Vonatjegy vásár, és találkozás Gabriellel

Madurai után a következő állomásunk Chennai volt. Úgy terveztük, hogy az érkezési és az indulási nappal együtt 3 napot töltünk itt el. Vagyis egész pontosan Chennaitól 2 órányira délre, Mammalapuramban. Ehhez azonban szakítanunk kellett az eddig megszokott tatkal vonatjegy vásárlási módszerrel, és fel kellett keresni a nagyobb városokban fellelhető, csak külföldi turisták számára nyitva tartó jegyirodát. Ehhez át kellett szállnunk Chennai-ban egy HÉV-szerű vonatra, ami Egmore állomásról átvitt minket a központi pályaudvarra, ahol megtaláltuk ezt az irodát az első emeleten. A reggel 8 órát itt is meg kellett várnunk a nyitásig, majd kitöltöttünk egy, az eddigiektől teljesen különböző jegykérelmi lapot, sorban álltunk a javarészt pakisztániakból álló (vagyis ülő, mert voltak székek) sorban, és tádááá, megkaptuk a vontjegyünket! Méghozzá nem is akármilyet, egy 37 órás útra, 2138km-re szóló vonatjegyet vettünk, kettőnknek alig több, mint 2000 rupiért. Ez hálókocsis jegy, tehát ebben a két éjszakai „szállás” is benne van, merthogy a vonat hétfő este indult Chennaiból és szerda reggel érkezett meg Varanasiba. Soha nem utaztunk ilyen nagyot vonattal ezért már a jegyvásárlás is egy nagy élmény volt. Már csak azért is, mert a sikeres turista quotás vásárlásunk azt jelentette, hogy nem kell az érkezésünk napját a zsúfolt, zajos, szmogos Chennaiban töltenünk, hogy másnap reggel vegyünk tatkal jegyet, hanem máris indulhatunk busszal Mammalapuramba, ahol így két fél és egy teljes napunk lesz. A jegyirodában megismerkedtünk egy amerikai, de jelenleg Sri Lankán élő sráccal, Gabriellel. Neki ez a nap csak várakozással telt volna az esti, Delhibe robogó vonatjára, ezért úgy döntött, hogy velünk tart Mammalapuramba erre a napra.

Így hát hárman buszoztunk át a buszpályaudvarra, ahol más alternatíva nem lévén, felszálltunk egy légkondis buszra fejenként 76 rupiért (egy vagyon Indiában ekkorka buszútra), és elrobogtunk Mammalapuramba.

Azonnal ránk támadnak az érkezésünkkor

Mammalapuramról ekkor még csak annyit tudtunk, hogy az Andamán-tenger partján fekszik, rengeteg a kőfaragó és a kő-, illetve sziklafaragvány, és hogy egyesek szerint jobb hely, mint Hampi. Utóbbit nem nagyon akartuk elhinni, ezért döntöttük el, hogy bevizsgáljuk a helyet egy pár nap erejéig, miközben már „úton vagyunk” vissza észak felé – szóval ez a mammalapurami kitérő igazából csak egy hosszúra nyúlt átszállás volt nekünk. :) Amikor leszálltunk a buszról, néhány nagyon agresszívan szolgálatait kínáló helyi tudatta velünk, hogy egy turistagettóba érkeztünk: mindenáron mutatni akartak nekünk egy-egy szállodát. Én mondtam nekik, hogy maximum napi 200-at akarunk szállásra költeni, és hogy mi magunk akarjuk megtalálni a helyünket, de csak az utóbbit értették meg. Sőt, a 200 rupis büdzsénknek valahogy aztán nagyon gyorsan híre is kelt, mert még ötszáz méterrel később is jöttek oda hozzánk, hogy „only two hundred”, és közben olyan szállodák neveit emlegették, amiről az útikönyv azt írta, hogy 500 alatt nem kapni benne szobát. Ezért aztán kőkemény „resistance” alakult ki bennem ezek felé az emberek felé, és senkire nem hallgattam, senki után nem mentünk, pedig mindenki nagyon hívott, és nagyon magyarázott. Valószínű a részesedés igen jól jött volna nekik, azért nyomultak ennyire. A végén még ők sértődtek meg, amikor nem mentünk velük. De tudom, hogy csak időpazarlás lett volna, ami nekünk drágább, mint nekik, ráadásul feleslegesen áltattuk volna őket, és ha körbesétálunk egész Mammalapuramban, akkor sem találtunk volna elég olcsó szállást velük, mert amikor a szállósok meglátják, hogy valaki „hoz minket”, alapból egy kicsit magasabb árat adnak. Egyszóval az volt az egyetlen út, hogy lerázzuk őket, és ez úgy egy kilométer után sikerült is. Persze 200-ért még így sem kaptam, csak 480-ért két éjszakára, de mivel Gabriel is bejött a szobánkba és kétszer is lezuhanyzott nálunk, végül odaadtam nekik az ötszázat. Délelőtt csak lepihentünk, beszélgettünk és elmentünk ebédelni. Délutánra erőt vettünk magunkon, és kicsit kimerészkedtünk körbenézni.

Khrisna’s Butter Ball

A szállodánk utcája pont a tengerpart és egy nagyon kellemes kis park között volt. A partra menet színes éttermek mellett haladtunk el és kiérve a homokos fövenyre halászcsónakok között juthattunk ki a nagy hullámokhoz. A parton, ha jobbra néztunk, látszott az egyik fő nevezetesség, a parti templom, vagyis a „Shore Temple”. Az utcán a másik irányba sétálva pedig egy nagyon kellemes, zöld parknak a sarkán lyukadtunk ki. Ezt mások is kedvelték, mert rengeteg indiai – javarészt gondolom chennai-iak – piknikezett itt. Egy nagy lapos sziklának az oldalán egy kb. 5 méter magas, törött tojás alakú kő figyelt. Ezt hívják úgy, hogy „Khrisna’s Butter Ball”, vagyis Khrisna vajgolyója. A csodával határos módon áll ott és úgy, ahogy, ezért mindenkinek a kedvenc fotótémája. Ezt a helyet mi is igen kellemesnek találtuk, ezért ide még többször visszajöttünk, ám ezen első alkalomkor kicsit siettünk és inkább végigrohantunk a parkon, mivel közel volt már a naplemente, és Gabrielnek is indulnia kellett hamarosan visszafelé a vonatjához Chennaiba. A parkban találtunk néhány sziklába vájt kis helyiséget, de ezek már nem nyűgöztek le minket különösebben. Ellora és Hampi után nem mutattak számunkra sok érdekeset, de azt azért meg kell jegyezni, hogy ha itt kezdtük volna el az indiai körutunkat, akkor bizonyára ámultunk volna. Na azért nem kell megijedni, még így is találtunk néhány érdekes dolgot itt, ami lekötötte a figyelmünket. :) Ilyen volt pl. a papagájjal jósoló ember. Volt egy nagy pakli „kártyája”, benne szigszalaggal bevonva minden egyes lap. Ezt először nem értettem, aztán megláttam a kis papagájt a ketrecében. Ha a gazdája megcsörrentette a ketrec oldalát, a papagáj kilépett és leemelt egy lapot a pakliból. Ezt a jós kibontotta, majd kihajtogatta, és a benne lévő istenképek között megtalált egy kis angolul írt papirfecnit, amiből megtudhattuk, hogy Gabrielt nagy szerencse fogja érni, és boldog lesz az élete. :) Mindezt persze 50 rupiért.

Ahogy továbbsétáltunk a nagy lapos szikla tetején dél felé, úgy találtunk egyre több ilyen sziklaépületet, némelyik egész nagy volt. Később a fák közül még egy világítótorony is előbújt. Később láttuk, hogy ez nem csak dísz, hanem valóban használják, forog a tetejében a fény. Pár rupiért fel lehet menni a tetejébe, de mi most ezt idő hiányában kihagytuk. Helyette folytattuk dél felé a sziklába vájt lépcsőkön, mígnem végül meg nem érkeztünk a park sarkába. Innen a park oldalában, az utca mellett folytattuk, és ez már kevésbé volt kellemes, mert egy mondatot alig tudtunk váltani egymással anélkül, hogy valaki ne jött volna oda hozzánk, hogy „Excuse me…” – és próbált meg eladni nekünk valamit. Mi udvariasan elhárítottuk őket, hogy bocsánat, de beszélgetnénk. A végén már csak röhögtünk a helyzeten, mert tényleg az volt, hogy egy gondolatot sem tudtuk befejezni miattuk megszakítás nélkül – Pedig bőven volt mit beszélnünk Gabriellel. Itt menet viszont láttunk egy nagyobb szép sziklát, ami azért volt gyönyörű, mert az oldala tele volt szobrokkal faragva, volt néhány hatalmas elefánt, és mindenféle emberi alakok is. Az egész összkép gyönyörű volt, és ahogy utána olvastam, monszun idején még az egyik hasadékban víz is folyik, aminek jelképes jelentése is van. Persze mi még monszun előtt jártunk itt, így teljesen száraz volt a szikla.
Innen már egyenesen a szállodába mentünk, ahol Gabe még gyorsan letusolt, aztán kikísértük a buszhoz, és elbúcsúztunk tőle. Este találtunk végre egy nagyon jó kis éttermet, ahol javarészt nem a turisták, hanem a helyiek ettek, és az árak is ehhez voltak mérve. Itt nagyon jókat ettünk, viszonylag olcsón, és a lassijuk egyenesen isteni volt. Merészeltünk bele jeget is kérni, mert úgy volt az igazi. A hasmenés elmaradt, pedig valószínű a jeget nem „purified drinking water”-ből készítették. :)

A Shore Temple és az indiai fürdőzési szokások

Másnap elindultunk a fizetős látnivalók felé. Reggeli után kisétáltunk a tengerhez és elindultun a part mentén a Shore Temple irányába. Ahogy odaértünk a kerítés mellé, realizálódott bennünk, hogy erről az oldalról nem tudunk bemenni. Körbe kellett hát sétálnunk a sziklák és a kerítés között. Ez nem volt egy bonyolult művelet, mivel a kerítésen kívülről, de a benti vendégeknek áruló szuveníresek gyönyörű ösvényt tapostak az egész komplexum körül. Ahogy kiértünk a túloldalra, a miénknél még egy sokkal hosszabb, és vadabb hullámokkal büszkélkedhető partszakasz tárult elénk. Ez megint nagyon érdekes volt, mert ehhez képest a mi partunk teljesen kihalt volt. Itt volt az összes turista, akiknek a 99% ezen a helyen indiai volt. Tudni kell az indiaiakról, hogy a túlnyomó többségük nem tud úszni, mert az úszást nem tanítják az iskolában, és az előző generáció sem tud úszni, így a szülők sem tanítják a gyerekeket. Magyarán az úszó tudás itt egyáltalán nem elterjedt. Ebből következik, hogy a fürdőruha is teljesen ismeretlen dolog. Ennek ellenére azért a bátrabbak próbálnak ismerkedni a tengerrel, és éppen ezért mindezt egy kicsit veszélyes módon teszik ekkora hullámoknál. Na és persze számunkra kissé vicces is, mert száriban, farmerban, pólóban vagy ingben közelítenek a habok felé, és amikor azok elérik őket, sikítva, visítva, örömködve menekülnek vissza tőlük. Nem egyszer tetőtől talpig vizesen végezve. A parttól távolabb már senkit nem látni a vízben, és ha lenne is valaki a mélyvízben, ahhoz valószínű azonnal vízi mentő kéne, hogy kimentse.

Így már egyből világos volt, miért hallottunk annyi halálhírt az indiai tengerpartokról. Annyira azért nem veszélyesek a hullámok, legalábbis számunkra nem, és mi egyszer sem láttunk olyan igazán ijesztő hullámokat sehol, ezért nem értettük ezt a dolgot. De ha belevesszük a képbe India lélekszámát, plusz azt a tényt, hogy nem tudnak úszni, mindjárt világosabb, miért van annyi sajnálatos baleset.

A parttól visszafelé a város és a Shore Temple bejárata irányába egy hosszabb szuveníres bazársoron haladtunk végig. Ezen a szakaszán a két hónapos indiai kőrútunknak ismét utolért minket a kísértés, és megint vásároltunk egy-két apróságot az otthoni barátainknak, családtagjainknak, sőt még egy apróságot Chandannak is. Nem akarom lelőni, hogy mik ezek, mert a szeretetcsomag csak jóval azután fog hazaérkezni, hogy ez az írás publikálásra kerül, úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy itt Indiában a szuvenírgyárosok kreativitása igen nagy! :)

A Shore Temple-be végül csak én mentem be, mivel a 250 rupis belépőt egy kicsit sokalltuk, főleg, hogy már alaposan körbe is jártuk. Megpróbálkoztam az újságírókártyámmal, de hiába, először ugyan azt mondta a pénztáros, hogy „segít”, de amikor látta, hogy a kártyán semmi „India”, mondta, hogy nem adhat semmilyen kedvezményt. Ez egyébként így volt mindenütt Indiában. Szóval míg Zita az árnyékban hűsölt és olvasott, én egyedül közelítettem meg a két kis templomépületet. Ezek 700-728 között épültek, és valóban pompás látványt nyújtanak, de engem ennyi sok India után a fotózáson túl különösebben már nem is nagyon kötöttek le, ezért egy bő 20 perc után már ismét a Zitám mellett voltam.

Az Öt Rathas

A „Five Rathas” nevű helyre siettünk, amiről szintén nem sokat tudtunk, csak hogy szép, és hogy a belépőnk ide is jó. Egy hosszú-hosszú utcán kellett végigsétálnunk, amit végeláthatatlan hosszúságban kőfaragók és boltjaik leptek el. Az egész apró elefántszobroktól voltak itt az ember nagyságúnál nagyobb, talán több tonnát is nyomó istenszobrok. Csak kíváncsiságból rákérdeztem egy három méteres kőkrokodil árára. 4 lak, jött a válasz. Ez 40 ezer rupit jelent, vagyis kb. 180 ezer forintot. Sajnos hazavinni nem tudtuk volna hogyan, ezért aztán elmaradt a vétel. :)

A Five Rathashoz önmagában igazából nem is kéne belépő, mert az útról, a kerítés túloldaláról gyönyörűen látni a kis templomokat és az állatszobrokat. Persze ha már volt nálunk egy belépő, bementem fényképezni, és az őr Zitát is beengedni a bejárat melletti fa árnyékáig belépő nélkül. Igazából a legjobb szög pont onnan volt. :) Érdeklődés hiányában az 5 Rathasról sem tudok többet, mint hogy 630 és 668 között épültek, és hogy „szépek”, de ezt Ti is láthatjátok a képeken.

Harmadnak már csak egy gyors sétát tettünk a parton és a parkban, majd utoljára visszatértünk a kedvenc kis éttermünkbe, hogy még egy finomat együnk, miközben megírunk pár képeslapot. Mammalapuramot összességében egy nagyon kellemes helynek találtuk, de számunkra még mindig messze Hampi viszi a pálmát a gyönyörű természeti értékei miatt, és mert ott még látni, ahogy zajlik az igazi élet. Itt „csak” a kőfaragókat láttunk dolgozni. Igaz, az ő munkájuk gyönyörű volt és Európában az ilyen ritkaság számba menne és mindenki a csodájára járna. Itt viszont minden méteren olyan kőfaragványokat készítettek a szemünk előtt, hogy csak ámultunk. Tehát ha kőfaragó bolond vagy, akkor Mammalapuram a Te helyed, különben mindenképpen Hampi előtt gyere ide, hogy meglegyen még az újdonság ereje. Mindezek ellenre azért koránt sem állíthatjuk, hogy csalódás volt a hely, mert nagyon is szép, és gyönyörű volt, na és mert India ezer apró csodája itt sem marad rejtve.

Chennai-ban egy pályaudvari tusolás és vízfelvétel után felszálltunk a vonatra Varanasi felé, amiről 37 órán át le se szálltunk. Ez is egy fajta élmény volt, meg kell hagyni! Ám erről már csak legközelebb!

Amberban nem csak az elefántokkal voltunk, hanem a városban is körbenéztünk. Kedvenc helyünkké vált egy útszéli, négykéreken guruló ámlett árus(omlett = tojásrántotta árus kölyök). Amíg ő sütötte nekünk a finom – kérésre csili nélküli – tojásokat, mi angolra tanítottuk, így a végén mindenki jól járt. Bár ő valószínű a tojásokért kapott 10-10 rupiért jobban odavolt, mint az új szavakért.

Hindu templomok és sírhelyek Amberben

Persze nem csak a rántottáért jártunk ki, meglátogattuk a „kötelező látnivalókat” is. A Laxmi Nayaran hindu templommal kezdtük. Ez egy 16. században épült kis csoda, ott jártunkkor senki más nem volt ott rajtunk kívül, és ez egy különleges varázst adott a helynek. A templomon kívül és belül elképesztően részletgazdag szobrok voltak faragva a kőben, és az egész épület egy emelet magasan volt egy széles teraszon, ahonnan egész jól be lehetett látni a várost, a közeli dombokat, és a rajtuk húzódó városfalat. Ezt a falat aztán kicsit közelebbről is megnéztük, ugyanis kereszteznünk is kellett, hogy bejussunk Amber belsejébe, vagy onnan vissza Rahulékhoz. Megnéztünk néhány másik templomot is, volt köztük egy muszlim mecset is, de minden, amire emlékszem ezekből, azok a majmok. Errefelé eddig nem látott, fekete pofájú, és hosszú farkú majmokat láttunk. Vagyis inkább egész majomcsaládokat, kismajmokkal, anyákkal, egész csordákat. Némelyikük ügyet sem vetett az emberekre, de volt amelyik közel jött hozzánk, és ezzel egész sor biciklit döntött fel. Mert persze bátran mászkáltak és üldögéltek a letámasztott bringákon.

Még egy nagyon érdekes helyen jártunk Amber határában, ez pedig Raja Bharmal cenophat-ja, vagyis sírhelye volt. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy sok kis oszlopos kupolás épület foglalt helyet egy parkban. Igen pofásan festettek így egymás mellett. Eddig még sose láttunk ilyesmit, ezért amikor beléptünk, még azt se tudtuk, mi is pontosan, ahol járunk.

Az erődhöz menet láttunk egy nagyon szép szemétkupacot az út szélén. Egy tehén üldögélt mellette békésen, míg egy koszos kis malac és néhány kutya falatozott a szemétből. Indiában ez az utca „természetes” képe. Ahogy az út és a házak közötti kis fedetlen csatornákban folyó szennyvíz is. A szagok egyébként nem olyan durvák, mint az a leírás alapján elképzelhető. De az is lehet, hogy csak az orrunk szokta már meg. :) És az is érdekes, hogy elkezdtük a szépet látni egy szeméthalomban, illetve a szemét körül összegyűlt állatokban. Az bizonyos, hogy az indiaiak máshogy viszonyulnak a szeméthez, mint mi

A tó, a gát és a park

Az erődöt nem a legrövidebb úton közelítettük meg, mert vissza akartam menni arra a helyre, ahonnan érkezésünkkor először megpillantottuk az erődöt a tóval. Merthogy a főút a völgy túloldalán halad, és az út és az erőd között még egy szép, duzzasztott kis tavacska is található. Itt megálltunk egy fagyira, és a tó partján lévő kis „cenophat”-szerű pihenőhelyen elnyaltuk, mialatt csodáltuk a kilátást. Ezen a helyen kismillió galamb volt, és erre rászálltak a helyiek is, magvakat árultak a turistáknak, hogy azoknak legyen mivel etetni a galambokat. De az is lehet, hogy a galambok szálltak rá a magvakra, és a mag volt előbb, s nem a galamb. :) Miközben élveztük a fagylaltot és a mesés kilátást, összeraktam a képet. Az a ligetes terület a betonfal tetején maga a gát, ami ha áttörne, a mögötte lévő, még szebb és rendezettebb parkot elöntené a víz. Erre a „gát”-ra aztán mi is átsétáltunk, és megcsodáltuk onnan is a kilátást. Mindkét irányban gyönyörű volt. A parkra innen nagyon jól rá lehetett látni, a tó pedig azért volt érdekes, mert éppen két öreg horgászott rajta egy csónakban. De az is lehet, hogy halászott. :) Nem tudom pontosan mi a különbség a kettő között, de ha az a különbség, hogy a horgász zsineggel és csalival nyomja, a halász pedig hálóval, akkor halászt láttunk. Pont sikerült elkapnom, ahogy kiveti a hálóját. Amit pár perccel később kihúzott a vízből, de csak egy apró hal volt benne, annyira apró, hogy valószínű ez volt a szerencséje, mert emberünk visszadobta a vízbe.

Az Amber erődben

A gátról hosszú lépcsőkön tudtunk feljutni az erőd kapujáig, aminek a túloldalán egy nagy udvarba lyukadtunk ki. Ez még nem volt fizetős rész, és itt egy pillanatra azt hittük, hogy juhhééé, mégsem fizetős az erőd, persze aztán a nagy lépcsők tetején csalódnunk kellett, mert kérték a jegyeket, amiket aztán meg is vettünk, egy csomó másik jaipuri látnivalóval együtt, kétnapos kombóban, 300 rupiért darabját. Előtte azonban még meglátogattuk a Siladevi templomot, ahol a 16. századtól 1980-ig – amíg a kormány be nem tiltotta – minden áldott nap feláldoztak egy kecskét. ’80-ig milyen jól mehetett a kecsketartóknak az üzlet, 365 kecske minden évben! :) A templomban egyébként nem volt szabad fényképezni, és belépés előtt nem csak a cipőt és a zoknit, de még az övet is le kellett venni.

Bent az erődben én személy szerint nem kaptam meg az előtte belengetett „wow” élményt, bár azért csúnya sem volt, azt meg kell hagyni. Udvarról udvarra haladtunk, és mindenütt láttunk valami érdekeset. Az egyik udvarnak szép kertje volt virágokkal, a másik oldalában egy milliónyi apró tükörrel díszített épület volt. Kívülről nem láttuk, de az útikönyv szerint az egyik helyiséget anno légkondival is felszerelték. A falak belsejében csövekben hideg víz áramlott. Miután átverekedtük magunkat az udvarok közötti zegzugos, elveszős járatokon, végre kilyukadtunk az erőd túloldalán, ahonnan egy lépcsőn folytathattuk volna tovább a szabadban a domb tetejére, ahol még egy erőd foglalt helyet, még magasabban, egészen a gerinc tetején. Folytathattuk volna (!) ha az erre odatelepített biztonsági őr ebben meg nem akadályozott volna minket. Mint később megtudtuk, az az erőd külön belépős, és a tó túlsó végétől lehet csak bejutni a belépő, és a hosszú séta, vagy taxizás ellenében. Mi ezt később sem léptük meg, mert jobbat találtunk ki. Na, de még ne szaladjunk előre, mert kifelé menet az erődből még láttunk egy-két érdekes dolgot. Megtudtuk, hogy egy alagúton keresztül a két erőd össze van kötve a föld alatt (ott sem engedtek át…:D), és láttunk egy kígyóbűvölőt, na  meg egy nagyon kellemes kis kortárs művekkel telepakolt kiállítótermet. Utóbbi nagy örömömre kényelmes fotelekkel is tele volt pakolva, így végre elnyúlhattam kicsit a hosszú egész napos séta végén.

A kilátás az amberi városfalról

Egy másik napon, amikor igazából csak fagyizni indultunk a már említett helyre, én kitaláltam, hogy felszaladok az erőddel szemközti hegyoldalra épített várfalon. Ez a fal toronyirányt tört felfelé, és lépcsők is voltak az oldalában, aljában pedig se kapu, se ember, se tábla nem tiltotta a fal megmászását, így én azon nyomban neki is láttam annak, miközben Zita valahol néhány emelet magasságban megállt, mondván, neki onnan elég a kilátás. Én vidáman törtem fölfelé a hatalmas lépcsőfokokon, és élveztem, hogy percről percre egyre csodálatosabb kilátás tárul elém, ahogy egyre magasabbra jutok. Mikor felértem a gerincre, észrevettem, hogy közben Zitának is kedve támadt megmászni a falat, és már a nyomomban van. Pár perc múlva már egymás mellett ülve csodáltuk a nem akármilyen panorámát. Szemben a vár, alatta a tó és a park, mindettől jobbra pedig Amber városa, tele emberekkel, templomokkal, színes épületekkel. Még tovább a városfal szeli ketté a látképet, ahogy végigfut a gerincen, és még tovább, tovább…

Egészen körbe ér, a város mögötti dombokon eléri az erődöt, és eltűnik mögötte. Ez egy nagyon komoly falrendszer, és ez csak innen tűnt fel nekünk. A falat egyébként mára már túlnőtte a város, ahogy kinéztünk a túloldalt, láttuk, hogy Amber már a falon túl is szépen kiterebélyesedett. Nagyon örültem, hogy végül Zita is feljött, mert így bőven elidőzhettünk együtt(!) ezt a fantasztikus a kilátást csodálva. A falon aztán voltak kisebb kalandjaink, mert elhatároztuk, hogy nem arra megyünk le, amerről jöttünk, hanem egy másik irányba, arra, amit a lenti panoráma képen jobbra láthattok, a torony mögött. Valahol félút környékén egy majom állta az utunkat, és amikor közeledtünk hozzá, mérgesen vicsorgott ránk. Mivel ekkor még nem tudtunk semmit ezen fekete pofájú majmok viselkedéséről, ezért ettől megijedtünk, és egymásra néztünk, hogy mitévők legyünk. Ezek a majmok elég ügyesen mozognak, gyorsak és nem is olyan kistestűek. Szinte bármiben meg tudnak kapaszkodni, ezért nyilvánvalóan szép karmaik is vannak, amiket nem akartunk közelebbről látni. Végül a majom oldotta meg a dolgot azzal, hogy odébb állt, és felmászott egy toronyba, amit szerencsénkre meg tudtunk kerülni.

Klikk a képre a nagyobb kilátásért! :)

Egy dolgot először nagyon nem értettem a fallal kapcsolatban. Rajtunk, és a majmon kívül egy teremtett lélek sem volt a falon, pedig összességében vagy két órát fent lehettünk rajta. Viszont lent az erőd körül tobzódtak az emberek. Számomra sokkal nagyobb élmény volt idefent lenni, mint végigjárni azokat a „fancy” udvarokat az erődben, mégis, ezzel úgy látszik egyedül vagyok. A választ abban találtam meg, hogy a fal megmászása kíván némi kitartást és fizikumot, ami miatt sokakban fel sem merül az, hogy fel is lehetne menni. A másik dolog, ami miatt üres volt a fal, az az lehet, hogy nincs reklámozva. Mivel ingyenes, és nem is lehet hozzákapcsolni semmilyen fizetős szolgáltatást (tuktuk, elefánt), nem érdeke senkinek, hogy felhívja a falra a figyelmet. Még az útikönyvünk sem említi meg, egyetlen szóban sem. Pedig az egyik legszuperebb hely, ahol eddig Indiában jártam, az ez a fal volt.

Murphy velünk volt ekkor is itt a falon, mert a fényképezőgépből természetesen ekkor fogyott ki az aksi. Rendszerint van nálam tartalék, legalább oly módon, hogy a GPS is nálam van, és abban van még egy pár AA aksi, de most, mint már írtam, eredetileg csak fagyizni indultunk, oda pedig úgy gondoltam, felesleges a gépész vagy a pótelem. Azért sikerült sok jó fotót lőni, csak épp nem annyit, és nem úgy, amennyit szerettem volna.

Részben ezért, részben pedig azért, hogy meghódítsam ezt a monumentális falrendszert, elhatároztam, hogy másnap kora reggel felkelek Zitával együtt, és amíg ő az elefántokkal van, én felfutok szemközt a falon, és körbejárom az egészet, hogy végül ugyanitt kössek ki, és lássam minden zegét-zugát a falnak, na meg persze mindenhonnan a csodás kilátást. Ez aztán sajnos elmaradt, mert éjjel nem bírtam magammal, és sokáig fent voltam, naplót írtam, így aztán hajnalban képtelen voltam felkelni, csak lenyomtam az ébresztőt. Ezt aznap még nagyon megbántam, mert az a nap volt az indulásunk napja is Amberből, de később felengedtem, mert Zitával kitaláltuk, hogy másfél-két hónappal később, amikor visszatérünk Delhibe, Amberen keresztül tesszük majd azt. Nem csak a fal meghódítása, hanem az elefántok, illetve más dolgok miatt is, na de ezekről majd csak a következőkben.

„India először elvesz, aztán ad”

Talán ebből és az eddigi bejegyzésekből már érezhető, hogy India mennyire őrületes, mennyire sokszínű, és milyen káprázatos számunkra – és remélem a beszámolókon keresztül számotokra is. Azonban azt hozzá kell tenni, hogy India nem könnyű terep. Legalábbis nekünk nem volt az kezdetben, de ezt lehet, hogy azért is éreztük így, mert azt vártuk, hogy a bringák nélkül majd sokkal könnyebb lesz – és mert Pakisztánban nagyon elkényeztettek minket. :) A lényeg, amit mondani akarok, hogy bár ebben a bejegyzésben már nem írtam, de még mindig „küzdöttünk” Indiával, még ekkor is voltak nehézségeink, azt hiszem egyikünknek hasmenése is volt ekkor, és általánosan fáradtak és kimerültek voltunk a sok kényelmetlen utazástól és a nyomuló (Helly My Friend! – You are not my friend, and thank you, but I’m not going to buy anything from you!) emberektől. A minap (hetekkel az imént taglalt napok után) hallottam valakitől, a következő mondatot: „India előbb elvesz, aztán ad.” Ezt nagyon igaznak találom.

Indiát el kell fogadni olyannak, amilyen. Mert elsőre nagyon vad, nagyon kemény, nagyon elképzelhetetlen és felfoghatatlan nekünk – még nekünk is, pedig szárazföldön érkeztünk 14 országon út idáig –, ezért jobb, ha engedjük, és elfogadjuk olyannak, amilyen, és nem küzdünk annyit ellene. Persze ezt megint csak leírni könnyű, megtanulni, aztán úgy tenni és érezni nem annyira, de azért nem lehetetlen. Lehet nézni mindenütt mindennek a jó oldalát, mert láttátok, hogy még a nyomornegyedben is fantasztikus élményeink voltak. A jó dolgokra kell koncentrálni, és amikor valami

Indiában az angol helyesírással sem viccelnek: most akkor "Avelebal", vagy "Avillebal" az a memóriakártya? :)

Futni próbálok az F-9 parkban

Amikor megérkeztünk Iszlámábádba az új helyünkre, az F-8/-1-be, megfogadtam, hogy amikor csak tehetem, kimegyek futni a közeli parkba, ami nem kisebb, mint egy egész szektor, vagyis kb. 2km x 2km-es. Erre aztán sajnos csak két alkalommal került sor, mert minden nap késő estig elvoltunk mindenfelé, aztán másnap mire magunkhoz tértünk, Nazim általában leszervezett már valami mókát az új napra is. Azért kétszer kijutottam a parkba, és futottam egy jót, és bár többszörösen csalódnom kellett, még így is nagyon jó volt a futás. Először is csalódtam a saját kondíciómban, ami évek óta nem volt ennyire a béka segge alatt. Otthon eleve nem indulok el 6km-nél rövidebb távra futni, de itt most 4,6km-től teljesen kipurcantam, ráadásul hiába futottam óvatos tempóban és nyújtottam a végén az izmaimat utána hosszú percekig, mindez kevés volt, másnapra olyan izomfájdalmaim voltak, hogy csuda. A szívem és az állóképességem bírta volna még a futást, de a lábaim már elszoktak ettől a fajta mozgástól. A másik csalódást a „park” jellege okozta. Lehet, hogy csak rossz szegletében futkároztam a szektornak, de tény, hogy csak egyetlen egy rét környékén láttam olyat, amit otthon is parknak nevezünk, egyébként végig olyan volt, amit a tájfutók csak úgy hívnak, hogy „ótvar sisnyás”, és ha valamit is mond ez valakinek, rosszabb volt mint az „Indián-domb”. :) Ennek ellenére élveztem, és örültem, hogy egyáltalán futhatok a zöldben.

Egyik reggel aztán majdnem Nazim is velem tartott, azt mondta szeret futni, és ezt talán el is tudom képzelni róla, mert mindenhová sétálva jár, mindig sportcipőben van. És szerinte a távolság mindenhová „10 minutes walk”, azaz tíz perc séta. Nem számít, ha két szektorral odébb megyünk, Nazimnak az is csak 10 perc séta, legalábbis ő ezt mondja, és ezzel néha minket is tőrbecsalt. 4 km-t én futva se tudok megtenni 10 perc alatt, de Nazim mindig teljes őszinteséggel állította, hogy 10 perc séta! :) Mondom, hogy a pakisztániaknak más az időérzékük… :)

Vízumhosszabbítás a Passport Office-ban (G-8/1)

Ha nem futva, vagy gyalog közlekedtünk a városban, akkor általában bringával mentünk. A legtöbbet talán a „Passport Office”-ba ingáztunk. Mivel nem lehetett őket felhívni, és a nyitva tartást a legelső alkalommal (amikor még Pindiből jöttünk át) elfelejtettük felírni, először potyára tekertünk át a szomszéd szektor sarkába, épp előttünk zártak be. A második alkalommal már fogadtak végre minket, végigálltuk a teljesen kaotikus sort, majd beültettek minket egy irodába valami nagyfőnök mellé, aki hümmögve végignézte a papírjainkat, és közben végigmért minket is. Már nem emlékszem mit, de kérdezett is egyet tőlünk. Csak valami ilyesmit, hogy „Szóval maguk Magyarországról jöttek?”, és ezzel vége is volt, mehettünk ki újra a váró káoszába. Ahol egy üvegfalon keresztül végignézhettük, ahogy az ügyintéző újra a sarokba vágja a papírjainkat, elintéz pár telefont, beszélget pár tülekedő pakisztánival, átvesz pár iratot, kiad néhányat, majd miután egy újabb jó 20 percet álltunk az üvegfal előtt türelmesen, végre újra a kezébe vette a papírjainkat, rájuk firkált valamit, majd közölte, hogy pénzbe fog kerülni. Mi mondtuk, hogy nem, nem fog pénzbe kerülni, mert mi nagyon jól tudjuk, hogy a vízumhosszabbítás magyaroknak ingyenes Pakisztánban. Ezt elfogadta, és közölte, hogy jöjjünk vissza egy hét múlva, január hetedikén. Ezzel több bajunk is volt, az első, hogy az egy hét múlva nem hetedikére, hanem harmadikára esett, a második pedig, hogy még ez is túl késő volt, mert ez még csak az első lépésünk volt, a meghosszabbított vízum azért is kellett, mert csak azzal tudtunk menni az indiai követségre a következő vízumért.

Amiről tudtuk, hogy szintén sok idő lesz, akár egy hét, vagy még több is lehet. Végül sikerült kiegyeznünk egy december 30-ában, és egy új ismerősünkön keresztül még úgy tűnt, azt is el tudjuk intézni, hogy külön lapra kapjuk a vízumhosszabbítást, és ne az útlevélbe, de végül, amikor visszamentem 30-án, szomorúan tapasztaltam, hogy újabb üres lap esett el az útlevelünkben. Ekkor lettem nagyon mérges újra a bürokráciára, mert épp előző este tudtuk meg Karman-tól, hogy csak 3 hónapos single-entry vízumot adnak itt Indiához. Szóval kissé el voltam keseredve, de aztán este eljött az idő, amikor tartottuk azt az előadást és először találkoztunk Attilával a nagykövetségről.

Az Iszlámábádi Magyar Nagykövetségen – 7000km

Attila megnyugtatott, hogy lesz új útlevelünk, és az indiai vízumért is mindent megteszünk majd. És tényleg lett 6 hónapos kétszeri belépésre jogosító indiai vízumunk, és az útlevelet is sikerült megrendelni Bangkokba. Szóval igazából kár volt ennyire(!) aggódni. Arra jó volt, hogy ezáltal időben cselekedtünk, de felháborodni kár volt.

Na, és akkor térjünk végre rá a magyar barátainkra. Miután meglátogattunk 4-5 bankot, végre sikerült egy működőképes bank automatát találni, ami hajlandó volt pénzt is kiadni. Ezután már csak a pénzváltóhoz kellett elmennünk, hogy euróra váltsuk át a friss rupijainkat. Erre azért volt szükség, mert az útlevélkérelmet külföldön euróban kell kifizetnünk, függetlenül attól, hogy távol vagyunk Európától. Erről Attiláék nem tehetnek, ez a szabály. Az útlevélkérelem alatt találkoztunk egy nagyon modern „biometrikus olvasó”-val, vagyis egy ujjlenyomat vevő és arckép készítő géppel, ami még annál is sokkal komolyabb volt, mint amit 2011 elején láttunk otthon Budapesten a központi okmányirodában. Ez még Zitának is tetszett, pedig ő általában ódzkodik kiadni az ujjlenyomatát, vagy bármi ilyesmit. :)

Attiláék szuper rendesek voltak, szinte egy egész napot eltöltöttünk náluk, amíg „készült az útlevél”, nagyon jókat beszélgettünk finom teák és sütemények mellett.
Egy fénykép erejére még egy teraszra is felmentünk, hogy szép háttere legyen a 7000km-es fotónak, merthogy ezen a napon, a nagykövetségre jövet léptük át a 7000km-t kerékpárral. Külön öröm volt, hogy ezt az új magyar barátainkkal ünnepelhetjük.

Estére hivatalosak voltuk egy buliba, ahol pizzás csigát ígértünk a társaságnak, és ehhez még alaposan be kellett vásárolnunk, de ez nem ment volna olyan könnyen egy idegen nagyvárosban. Ám Attila a segítségünkre sietett és elvitt minket egy olyan áruházba, ahol mindent megkaptunk amire szükségünk volt a pizzás csigához. Ez nélküle nagy keresgélésekbe és hosszú órákba telt volna, de így hogy segített, nagyon gyorsan és fájdalommentesen megjártuk a bevásárló körutat, és közben még jókat beszélgettünk is. Kiderült, hogy azért a pakisztáni barátaink kicsit rózsaszínre festették a képet a szép országukat illetően, már ami a biztonságot illeti. Alig pár éve, hogy felrobbantották a Marriott szállodát itt Iszlámábádban. Sok ember meghalt a merényletben, de mi semmit nem hallottunk erről Nazimtól, pedig egyszer még el is kísértük az említett szállodába őt. Aztán azt is elmesélte Attila, hogy van errefelé a taxiknak egy ritka, de veszélyes szokása, méghozzá, hogy felrobbannak. Ezt sajnos el is tudom képzelni, mert valóban mindegyik meg van bütykölve, és ott figyel a hátuljában egy nagy gáztartály az apró csomagtartó helyen. És erősen kétlem, hogy bármilyen biztonsági előírásokat figyelembe vettek az átalakítás során. Ez nem az az ország, ahol ilyesmire adnak. Itt nem hogy a biztonsági öv, de még a visszapillantó tükör is csak úri huncutság. Ez a hír megerősített minket abban, hogy többet ne üljünk taxiba, amit egyébként már amúgy is elhatároztunk ekkora, igaz, eddig még csak anyagi okokból. A gázos üzemmód nem csak a gáz robbanékonysága miatt gázos, hanem azért is, mert a gáz (CNG) ellátás igencsak akadozik mostanság, és ez különösen fájdalmas a taxisoknak, akik átálltak gázüzemre, hogy olcsóbban működjenek nagyobb haszonnal. Most szegények egész szektorokat körbeérő sorokban várnak az üzemanyagra, hogy legyen mivel hajtaniuk a kis autójukat és tudjanak egy kis kenyérre valót keresni. Őszintén nem értem, hogyan nem kopik fel az álluk, mert a pakisztáni és magyar benzinárak között talán csak két-háromszoros különbség van (a magyar a drágább), ám amikor Pindiből taxiztunk, sosem adtunk többet 300 rupinál, vagyis 800 forintnál, pedig akkora távokra vittek minket, ami Budapesten belekerült volna legalább a tízszeresébe ennek az árnak

Magyar leckék a nagykövet sofőrjével

A magyar nagykövetségnél nem csak, hogy egymás társaságát élveztük, hanem még az éppen távol lévő nagykövet autóját is. Az indiai nagykövetség a város keleti végében található „Diplomatic Enclave”-ben, vagyis diplomáciai negyedben van. Ebbe a negyedbe nem tekerhettünk be csak úgy bringával, a tömegközlekedést használva pedig csak egyetlen egy fajta, speciális és drága busszal juthattunk volna be. Gyalog pedig talán egy fél napunkba is beletelt volna, persze ilyesmire nem került sor, mert éppen ezek miatt a körülmények miatt Attiláék nagyon kedvesen felajánlották a segítségüket. A végére annyira összebarátkoztunk a sofőrrel, hogy az utolsó alkalommal már csak ő jött értem. Szóval egy rövid időre saját sofőröm volt. :) Nagyon jó arc volt a srác, sokat nevettünk együtt, mert kitaláltam, hogy megtanítom néhány alapkifejezésre magyarul. Még egy kis papírra is leírtam neki a szavakat, amiket aztán együtt átismételtünk, és aztán leírta őket fonetikusan is urduul, hogy biztos legyen a siker. :) Csak azt sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor két napra rá kiment a reptérre a visszaérkező nagykövet úrhoz, és „Jó napot!”-al köszöntötte. :)

Biztonság – vagy csak annak színháza?

A pakisztáni parlament - szögesdrót mögött :(

A nagykövetségi autóval való közlekedés más miatt is érdekes tapasztalat volt. Nagy a „biztonság” Iszlámábádban, főleg az ilyen nemzetközi hivataloknál, nem csak az egész Enclave-ben, hanem a nagykövetségeknél és a külföldi emberek lakóhelyei körül is. Amikor egy ilyen „védettebb” területre érkeztünk az autóval, egy sorompó vagy kapu előtt az őröknek mindig meg kellett mutatni a piros diplomata rendszámot, és ezután egy erre a célra épített tükörrel végignézték a kocsi alját, hogy nincs-e bomba ráakasztva. Ezen mi nagyon meglepődtünk, de aztán rájöttünk, hogy igazából az egész csak színház… A csomagtartót ki se nyitják, és ha megvan a piros rendszám, mást már meg sem néznek, ülhetne akárki a kocsikban. Persze az is lehet, hogy arcról megismerik már az embereket, és azokról 100% tudják, hogy megbízhatóak, sőt ők is úgy ügyelnek a biztonságra, ahogy azt kell és elő van írva. Más érdekes dolgokat is láttunk e téren, a blokádok az utakon minden kilométeren ott voltak. Ezek keresztbe rakott beton elterelők az úton. Azért vannak lerakva, hogy az autósnak le kelljen lassítani, hogy kikerülje őket. Általában rendőrök is állnak mellette, és ilyenkor van alkalmuk bekukucskálni, vagy megállítani az autókat. Ugyanígy a fontosabb helyeken, hivatalokban, nagyobb bevásárló helyeken és éttermeknél van fémvizsgáló kapu. Na, ez a kapu mindig becsipog, és soha senkit nem állítanak meg emiatt! :) Később, már egy másik városban megtudtam, hogy azért ennyire nem trehányak itt sem: az itteni kapuk több szinten és színben jeleznek be, és ha valami nagyobb fémtárgy lenne nálunk, és úgy mennénk át a kapun, akkor máshogy csipognának, és bizony tényleg kiszednének a sorból. Ezt még nem próbáltam ki, de ki fogom, mert kíváncsi vagyok, hogy tényleg így van-e.

Az attasé és családja

Később megismerkedtünk Attila feleségével, Krisztával is, és az indulásunk előtti napokon összejöttünk a katonai attasé családjával is. Bár meg kell mondjam, mielőtt találkoztunk Zsolttal, fogalmunk sem volt arról, hogy mi, vagy ki az az attasé, de most már ezt is tudjuk! :) Zsolt mindenben nagyon készségesen a segítségünkre volt, és végül talán Velük töltöttük a legtöbb időt együtt.
Zsolt időt és energiát nem sajnálva a napjaiból segített nekünk beszerezni egy új netbook tokot a régi, elhagyott helyére, és amiben tudott, a segítségünkre volt. Mi többször mondtuk neki, hogy nem akarunk neki gondot vagy nehézséget okozni, erre ő humorosan vágott vissza, azt mondta, hogy nyugodjunk meg, egész biztos, hogy itt Iszlámábádban nem tudunk neki problémát okozni. Pedig ha a bringához kellettek volna valami spéci alkatrészek, lehet fél napig is azokat kutattuk volna a városban… Persze nem voltak ilyen kívánságaink Zsolték felé, ellenben valami jó kis hazai étel jólesett volna, és amikor ezt szóvá tettük, egy perc múlva már ebédmeghívásunk volt Hozzájuk. Itt először éreztük először zavarba magunkat a „Miben segíthetek nektek?” kérdésben, mert az első két hétben tényleg mindent sikerült elintéznünk a városban, amire igazán szükségünk volt, és ezen túl már nem hiányzott semmi, ami itt elérhető. Ezért aztán Zsolt hasonló kérdésére csak annyit válaszoltunk, hogy „Egy ebéd, vagy vacsora Veletek?”, mert tényleg nem is vágytunk másra. Enni mindig kell – főleg egy hízókúra alatt -, és a világ felfedezésére pedig azért indultunk el, hogy minél több érdekes dolgot és embert megismerjünk. Egy közös ebéd a Pakisztánban állomásozó magyar katonai attaséval és családjával pedig pont tökéletesen lefedi ezeket a vágyainkat. :)

Edirnei lepény Dani módra

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Ali-hoz Edirnébe, aki nagyon jó fej volt velünk, késő estig beszélgettünk és egy csomó jó és megnyugtató dolgot mesélt Törökországról.
Ali nem csak jótanácsokkal látott el minket, hanem lakáskulccsal is. Másnap le kellett lépnie már kora reggel, szemináriuma volt, gyógyszerész orvostan hallgató, de ezt azt hiszem, már említettük. Szóval amíg Alinak a gyógyszerekről regéltek, mi az igazak álmát aludtuk egészen kora délutánig. Miután kidobott minket az ágy, körbenéztünk az élelmiszeres zsákunkban, és konstatáltuk, hogy Dani már 170km óta cipeli azt a bizonyos görögdinnyét… :) Ami étel volt nálunk és nem dinnye, abból összedobtunk egy jó kis ebédet. Dani összekeverte a fél kiló lisztünket (Temesvár óta cipeltük) vízzel és különböző füszerekkel, én pedig kisütöttem a lepényeket, miközben naplót írtam a konyhában. Gyorsan felelevenítettük Danival a palacsinta dobáló-fordító tudásomat, így nem kellett semmivel összekarcolnunk Ali teflonos serpenyőjét, hogy megforgassuk a lepényeket. Tölteléknek Dani bulgurt készített, ez gyakorlatilag török rizs(párolt tört búza), ezt fűszerezte meg mindenfélével és dobott bele egy citromot szeletekre vágva. A töltelék nagy részét ez tette ki, de volt még mellé zöldség és krémsajt is. Akkora adag kaját sikerült készítenünk, hogy még éjjel is ezt ette az egész lakás. Valaki kérdezte a lepény receptjét. Nos, elég egyszerű: víz, liszt, fűszerek. Az egészet palacsintatészta sűrűségűre kell keverni, majd hozzáadni a fűszereket ízlés szerint. Ez nálunk általában a következőket tartalmazza, mikor-hogy: bors, fokhagyma, meg amit szedtünk útközben: zsálya, citromfű, menta. De pl. medvehagymával is isteni, sőt, azzal egyenesen zseniális!

Egy török esküvő a lakótelepen

Délután bátorságot vettünk rá, és kimerészkedtünk a lakásból. Azt terveztük, hogy bebringázunk megnézni Edirne nevezetességeit, de már pár sarokkal odébb leragadtunk. A lakótelepen ugyanis észrevettünk egy esküvői szertartást a panelházak között. Ezzel még nem lett volna baj, csakhogy hamar észrevett a násznép is minket. Gyerekek ugráltak körül bennünket, majd a gyerekek között utat törtek felénk a felnőttek is, akik félrezavarták a gyerekeket, intettek nekünk, hogy tegyük le a bringát, és menjünk, álljunk be közéjük táncolni.
A következőképpen kell elképzelni egy ilyen esküvőt: Négy nagy panelház közötti téren üvölt a török zene, nagy körben táncolnak a törökök, amely tánc alatt nem tesznek mást, mint széttárt karokkal csettintgetnek és lépegetnek kicsit, de ezt szemmel láthatóan nagyon élvezik. Persze nem úsztuk ám meg ennyival, hogy beálltunk kicsit csettintgetni közéjük. Miután megvolt a tánc, intettek, hogy kövessük őket, ham-ham, kapunk enni. A vicc az, hogy nem viszik túlzásba ezek a törökök a helyszínválasztást, valószínű egyszerűen csak a legegyszerűbb, a lakóhelyükhöz legközelebbi helyszínt választották a ceremóniához. Az esküvő vacsora része nem egy étteremben volt, vagy akár egy felállított sátorban, hanem az egyik panelház pincéjében, a raktárhelyiség és a kazánház között. :) Ide vezettek le minket egy roskadozó félben lévő fapallón, műanyag asztaloknál foglalhattunk helyet, és kaptunk enni valamilyen fehér levest és egy krumplis pörkölt szerűséget eldobható tálca-tányérokon. Na és persze Ayrant. Mindezt egy csomó helyi török között, akik mind nagyon kedvesek és kíváncsiak voltak. Kívülről talán kicsit meredek lehet ezt olvasni, hogy kint hagytuk a bringákat, és lementünk egy tucat vadidegen törökkel egy panelház kazánházába, de valójában semmi para nem volt az egész szituban. Ezek az arcok mind ismerték egymást, örültek nekünk és megvendégeltek minket – és ha közben bárki is megpróbált volna a gazdájuk nélkül otthagyott bringákhoz nyúlni, arra valószínűleg egy száz fős násznép támadt volna rá, mint ahogy a gyerekekre is rászóltak azonnal a felnőttek, ha túl közel nyúlkáltak a bringákhoz – amiken ezúttal egyébként nem is volt semmilyen málha, hiszen csak a városba indultunk.
A meglepetés a meglepetésben az volt, hogy egyszer csak ott termett mellettünk a pincehelységben Ali. Jött hazafelé bringával az egyetemről, amikor meglátta a bringáinkat a násznép mellett, megkérdezte őket, hogy merre vannak a gazdái, és így került le mellénk. Ezek után még táncolnunk kellett egy kicsit, megkínáltak minket édességgel is, le kellett fényképezkednünk a fél násznéppel, majd nagy nehezen tovább tudtunk állni a násznép kíváncsi, szeretettel teli karjaiból. Eszméletlen aranyos és kedves népség volt, szerintem még egyikünk sem találkozott így ilyen formában ennyi kedves törökkel. Igazán örültek nekünk, de én már a végén kicsit zavarban voltam, hiszen néhányan jobban megcsodáltak minket, mint a friss házaspárt, ez pedig egyáltalán nem volt célunk, mi csak kíváncsiskodni kukkantottunk ide, de aztán ők még kíváncsibbak lettek irántunk, és egész szépen körbe lettünk ugrálva. Mindenesetre igen érdekes tapasztalat volt ez a török lakótelepi esküvő, azt meg kell hagyni.

Tea Edirne központjában

Alival most már így négyesben begurultunk a belvárosba, és ismét egy méregdrága helyre ültünk be, ahol Ali ismét megtalálta a legolcsóbb tételt a honlapon, mégpedig a cay-t, vagyis a teát, 3 líráért, vagyis 340 forintért. Minden más ital 1000 forint felett volt, ettől először kicsit megijedtünk, de aztán ismét nem kellett csalódnunk a kedvenc Alinkban. Jót dumáltunk a tea mellett, majd hazatekertünk a lámpafényes városon át. Hazafelé találkoztunk néhány bringással, akiket Ali mind ismert. Kíváncsiak voltak a furcsa fekvőbringákra, így egészen

Ali otthonáig kísértek minket, ahol aztán ki is próbálhatták a gépeinket a ház melletti parkolóban.
Ezek után éjjel persze még folytatódott a nagy beszélgetés Ali lakásán. Nem tudom pontosan leírni mi az, de azt hiszem, ilyenkor történik az a csoda, amiről igazán szól a Couchsurfing. Emberek találkoznak, beszélgetnek, eszmét cserélnek, új gondolatokat ébresztenek a másikban, vagy épp rátalálnak egy-egy közös gondolatra. Mindeközben egyikőjük otthon van, amíg a másik vendégségben nála, úgy, hogy előtte sosem találkoztatok személyesen, de mindkettőtökben (vagy esetünkben mind a négyünkben), ott van a Couchsurfing szelleme – és ez már eleve egy jó táptalajt ad ahhoz, hogy jól érezzétek magatokat, és ez a csoda megtörténjen. A Couchsurfing egy nagyszerű dolog és ezt jó újra és újra megtapasztalni.
A csodára maradtunk hárman, miután Ali elment aludni – neki másnap ismét órái voltak -, mi megnéztünk egy filmet, Dani ajánlására a „The Way Back Home”-ot – Ajánljuk megtekintésre, élvezetes volt.

Tamás sms-e Edirnéről – Köszönjük a Rudas fürdőt Sinan! :)

Miután Ali tovább marasztalt minket, és még nem sikerült megnéznünk Edirnét igazán közelebbről, maradtunk még egy napot. Idegenvezetést még sms-ben is kaptunk, méghozzá nem is akármilyet, nagy köszönet érte Huber Tamásnak. Muszáj megmutatnom, milyen hosszú és részletes leírást küldött át nekünk:

„Látom megérkeztetek Edirnébe! Tudom, hogy Törökország nagy és ez még csak a bejárat, de már most rögtön van itt egy extra! Edirne 1362-től 91 éven át a fiatal oszmán birodalom fővárosa is volt, a magyar történelemből Drinápoly néven is ismert. Sokak szerint itt van a világ egyik legszebb dzsámija, melyet a legnagyobb török építész (szobra egyébként a dzsámi előtti téren áll, 98 évet élt), Mimar Koca Sinan (Mimár Kodzsa Szinán) épített 6 év alatt (1569-ben, 80 évesen kezdte az építkezést). Ő maga is ezt tekintette főművének, holott nevéhez fűzödik ezen kívül további 72 dzsámi, 51 mecset, 50 főiskola, 31 fürdő, 27 palota, 18 türbe, 18 karavánszeráj, 17 szegényház, 7 könyvtár, 7 híd, 6 kórház, stb. (Budapesten pl. a Rudas fürdőt építette ő). 4, egyenként 70 méter magas háromerkélyes minaret áll az épület négy sarkán, főkupolája 43 méter magasan kezdődik, 31 m átmérőjű (nagyobb, mint az isztambuli Hagia Sophia-é) Tamás”

Hát mit mondhat erre az ember? :) Köszönjük! Miután megkaptuk ezt az sms-t, természetesen nem hagyhattuk ki ezt a dzsámit.
De ne guruljunk ennyire előre. Amíg Ali az egyemen volt, mi jóformán csak aludtunk, illetve kimentünk a közeli BIM-be vásárolni. A BIM-et Ali ajánlotta nekünk, mondván ez a legolcsóbb élelmiszeráruház Törökországban. Megnéztük, és tényleg olcsó, és nem is rossz: kb. olyan mint nálunk a Penny: a nagy áruházakhoz képest kevés féle, de még épp elegendő fajta termék, dobozokban igénytelenül kipakolva, rettentően kedvező áron. Ennek persze mi mind nagyon örültünk, főleg hogy számunkra még így is javarészt teljesen új termékek sorakoztak a polcokon. :)

Körülmetélési buli a parkban

Mire hazaértünk a vásárlásból, Ali is épp hazaért, és örömmel kísért el minket egy városnéző körútra. Alival először az ő lakóhelyéhez közeli parkot látogattuk meg, ahol láttunk néhány érdekes dolgot, amelyek azt hiszem, szót érdemelnek. Amit először észrevettünk, az egy szabadtéri edző… Majdnem edzőtermet írtam, de az képzavar lett volna. Szóval minden olyan gép ott volt egy kis játszótér szerű parkban, amivel erősítő gyakorlatokat lehet végezni. Vicces volt őket kipróbálni. Aztán az egész hely maga is szép volt, egy hosszúkás dombtetőn egy takaros kis park, futópályával, játszótérrel, és egy hatalmas, vízesésekkel, hidakkal telepakolt tó, tele kacsákkal, hattyúkkal. Az volt az érzésem, hogy az egész parkot egy okos ingatlanvállalkozó építette, hogy a közeli lakásokat – merthogy körben végig panelházak sorakoztak minden irányban – drágábban tudja eladni. Persze az is lehet, hogy a városi vezetés volt jófej, és kötelezte a vállalkozót egy park építtetésére, vagy építette fel saját maga ezt a tényleg takaros kis parkot erre a dombtetőre.
A harmadik és számunkra legviccesebb dolog az egy ceremónia volt. Dudáló, feldíszített autókkal megérkezett egy kisebb népség a parkba, ketten zenét csaptak egy fúvós hangszerrel és egy dobbal, az emberek táncolni kezdtek, középen pedig egy arany-fehér díszes ruhába öltöztetett 7-8 éves forma kisfiú táncolt, feltűnően nem túl lelkesen. Na most senki ne olvasson tovább 1 percig, és próbálja meg kitalálni, miről volt szó! :) Leírjuk: ez gyakorlatilag egy körülmetélési szertartás volt. Merthogy ez az iszlám vallású törököknél is szokás, mégpedig ezzel a ceremóniával kezdik, aztán mennek a kórházba, ahol egy orvos közreműködésével megtörténik a műtét… A körülmetélést Ali orvosilag megmagyarázta és ezt meg is tudtam érteni, de azt viszont nem, hogy ezt miért kell ennyi idősen csinálni, és ekkora felhajtással. Így egy élmény marad persze, de kétlem, hogy a gyereknek pozitív ez az élmény… Na mindegy, ennyit erről, igazából érdekes volt ilyet is látni és hallani róla.

A parktól egy busszal mentünk be a városba, ahol Zita nagy-nagy örömére végigsétáltunk a bazáron, majd egy-két régi utcán, aztán pedig megnéztünk két dzsámit, köztük másodikként a Tamás által is említett Selimiye dzsámit. Valóban monumentális és gyönyörű, mind kívülről, mind belülről.

Az iszlám, ahogy én látom – és más kultúrák bolondságai…

Pár szó az iszlámról az én ék egyszerű, parasztos, kocka és mint külső szemlélő szemszögemből. Minden nap öt alkalommal imádkoznak, ezek az időpontok az év minden napján máskor vannak, de évenként ismétlődnek, és a csillagok állásából számolják ki őket. Amikor eljön ez az időpont – naponta ötször – akkor feljajjdul a Müezzin hangja a dzsámik tornyainak hangszóróiból. Na ez nagyon durva, főleg amikor legelőször hallja az ember. Ali elmondása szerint csak valami olyesmit mond, hogy „God is great”, vagyis Isten nagy, de ahogy mondja, na az nagyon komoly. A mi, ehhez nem szokott füleinknek elsőre nagyon-nagyon furcsa, érthetetlen hangos és zavaró hangon szól ez az imára hívő ének. Ima előtt a hívők a dzsámi előtti kutaknál lábat, kezet és arcot mosnak, majd a cipőjüket levetve (amit nekünk, turistáknak is minden alkalommal meg kell tenni, mielőtt belépünk egy dzsámiba) bemennek a templomba, amiben nincsenek padsorok, ahogy mi azt megszoktuk, hanem csak egy hatalmas, puha szőnyeg, ami mindent beterít. Ezen mindenkinek egy azonos méretű minta van felfestve, oda le tud térdepelni, és Mekka felé tud hajolgatni, miközben a pap (vagy annak az iszlám megfelelője), a híveknek háttal, szintén Mekka felé nézve, vezeti az egész eseményt, szónokol, énekel, vagy nem tudom, mit csinál, mert ezt már nem vártuk meg. Viszont amikor a Selimiye dzsámi szőnyegén üldögélve beszélgettünk, felmerült bennünk Danival, hogy kéne írni egy Müezzin-alkalmazást mobil eszközökre, ami mindig az adott időpontban napi 5 alkalommal megszólalna ezen a (nekünk) borzasztó hangon, aztán esetleg megmutatná az éppen aktuális imát, sőt, ha az eszköz rendelkezik iránytűvel és GPS-el, akkor Mekka, vagyis a hajlongás irányát is. :) A baj csak az, hogy ez valószínű már másoknak is eszébe jutott, és mások ebből már szépen meggazdagodtak. Na de sebaj, mit számít ez, nekünk marad a napi 5 eurós buli, a low budget – high fun kerékpártúránk! :)
Ami még nagyon érdekes, hogy a nőt, gyakorlatilag, mint tulajdon – ékszert kezelik, ezért van eltakarva az iszlám nők arca és mindene. Így nem kerülhet közel, nem csábíthatja el, nem is láthatja őket más férfi, csak a férjük, hisz az ő tulajdonuk, és csak az övék. Na jó, ez lehet kicsit meredek, de Dani így magyarázta ki, és bizonyára van benne valami igazság… A házasságnál az új lakást a srác családja adja, és csak a bebútorozásba szállnak be a női oldalról, így valami tényleg van ebben a „megveszem a nőt” dologban, de azért ez így nekem még mindig furcsa.
Sose láttunk fiúkat és lányokat egy bandába verődve mászkálni, mindig külön gruppokat alkottak a gyerekek. A kocsmákban csak férfiak teáznak (igen, csak teáznak, senki nem iszik, de a teát azt nagyon nyomják, egyiket a másik után), a nő dolga otthon van, mos, főz, takarít, gyereket nevel… Vagy nem is tudjuk, mit csinál, a nőket nem nagyon látni, a templomban is külön helyük van, ahol külön imádkozhatnak a férfiaktól.
Szóval furcsa dolog ez az iszlám, legalábbis a mi szemszögünkből biztosan az. Bár abban is biztos vagyok, hogy másoknak meg a mi szokásaink nagyon furcsák. Pl. miért költjük el minden év végén akár több havi fizetésünket, hogy a szeretteinknek minél több és minél drágább termékeket vásároljunk, amiket aztán pár év múlva kidobálunk, mert elavultak, tönkrementek és különben is a szomszédnak már jobb/szebb/nagyobb/több van, ezért nekünk is újat kell venni. :) Micsoda hülyeség ez kérem? Ezért gályázom én kérem egész évben? Vagy azért, hogy aztán vegyek egy autót, amivel aztán 30 perccel előbb érek munkába, ami alatt megkereshetem az autóba való benzin és adók árát… és ha mázlim van, még marad év végén a plazmatévére is. Ja nem, nem, az már kiment a divatból, ki kell dobni, LCD a menő… Na, de hagyjuk ezt, elkanyarodtam már nagyon.

A következő részből megtudhatjátok, milyen volt az utunk Edirne-től Isztambulig. 4 nap tele kalanddal az úton, öröm rájuk visszaemlékezni.