A haditerv

Jelandy-ból olyan korán terveztünk indulni, amilyen korán csak fel tudtunk kelni. Ez fél 6-os ébredést jelentett, és egy masszív reggeli utáni 8 órás indulást. Ahogy kikanyarodtunk a Pamír Highway-re, hihetetlen látvány tárult elénk. Egy szivárványt láttunk az égen, de nem olyat, mint amilyet eddig megszoktunk, mert ez csak egy rövid ív volt az égen a naptól balra, nem ért le egyik szára sem a hegyekig. Lefotózni nem lehetett igazán ezt a mágikus reggelt, mivel ha szembefotóztam a nappal, a kép nagy része sötét lett.
Sajnos a boltot zárva találtuk a faluban, és ez egy kicsit elkeserített minket. Hiába kopogtunk megint szemközt a házban, a lány, aki kijött, csak annyit mutatott, hogy zárva. Most már azt sem kérdeztük meg, hogy mikor lesz nyitva, mert nyilvánvaló volt, hogy nincs több időnk várni. Volt elég élelmünk, de jó lett volna még egy kicsit feltankolni csokoládéból és instant tésztalevesből.
A terv az volt erre a napra, hogy Jelandy-ból indulva feltekerünk a 28km-re lévő 4271m magas a Koi Tezek hágóba, ami egyben a Pamír fennsík határát is képezi. Innen legurulunk Tagarkaki-ig, vagy ha sikerül, Alichur-ig. Ezek a települések voltak elérhető távolságban a hágó után. Alichur neccesnek látszott, mivel a közel 700m-es kaptatóval együtt összesen 82km-t kellett volna megtennünk, hogy elérjünk a fennsíkon található faluig. Úgy voltunk ezzel, hogy elindulunk, átkelünk a hágón, aztán amikor megérkezünk Tagarkaki-ba, meglátjuk, mennyi az idő, milyen fáradtak vagyunk, és ezek alapján eldöntjük majd, hogy továbbmegyünk-e, vagy sem. Sátrazás a falvak között szóba sem jöhetett, reggel 3 fokot mértünk lent Jelandy-ban, és a fennsíkról -15, illetve -20 fokos rémhireket hallottunk, ezért eszünkbe sem jutott az éjszakát egy sátorban tölteni 4000m körüli magasságban.

A támadás!

A reggeli tekerés nehezen indult be, hideg volt még odakint, mi pedig álmosak voltunk. Aztán ahogy előbújt a nap, akkor meg az volt a baj, hogy vehettük le a rétegjeinket. Kb. 20 kilométernek el kellett telnie, mire bemelegedtünk, és elkezdtük élvezni a bringázást. Ekkorra már utolért minket Jill és Lee, akik valamivel utánunk indultak el Jelandy-ból. Persze nem tekertünk ezután sem egymás mellett, mert négyen már hátráltattuk volna egymást, mindig meg kellett volna állni valaki miatt valamiért. Inkább ment mind a két csapat a saját maga tempójában, és jó is volt ez így, mert még így is általában látótávolságban maradtunk.

Ez nem volt nehéz, mert itt már egyáltalán nem képezték fák a táj részét, egy széles, kopár völgyben haladtunk fölfelé, most, hogy így utólag belegondolok, valószínű gleccser vájta völgy lehetett, mert U alakú volt, lent széles völgye volt a pataknak, amit kétoldalt meredek hegyek határoltak. Mindezt gyönyörű napsütés tette igazán széppé. Ahogy közeledtünk a 4000m-hez, úgy kanyarodott a völgyünk balra, és úgy tűntek el egyre a hegyek körülöttünk. Amit láttunk, az is már csak dombnak tűnt a mi magasságunkból. Azt beszéltük Zitával, hogy ha leszállnánk a bringáról, szinte fel tudnánk szaladni pár perc alatt a fennsík peremére. Ez persze nem így volt, mert a magasság miatt nem ment volna olyan könnyen az a szaladás, és a hegyek is csak a sok hó miatt tűntek olyan aprónak.

4000m felett – kőkemény a bringázás, de mégis tiszta élvezet

Valamivel a bűvös 4000m-es magasság elérése előtt eltűnt alólunk az aszfalt, és murvás út váltotta fel. Itt kezdődtek az igazi élmények és a szerpentin is. Egy ház mellett haladtunk el, valószínű pásztorok lakták, akiktől természetesen megkaptuk a már megszokott „csaj-csaj”-t, vagyis teameghívást. Erre most sajnos nem volt időnk, de azért jólesett, hogy még idefent is ilyen barátságosak velünk az emberek. Közvetlen a ház után jött az első hajtűkanyar, amit aztán még sok másik is követett. Az út meredek volt, köves és jeges, ezért sokszor meg kellett állnunk. Rögtön az első kanyar után elértük a 4000m-es magasságot, amit egy gyors levegővételnyi megállással és fényképezkedéssel ünnepeltünk. Nem lett volna jó hosszabb ideig megállni, mert ránk fagyott volna a ruha. Viszont a 4000m átlépése szinte doppingszerként hatott ránk. Hihetetlen volt számunkra, hogy ilyen magasságban járunk fekvőbringákkal, ráadásul ilyen borzasztó minőségű szerpentinen. Mindez összességében valahogy pozitívan hatott ránk, és igazából élveztük ezt a szerpentint fölfelé, amiről előtte azt hittük, hogy sokkal keményebb lesz. Persze csigalassúsággal haladtunk, de épeszű ember, fekvőbringán az ég felé pedálozva, ilyen meredek, havas, jeges, latyakos úton, ilyen magasságban nem haladt volna gyorsabban nálunk. Percenként, vagy inkább úgy mondanám, 20-30 méterenként megálltunk levegőt venni, mert hiába haladtunk olyan lassan, ahogy csak bírtunk, ez is sok volt már ahhoz, hogy bírjuk végig „zéró pulzussal”, illetve levegővel. Az egyensúlyozás is nehezen ment ezen a terepen, de valahogy mégis nyeregben tudtunk maradni. Zita néha leszállt tolni, mint ahogy Jill és Lee is, akik végig egy-két kanyar távolságban haladtak, hol előttünk, hol mögöttünk. Én büszkeségből egyszer sem szálltam le a gépről, végig a bringán tudtam maradni, amin utólag én is meglepődtem. Magam sem képzeltem volna, hogy ilyen durva terepen fel lehet menni málhás fekvőkerékpárral. Mindezekkel együtt és mindezek miatt nagyon élveztük a szerpentint ebben a magasságban. Ahányszor csak visszanéztünk, gyönyörű látvány tárult elénk, lent hófehéren csillogtak azok a hegyek, amikre pár perce még lentről néztünk fel, és az ég gyönyörű kékben pompázott, az egész valami hihetetlennek tűnt, amitől mind a ketten egy kisebb eufóriában tekertük végig ezt a meredek utat felfelé a Koi Tezek hágóba. Közben persze minden egyes kanyarnál megálltam fényképezni és videózni, mert éreztem, hogy nem akárhol vagyunk és nem akármilyen pillanatokat élünk át. Szerencsénk volt az időjárással és a hágó minden nehézsége ellenére könnyebb volt, mint vártuk, ezért nagyon élveztük az utat.
Persze azért a fizikai szenvedés néha kiült az arcunkra, ilyenkor mindig viccelődtünk Zitával, hogy micsoda nászútra hoztam én, nagy morcona hegyek közé, késő ősszel a hidegbe, 4000m fölé… Erre csak azt tudtam megígérni, hogy ha egyszer átjutunk ezen a Pamír Highway-en, és a Karakorum Highway-en, a Karácsonyt már valahol Dél-Indiában fogjuk tölteni, egy gyönyörű tengerparton, fürdőruhában. Hogy ez sikerül-e, az még a jövő zenéje, jelenleg még nem koncentrálunk erre, csak, hogy minél jobban élvezzük, és átjussunk ezeken a hatalmas hegyeken.

4271m-en, fent a Koi Tezek hágóban

A hágó nem úgy érkezett el, mint vártuk. A szerpentin végeztével még volt hátra 3-4km, ami alig emelkedett, de mivel az útminőség maradt a már szokott botrányos, nem igazán tudtunk gyorsabban haladni az eddigi tempónál (4-8km/h). Azért így is megérkeztünk valahogy, és ahogy már megbeszéltük, nem a csúcs csokival és a fényképezkedéssel kezdtük az ünneplést, hanem öltözködéssel. Sajnos még mielőtt fel tudtam volna venni a vízálló réteget, jött egy kínai kamion, és igen szépen lefröcskölte a jobb lábamat. Egy nagy káromkodás után gyorsan odébb toltuk a bringákat, majd újra egymásnak támasztottuk. Most pontosan éreztük az eltörött sztender hiányát, igen jól jött volna, ha le tudom támasztani rendesen a bringámat. Miután magunkra öltöttük szinte minden ruhánkat, gyorsan bekaptunk pár falat csokoládét, aztán készítettünk néhány időzített ugrós fotót Jill-el és Lee-vel. Egyik sem sikerült „jól”, sose ugrottunk egyszerre, de két próbálkozás után feladtuk, nem lett volna ésszerű tovább ugrándozni a jeges szélben. Merthogy a szelet még ugye nem említettem, pedig igen a kedvünkre játszott, mert pontosan hátszelünk volt, igaz, ez a szerpentinen néha szembeszelet jelentett, de ennek ellenére örültünk neki, mert tudtuk, hogy az út nagyrészén, és remélhetőleg a következő napokban is ez hátszelet fog jelenteni.

A Pamír fennsíkon

Az út a hágó után visszaváltott aszfaltra, aminek nem kicsit örvendtünk, mert így a max. 15km/h-s tempónkat leváltotta egy jóval gyorsabb, aminek csak a bátorságunk szabott határt. Nem egészen 1km hosszan, mert aztán ismét murvás út váltotta fel az aszfaltot. Így ereszkedtünk lefelé egy nagyon szeles, havas völgyben, hol aszfalton, hol a murván, lassan, meggondoltan. Néhány kilométerrel a hágó után egy házat láttunk az út bal oldalán, valószínű azok a pásztorok lakták, akiknek a jakcsordáival találkoztunk pár kilométerrel lejjebb. Ahogy kiértünk abból a völgyből, amiben a hágó után vitt az utunk, elénk tárult a Pamír fennsík. A látvány már nem okozott akkora eufóriát, mint amekkorát a hágó meghódítása, de tény, hogy nem akármilyen helyen tekertünk, igaz ezt már annyira nem élveztük, mert igen hideg szelek fújtak, és már fáradtak is voltunk.
Délután 3 óra környékén jött szembe velünk a „Tagarkaki” tábla, ami nem falut jelölt, csupán egy hosszú, piros épületet az út bal oldalán, egy kőkerítéssel elkerített udvarral és néhány romos melléképülettel. A ház mögött hatalmas, lapos völgy terült el, amin jakcsordák legeltek. Jill és Lee is egyetértett Zitával, hogy itt most meg kell állnunk, mert a völgy túloldalán egy több száz méteres emelkedőben folytatódott az út. Nekem már nem volt időm gondolkodni a hogyan továbbon, mert előbb megszületett az elhatározás, hogy itt megállunk. Utólag persze beláttam, hogy teljesen jó és felelős döntést hoztunk, mert igen ki voltunk már merülve, és a következő település, mint ahogy azt egy szembejövő autóstól okosan megtudakoltuk, Alichur előtt 10km-el, vagyis tőlünk még 30km-re lett volna, tehát túl messze.

Egy este a Pamír fennsík egyik pásztor családjánál

Legurultunk a bringákkal a murvás úton a házhoz, ahol egyből szívélyes fogadtatás várt minket, néhány ember előkerült a házakból, és kezet ráztak velünk. Zitával egy másik családhoz kerültünk, mint Jill és Lee, egy eddig számunkra szokatlan, mongol arcú nő integetett nekünk, hogy menjünk be utána a házba. Egy nagyon szerény kis előtéren keresztül egy szobába vezettek minket, az egész nem lehetett nagyobb 10nm-nél, aminek a felét az emelvény foglalta el. Ennek az emelvénynek a sarkában foglalt helyet a nagypapa Salman, akinek olyan arca és szakálla volt, amilyet még egyikünk sem látott. Sajnos szaga is volt a nagypapának, amitől először eléggé megrettentem, de aztán az orrunk adaptálódott az öregember szagához, és egy pár perccel később már egy nagy körben együtt ettünk a nagypapával, a 4 éves forma kislánnyal, Ajserek-el és az anyukával, Buzlajkar-al. Az apuka, Osmonali csak később állított be, sajnos nem sikerült elkapni a pillanatot a fényképezőgéppel, pedig megért volna egy képet, ahogy lehámozta róla a felesége a vastag bundát, és a kulacsot, ami szintén be volt vastagon bundázva. Nagyon szép órákat töltöttünk ezzel a családdal, a kislány valami tündéri volt, mindenben utánozta és így segítette az anyukáját, és nagyon tudott rötyögni, századszorra is, amikor Zita a „kerekecske gombocska, itt szalad a nyulacska” című játékot játszotta vele. Minden családtag csupaszív és érdeklődő volt felénk, leszámítva talán a nagypapát, aki csak néha mondott valamit, ami inkább tűnt morgásnak. Aztán később kiderült, hogy csak azért beszélt olyan hangosan és keveset, mert nagyot hallott.
Rengeteget kaptunk enni a Osmonali családjánál. Rögtön érkezésünkkor teát, kenyeret, vajat és cukros tejfölt kaptunk, aztán vacsorára – amire nem is számítottunk – , répás rizses marhahúst volt a menü, amihez mi kaptunk egy-egy kanalat, de a család többi tagja mind kézzel evett, nagy tálakból. Ezt meglepő volt látni, különösen azután, hogy azt is láttuk, hogy a kézmosásnál nem használnak szappant. Reggelire pedig nagyon finom cukros joghurtot jaktejes vajas teát, és kenyeret ettünk, persze szokás szerint, mindig együtt a családdal, mintha csak mi is családtagok lennénk, amit persze rettentően élveztünk. Hihetetlen és fantasztikus volt számunkra, hogy egy ilyen távoli, különleges és szélsőséges körülmények között élő család ilyen közel engedett magához és gyakorlatilag minden fenntartás nélkül azonnal befogadott minket. Nem számított, hogy nincs közös nyelvünk, és csak pár szót tudunk egymással váltani, teljesen közvetlenek és kedvesek voltak velünk. Természetesen a kinyomtatott fényképeket elővettük és megmutogattuk a családnak, és Ajserek, a gyermek kapott egy kisebb kupac színes matricát Zitától. Éjjel egy apró belső szobába aludtunk, a nappaliban a nagypapa, a család pedig egy számunkra ismeretlen helyre távozott az éjszakára, vagy egy szomszédhoz, vagy egy külsőbb szobába, amit nem fedeztünk fel. A bringákat nagy örömünkre be tudtuk tolni az előtérbe, így azokat le se kellett málháznunk. Ez mindig nagy könnyebbség, mert rengeteg időt meg tudunk így takarítani érkezésnél és indulásnál.
A mellékhelyiség az egész komplexumon kívül foglalt helyet, egy düledező fabódéban, jó 50m-re befelé a nagy széles legelőben. Éjjel amikor már sötétedés után mentünk ki, a juhok be voltak terelve a belső udvarra, a nagy állatok, a jakok pedig a kerítésen kívül ültek nagy csoportokban. Félelmetes, de ugyanakkor nagyon érdekes volt közöttük átkelni a WC-hez. Amikor több tucat szempár világít rád a sötétben, az valami elképesztő érzés. És közben hallod lélegezni, néha morogni az állatokat. Mindezt még tetézte a teljesen tiszta, csillagos ég a tejút látványával. Varázslatos volt az összhatás, még a fagyos hidegben is.

Pamíri zene akkumulátorról, SD kártyáról

Reggel amikor már felébredtünk, előkerült a család is, és Osmonali újra beizzította az akkumulátorról működő autórádiót, így autentikus pamíri zenét hallgathattunk az ébredéshez. Zita megpendítette az ötletet, hogy valahogy át kéne másolni ezeket a zenéket, de én biztos voltam benne, hogy nincs olyan közös interface az autórádió és a mi informatikai eszközünk között, amivel ez lehetséges lenne. Hát ebben nagyot tévedtem, mert amikor kérdeztem Osmonali-tól, hogy rádió-e, ami szól, mondta, hogy nem, hanem „flashky”, és amikor közelebb mentünk a készülékhez, kiderült, hogy USB port is van rajta, illetve SD kártya port, és a zene pedig nem másról szól, mint egy microSD kártyáról. Egy ilyen helyen, 4000m-en, a Pamír közepén, egy félnomád családnál SD kártyáról szól a zene… Ez szinte hihetetlen volt, de mégis igaz! Ezen felbuzdulva nem szégyenlősködtem tovább a netbook-al, előkaptam, és gyorsan zenéket cseréltünk. Osmonali-ék kaptak két magyar albumot, mi pedig jó 15, számunkra teljesen új és eddig ismeretlen zeneszámot. Még nem sikerült belehallgatni az mp3-akba, de reméljük köztük van az, amit az ébredésünkkor hallottunk, mert az nagyon tetszett mindkettőnknek. Ha egyszer valaha eljutunk arra a helyre az utazásunkban, ahonnan végre nem kell „tovább rohannunk” (pl. India, 6 hónapos vízum, többszöri belépéssel), akkor egyszer talán sikerül majd feltölteni azt a rengeteg videót megvágva, amit ezeken a gyönyörű pamíri napokon felvettünk, és ha ez így lesz, biztosan autentikus, pamíri zene fog szólni a videók alatt.

A pamíri embernek nem a pénz a világ közepe

Indulás előtt Zita átadta a matricákat a kislánynak, az anyukának pedig még egy Iránból kapott karkötőt. Én, mint férfi a férfival, az anyagiakat rendeztem, mert bár nem említették és semmi jelét sem mutatták annak, hogy örülnének egy kis pénznek cserébe azért a rengeteg mindenért, amit kaptunk tőlük, de mi úgy láttuk helyesnek, ha adunk egy keveset. 10 dollárt adtam át Osmonali-nak, amin egy picit talán meglepődött, de elfogadta. Zita nem sokkal később egy 10 dollárost talált a dzsekije zsebében. Nem jellemző, hogy ott szokott pénzt tartani, ezért valószínű, hogy Osmonali-ék tették vissza ezt a pénzt, bár az igazságot már soha nem fogjuk megtudni. De ez nem is lényeges, mert ha a pénzzel nem is, azzal biztosan örömet fogunk nekik még szerezni, ha elküldünk néhány róluk készült színes fényképet nekik postán. Ugyanis megadták a címüket, és abban biztosak vagyunk, hogy a fényképeknek jó helye lenne a szerény kis otthonukban.
Már a bringán voltunk, amikor beszélgettük Jill-el, hogy mennyire buták voltunk, hogy a saját hülye európai kultúránkat (a pénzt) próbáltuk rájuk nyomni, amikor ezek az emberek teljesen másképpen gondolkodnak és élnek. Nekik az volt az öröm, és az volt a lényeg az egészben, hogy velük lehettünk, hogy láthattak teljesen másféle embereket, hogy együtt nevettünk, és hogy láthatták, érezhették, hogy mennyire nagyon boldogok vagyunk, hogy náluk menedéket kaptunk a fagyos éjszaka elől, és ételt tehettek elénk, amit jóízűen nagy étvággyal és köszönettel felfaltunk. Van valami igazán csodálatra méltó ezekben az emberekben, ami miatt nagyon hálásak vagyunk a sorsnak, hogy találkozhattunk velük. Amikor beléptünk hozzájuk és megcsapott az öregember elsőre nem éppen kellemes szaga, nem gondoltam volna, hogy az eddigi utunk egyik legszebb, legkülönlegesebb estéjét fogjuk elkölteni náluk.

Egy nehéz érkezés kimerítő délelőttje

A 3600m tengerszint feletti magasságban található, természetes hőforrásairól híres Jelandy-ba nem volt olyan egyszerű az érkezésünk, mint azt reméltük előtte. Azt már megszoktuk, hogy nincsen települést jelző tábla, de ezt még át tudtuk hidalni a térképeink és a GPS használatának segítségével. Az viszont már fejtörést okozott számunkra, hogy a „Szanatórium” sem volt kitáblázva egyáltalán. Így amikor az úttól jobbra, messze a völgy túloldalán a házak között gőzt láttunk felszökni a levegőbe, úgy véltük, nagyjából arrafelé kell lennie a forró vizes fürdővel felvértezett, „Sanatorium” névre hallgató szállodának. Ide beszéltük meg a találkozót az angol barátainkkal, a forró vizes fürdő mellett ez volt a másik fő érv, ami miatt egyértelmű volt, hogy itt akarunk megszállni.
Lekanyarodtunk hát a főútról, noha fogalmunk sem volt, hová tartunk, ember nem volt a környéken, akit megkérdezhettünk volna. Áthajtottunk egy kis hídon a patak felett, majd követtük az aszfaltsávot, ami meredeken felvezetett minket egy dombra, egyenesen neki egy zárt kapunak. A kapu mögött udvar volt házakkal, és végre emberekkel. Kérdeztük őket a szanatóriumról, és ők intettek, hogy vissza le, majd jobbra. Gurultunk vissza a főútra, ahol az elágazásnál az ott található üres táblára felrajzoltuk Jill-nek és Lee-nek alkoholos filccel, hogy a „Sanatorium” előre van, s nem jobbra. Csak ezek után indultunk tovább a főúton. Egy dombra felérve elénk tárult egy nagy, hosszú, sok ablakos épület: A Szanatórium! Csak ez lehet az, nincs még egy ekkora épület a faluban. Na végre, megtaláltuk! De azt is láttuk, hogy az odavezető út pont abból a kis aszfaltozott útból ágazik le, amin az előbb oda-vissza elhaladtunk. Gurultunk vissza bosszúsan, de ezúttal Zita már a táblánál maradt, míg én meg nem bizonyosodtam róla egészen, hogy valóban az-e a Szanatórium, amit mi annak vélünk. Az volt, úgyhogy le is dobtam ott a bringáról a súlyos málhákat, és gurultam le, vissza Zitához a köves úton. Átrajzoltuk a táblát, hogy nehogy félrevezessük Jill-éket, majd szétosztottuk Zita táskáit a két bringa között, hogy könnyebb legyen felkaptatni az utolsó emelkedőn a várva várt, jól megérdemelt forró vizes fürdőnkig.
A Szanatóriumban egy angolul is beszélő európai vendég segítségével kiderült, hogy Katie-ék tegnap este megérkeztek, de nem itt szálltak meg, hanem a szomszédos dombon található „kis szanatóriumban”, ami ennél az államinál sokkal olcsóbb, és családiasabb, viszont kicsit igénytelenebb is. Mindeközben a felé a domb felé mutogatott, ahol legelőször jártunk, jó egy másfél órával ezelőtt. Hát mit mondjak, ekkora már eléggé belénk állt az ideg, mert nem kevés időt és erőt elfecséreltünk a napunkból arra, hogy végre megtaláljuk azt a nyavalyás forró vizet és a barátainkat. Már nem mentünk vissza a főútig, csak az elágazásig, majd vissza a nagy kapuhoz, ahol a legelején már jártunk. Katie-ék nem voltak ott, és a hely üzemeltetői is csak nagy nehezen értették meg, hogy itt szeretnénk tölteni egy-két éjszakát. Ezek után felfeszítették egy szobának az ajtaját, amibe végre helyet kaphattunk. Én futócipőt húztam és lerohantam a főúthoz, ahol legjobb tudásom szerint másodjára is átrajzoltam a táblát, hogy Jill és Lee biztosan könnyedén odataláljanak a szállásra. Nem volt könnyű futni 3600m-en, nagyon hamar kifulladtam, különösen a fölfelékben, pár méter után meg kellett, hogy álljak levegőért kapkodni.

A nem éppen rózsás idegállapotunkra még az is rátett, hogy Zita, miközben a cuccainkat pakolta be a szobába, felszakította a Vaude dzsekijének a bal karját egy apró ponton. Az ágy sarka közel volt az ajtóhoz, ezért Zita közel ment az ajtófélfához, amiből kiállt a szana-széjjel feszített zár, ebbe akadt bele Zita méregdrága, profi dzsekije.
A dzseki egy vékony anyagból van, mivel csak egy könnyű külső réteget szerettünk volna ami szél- és vízálló. Ezt meg is kaptuk a Vaude-tól szponzorizáció keretében (amit ezúton is nagyon köszönünk, mostanában vesszük csak igazán hasznát a ruházatnak), és ezek a ruhák amúgy olyan árban vannak, amit amúgy nemigen engednénk meg magunknak talán soha, ezért a fekvőkerékpárok mellett ezekhez a dzsekikhez és nadrágokhoz is úgy álltunk hozzá, hogy szeretnénk majd őket használni ezen utazás után is.
Ezért Zitát elég mélyen érintette ez a szakadás, mondhatni kibukott kicsit. Pihenőnapot terveztünk erre a napra, és igaz, hogy még csak 11 óra volt, de mi már az előbb leírtak miatt kissé ki voltunk borulva és fizikailag ki voltunk merülve. Mindezek miatt úgy döntöttünk, hogy lesz, ami lesz, de megengedünk magunknak emellett a nehézkesre sikerült fél nap mellett még egy teljes nap pihenőnapot Jelandy-ban.

A termálvíz 3600m-en – Fürdésre és fűtésre

Első nap sok mindent nem csináltunk, beszélgettünk Katie-ékkel, és ebédet, illetve vacsorát főztünk. Na és persze kipróbáltuk a fürdőt, ami megér pár szót. A kb. 10nm-es helyiségben derékig ért a víz, ami két csapból folyt be. Egyikből jéghideg patakvíz ömlött, a másikból a termálvíz. Ha előbbit elzártuk, néhány óra múlva olyan forró lett a fürdővíz, hogy azt ember nem volt képes elviselni. Amúgy is inkább fárasztó volt ez a forró gőzfürdő ilyen magasságban, különösen, ha 20 percnél tovább maradt bent az ember. Igazán furcsa érzések lettek úrrá a testünkön a forró víz, a kimerültség és a magasság együttes hatása miatt, ezért csupán két alkalommal fürödtünk a termálvízben. Második alkalommal olyan forró volt a víz, mint már említettem, és hiába zártuk el a termálvizet és nyitottuk ki a patakvizet, 15 perc után sem hűlt le élvezhető hőmérsékletűre a medence, és ekkor már kellően kikészültünk a forróságtól, ezért feladtuk a várakozást, és inkább lezuhanyoztunk kellemes hűs vízzel az Ortlieb zsákból. Egyébként két fürdő volt, férfi és női, de ezt már csak a közös fürdőzések után realizáltuk, mivel nem volt soha tömeg a medencéknél. A fürdők közepesen durván igénytelenek voltak, de ez nem zavart minket, az állami szanatóriumban sem voltak annyival tisztábbak, hogy két és félszer annyit fizessünk értük. Egy éjszaka a „fürdőbelépővel” volt 1 somani, vagyis 750 forint fejenként ezen a helyen.
Ahol egyébként nem csak a fürdővizet szedik a hegyből, hanem a ház fűtését is a föld alól előtörő meleg vízzel oldják meg, ami igen sztohasztikus hőmérsékletingadozásokat okoz a házban. Katie-ék azt mesélték, hogy első este nyitott ablaknál aludtak, miközben odakint mínuszok röpködtek, mert annyira forróak voltak a radiátorok. Ezt mi nem tapasztaltuk eleinte, sőt kifejezetten hűvös volt a szobánkban. Aztán egyik percről a másikra (feltört a gejzír?), nekünk is felforrósodtak a fűtő testek.

Séta a jakok legelőjén

Második, teljes pihenőnapunk reggelén Katie és Anthony továbbálltak Murgab felé. Kicsit indultam volna már én is, ugyanakkor örültem, hogy mi maradunk még, és lesz egymásra, illetve pihenni, és körbenézni gyalogosan a faluban. Ez utóbbit rögtön még a délelőtt megtettük. Bolt után indultunk, de az sajnos zárva volt, és csak annyit tudtunk meg, hogy 7-kor újra lesznek és ki tudnak nyitni nekünk. Arra nem sikerült rájönnünk, hogy este, vagy másnap reggel hét. Az ilyen kb. 100 fős falvakban úgy működik a bolt, hogy bekopogsz a boltos házába, aki ha otthon van, kinyit neked, és vásárolhatsz. Nyitva tartás, mint ahogy azt mi Európában megszoktuk, nem létezik.
A bolt zárva tartásán nagyon nem keseredtünk el, mert volt még bőven élelmünk, csak azért kerestük fel a boltot, mert úgy voltunk vele, hogy még jobb lenne, ha még több lenne, hisz ki tudja, mi vár ránk a nagy hegyek között. Visszafelé menet kiültünk a falu központja és a hőforrások közötti nagy széles völgy oldalába. A lapos völgyben jakok legeltek, őket bámultuk, mint otthon a televíziót. Csak leültünk egy kőre, és néztük, ahogy harapják és nyámmogják a füvet. Ez a lapos mező egyébként mókás volt számunkra, mert egy patak keresztezte, amin csak úgy lehetett átkelni, hogy ha az egyébként egész mezőt is beterítő buckákon ugrándoztál át felette. Mi persze azt játszottuk, hogy akkor is csak a buckák tetején ugrálva közlekedtünk, ha már nem volt patak alattunk. Ebben elég jól ki lehetett fulladni pár perc alatt, köszönhetően a 3600m-es magasságnak. :)

„Csaj-csaj!” – Na most végre ráérünk egy teára

Miközben a jakokat bámultuk, jött két öreg, akik, mint már sokszor a helyiek, teázni hívtak magukhoz. Én már majdnem válaszoltam zsigerből, hogy nem-nem, erre most nem érünk rá, de Zita leintett, mert történetesen ezen a napon pont ráértünk bármire, például akár eltölteni egy órácskát egy helyi családnál. Hazasétáltunk az egyik öreggel, akinek a felesége egy nagyon öreg, de nagyon aranyos néni volt. Hamar elkészítették nekünk a finom teát, amit aztán végül ötösben fogyasztottunk el, mert közben megérkezett az egyik unoka is. Kedélyesen elbeszélgettünk velük, már amennyire tudtunk, és közben végig azt éreztük, hogy nagyon örülnek nekünk, és mindent megpróbálnak osztani velünk, amit csak képesek a maguk szerény módján. Étellel is kínáltak volna, de mi úgy voltunk vele, hogy a tea most elég lesz, most tényleg nem szorulunk rá, és ők lehet, hogy nagyon kevésből adnának. A teázás végeztével aztán csak bepakoltak nekünk egy nagy kerek kenyeret egy szatyorba, de ez még mindig nem volt elég, hiába intettük, hogy ennyit elfogadunk és nem többet, még hátramentek a szobába az öregek, és jó 2 percig nagyon matattak valamit. Egy nagy marék faeper után kutattak még, amit a kenyér mellé szórtak be nekünk a szatyorba. Ezek után úgy éreztük, az a helyes, ha fizetünk a kapott élelemért, de ezt egyenesen elutasították, én pedig nem akartam harmadjára is erőltetni a pénzt, nem akartam megsérteni őket.
Az öreg aztán még kikísért minket a főútig, ahol még mindig ott találtuk német világutazó barátunkat, akivel már a szamarkandi B&B-ben és Khorogban is találkoztunk. Stoppolt a piros kabátjában, amiről már 500m-ről is felismernénk. Igazi jelenség volt a kis hátizsákjával és a gitártokjával az út szélén. Csak onnan tudjuk, hogy felvették még aznap, hogy nem jött vissza sötétedésig a szállásunkra, ami egyébként ugyanaz volt, már harmadjára. Megbeszéltük vele, hogy legközelebb valami melegebb éghajlaton, mondjuk Thaiföldön találkozunk, de ha lehet, legyen ott is ebben a piros kabátjában, hogy már távolról megismerjük majd.

Pamír betét az SPD cipőinkbe

Ebédre az Örményország óta magunkkal cipelt lencsekészlet felét fogyasztottuk el, majd nekiláttunk kicsit feljavítani az SPD cipőink hőtartó képességét. Bulgária óta nálunk volt egy nagy, kb. fél cm vastag fólia, amit eredetileg a kocsi szélvédője mögé terveztek napos időkre, de mi arra használtuk, hogy ráüljünk, illetve meleg időben lefedjük a Zita csomagtartójára rögzített ételhordozó táskát. Most ezt a vastag fóliát szétvágtuk, és kisebb betéteket készítettünk belőle a talpbetét alá, illetve a lábujjaink köré. Erre azért volt szükség, mert már most, ilyen „alacsony” magasságban is tapasztaltuk, hogy nagyon fáznak a lábfejeink. Ezt főképp annak tudtuk be, hogy az SPD klipsz fémből volt, és mi ezt a talpunkon mindig a menetirány felé, a menetszélbe tartottuk, így ez a fém nagyon le tud hülni, és a hideget egyenesen a lábfejünkhöz vezeti, ami csak egy talpbetétnyire és néhány zokni távolsára van tőle. Mi ezt most megtoldottuk ezzel a vastag fóliával a talpbetét alatt. És ha már szét kellett vágni ezt az anyagot, kicsit megtoldottuk és a lábujjaink köré is vágtunk belőle. A megoldást elneveztük Pamír betétnek, és reméltük tőle a legjobbakat. Mást nagyon már azért sem tudtunk kitalálni, mert nem fért volna el már semmi a cipőben, a három zokni és a Pamír betét teljesen kitöltötte a lábunkkal a cipőket. Ezen kívül már csak a kamásli és a cipő közé tudunk valamit szerelni, ha még így is nagyon fáznánk.

Magashegyi pamíri tánc

A délután még történt velünk egy említésre méltó dolog a szálláson. Volt egy kis közös helyiség egy asztallal, ide nyíltak a szobák és általában itt folyt az élet. Sokszor odajött hozzánk egy pamíri (mert ők itt „nyaraltak”, sokszor családostul), és a kezünkbe nyomott egy-két kisebb cipó kenyeret, egy liter tejet, vagy néhány almát, ilyesmiket. Ez teljesen jellemző az itteni emberek vendégszeretetére. Azonban egyszer történt, hogy miközben naplót írtam, odajött hozzánk az egyik apuka egy pendrive-al (Lali papának, a pendrive: számítógépes adathordozó, amivel adatokat, pl. zenét, képeket, filmeket lehet hordozni számítógépek, vagy egyéb USB porttal rendelkező eszközök között), hogy ő ad nekem egy pamíri zenét. Erre fel persze én is azonnal felbuzdultam, és cserébe kapott egy kis magyar muzsikát az emberünk, méghozzá egy album Charlie-t és egy másik album Magashegyi Underground-ot. Utóbbit azért, mert gondoltam idevaló, magashegyek közé. :)
A történetet nem azért írtam le, hogy aztán jól megtaláljanak az említett előadók kiadói, hanem amiatt, mert a fickó 5 perc múlva nagyon boldogan visszajött és integetett, hogy menjek ki, mert tánc van. Hát a ház előtt már az egész család táncolt, ugyanis a kocsi rádiójában volt USB port, és a fickónk azonnal max. hangerőn kezdte járatni a magyar muzsikát. Hát képzelhetitek, hogy micsoda látvány, illetve érzés volt egy pamíri családot látni ezek között a hegyek között, ahogy boldogan és önfeledten ropják, az autójuk mellett, egyesek ráadásul tradicionális pamíri tánclépésekkel. Nem gondoltam, hogy néhány mp3 ekkora örömet fog okozni nekik, de azt hiszem sikerült szereznünk egymásnak pár vidám percet vele. Nekünk egy mindenképpen emlékezetes momentum volt ez a jelandy-i pihenünk közben, ők pedig talán egész Dushanbe-ig ezt hallgatták hazafelé a nyaralásukból. Hallanotok kellett volna Zitát nevetni, ahogy kilépett az ajtón, és meglátta a pamíriakat táncolni a magyar zenére. Ezek után persze nem maradhatott el egy közös fénykép sem, még a ház kutyája is csatlakozott hozzánk a csoportkép erejéig. :)
Ez az egész esemény nagyon jellemző a pamíri vendégszeretetre. És higgyétek el, mi nem csináltunk semmit, nem jópofiztunk, csak ott voltunk közöttük és épp csak köszöntünk nekik, ahogy illik. Ők kezdeményeztek, ők jöttek oda hozzánk, ők nyitnak felénk, és minden ilyen találkozásnak a vége valami nagyszerű élmény lett. Sokszor lenézi a városi ember az „egyszerű” népeket, pedig annyit, de annyit tanulhatnánk tőlük.

Kisüt a nap, még szebb lesz a Gunt folyó völgye

Ruchshana-éktól 8:30-kor sikerült elindulni, ami korai indulásnak mondható, főleg hogy pont ekkor érkeztek meg az első napsugarak a Gunt folyó völgyének aljára, vagyis a mi utunkra. A táj a napfényben még a tegnapinál is elképesztőbben pompázott.
A hegyeket mintha csak porcukorral szórták volna be, úgy csillogtak a hótól, idelent pedig a völgyben minden az ősz színeiben tündökölt. Nem kicsit vidáman vágtunk neki újból a kilométereknek. Nem győztük csodálni a tájat, egyre csak forgattuk a fejünket, és ámultunk azon, hogy hol vagyunk. Így persze gyorsan teltek a kilométerek, észre sem vettük, hogy haladunk, mert folyamatosan el voltunk ájulva a tájtól, na meg persze Ruchshana-ékról is beszélgettünk, meg általában a pamíriakról. Mert elképesztő népség ez a pamíri, azt meg kell hagyni. Nem a legkönnyebb terepen élik az életüket, de talán éppen ezért is ilyen nagyon barátságosak. Sokszor halljuk tőlük, hogy „Csaj, Csaj!”, vagyis hogy álljunk meg, és igyunk velük egy teát(csaj-t). Mindezt úgy, hogy mi nem teszünk semmit, csak biciklizünk keresztül a falujukon, esetleg néha rájuk biccentünk, integetünk, vagy köszönünk egy „Szalam Aleikom”-ot.

Túljárunk a korrupt álrendőr eszén

Nem telt el egy óra így az úton, és két bringásra lettünk figyelmesek magunk előtt. Utolértük Katie-t és Anthony-t, éppen amikor jelet hagytak maguk után az aszfalton Jill-nek és Lee-nek, a másik angol bringás párosnak, akik ezen a reggelen indultak el Khorogból ugyanezen az úton. Innentől már négyesben folytattuk, talán az eddiginél is elképesztőbb tájakon. A völgyben tovább haladtunk fölfelé, egyre nagyobb hegyek közé kerültünk, és a fás, bokros részek már végleg visszaszorultak a falvak környékére. A völgy nagyobb kanyarokat tett, így garantálva volt, hogy mindig egy nagyobb havas tetejű heggyel néztünk farkasszemet tekerés közben.
Egyszer csak egy mini busz állt meg előttünk, benne négy emberrel, egyikük, egy terepruhás férfi kiszállt belőle, és a GBAO engedélyünket akarta látni. Azonnal belekötött ugyanabba a dologba, amibe tegnap a checkpoint-on is az őr, mégpedig, hogy nincsen meg minden területre Murgab-ig az engedélyünk, de ha fizetünk, minden rendben lesz. Gyanús volt nekünk a fickó, mert elég egyértelműnek tűnt, hogy a haverja a tegnapi őrnek, aki leadta neki a drótot, hogy Murgab felé gurul kerékpárokon négy dollárokkal tömött „pénztárca”.
Nekünk ez persze egyáltalán nem tetszett, ezért Katie ötletére papírt írattunk a csávóval, hogy átadtunk neki 20 dollárnak megfelelő somani-t, és ezért cserébe a kirgiz határig „no problem”, vagyis békén hagynak minket. Az már végképp gyanús volt, hogy ezt a papírt úgy próbálta előállítani a fickó, hogy egy orosz nyelvű formanyomtatványra csak úgy random felírogatta a neveinket és a születési dátumainkat. Erről még orosztudás nélkül is lerítt, hogy csak véletlenszerűen felírta ezeket a dolgokat, csak azért, hogy úgy tűnjön, mintha hivatalos lenne. Ráadásul tette ezt úgy, hogy a mi GBAO engedélyünkre ügyet sem vetett. Ezt az egész papírozást valószínű improvizálta, mert odaadni már nem akarta nekünk a megírt papírt, viszont arra nem számított, hogy befényképezzük. Ettől aztán látszott, hogy kicsit zavarba jött, és mi ezen felbátorodtunk, lefényképeztük az autója rendszámát, aztán a fickó arcát is. Ezek után aztán visszaadta a pénzt Anthony-nak és valamit magyarázott a gyenge angoljával, hogy ha majd legközelebb jövünk a Pamírba, akkor befizetjük a pénzt. Aha, jó, rendben, ne mentegesd magad, tudjuk, hogy csak egy béna szélhámos vagy! – Mondtuk magukban, és hagytuk, hogy végre odébb álljon az autójával ez a gazfickó, és ne rabolja tovább az időnket (se). Mikor elhajtott, örömujjongásban törtünk ki, hogy túljártunk ennek a szélhámosnak az eszén, és most azon aggódik, hogy kinek mikor mutatjuk meg a papírt, amit íratott velünk, illetve az arcát és a rendszámát a történettel körítve.

Ebéd 2900m-en Katie-vel és Anthony-val a festői Gunt folyó völgyében

Ezek után még nagyobb kedvvel és hévvel törtünk tovább fölfelé a Gunt folyó völgyében. Azt hittük, hogy Katie-ék sokkal gyorsabbak lesznek nálunk, de ez nem így volt, csak a hosszabb meredekebb kaptatókon tudtak tőlünk különösebben elhúzni, de legtöbbször ezek után is hamar utolértük őket a kaptató utáni lankásabb részeken. Úgy látszik, még sem vagyunk annyival lassabbak a fekvőbringákkal a hegyen, mint gondoltuk. Ebédelni egy sziklás domboldalban álltunk meg, természetesen pazar kilátással a szemközti sziklás, havas hegyekre. Egy barna szőrű kutya is letelepedett mellénk, ugyanaz a dög, aki pár száz méterrel korábban igen agresszívan megugatott és kergetett minket. Az ebéd alatt teljesen jámbor volt, annyira, hogy még kaját sem kunyizott tőlünk, csupán boldogan üldögélt mellettünk. Az ebéd mézes vajas kenyér volt halvával, illetve friss teával, mert voltam bátor újra beizzítani a főzőt a benzinnel hajtva. Igaz, most sem sikerült elsőre begyújtani, de gyakorlat teszi a mestert, talán legközelebb már gond nélkül menni fog.
Ebéd után maradt a szokásos gyönyörű táj, Katie és Anthony pedig elhúztak tőlünk.
Ahogy fölértünk 3200m környékére, szépen lassan eltűntek a fák és a bokrok is. Hirtelen nagyon lehűlt az idő, amikor a nap eltűnt a hegyek mögött, mi pedig azon kaptuk magunkat, hogy nagyon ki vagyunk merülve, és nagyon fázunk. Alig maradt hátra pár percünk a naplementéig, a kitűzött napi végcél, Jelandy a forró vizes fürdőjével pedig még több, mint 13 kilométerre volt, és 200 méterrel feljebb.

Ez a táv ezzel az emelkedővel beletelt volna másfél óránkba, viszont mi már az erőnk végén jártunk.

Egy ideje éreztük már a magasság miatti kevesebb oxigént is levegőben, és ez így a nap végén, fáradtan, ilyen magasságban csak hatványozottabban éreztette velünk, hogy ki vagyunk merülve.

Pár perc tanakodás után meghoztuk a fájdalmas, de okos döntést: lemondtunk a forró vizű fürdőről és a közeli házakhoz kanyarodtunk le.

Éjszakánk egy tehénszarral fűtött szobában

Ismét meg se kellett szólalnunk, már integettek, hívtak minket befelé egy házba. 3400m-en kaptunk szállást egy nagyon kedves családnál. Először csak behívtak és leültettek a kályha mellé, egy a tegnapihoz hasonló, tradicionális pamíri ház közepére. Valószínű látszott rajtunk, hogy oda vagyunk, és át vagyunk fázva, és ezt a család gyönyörű, vastag fehér bundás macskája is érezhette, mert ahogy leültünk, egyből bemászott Zita ölébe, ahol nagy dorombolásba, nyalogatásba és dörgölődzésben kezdett. Ezúttal rögtön a lényegre tértem, és még mielőtt közvetlenebb barátságot kötöttünk volna a család tagjaival, megbeszéltem Gulmabad-al, a családfővel, hogy egy kis pénzért cserébe  aludhassunk náluk. Az emberünk hezitálás nélkül igent mondott az első árra, amint mondtam (valószínű pénz nélkül is vendégül láttak volna, de én így éreztem helyesnek), erre én kezet ráztam vele és megöleltem örömömben. Azért ajánlunk fel egy kis pénz a helyieknek errefelé, mert itt látszik, hogy minden fillérnek jó helye van ezeknél az embereknél, mert gyakorlatilag a semmiből élnek – legalábbis a mi nyugati felfogásunk szerint, minimális pénzből, de állataik és egyéb javaik azért vannak.
Dulmabad-éknál egy külön kis szobát kaptunk, amit legnagyobb meglepetésünkre és csodálatunkra szárított tehénszarral fűtöttek fel a sarokban található kis kályha segítségével. Nekem ez annyira tetszett, hogy egész éjjel ezt hajtogattam, és ezen nevettünk: „Na, hát ezek jól befűtöttek nekünk! – Tehénszarral!” Egyébként a fűtőanyagnak szinte semmi szaga nem volt, ami hasonlított volna a friss tehénszar „illatára”. Vacsorára levest kaptunk és teát keksszel, ezeknek rettenetesen őrültünk, mert nagyon jól esett minden falat és minden korty – hisz úgy éreztük, mind azonnal vérré is válik bennünk egy ilyen hosszú, és kemény nap után. 74km-t haladtunk, ami alatt 820m szintet vettünk fel, egészen 3400m-ig. Egyikünk sem járt még ilyen magasan és a magasság miatti kevesebb oxigén is teljesen új „élmény” volt mindkettőnk számára, amit ezen a napon tapasztaltunk meg először.
Este még kicsit átmentünk szocializálódni a családhoz, nagyon aranyosak voltak, különösen a nagymama, aki Hamonbejgin-nek hívtak, és a foglalkozását tekintve a kályha mellett kötögetett tradicionális pamíri zoknikat – nagyon díszesek, színesek, na és persze legfőképpen vastag, meleg zoknik voltak.

Tea jaktejjel és bárányzsírral – Ahogy a pamíriak szeretik

Reggelre elégett minden tehénszar és szépen kihűlt a szobánk, de ez minket nem zavart, mert egy hatalmas, kb. 10kg-os takaró alatt aludtuk át az éjszakát, ami végig melegen tartott minket. Reggelire teával kevert jaktejet kaptunk, amihez, csak hogy abszolút durva íz világot kapjunk, még egy kis bárányzsírt kellett keverni, hogy teljes legyen a kép. Zitánál a bárányzsír már kicsapta a biztosítékot, azt már nem bírta meginni, így nekem végül 2 és fél tányérral kellett elpusztítanom az érdekes borzalomból. Úgy voltam vele, ha zsír van benne, az nem baj, a helyiek is így bírják ki itt a nagy hidegeket, rólam meg már minden zsír eltűnt budapesti indulásunk óta, ezért az csak jó lesz nekem, ha jól belakmározom a jaktejes bárányzsíros teából. Baj nem is lett belőle, viszont úgy eltelített, hogy alig bírtam mozdulni, azt hittem sose érünk az erre a napra hátralévő 12km-nek és 200m emelkedőnek a végére. De persze még a délelőtt megérkeztünk Jelandy-ba, ahol nagy nehezen megtaláltuk a Szanatóriumot és az angol barátainkat is, de erről már csak a következő bejegyzésben szólok bővebben! ;)