A riksák világa és a lungi

Patgramból csak délután indultunk tovább, mert ugye leszakadt az ég, és ott ragadtunk ebédre is, amit egyébként nem bántunk, ámbár amikor elindultunk, már sejtettük, hogy nem fogunk túl messze jutni. Ahogy kikanyarodtunk a városból, úgy kezdett újra szemerkélni az eső, de eleinte csak ijesztgetett minket. Aztán egy jó húsz kilométerrel később egyszer csak tényleg rákezdett. Gyorsan behúzódtunk valami félig nyitott szerelőműhely teteje alá. Mások is így tettek, nem voltunk itt egyedül. Pár percre el is tűnt a forgalom az útról, aztán ahogy újra alábbhagyott, ismét előkerültek a riksák és a bringások. Merthogy a közlekedők nagy részét ők alkották, a motorizált jármű ritka volt az úton.

Sok érdekeset láthattunk így, pl. súlyos zsákokat szállító teherriksásokat. Most tényleg nem csak nagynak látszó, de valójában könnyű holmit cipeltek, látszott, hogy ennek van súlya, valószínű valami magféle lehetett a zsákokban, mert volt, hogy leszálltak, és tolták-húzták a gépeket, pedig a terep igazán nem emelkedett.

Aztán még többször megálltunk, mivel többször rákezdett az eső. Mindig találtunk valami tetőt, ami alá bringástul befértünk, és ezeken a helyeken aztán szép kis tömeg gyűlt körénk mindig. Részben az eső miatt, részben pedig miattunk, legalábbis az, hogy az eső elállta után is ott maradtak körülöttünk, erre utalt. Ekkor már kicsit el tudtunk velük beszélgetni, meg tudtuk tőlük kérdezni, hogy hogy vannak (Kemonacso?), és meg is értettük a választ: báló / báloácsi – jól / jól vagyok. Persze az ő első kérdésük mindig az volt, hogy honnan jöttünk, melyik országból. A „Hángeri”-re úgy tűnt, megértették, bár aztán amikor kérdeztem, hogy tudják-e, melyik kontinensen van Magyarország, mindenre csak igen, vagyis „Há” volt a válasz. Valószínű már a kérdést sem értették, mert amikor azt kérdeztem, hogy Antarktisz, arra is azt mondták, hogy igen… :) Azt már írtam többször, hogy mindenre bólogatnak, arra is amit nem tudnak, és akkor is, amikor egyáltalán nem értik még a kérdést sem. Nagyon ritka az a válasz, hogy „nem tudom”, ezért amikor ezt a választ kapjuk, néha szinte már hálásabbak vagyunk, mintha kielégítő választ kaptunk volna – hisz az illető legalább bevallotta, hogy nem tudja! Ez nagyon ritka errefelé!

Még egy érdekes dolgot sikerült ezen a szakaszon lencsevégre kapnunk! Ez pedig a biciklis riksák világítástechnikája volt. Már Patgramban láttuk az olajlámpákat a riksák aljára, a hátsó tengely környékére akasztva, de akkor éjszaka volt, így fényképezni nem tudtunk, most viszont sikerült elkapnom egy teherriksát! Még én sem értem teljesen, miért, de nekem ezek az egyszerű dolgok rettentően elkezdtek tetszeni. Semmi szuper technológia, semmi fantasztikus innováció, csak szimplán az emberi hajtás, a három kerék, egy hosszú lánc, két fogaskerék, egy nagy hátsótengely, egy masszív fa plató, alatta felakasztva a lámpa, és kész a teherriksa! Gurul, szállít A-ból B-be, ha kell embert, ha kell terméket… Nem fogyaszt benzint, nem bonyolult szerkezet, nem igényel különleges szervizt, egyszerű a javítása, és csak azt eszi, amit mi emberek, amúgy is. :)

Aztán az egyik megállónál egy kétkerekű bringásra lettünk figyelmesek, akinek furcsa csomagjai voltak a kormányon. A két zsákból egy-egy kecske nézett kifelé unott fejjel! Óriási! A kerékpár hajtója papucsban, lungiban, és ingben, ahogy kell, ahogy az Bangladesben szokás. Lungit már Dél-Indiában is láttunk, ez a legjellemzőbb férfi viselet Bangladeshben. A lungi egy szoknyaszerű könnyű anyagból készült valami, amit vagy hosszan, bokáik leengedve hordanak, vagy valahogy feltűrik az alját, és átvetik a két lábuk között, majd betűrik a végét a derekuknál. Ez egy kényelmes, könnyű viselet, tudnak benne dolgozni, és kerékpározni is, na meg persze gondolom jól szellőzik alulról, mert hogy alsógatyát nem hordanak alatta, az hétszentség! :) Egy lungi ára kettő-ötszáz taka, és mindenféle mintában és minőségben kapható, ezért el is határoztam, hogy egyszer nekem is lesz egy lungim. :)

Egy muszlim esküvőnél kötünk ki

Ezt a napot spontán zártuk, miután átkeltünk egy duzzasztógáton a Tista folyó túloldalára, megálltunk egy helyen, ahol egy díszes kapu mögött rendezett udvart láttunk, hogy Zita bekéredzkedjen egy mosdóba, elvégezni a dolgát, amire a természet hívta. Én közben kint maradtam az út szélén, őriztem Zita bringáját, és hátradőltem a kényelmes fekvőkerékpáromban. Zenét hallgattam, és napszemüveg volt rajtam. A helyiek egyre csak gyűltek és gyűltek körülöttem, nem telt bele egy percre, és legalább harmincan álltak körülöttem, de én továbbra sem mozdultam, csak hallgattam a zenét, és figyeltem a sötét napszemüvegem mögül. Az arcok azt sem láthatták, hogy alszom-e, vagy sem, csak egy furcsa lényt láttak egy furcsa szerkezeten. A biciklit kezdték piszkálni, és ekkor támadt egy ötletem. Untam már a „hát dibennát” (Ne érj hozzá!) magyarázni, ezért gondoltam egyet, és minden előzmény nélkül, hirtelen felugrottam a gépből egy hangos „Búúúú” kiáltással. Az egyikük, aki közvetlen az arcom mellett volt, legalább két métert ugrott hátrafelé, elképesztően megrémült, ahogy néhány másik társa is. Persze a többség nem, így aztán az egésznek a vége egy hatalmas nevetés lett. Aztán levettem a napszemüveget, és bemutatkoztam, elmondtam, honnan jöttem, és megkérdeztem, hogy vannak(Kemonacso?). Ez nagyon tetszett nekik, és széles mosolyokat kaptam cserébe, aztán hallgathattam, ahogy egymásnak mondják tovább, hogy „Hángeri-Hángeri”, amíg Zita vissza nem érkezett azzal a hírrel, hogy teameghívást kaptunk a házhoz. Hátratoltuk a bringákat egy udvarba, ahol aztán a teameghívásból hamar marasztalás lett, és mi végül éltünk ezzel meghívással.

Ennek fő oka az volt, hogy nem voltam jól. Furán éreztem magam, és miután megmértük a hőmérsékletem, kiderült, amit sejtettem, mégpedig, hogy ismét hőemelkedésem van. Oké, hogy csak 37,4, de ezzel akkor sem jó bringázni. Kaptunk egy szobát, ahová a bringákat is be tudtuk tenni, és még egy szép szúnyoghálós ágyunk is volt. Az udvar hátsó sarkában, egy ronggyal eltakart kis betonozott részen, a budi mellett, egy 15cm-es pók nézte végig mind a nyolc szemével, ahogy lefürdünk a kút vizével. Cserébe mi is jól levakuztuk szegényt, reméljük néhány szemével azért lát még! Ő őrizte ezt a helyet, ami egyben a mosó és mosogató hely is, hiszen itt volt a víz forrása, a nyomoskút. A vödrös zuhany némileg lehűtött, és ezután valamivel jobban éreztem magam, de sajnos nem tudtam száz százalékban jelen lenni az est hátralévő részében, pedig igazán lett volna hol, ugyanis az udvarban egy esküvő folyt – ezért volt a színes, díszes kapu az utcafelé. Fel volt állítva egy nagyobb sátor, ami mindenféle színekben pompázott, és ahol nagyot lakomáztak az asztaloknál az emberek. Volt rizs, hal, csirke, dál, meg mindenféle zöldség, és természetesen minket is leültettek egy asztalhoz, ahol enni kaptunk. Különleges figyelmet, kényelmet és vendégszeretet kaptunk, ezért nagyon hálásak voltunk, és ezt próbáltuk is minden módon érzékeltetni a kedves vendéglátóinkkal.

Mivel itt mindenki kézzel eszik, az evőeszköz prezentálására még várnunk kellett, míg pár perccel később egyikük elő nem került két nagyon apró kiskanállal! :) Ezzel sem lettünk sokkal beljebb, mert végül csuklóig kajásak lettünk, de hát sebaj, hisz ott van hátul a kút a ház mögött. A család egyébként olyan terebélyes volt, hogy meg se próbálom leírni őket. A lényeg, hogy hatan fiútestvérek, mindannyian tanárok, és a család nagy része itt él, most pedig az egyikük lánya megy férjhez. Zita többet garázdálkodott az esküvőn, mert én kénytelen voltam aztán eldőlni. Ő mesélte, hogy amikor elvitték bemutatni a vőlegénynek, akkor a szokásos udvariassági és gratulációs körök után Zita egy kicsit szóba elegyedett a fiúval, akiről megtudta, hogy 27 éves. A mennyasszony korát nem tudta a srác, mivel még nem is látta, „mindent az apukája intézett”. Fél órával később, amikor Zita újra találkozott a fiúval, akkor a srác már be akarta neki mutatni a feleségét. Ezen Zita nagyon meglepődött, mert az ő szemének semmi különös nem történt, de mégis, ezalatt a fél óra alatt lezajlott az esküvő fő momentuma, amiről ezek szerint Zita teljes egészében lemaradt. És én is, igaz én azért, mert az ágyat nyomtam és közben örültem neki, hogy létezek, és nem fájok.

Utólag raktuk össze, hogy hogyan is zajlott az esküvő: A menyasszony és a vőlegény külön helyen várakoztak, közben az 500 fős násznép 50-50 fős csoportokban megérkezett a sátorba, a többiek odakint beszélgettek, üldögéltek. Aztán a sátorban helyet foglalt a vőlegény, és bevezették a mennyasszonyt is, és szűk családi kör, valamint egy imám előtt felolvastak egymásnak részleteket a Koránból, ezzel meg is történt a házasságkötés. Ezt követően, mivel muszlim kultúráról beszélünk, nem indult el semmiféle zenebona, se nagy ivászat, meg dínom-dánom, mindenki eszegetett, teázgatott, beszélgetett csendben tovább, illetve néhány pánoztak. Ennek egyébként igazából örültünk, mert eleinte kicsit féltünk attól, hogy ha itt lagzi lesz, akkor hajnalig szól majd a dajdaj, de hála az égnek, ez egyszer a kulturális különbségekből jól jöttünk ki. :) Így éjszaka ki tudtuk pihenni magunkat, hisz nem volt semmi bulizás, se hangoskodás.

Az egész falu ránk kíváncsi és rólunk beszél, ezért mennünk kell

Másnap sajnos még mindig nem éreztem magam százasnak, és a reggeli után továbbra is marasztaltak minket, így aztán pihenőnapot fújtunk magunknak erre a napra, és éltünk az ajánlattal. A dolgok aztán viszont máshogy alakultak. A délelőtt nagy részét a szobában, illetve a szoba előtti teraszon töltöttük, utóbbi hely a hátsóudvarra nyílt, és itt üldögéltünk a család néhány férfitagjával, akik tűrhetően beszéltek angolul. Kedvesek és érdeklődőek voltak felénk, jókat beszélgettünk velük. Megmutattuk a családnak a még Mashhadban előhívatott és lelaminált családi és esküvői fényképeket, valamint meséltünk az utunkról, és hogy miért csináljuk.

Közben az udvaron egyre több és egyre több féle ember jelent meg, akik mind minket jöttek megnézni. Nem tettek mást, csak álltak az udvaron, és néztek minket. Kérdeztük a vendéglátóinkat, hogy ők is a család tagjai-e, de a válasz az volt, hogy nem, ők csak szomszédok, a faluból. Eleinte tetszett, hogy ennyi embert láthatunk, de aztán zavarni kezdett, hogy egyre csak jönnek és jönnek. A nép lassan cserélődött, inkább csak jöttek, de elmenni nem nagyon mentek. Amikor a szobában voltunk, volt, hogy oda is bejöttek néhányan. Ezt mi nagyon furcsálltuk, nem csak magát a tényt, hogy miért jöhet be hozzánk fű-fa-virág, hanem azt is, hogy ez a házijainkat egyáltalán nem zavarja. Még csak eszükbe se jut őket kiküldeni, nekünk kell magunkra zárni a szoba ajtaját, ha magunk szeretnénk lenni, az udvaron pedig kisebb tömeg gyülekezik, csak hogy láthassanak minket.

Aztán dél körül, az ebéd után a vendéglátóink elkezdtek utalni rá, hogy 8 kilométerre van egy település, ahol nagyobb biztonságban lennénk. Kiderült, hogy őket is zavarja, hogy ennyi ember idejön miattunk, és hogy már az egész falu rólunk beszél, illetve arról, hogy miért szállásolnak el minket, miért segítenek nekünk. Az embereink persze nem győzték hangsúlyozni, hogy ebben semmi személyes nincs, és ők is nagyon sajnálják, de végül is végeredményben elküldtek. Ezt mi megértettük, és elfogadtuk, megköszöntük a nagyszerű vendégszeretetüket, és mindazt, amit kaptunk tőlük, de azért magunkban kicsit furcsálltuk ezt a „befejezést”. Tudtuk, hogy ez a kulturális különbségből fakad, de akkor sem bírtuk megérteni, hogy hogy a fenébe nem zavarta őket eddig(!) az, hogy özönlik a nép udvarukba…? Bár, ha jobban belegondolok, tényleg egyszerűbb volt minket elküldeni, mint a folyamatosan érkező embertömeget, de én mégis, én eleve a szomszédokat nem engedtem volna ilyen közel az otthonomhoz és a vendégeimhez. Az elnézéskérések között az is ott volt, hogy ezek az emberek írástudatlanok, de mi ezt igazából nem nagyon tudtuk elfogadni, és megérteni. Attól még, hogy valaki nem járt iskolába, miért tartja helyénvalónak másik udvarába, és házába való belépést, a másik ember megbámulását, csak mert annak más a bőrszíne, és máshonnan való? Komolyan, úgy néztek ránk azok az emberek – hosszú percekig, tömegesen – mintha egy másik bolygóról való lények lennénk. Tudom, tudom, itt ez a normális! De akkor se… Akkor se nézzenek így ránk! :)

Persze nem haragudtunk senkire, legfőképpen nem a szállásadóinkra, és ezt érzékeltettük is, többször elmondtuk nekik, hogy nem gond, értjük a helyzetet, és köszönjük, amit kaptunk tőlük. Aztán még a végén a mobilszámomat is megadtam, és azóta a család három különböző tagja hivogat minket, azon a napon még legalább háromszor beszéltünk velük, és azóta még vagy ötször – mindig beszámolunk nekik arról, hogy merre járunk, és mi van velünk… :)

Irány Rangpur!

Szóval az ebéd, és egy újabb zuhany után továbbálltunk. Én viszonylag jól voltam, de nem örültem, hogy így kell bringáznom, pláne délutáni indulással, de ha már így alakult, úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk eljutni a 65km-re lévő Rangpur városáig, és ott akár újabb napokat teljes pihenéssel tölteni, amíg teljesen rendbe nem jövök. Betegen, hőemelkedéssel semmi értelme nincs bringázni, csak parazsat rakunk a tűzre, addig nem szabad továbbmennünk, amíg meg nem gyógyulok. Most mégis bringáztunk, és ez meglepően jól ment, szépen haladtunk, és közben megint láttunk egy-két érdekes dolgot. Teljesen érthetetlen volt pl. számunkra, hogy az emberek miért építenek hosszúkás úszó szigeteket a kisebb tavakon, pocsolyákon, legfőképpen valamiféle zöld növényből. Aztán vicces volt a gyalogosforgalomra figyelmeztető tábla is, amelyik egy, a fején kosarat cipelő alakot ábrázolt. Láttunk továbbá egy asszonyt, aki az út szélére szórt ki magokat száradni, és láttunk bambuszvázra feszített négyzet alakú, merítős rendszerű halászhálókat is a víz felett. Szóval elkezdtük szépen fölfedezni Bangladest, és nem bosszankodtunk a helyzeten, hogy bringáznunk kell, amikor nem szerettünk volna.

50km után elkapott minket egy eső, de szerencsére pont be tudtunk húzódni néhány motoros mellé egy kis tető alá, aztán az eső amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is állt. Rangpur előtt néhány kilométerrel kiértünk egy magasabb rendű főútra, ahol nagy forgalom, és makulátlan, széles aszfalt várt ránk, ám ennek mégsem tudtunk annyira örülni, mert a nagy, hangos, dudáló buszok és teherautók nem tették barátságossá ezt az utat, még akkor sem, ha bőven volt helyünk mellettük az út bal szélén, ahol a riksások mellett jól tudtunk haladni. A kevésbé profi, kisforgalmú, keskenyebb mellékút, amin eddig jöttünk, sokkal kellemesebb volt.

Szállodakeresős rémálom

Rangpurba beérve egy kereszteződésben kérdezgetni kezdtünk a szálloda után, amit kinéztünk az útikönyvből, de nem nagyon tudtak rajtunk segíteni. Közben elkezdett szakadni az eső, úgyhogy gyorsan behúzódtunk egy teázó fedele alá, ahol már kisebb tömeg volt. Kértünk egy teát, úgy az ülésből, a biciklikből, ahogy voltunk, és miután elfogyasztottuk, úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk. Az eső még mindig esett, igaz nem olyan erővel, mint ahogy elkezdte, de nem is úgy tűnt, mint ami hamar abba fogja hagyni. Közben besötétedett, úgyhogy lámpát kapcsoltunk. A hotelt viszonylag simán megtaláltuk, ám az a 3. emeleten volt, ráadásul egy boltokkal teli folyosó túlvégén volt a lépcsőház… De mindez amúgy sem számított, mert nem volt szabad szobájuk. Kérdeztük őket, hogy tudnak-e másik olcsó helyet, de csak mutogattak, hogy merre menjek. Tudtam, hogy így nem találok oda, és ha az utca emberét kérdezem, ők el fogna küldeni mindenféle, és járhatok körbe a fél városon az esőben, mire megtalálok egy másik szállót. Ezért kértem, hogy menjünk el együtt, és mutassa az utat, hisz nincs messze, ő maga mondta az előbb. Kimentünk az esőbe, Zita addig maradt a bringák mellett, és próbált valamit kezdeni az útikönyvvel, meg azokkal, akik körbeállták őt. A fiú sajnos egy nagy, üvegfalú, modern épülethez vezetett, amiben még lift is volt. Ez nem lesz jó srác, azt kértem, hogy olcsó helyet mutass! A liftben légkondi volt, de ezt már csak akkor vettem észre, amikor elindult. Rajtam meg vizes, átázott póló, és éreztem, hogy megint hőemelkedésem van… Képzelhetitek, mennyire örültem a srác remek ötletének! Ahogy nyílt az ajtó, én már rohantam is le a lépcsőn, meg se kérdeztem az árakat, látszott az egész helyen, hogy itt a legolcsóbb szoba is 1000 taka felett lesz, nekünk erre meg most nincs pénzünk. Visszafelé megjártunk még két lepukkant szállót, de az elsőben nem volt szoba, a másodikban meg egy olyan szűk, kanyargós lépcsőn kellett volna felmenni, hogy mondtam is a srácnak, hogy ne menjünk tovább, mert nincs értelme, itt nem férnek fel a bringák, úgyhogy itt mi sem maradunk, merthogy a biciklik nem alszanak az utcán, az ezer százalék. A bringák velünk lesznek, velünk egy szobában, máshogy nem tudunk aludni – magyaráztam neki.

Zita közben talált más szállókat is az útikönyvben, így elindultunk felfedezni őket a bringákon. Fel-le küldözgettek egy utcán az esőben, senki se tudta, merre van a szálló, de azért mutogattak mindenfelé. Végül megtaláltuk, de drága is volt, meg magasan is volt. Behúzódtunk egy cipőboltba, mert eszünkbe jutott, hogy az egyetlen Rangpurba regisztrált Couchsurfer visszaírt nekünk, igaz csak annyit, hogy Dhakában van, de ha kell, hívjuk fel egy barátját, aki Rangpurban van, és tud nekünk segíteni. Ezt most megtettük, Shah Alam felajánlotta a segítségét, de amíg őt elértük, közben Zita elsétált egy The Park nevű szállóba, ahol talált jó szobát, viszonylag tűrhető áron, tág lépcsőházzal, az első emeleten. Ezért átgurultunk ide, lealkudtam az árat 450 takára, és felpakoltuk a bringákat. Közben a bejáratnál egy Pallab nevű sráccal is megismerkedtünk, akivel aztán szintén összefutottunk később többször. Shah Alamékkal pedig még ezen a napon este együtt vacsoráztunk, a képen ő a sötétebb bőrű srác, a barátja pedig Mahid.

Ez az esőben, sötétben, betegen, idegen helyen való szálláskeresés nem volt egy túl vidám küldetés, mondhatni, hogy számomra a legsötétebb, legnehezebb percek voltak, de ezen is túl kellett lennünk. Másnap a város már sokkal barátságosabb volt, és ezt nem csak a napsütésnek, hanem a három új barátunknak is köszönhettük. Mivel a betegségem eleinte még rosszabbodott is, végül 6 napot maradtunk Rangpurban, orvosokat és kórházakat látogattunk meg, de volt sok vidám és szép pillanatunk is… Ezekről legközelebb! ;)

Patgramból Rangpurba ezt az alig 90km-t 2012. július 13-án és 14-én tettük meg.

Amikor nem működik a vonal

Patgramban nehéz dolgunk volt a Grameenphone iroda előtt. Először is, mert az egyetlen személyzet nem beszélt csak bengáliul, mi meg ekkor még annyit se tudtunk kérdezni, hogy „Mennyibe kerül?” (Koto taka? / Koto dám?), nemhogy még ilyeneket megkérdezni, hogy melyik csomag, hány napig érvényes (Koto din?), vagy hogy korlátlan-e, vagy sem, és a többi… De aztán előkerült Bappi, a szomszédos Banglalink irodából, és segített mindenben, így aztán a boltban részünkről már nagyjából simán ment minden. Igen ám, de odakint eközben soha nem látott tömeg (és ez nagy dolog India és Nepál után!) gyűlt össze a kerékpárok körül, sőt a boltba is bejöttek néhányan, akik minden szavunkat és mozdulatunkat lesték. Nem lehetett kizárni őket, mert akkor megsültünk volna a csukott ajtók mögött, ha pedig nyitva hagytuk az ajtókat, akkor egyszerűen bejöttek. Nem számított, hogy nem vesznek semmit, tucatjával jöttek be a boltba, azután is, hogy többször kizavartuk őket. Odakint pedig ugye próbálkoztunk a vonallal, de hiába… Valószínű az emberek lassan cserélődtek és (nem értem, miért, de valahogy) rövidtávú volt a memóriájuk. Hiába húztunk a földre újabb és újabb vonalakat, nem telt bele 5 perc, és ismét a kerékpárok közvetlen közelében álltak, és igen, hiába volt rajtuk két-két tábla, és hiába mondtuk el nekik a saját nyelvükön többször, hogy „Please Don’t Touch” (Hát dibenná!), nem ért az egész semmit, folyamatosan fogdosták a bringákat, rátámaszkodtak az első lámpatestre, mintha csak egy korlát lenne az utcán, ami azért van, hogy pihenjen rajta a kezük. Talán a mondataimból is érezni, hogy mi mindennek bizony nem örültünk, nagyon nem. És nem tudtunk mit csinálni, mert ha kimentünk, és rájuk szóltunk, vagy odébbtereltük őket, aztán vonalat húztunk, mindezt ők élvezték, és kiváncsian szemlélték – de semmit nem használt hosszútávon.

A „hosszútávú” megoldásra azért lett volna szükség, mert egy bő másfél órát biztosan eltöltöttünk ebben az irodában. Egyrészt, mert mindenféle papirost ki kellett tölteni (megint kérték a nagypapám nevét meg az ujjlenyomatomat), meg útlevelet fénymásolni, másrészt mert szegény eladó vétett egy nagy hibát. Az egy havi korlátlan internethez szükséges 1100 takát (3300 forint) valahogy sikerült kétszer rápakolnia a SIM-kártyámra, noha én nem kértem csak az internetet, meg 100 takát beszédre és sms-re. Ezt nem tudtuk visszacsinálni végül, ezért másnap felajánlottam, hogy kifizetek még 200-at, hisz annyit azért tuti lebeszélünk az 1-1,5 hónap alatt, amíg Bangladesben vagyunk, és 500-at pedig majd átküldök a srácnak, amint lebeszéltem a pénzküldéshez szükséges 500 takát a kártyámról – így ő csak 300 bukik a hibájából kifolyólag, ami mindjárt nem 1000 taka. Gondoltam, hogy segítek rajta, mert sejtettem, hogy ez a 3300 forint itt jóval többet ér, mint nálunk. Érdekes, de végül nem élt ezzel az ajánlatommal. Persze attól én még át tudom majd küldeni a pénzt, ha akarom, inkább, mint hogy kárba vesszen, amikor átlépünk majd Mianmarba… Ha így lesz, amit nagyon remélünk, de ez még a jövő zenéje, most maradjunk még csak Patgramban, és csikizzük meg a Grameenphone iroda előtti gyerekek hasát:

…és hogy miért kell egyből SIM kártyát és „internetet” vásárolnunk azonnal, ahogy beléptünk egy új országba?!? :) Azért, mert így tudjuk a legegyszerűebben, legolcsóbban és legkönnyebben tartani a helyi barátainkkal a kapcsolatot, és szintén így a legkönnyebb feltölteni a bejegyzéseket, FB posztokat, képeket, videókat, stb… Nekünk is fura volt elsőre, de tény, hogy nagyban megkönnyíti és színesebbé teszi a helyi telefonszám és a mobilinternet az életünket – vagyis, hogy pontosabbak legyünk, inkább a rajtuk keresztül elért emberek! :)

A közel két órás SIM kártya beszerzés után úgy döntöttünk, hogy most már nem megyünk tovább. Mindketten kimerültek és idegesek voltunk, leszívott minket a tömeg, és különben is már bőven a délutánban jártunk. Ezért elhatároztuk, hogy itt maradunk Patgramban, hogy másnap pihenten folytathassuk. Bappi segített nekünk szállót találni, rögtön a Grameenphone iroda mellett a kis utcában találtunk egy helyet, ahol sikerült lealkudni 260 takára egy 2. emeleti szobát. Ahogy pakoltuk fel a táskáinkat, kintről az utca felől egyszer csak egy nagy robajt hallottunk. Az egyik fáról egy hatalmas ág leszakadt, rá az úttestre. Rohantam le megnézni, hogy mi van, nem esett-e valakinek baja, de hála az égnek épp nem volt alatta senki. Viszont a tömeg egy szempillantás alatt eltűnt a bringáink körül – mindenki kiszaladt megnézni, mi történt. Ezt kihasználva bepakoltuk a gépeket egy használaton kívüli, fürdőszoba nélküli földszinti szobába, aminek a kulcsát is megkaptuk.

A mogláj, a dohi, és egy kis bétel, egyelőre csak vizuálisan

Este Bappi mutatott nekünk egy helyet, ahol finomat vacsorázhattunk, ez egy 0-24 nyitva tartó étterem volt, aminek az ajtaja mellett sütötték a paratát, és a különböző egyéb finomságokat, a másik oldalt pedig egy bangladesi Tom Cruise alteregó árulta a pánt, vagyis másik nevén (most, hogy már tudjuk a Kedves Olvasóktól – köszönjük!) a bételt. Sose gondoltam volna, hogy az a fehér trutyi oltott mész! Még nem volt bátorságunk kipróbálni, és ez lehet, így is marad… Majd meglátjuk! A kíváncsiságnak is vannak határai. :)

Bent az étteremben, ha jártak a ventillátorok a plafonon, elviselhető idő volt, de amint jött egy áramszünet (és sűrűn jött), rögtön lerohadtunk a melegtől, és folyni kezdett rólunk a víz. A kedvenc ételünk a mogláj lett, ami tulajdonképpen egy csilis-hagymás rántotta, tésztával körbecsavarva. Magyarországon biztos Rántottás Táskának hívnák! :) Mi ezt mindig csili nélkül (No Morisz! / Morisz Nái!) kértük, mert nem szeretjük, amikor a csípős íztől semmi mást nem érzünk. Mind emellé még uborkát és hagymát is kaptunk mindig, méghozzá ingyen! :) A kedvenc desszertünk pedig ismét a dáhi lett, amit itt Bangladesben egyébként már dohinak hívnak. A bograi dohi országszerte híres, ez látható a képen jobb oldalt cserépedényben, barna színben. Ez egy kicsit édesebb, ízesebb, míg a másik, műanyagban, fehér színnel a helyi dohi. Ez egyfajta joghurt, amit nagyon szeretünk, különösen, ha be van hűtve. Gyakorlatilag egy fagyi-szerű, az otthoni joghurtnál sokkal természetesebb történetet kaptunk, amit minden étkezés végén örömmel fogyasztottunk 12 (helyi), illetve 15 (bograi) takáért. Ezen kívül a szokásos dál bhát – lencse rizs kombinációt ettük, néha csirkét, zöldségfasirtot, vagy valami zöldséges egyveleget, de ezek nem ragadtak úgy meg az emlékeinkben, mint a mogláj, és a dohi. Moglájt egyébként csak a késő délutáni, esti órákban kapni, reggel nekünk magunknak kellett hajtogatni rántottából (Momlett) és paratából. A nagy konyha egyébként hátul volt, a vendégtér mögött egy annál sokkal puritánabb és koszosabb helyiségben, ahol úgy főztek, ahogy azt akár talán több száz évvel ezelőtt is tették: fatüzelésű agyagkemencék lyukas tetejére pakolt lábosokban.

Újra orvosnál, fejfájással, hőemelkedéssel, takonnyal és csipás szemekkel

Az egy éjszakás pihenőből végül három teljes nap lett, mivel az első reggelen azt vettük észre, hogy igen csipás a szemem, és ez nem csak a reggeli csipa. Fájt is a fejem, akkor még bal oldalt, álltól a homlokomig sajgott, az összes csontom, néha még a fogsorom is. Lázat is mértünk, és jól éreztem, hőemelkedésem volt, 37-38 között mozgott egész nap a hőmérsékletem. Ez nem volt vicces, különösen az állandó hőemelkedés és váladék a szememből volt rémisztő, mert amióta az eszemet tudom, nem emlékszem rá, hogy valaha is lett volna ilyen bajom. Az egész még Nepálban kezdődött, amikor Sindhulimadhiban az áramszünetek miatt megállt ventilátor végett leizzadtam naplóírás közben, és annyira belefeledkeztem a történetírásba, hogy amikor visszajött az áram, az újrainduló ventilátor rámfagyasztotta az izzadtságot, és jó taknyos lettem az ezt követő napokra. Ez javulni látszott, ám aztán valószínű Arupnál sem tett jót nekem a ventilátor, se a légkondi, és már ott kezdtem érezni, hogy mocorog bennem valami, de úgy voltam vele, hogy rendbe jövök. Aztán sajnos nem így lett, mert a takony mellé jöttek ezek a még rémisztőbb tünetek, és éreztük, hogy ez már nem vicc, ez nem sima megfázás.

Persze először googliztunk, és a kereső (vagyis a találatai a tünetekre) azt dobta, hogy kötőhártya gyulladásom van. Ez annyira nagyon nem vicces dolog és nem biztos, hogy jó rá bringázni. Bappival elmentünk dokihoz, aki kb. 30 másodperc alatt „megvizsgált”, vagyis meghallgatta a tüneteimet, majd újabb 30 másodperc alatt felfirkálta egy lapra a keresztnevem, a korom, meg három gyógyszer nevét. Hmm… Elhiszem, hogy sok az ember és így sok a beteg itt Bangladesben, de azért nem volt ez egy kicsit gyors? Persze ezt csak magamban mondtam, mert azt hiszem, kielőztünk vagy egy tucat embert, és ehhez magamtól nem lett volna pofám, ezért annyira nem zavart, hogy gyorsan végeztünk. A gyógyszertár rögtön a doki parányi rendelője mellett volt, ilyenből egyébként rengeteg volt a környező utcákon, mind ajtó nélkül, csak úgy, mint a többi bolt, egyenesen az utcára nyílt a pult, ami mögött ezerszámra, látszólag teljesen trehányul összehányva a gyógyszeres dobozok! És mindent, de mindent, még antibiotikumokat is megkapsz recept nélkül, pár száz forintnyi takáért! Ez így van Pakisztán óta mindenütt, a különbség talán csak annyi, hogy itt Bangladesben még nem láttunk „vegyesbolt-gyógyszertárat”, itt még senki nem árulta a gyógyszereket a csokoládéval, a dohányárúval és a chipsekkel vegyítve. Persze a kapott gyógyszereket is először a google-ba vertük bele, és nem a számba, utánanéztünk mindennek, és Klárával is konzultáltunk skype-on. A vége az lett, hogy tényleg elkezdtem az antibiotikum kúrát. Bár nagyon nem volt hozzá kedvem, de gyorsan meg akartam gyógyulni, és túllenni ezen az egészen, hogy aztán újra százasan élvezhessük Bangladest.

Bappi története

Bappiról még nem sokat írtam, csak azt emlegettem, hogy mennyi mindenben segített minket, amíg Patgramban voltunk. Ha jól emlékszem, minden este összejöttünk vele, és hosszú órákat beszélgettünk. Bappi elmesélte, hogy Rangpurban járt egyetemre, majd miután végzett, felvételizett a Banglalinkhez, meghallgatták Dhakában, a fővárosban, és egy több körös interjúztatás után őt választották a sok közül, így most itt a szülővárosában dolgozhat, Patgramban. Egy pici, talán 3nm-es irodája van, ahol a Banglalink-es panaszokat és kérelmeket fogadja, számletiltásokat, SIM kártya elhagyásokat, és hasonlókat. Viszont van perspektívája a cégnél, van előrelépési lehetőség, ami nagyon jó. Bappi jól beszél angolul (ő tanított minket meg egy csomó szóra), és nagyon korrekt, értelmes, csupa szív, segítőkész srác, ezért mi is nagyon szurkolunk neki, és biztattam rá, hogy tanuljon meg gyorsgépírni, mert az egy olyan tudás, amit teljesen magától el tud sajátítani, és sok időt spórolhat vele, ráadásul egy ilyen országban, mint Banglades, simán egy ütőképes sor lehet az önéletrajzában! Ehhez persze még várnia kell három hónapot, ugyanis ekkor fogja megvásárolni élete első saját számítógépét, egy laptopot, aminek kiválasztásában utolsó este mi is segédkeztünk, leginkább általános tanácsokkal, hogy mire kell figyelni (2GB RAM, gari, és hogy kérje ki egy olyan barátja véleményét az adott márkáról, típusról, akinek már van olyan, és használja, lehetőleg már évek óta) A jó gépek 30 ezer takától kezdődtek, vagyis 90 ezer forinttól. Felemlegettem Bappinak, hogy én anno mekkora balga voltam, 5 havi gyakornoki fizetésemet elköltöttem egy notebookra, ami 1 évvel a vásárlás után, éppen a gari lejárta után pár nappal alaplaphibás lett.

Persze a számítógép vásárlásnál komolyabb témákról is beszélgettünk Bappival. Ahogy a környező kultúrákban, úgy Bangladesben is az „arranged marriage”, vagyis a leszervezett házasság a jellemző, ám vannak kivételek, és ilyen Bappi esete is. Vagyis ilyen lesz, mert reméljük, és kívánjuk neki a legjobbakat! Szóval van egy lány, Bográban, Bappi saját szíve választottja, az érzés kölcsönös, és már minden le is van vajazva mindkét családnál, csak még egy dolog, egy feltétel szükséges, egy megfelelő fizetés, hogy legyen elegendő bevétele az új családnak. Ez az amúgy országos szinten igen szép, és jó bér a havi 20 ezer taka, vagyis 60 ezer forint! Ha ezt eléri Bappi, kezdhetik szervezni a lagzit! :) Erre, ha minden jól alakul, simán esélye van Bappinak, és én ki is nézem belőle, hogy sikerülni fog! Egy nagyszerű embert ismertünk meg benne, akitől tényleg úgy búcsúztunk el, mint a jó barátunktól. Még apró ajándékot is vettünk neki, és aztán tőle is kaptunk, persze csak pici, jelképes dolgokat. Bappi néhány zacskó 3in1 Nescafét adott Zitának (Zita imádja a kávét és itt alig kapni), illetve egy-egy tollat mindkettőnknek, amire rá is írta a neveinket. Azóta ezzel a névre szóló tollal írtam le minden új tanult bangla szót a noteszembe. Ezek a szavak, ahogy eddig is, külön össze lesznek gyűjtve és fel lesznek téve a kis szótárak közé ide a weboldalra.

Egyébként még megvan az a kék toll is, amit a lőrinci házunk előtti zsíroskenyerezés alatt kaptam Édesanyámtól. Még mindig előttem van, ahogy utoljára beléptem a szobámba, azzal az érzéssel, hogy most évekig többet nem fogom látni, remélhetőleg csak azután, ha majd “körbeértünk”. Kemény érzés volt, kicsit rémisztő is, de aztán elindultunk, és jött minden, és most itt vagyunk, túl annyi mindenen, és mindez rengeteg erőt ad a továbbiakhoz. Beszélgettünk erről Zitával, mind a kettőnkben egy olyasfajta érzés volt induláskor, hogy megyünk, elindulunk, megpróbáljuk, csináljuk, amit megálmodtunk és elterveztünk, pozitívan állunk hozzá mindenhez, de… de ki tudja? Ki tudja, mi lesz, ki tudja, hogy fogjuk magunkat érezni néhány hónap múlva? Aztán azóta ez az érzés átváltozott egy olyasmivé, hogy “Húú, ez nagyon nagy Rock N’ Roll ez az út, és megyünk tovább, és minden nehézséggel együtt élvezzük nagyon, és meg is fogjuk csinálni, ha rajtunk múlik!

A 4. nap délelőttjén úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk, mert enyhültek egy kicsit a tüneteim. Ahogy lepakoltunk, elbúcsúztunk, és elindultunk, úgy kezdett el szakadni az eső, frankón azután pár másodpercel, hogy felültünk, és elkezdtük nyomni a pedálokat. 200m-t ha haladhattunk, máris megálltunk, behúzódtunk a már jól ismert étterembe, ahol kivártunk – a monszunesők erőteljesek ugyen, de errefelé a legtöbb esetben nem tartanak tovább fél óránál. Időközben Bappi is megjelent, mert neki közben ebédszünete lett, és sejtette, hogy ide jöttünk az eső elől. Rendeltünk ebédet, és éppúgy, mint az elmúlt három nap, jóízűen beszélgetve ettünk, épp csak a mellettünk parkoló jól megpakolt bringák mutatták, hogy ezen a napon vár még ránk kihívás – ma nem sétálunk vissza papucsban a szállodaszobánkba, hanem továbbindulunk.

Patgramban 2012. július 10-től 12-ig időztünk

Ebéd Aruppal

Siliguriból csak egész későn, 11 óra körül sikerült elindulnunk, mert a kesztyűmet kerestük. Hordom ugyanis a jobb kezemen az Ironclad Mach-5 kesztyűt, pontosabban most már Zitáét, mert az enyémet végül nem találtuk meg. Ez azért kell, mert annyira izzadok, és annyira csúszik a kezem, hogy máskülönben kesztyű nélkül nem tudnék váltani a Rohloff markolatváltójával.

A kezdet nem volt egyszerű, szép nagy forgalom várt ránk Siliguriban, aztán pedig szakaszokban borzasztóan kátyús út. Megint próbálkoztunk újraéleszteni az indiai SIM-kártyát, amit még az első itt jártunkkor használtuk, de ismét csak feleslegesen öltük bele a pénzünk a feltöltésbe, és az útszéli butikosok nem tudtak mit kezdeni a helyzettel… Itt Indiában már egy fél négyzetméretes utcáranyíló, koszos kis dohányárúsnál is fel tudod tölteni a SIM-kártyádat. Apropó, dohány, itt nem szívják, hanem mindenféle egyéb színes dolgokkal, egy fehér masszával megkent zöld levélbe csavarják, amit aztán elrágnak. Ez a töltelék sokszor erős piros színű, ami kirakódik a fogakra és az ínyre, hagy ne részletezzem, milyen szép mosolyt eredményezve a helyieknek… és milyen szép, bordós-piros foltokat az utcákon, ahová a végén kikulázzák az egészet. Ez a dolog a pán, ha jól tudom, de lehet hogy van egy másik neve is, és az is lehet, hogy csak Nepálban hívják így, nem az egész szubkontinensen, ezt sajnos nem tudom. Mi erre eleddig még nem voltunk most nyitottak, így az ízéről és az „élményről” nem tudok beszámolni, és félek tőle, hogy ez így is marad. :)

Mivel Arup munkahelye csak pár száz méter kitérő volt arról az útról, amin haladtunk, ezért az előre megbeszéltek szerint betértünk hozzá ebédelni. Épp csak a másfél órás késésünkről nem tudtuk őt értesíteni, mivel a telefonunkba, mint írtam, nem sikerült újra kreditet teremteni. Persze a késés őt nem zavarta, csak minket. :) De végül minden pont úgy volt tökéletes, ahogy történt, mert amíg Arup rendelőjében a finom csirkés csómint majszoltuk így „elkésve”, addig odakint igen szépen leszakadt az ég. Hiába, monszun van, és a világ egyik legcsapadékosabb környékének a közelében vagyunk! :) De az eső nem tartott soká, mialatt még néhány utolsó jó szót váltottunk Aruppal, és amíg Zita meghallgatta a saját szívverését Arup orvosi műszerével, addig az eső is szépen alábbhagyott, mi pedig készülődtünk az induláshoz.

“NO HORN” – Könnyen és vidáman Changrabandha-ig

A délután jól és viszonylag könnyedén haladtunk, noha még mindig volt egy kisebb szembeszelünk, mert a 20km/h-t még most is csak nagy ritkán érte el a sebességünk. Éreztük, hogy most sokkal pihentebbek vagyunk, mint a Kathmandu – Siliguri szakasz végén voltunk, és leginkább ez a kipihentség tette könnyűvé és élvezetessé ezen a napon az utat. Először egy tábla miatt álltunk meg, amin egy kürt volt áthúzva, és aláírva, hogy „NO HORN” – ezt mi hangosan, és nagy örömmel, na meg néhány fotóval üdvözöltük, noha tudtuk, hogy a helyiek, akik a közlekedésben részt vesznek, ügyet sem vetnek az ilyesmire, mint pl. a közlekedési táblák. Talán nem is tudják, hogy nekik szólnak… De legalább mi jól szórakoztunk néhány percre. Nem álltunk meg talán csak kétszer, egy-egy rövid teára és süteményre. Miközben ezeket fogyasztottuk, a helyiek persze sorra gyűltek, mi meg néztünk, hogy mi ez a szerelés, mert némelyiküknek csak egy törülköző volt a derekára csavarva.

A táj is változott, az út két oldalán is sok újat láttunk. Először is rengeteg vizet, az mezőket víz borította, és ez eddig számunkra ismeretlen látvány volt. Ugyanakkor ezen a mezőn volt termés, igaz, ekkor még nem tudtuk, mi ez a furcsa, magas, zöld növény, amit bálákba hordanak a helyek, és valószínű ugyanezt a növényt aztán ki is szárítják, vagy legalábbis valamilyen célból sokkal szellősebb, kisebb halmokba döntik egymásnak, ahol már nem zöld, hanem sárga a növény. Ez az egész egyébként csuda jó látvány volt, és tetszett nekünk. Nem csak azért, mert ismét csak a két kezükkel dolgoztak az emberek a földeken és semmilyen gép nem dübörgött, hanem mert egyszerűen szép volt. Szép volt, hogy az ég, és a világ tükröződik a vízen, mintha kettőt látnánk mindenből.
Eredetileg nem terveztünk a határfaluig menni, de végül olyan jól haladtunk, hogy egészen Changrabandha-ig pumpáltuk a gépeket, s rajtuk magunkat. Itt felhívattuk egy butikossal Arup szomszédjának a barátját, aki még mielőtt személyesen megérkezett volna hozzánk, már a barátai elhelyeztek minket egy készülő szálló épületében. Egy nagy üres szobát kaptunk, és ez pont tökéletes is volt nekünk. Elfértek a bringák, és középen felállítottuk a sátor hálófülkéjét, megint csak, mint szúnyoghálót. Még konnektorunk is volt, igaz, ezt végül sokat nem használtuk, mert fáradtak voltunk. Inkább a nagyszerű zuhanynak örültünk, és a remek vacsorának, amit az időközben befutó barátunkkal töltöttünk, közben egy-két bangla szóval és kifejezéssel ismerkedve.

Este a szobánkba beköltözött egy bogár, ami neonzöld színben villogott, méghozzá rengeteget, és elég erősen. A szentjánosbogár hozzá képest eltűnne a sötétben, ráadásul ez az itteni teremtmény meg nem állna, röpköd össze-vissza a szobában. Én meg közben nézek ki a fejemből, és próbálom felfogni, hogy holnap belépünk Bangladesbe. Ide nem terveztünk eredetileg jönni, de meggyőztek minket Petiék (Grúzia, lakókocsival utazó magyar család), mert mióta találkoztunk, havi átlag egy-két e-mail erejéig tartjuk egymással a kapcsolatot, és ezalatt rengeteg hasznos tanáccsal és ötlettel gazdagították az utunkat. Bangladesről is ők győztek meg, és Mianmarról nem csak ők, hanem mások is mondták, hogy nagyon szép, nagyon jó, és biztonságosabb, mint Thaiföld! Ahhoz képest, hogy kezdetben ez volt az az ország, ami miatt Tibet és Yunnan felé akartunk kerülni, vagy repülni, mint B terv… Most drukkolunk, hogy bejuthassunk! De ez még a jövő zenéje, most még ne rohanjunk így előre, most még csak fekszem itt a szobában, nézem ezt a bogarat, és próbálom feldolgozni, hogy hová jutottunk, és hová tartunk. Kicsit felfoghatatlan, de ugyanakkor örömteli, hogy itt vagyunk.

Pár szót elöljáróban Bangladesről

Először is itt van a wikipedia és a wikitravel link az országról, ha az enyémnél bővebb és akkurátusabb leírást szeretnétek erről az országról, ami a tömegmédiában általában csak a katasztrófák, a nagy éhínség, az esőzések és az áradások kapcsán jelenik meg. Persze Nektek talán már mondanom sem kell, a teljes kép ennél sokkal tágabb, amit a TV-ben és az újságokban látni Bangladesről, az a valóságnak csak egy apró töredéke, sajnos ismét csak a legszörnyűbb dolgokból merítve, hiszen csak annak van hírértéke. Bangladest 150 millióan lakják, és ezzel talán a világ legsűrűbben lakott országa. Egy biztos, a népsűrűséget nézve biztos ott van a felső tízben, pláne ha nem számoljuk a parányi városállamokat. Az ország „moderate muslim country”, ami azt jelenti, hogy a lakosság túlnyomó hányada muszlim, de nincsenek szigorú szabályok és a muszlim nem államvallás. Ha bangladesi vagy, lehetsz hindu, buddhista, vagy keresztény is, nincs megszabva semmi. Ugyanakkor a muszlim messze a legelterjedtebb és ez már a nyelvben is látszik (Aszalam Aleikum), és a történelem is megmagyarázza: ugyanis 73 évvel ezelőtt ez az ország még „East Pakistan”-ként volt ismert, vagyis Kelet-Pakisztánként. 1971-ben vívták ki a függetlenségüket egy véres, sok áldozatot követelő szabadságharcban. Azóta Banglades független ország, Banglák, vagyis ahogy mi mondjuk, bengáliak országa: Bangla-Desh (desh = country / land / ország).

Banglades nagyrésze sík vidék, csak keleten és északkeleten találhatóak kisebb hegyek, de nem ez a jellemző, hanem a tengerszint feletti néhány méteres magasság, és a hatalmas folyók által létrehozott szigetek, és mellékágak. Itt folyik össze a két hatalmas folyó, a Gangesz és a Brahmaputra, elképesztő mennyiségű víztömeget hozva a Himalájából és a tőle délre található vízgyűjtő területről. Sőt, nem csak hogy vizet, hanem a hordalékokkal értékes termőtalajt is magukkal hoznak! Egyébként ezeket a folyókat itt Bangladesen belül máshogy hívják, a Gangeszt Padmának, a Brahmaputrát pedig Jamunának. A folyók egy hatalmas deltában végzik a Bengáli-öbölben. Az útikönyv szerint hajóval is nagyon szép bejárni az országot, ezért ha majd megfáradtunk, mi is tervezünk felszállni egy-egy hajóra, és élvezni, hogy a táj „magától” mozog előttünk. :) Bangladesben található a világ leghosszabb természetes, homokfövenyes tengerpartja Cox Bazar-nál, és szintén a világ legnagyobbjának mondott mangrove erdője is itt van, ezt Sundarban-nak hívják.

Banglades a világ egyik “legszegényebb” országaként van nyilvántartva, és valóban sokan éheznek, és “nélkülöznek”, az iskolázottság pedig valahol 50% alatt van, ha jól tudom. Ugyanakkor az előző országokban már megtanultuk, hogy a boldogság nem egyenesen arányos a materiális javak birtoklásával, így tudtuk, hogy a határ után nem kell majd szörnyen szomorú, boldogtalan, nyomorúságos emberek tömegével, kéregetők hadával vagy hasonló dolgokkal szembesülnünk. Az útikönyvünk is említi, hogy bár sok a katasztrófa és a tragédia, az emberek mégis boldogok és életvidámak. Ezt olvasva, és az eddig megjárt muszlim országok tapasztalatai után nagy várakozással voltunk Banglades felé. Beszéltük is egyik este Zitával, hogy sose gondoltuk volna ezelőtt az út előtt, hogy kifejezetten vágyni fogunk rá, hogy újra egy muszlim országban lehessünk! – Pedig tényleg így éreztünk! :) Ezt köszönhettük részben annak, hogy a muszlimok nagyon vendégszeretőek, és bár ennek semmi köze a hinduizmushoz és a buddhizmushoz, de Indiában és Nepálban már annyi a turista, hogy az emberek már máshogy viszonyulnak a külföldi látogatóhoz. Ilyesmitől nem kellett tartanunk Bangladesben.

Csepettó bácsi és az első élmények Bangladeshban

Reggel Changrabandha-ban reggeliztünk, majd miután a fél település körénk gyűlt, kis utcákon át megszöktünk, és egy kilométert sem kellett tekernünk, hogy kilyukadjunk a határállomásoknál. Itt pénzt váltottunk, és kilépési pecséteket kaptunk, miután kitöltöttünk néhány már ismerős papírt. A bangladesi bankjegyek nagyon szépek, van kettes, ötös, tízes, húszas, ötvenes, százas, ötszázas és ezres. A kettes olyan apró, hogy talán még a Capitali játékpénze is nagyobb nála. A tízestől fölfelé talán az összes többi bankjegy ugyanakkora, de ez a méret még mindig nincs akkora, mint nálunk az ötszázas! :) És mindegyik bankó tele van gyönyörű ábrákkal, rajzokkal, nemzeti motívumokkal, mind nagyon szépek. És persze van régi, és új bankó, mindkettő érvényes még, és persze van, hogy még a színűk is különböző, csak hogy igazán összezavarodjunk! :) Az átváltásnál rögtön kiszámoltam, hogy ha anno 270-ért tettem át Euróba a pénzem, majd most visszatettem forintba (mert csak a forintos számlán való bankkártyám működik és van nálunk), majd az kivettem még Kathmanduban nepáli rupiba, annak egy részét átváltottam dollárba, egy részét aztán indiai rupiba, és most ebből a két halomból vásároltam itt kb. 7000 bangladesi takát, akkor most egy taka nekem hány forintba fáj? Szóval nem volt egyszerű a képlet, viszont a végeredmény annál inkább: egy taka három forint, vagy legalábbis valami 2,967845-szerű szám, amit én bátorkodtam felkerekíteni az egyszerű számolás érdekében. :)
Pénzünk is volt, kilépési pecsétünk, már csak át kellett gurulni a sorompók alatt. A bangladesi oldalon egy kis bádogkunyhóban kaptuk az első pecsétet, majd később még hármat, egy már nagyobb épületbe. Mindenhol nagyon kedvesen és érdeklődően fogadtak az első bangladesiek, akikkel találkoztunk. Azért nem bengáliakat írok, mert Velük már találkoztunk India West Bengal nevű államában, pl. Arup is bengáli… Szóval itt sem úgy van ám, hogy egy ország = egy népcsoport. A második háznál, ahol a legtöbb papírt kellett kitölteni, és ahol egy újabb oldalt beterítettek pecsétekkel az útlevelünkben, találkoztunk Csepettó bácsival a Pumukliból. A szemüveg, a szakáll, minden épp úgy nézett ki a fickón, mint ahogy az Zita képzeletében élt, és valahol mélyen az enyémben is, bár a névre ő emlékezett – most nézem, hogy rosszul, Csepettó Pinokió megfaragója volt… :D Mindegy! Szerintetek kire hasonlít a vörös szakállas úr? :)

Ahogy túlvoltunk a határon, az első falu Burimari volt. Itt rögtön betértünk egy vendéglőbe, ahol megkóstoltuk az első bangladesi falatokat. Csirkét ettünk csilis szaftban, rizzsel és uborkával. A helyiek most is kíváncsian, kedvesen és érdeklődően fordultak felénk, noha angolul, csak a szomszéd boltos beszélt pár szót. Ő rögtön meg is tanított néhány szóra minket, kezdve a számokkal. A legtöbb szó hasonlít a szomszéd nyelvekre (hindi, nepáli, urdu), de azért szinte mindenben találni egy kis különbséget, csak hogy ne legyen egyszerű! :) Az öt például nem pács, vagy páncs, ahogy eddig megszoktuk, hanem pász! Viszont a köszönési forma a jó öreg Aszalam Aleikum / Aleikum szalam, és a köszönöm is ugyanaz, igaz itt kicsit inkább ósan mondják, valahogy így: Donnobád! :)
Amiért igazából megálltunk Burimariban, azt nem tudtuk elintézni. Azt már tudtam, hogy Grameenphone-t kell választanunk a legjobb lefedettséghez, de itt Burimariban az egyetlen helyen, ahol Grameenphone SIM-et árultak, az egy olyan butik volt, ahol egy 13 éves forma kölyök szolgált ki, aki egy szót nem beszélt angolul, az én bengáli tudásom ekkor pedig még csak a „koto taka?”-ban (hány taka?) merült ki, így nem jutottunk dülőre, igaz, valószínű ő nem is tudta volna nekem aktiválni az internet csomagot, nem hogy még tájékoztasson a valószínű kismilliónyi lehetőség közül… Szóval a helyiek tanácsára továbbgurultunk Patgramba, ami kb. 10km-re volt innen.

Közben megállított minket egy iskolás csoport, már akkor nagy csordában szaladtak kifelé az egyenruhás gyerekek az útra, amikor mi még csak a távolban voltunk, nem is értettük, hogyan vettek észre minket ilyen messziről.

És az úton is videóztunk:

Az első, legszembetűnőbb különbség West Bengalhoz képest a riksák kinézete volt. Emelett az út is jóformán már csak egy töltés volt a kétoldali mezők között, amelyek a legtöbb helyen vízben álltak. A forgalom ezen a szakaszon itt a távoli, északi országrészben még elenyésző volt, amit mondanom sem kell, igen élveztünk! :)

Patgram, Grameenphone

Patgramban hamar találtunk egy biciklis segítőt, aki a Grameenphone szó hallatán először tévesen az adótoronyhoz vezetett minket! :) Nem tudom, mit gondolhatott, miért akartunk volna az adótoronyhoz menni? Felmászni és körbenézni odafentről? :) Persze a toronynál volt ugyan valami iroda, de ott nem találtunk SIM kártyát, így megpróbálkoztunk az „Office” és a „SIM Card” varázsszavakkal is. A varázslat működött, pár perccel később már egy Grameenphone iroda előtt parkoltuk le a bringákat. A Grameenphone egyébként az itteni Telenor leányvállalat, a logó ugyanaz, de a tulajdonosi bandában benne van a Grameen Bank is, akinek a tulajdonosa egy nagyon híres fickó, a nevét most így zsigerből nem tudom, de ő találta ki a mikrohitelezést (Microcredit / Microfinance), ami itt Bangladesbe igen elterjedt és sokak életét megváltoztatta.

Az irodában először elkeseredett ektiviti harcot vívtunk az egy fős személyzettel, mind addig, amíg elő nem került Bappi, aki folyékonyan beszélt angolul! Ő alapjaiban változtatta meg a patgrami napjainkat, mert végül 3 napot töltöttünk itt, részben, mert megfáradtunk, aztán meg, mert lebetegedtem. Na de nem akarom negatív dolgokkal zárni ezt a bejegyzést, úgyhogy ezekről majd legközelebb! ;)

Kérlek NE aggódjatok, a betegség ellenére jó és vidám napjaink voltak, és azóta már meg is gyógyultam! ;) Igaz, annyi minden nem történt velünk, mint máskor és naplót sem írtam, ezért ahogy azt talán már észrevettétek, egy ideje ismét már csak hétfő-szerda-péntek vannak, és lesznek bejegyzések.