Francois, aki hátrahagyta Európát

Előre figyelmeztetek minden kedves olvasót, hogy ebben a bejegyzésben rengeteg kép lesz. Olyan helyszínen voltunk, amit nagyon nehezen lehetne leírni, inkább élvezze mindenki a képeket, és használja a fantáziáját ahhoz, hogy elképzelhesse, ő is ott van, velünk. És előre elnézést kérek, de sajnos nincs állat és növényhatározónk, így az állatokat meg növényeket ránézésre, ősember módra neveztük el, pl “sárga hasú madár” meg “nagyon hosszú hal”, vagy “szúrós fa”. Aki bölcsebb nálunk, kérem, írja meg kommentben, hogy mi a rendes neve az itt bemutatott egyedeknek, mindenki okulására.

Dos Brazosba érkezés egészen elvarázsolt minket. Már a hídon való átkeléskor láttunk olyan hihetetlen aranyos piros hátú madarakat. Éljen, megérkeztünk hát arra a helyre, ami biodiverzitásáról híres, és azonnal állatmegfigyelési élményekkel ajándékoz meg minket. A falu pedig egy alig párszáz (200 – Árpi) lélekszámmal rendelkező kis település, bolttal, templommal, iskolával. Az iskolánál van wifi, ingyenes, bár elég lassú és nem is mindig működik. Viszont ha megy, akkor élvezhetjük a lassú internet előnyét: tudatos és szelektív internethasználat. Nem ekkor fogom megnézni a kiscicás youtube videókat, viszont amit kell – elintézni pár emailt, válaszolni embereknek, utánanézni néhány információnak – arra talán elég. Szállásadónk a faluközponttól mintegy 2-300 méterre lakik, a folyó mellett. Francois Brüsszelből való, de itt találta meg a boldog és nyugodt életet. Neki elege lett az európai stresszes életből, és ide vágyott, valahova ilyen közel a természethez, ahol még őszinték az emberek és érintetlen a természet. Szerinte az európai élet nem áll másból, mint abból, hogy heti 5-6 napot dolgozunk, minden percét utáljuk, stesszelünk, majd a hétvégén “élünk”, felesleges hitelt veszünk fel, hogy boldogabbnak hitt legyen az életünk, majd egész életünkön át a bankok rabszolgáiként azt fizetjük vissza, sőt, a kamat miatt sokkal többet. Hogy ebből az “egészségtelen és őrült mókuskerékből” kitörjön, itt vett földet, és most építkezik. Olyannyira, hogy a házának falai már álltak, de még tető nem volt rajta, amikor mi megérkeztünk. Azalatt a pár nap alatt, amíg mi ott voltunk, a tető is felkerült, pont búcsúzásunk utáni napon költözött fel a házába. Azért fel, mert két emeletes a ház. A földszinten van egy szoba, aminek majd erős vasajtaja lesz, hogy ott tárolja az értékeit. A szomszédos szobácska egy nyitott konyha, és ennek a tetején van az a rész, ahol ő alszik, gyakorlatilag a tetőn, csak erre tetetett 6 oszlopot és arra a tetőszerkezetet.

Az ajtó vezet a majdan zárható szobába, jobb oldalt a konyha (a túloldalról nincs házfal, onnan nyitott), a teteje pedig a szoba lesz, még nincs fent a tetőzet.

Rettentő egyszerű lesz a szoba berendezése. Már van egy (itt helyben készített) aluminium elemetes ágya, ebben fog aludni és így van plusz egy ágy, ha vendég jön. Lesz fent egy fürdőkád (micsoda kilátással!), egy kis dohányzóasztal meg egy-két babzsák szék. Amikor megérkeztünk, szinte elrettenve néztem, hogy mégis hogyan lesz ebből a betonkockából lakható ház, biztos bolond szegény, de miután elmagyarázott mindent, rájöttem, zseniális. Tökéletes, letisztult, semmi felesleg. Hát, a kád. De Francois azt mondta, mindig, egész életében saját kádról álmodott, és ha egyszer úgy adódik, hogy kiadja ezt a helyet, akkor sokat dob majd az értékén. Ó, igen, oldalfalak sem lesznek a szobán, csak duplán, vagy triplán rétegelt háló derékmagasságig, hogy az utcafrontról ne lehessen belátni, mivel nagyon szeret meztelenül lenni, a folyó felé pedig hajóskötél, hogy semmi se akadályozza a kilátást. A telekre pedig permakulturás étel-kertet tervez (A helyes magyar kifejezés élelmiszer termelő erdőkert – Árpi), ami pár év (inkább 6-10 év, mire önfenntartó lesz a rendszer, nagyon éghajlat és ügyesség, és tapasztalat függő – Árpi) munka után egyszerűen csak eltartja az embert, csak szüretelni kell járni. Ottlétünkkor meglátogatta őt két másik utazó, az egyikőjük egy barátjának a barátja, így kapta Francois az ajánlást, hogy hívja meg őket. Ugyanis Lief és David utazásuk során sok helyen besegítenek permakuturás kertekben, Davidnak pedig meg is van a tudása ahhoz, hogy a semmiből egy ilyet kiépítsen, a helyi viszonyokat figyelembe véve.

Francois, Lief és David

És a legtündéribb kutya, amit eddig láttam. Shiba

Minden kutyának van szempillája, vagy csak Shivával volt a Teremtő ilyen kacér?

Íme a “kész” ház! Francois olyan boldog volt… Nem is csodálom, hisz pár nap alatt látja álmát megvalósulni. Igen, itt nem hónapokig tart az építkezés, ez egy másik klíma. :) Francois 6 hete vette a földdarabot

Amíg nem lesz kész teljesen a ház, illetve majd utána az önkétesek használatára itt van ez a sátor, ebben alszunk mindannyian. Figyelemre méltó, hogy 6 hét alatt micsoda fejlődést vitt véghez itt Francois, ha minden jól megy, a telekre beköltözésétől kezdve 2 hónap alatt mindene meglesz.

Francois telke mögött található a folyó, amelyben aranyásók vájtak ki medencéket, hogy könyebben tudjanak arany után kutatni. Sajnos, vagy szerencsére, túl sok aranyat ezen a szakaszon nem találtak, így felhagytak itt a kereséssel – viszont a mélyedések ittmaradtak utánuk. Micsoda luxus, hogy “saját” fürdőmedencéje legyen az embernek a természetben.

“Welcome to Paradise!” A két medence közül ez a hosszabbik, és Francois tervezi, hogy mélyebbre vájja, így lesz egy hosszú úszómedencéje, valamint a “jacuzzi”, az ülős medence, aminek mi gyakori használói voltunk.

De nem csak Francois van itt külföldiként, aki ide képzelte el az életét. Van itt egy izlandi páros, akik szintén a környéken vettek egy jóval nagyobb telket, és ők is permakulturás food-forest-et építenek itt. Párszor volt szerencsénk találkozni velük, volt, hogy az esti tábortűzre is benéztek. Érdekes, hogy pont egy ilyen zsákfaluban talált magánat telket több európai is. De rajtuk kívül még más is van itt, igaz, az ő története kicsit más.

Bolita és Dos Brazos

Itt él egy másik fazon is, Ron Kanadából. Eladta otthon mindenét, és ideköltözött 36 évesen. Úgy tekint magára, mint gondnoka a természetnek, nem mint tulaja a földterületnek, amit megvett. Neki közvetlen a Corcovado Nemzeti Park mellett van földje – jobban mondva dzsungelje -, itt épített fel az akkori élettársával egy hotelt. Inkább dzsungelszállást. Az erdőben pedig ösvényeket vágtak, azokat térképre tették, jelzéseket tettek ki, így létrehozva kb. 14 km hosszú túraútvonalakat, ami igen csalogató, hiszen mivel közvetlen a Nemzeti Park mellett van, esélyes, hogy sok érdekes állatot láthatunk (az állatok nem ismerik az emberek által húzott, csak térképen létező határokat), illetve van négy szép vízesés is, ahol fürödni is lehet. Ron is szeret amúgy meztelenkedni, és eléggé megszállotja is ennek. Mindahányszor találkoztunk vele, valahogy mindig úgy terelte a beszélgetést, hogy utalhasson arra, milyen jó nudistának lenni, és hogy mi is nyugodtan vetkőzzünk meztelenre, és járjuk úgy a természetet! Ekkor még nem is gondoltam, hogy ez tényleg meg fog történni…

A Bolitás térkép

A Bolitás ház, ez az a hotel, amihez 20 perces túra vezet fel a hegyre, szűk ösvényen. Ide nem jön gurulós-bőröndös turista, vagy legalábbis nem a bőröndjével! :)

Nagyon tüchtig kis konyhája van a szállásnak, szelektív kukákkal, főzővel, mosogatóval, és még kis csodoládét és instant tésztát is kínáló megvásárolható készlettel is, ahol minden be van árazva, és a pénzt egy perselybe kell bedobni.

Árpi kedvence egy befőttesüvegben lógó led-izzó, szigorúan napelemes-aksis rendszerről töltve. :) Az én kedvencem sajnos nem lett lefotózva: egy vastag bambusz hosszában kettévágva, felakasztva. A bambuszban természetes módon vannak elválasztó falak, és ezek azonos távolságra vannak egymástól. Ezzel egy igen praktikus és szuperül kinéző evőeszköztartót lehet készíteni.

Ligia és Wilberth, a faluban található egyik bolt tulajdonosai. Francoának nincs asztala, így ide jött Árpi dolgozni. Így barátkoztunk össze velük, Ligia tanította angolra Wilberthet. Olyan kedvesek voltak, hogy meghívtak minket kávéra és egy-egy szelet tejfölös kenyérre. Ők a fővárosból valók, de ezt az életet sokkal békésebbnek és boldogabbanak tartják.

Természetes kerítés: vesszőket földbe szúrnak, kerítés szerűen, az pedig szépen kihajt. Nem tudom, ez a vessző-leszúrásos módszer otthon is működik-e; de itt olyan termékeny a természet, hogy bármilyen növényi anyagot eldobsz, az ott ki is hajt.

…két elveszett turista… :( figyelembe véve a dátumot, azt hiszem, ők már nem fognak soha előkerülni…

És a hirdetés a legújabb szúnyog által terjesztett betegségről, a chikungunyáról. Kiejtve valahogy úgy hangzik, mint az angol “chicken” meg a magyar “gúnya”, csak rövid u-val. Amikor először hallottam erről a betegségről egy másik turistától, még viccelődtem is vele, hogy mi lesz, csirkévé válunk, ha elkapjuk? :) Amúgy nem halálos, szóval no para.

Bővítik a templomot. A meglévő épület köré húzzák fel az új falakat. Praktikus!

És akkor íme, a sok kép:

Ide gyűjtöttem össze az összes természettel, növénnyel, állattal kapcsolatos képet. Figyelem, sok lesz! Szép túrát jártunk végig a Bolitában, illetve a faluban is láttunk egy-két érdekes dolgot. Szóval mély levegő, vágjunk bele.

Sárga hasú kismadár

A piros hátú madár, és a tojó, homlokegyenest más színekben.

Érdekes virág

Ennek a másik szép virágnak …

… ilyen érdekes dinnye kinézetű termése van. Az elszáradt virág ott látható a termés tetején.

Erre mondta azt Árpi: “na ez meg mi a maki?”

Kilátás a Bolita legmagasabb ponjáról. Itt láttunk arakanga vagyis a vörös ara vagy sárgaszárnyú ara papagályt repülni! Lefényképezni már nem bírtuk, mert túl gyors volt. :)

Nagyon érdekes volt, ahogy a levelek, mint valami falfestés, vagy tetoválás, szinte a fa részévé válnak.

Indák / léggyökerek

Az előbb bemutatott futó-levelek.

Egyszer csak a megszokottól eltérő zajra lettünk figyelmesek. Íme, egy épp-nem-repülő repülő-banán, vagyis tukán, amit a helyiek hívtak így (legalább is Mexikóban), ugyanis amikor messziről látod repülni, a nagy csőrének csak a sárga, íves részét látod, ami nagyon hasonlít egy banánra.

Ide-oda szálldosott, nagyon nehéz volt lefényképezni. Ez a kettő lett a legjobb kép.

Soklábon álló fa, ráadásul jó tüskés is. Vajon mitől védi ennyire magát?

Tereptarka gyík, sokáig megfagyva állt, reménykedve, hogy ez a nagy ragadozó nem veszi észre és nem eszi meg. Remélem nem hoztuk rá a szívinfarktust. Biztos stresszes egy ilyen találkozás az állatoknak, de ez valahol természetes is nekik, hisz nem mi vagyunk az egyetlen potenciális ragadozói.

Egyszer csak ezt az aranyos kis denevért pillantotta meg Árpi. Én simán elmentem volna mellette.

Odaálltam, hogy érzékeltethessük a méretét a fának. Mesébe illő, elvarázsolt erdő kinézetet kölcsönzött a természetnek a sok kacskaringós gyökér.

Mi az ilyen selymes levelet csak nyuszifülnek hívjuk.

Az egyik vízesésnél ünnepeltük meg a 33-ezres kilométert. Itt Árpi fürdött is.

Visszafelé a folyóban mentünk – erre Ron azt mondta, ez az igazi fénypontja a túrának, az összes utazó, akik megtették ezt a szakaszt, mind ujjongva tértek vissza, hogy milyen csodás túra is volt ez. Ha nem ezt az utat választjuk, akkor ugyanazon az ösvényen kellett volna visszamenni, amin idefelé jöttünk.

A dzsungel és a folyó. Hopp, mi van ott hátul?

Kincskeresők tanyája! Na jó, nem. Megélhetési aranymosók. (Csak ez így nem hangzik túl jól.)

Árpi kedvenc képe. Tényleg körülölelt minket a természet. A következő képen meztelenek leszünk, takarjátok be a szemeiteket!

És beteljesedett Ron jóslata, tényleg le kellett vetkőzni. Vicces volt ruha nélkül, de cipőben lenni.

Előttünk két aranymosó megy, épp a meztelen rész után találkoztunk velük, remélem nem láttak meg minket!

Nagyon buzgón átalakították a folyó medrét, hogy könyebben hozzájuthassanak az aranyhoz. Mennyi munka! Remélem megérte nekik…

Érdekes színes levelek

Ennek a növénynek a rendes zöld, és a színes levelei is becsavarodtak, szép látványt nyújtva. Vajon mi célból veszi fel ezt az alakot?

És egy másik, aprónak nem mondható levél. Esernyőnek lehetne használni, akkora.

Víz alatti csodák

Hogy ne csak a szárazföldi csodákat mutassuk be, íme néhány kép Francois medencéiből, vagyis a folyóból. Mikor első napokon ott fürödtünk, éreztük, hogy valami csiklandozza a lábunkat, de nem is gondoltam volna, hogy ilyen félelmetes szörnyek laknak itt a vízben. És mennyien voltak! Azért nem láttuk őket korábban, mert esőzések miatt zavaros volt a víz, mostanra tisztult ki.

Árpi búvárkodik – (A frászt Kedvesem, ez Te vagy! :D – Árpi)

Ez a rák-homár keverék csípkedte a lábainkat! Elég ilyesztően néz ki az ollóival.

Itt egy világosabb testű változat

Nagyon hosszú hal. (Remélem értékelitek ezeket a pontos halmeghatározásokat.)

Foltos farkú kishal

Porszívó-hal

És az éles szeműeknek: hal iskola, vagy hal-gyűlés. A bal oldali mondja, a többi ül és hal(l)gatja.

Ennyi! Vége. Tudom, kicsit tömény a sok kép, de annyi mindent láttunk itt pár nap alatt, hogy azt nehéz bemutatni. Mi meg olyanok vagyunk, hogy minden kis fűszálat percekig tudunk nézni, ha valamiért felkelti az érdeklődésünk, és készítünk vagy 8 képet. No, ebből a nagy kollekcióból kell ez a pár kép kiválogatva (Árpi által), megírva általam.

Buddha(?) reggelije

A túránk második napjának reggelén a szoba közepén a kis asztalra már meg volt terítve, amikor én magamhoz tértem a matracon. Reggeliztünk egy nagyon finomat, a néni, aki valószínű az amúgy a házban lakó család asszonysága, hozott nekünk rizst, zöldségeket, gyümölcsöket és egy érdekes állagú fehér valamit, amit talán rizspudingnak tippelnék. Aztán nem csak minket, hanem az isteneket is megetette, vagy inkább Buddhát, vagy én nem is tudom, kit vagy mit, mert ugye a buddhizmusban, ha jól tévedek, nincsenek istenek… Szóval a néni hozott a szobába egy tálkában mindenféle finomságot, ám ezt már sajnos nem mi kaptuk, hanem elhelyezte a kis szentélyben, mint áldozatot, vagy felajánlást, és aztán letérdelve még imádkozott is. Ebben nem zavartatta magát, közben mi még a kis asztalnál reggeliztünk.

Eztán következett a nap fénypontja, igen, már így rögtön az elején: a vizes cipők felhúzása! :) Aki csinált már ilyet, az tudja, milyen nagyszerű érzés, de csak az első néhány percig, amíg meg nem szokja az ember. Amúgy meg, ha van újságpapír a háznál, akkor éjszakára ki kell bélelni velük a cipőt, és akármilyen nedves is legyen az idő, azért a sok begyűrt papír mindig kiszívja valamennyire a nedvességet a cipőből, és ha ezt még megspékeljük egy száraz zokni alá vételével is, akkor szinte már elértük a „tisztább, szárazabb érzés”-t. :)

Virágok, vízcseppek és pillangók

A túra szépen indult, annak ellenére, hogy veszettül csúszkáltunk a sáros utakon, és az elején kicsit fel-le/oda-vissza mászkáltunk, mert először rábólintottunk Mon Szán ötletére, miszerint tegyünk fél órás kitérőt a falujába, majd látva, hogy milyen út vezet oda, azt mondtuk, hogy inkább menjünk egyenesen a normálúton, hogy talán ma megérkezzünk sötétedés előtt a napi célunkhoz, a kolostorhoz, ahol aludni fogunk.

A gerincekkel és a völgyekkel merőlegesen haladtunk, magyarán fel, majd le, aztán újra fel, és le, és így talán négy-öt gerincet is, de mindez nem volt különösebben fárasztó, mert se a gerincek nem voltak magasan, se a hegyoldalak nem voltak nagyon meredekek. Ellenben mindeközben a kis csodák ma is szembejöttek, először főleg a vízcseppek formájában. Ezt én nagyon élveztem, és persze fényképeztem, na meg aztán rohanhattam a csoport után, mert amíg én a makróval bűvészkedtem egy virág, egy pillangó vagy egy vizes pókháló előtt addig engem szépen otthagytak. :) Az egyik völgy aljában egy patakon kellett átkelnünk, egy talán 20cm széles pallón, 2-3m magasságban. Ez izgalmas volt, hát még utána a sárfalon való felkapaszkodás… Egy kicsit tovább, egy oldalban, három virággal és két vízcseppel később gyönyörű kilátás nyílt magunk mögött, majd a gerinc előtt érdekes, apró hangyavárakat fedeztünk fel, aztán közvetlenül utánuk ember nagyságú, a földből rögtön virágként szétágazó kaktuszokat. Mon Szan azt mesélte, hogy ennek a nedve kiváló orvosság malária ellen, vagy annak a gyógyítására. Apropó, ha már itt tartunk, malária: ide is elhoztuk magunkkal a Malária elleni „védőoltást”, vagyis a Malarone tablettákat, de itt sem szedjük őket, ahogy azt az oltóközpontban a doktornőkkel megbeszéltük, mert a májunkra mért hatásuk rosszabb lenne, mint amennyit a malária kockázata jelent. Szóval nálunk vannak, és ha malária tünete lépne fel rajtunk olyan esetben, amikor nincs doktor egynapnyira, akkor be kell vennünk belőlük 4 szemet. De ilyen még nem volt, mint ahogy olyan területen sem jártunk soha, ahol a helyiek szerint malária veszélye fenn áll. Mindig csak távolról mondták, hogy igen, majd Nepálban lesz malária, aztán amikor odaértünk, ott már nem mondták… Aztán Banglades, de mire odaértünk, már csak a CHT-n, de amikor ott voltunk, a helyiek azt mondták, csak a távoli területeken… Szóval mire odaérünk a „veszélyes területre”, a malária mindig elmenekül előlünk! :) De ha el is kapnánk, abba sem halunk bele, a malária időben felfedezve kezelhető betegség, csak a nyugati világ túlparázza onnan messziről. :)

Az egyik gerincen egy piros-sárga virágot próbáltam lefényképezni, de a színek valahogy sohasem lettek olyan szépek, vagy én nem is tudom, mintha nem bírna rendesen a pirosra fókuszálni a fényképező, és ezt már a régi Canon-on is észrevettem. Lehet, ez még a technológia korlátja, a CCD érzékelői kicsit hadilábon állnak még a piros színnel és annak árnyalataival? Van egy ilyen gyanúm, de nem vagyok benne biztos… De az is lehet, hogy a képfeldolgozás, a jpg tömörítés a ludas, mert olyat is sokat láttam már, hogy a piros szín élei kockásak lesznek a képeimen. :o Még jó, hogy a virág csak egy „mezei” büdöske volt, amit otthon is látni sokfelé. :)

Telihold: Bamboo Rocket Competition

Első komolyabb pihenőnk egy teázónál volt, itt majd 15 percre megálltunk, ittunk egy-egy teát, vettünk nagyon finom mogyorós nápolyit tízes csomagban 500-ért, és valami ropogtatni valót, amit ott azon nyomban fel is faltunk a teához. Közben a ház mellett a helyiek valami furcsa dolgot szerelték, és amikor kérdeztük Mon Szánt, hogy mi ez, elmesélte, hogy ma délután egykor itt a közelben lesz a Bamboo Rocket Competition, lévén ma van telihold. Na, ez egyből megragadta a fantáziánkat, de hiába kérleltük Mon Szánt, nem tudtunk itt maradni, még több, mint három és fél óra volt hátra egyig, ezért valóban butaság lett volna ennyit itt dekkolni, hiszen úgy már tuti, hogy durván ránk sötétedett volna a nap végén, na de azért így látatlanban, Mon Szán mesélése alapján elmondom, miről szól ez a móka: Bambuszból, puskaporból, és drótdarabokból (ezért vágta nagy bőszen a drótot minden éjjel a kinpuni szállásadónk!) minden arra hajlamot érző helyi ember rakétát épít, amelyeket aztán egy közös helyről, egy időben lőnek ki, és azért nappal, mert ez egy verseny. Az nyer, akinek a rakétája a legmesszebb repül, tehát ezt nem csak valami tűzijátékos móka, hanem meg is kell keresni aztán a rakétákat, hogy eldönthessék, ki nyeri a 100 dolláros fődíjat! Ezt az egészet nagyon aranyosnak találtuk, tetszett, ahogy mindenki nagy lelkesen építgeti a saját rakétáját.

Ugyanakkor elképzeltük, hogy egy ilyen verseny a mi világunkban mennyire életképtelen lenne, vagy ha működne is, mennyire nagyon elfajulna azonnal. Valószínű már az első években megemelkedne a fődíj összege a szponzorok révén, aztán szinte csak arról szólna az egész, hogy kinek van több pénze, ki tud jobb cuccokat rendelni e-bay-ről a rakétájához, kinek vannak ügyesebb barátai, mérnökei, és valószínű pár év alatt valaki megépítene a sufnijában egy interkontinentális rakétát, bár az is lehet, hogy idáig már el sem jutna a történet, mert előző évben valaki szétlőtte már az egyik szomszéd ország falujának disznóólját, ezért lefújnák az egész bulit, mielőtt még odáig fajulhatna. :)

Ezt a teliholdat egyébként kicsit benéztük, mert ugye mivel 28 napos a vízumunk Mianmarra, egyértelmű, hogy csak egy teliholdat leszünk itt, de erre sajnos nem figyeltünk időben, pedig Eszter (Katmandu, licsi, Eupolisz túravezető, Vándorboy párja) is mesélte, hogy micsoda pompás hőlégballon fesztiválon vett részt teliholdkor. Na, de sebaj, amiről lemaradtunk, azon már nem vesződünk. Inkább leírom, hogy Ti viszont figyeljetek majd arra, hogy ha Mianmarba jöttök, teliholdkor valami érdekes helyen legyetek, ahol valami izgalmas fesztivál vagy ünnepség történik.

Leugrik rólam a fényképezőgép…

Miközben itt időztünk a bambuszrakéta építőknél, eleredt az eső. Megvártuk hogy alábbhagyjon, de amikor elindultunk, alig értünk be a következő mező közepén található fa alá, újra rákezdett. A fa alatt előtúrtuk az esődzsekiket, és a táskák esővédőit, de mire ezeket mind felszereltük magunkra, az eső újra elállt. Ez szórakozik velünk! :) Azért maradtunk már az esőruhában, és jól tettük, mert pár perccel később nagyon rázendített, egyre csak szakadt és szakadt, percről percre hevesebben. Egy betonoszlopokra épülő kolostor alatt találtunk menedéket. Itt jó fél órát eltöltöttünk, én közben azért próbáltam fotótémát találni, de nagyjából csak untuk magunkat itt, pont ahogy szemközt a gyerekek a lépcsőn. Illetve ez nem igaz, mert olyat éreztünk, amit nagyon rég nem: fáztunk! :) …és végre nem csak a hülye légkonditól. Én már kezdtem összeépíteni egy asztalt székekkel a kártyázáshoz, amikor végül alábbhagyott az eső. Ez új fotótémákat teremtett, ugyanis az emberek elkezdtek kifelé özönleni a szemközti épületből, és aztán mi is indultunk, akkor meg a táj jött szembe: egy domb tetején sztupa, és egy hatalmas fa, majd túloldalt a mező, és indulunk lefelé, az út gyakorlatilag patakká változott az eső után, ami közben már teljesen elállt. Szóval nem akármilyen helyeken jártunk.

Az egyik ilyen patakátkeléskor egész nagyot kellett ugrani, és az ugrás közben azt éreztem, hogy valamilyen súly, valami szorítás elhagyja a mellkasomat. Lenéztem, és a fényképezőgépet láttam tokostul a saras vízben úszni lefelé. Villámgyorsan utána kaptam, még mielőtt elsüllyedhetett volna. Kivettem a fényképezőt a tokjából és rögtön odaadtam Zitának, hogy törölje meg. Az aksit is gyorsan kivettük, úgy tűnt, nem lett különösebben nedves belül, csak néhol a burkolatán. A tokjának a belsejében viszont állt a víz. Valószínű, ha csak pár másodperccel később kapom ki a vízből, nagyon beázik masinának, úgyhogy nagy mázlink volt. Épp kezdtük megszokni és megszeretni ezt a fényképezőt is… Ez a nászajándékba kapott Panasonic DMC-ZS7 gépünk, ami már kétszer tönkrement, és mindkétszer megjavítattuk, de csak tartaléknak mertük használni, nehogy újra elromoljon. Aztán valahol Banglades végén, mivel az öreg Canon már alig akart bekapcsolni, előlépett elsődleges fényképezőgéppé. Mivel féltem, hogy az objektívbe is víz ment, illetve az azt kihajtó kis motorokba, jobbnak láttam rögtön megpróbálni bekapcsolni, hogy lássuk, mekkora a baj. A gép bekapcsolt, kinyílt az objektív, ahogy szokott, a lencsevédővel beragadva, amit már Bangkok óta kézzel kell kipöckölnünk. Ezt most is megtettük, és tádá, működik! Micsoda szerencsénk volt! Ez már csak azért is nagy mázli, mert máskülönben a hűséges kis Canon karcos lencséjével kellett volna fényképeket készítenünk a 2013-as falinaptárunk decemberi, mianmari hónapjához. A zuhanás úgy következett be, hogy a gép tokját a hátizsákom mellpántjára fűztem fel, ám annak varrása az egyik oldalt pár napja elengedett, ezért csak egy dupla csomóval kötöttük meg. Ez a csomó most elengedett a megázástól és az ugrálástól, a fényképezőgép tokja pedig lecsúszott róla

Megáradt patakokon, piócás rizsmezőkön át

Az esettől kicsit belém állt az adrenalin, vagy én nem is tudom mi, de utána még 10-20 percig éreztem a testemben, miközben sétáltunk lefelé a vizes mezőn a rizsföldek teraszai között. Odalent egy durván megáradt patakon kellett átkelnünk, ekkor a lányok feladták, egyszerűen átsétáltak. Én Sebastiant követtem, a kis szigeten keresztül ugráltam át a túlpartra. Bár kb. mindegy lett volna, mert később eleredt újra az eső, csak ezt akkor még nem tudtuk. Mint ahogy azt sem, hogy a piócák a rizsföldek környékén szeretnek lakni, és a fűszálak végén nyújtózkodnak, hogy rámászhassanak áldozataikra. Vagyis ahogy vesszük, áldozat az, aki annak gondolja magát. Az első ilyen eset után sikítva, pánikolva dobáltuk le a lábbeliket és a zoknikat magukról, majd mindent tüzetesen átnéztük, és sorra lepöcköltük róluk a rajtuk mászó piócákat, amikor pedig magunkon láttunk egyet, még kétségbeesetten kapálódzva söpörtük le magunkról őket. Ezek egyébként még aprók voltak, csak néhány centiméteresek, de akkor is undorítóak. Később én már beletörődtem, hogy rám másznak és a véremet szívják, mert egyszerűen könnyebb volt nem törődni velük, mint állandóan azon parázni, hogy hol másznak a cipőmön és megállni és a hátizsákkal a hátamon levenni, megtisztítani, majd visszavenni a cipőt-zoknit. Főleg azok után éreztem így, hogy Monszan elmondta, nem terjesztenek semmiféle kórt, és nem veszélyesek a piócák. Ez azért így még nem teljesen kerek, mert azóta hallottunk egy elég meredek sztorit: a pióca sebet hagy az emberen, és ezen a seben keresztül bejuthatnak a véráramba más élősködők, akik az erekben elterjedhetnek és petét rakhatnak. Uááááárghhh! :P Jó, hogy ezt a sztorit akkor még nem hallottuk.

Szóval caplattunk fölfelé, árkon-bokron át, most épp egy szűk kis vízmosásban, hol sárfalon, hol a szilárdabb sárkupacokon, csak, hogy megússzuk az igazán nedves, süppedős sarat. Pedig, ha tudjuk, hogy mi vár ránk a gerinc túloldalán, a lefelé aljában. Egy akkora patak, amit teljes lehetetlenség lett volna átlépni vagy átugrani. Ezt meg se próbáltuk, itt már Sebastian és én is megadtuk magunkat, különben is tiszta sarasak voltak már a cipőink, most legalább le tudtuk őket mosni a patakban. Persze már ez sem számított sokat, mert aztán a következő fölfelé mászásban újra sarasak lettünk.

Innen már csak két dombra és másfél óra szakadatlanul zuhogó esőre volt az ebédlőhely. Egy házhoz érkeztünk meg a hátsókerten keresztül. Az első emeleti szobában már meg volt terítve nekünk, hamarosan kaptuk a levest és a rizst, mindenféle zöldségekkel, és persze a kólát is kitették középre, darabját 2000 kyat-ért. Mindössze 10 kólából megvan a napi költségünk, egy 11. már nem fér bele, és nem is hiányzik, kértünk cukrot a zöldteához. Én nagyon lemerültnek éreztem itt magam, ráadásul a vállaim és a lapockáim között az izmaim eléggé fájdalmasan beálltak a táskacipeléstől. Merthogy a derékpánt csatjai is összeragadtak, már valamikor. Szétválasztani nem lehet őket, csak kifűzni tudtam őket, és most egy csomót kötök a derekamra, de ez nem túl jó megoldás, mert valahogy mindig visszakerül a teher nagy része a vállaimra menet közben. Vacak egy táska ez, az egyszer biztos, hogy nem eredeti Lowe Alpine, hiába egy plázában árulták Bangkokban, úgy látszik, az nem számít.

Elhagyjuk a tárcánkat

Indulás előtt felhívta Mon Szán a figyelmünket rá, hogy egy „foreigner” otthagyta a tárcsáját azon a helyen a délelőtt, ahol megálltunk a bambuszrakéta készítők mellett. Más csoportok is jártak arra akkor, ezért rögtön arra gondoltunk, hogy szegény ember, hogy lehetett ilyen figyelmetlen. Aztán eszünkbe jutott, hogy ott mi is vásároltunk, és hogy azóta nem láttuk a nyakba akasztható bordó szütyőnket amiben a tárcánkat hordjuk. Ebben a pillanatban Zitának be is ugrott, hogy hová tette le, és hogy onnan többé nem vette magához. Sok pénz nem lehetett benne, mivel oda mindig csak egy, max. két napra elegendő pénzt pakolunk, pontosan ezért, hogy ha valami történne, vagy meglopnának minket, akkor ne legyen nagy a veszteség. A többi pénz, az útlevelek és a bankkártyák kettőnk között vannak úgy felosztva és elrejtve a táskáink mélyére, hogy ha az egyikünk táskája teljesen eltűnne, akkor se kerüljünk nagyon-nagy bajba. Ennek ellenére szerettük volna most visszakapni valahogy a tárcánkat, ezért Mon Szán telefonált még néhányat, és a végén azt a hírt hozta, hogy vagy utánunk hozzá egy következő csoport, vagy visszaküldik Kalaw-ba, azt majd az Inle tónál kell megtelefonálnunk, hogy végül melyik verzió történt.

Mi jöhet még? Beledobom a vízbe a fényképezőt, elhagyjuk a tárcánkat, ráadásul egész nap ázunk, alulról meg piócák támadnak… Ez így összefoglalva elég rosszul hangzik, de mindezek ellenére azért jól voltunk, és indultunk tovább, bele a délutánba, amiről Mon Szán azt mondta, még három óra a kolostorig. Délután kereszteztünk egy dombot, majd még egyet, és még egyet, de már valahogy harántirányban. A GPS-re csak néha néztem rá, mert amúgy a táskámban tartottam, volt nekünk GPS-ünk, Mon Szán, aki nem pont ugyanazon az útvonalon vitt minket, amit a GPS is mutatott, de mindig közel hozzá, mellette és vele nagyjából párhuzamosan. Néha kereszteztük is ezt az utat, és akkor láttam, hogy ez egy széles, nagy út lenne, ha jelenleg nem változott volna át egy őrült mély sártengerré. Valószínű aki trackelte, majd feltöltötte ezt az útvonalat az OpenStreetMap-re, az száraz évszakban járt itt, amikor az az út szilárd halmazállapotú, és könnyen járható. Mon Szán nélkül csak annyit tudnánk, hol megy ez a nagyon saras út, de ezeket a kis utakat, ahol ő visz, nem ismernénk. Azt hiszem már csúnyán elkeveredtünk volna nélküle, és ha vezető nélkül indultunk volna el, akkor mostanra már vagy feladtuk volna és visszafordulunk, vagy hozzácsapódtunk volna egy csoporthoz. Mon Szán olyan kis csapásokon visz keresztül a dombokon, amiket magunktól az életben meg nem találtunk volna.

Végül is valahol jobb ez, mint egy széles földúton sétálni, így még közelebb vagyunk a természethez, pl. a piócák is ránk mászhatnak! :) Micsoda öröm, főleg a lányoknak, akik még mindig nem törődtek bele abba, hogy piócásak lesznek. Jobb erről nem is tudomást venni és nem gondolni rá, csak menni, aztán ha megszívták magukat, úgyis lemásznak rólunk maguktól. Mon Szán egy szélesebb völgy felé vezényelt minket, aminek az aljára leláttunk a fák felett, és lent kisebb vízeséseket fedeztünk fel. A víz a rizsföldek alatt leszakadt földletörésen zúdult alá, látszott rajta, hogy csak ideiglenes, csak nekünk van szerencsénk látni, mivel ilyen esős időben érkeztünk ide. Közelebb érve kiderült, hogy pontosan a vízesések felett keresztezzük a völgyet, sőt igazából miattuk, vagyis inkább a földletörések függőleges sárfalai miatt kellett megívelnünk kicsit az utunkat. Ennyit megért, mert érdekes volt ilyet is látni.

Magas barna, felemás szandálban

A bajoknak nem ért vége a fényképezőgéppel és a tárcával a mai napra, ugyanis a délután elszakadt az egyik Zita szandálja a fűzőjénél. Ilyet már többször tett, de mindig olyan helyen szakadt el, ahol gyorsan meg tudtuk javítani. Most nem így volt, ezért egy szép kis piócás rész kellős közepén kénytelen voltam előtúrni az én szandálomat, ami egy nagyon régi, kopott bőr darab, de még mindig jobb, mint a flip-flop. Zita bakancsa sajnos Bangkokban maradt, így kettőnknek összesen egy pár cipője, két pár szandálja (vagyis most már csak másfél), és két flipflopja volt, amit a lábainkra vehettünk.

Amikor elővettem a szandált, akkor vettem észre, hogy az enyém is szét van szakadva, az egyiken a sarokrész levált a talpról! Na jól nézünk ki, most mit vesz fel Zita? Az én cipőmet és én megyek flip-flopban, vagy mezítláb? Nem, Zita ennél leleményesebb volt, kiszúrta, hogy az a félpár szandálom még ép, ami neki elszakadt. Így felemás szandálban folytatta, de ezt még nézni is rossz volt nekem mögüle. Nem azért, mert „ez így hogy néz ki?”, az ilyesmi nem zavarna, hanem mert szegény Zitám úgy csúszkált a lábfejével hamar a nedvessé, sarassá váló szandálomban, hogy azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán képes így haladni.

Magasabb, meredekebb oldali hegygerinc tornyosult előttünk, és amikor kérdeztünk Mon Szán-t, hogy most merre, egy alacsonyabb nyereg felé mutatott – ott fogunk átkelni, és még két óra innen az út a kolostorig. Te jó ég, csak egy órányit jöttünk?! Három órának tűnt. Mintha már napok óta vándorolnánk ebben az esős időben.

A nyeregbe a feljutás nagyon érdekes volt, mert egy száraz patakmederben másztunk fel, ami azért érdekes, mert mindenhol máshol csupa sár és víz volt minden, de a patakmeder, mivel ezen a részen kavicsos volt, gyorsan elnyelte a sok vizet, és mi csak egy nedves kavicságyon sétáltunk, ami így még mindig messze a legkellemesebb felület volt a haladáshoz ebben a környezetben.

Még mielőtt sötétedni kezdett volna, Mon Szán már csak 30 percről beszélt, amit el sem akartunk hinni, olyan közelinek tűnt. Félig kínunkban, mert már minden mindegy volt, és mert már magától jártak a lábaink így a nap végén, akármilyen fáradtak is voltunk, tréfálkozni kezdtünk Sabestian-al. Először csak egy teára akartunk megállni, nehogy odaérjünk a kolostorhoz sötétedés előtt, hiszen már bekészítettük a fejlámpákat a zsebeinkbe, hogy kéznél legyenek. Aztán kértük Mon Szán-t, hogy forduljunk vissza, meggondoltuk magunkat, mégis meg szeretnénk látogatni az ő faluját! Hány óra oda vissza az út?! :) Közben persze el sem tudtuk volna képzelni, hogy annyit még sétáljunk a mai napon, pláne visszafelé.

Zita közben talált egy bambuszágat, amit botnak tudott használni, így sokszor megúszta, hogy elessen, vagy hogy le kelljen tennie a kezét, amikor egyensúlyát vesztette a csúszós szandál miatt.

Az út nyílegyenesen vitt neki egy gerincnek, aminek a tetejét sűrű erdő borította. Úgy sejtettük, hogy oda már nem kell felmásznunk, hanem előtte lesz a kolostor, ahol megállunk. Nem tévedtünk ebben, csak annyiban, hogy végül mégis elő kellett venni a fejlámpákat, mert hiába hallottuk már egy közeli falu hangjait, közben úgy ránk sötétedett, hogy már nem láttunk volna máskülönben a lábunk elé. Egyszer csak kiértünk egy nagyon széles útra, aminek valamilyen széles borítása volt. Nem csúszott sehová, nem volt nedves, sőt még sík is volt… Egyből szédülni kezdtem… Najó, ez csak vicc. :) De innen már csak egy lépcsősoron kellett felmásznunk, és a sötétben megpillantottunk egy épületet, amiről Mon Szán azt mondta, ez a kolostor! Megérkeztünk, hát el sem hiszem!

Amúgy erre a túrára a sikh testvérek valamelyike azt mondta, 4 órás könnyű séta, és Bas-éknak azt is mondták, hogy nem kell esőkabát! :o Lehet, hogy arra gondoltak, hogy úgyis bőrig ázunk, úgyhogy teljesen mindegy. :)

Zita rögtön eltűnt a kolostorban, hamar átöltözött és lefürdött, én még maradtam kint, és egy nagy pocsolyában kimostam mindkét cipőmet, majd Zita három fél pár szandálját, amit a mai napon használt. Úgyis mindegyik csuromvizes volt már, úgyhogy mindegy volt nekik, gondoltam legalább tiszták legyenek holnapra, hiszen Mon Szán azt ígérte, holnap már „easy walk” lesz, nem megyünk többet sárban. Ezt nehezen tudtuk elképzelni a mai nap után.

Este a vacsora után már nem hogy naplót írni, de még a képeket lementeni és a költségeket felvezetni a táblázatba se volt erőm. Ki se nyitottam a netbook-ot, csak eldőltem és elaludtam egyből.

A Kalaw – Inló-tó gyalogtúránk második napja 2012. szeptember 30-ra esett, és 23km-t gyalogoltunk ezen a napon.

Második nap Kappadókiában a földalatti városokat és az Ihlara völgyét vettük górcső alá. Nem tudtunk dönteni Kaymakli és Derinkuyu földalatti városai között, mindkettőről annyi jót mondtak. Végül a sorsba bíztuk a döntést, azt mondtuk, hogy ahová előbb elvisznek minket a jószívű autósok, azt fogjuk megnézni. Kaymakliig jutottunk csak el, így oda vettünk jegyet 10 líráért fejenként.

Kaymakli földalatti városa

Idegenvezetéshez felfogadtunk egy idős bácsikát, Mustafa-t, egy lengyel családdal együtt, hogy olcsóbb legyen. Így csak 15 líra volt kettőnknek. Érdemes volt az idegenvezetésért is fizetni, mert nagyon érdekes dolgokat mesélt Mustafa. Ezekből a földalatti városokból több tucat van a környéken, de ezek közül csak 8 látogatható, és azokban is csak egy-egy blokk. Ugyanis ezek a hatalmas földalatti rendszerek blokkokban épültek ki, mindegyik blokk ugyanarra a mintára épült ki, fastruktúra szerűen egy központi tengely körül. A budit és az állatoknak való helyiséget a bejáratok mellé tervezték, így az ürüléket könnyedén ki tudták juttatni a föld alól. Beljebb lakó és tároló helyiségeket láttunk, majd néhány templomot és temetőt is. Úgy bebugyolálták a holttesteket, hogy nem eresztettek semmilyen szagot magukból. Komoly szellőzőrendszerük is volt, a helyiségek között szűk vízszintes járatrendszereket úgy alakították ki, hogy járt rajtuk a levegő. Mi először főként ezekben a szellőzőjáratokban mászkáltunk, ezért nem is értettük, hogy anno hogyan bírtak minden nap mászkálni és élni ezekben a szűk járatokban. Csak aztán, miután kiértünk a nagyobb terekre és szélesebb járatokra, akkor árulta el Mustafa, hogy ahol eddig jártunk, az javarészt csak szellőzőjárat volt. Minden blokkhoz tartozott egy függőleges akna is, ami kútként és szellőzőaknaként is szolgált. Ez az akna olyan szűk, hogy elég volt az egyik oldalába apró lépcsőfokokat vájni, ha az ember a másik oldalának nekivetette a hátát, könnyedén tudott le-fel közlekedni az aknában. Az aknák tetejét ügyesen elrejtették, hogy az ellenség meg ne találja mérgezni a létfontosságú kútjaikat.

Merthogy ezeket a földalatti városrendszereket azért vájták ki a könnyen alakítható vulkáni kőzetből, hogy el tudjanak rejtőzni az ellenség ellen. A lakóik keresztények voltak, az ellenség pedig az őket éppen üldözők. Egy földalatti városrendszerben akár több tízezer ember is el tudott élni hónapokig is. Persze nem éltek lent állandóan, csak ha jött az ellenség, akkor vonultak a föld alá. Blokkonként egy hatalmas konyhájuk volt, ahonnan a füstöt ismét a természet adta ötlettel, fastruktúra szerű járatokon keresztül szétoszlatták és sok apró kéményen engedték ki a felszínre, hogy az ellenségnek ne tűnjön fel. Ha az ellenség mégis megtalálta a földalatti városba vezető szűk járatot, egy kőajtóval találta szembe magát. Ez a kőajtó egy nagy kőhenger volt, amit belülről úgy eltorlaszoltak, hogy lehetetlenség volt megmozdítani. Így gyakorlatilag csak belülről lehetett kinyitni ezt a súlyos kőajtót, aminek a közepén volt egy lyuk. Ezen a lyukon keresztül könnyedén le tudták gyilkolni az ellenséges katonát, aki gyakorlatilag egész testével kitöltötte a szűk járatot. Később hallottuk, hogy egy másik földalatti városban, Avanosban ennél még kifinomultabb módszert alkalmaztak. A városba bevezető járatok felett voltak másik, csak belülről megközelíthető járatok, amelyekről apró lyukak nyíltak a bevezető járatra. Ezeken a lyukakon forró olajat öntöttek az ajtó előtt megtorpant ellenségre.

Szóval nagyon ki voltak találva ezek a földalatti városok, mindez rettentően tetszett nekem, már Eskisehirben elkezdtem utána olvasni a Wikipedia-n ezeknek a városoknak és alig vártam, hogy láthassuk őket. Idegenvezetőnk azt állította, hogy soha nem sikerült bevenni Kaymakli földalatti városát az ellenségnek. Ezt simán el tudom képzelni a látottak alapján.

Az Ihlara völgyében Yasarral, Beyzaval, Burakkal és a kis Yusuffal

Kaymakli-ból egy kamionos repített át minket Derinköyü-be, ahol sikerült találnunk egy nagyon olcsó, 2 lírás kebabost. Itt megebédeltünk, majd egy közeli barkácsboltban vásároltunk Zitának rövid kötelet és karabinert, hogy az ő bringájához is el tudjuk készíteni a kitámasztó nyitó „szerkezetet”. Derinköyü határában jó 10 percet álltunk – ez új rekord volt. Végül egy kedves család mellé pattanhattunk be egy Audiba, ők félútig elvittek minket Ihlara-ig. Kb. a nagy büdös semmi közepén tettek ki minket, mert ők lekanyarodtak a főútról a falujukba. Na jó, annyira büdös  azért nem volt, sőt igazából elképesztően gyönyörű volt a táj, szinte bántam, hogy nem erre jöttünk át Aksarayból Nevsehirbe. Körben pusztaság, de a távolban hatalmas, lapos, kopár hegyek, de úgy, mintha csak egy rajzfilmbe festették volna őket. Az út pedig nyílegyenes és kihalt. Ettől meg is ijedtünk kicsit, mert jó 5 percet sétáltunk egy benzinkútig, és ezalatt egy autó sem jött felénk. Végül jött valaki, és rögtön meg is állt nekünk, így 20 perc múlva már Ihlara-ban voltunk, a falu főterén, a völgy alján.

A közeli étteremben megkérdeztük, merre kell menni, hogy lejussunk a völgybe. Romos házak között sétáltunk a völgy peremén, mire felértünk egy romos kis kocsmához, ahol pár helyi hülyegyerek röhögve mutatta, hogy még tovább kell mennünk, majd balra,, hogy lejussunk a völgybe. Ez már furcsa volt, mert a völgy a jobb oldalunkon volt, ráadásul tovább még sokkal meredekebbek  és magasabbak voltak a sziklák az oldalban, így el sem tudtam képzelni a lejáratot arrafelé amerre ők mondták. De mivel semmi információnk nem volt a völgyről és annak megközelíthetőségéről, hittünk nekik, és mentünk tovább, gondoltuk lehet, hogy turistaút van a völgy aljában. Közben a völgy aljában a patakban egy vízesés mellett fürdő gyerekeket néztünk irigykedve – mi is terveztünk fürdést erre a napra, volt is nálunk fürdőruha.

Végül a sors ismét kegyes volt hozzánk. Mikor már nagyon gyanús volt, hogy rossz felé jövünk, felsétáltunk egy házhoz, ahol megismerkedtünk egy nagyon kedves családdal. Vízzel, gyümölccsel kínáltak minket, és mikor kérdeztük, hogy merre kell mennünk, hogy meg tudjuk nézni a völgyet közelebbről, Yasar a családfő, intett, hogy kövessük. Karon ragadta 3 gyönyörű gyermekét, Beyza-t, Burak-ot és a kis Yusuf-ot, így hatan indultunk el a völgybe, mint egy nagycsalád. A bejárat ott volt a pimasz kölykök mellett, épp csak a lépcsőt nem vettük észre a kocsma előtt. Büdös csibészek, hát ezért nevettek! Persze mi meg csak mosolyogtunk magunkban, hisz nekik „köszönhettük”, hogy megismerkedtünk a Kaya családdal, és most nem kettesben, hanem a három gyermekkel és apjukkal sétálhattunk a csodás kanyon alján. Yasar egyébként Németországban dolgozik, ott is élnek kint az év nagy részében, de most nyárra hazajöttek. Így persze németül beszélgettünk, már amennyire én tudok németül. Négy évig tanítottak a középsuliban, de sajnos akkor még nem volt ennyi magamhoz való eszem se, így nem sok ragadt rám. Bezzeg ha most visszautazhatnék az időben, úgy kiosztanám a 14 éves Árpikát, hogy tanulja azt a németet, hogy csuda! Amikor annyi szabadidőm volt, és ingyen tanítottak, én nem figyeltem oda, mert még nem értettem, mekkora kincs az, ha az ember beszél egy nyelvet.

Persze azért így is nagyszerűen elvoltunk Yasar-ékkal, a kis Yusuf talán 4 éves lehetett, hamar kézen fogta Zitát, és így sétáltak, aranyosak voltak. Nevettük is Zitával, hogy magunkkal kéne vinnünk ezt a jó forma gyereket, egynek pont jó lesz… :) Na de most már essen pár szó az Ihlara völgyéről is, mert igazán megérdemli, nem akármilyen hely.

A völgyet inkább kanyonként kell elképzelni, végig vezet egy turistaút az alján, ami javarészt a patak mellett vezet, aminek a vize elég tiszta, fürdésre kiválóan alkalmas, vannak is erre néhol mélyebb részek. A völgy két oldalát hatalmas sziklafalak szegélyezik, amelyekben lépten-nyomon barlanglakások és templomok találhatóak. Ez egész valami fantasztikus összképet alkot, ami nagyon tetszett nekünk. Lent a völgy alján zöldell a természet, csörgedezik a patak (fürdésre hív), feljebb pedig, ha felbukdácsolunk a sziklákon a függőleges sziklafal aljáig, szinte minden méteren találunk valahol egy bejáratot, ami vagy egy templomba vezet, vagy sötét és izgalmas járatokba (fejlámpa volt nálunk), amelyek vagy csak úgy bevezetnek a szikla mélyébe, vagy egy másik helyen kibukkannak a sziklafal oldalában, mondjuk 5 méterrel feljebb. :) Szóval az egész marha izgalmas és érdekes. A templomok pedig Zita számára külön érdekesek voltak, mivel ő hívó katolikus, ezek neki mind-mind apró kis gyöngyszemek voltak, amelyeket nagyon élvezett felfedezni.

Valahol két kilométer után találtunk egy alkalmas helyet a fürdésre, átöltöztünk egy bokor mögött, és megmártóztunk a kellemesen hideg patak vizében. A gyerekek rettentően élvezték, a kis Yusuf – a kedvencünk – szinte sikítozott örömében, ahogy fröcskölt minket a vízzel. Nagy élmény volt ez a völgy így velük, igazán élveztük, hogy nem csak kettesben sétálunk ezen a gyönyörű tájon, hanem egy török családdal, a sok apró pöttöm gyermekkel. A fürdés után még megkínáltuk őket a csokis kekszünkből, aztán elbúcsúztunk egymástól, ők hazaindultak, mi pedig folytattuk, még két kilométert a völgy következő kijáratáig. Az igazán szép templomok csak ezen a szakaszon következtek, a kijáratnál pedig a völgynek még egy eddig nem látott, gyönyörű szakaszát láthattuk felülről. Valami káprázatos volt a látvány, de ezt talán vissza is adják a képek valamennyire. (Figyeljétek a bal alsó sarokban a képen az „Ihlara” feliratot kövekből kirakva a patak alján!) Annyira megnéztem volna anno itt az életet a völgyben, amikor lakták is ezeket a lakásokat, micsoda érzés lehetett egy ilyen helyen élni.

A völgy oldalába felérve azonnal találtunk fuvart, az első srác, akit leszólítottam, három barátjával Nevsehir-be tartott.

Kicsit összehúzták magukat hátul, így befértem melléjük negyediknek. Zita pedig az ő kezdeményezésükre előre ült, hogy ne kelljen a fiúkkal zsúfolódnia! A sofőr srác kicsit beszélt angolul, így el tudtunk valamennyire beszélgetni. Ők is nyaraláson vannak itt, amúgy Konya-ból valók, négyen jóbarátok, akik most fedezik fel Kappadókiát. Már sötét volt, mire Nevsehirbe értünk, ők pedig egy dzsámit kerestek az esti imádságukhoz, segítettem nekik egyet találni a GPS-el. A dszámitól már csak 10 percet kellett sélálnunk, és visszaérkeztünk vendéglátónkhoz, Mehmethez.