kínlódás nélkül meg tudtuk tekerni. Örültünk, hogy reggel vágtunk neki ennek az emelkedőnek, és nem előző nap délután, fáradtan. Most éreztük igazán, milyen jól döntöttünk, hogy előző nap volt annyi eszünk, hogy megálltunk már délután 3 óra körül a háznál. Az úttól balra folyamatosan lestük a tájat, mert a háziak elmondták nekünk, hogy errefelé előfordulhat az óriás „Marco Polo” bárány, egy a szokásos báránynál sokkal ritkább, nagyobb testű magashegyi fajta, (ritka, köszönhetően az emberek vadászatának), és a világon egyedül csak itt a Pamírban található meg. Az emelkedő jó 200m-el a völgy felett ért véget, de sajnos a lefelé sem tartogatott sokkal könnyebb haladást, mivel az út nagyon durván köves volt, és így a 15km/h-ás haladás már gyorsnak számított rajta. Azt hittük ez a szakasz sosem ér véget, olyan hosszú és nehéz volt rajta a gurulás.

Aztán végre leértünk egy laposabb völgybe, ahol újra elkezdődött az aszfalt, és vele együtt egy újabb kaptató. Ennek a tetején végre már megpillantottunk egy nagyobb síkságot a hegyek között. Ez végre hasonlított már valamihez, amit mi „fennsík”-nak hívunk. Ezen a szakaszon eléggé szétszakadoztunk Jill-től és Lee-től, mivel az út meredek lejtőben folytatódott. Ez lehetővé tette a komolyabb száguldást is, de mivel tőlünk balra gyönyörű táj terült el, ezért mi sokszor megálltunk fényképezni. A völgyben a 3801m magasan fekvő Tuz Kul és a 3820m magas Sasik Kul terült el, fantasztikus kilátást nyújtva a száguldásunkhoz. Sajnos az idő nem volt tökéletes, mert borús volt az ég, de ez mit sem zavart minket mind addig, amíg a szél ilyen kegyes volt hozzánk. Ugyanis hátszelünk volt, ugyanúgy, ahogy tegnap is.

A Pamír „fennsík” dombjain

Ebédelni az út szélén álltunk meg, az út töltését használtuk szélárnyéknak. Jill-el és Lee-vel megosztottuk, amink volt, cserébe mi is kaptunk tőlük egy cipó kenyeret. A kenyereket még Tagarkaki-ban kapták a háziaiktól, miután a helybéli kutyák lerángatták és felzabálták a Lee csomagtartóján tárolt két hatalmas cipó kenyeret. Az itteni kenyerek egyébként kerek és lapos formájúak, kemencében sütik őket, általában a háznál, minden család saját magának. Szóval ilyen kenyeret ettünk, sok csokoládéval és halvával. Szükségünk volt az energiára, mert a hideg, szeles időben való kerékpározás igen kimerítő volt ezen a dombos „fennsíkon”. Az ebédből kicsit korábban elstartoltunk, mint Lee-ék, mert mi nem szándékoztunk az Alichur folyó széles völgyében sátrazni, valahol a semmi közepén, ahogy ők tervezték. Mivel mi nem vagyunk ilyen őrültek, mint ők, hogy 4000m-en a fagyos éjszakában eszünkbe jusson kempingezni, és így a megfelelő felszerelésünk sincs meg hozzá, nekünk ez fel sem merült, mint opció, csupán a falvakat és szálláslehetőségeket vettük számításba éjszakai maradásra.

Alichurt valamivel 40km után találtuk meg, átkeltünk még néhány dombon, és a jégtáblákat úsztató Alichur folyó felett, majd begurultunk a faluba. Ekkor már kicsit szentségeltünk a sok emelkedő miatt, mert más fogalmaink voltak egy „fennsíkról”.

Vásárlás Alichurban

Alichur-t említve nem kell egy metropoliszt elképzelni, talán ha 100 házból áll ez a kis település a nagy hideg semmi közepén. Érkezésünkkor az volt az első dolgunk, hogy a magazin, vagyis a bolt után kérdeztünk, aminek az eredménye az lett, hogy pár perc múlva egy háznál kopogtattunk. Egy 12 éves forma gyerek nyitott ajtót, aki a szomszédos házban üzemelő boltot nyitotta ki nekünk. Néhány alapélelmiszer mellett találtunk csokoládét is, illetve a kedvenc tésztalevesünkből is bevásároltunk néhányat. Direkt hagytunk Jill-nek és Lee-nek is az instant levesből, de miután befutottak és kijelentették, hogy ők nem vásárolnak ilyet, bátorkodtunk felvásárolni az összeset. A boltban egyébként kapható volt 26-os kerékpárkerékbe való gumitömlő is, amin igen meglepődtünk. Szükségünk persze nem volt rá, mert volt nálunk kettő is a használtakon kívül. Ennél a megállónál éreztük igazán, mennyire hideg a szél, ami hála az égnek hátulról tolt minket. De amikor nem az úton voltunk és gurultunk, ez a szél igen hamar teherré vált, és be kellett húzódnunk valami szélárnyékba, vagy hamar tovább kellett indulnunk, hogy át ne fagyjunk a jeges, hideg szél miatt. Miután a bolt épületének szélárnyékában egy csokoládésdoboz oldalára felfestettük a „6000km”-t, gyorsan a továbbindulás mellett döntöttünk. Délután egy óra volt még csak, és innentől az út nyílegyenesen háttal a szélnek folytatódott az Alichur folyó széles völgyében, ami arra bíztatott, hogy folytassuk, és ne csak az 55km-re lévő szálláshelyig.

6000km bringán, az Alichur folyó völgyében

A 6000km-t 15km-el Alichur után értük el. Most se ugrálást, se különösebb fényképezkedést nem csaptunk, a már említett hideg szél miatt. Épp csak előkaptuk a táblát és lefényképeztem vele Zitát. Ha már megálltunk, az innivalót is előkaptuk, ami egy ruhákba bugyolált 1,5l-es műanyagpalackban kapott helyet a táskám mélyén, máskülönben lehet, hogy a nap végére teljesen jégbefagyott volna a folyadék. Gyorsan haladtunk a hátszél segítségével, és rövid konzultálás után úgy döntöttünk az 55km-nél szembejövő házikónál, hogy folytatjuk tovább, vagyis meg sem állunk Momazair-ig. Ez még több mint 40km-t jelentett erre a napra, de mivel alig jártunk még a délutánban, és segített minket a hátszél is, úgy voltunk vele, hogy érdemes folytatni. Zitát persze erről kellett kicsit győzködni, mert ő már szívesen befejezte volna a napot, de végül azzal sikerült meggyőznöm, hogy így másnap már csak egy 40km-es lejtő vár ránk Murgab-ig.

Az Alichur folyó völgyében Alichur és a hágó között talán ha két házat láttunk. Az egyik ilyen ház elsőre elhagyatottnak tűnt, mert a tetőről még cserepek is hiányoztak, de aztán láttuk, hogy füstöl a kémény, és egy romos melléképület falának tetején sorbarakott jakszar darabokat fedeztünk fel. Szárítani pakolták fel őket a fal tetejére. Érdekes volt belegondolni az itt élő emberek életkörülményeibe. Cudar hidegben, 4000m-en élnek, jakokat tartanak és legeltetnek a völgyben, ezért cserébe az állatoktól tejet, fűtőanyagot, levágásuk után pedig zsírt, húst és bundát kapnak. Valószínű ezek az állatok képezik vagyonuk nagy részét és életük alapját, mert máshonnan nem tudnának hozzájutni az élethez szükséges dolgokhoz ilyen magasságban, ilyen időjárási körülmények között. Ebbe belegondolni egyszerű városi gyerekként valahol félelmetes érzés volt. Mennyivel biztonságosabb, kiszámíthatóbb és biztosabb az élet a városban, ugyanakkor mennyivel távolibb a természettől.

A Najzatos „hágó”, 4137m

A völgyet a 4137m-es Najzatos hágó zárta, a „hágó”-t itt viszont csak képletesen kell érteni, mivel ez csak a völgy tetejét jelentette, de semmiféle különösen meredek fölfelével nem járt. Mégis megszenvedtünk vele, mert csak az aznapi 96-odik km-ünknél értünk fel a tetejére. Alichur 3863m-en volt, tehát nem kellett sokat emelkednünk, de a közel 100km megtétele 4000m körüli magasságban, ebben a hidegbe mégis megviselt minket, nagyon elfáradtunk a nap végére, és igen szépen be is lassultunk.

Valamivel a hágó előtt, az úttól jobbra a völgy oldalában egy jurtát fedeztünk fel, de embert nem láttunk a közelben, csak kutyaugatást hallottunk. Megfordult bennünk a gondolat, hogy micsoda élmény lenne a jurtában megszállni, de mivel embert nem láttunk a közelben, és nem is tűnt olyan szimpatikusnak a hely, végül továbbálltunk. Így aztán csak átkeltünk azon az átkozott hágón a nap végére, de ekkor már nagyon ki voltunk merülve. Alig haladtunk, és teljesen át voltunk fagyva. Mintha csak a kedvünkért történt volna ekkor, hogy a nap előbújt a hátunk mögött a felhők közül, és még mielőtt eltűnt volna erre a napra a hegyek mögött, utolsó gyenge sugaraival egy icipicit felmelegített minket.

A hágót fél órával a naplemente előtt értünk el, de tudtuk, hogy onnan már csak maximum pár kilométerre van a Momazair nevű hely, ahol éjszakára biztos menedéket kaphatunk. Persze ez a pár kilométer se volt teljesen felhőtlen lefelé száguldás, mivel nem sokkal a hágó után az út úgy kanyarodott a völgyben, hogy egy kisebb kaptatót kaptunk.

Barátok, étel, és jakszarral fűtött meleg szoba Momazairban

Miután ezen is túljutottunk, állatok állták el az utat, hazafelé tartottak. Terelőjük egy sárga betörősipkát hordott az arcán a hideg ellen, épp csak két apró lyuk volt a szeme helyén. Ő tőle tudtuk meg, hogy már egy kilométer sincs hátra Momazair-ig, ahová ő is tartott az állatokkal. Ahogy lekanyarodtunk az aszfaltos útról a házhoz, két viszonylag friss nyomott találtunk a hóban, kerékpároktól származtak és egyenesen a házhoz vezettek. Katy-t és Anthony-t értük utol, amire egyáltalán nem számítottunk. Egy nappal előttünk indultak el Jelandy-ból, hogy 3 nap alatt, még pénteken, vagyis ezen a napon megérkezzenek Murgab-ba, ahol az OVIR irodában regisztráltatni szerették volna magukat (Tádzsikisztánban való 30 napon túli tartózkodásuk végett), még a hétvége előtt, ugyanis akkor zárva tart az OVIR iroda. Jelandy utáni napjukon ők is átkeltek a Koi Tezek hágón és Tagarkaki után, a 200m-es kaptató tetején táboroztak, de reggelre annyira átfagytak, hogy a következő nap csak Alichur-ig jutottak, ahol a „Marco Polo” homestay-ban szálltak meg. Onnan indultak tovább ezen a napon, de amikor látták, hogy még mennyi hátravan Murgab-ig, és realizálták, hogy már nem tudnak megérkezni az OVIR zárása előtt, feladták a küzdelmet az idővel és a kilométerekkel, és inkább itt fent, 4080m-en szálltak meg. Sajnáltuk, hogy nem sikerült megérkezniük időben Murgabba, mert így valószínű ott kell maradniuk hétfő reggelig, amíg ki nem nyit az OVIR.

Miután Anthony segített behordani a cuccainkat, hamar helyet kaptunk mellettük egy apró szobában, ami egy kis jakszarral fűtött vaskályhával volt felfűtve igen kellemes hőmérsékletre. Vacsorát is kaptunk a helyiektől, ami nagyon jólesett. Fantasztikus érzés volt egy ilyen hosszú és fárasztó nap után ide megérkezni, igazi diadalérzés volt, újra melegben, barátok közt lenni. Csak ekkor fogtuk fel igazán, micsoda teljesítmény volt a mai napunk, 4000m-es magasságban, hidegben, pontosan 100km-t tettünk meg ezen a napon. Mivel mindketten éreztük, hogy ezzel kicsit már-már túl is lőttünk a célon, és ezt persze Zita viselte rosszabbul, ezért megállapodtunk abban, hogy mostantól vétó joga van minden ilyen „menjünk még tovább” ötletemre, és én soha nem fogok egy rossz szót sem szólni, ha ő bármikor azt mondja, hogy „Ma innentől ne tovább!”.

Persze egy ilyen nap után elképesztően jól esett ezek után a meleg szobában lenni, enni, inni és élményeket cserélni Anthony-ékkal. Áram nem volt a szállásunkon, a világítást a házigazda egy autóakkumulátorra kötött takarékos izzóval oldotta meg a szobánkban. Igen korán, 8 óra környékén már a vastag takarók alatt voltunk, és egy kiadós alvással pihentük ki a hosszú napot. Az alvás persze nem volt zavartalan, mert ilyen magasságban még ez se megy könnyen, ha nem szokta az ember a ritka levegőt. Nehezen aludtunk el, furcsákat álmodtunk és néha arra ébredtünk, hogy nehezen lélegzünk.

A haditerv

Jelandy-ból olyan korán terveztünk indulni, amilyen korán csak fel tudtunk kelni. Ez fél 6-os ébredést jelentett, és egy masszív reggeli utáni 8 órás indulást. Ahogy kikanyarodtunk a Pamír Highway-re, hihetetlen látvány tárult elénk. Egy szivárványt láttunk az égen, de nem olyat, mint amilyet eddig megszoktunk, mert ez csak egy rövid ív volt az égen a naptól balra, nem ért le egyik szára sem a hegyekig. Lefotózni nem lehetett igazán ezt a mágikus reggelt, mivel ha szembefotóztam a nappal, a kép nagy része sötét lett.
Sajnos a boltot zárva találtuk a faluban, és ez egy kicsit elkeserített minket. Hiába kopogtunk megint szemközt a házban, a lány, aki kijött, csak annyit mutatott, hogy zárva. Most már azt sem kérdeztük meg, hogy mikor lesz nyitva, mert nyilvánvaló volt, hogy nincs több időnk várni. Volt elég élelmünk, de jó lett volna még egy kicsit feltankolni csokoládéból és instant tésztalevesből.
A terv az volt erre a napra, hogy Jelandy-ból indulva feltekerünk a 28km-re lévő 4271m magas a Koi Tezek hágóba, ami egyben a Pamír fennsík határát is képezi. Innen legurulunk Tagarkaki-ig, vagy ha sikerül, Alichur-ig. Ezek a települések voltak elérhető távolságban a hágó után. Alichur neccesnek látszott, mivel a közel 700m-es kaptatóval együtt összesen 82km-t kellett volna megtennünk, hogy elérjünk a fennsíkon található faluig. Úgy voltunk ezzel, hogy elindulunk, átkelünk a hágón, aztán amikor megérkezünk Tagarkaki-ba, meglátjuk, mennyi az idő, milyen fáradtak vagyunk, és ezek alapján eldöntjük majd, hogy továbbmegyünk-e, vagy sem. Sátrazás a falvak között szóba sem jöhetett, reggel 3 fokot mértünk lent Jelandy-ban, és a fennsíkról -15, illetve -20 fokos rémhireket hallottunk, ezért eszünkbe sem jutott az éjszakát egy sátorban tölteni 4000m körüli magasságban.

A támadás!

A reggeli tekerés nehezen indult be, hideg volt még odakint, mi pedig álmosak voltunk. Aztán ahogy előbújt a nap, akkor meg az volt a baj, hogy vehettük le a rétegjeinket. Kb. 20 kilométernek el kellett telnie, mire bemelegedtünk, és elkezdtük élvezni a bringázást. Ekkorra már utolért minket Jill és Lee, akik valamivel utánunk indultak el Jelandy-ból. Persze nem tekertünk ezután sem egymás mellett, mert négyen már hátráltattuk volna egymást, mindig meg kellett volna állni valaki miatt valamiért. Inkább ment mind a két csapat a saját maga tempójában, és jó is volt ez így, mert még így is általában látótávolságban maradtunk.

Ez nem volt nehéz, mert itt már egyáltalán nem képezték fák a táj részét, egy széles, kopár völgyben haladtunk fölfelé, most, hogy így utólag belegondolok, valószínű gleccser vájta völgy lehetett, mert U alakú volt, lent széles völgye volt a pataknak, amit kétoldalt meredek hegyek határoltak. Mindezt gyönyörű napsütés tette igazán széppé. Ahogy közeledtünk a 4000m-hez, úgy kanyarodott a völgyünk balra, és úgy tűntek el egyre a hegyek körülöttünk. Amit láttunk, az is már csak dombnak tűnt a mi magasságunkból. Azt beszéltük Zitával, hogy ha leszállnánk a bringáról, szinte fel tudnánk szaladni pár perc alatt a fennsík peremére. Ez persze nem így volt, mert a magasság miatt nem ment volna olyan könnyen az a szaladás, és a hegyek is csak a sok hó miatt tűntek olyan aprónak.

4000m felett – kőkemény a bringázás, de mégis tiszta élvezet

Valamivel a bűvös 4000m-es magasság elérése előtt eltűnt alólunk az aszfalt, és murvás út váltotta fel. Itt kezdődtek az igazi élmények és a szerpentin is. Egy ház mellett haladtunk el, valószínű pásztorok lakták, akiktől természetesen megkaptuk a már megszokott „csaj-csaj”-t, vagyis teameghívást. Erre most sajnos nem volt időnk, de azért jólesett, hogy még idefent is ilyen barátságosak velünk az emberek. Közvetlen a ház után jött az első hajtűkanyar, amit aztán még sok másik is követett. Az út meredek volt, köves és jeges, ezért sokszor meg kellett állnunk. Rögtön az első kanyar után elértük a 4000m-es magasságot, amit egy gyors levegővételnyi megállással és fényképezkedéssel ünnepeltünk. Nem lett volna jó hosszabb ideig megállni, mert ránk fagyott volna a ruha. Viszont a 4000m átlépése szinte doppingszerként hatott ránk. Hihetetlen volt számunkra, hogy ilyen magasságban járunk fekvőbringákkal, ráadásul ilyen borzasztó minőségű szerpentinen. Mindez összességében valahogy pozitívan hatott ránk, és igazából élveztük ezt a szerpentint fölfelé, amiről előtte azt hittük, hogy sokkal keményebb lesz. Persze csigalassúsággal haladtunk, de épeszű ember, fekvőbringán az ég felé pedálozva, ilyen meredek, havas, jeges, latyakos úton, ilyen magasságban nem haladt volna gyorsabban nálunk. Percenként, vagy inkább úgy mondanám, 20-30 méterenként megálltunk levegőt venni, mert hiába haladtunk olyan lassan, ahogy csak bírtunk, ez is sok volt már ahhoz, hogy bírjuk végig „zéró pulzussal”, illetve levegővel. Az egyensúlyozás is nehezen ment ezen a terepen, de valahogy mégis nyeregben tudtunk maradni. Zita néha leszállt tolni, mint ahogy Jill és Lee is, akik végig egy-két kanyar távolságban haladtak, hol előttünk, hol mögöttünk. Én büszkeségből egyszer sem szálltam le a gépről, végig a bringán tudtam maradni, amin utólag én is meglepődtem. Magam sem képzeltem volna, hogy ilyen durva terepen fel lehet menni málhás fekvőkerékpárral. Mindezekkel együtt és mindezek miatt nagyon élveztük a szerpentint ebben a magasságban. Ahányszor csak visszanéztünk, gyönyörű látvány tárult elénk, lent hófehéren csillogtak azok a hegyek, amikre pár perce még lentről néztünk fel, és az ég gyönyörű kékben pompázott, az egész valami hihetetlennek tűnt, amitől mind a ketten egy kisebb eufóriában tekertük végig ezt a meredek utat felfelé a Koi Tezek hágóba. Közben persze minden egyes kanyarnál megálltam fényképezni és videózni, mert éreztem, hogy nem akárhol vagyunk és nem akármilyen pillanatokat élünk át. Szerencsénk volt az időjárással és a hágó minden nehézsége ellenére könnyebb volt, mint vártuk, ezért nagyon élveztük az utat.
Persze azért a fizikai szenvedés néha kiült az arcunkra, ilyenkor mindig viccelődtünk Zitával, hogy micsoda nászútra hoztam én, nagy morcona hegyek közé, késő ősszel a hidegbe, 4000m fölé… Erre csak azt tudtam megígérni, hogy ha egyszer átjutunk ezen a Pamír Highway-en, és a Karakorum Highway-en, a Karácsonyt már valahol Dél-Indiában fogjuk tölteni, egy gyönyörű tengerparton, fürdőruhában. Hogy ez sikerül-e, az még a jövő zenéje, jelenleg még nem koncentrálunk erre, csak, hogy minél jobban élvezzük, és átjussunk ezeken a hatalmas hegyeken.

4271m-en, fent a Koi Tezek hágóban

A hágó nem úgy érkezett el, mint vártuk. A szerpentin végeztével még volt hátra 3-4km, ami alig emelkedett, de mivel az útminőség maradt a már szokott botrányos, nem igazán tudtunk gyorsabban haladni az eddigi tempónál (4-8km/h). Azért így is megérkeztünk valahogy, és ahogy már megbeszéltük, nem a csúcs csokival és a fényképezkedéssel kezdtük az ünneplést, hanem öltözködéssel. Sajnos még mielőtt fel tudtam volna venni a vízálló réteget, jött egy kínai kamion, és igen szépen lefröcskölte a jobb lábamat. Egy nagy káromkodás után gyorsan odébb toltuk a bringákat, majd újra egymásnak támasztottuk. Most pontosan éreztük az eltörött sztender hiányát, igen jól jött volna, ha le tudom támasztani rendesen a bringámat. Miután magunkra öltöttük szinte minden ruhánkat, gyorsan bekaptunk pár falat csokoládét, aztán készítettünk néhány időzített ugrós fotót Jill-el és Lee-vel. Egyik sem sikerült „jól”, sose ugrottunk egyszerre, de két próbálkozás után feladtuk, nem lett volna ésszerű tovább ugrándozni a jeges szélben. Merthogy a szelet még ugye nem említettem, pedig igen a kedvünkre játszott, mert pontosan hátszelünk volt, igaz, ez a szerpentinen néha szembeszelet jelentett, de ennek ellenére örültünk neki, mert tudtuk, hogy az út nagyrészén, és remélhetőleg a következő napokban is ez hátszelet fog jelenteni.

A Pamír fennsíkon

Az út a hágó után visszaváltott aszfaltra, aminek nem kicsit örvendtünk, mert így a max. 15km/h-s tempónkat leváltotta egy jóval gyorsabb, aminek csak a bátorságunk szabott határt. Nem egészen 1km hosszan, mert aztán ismét murvás út váltotta fel az aszfaltot. Így ereszkedtünk lefelé egy nagyon szeles, havas völgyben, hol aszfalton, hol a murván, lassan, meggondoltan. Néhány kilométerrel a hágó után egy házat láttunk az út bal oldalán, valószínű azok a pásztorok lakták, akiknek a jakcsordáival találkoztunk pár kilométerrel lejjebb. Ahogy kiértünk abból a völgyből, amiben a hágó után vitt az utunk, elénk tárult a Pamír fennsík. A látvány már nem okozott akkora eufóriát, mint amekkorát a hágó meghódítása, de tény, hogy nem akármilyen helyen tekertünk, igaz ezt már annyira nem élveztük, mert igen hideg szelek fújtak, és már fáradtak is voltunk.
Délután 3 óra környékén jött szembe velünk a „Tagarkaki” tábla, ami nem falut jelölt, csupán egy hosszú, piros épületet az út bal oldalán, egy kőkerítéssel elkerített udvarral és néhány romos melléképülettel. A ház mögött hatalmas, lapos völgy terült el, amin jakcsordák legeltek. Jill és Lee is egyetértett Zitával, hogy itt most meg kell állnunk, mert a völgy túloldalán egy több száz méteres emelkedőben folytatódott az út. Nekem már nem volt időm gondolkodni a hogyan továbbon, mert előbb megszületett az elhatározás, hogy itt megállunk. Utólag persze beláttam, hogy teljesen jó és felelős döntést hoztunk, mert igen ki voltunk már merülve, és a következő település, mint ahogy azt egy szembejövő autóstól okosan megtudakoltuk, Alichur előtt 10km-el, vagyis tőlünk még 30km-re lett volna, tehát túl messze.

Egy este a Pamír fennsík egyik pásztor családjánál

Legurultunk a bringákkal a murvás úton a házhoz, ahol egyből szívélyes fogadtatás várt minket, néhány ember előkerült a házakból, és kezet ráztak velünk. Zitával egy másik családhoz kerültünk, mint Jill és Lee, egy eddig számunkra szokatlan, mongol arcú nő integetett nekünk, hogy menjünk be utána a házba. Egy nagyon szerény kis előtéren keresztül egy szobába vezettek minket, az egész nem lehetett nagyobb 10nm-nél, aminek a felét az emelvény foglalta el. Ennek az emelvénynek a sarkában foglalt helyet a nagypapa Salman, akinek olyan arca és szakálla volt, amilyet még egyikünk sem látott. Sajnos szaga is volt a nagypapának, amitől először eléggé megrettentem, de aztán az orrunk adaptálódott az öregember szagához, és egy pár perccel később már egy nagy körben együtt ettünk a nagypapával, a 4 éves forma kislánnyal, Ajserek-el és az anyukával, Buzlajkar-al. Az apuka, Osmonali csak később állított be, sajnos nem sikerült elkapni a pillanatot a fényképezőgéppel, pedig megért volna egy képet, ahogy lehámozta róla a felesége a vastag bundát, és a kulacsot, ami szintén be volt vastagon bundázva. Nagyon szép órákat töltöttünk ezzel a családdal, a kislány valami tündéri volt, mindenben utánozta és így segítette az anyukáját, és nagyon tudott rötyögni, századszorra is, amikor Zita a „kerekecske gombocska, itt szalad a nyulacska” című játékot játszotta vele. Minden családtag csupaszív és érdeklődő volt felénk, leszámítva talán a nagypapát, aki csak néha mondott valamit, ami inkább tűnt morgásnak. Aztán később kiderült, hogy csak azért beszélt olyan hangosan és keveset, mert nagyot hallott.
Rengeteget kaptunk enni a Osmonali családjánál. Rögtön érkezésünkkor teát, kenyeret, vajat és cukros tejfölt kaptunk, aztán vacsorára – amire nem is számítottunk – , répás rizses marhahúst volt a menü, amihez mi kaptunk egy-egy kanalat, de a család többi tagja mind kézzel evett, nagy tálakból. Ezt meglepő volt látni, különösen azután, hogy azt is láttuk, hogy a kézmosásnál nem használnak szappant. Reggelire pedig nagyon finom cukros joghurtot jaktejes vajas teát, és kenyeret ettünk, persze szokás szerint, mindig együtt a családdal, mintha csak mi is családtagok lennénk, amit persze rettentően élveztünk. Hihetetlen és fantasztikus volt számunkra, hogy egy ilyen távoli, különleges és szélsőséges körülmények között élő család ilyen közel engedett magához és gyakorlatilag minden fenntartás nélkül azonnal befogadott minket. Nem számított, hogy nincs közös nyelvünk, és csak pár szót tudunk egymással váltani, teljesen közvetlenek és kedvesek voltak velünk. Természetesen a kinyomtatott fényképeket elővettük és megmutogattuk a családnak, és Ajserek, a gyermek kapott egy kisebb kupac színes matricát Zitától. Éjjel egy apró belső szobába aludtunk, a nappaliban a nagypapa, a család pedig egy számunkra ismeretlen helyre távozott az éjszakára, vagy egy szomszédhoz, vagy egy külsőbb szobába, amit nem fedeztünk fel. A bringákat nagy örömünkre be tudtuk tolni az előtérbe, így azokat le se kellett málháznunk. Ez mindig nagy könnyebbség, mert rengeteg időt meg tudunk így takarítani érkezésnél és indulásnál.
A mellékhelyiség az egész komplexumon kívül foglalt helyet, egy düledező fabódéban, jó 50m-re befelé a nagy széles legelőben. Éjjel amikor már sötétedés után mentünk ki, a juhok be voltak terelve a belső udvarra, a nagy állatok, a jakok pedig a kerítésen kívül ültek nagy csoportokban. Félelmetes, de ugyanakkor nagyon érdekes volt közöttük átkelni a WC-hez. Amikor több tucat szempár világít rád a sötétben, az valami elképesztő érzés. És közben hallod lélegezni, néha morogni az állatokat. Mindezt még tetézte a teljesen tiszta, csillagos ég a tejút látványával. Varázslatos volt az összhatás, még a fagyos hidegben is.

Pamíri zene akkumulátorról, SD kártyáról

Reggel amikor már felébredtünk, előkerült a család is, és Osmonali újra beizzította az akkumulátorról működő autórádiót, így autentikus pamíri zenét hallgathattunk az ébredéshez. Zita megpendítette az ötletet, hogy valahogy át kéne másolni ezeket a zenéket, de én biztos voltam benne, hogy nincs olyan közös interface az autórádió és a mi informatikai eszközünk között, amivel ez lehetséges lenne. Hát ebben nagyot tévedtem, mert amikor kérdeztem Osmonali-tól, hogy rádió-e, ami szól, mondta, hogy nem, hanem „flashky”, és amikor közelebb mentünk a készülékhez, kiderült, hogy USB port is van rajta, illetve SD kártya port, és a zene pedig nem másról szól, mint egy microSD kártyáról. Egy ilyen helyen, 4000m-en, a Pamír közepén, egy félnomád családnál SD kártyáról szól a zene… Ez szinte hihetetlen volt, de mégis igaz! Ezen felbuzdulva nem szégyenlősködtem tovább a netbook-al, előkaptam, és gyorsan zenéket cseréltünk. Osmonali-ék kaptak két magyar albumot, mi pedig jó 15, számunkra teljesen új és eddig ismeretlen zeneszámot. Még nem sikerült belehallgatni az mp3-akba, de reméljük köztük van az, amit az ébredésünkkor hallottunk, mert az nagyon tetszett mindkettőnknek. Ha egyszer valaha eljutunk arra a helyre az utazásunkban, ahonnan végre nem kell „tovább rohannunk” (pl. India, 6 hónapos vízum, többszöri belépéssel), akkor egyszer talán sikerül majd feltölteni azt a rengeteg videót megvágva, amit ezeken a gyönyörű pamíri napokon felvettünk, és ha ez így lesz, biztosan autentikus, pamíri zene fog szólni a videók alatt.

A pamíri embernek nem a pénz a világ közepe

Indulás előtt Zita átadta a matricákat a kislánynak, az anyukának pedig még egy Iránból kapott karkötőt. Én, mint férfi a férfival, az anyagiakat rendeztem, mert bár nem említették és semmi jelét sem mutatták annak, hogy örülnének egy kis pénznek cserébe azért a rengeteg mindenért, amit kaptunk tőlük, de mi úgy láttuk helyesnek, ha adunk egy keveset. 10 dollárt adtam át Osmonali-nak, amin egy picit talán meglepődött, de elfogadta. Zita nem sokkal később egy 10 dollárost talált a dzsekije zsebében. Nem jellemző, hogy ott szokott pénzt tartani, ezért valószínű, hogy Osmonali-ék tették vissza ezt a pénzt, bár az igazságot már soha nem fogjuk megtudni. De ez nem is lényeges, mert ha a pénzzel nem is, azzal biztosan örömet fogunk nekik még szerezni, ha elküldünk néhány róluk készült színes fényképet nekik postán. Ugyanis megadták a címüket, és abban biztosak vagyunk, hogy a fényképeknek jó helye lenne a szerény kis otthonukban.
Már a bringán voltunk, amikor beszélgettük Jill-el, hogy mennyire buták voltunk, hogy a saját hülye európai kultúránkat (a pénzt) próbáltuk rájuk nyomni, amikor ezek az emberek teljesen másképpen gondolkodnak és élnek. Nekik az volt az öröm, és az volt a lényeg az egészben, hogy velük lehettünk, hogy láthattak teljesen másféle embereket, hogy együtt nevettünk, és hogy láthatták, érezhették, hogy mennyire nagyon boldogok vagyunk, hogy náluk menedéket kaptunk a fagyos éjszaka elől, és ételt tehettek elénk, amit jóízűen nagy étvággyal és köszönettel felfaltunk. Van valami igazán csodálatra méltó ezekben az emberekben, ami miatt nagyon hálásak vagyunk a sorsnak, hogy találkozhattunk velük. Amikor beléptünk hozzájuk és megcsapott az öregember elsőre nem éppen kellemes szaga, nem gondoltam volna, hogy az eddigi utunk egyik legszebb, legkülönlegesebb estéjét fogjuk elkölteni náluk.