Újra biciklisáv!

Georgetown nagy meglepetést okozott nekünk. Ez a város egy Pulau Penang nevű szigeten található, ezért a helyiek sokszor csak egyszerűen Penangnak hívják. A hely angol gyarmat volt, és stratégiai fontosságú kikötő. Ma az üzleti élet egyik kisebb központja, Malajzia egyik legkellemesebb városa, a tourist-trail egyik gyöngyszeme és az expatrioták nagy kedvence. A szigetet körbebringázni kb. 80-100km-rel lehet, attól függ, merre tekereg az ember. De van itt nemzeti park is, és innen át lehet hajózni Szumátrára is, Indonéziába. A szigetet vagy egy hídon, vagy ha motorral, biciklivel van az ember, akkor komppal lehet megközelíteni (terveznek alagutat is, de a lakosság a felől megosztott, hogy ez jó ötlet-e), és a felhőkarcolókkal teli városban természetesen van repülőtér is. Igen, felhőkarcolók, mert azok is vannak, ilyen közelről ilyen magas épületeket, mint Georgetown-ban eddig még nem láttunk. Igaz, meglepettek emiatt már nem voltunk, csak előzőleg, amikor az egyik Couchsurfing profilon olvastuk, hogy a tag a 34. emeleten lakik. Ennyi még palacsintából is sok, mi van, ha elromlik a lift? A város mögött egyébként még egy közel ezer méter magas domb is magasodik.

Ahogy tekertünk Alex-hez, csak ámultunk, a város annyira szépen rendezett és tiszta volt körülöttünk, amilyet még talán soha nem is láttunk ezen az úton. Még egy biciklisáv felfestést is láttunk magunk alatt az aszfalton! A forgalom az mérsékelt volt, és ha be is állt az autósor egy-egy piros lámpánál, nekünk mindig akadt bőven hely kielőzni őket.

Alex, a vendéglátónk nagy figura, igazi nagy partiarc, sokan ismerik a szigeten a Couchsurfing-en és a Warmshower-ön keresztül. Autómosókat üzemeltet, de hamarosan készül nyitni egy vendégházat is a belvárosban. Az ötlet onnan jött, hogy az utóbbi időben mindig ő szervezi a CS bulikat, de nincs igazán hely, ahol lehetnének. Az autómosójának, ahol mi is laktunk, van ugyan egy kisebb légkondicionált, biliárdasztalos váróterme, de a helyszín nem teljesen ideális, mert kint van a városból, annak északnyugati csücskében, a parttól nem messze.
A parton egyébként pont olyan kis rákok laknak, mint amilyeneket St. Martin szigetén is megfigyeltünk Bangladesben, és most Zita még azt is észrevette, hogy a kis golyókat nem a barlangjukból görgetik ki, hogy odabent helyet csináljanak a plazmatévének, hanem holmi heccből, a felszíni homokot használva. Hogy csajozásból, vagy nagyzolásból építik-e, vagy mert szegénykék azt hiszik, így védve lesz az odújuk a tenger hullámainak végtelen erejétől, azt nem tudjuk, de talán lesz aki elárulja nekünk. (?) :D

Visszatérve Alexhez a tengerparti kitérő után: az új, készülő hostelben a szobák árai úgy lesznek kitalálva, mint a helyjegyek a fapados repülőkön (ha már csak egy van, az drága, ha mind üres, olcsó), és lesz egy nagy közös helyiség, ahol a CS bulik lesznek, de úgy, hogy bárki hozhat kintről is ételt italt, noha azt a szállóban is meg lehet majd venni. Sokszor nem találjuk helyesnek, amikor a CS-t keverik a pénzes szálláslehetőségekkel, de ez a módja még nekünk is tetszik, hiszen nem arról van szó, hogy a CS-n/WM-en keresztül horgásznak vendégeket, hanem arról, hogy a fizetős, egyszerű hátizsákos utazókkal ismerteti meg a Couchsurfing-et, és egy bulizó helyet teremt. Persze nyilván pénzt is fog a végén keresni az egésszel, de nem arról van szó, hogy a CS profilját használja fel reklámra. Hanem a bulikat! :) …és ez azért marad fair, mert ezek nyílt bulik maradnak és nem muszáj helyben megvenned hozzájuk az étel-italt.

Az autómosóban mi a hátsó irodahelyiséget kaptuk meg lakhatásra, és ez nagyon bejött nekünk. Főleg, miután megtudtuk, hogy Alex bangladesiekkel dolgozik. Szinte örömmámorban törtünk ki, köszöntünk, szóltunk hozzájuk bengáliul, énekeltük nekik a Bondu Tin Din-t, és meséltünk nekik az országban ért élményeinkről, soroltuk a helyeket, ahol jártunk. Ők egyébként mind Khulnából valók, náluk is jártunk. Sajnos pont ekkor egy szomorú dolog is történt Bangladesben, ekkor dőlt össze Dhakában az a gyárépület, amely már a tragédiát megelőző nap is repedezett. Annak ellenére, hogy a felelőst már figyelmeztették a repedésekről, az nem cselekedett, bevezényelt mindenkit dolgozni, hiszen a termelés nem állhat le! Az épület másnap összedőlt, több, mint ezer ember halt meg, emberünk menekülőre fogta, de Kalkutta mellett az indiai határnál elkapták. Ha szerencséje van, akkor a rendőri szervek kapták el, és nem a lakosság, így megússza egy életfogytiglannal meglincselés helyett.

Visszatérve a találkozásra, jó volt bengáliakkal lenni, hiába csak egyszerű kocsitakarító alkalmazottak voltak, egyszerűen jó volt újra beszélgetni velük kicsit, bengáliul szólni. Olyan volt, mintha régi barátokkal találkoztunk volna, olyanokkal, akikkel anno különleges időket éltünk meg együtt. Persze ők ezt nem érezték, csak azt látták, hogy Alex két új barátja nagyon örül nekik és már járt az országukban is és kicsit beszéli a nyelvüket, de nekem még az emlékek mellett illatok és ízek is visszajöttek egy kicsit általuk. :) Banglades nagyon messze volt attól, hogy fenékig tejfel legyen számunkra, de az is holtbiztos, hogy nagyon nagy hatással volt ránk, és nem akármilyen fejezete volt az utazásunknak. :) …és lám, már tudunk mosolyogni is rajta.

Fogvívódás!

Penangban végül egy teljes hetet maradtunk, mert amikor megemlítettük Alex-nek a fogproblémámat, ő elmesélte, hogy még Indonéziából és Szingapúrból is ide járnak fogorvoshoz és ő tud egy nagyon jó, megbízható, olcsó és jól dolgozó kínai fogorvost. A kínai most ne tévesszen meg senkit, a föld ezen vidékén a kínaiak a szorgalmat (és a szorgalommal kézen fogva járó minőséget, szaktudást, stb-t) testesítik meg. Ezeket meghallva levelezésbe kezdtünk Kláráékkal Balin, hogy megtudjuk, ott mennyi a gyökérkezelés, és közben mi magunk is elmentünk itt a fogorvoshoz. Az első látogatás szinte ingyenes volt, csak a röntgenért kellett fizetni, mert az egyik fogkeféket és fogkrémeket forgalmazó márka kampánya révén a vizsgálat ingyenes volt ebben a hónapban (2013. áprilisa), így Zitát is és engemet is ingyen vizsgált meg a fogorvos, és a végén még egy rakás fogkefét, fogkrémet és fogselymet is kaptunk. Zitának egyébként kutya baja, és adja az ég, hogy majd a gyerekeink e téren az ő génjeit örököljék! Az én fogam pedig, ami Thaiföld végén begyulladt, hát az viszont tényleg odavan, valóban gyökérkezelni kell – mondta a röntgent látva a doki. A gyökérkezelés egy-két hetet vesz igénybe, de ezt pontosan csak azután tudja megmondani, ha elkezdte. Az ára 1000 ringgit, vagyis 75000 forint. Ha csak „ideiglenes megoldást” kérünk és nem a teljes gyökérkezelést, az 100 ringit, vagyis csak 7500 forint, de ez utóbbi megoldásnál nagyobb az esély rá, hogy újra begyullad az egész.

Klári nagyon rendesen utánajárt egy hétvége alatt, és megtudtuk tőle, hogy Balin a gyökérkezelés 200 ezer rúpia, vagyis kb. 40 ezer forint, de a minőség állítólag Malajziában jobb. Ez utóbbit nehéz megítélni, hisz nincs összehasonlítási alapunk. De végül mindent összegezve és egy hétvége alatt végiggondolva abban maradtunk, hogy kerül, amibe kerül, csináltassuk meg itt, hisz jobb ezt minél előbb és minél biztosabban letudni. Ha pedig valóban még így is van rá esély, hogy újra begyullad, akkor azt is jobb, ha még Ausztrália előtt teszi, és akkor ki lehet húzatni, vagy akármi, mielőtt még tényleg több százezret rá kéne költeni egyetlen fogra, ami számomra teljességgel nonszensz. Mert Ausztráliában aztán végképp elszabadultak az árak, ott egy ilyen művelet árához simán még egy nullát hozzá lehet tenni jobbról, ami akár az utunk végét is jelenthetné. Szóval jobb ezen túl lenni, és noha a 75 ezer forint az eddig büdzsénk alapján kb. 2 hetet jelent a nászutunkból, ezen úgy véltük, most nem szabad spórolnunk. Ez nem volt könnyű döntés, de végül meghoztuk.

Közben én persze próbáltam ehhez is pozitívan hozzáállni, bármennyire is fájt a zsebünkből hamarosan kikerülő két heti betevő. Örültem, hogy olyan helyen vagyunk, ahol sok jó arc vesz körül minket, ahol sok szép felfedezni való van (a város, a sziget és környéke!), és ahol ingyen tudunk lakni. Volt íróasztalom és volt hozzá internet és wifi is. Ekkor írtam meg két cikket az Over magazinba amelyek majd az elkövetkezendő két számban fognak megjelenni (Indiáról és Pakisztánról, a KKH-ról, csak még a sorrendet nem tudjuk), és ekkor írtam az Origo-ra is ezt a cikket, mert amikor említettem e-mailbe a szerkesztőnek, Gaál Csabának a történetet (örvendve, mondván, hogy akkor most lesz időm Nekik cikkeket írni), ő azzal az ötlettel állt elő, hogy írjak cikket ezekről a dolgokról, vagyis hogy hogyan éljük meg és hogyan oldjuk meg a betegségeket egy ilyen, most már lassan több éves, világ körüli utazás alatt. Összességében tehát végül a három cikk után már közel annyit fogunk kapni, amennyibe a gyökérkezelés került…. Került volna, ha megtörtént volna! Most képzeljétek el, mennyi vívódás volt bennem, bennünk előtte, és amikor a fogorvos felnyitotta a fogam és megkezdte a kezelést, kiderült, hogy olyan kacskaringósak a gyökereim, hogy ő azt nem tudja megcsinálni. Közben leesett, hogy ez volt a gondja az üzbég fogorvosnak is, ő is nekikezdett, ugyanennek a fognak, hogy gyökérkezelés, aztán végül az nem lett belőle, csak valami egyszerűbb tömés. Ó te jó ég, hatalmas, hajlékony tűkkel a fogamban röntgent készítettek róla. Ha e bejegyzés megjelenéséig elküldi nekem a fogorvos még e-mailben ezt a felvételt, akkor kiteszem ide, ha nem akkor csak a zárt fogamról készültet. Szóval a vége az egész történetnek az lett, hogy ezekkel a tűkkel a fogamban, az érzéstelenítéstől zsibbadt arccal és csorgó nyállal a székben közölte velem a fogorvos, hogy speciális eset vagyok, és ő ezt nem tudja folytatni, ehhez specialista kell, mikroszkóppal meg spéci műszerekkel. Van egy kollégája KL-ben („Ké-El” – Kuala Lumpur, így mondják itt a helyiek), aki csak ilyeneket csinál és csak erre van specializálódva, nála 2500 ringgit egy gyökérkezelés, de ő frankón megcsinálja és mindössze egy-két nap alatt. Az ár hallatán (225 ezer forint) majd lefordultam a fogorvosi székből, még így az érzéstelenítéssel is… Azt az érzést, hogy ez elvehet másfél hónapot a nászutunkból, nem tudta elnyomni a lidokain. A doki ezt látta rajtam, és erre egy másik megoldást ajánlott, mégpedig, hogy amennyire tudja, kitisztítja a fogat, és betömi egy olyan anyaggal, ami kiöli az ideget, majd szépen lefedi az egészet. Ez jobb és biztosabb megoldás lesz, mint az előző üzbég, ami másfél évig tartott ki gyulladás nélkül, de nem olyan jó, mint a teljes gyökérkezelés. És ír fel antibiotikumot is, meg fájdalomcsillapítót, így ha Ausztrália közepén tör rám újra a fájás, akkor le tudjuk nyomni ideiglenesen, amíg egy olcsóbb országba nem érünk, mondjuk valahol Dél-Amerikába. Ezt ő így mondta, ahogy most írom, nem én egészítettem ki a magunk történetével. A doki amúgy tényleg nagyon profinak tűnt, patyolat tiszta, steril volt minden, még a fogorvosi lámpa fogójára is minden páciensnél külön fóliát tekertek… :o és persze jót mulattak az általam mesélt történeten, amelyben egy pakisztáni fogorvos mobiltelefonnal világított be a számba. Az a történet egy másik fogamról szólt, az egyetlen egy, még magyar doki által teljes egészében gyökérkezelt fogról, ami azóta nem gyulladt be. Ja, és ennek a történetnek a vége: 100 ringgit a kezelés, 40 ringgit a második, tűs röntgen, ami remélem még meg van neki és el tudja küldeni e-mailben.

Úton lenni boldogság – megállni hülyeség! :D

Bocsánat a hosszú fogas kitérőért, tudom, hogy ez többeteket talán untatott, de nekünk ez egy nagy dolog volt ott akkor. Miközben azon törtem magam, hogy most lehet, hogy itt kell majd töltenünk akár heteket is a gyökérkezelés miatt, a cikkírásokon túl is gondolkodtam azon, hogy hogyan fordíthatnánk ezt az időt minél inkább hasznossá. Alex-el futottunk épp együtt fel az otthona feletti 200 méter magas domb tetején lévő templomhoz, amikor futás alatti a beszélgetésünk közben elhatároztam, hogy megfrissítem a CV-met (az önéletrajzomat) és lefordítom angolra. Ezen már többször, több helyen gondolkoztunk idefelé, de végül egyik hely sem tetszett annyira, amikor odaértünk, hogy ebből valóban tettek legyenek. Végül itt sem lettek ebből tettek, mert aztán a doki hamar lerendezett és nem kellett itt maradnunk heteket, és közbe mi is meggondoltuk magunkat, noha Georgetown mind a kettőnknek nagyon tetszett Zitával, és kezdetben a gondolat is, hogy itt letelepedjünk fél vagy egy évre.

Ezt a gondolatunkat akkor nem is közöltük az otthoniakkal, mert kiverte volna a frász anyáinkat, hogy az így is az eredetinél hosszabbra húzódó távollétünk még tovább tart majd a külföldi munka miatt. Tudom, ez talán önteltség, de szinte biztos vagyok benne, hogy ha szépen kikerekíteném a CV-met és odatenném magam, akkor találnék itt is Cisco-s munkát, és a megélhetésünk után is maradna mit félretenni a fizuból. De… De élveznénk-e, és megérné-e? Tudom, hogy a következő sorok után nagyon sokan bolondnak fognak nézni, de akkor is leírom. Mivel igen közel voltunk hozzá, hogy elinduljunk ebbe az irányba, igen komolyan beleéltük magunkat, hogy milyen lenne itt letelepedni egy kicsit. Felidéződtek bennem azok az álmok, amikor otthon voltam álmomban, de a valóságban már ezen az úton. Az álomban hamar rosszul kezdtem érezni magam, és vagy kerestem a helyem és az utam (ezt az utazásunkat), vagy magában az álomban is elindultunk álmaink (valóságos) utazására. Aztán mindig felébredtem valami ismeretlen helyen egy az otthonunktól távoli országban Zita mellett, és konstatáltam, hogy jól van, minden rendben van, az igazi, jó úton vagyunk, ahogy azt megálmodtuk. Mind a ketten nagyszerű családot, jó életet, remek barátokat hagytunk otthon. Szeretem Magyarországot, szeretem a szüleimet és Kati nénit, a Világ Legjobb Anyósát (C), a barátaim, a közös bringázások, tájfutóversenyek, mindennapi futások és a téli sítáborok pedig mind nagyon hiányoznak, de nem lenne jó, ha egyszer csak most véget érne ez az út. Ha valamiért a sors így hozza, akkor persze el kell majd fogadnunk, de erre most nem koncentrálunk. Viszont ha nem lenne jó most egyszeribe otthon lenni, miért lenne jó máshol? Mert több pénzt keresnénk? Mert más környezetben lennénk? Máshogy nem tudnánk megkeresni az ehhez az álmaink utazásához szükséges elegendő(!) pénzt? A válasz az, hogy igen, máshogy is meg tudjuk keresni ezt a pénzt. És nem lenne jó megszakítani ezt az utazást, nem lenne jó még egy évvel később látni csak újra a hazánkat, a családunkat, és a barátainkat, hogy a családalapításba most bele se menjünk (mert ugye egy nászút után hagyományosan az szokott következni, nem igaz?). Elképzeltük, hogy milyen lenne letelepedni itt Penang szigetén, kivenni egy kis lakást, és olyan életet élni, mint a többség. Hétfő-péntek reggeltől estig munka, aztán két nap mást csinálunk. De nem megyünk sehová, egy helyben leszünk, nincs meg a végtelen szabadság, nincs meg a feeling, nincs felfedezés, nincsenek új országok, új tájak és nem utolsó sorban egy évvel később érünk haza. Megéri ezért? Oké, lesz elég pénzünk az út befejezéséhez, nem kell majd Couchsurfing-et használnunk, annyit sátraznunk, bekérnünk magunkat udvarokba, kertekbe, templomokba, nem muszáj majd annyi cikket írni, és nem kell majd lesni, keresni a legolcsóbb ételeket. Csakhogy mi szeretünk a helyi emberek közelében lakni, sose éreztük még, hogy reggel a búcsúzkodáskor úgy vannak velünk, hogy na végre, lelépnek ezek a csóró csavargók, és mi is mindig örültünk az új találkozásoknak, legyen szó spontán dologról, CS-ről, vagy Warmshowers-ről. Ugyanígy cikkeket írni is nagyon jó, és abszolút nem csak azért, mert kapunk értük egy kis pénzt, hanem azért, mert így tágabb körökkel is megoszthatjuk a világ nagyszerűségét és a világlátásunkat. Nem csak a kerékpározás, hanem az alacsony büdzsénk is megszépíti az utazásunkat. Sok barátot, élményt és találkozást köszönhetünk annak, hogy kis költséggel utazunk.

Rengeteg dolog volt a mérleg két nyelvén, és végül az győzött, hogy megyünk tovább. Az is megfordult bennünk, hogy ha még Zita is találna valamit, és nekem igazán jól fizető melót sikerülne találni, akkor még talán otthonra is maradna, és tudnánk venni valami földdarabot valahol a Budapest-Vértesboglár-Nadap háromszög környékén. De aztán eszembe jutott, amit Andree mondott, hogy most ne tartsunk sok pénzt magunknál, és aztán még ezt a helyzetet is elképzeltem, és utálni kezdtem magamat a gondolat miatt. Félredobnánk egy évre az álmunkat, az életet, amit megálmodtunk és megvalósítottunk, úgy ahogy nekünk tetszik, csupán azért, hogy több pénzt keressünk? Pont, amikor már kezdtünk majdnem anyagilag önfenntartóvá válni? Nem pénzt keresni indultunk el erre az útra. A pénz csak egy eszköz az álmunk megvalósításához, de nem az a cél, nem szabad, hogy az legyen a cél.

Ha egy lyukas garas sem lesz majd a zsebünkben, amikor átlépjük újra a magyar határt, én akkor is nagyon-nagyon, végtelenül boldog leszek, ha közben tudom majd, hogy végigcsináltuk, úgy ahogy mi kigondoltuk, elterveztük és továbbálmodtuk út közben ezt az egészet. Az, hogy utána mi lesz, már egy következő történet, de ez most maradjon kerek. És kerek maradhat úgy is, hogy Ausztráliát a bringázás közben végigkampányoljuk, hogy népszerűsítsük a következő, remélhetőleg angolul is megjelenő naptárunkat, előadásokat tarthatunk egy kitett kalappal, folytathatjuk a cikkírásokat is, és talán a MagNet Bank is tovább támogat majd minket három hónapnál. Ezek a gondolatok már mindjárt jobban tetszettek nekem.

A pénz is csak egy éppolyan akadály, mint bármelyik homok- vagy hóvihar, hegymenet vagy szembeszél, ami ezen az úton már annyiszor szembejött velünk – meg fogunk tudni vele birkózni! Ez is csak egy újabb kihívás a sok közül, és nem kell, hogy térdre kényszerítsen minket, nem kell, hogy emiatt megálljunk, kellő odafigyeléssel, tudatossággal és akarattal, tettel nem lesz továbbra sem anyagi akadálya az utunknak. Másért meg nem látnánk értelmét hosszabb időre megállni, annál, mint amennyi a cikkek megírásához és egy komoly naptárkampányhoz elegendő. És lehet az a kampány egy „road-show” is! Amíg élvezzük, és adunk vele, addig minden frankó. :)

Szóval láthatjátok, hogy végül nem csak a fogammal vívódtunk meg, hanem annál sokkal nagyobb kérdésekkel is. Úgy érzem, végül jól döntöttünk, és azt is tudom, hogy talán nagy bátorság volt mindezt most betűbe vetni, mert most majd megkaphatjuk, hogy megvetjük a pénzt, vagy elkényeztetett minket a sors, hogy így gondolkodhatunk, és nem a mindennapi megélhetésért kell küzdenünk és megragadni minden lehetőséget a pénzkeresésre… Ez egyébként igaz. Rettentő szerencsések vagyunk. Számomra az, hogy utazunk, és új emberekkel, kultúrákkal ismerkedünk meg és ilyen élmények érnek minket, többet ér, mint annál több pénzt keresni, mint amennyi ehhez az utazáshoz épp szükséges (mondjuk ki, ha még nem számoltátok volna ki: havi 150 ezer forintot). Pénzt, ha elég ügyes és kitartó vagyok hozzá, még később annyit kereshetek a hátralévő életemben, amennyit nem szégyellek, és hála a bankoknak és ennek az őrült világrendnek, annál még többet el is költhetnék, de ilyesmi nem jár az eszemben, mert nem sok módját tudom elképzelni a boldogabb életnek a jelenleginél. Most élünk, ez a nászutunk, egyszer van ilyen az életben, meg kell hát élni a lehető legszebb módon.

Igaz, a döntéshozatalunkban őszintén meg kell mondjam, nem volt „tie-braker” szempont, de a történetünk pozitív oldalához az is hozzátartozik, hogy mindezt még meg is oszthatjuk, és inspirálhatunk vele másokat. Ez is nagyon-nagyon fontos! Hogyan teremtenénk többet a világban? Ha megállnánk pénzt keresni és hálózatot építeni, vagy ha továbbmennénk azzal a lendülettel, ami most bennünk van? Ami ki tudja, hová veszne el egy év alatt, (ha egyáltalán kibírnánk ennyit egy helyben, távol az otthonunktól) nem akarnánk-e a végével inkább hazamenni és gyerekeket vállalni? Jobb, ha ez a történet kerek marad, és folyamatos. :) Ezt a döntést egyébként nem volt könnyű meghozni, bármennyire is egyértelműnek tűnik a helyes út így most utólag leírva. Mindaddig, amíg teljesen komolyan el nem képzeltük magunkat letelepedett, munkahelyen dolgozó életet élni (egy amúgy világszinten is nagyon jó helyen, itt Georgetown-ban), addig nem éreztük, hogy most nem vágyunk erre.

Georgetown

Annyit írtam a penangi kálvárinkról, hogy magáról a városról és az ott történtekről nem is meséltem. Na de majd most! :) Nem csak Alex, hanem John is nagyon jó barátunk lett a szigeten, őneki is írtunk Warmshowers-en, és meglepődtünk, amikor Couchsurfing-en írt vissza. Mindkét rendszeren regisztrálva van, de amikor mi ott voltunk, akkor épp nem volt hely a lakásában, ami a biciklikkel együtt nekünk már amúgy is túl kicsi lenne. Viszont találkozni nagyon szeretett volna velünk, igaz, én az első alkalommal eleinte kicsit bugos voltam. A busz, amivel Alextől terveztünk bemenni a városba, kb. egy órán át egyáltalán nem jött, aztán pedig a sofőrök és az utasok félreérhették a desztinációnkat, mert nem a jó helyen szálltunk le és még sétálhattunk bent a városban újabb fél órát, mire megtaláltuk a barátainkat. Ezek után nekem beletelt vagy egy órába, mire újra feloldódtam. :) És ehhez még alkohol sem kellett, nem ittunk ezen az estén semmit mert Malajziában nagyon drága az alkohol. Az is csoda, hogy nyíltan kapható, hiszen egy muszlim országban vagyunk. :) Igaz, csak 70%, de akkor is. Egyik este pedig ingyen vacsoránk volt, na ekkor viszont már lecsúszott néhány olcsó, híg vietnami import sör, ugyanis ez is ingyen volt. A kormánypárt kampányolt, igaz barátaink nem rájuk szavaztak és végül egyedül itt az országban nem is ők nyertek, de azért a hatalmas sátorban mindenki ingyen ehetett-ihatott.

Egy másik napon, Alex egyik másik vendégével és az ő barátjával kimentünk a sziget ÉNY-i csücskében található nemzeti parkba, túrázni egy kicsit. Ide a kapunál regisztrálni kellett, de pénzbe csak a Canopy Walk került, a dzsungelben egy helyen a fák közé kifeszített keskeny (de magas korlátos!) lengőhidakon való séta. Ez nagy élmény volt, ahogy aztán a mezítlábas trekking is a part mentén a Monkey Beach nevű helyig. Visszafelé hajóval mentünk, bár eredetileg mi nem így terveztük, csak az útitársaink, de aztán beláttuk, hogy jobb, ha mi is a motorcsónakkal megyünk vissza a park bejáratához, mert ha még vissza is kéne sétálnunk ebben az irdatlan, nedves hőségben, ami a dzsungelben van, biztosan használhatatlanná pusztulnánk az egész nap teljes hátralévő részére. Annyit megért nekünk a fejenként 10 ringgites (alkudozás után) motorcsónakozás hogy ez ne történjen meg. Főleg, hogy visszaérve egy nagyon finom utcai ebéd után nekünk még haza is kellett tekerni kb. 12km-t a dimbes-dombos parton. Ekkor egy nagyon durva dugón hajtottunk keresztül. Mind a két irányba több kilométeres sor volt az úton, sok száz autót leelőztünk, mert a rendőrök helyszíneltek egy fára felkenődött autónál és egyszerre csak egy sáv volt járható az is csak részlegesen. Szegény lakótársunk órákkal később ért vissza, jobban megfáradva, mint mi a bringázás után.

Erről jut eszembe, én egy vasárnap is elmentem bringázni. Előző este a szállásunk mellett lévő „Food Court”-ön (vagyis egy piacszerű, körben kis éttermekkel, középen asztalokkal teli udvaron) találkoztunk három bringással, és ők mondták, hogy másnap csinálnak egy vágtát a víztározóhoz és vissza. Megbeszéltünk egy találkozót a közeli buszmegállónál, de aztán ők nem jelentek meg, csak néhány tucat másik bringás. Így végül odafelé egyedül, visszafelé már a gát tetejénél szerzett, ott pihenőt tartó új barátaimmal tekertem, köztük volt egy talán 10 éves forma kissrác is, aki egy a testéhez és a korához képest őrült nagy és őrült profi országútit hajtott.

Alex is szorgalmazta a kerékpározást, igaz, csak számunkra, mert ő pár hete valamilyen sérülést szerzett, amivel ekkor még nem bringázhatott. Zita pedig még túl fáradt volt ahhoz, hogy ilyen „fun-ride”-okra menjek, pusztán a móka kedvéért, így ekkor ő még nem jött. Nem is maradt ki sokból, hiszen később még végigjártuk majdnem végig ugyanezt az útvonalat, amikor a nemzeti parkhoz mentünk ki a vaslovakon.

Utolsó nap, a komphoz visszafelé menet – és így utólag már sajnáljuk, hogy csak ekkor -, néztük meg csak a belvárost, ami nagyon hangulatos és sokszínű. Van egy utca, ahol szinte egymás mellett van a keresztény templom, a kínai buddhista templom, és a mecset. Aztán voltak ezek a falrajzok, amelyeket állítólag egy orosz fickó festett fel a város különböző utcáiban lévő falakra és kapukra. Az utcai művésznek indult történetből mára a város egyik fő látnivalója lett, ami már csak azért is nagyszerű, mert ha az ember kitűzi magának, hogy az összes ilyen falfestményt felkeresi (ahogy mi is tettük, spontán, egy akkor ott kapott térkép alapján), közben bejárja a belvárost és annak legtöbb egyéb más nevezetességét is. Ezeken a rajzokon kívül sok a város vagy az adott környék és utca történetét elmesélő vasrajz is ki volt szerelve a falakra. Ezekről távolról ránézve azt hihette az ember, hogy a falra vannak rajzolva, erős feketével, de valójában feketére festett vasrudakból volt összekovácsolva az egész, de úgy, mintha valaki hirtelen odafirkálta volna őket, miközben valójában óriásiak voltak, és 10cm-re a fal elé voltak felszerelve.

Mikor ezeket a Street Art-okat keresgéltük az utcákban, belefutottunk egy helybe, ahol rengeteg riksa állt, köztük néhány igen cifrán volt feldíszítve, és még zenélt is.

A hajó előtt még egy kanyart tettünk a „Little India” nevű negyedben is, ahol találtunk egy nagyon jó kis dószázót, ami egy tízórai kókuszos dósza (emlékeztek, a rizslisztből készült vékony lepény, amit egyszer balesetből mi is elkészítettünk palacsinta helyett) erejére visszarepített minket Indiába.

A különbség csak az volt, hogy itt minden higiénikusabb volt, és picit drágább, de ez az árkülönbség bőven megérte azt, hogy nem volt mocsok, zaj és por, és nem akart nekünk senki sehol semmit eladni minden méteren háromszor. :) Tehát, Kedves gasztroturista olvasók! Ha indiai ételre vágytok de Indiába nem utaztok el, Malajzia a Ti helyetek! Mi ott jártunk három hónapot, és kijelenthetjük, hogy Malajzia indiai éttermei autentikusak az eredeti indiai feelinghez, mind a konyha, mind pedig a kellemes indiai hangulat, az indiaiak közvetlensége és barátságossága terén. És fontos kiemelni a kellemeset! Mert itt mindebből csak a kellemeset kapod meg, nem jár melléjük az Indiában amúgy mindenütt jelen lévő káosz és őrület, ami ott a szubkontinensen könnyen megmérgezheti az egészet. Malajzia lakossága egyébként 5%-ban indiai, és ők nagy előszeretettel nyitnak éttermeket szerte az egész országban. De a lakosság diverzitásáról és az abból következő jóságokról és nehézségekről majd legközelebb mesélek, ha odaértünk Ipoh-ba a következő városunkba, ahonnan úgy terveztük, hogy fölkerékpározunk majd a híres Cameron Highlands nevű helyre, de ez már csak a következő utáni történet lesz. :)

Georgetown nagyszerű hely, minden vívódás (de nem is volt igazi vívódás, igazából felszabadító érzés volt minderre rájönni, és megerősödni abban, hogy helyes úton járunk) és fogprobléma ellenére nagyon jól éreztük magunkat itt, amiért külön köszönettel tartozunk Alexnek és John-nak! Köszönjük! :) Mindennek egyébként másfél hónapja lassan (2013.04.21-től 05.01-ig voltunk itt), és a fogam azóta teljesen rendben van, reméljük ez már így is marad, ha nem is az út végéig, de legalább Dél-Amerikáig. Jobban teszi, ha nem rendetlenkedik, mert különben még megszabadulok tőle. Ez nem zsarolás, csak tényközlés! :)

Ráadás: Szülinapok

Georgetown-ban voltunk, amikor Zita nővérének, Ildinek a szülinapja volt április 28-án. Zita ötletére az alábbi kis köszöntő videót készítettük neki, amikor egyik nap a közeli Food Court-ben vacsoráztunk. Egyébként ekkor találkoztunk össze a kompon megismert barátunkkal is újra, teljesen véletlenül. :)

Aztán pár héttel később nekem volt szülinapom, ráadásul a harmincadik! :) A rengeteg köszöntés között (amiket ezúton is nagyon köszönök!) Ildiéké a kutyaiskolából nagyon egyedi volt.

A határátkelés és az új országbeli teendők

Az alcímmel már el is árultam, hogy végül semmi gond nem volt a thai-maláj határon. A thai oldalon a határőr észre se vette, hogy ki vannak lyukasztva az útleveleink, csak beleverte a pecséteket, és már mehettünk is tovább. Ehhez képest a maláj oldal már kicsit izgalmasabb volt, mert ott az első ablaknál értetlenkedve vette tudomásul az ablak mögött ülő határőr, hogy nincs kilépési pecsét abban az útlevelünkben, amelyben a maláj pecsétet szeretnénk – mert az teljesen üres. Most dobtak le minket ide a két határ közé ejtőernyővel, egyenesen Magyarországról!? :) Bezavart minket az épületbe, egy másik ablakhoz, ahol már egy egész csapat kedves határőr várt ránk. Elmeséltük nekik az új útlevelünk történetét, majd néhány jó maláj szó (Selamat Datang – Jó napot! ; Selamat Jalan – Viszlát! ; Trimákászé – Köszönöm!) megkaptuk a belépési pecséteket, és már mehettünk is.

Malajzia a 23. országa az utazásunknak. Be kell valljuk őszintén, nem volt nagyon időnk felkészülni belőle, ezért amikor beléptünk, még nem sokat tudtunk róla. Nem tudtuk, hogy két nagy része van, a „Peninsular Malaysia”, vagyis ez a félsziget, aminek most épp a nyakán állunk, és a Borneó északi részét található területek. Azt sem tudtuk, hogy a lakossága 28 millió fő, és ennek kb. 70%-a muszlim. Annyit tudtunk, hogy egy „liberate muslim” országgal lesz dolgunk Thaiföld és Szingapúr között, és mindennek örömmel és várakozással néztünk elébe az eddigi tapasztalataink alapján.

Ahogy elhagytuk a határállomást, egyből rákezdett az eső. Hamarosan szakadni kezdett, mintha dézsából öntenék. Ezt hála az égnek, vagyis inkább egy benzinkútnak, csak pár percig kellett tűrnünk, mert jött a tető (alatta a kúttal), ami alá be tudtunk állni. Odabent légkondi volt, jéghideg levegő, és ATM sehol. Helyi pénzünk még nem volt, így csak azt ettük, ami nálunk volt. Odakint nem csak mi vártunk az eső elálltára, hanem néhány motoros is. Kuala Lumpurból valók, most hajtanak haza Phuket-ből, egy motoros találkozóról. Mikor kérdeztem, hogy hány nap alatt, csodálkoztak. Mindössze egy nap alatt hajtják le a (ha jól emlékszem) 600km-es távot. Hogy mi ebben az öröm, azt én nem érthetem, de ők bizonyára tudják, érzik – különben nem csinálnák. :)

Az első kisebb településen megálltunk, és itt az út jobb oldalán találtunk egy hosszabb üzletsort. A banknál kezdtünk, felvettünk pénzt, majd abból rögvest megebédeltünk egy sarki vendéglőben. Az étel más volt, mint Thaiföldön, indiaira hasonlított. Eztán jött a posta. Feladtunk Kati néninek innen is gyorsan egy képeslapot, hogy összemérjük a thai és a maláj posta gyorsaságát. Eztán jött a nagy pakolás! A netes ár valósnak bizonyult: innen Ausztráliába feladni egy max. 10kg-os csomag 51 ringgit-be kerül, + 2 ringgit a papírdoboz, de ez együtt még mindig nincs 4000 forint. A csomag állítólag két hónap alatt ér oda, de ez nekünk még teljesen megfelelő, hiszen mi ennél sokkal lassabban érünk oda. És hogy mit pakoltunk a csomagba? Sydney-ig szinte biztos, hogy nem sok szükségünk lesz két hálózsákra, pulóverekre, több réteg nadrágra, vastag kesztyűre, sálra és ehhez hasonló meleg holmikra. Már jó ideje meleg trópusi éghajlaton kerekezünk, semmi értelme ezeket tovább cipelnünk, csak a helyet foglalják a táskákban és lassítják az utunkat. Ennyi pénzért érdemesnek találtuk feladni őket Sydney-be, és ezt most meg is tettük. Egy szép doboznyi cuccot tudtunk kigyűjteni a táskáinkból, összesen 6kg-t nyomtak. Persze még ezután is maradt nálunk hosszúnadrág, túracipő, hosszú ujjú felső és esőruha, na és az egyik hálózsákunkat is megtartottuk.

Ezt az első napot Alor Ster nevű város előtt fejeztünk be. Az eső később többször is eleredt, ilyenkor mindig megálltunk, és megvártuk, amíg alábbhagy. Az egyik ilyen megállásnál egy benzinkúton felfedeztük a helyi csokoládés-mazsolás kenyeret, miközben egy nagyon jót beszélgettünk egy helyi sráccal, aki a motorján ülve ugyanarra várt, amire mi is: hogy abbamaradjon az eső.

Ezek után már nem sok időnk maradt sötétedésig. Egy helyen, ahol az út mentén fényeket láttunk a város után, lekanyarodtunk és megvacsoráztunk. Itt is nagyon kedvesek voltak velünk, a tésztában kisütött hagymadarabokat ajándékba kaptuk elvitelre és ahhoz is adtak tippet, hogy hol táborozhatnánk az éjjel. Sréhen szembe van egy iskola, ott kérdezzük meg, ajánlották. Ezt megtettük, de nem jártunk sikerrel, a portán a biztonsági hölgyek egy mecset felé irányítottak minket. A mecsetnél megkérdeztünk egy kifelé tartó hívet, de ő elutasított minket, mondván, hogy a mecset nem szállásnak van és különben sem vagyunk muszlimok. Maradt a rendőrség, mint C terv. Behajtottunk az udvarra, ahol letettük a bringákat, majd az önnyílós üvegajtó mögött előadtuk a történetünket a légkondicionált teremben a rendőröknek. Titkon reméltük, hogy végre eljön a börtöncellában alvás éjszakája, de nem így történt, a rendőrök telefonálni kezdtek, és szálloda után kérdeztek. Mikor ezt megtudtuk, elmondtuk nekik, hogy nem szállodát szeretnénk, azt találnánk magunk is, azért nem jöttünk volna ide, hanem egy néhány négyzetméteres területet, ahol nyugodtan és biztonságban felállíthatjuk a sátrunkat vagy a szúnyoghálónkat, úgy hogy azzal ne zavarjunk senkit és az éjjel minket se zavarjanak. Ezt megértették, és néhány újabb telefonhívást követően egy civil ruhás rendőrt kellett követnünk. A motorjával elvezetett minket egy Futsal pályához (teremfoci – itt ez a népszerűbb, mert a termekben általában jobb az idő a focihoz, mint odakint – nem olyan forró és nem olyan párás, hanem légkondicionált), aminek a hátuljában néhány szoba is volt, és a telek sarkában pedig egy elhagyatott büfé. Ennek a bádogteteje alá állítottuk fel a hálófülkénket, amíg emberünk frissítőért szaladt el. Nagyon rendes figura volt, elmesélte, hogy ha nem lennének vendégei otthon, akkor most egyenesen az ő otthonához vezetett volna minket. Ott most a vietnami barátai vannak, akikkel Facebook-on ismerkedett össze! :o E történet hallatán én is lendületbe jöttem, és bár már nagyon fáradt voltam, és legszívesebben csak illedelmesen elköszöntem volna az emberünktől, hogy mehessünk végre ledőlni, most nagy mesélésbe kezdtünk. Elmondtuk, leírtuk neki a Couchsurfing-et, meséltünk a saját élményeinkről és mondtuk neki, hogy regisztráljon, mert ez pont neki való és pont arról szól, amit ő is csinál a vietnami barátaival és most épp velünk is: vendégszeretetről és a kultúrák találkozásáról, új, határtalan barátságokról.

Bár annyira nem jól beszélte az angol (mert már elfelejtette az iskola óta – itt ugyanis kötelező második nyelv az angol Malajziában), de azért azt hiszem megértette. Jó volt vele este beszélgetni, még így fáradtan is nagyszerű élmény volt, hogy rögtön az első nap végén ilyen kedves és segítőkész, csupaszív emberrel hozott minket össze az út. Nagy elnézéseket kért, hogy ő elfelejtette már az angolt és hogy most sajnos vendégei vannak otthon, így nem tudott hazavinni minket, de mi megnyugtattuk, hogy ez itt nekünk teljesen tökéletes, és ennél többre nem is vágytunk erre az estére.

Igaz, egy kis áram jól jött volna még a konnektorokba, mert azt nem találtam. Hiába túrtam elő az univerzális adapterünket (23 ország alatt most először volt rá szükség!), azt használva sem gyulladt ki egyetlen töltőnk ledje sem. Vagy nincs itt áram a konnektorokban (amit furcsálnék, mert a fénycső az világít), vagy rossz az adapterünk és hiába cipeltem el idáig otthonról. Ha utóbbi, akkor jól nézünk ki, vehetünk majd újat.

Este nem sokat kellett altatni minket. A bringán hagytuk a táskákat a sátor mellett, és csak az értékeinket vettük magunk mellé, majd eldőltünk a matracokon és elaludtunk. Welcome to Malaysia! – Hát ide is megérkeztünk, szinte hihetetlen! :)

Alor Setr és a malajziai választások zászlóőrülete

A büfé alól korán elstartoltunk, nem volt nehéz összekapni a táborunkat, mert nem nagyon pakoltunk szét. Ahogy kikanyarodtunk az útra, egyből szembejött egy kis útszéli árus, papírba csomagolt mogyorós, fűszeres rizst árultak, furcsa étel volt, és elég kis porció, de arra épp elég volt, hogy éhen ne haljunk a következő, rendes útszéli vendéglőig, ahol már tisztességesen meg tudtunk reggelizni. Alor Setr városa érdekes volt, gyönyörű parkok mellett haladtunk el, aztán egy nagy torony alatt, majd jobbról jött egy pompás mecset, majd balról egy modern emlékmű.

Nem sokkal a város után lekanyarodtunk a főútról, hogy a tengerpart mellett folytassuk. Ahogy leértünk a széles sztrádáról, úgy lett körülöttünk egycsapásra nyugalom, és máris sokkal jobban élveztük az utat, még azzal a tudattal együtt is, hogy tudtuk, erre hosszabb. Az úttól távolabb egy mecset állt, tornya és kapuja tükröződött a vízzel elöntött mezőn, és mindezt mi egy üres útról, enyhe hátszélben csodálhattuk és fotózhattuk.

Egyvalamiről még nem szóltam, pedig ezt már azonnal ahogy az országba léptünk, rögvest észrevettük. Az országút tele volt színes zászlókkal. Többségben volt a kék alapon fehér mérleg zászló, de sok volt a színes rakétából és a zöld alapon fehér kőrből is. Hamar megtudtuk, amit már eddig is sejtettünk, mégpedig, hogy választások közelednek Malajziában. Mi más miatt lenne teleaggatva az egész ország ezekkel a zászlókkal? A hatalom, amire sokan áhitoznak, mi mindenre képes. De milyen gyerekes ez az egész, mintha azon múlna, hogy ki fog nyerni, hogy ki mennyi zászlót képes kirakatni az útak mentén a fákra, a villanyoszlopokra és egyáltalán, mindenhová, ahová lehet. Az ország kizászlózása elképesztő méreteket öltött, és ez az egész nekünk szinte már nevetségesnek hatott. Komolyan így próbálják a politikai pártok meggyőzni a híveiket? Nincs ennél jobb módszer, le kell gyártatni és ki kell tetetni kismillió zászlót szerte az országba? Ennyire egyszerű lenne itt meggyőzni az embereket? Sok zászlón még X-eket is látunk, amivel arra próbálnak utalni, hogy „Tedd majd az X-et a mi pártunk ikonja mellé, ha jót akarsz!” Ennyire egyszerű lenne errefelé a nép, vagy miért csinálják már-már ilyen gyerekesen szájbarágósan az egészet? Láttunk plakátokat is, de azok mennyisége elenyésző. Itt már igérgetni sem kell, csak szuggerálni az embereket? „Ó, az egész ország kék alapon fehér mérleg zászlókban lengedezik, ja és most lesz valami választások, azt mondja a tévé el kell mennem szavazni, és akkor majd az lesz amit én akarok. De kire szavazzak? Ááá, a zászlók és a plakátok azt mondták, tegyem az X-et a mérlegpárthoz, hát úgy teszek…” – Így második nap az országban, a sok zászlót látva elképzeltük, hogy egyeseknél tényleg ennyire egyszerűen mehet ez…!? Persze biztos nem így van, csak még nem láttunk a dolgok mélyére.

Ahogy kiértünk egy kereszteződésbe, ahol balra kellett fordulnunk, hogy párhuzamos irányba kerüljünk a félsziget nyugati partjával, ott furcsa dolgokat találtunk. Először egy kék mérleges zászlókból és transzparensekből felépített tankot, majd a túloldalt egy zöld alapon fehér kőr zászlós vadászgépet. Nem tudtuk mire vélni ezeket az építményeket, mindenesetre nagyon érdekesnek találtuk őket. A tank nagyon aprólékosan ki volt dolgozva, volt lánctalpa, ágyúcsöve, a tetejében egy gépfegyveres, sisakos muki nézett ki, és egyik kezével V-t mutatott. Nem bírtuk ki, hogy ne fényképezkedjünk ezzel az építménnyel, ezért szemközt egy kerítés tetejére letettem időzítőre a fényképezőt. Legalább négyszer szaladtam vissza újra megcsinálni a képet, mert mindig jött valaki, aki vagy a közeli piros lámpa miatt állt meg pontosan a kép közepén, kitakarva minket, vagy pont miattunk, hogy megnézzen minket. A végére már egész ideges lettem, és megbántam, hogy egyáltalán nekiálltunk itt fényképezkedni. Mintha csak minket akartak volna bosszantani, mindig jött valami autós vagy motoros, aki tökéletesen belerondított a képünk közepébe és mellé még azzal az idétlen ázsiai kíváncsiságával is megbámult minket.

De nem hagytam sokat magamat ezen morogni, inkább fordultunk balra és hajtottunk tovább. Az út továbbra is gyönyörű maradt, sőt most még talán szebb is lett. A tegnapi esőnek már nyoma sem volt és az az előrejelzés is igen hamis volt, amit tegnap a benzinkúton a srác mobilján néztünk meg (eső és vihar a következő 5 napra).

Tízóraizni egy útszéli kis vendéglőnél álltunk meg, ahol először csak mosdóba akartunk elmenni, de aztán ahogy megláttam, hogy mit készít az idős bácsika a forró vaslapon, beneveztünk néhány kör „roti canai”-ra, vagyis „ruti Chennai”-ra, amit azért kapta ezt a nevet, mert a Malajziában élő indiai lakosság egy nagy része Chennai környékéről, Dél-Indiából való, és valahogy a rutihoz hozzáragadt ez a városnév. Indiában sose hallottuk így hívni a rutit, ott mindig csak egyszerűen ruti volt, esetleg Garlic Roti, ha fokhagymásan kértük, ahogy most is. Aztán láttuk, hogy tojással is lehet kérni, és még úgy is kértünk egy kört, és közben elbeszélgettünk a szomszéd asztalnál ülő tengerésszel (Navy – tengerész? Vagy csak simán katona?), aki elmondta, hogy szolgált az ENSZ (UN) békefenntartóknál Szerbiában. Tőle is megtanultunk néhány új szót, de azt az Istennek sem sikerült kihúzni belőle, hogy „How much it is?” – vagyis a kérdést, hogy mennyibe kerül?, hogy mondják. Mi csak szerettük volna malájul megtudni ezt a mondatot, de ezt már nem tudtuk vele megértetni, ahányszor kérdeztük, egyre csak intett, hogy hagyjuk már, hisz többször elmondta, hogy meghívott minket, szóra sem érdemes! („Don’t mention!”) Nem értette meg, hogy nem fizetni akarunk, hanem nyelvet tanulni! :) A végén, még mielőtt végképp totál hülyének, vagy illetlennek nézett volna érte minket, inkább letettünk róla, hogy most megtanuljuk ezt a mondatot malájul. :)

Tőle tudtuk meg azt is, hogy miért a sok színes “választási” tank és repülő az utak mentén (mert közben aztán máshol is láttuk ezeket, tele van velük az ország). Az aktuális kormánypárt valami borzasztóan magas összegért vásárolt harcjárműveket külföldről, többszörös áron, mert persze olyan magas szinten nagyon nagyban megy a mutyi, az adófizetők pénzéből természetesen. Állítólag ugyanazt a tankot, amit ők motor nélkül vásároltak meg, más nemzetek hadseregei motorral együtt harmad áron szerezték be. Ezen van felháborodva a nép és ezért építenek repülőket (mert vadászgépekkel is ugyanez ment) és tankokat szerte az országban, így fejezik ki dühüket és felháborodásukat a történteken. Érdekes… :) Most kérek szépen mindenkit, ne írjon, linkeljen ide semmit a magyar aktuálpolitikáról, vagy ha mégsem bírja megállni sehogy, akkor tegye azt pártatlanul, ha egyáltalán lehet ilyet! Nem akarok veszekedéses kommentháborút! Nem szeretem a politikát, sok minden mellett azért sem, mert megosztja az embereket. Ezeket azért írtam le, mert láttuk és érdekesnek találtuk.

Hajókon és biciklin Georgetown-ig

Az ebédünket már egy folyóparti városkában töltöttük el, hajóra várva. Eredetileg nem jár itt most a komp, de nekünk szerveztek egy kis csónakon 10 ringgit-ért vagyis kb. 750 forintért. Ez megérte nekünk, mert így nem kellett 30+ kilométert tekernünk körbe a szárazföld belfeje felé a folyótorkolat mentén ezen a már amúgy is hosszúnak ígérkező napon. Amíg a csónakunkra vártunk, megebédeltünk, megintcsak valami indiai féle ételt, sült fűszeres csirkét rizzsel és zöldségekkel, önkiszolgáló módon a tányérunkra pakoltunk a tálakból, majd a pénztárhoz fáradva szemmértékkel megállapították a fizetendő árat. Az utcáról jeges cukornádszörpöt is szereztünk 1-1 ringgitért, és egy folyóparti teraszon fogyasztottuk el mindezt. A csónakhoz ezen a beszállási oldalon találtunk pallót is, de az egész túl ingatag volt ahhoz még így is, hogy málhástul pakoljunk fel rá, így aztán a táskák és a biciklik külön-külön kerültek fel a csónakra, majd pár perc nyílt vizen való száguldás következett.

A túloldalt homokfövenyes volt a part, de a csónakosunk annyira kitolta a hajó orrát a vízből, hogy ki tudtunk szállni és le tudtunk pakolni száraz lábbal. Odafent egy lépcsősor tetején már betonon, hatalmas mohás fák árnyékában málháztuk vissza a biciklijeinket, majd kezdődhetett egy őrületes vágta egészen Butterworth-ig. Útközben elsütöttem Zitának egy nagyon rossz poént, hogy Vajh Érdemes-e ennyire sietnünk Butterworth-be, de ezt még ő sem értékelte, annyira rossz volt. :) Pedig ő az, akinek még az én rossz vicceim is tetszenek, de ez most még a szokottnál is gyengébb volt.

Rohannunk azért kellett, mert előrelátóan küldtem egy sms-t (ja igen, tegnap a boltsoron az első településen helyi SIM-kártyát is vettünk) a Georgetown-i vendéglátónknak, hogy kb. mikor érkezünk, és hogy rendben van-e minden. Ő azt írta vissza, hogy 6:30-kor le kell lépnie egy meeting-re és jó lenne, ha addig megérkeznénk, hogy előtte tudjon fogadni minket. Különben csak késő este, 10-11 óra környékén ér majd vissza, és ha nem érünk oda 6:30-ig, addig várnunk kéne.

Én menet közben, Zita mögött tekerve gondolkoztam, sms-eztem és számoltam. Úgy láttam, éppen hogy, de meg tudjuk csinálni, így aztán a lovak közé csaptunk, és egymás anschlussában meghúztuk a maradék 40-50km-t a Buttorworth-i kompig. Kemény menet volt, de élveztük, jól haladtunk, és közben az esőt is megúsztuk. Pedig Buttorworth-be érve nagyon úgy nézett ki, hogy el fogunk ázni, de végül ez csak „belülről” sikerült, mert amikor már épp úgy tűnt, hogy rákezd, felhúztuk a dzsekiket, de hiába, az eső elállt, mi pedig izzadtunk mint a lovak, mert megállni többször már nem akartunk, hisz ez már csak az utolsó 5km-en volt a komp előtt. A hajóhoz egy hatalmas rámpán, egy 360 fokos kört leíró felüljárón jutottunk el, és a rohanás végét egy kb. 50 méter hosszú motorosokból álló tömeg jelentette. Itt kellett várnunk rá, hogy felengedjenek minket a következő hajóra. Közben a tömegben is értek minket az élmények, először is örültünk magunknak, hogy vége a vágtának és már csak a szigeten van hátra néhány kilométer (Alex azt írta: bringával fél óra), másrészt a minket körülvevő emberek is érdekesek voltak. A legtöbben csak megbámultak minket, de néhányan kérdezősködni, fényképezkedni is kezdtek, és velük jó volt elbeszélgetni. Egy sráccal olyan jóba lettünk és annyira tetszett neki az egész alapgondolata az utunknak, hogy azzal köszöntem el tőle, hogy „Akkor holnap reggel bemész a munkahelyedre, odamész a főnöködhöz, és felmondasz!?” :) Ez már a szigeten volt, ahol aztán később még egyszer összefutottunk vele, de ez már legyen a következő történet része.

Ezen a két napon, 2013. április 23-án és 24-én 57 és 111km-t tekertünk, igaz az első nap elejét még az előző országban az előző bejegyzésben. :)