A szükségről

Phnom Penhből kifelé menet nem a főúton, hanem egy attól nyugatra lévő alternatív útvonalon, a folyó mellett hajtottunk ki. Ezt az útvonalat Charlie javasolta, ő már többször járt a Phnom Penh – Siem Reap vonalon, ezért nagyon jól tudta, hogy a főutat a főváros közelében érdemes elkerülni, mert nagyon poros és nagyon forgalmas.

Még ki sem értünk a városból, már meg is álltunk egy pagodánál, mert az már az útról is látszott, hogy az épület olyan pompás, hogy azt muszáj közelebbről megnéznünk. Persze odabent az udvaron megjelentek a monkik is (a szerzetesek, saját anglo-magyar elnevezésben), és volt hozzánk egy-két kedves szavuk.

Ahogy visszahajtottunk az útra, máris ránthattam elő újra a fényképezőgépet a kiszsebből, mert felfedeztünk egy biztonsági övet egy motoron. Mert itt Ázsiában még ilyen is van. Az apuka utazott a két gyermekével, a kisebbik fiút egyik kezével fogta maga előtt, a nagyobbik, a leány pedig mögötte ült, de a derekuknál össze voltak kötve egy ruhadarabbal. Tudom, hogy természetesen ez is szükségmegoldás és ez az ember szívesebben furikázná a családját egy kasztnis járgányban igazi biztonsági övvel bekötve őket… De! :) Először is nem tűnik ettől olyan mélyen boldogtalannak, és valószínű azért nem, mert sokkal kevésbé materialista, mint mi azt képzeljük. Másodszor a szükség persze negatív dolog, de mint mindennek, ennek is két oldala van, és az egyiken, a fényesebben ott van a fantasztikus teremtő ereje! Laci mesélte nekünk Jerevánban, hogy egyesek úgy emlékeznek vissza az Azerbajdzsánnal folytatott területi háborúra, hogy milyen szép volt. Mert még egy háborúnak is lehet pozitív oldala, mint ahogy a nemrég Magyarországon történt hófúvásban is volt. Kiderült, hogy az emberek nem is olyan önzőek, amikor nagy szükség van, akkor azt a nagyon keveset is megosztják egymással, amijük van, és amikor bajba kerülnek mások, akkor sokan vannak, akik önzetlenül a segítségükre sietnek, pusztán azért, hogy megsegítsék embertársaikat, ezen túl nem várva semmi egyebet a dologtól. De hová jutottam egy az apjához kötözött kislánytól már megint?! :) Na guruljunk inkább tovább!

Az esküvők Kambodzsában

Hamar nagy forróság lett, ezért sűrűn meg-meg álltunk cukornádszörpözni. Az egyik ilyen helyen szemben épp egy esküvő folyt. A ház elé díszes sátor volt felállítva székekkel, és egy magas pózna tetején az út két irányába egy-egy tölcsérhangszóró üvöltötte a bingi zenét (ázsiai zenét, saját kifejezésben).

Kár, hogy nem jön át a felvételen a brutális, már-már fülsüketítő hangerő. Had hallja mindenki messze-messze, hogy nagy ünnep van ma a fiam/lányom megházasodik! :) Gondolom ez az oka mindennek, és egy olyan sejtésem is van, hogy ezek a tölcsérhangszorók valahogy irányítottan szórják a hangot, jobban mint az általam ismert „hagyományos” hangszórók, mert ezeket az esküvői ricsajokat – mert kb. 5 kilométerenként vannak az egész országban, biztos most van a szezonjuk – sokszor még száz méterekkel később is meglepően hangosan halljuk. Egyetlen egy esküvőt láttam, vagyis hallottam egész Siem Reap-ig, ahol nem ez a hangszóró volt felszerelve, hanem valami normálisabb, és nem sikított a zene, hanem valahogy még az én kényes fülemnek is teljesen fájdalommentesen szólt. :) Persze most ne gondoljátok, hogy ezen én ott érdemben bosszankodtam, mert ez mindvégig távol maradt tőlem. Mondjuk, hogy ez volt a legnagyobb bajom, és ez nagyon jól volt így. :)

Valamivel később, de még ezen a napon láttunk egy, az út egyik sávját majdnem teljesen elfoglaló esküvői sátrat felállítva. Ez is elég általános dolog errefelé – ahogy gondolom még jó néhány helyen Ázsiában -, hogy befoglalják az utca egy részét, vagy egészét, és ott bizony akkor megy a lagzi és nincs közlekedés. :) Phnom Penh-ben láttunk olyat is, hogy egy utcából teljes széltében vagy 100 méter hosszan befoglaltak egy részt az esküvői sátorban. Abban az volt a vicces, hogy mivel hosszúkásak voltak a környéken a háztömbök és ez egy rövid keresztutcában volt, elég nagyon kellett kerülni ahhoz, hogy a lagzi túloldalára eljusson az ember, ahol történetesen egy nagy piactér volt csarnokkal, tehát volt miért odamenni. Történt, hogy mi is a piacra tartottunk, és ekkor voltunk szemtanúi annak, hogy a tágasan pakolt esküvői sátorban többen keresztülhajtottak motorral a piacra sietve. :) Senki még csak szóvá sem tette, nem is figyelt fel rájuk a násznép köreiből. El tudnátok képzelni, mi történt volna egy európai esküvőn, ha valaki keresztülront rajta motorral? Mondjuk, csak hogy tetézzük a képzeletbeli eurázsiai képzavart, a motor kormányán 3-3 élő csirke is fel van akasztva a lábuknál fogva! :D

Az erdő, ami sose lesz már ugyanolyan

Áthajtottunk egy hatalmas hídon a folyó felett, közben egyszer megállva, hogy kihasználjuk a híd adta magasságot és a fényképezőnk zoomtartományát is segítségük hívva lefotózzuk a környéken látható megint csak pompás pagodákat. Kambodzsa Laoszt leszámítva biztos, hogy a legszegényebb a környékbeli országok közül, de ennek ellenére a templomok itt nagyon rendben vannak, az is biztos. Ez talán annak is köszönhető, hogy a legnagyobb jelképük és büszkeségük, ami még az ország zászlaján is díszeleg, az Angkor Wat, egy közel ezer éves templom, és hát hogy nézne ki, ha emellett az összes többi templomukban rumli lenne és lepukkantság? Persze az is lehet, hogy a két dolog között nincs összefüggés, csak találgatok. Egyébként muszlim mecsetek is láttunk, nem is egyet, szóval vannak itt mások is nem csak buddhisták.

Ahogy becsatlakoztunk a főútba, rögvest meg is álltunk és egy kellemes kis útszéli vendéglőben egy nagyon masszívat sziesztáztunk. Először is ettünk egy adag ételt, majd letusoltunk vödörből, majd én letelepedtem egy konnektor mellé, és kibújt belőlem vagy 4-5 oldal, aminek nagyon örültem. Még arra is maradt idő, hogy offline beszerkesszek minden képet és a már előre feltöltött videót a helyére, aztán még az is eszembe jutott, hogy van nekem ám mobilnetem is ebben a nagyszerű országban, igaz, hogy Megabájt alapon vonja le a pénzt, de azt a pár forintot megéri, hogy másnapra legyen reggel időben bejegyzés. Bumm, fel is töltöttem és beidőzítettem mindent, ahogy kell, boldog voltam.

Indulás előtt még egy adat kaját megettünk, aztán valahogy 4 óra körül ismét útra keltünk, de még ekkor is elég nagy hőség volt. Megint benéztünk egy pagodába, aztán egy nagy üres szakasz jött, település nélkül. Ekkor már végre lemenőben volt a nap, és ez a fotókhoz is nagyon jó volt, ugyanis körben mindenütt fák voltak ritkásan. Majdnem írtam, hogy pálmafák, de ez nem az a tipikus pálmafa, hanem valami más fajta. Van egy ügyeletes fajmeghatározó olvasónk, talán még olvas minket és meg tudja majd írni András. :)

Akkor ott egyébként nagyon tetszett ez az egész és ujjongva rohangáltam az út egyik oldaláról a másikra, hogy minél szebb fotókat készítsek, de aztán utólag olvastam valahol egy dolgot Kambodzsáról és ez kissé lelombozott. Persze eleve lehetne gondolni, hogy nem ilyesfajta ritka ligetszerű elrendezésben nőnek itt a fák üres mezők között, de az azért engem kicsit sokkolt, hogy alig 40 éve az egész ország 70%-át borította őshonos, „primary” dzsungel, ahogy azt a természet kialakította magának már ki tudja, hány száz vagy ezer, vagy még több év alatt. Magyarul eredeti erdő volt itt, nem ültetett. (Csendben jegyzem meg, hogy otthon Magyarországon se jobb a helyzet, csak ott láthatatlanul lassan ment ez végbe, nem évtizedek, hanem évszázadok alatt. Ha jól tudom, ma már csak a Zemplénben van ilyen „eredeti” erdőnk) .

Kambodzsában 2007-re az erdők aránya 3%-ra csökkent. Ebben persze annak az eszement Pol Pot-nak is biztos oroszlánrésze volt, nem csak a saját népét és annak kultúráját irtotta ki, hanem ki tudja még hány féle-fajta és darab állatot és növényt, ami mind itt élt. A legszörnyűbb az egészben, hogy az már sose lesz újra ugyanolyan, és hasonló is csak olyan sokára, hogy azt emberi ésszel nem is lehet nagyon felfogni. Na meg az utóbbihoz az is kell, hogy gyökeresen megváltozzunk mi emberek – vagy kihaljunk. Pol Pot pedig megkaphatná a történelem egyik legnagyobb baromarcúja címet. Na de tudom, nem hőzöngeni kéne, hanem a gyökerénél megfogni a problémát, csakhogy a népességszabályozás is egy elég kényes téma.

A városi gyerek és a csirkehús esete

A napot egy Shampong Chey nevű településen zártuk, legalábbis a GPS ezt mondta, de különben fogalmunk sem volt róla. Ránksötétedett mire ideértünk, és a faluban áramszünet volt. Találtunk egy pagodát, ahová több száz métert kellett behajtani merőlegesen az úttól. Itt aztán nagy sokára előkerült egy angolul valamicskét beszélő szerzetes, majd ő hivott valahogy rendőrt. Mikor az megérkezett egy szakadt motoron, már minden rendben volt, és betereltek minket a pagoda tágas, üres épületében. A bringákat is betolhattuk, így le se kellett málházni őket, kinéztük az oldalsó emelvényt alvásra, nekidöntöttük a gépeket egy-egy oszlopnak, és kipakoltuk a matracokat. Először Zita fürdött, hátul a kútnál, majd miután ő visszatért, én következtem. Megint csak vödörből magamra öntve (lehet itt másképp?) a vizet. A hideg víz rettentő jól esett a testemnek, főleg, hogy most már a levegő is nagyon kellemesen hűvös volt, és nem az volt, hogy újra izzadt voltam mire törülközni kezdtem és a ruhát visszahúztam magamra. Ez nagy élmény volt, és közben elkapott egy „flash-élmény”, egy amolyan most élsz Árpád, ez igen, ez micsoda pillanat, és most meg is álltál, érzed, benne vagy, tudod, hogy ez egy nagy pillanat, és nem csak átsuhansz rajta, hogy észre sem veszed. Nem tudom, miért most történt, de ezt éreztem, talán a napközbeni élmények feltorlódtak bennem és így a nap végén, hogy egy igazán kellemeset fürödhettem végre és nem folyt rólam patakokban az izzadtság, így végre az is feltűnt, hogy milyen jó nekünk. :)

A szállásunk megvolt, és lefürödtünk, de vacsoránk még nem volt, így nem volt mit tenni, vissza kellett menni a nagy sötét országútra és keresni valami vendéglőt vagy boltot a templom melletti faluban, amin jövet áthajtottunk. Persze a sötétet a jó kis első lámpám szépen megtörte, de azért nem voltam boldog, hogy nincs közvilágítás. Alig pár száz métert haladtam és találtam fényeket, sőt a fényben egyszerre egész sok embert is. Valami rendezvény ment, mert egy kis sátor is fel volt állítva, csak hangszóró nem üvöltött, de ezt leszámítva akár még esküvő is lehetett volna. Még mielőtt belekezdhettem bármiféle ectivitibe, egy ember lépett oda hozzám és egész korrekt angolsággal azt kérdezte, hogy miben segíthet. Ezen meglepődtem és persze megörültem, na meg egyből a mondókámba kezdtem: éhesek vagyunk, csókolom! :) A férfi elmondta, hogy srégen szemben lehet csirkét kapni, de rizsük nincs, viszont a felesége majd főz nekünk, úgyhogy ne aggódjak. No, ez nagyon rendes dolog, és így egyből a társaságunk is meglesz a vacsorához. Kértem, hogy sétáljon át velem a csirkehúst megvenni, mert én nem sokat beszélek khmerül, és ha ők se angolul, akkor bajban leszek a segítsége nélkül. Mikor elkezdett velem sétálni az emberek, akkor láttam csak, hogy az egyik lábfeje helyén egy fából faragott lábfej kandikál ki a nadrágszárából. Ez az ember bizony elvesztette az egyik lábát, ezért is biceg kicsit.

A boltig nem kellett sokat menni, egy szép udvarral bíró ház előtt álltunk meg, ahonnan nemsokára kijött egy asszony. A tolmácsom segítségével azt mondta, hogy egy kiló csirke 5 dollárt. Ezt egy picit, és tényleg csak egy picit sokalltam, de tudtam, hogy itt most nekem nem osztottak jó lapokat, ezért azt mondtam, hogy jó, akkor fél kilót kérek szépen. Erre a válasz az volt, hogy olyat nem lehet, csak egy kiló csirkehúst lehet vásárolni. Na ezt már kicsit jobban furcsálltam, és rá is kérdeztem, hogy ez az egy kiló csonttal vagy anélkül értendő? Csonttal… Remek, kapunk egy nagy rakás csontot rajtuk némi hússal, és az egésztől a végén még a kutyák boldogabbak lesznek, mint mi magunk… De mivel más választásom nem nagyon látszott, belementem a dologba, és hamarosan nagyot lepődtem, és minden mindjárt világos lett. Az asszony eltűnt a tízdollárosommal, és hamarosan egy ötdollárossal és egy a lábánál összekötözött, szép fekete tollú, még élő csirkét került elő! Hát ezért nem lehetett fél kilót venni! :) Nincs neki akkorka csirkéje. Ááá, hogy ezek engem mekkora nagy marhának nézhettek… :) Hülye nyugati, azt se tudja, mi fán terem a csirkehús. És végül is igazuk van, teljesen sokkolt a tudat, hogy most vásároltam egy élő csirkét. Közben persze én magam is nevettem magamon és az egész helyzeten.

Ami hamar megoldódott, mert a féllábú barátom azonnal felajánlotta, hogy a felesége ezt is megfőzi nekünk, egy percig se aggódjak. Lehet, hogy az egyik lába nincs meg, de a szíve az a helyén van. Megbeszéltem vele, hogy visszaszaladok a feleségemért a pagodába, és hamarosan mind a ketten visszajövünk. Most nagyon jól jött, hogy le se pakoltuk a bringákat, mert így nem kellet sokat rámolnunk minden értékünkkel a bicikliken elvonulhattunk vacsorázni a templomból, csak egy-egy matracot és a hálózsákot hagytunk ott.

Sothea története

Sothea 1983-ban, velem egy évben született. Gyerekként marhapásztor volt, vagy ahogy ő mondta „cowboy”. 7 éves volt, amikor egy vasárnap reggelen, 1995-ben, a marhaterelés közben aknára lépett. A nagymamája azonnal bevitte Phnom Penh-be egy kórházba, ennek köszönheti, hogy még ma is él. A balesetből felépült, de a lábát elvesztette térdtől lefelé. Sothea-t ezután a Mary’s Mission Center nevű keresztény szervezet vette a gondozásába. Ők Ausztráliából valók, és nekik köszönheti Sothea, hogy ma ilyen jól beszél angolul. 2001-ben megkeresztelkedett, és 2003-ban 3 hónapot Ausztráliában is volt. 2007-ben megházasodott és ma már van két gyönyörű gyermeke, egy kettő és egy öt éves kislánya. Ők láthatóak egyébként a képen a háttérben a nagymamájukkal.

Sothea a Northern University-n tanult, de elhelyezkedni nem tudott sehol, ezért hazajött a falujába, és itt tanított gyermekeket a házában angolra. Ezt sajnos nemrégiben abba kellett hagynia, mert a környékbelieknek nem volt pénzük a különórákra. Sothea családjában így már csak egyetlen kereső ember van, a bátyja, aki egyébként egy udvarban lakik velük. Ez az ünnepség pedig valójában nem is annyira ünnepség, inkább halotti tor, vagyis annak a helyi megfelelője, amit 100 nappal a családtag halála után ülnek meg. Az édesapjuk hunyt el, és az utolsó két tehenüket is el kellett adniuk, hogy meg tudják tartani ezt az összejövetelt. Ettől elszorult a szívünk, és bár nem beszéltünk össze Zitával, de tudtuk, hogy a 10 dolláros másik felét, a csirkéből visszajáró 5 dollárost búcsúzkodáskor neki fogjuk adni. Még jó, hogy csak a végén derült ki, milyen apropóból megy a generátor és miért a sok ember a sátor alatt, mert különben nem tudom, mertünk-e volna mi is ennyit mesélni magunkról és az utazásunkról, egyáltalán akartunk volna-e maradni az amúgy nagyon befogadó, barátságos társaságban. Azt hiszem, valószínűleg még így is, mert pl. voltak, akik kártyáztak – csak hogy érzékeltessem, hogy nem úgy kell elképzelni az ilyen összejövetelt, mint otthon.

Az ország elaknásítása egyébként szintén a Khmer Rouge alatt történt… -mondom, hogy ez a Pol Pot megérdemelne valami „díjat”. Persze már elhunyt, ’99-ben, és állítólag a haláláig uralkodott valami apróbb délnyugati területen az országon belül, ezt az ellenállást még támogatta is Thaiföld és még néhány ország, merthogy a fennálló kommunista rendszer ellen nyomultak. Amikor viszont Kambodzsa kormánya amnesztiát ígért az egykor emberiség elleni bűntetteket is elkövető harcosoknak, sokan feladták magukat, az ellenállás meggyengült, végül Pol Pot maga is elhunyt, és ezzel maga a történet véget ért, csak a következményei még nem. Ma Kambodzsa az egyik legdurvábban, legsűrűbben taposóaknásított ország a világon.

Az ötdolláros, ami tovább vándorol

Nekünk is csak utólag esett le, hogy valójában ezt az ötdollárost nem mi adtuk, hanem mi csak továbbadtuk. Sajnos elfelejtettem kitérni rá, amikor ott járt az útinapló, de az első esténken az országban, amikor még az első háznál vártuk a rendőrséget, odajött hozzám egy ember, és egy ötdollárost nyújtott át. Én persze azonnal ellenkeztem, de erre ő az ingzsebembe dugta. Viszonylag gyorsan kapcsoltam, és nem erőltettem tovább a pénz visszaadását, nem akartam megsérteni, mert ha valaki ennyire adni akar (és kérés nélkül természetesen), akkor boldogan adja és talán jobb engedni neki. Ez meg is történt, szépen megköszöntem és eltettem az ötdollárost, mert már ki is gondoltam, hogy ezt nem mi kaptuk, hanem majd valaki más kapja meg tőlünk, ugyanis tovább fogjuk adni. Ezen az estén ez megtörtént, de ez először le sem esett, mert erről az első ötdollárosról időközben teljesen el is feledkeztem, Zitának ugrott be és ő hívta fel rá a figyelmemet. Örültünk volna, ha többel is segíthetünk, és csak azért nem adtunk többet, mert tudjuk, hogy a pénz nekik nem igazi, csak időleges segítség. Sothea-nak munka kell, valamilyen megélhetés, amiből el tudja tartani a családját, és nem csak a bátyjára támaszkodnak mindannyian a családjában. Ezen gondolkodtam, hogy hogyan változtathatnánk, de nem jutott eszembe semmi, így egyszerűen csak bíztattuk Sothea-t. Na nem mintha nagyon el lett volna kenődve, mert mint sok más ázsiai társa, ő sem panaszkodott egy szót sem, mindig sokat mosolygott, és végig derűs volt, boldogan mesélte a történetét nekünk. Komolyan csodálom ezeket az embereket.

Ez a nap ismét fantasztikus volt, az ilyen napokért érdemes úton lenni. Ennyi élmény, ennyi kaland, és a végén egy ilyen találkozás, mindez egyetlen egy nap alatt. Ahogy leírtam és most visszaolvastam szinte hihetetlen az egész, pedig még nem is járunk olyan távol se időben, se térben a történtektől. Ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy milyen jó, hogy most már egyre jobban megtanultam én is úgy lenni és utazni, hogy azt útközben is nagyon élvezem. Persze máshogy nem is érdemes, de az ember hajlamos túl sokat olyan apróságokon bosszankodni, amelyek valójában meg sem érdemelnék, hogy a figyelmünket és az időnket pazaroljuk rájuk. És ez a nap ilyen volt, akkor ott is csoda jó volt, nem csak most utólag leírva. Noha nem volt egy egyszerű menet abban az őrült hőségben a biciklizés.

Mindez egyébként 2013. március 13-án történt, és ezen a napon e sok minden mellett még 100km-t bicikliztünk is. :)

Pol Pot, aki a saját népét irtotta

Nehéz ezt a bejegyzést elkezdenem, mert olyan témát kívánok érinteni, ami nem könnyű. Kambodzsa a közelmúltban részese volt a világ egyik legnagyobb népirtásának, ahol ráadásul egy agyament vezető, számomra még mindig érthetetlen okokból, eszeveszett ideológiákat követve a saját népét írtotta.

Egyszerűen képtelen vagyok erről írni, úgyhogy ez egyszer engedjétek meg, hogy a Wikipédiát idézzem Pol Pot-al kapcsolatban:

”A későbbi miniszterelnök 1925-ben született Saloth Sar néven egy gazdag parasztcsaládban, részben khmer, részben kínai származású volt. Phnompenben végezte tanulmányait, majd Ho Si Minh Indokínai Kommunista Pártjának lett tagja. 1949-ben Párizsba ment elektrotechnikát tanulni. Miután 1953-ban visszatért, rövid ideig részt vett a franciák ellen vívott indokínai háborúban. 1960-ban az újonnan alakított Kambodzsai Kommunista Párt központi bizottságának tagja, 1963-ban a főtitkára lett. Északra ment, hogy megszervezze a gerillaharcot Norodon Szihanuk rendszere ellen, a Lon Nol rendszere elleni polgárháborúban pedig vörös khmer csapatait vezette. Miután hatalomra jutott 1975. május 13-án (amit hivatalosan 1976-ig nem ismertek el), Vietnammal, mely eddig támogatta gerillaharcát, hamarosan megromlott a viszonya, mivel saját hatalmát függetleníteni akarta Vietnamtól, és Kína felé orientálódott. Hihetetlen brutalitással kezdett neki az „igazi kommunista társadalom” megalakításának. Minden ellenállást le akart törni, így nemcsak a „rendszeridegen” városi polgári lakosságot, valamint a buddhista szerzeteseket tekintette ellenségének, hanem a Vörös Khmer mozgalmon belüli ellenfeleivel is leszámolt. Az országot valódi kommunista országgá kívánta formálni, ezért kíméletlenül pusztította annak kulturális örökségeit, betiltotta a régi népszokásokat (halálbüntetés várt a tradicionális khmer táncosokra is egyebek mellett). Négy évi uralkodása alatt legalább egy-másfél millió ember esett áldozatul a terrornak. (A becslések eltérőek: a korabeli külföldi megfigyelők egymillió áldozatról beszéltek, a vietnamiak három millióról, a Yale Egyetem 1996-os kutatása 2 millióra teszi a halottak számát). A halál okai a kivégzések, a bebörtönzések, a betegségek és az összeomlott gazdaság által okozott éhezések voltak. Az áldozatok többsége a járványok és az éhezés miatt vesztette életét, de több százezerre teszik a kivégzettek számát is. Ismert, hogy Kambodzsát a világ legnagyobb rizstermelő országává akarta tenni és szinte minden polgári lakost rizstermesztő földekre küldött munkatáborokba, ahol nyomorúságos körülmények között, napi 12-15 óra munkát végezve ezrével haltak meg. Pol Pot egy múzeum közelében nőtt fel és ismerte országa történelmét. Akkoriban a kutatók tévesen azt feltételezték, hogy az ősi fővárost körülvevő vizesárokrendszer öntözésre szolgált (pedig valószínűleg csak esztétikai jelentőségű), Pol Pot is erre alapozta elképzeléseit. A városok lakossága a kitelepítések miatt a töredékére esett vissza, a polgári lakosság nagy része vagy külföldre menekült, vagy börtönökben végezték ki, vagy munkatáborokban halt meg, az infrastruktúrát (vasútvonalak, hidak, postai szolgáltatás) tudatosan felszámolta.

1979-ben a Kambodzsába bevonuló vietnami hadsereg távolította el a hatalomból. Ezután visszavonult az ország nyugati, Thaifölddel határos erdős vidékére, de a környék (Pailin) egy részét továbbra is uralma alatt tartotta, és évekig támadásokat intézett csapataival a vietnamiak által felügyelt Kambodzsa ellen. A Kambodzsai Népköztársaság távollétében ítélte halálra népirtásért.

Bár az ország kis részét felügyelte és egészségi állapota is megromlott (daganat, stroke), Pol Pot 1989-ig komoly politikai hatalmat képviselt. Ennek elsődleges oka, hogy uralmát Kína és Thaiföld is támogatta Vietnammal szemben. Vietnam kambodzsai kivonulása után elvesztette politikai súlyát, azonban csak 1998-as halála után sikerült teljesen felszámolni a Vörös Khmer uralmat az ország nyugati részén.”

Biztos én vagyok csökött, de számora még több angol és magyar Wikipédia szócikk elolvasása után sem érthető, hogy lehetett valaki (vagy még rosszabb: valakik) ilyen elborultak és hogyan gondolhatták, hogy „ez majd jó lesz”? Eltűntetni a kultúrát és mindenkit kényszermunkára fogni, hogy kommunista agrártársadalmat hozzanak létre? Micsoda beteg ötlet ez, főleg olyasvalakitől, aki előtte azért járt a világban, élt Párizsban, látta az akkori, modern társadalmat, hogyan gondolhatta, hogy ha elpusztítja az infrastruktúrát, az oktatást, az egészségügyet, és csak az élelemtermelésre állnak rá, akkor abból majd bármi jó is ki fog sülni? Mert ezer éve működött az ősi Khmer civilizációban? Mert ezek néhányan behülyítették egymást és helyesnek gondoltak egy mélyen beteg és hibás eszmét?

Azért keresem az okokat, hogy láthassam az előjeleket, ha esetleg a történelem ismételni próbálná önmagát. De akárhogy is erőlködöm, képtelen vagyok elképzelni, hogy bármi hasonló megtörténjen a jelen világunkban. És ez talán így is van jól, talán jobb ha nem is erőlködöm.

Helyette elmesélem, hogy ellátogattunk a Tuol Sleng-be, vagy másik nevén S21-es Genocídium Múzeumban.

Ennek épületei eredetileg iskolaépületek voltak, ezt alakították át kínzókamrákká és börtöncellákká. Egy-két helyen még fent voltak az iskolatáblák, és voltak szintek, ahol jól látszott, hogy a teraszos folyosóra nyíló osztálytermeket hogyan kötötték össze hosszában egymással és hogyan alakítottak ki bennük apró cellákat. Az állandó lakosai a helynek csak a rendet örző és a kínvallatásokat végző őrök voltak, akik maguk is áldozatai voltak a rendszernek, hiszen ha nem vállalták volna be a melót, amit csináltak, hamar a rabok keserves sorsára jutottak volna ők maguk is. Erről néhány arcképes történet is beszámolt a leghátsó épület legfelső szintjén. Számomra ezek nagyon megrendítőek voltak, mert egészen eddig a pontig az előző két épületet járva azon járt a fejem, hogy voltak képesek emberek ilyen szörnyűségeket tenni az embertársaikkal. Mert az eszközök még ma is ott vannak, és a képeken minden látszik, bizony kell egy gyomor hozzá, hogy végigjárjunk minden termet. A rendszer ellenségeinek tartott embereket addig kínozták és addig vallatták, amíg azok bele nem haltak ebbe, vagy amíg nem vallottak valami igaztalant, ami már elég indok volt ahhoz, hogy másnap sok társukkal együtt kivezényeljék őket a várostól délre található „Killing Fields”-re, ahol agyonlőtték őket, majd tömegsírokba ásták a testeket. Ezt a Killing Fields-et is meg lehet látogatni, azonban e múzeum után ehhez már nem volt kedvünk.

A 21-es „Security Prison”-ban minden rabról fényképet készítettek, ezek a fotók nagy tablókon, több szinten és több termen végig ki vannak állítva. Szörnyű volt belegondolni az arcokat nézve, hogy pár nappal a fénykép elkészítése után mindegyiküket halálra kínozták és meggyilkolták.

Visszatérve arra a kérdésre, hogy hogyan voltak erre képesek a kíntábort üzemeltető emberek, a válasz egyszerű és szörnyűséges: a félelem hierarchiákus rendszere tartotta őket fogva a raboknál még szörnyűségesebb börtönükben. Szó se róla, nem sajnálom őket jobban, mint a rabokat, sőt igazam van, vagy sem, de megvetést érzek feléjük, de a személyes vallomásaikat olvasva sikerült kicsit megérteni a történeteiket. Csak két választásuk volt, vagy teszik, amit a feletteseik parancsolnak nekik és életben maradnak, vagy a rabok sorsára jutnak. A sok emberből pedig mindig akad néhány, aki a szörnyűbb, de hosszabb élettel kecsegtető utat választja, így a rendszer képes fennmaradni és működni. Az már más kérdés, hogy lehet-e és érdemes-e tovább élni úgy, hogy közben ilyen szörnyűségeket cselekszünk? Szabad-e élni a mentséggel, hogy „ha én nem teszem meg, megteszi más”, és ezzel el van intézve? Kemény dolgok ezek, és persze rögvest belegondoltam, én mit tettem volna? A magamnak adott válaszom az volt, hogy nem, inkább meghaltam volna a kínzásokban, mintsem hogy én kínozzak halálra sorozatban, napról napra másokat. Ilyen tettekkel aztán milyen élet lett volna azután?

Kemény dolgok ezek, és szörnyű belegondolni, hogy kialakulhatott a világunkban olyan ideológia, ami aztán egy ilyen szörnyűséges rendszer szült. Mert ha a többség félelemből cselekedett is, valakinek, vagy valakiknek az egész piramis tetején lennie kellett, aki felett már nem állt senki, aki már nem tartott senki terrorjától. Ez a valaki (esetünkben Pol Pot) nyilván nem gondolta, hogy rosszat tesz, hanem az volt a meggyőződése, hogy jót cselekszik, ami majd valamilyen eszmének a beteljesülését szolgálja. És ez a szörnyű igazán, hogy valaki képes ekkora hatalomra jutni és ilyen szörnyűségeket tenni, miközben ő maga azt gondolja, hogy ez frankó! Igaz, Pol Pot esetében olvastam olyat is, hogy képtelen volt belátni, hogy az elmélete alapjaiban téves, és ezért a lakosságot hibáztatta. Akik persze nem teljesítettek a kívánalmak szerint, mert egyik napról a másikra a városi emberek nem tudtak hirtelen boldogulni a földeken, főleg nem kényszerből, ilyen körülmények között. Az akkori lakosság egynegyede belepusztult ebbe, a különböző felmérések szerint az áldozatok száma 740 ezer és 3 millió közé tehető.

De hogy valami pozitívot is írjak, a tábornak néhány túlélője is volt azokon túl, akiket a vietnami hadsereg Phnom Penh-i inváziójakor, vagyis a szörnyűségek befejeztével találtak itt. Egyikük egy olyan ember, akiben az őrök felismerték, hogy képes megjavítani az adminisztrációhoz szükséges írógépeket. Így hasznát vették, életben tartották, és néha még az ételük maradékából is kaphatott.

Csavargás Phnom Penh-ben – A Silver Pagoda és néhány egyéb látnivaló

A múzeum után visszaültünk a biciklikre, vissza a napfényes valóságba, 2013-ba, és kicsit körbecsavarogtuk a várost. Miután egy motoros elém kanyarodva feldöntött és mosolyogva továbbhajtott, én néhány saroknyit az adrenalintól és az idegességtől remegve tettem meg, de közben örültem, hogy most nem szaladtam utána az emberünknek, mint legutóbb Bangladesben, és már azt is éreztem, hogy el kell eresztenem a dühömet és a mérgemet, mert ha tovább koncentrálok az esetre, azzal csak magamat büntetem. Nagy örömömre jó negyed óra alatt túl is tettem magam az egészen és már úgy bicikliztünk tovább a városban, mintha mi sem történt volna.

Elhajtottunk a Függetlenségi Emlékmű, az Independence Monument mellett, ami az ország egyik nagy nemzeti jelképe (persze csak szigorúan az Angkor Wat után, ami messze a legnagyobb büszkeségük), ez egy bankójukon is látszik. A következő célpontunk, és egyben ebédlőhelyünk a híres Central Market volt, az 1937-ben épített, és 2009-2011 között felújított dóm alakú, négy szárnyas piac épülete volt. Azt beszélik, megnyitásakor állítólag Ázsia legnagyobb piacépülete volt. Valóban hatalmas, és egy rövid látogatásra érdemes hely ez, a bringákat igaz, hogy fizetős helyen, de le tudtuk parkolni odakint és így legalább (talán) még őrizték is őket. Átsétálva az ékszerárúsokkal teli központi dóm alatt hamarosan megtaláltuk azt a sarkot ahol az ételeket árulták, és itt kinéztünk magunknak egy érdekes ételt. Egy hatalmas tálon rengeteg zöldséget, salátát és szójacsírát tálaltak, opcionálisan pedig lehetett még kérni emellé pálcikákon sütött fasírt darabokat, igaz, ez utóbbiból két apró darab már többe került, mint az egész nagy tál zöldség.

A piactól nem messze található a Wat Phnom, ami a „város legmagasabb temploma”, persze azért, mert egy domb tetején található. Ez a hely nagyon kellemes, egy pofás kis parkkal van körülvéve, szintén egy nagy körforgalom közepén. Itt is tettünk egy tiszteletkört és fotóztunk néhányat, majd elindultunk a Silver Pagoda felé, ami ekkora már végre újra kinyitott az ebédszünet után, mert hogy náluk ilyen is van, csak délelőtt és délután van nyitva a hely, közben egy nagy szünettel.

A Silver Pagoda az egyetlen nagyobb vallási épület, hogy meghagytak a Khmer Rouge idején, hogy mégis legyen mit mutogatni azért. A bejáratot nem egy könnyen találtuk meg, mert messze körben el volt kordonozva a forgalom elől. De így legalább amíg azt kerestül, láttunk ezt azt, például a kislányt a biciklin, az utcai árus asszonyt a fején a sok holmival a tálcán, és egy olyan pillanatot is sikerült elkapni, amikor Zita felett egyszerre rengeteg madár reppent az égbe.

Maga a pagoda és a környező épületek érdekesek és szépek voltak, de semmi különös. A nevét egyébként onnan kapta, hogy a padlója ezüstlemezekből van kirakva. Talán annyit még megemlítenék, hogy körben a pagoda udvarát szegélyező épület falon végtelen hosszú falfestmények díszelegtek, ezek főleg Zita figyelmét kötötték le, már ahol nem voltak levakolva. Itt egy Angkor Wat makettet is találtunk, csak hogy már-már tradicionálisan megcsodálhassuk előbb kicsiben, aztán majd nagyban, valóságban. Így volt ez a anno a Taj Mahallal is. :)

Gyöngyi, Ákos, Banglades és a Beirut étterem

Ákossal (foldkereken.hu) és Gyöngyivel utoljára Nepálban, Katmanduban
találkoztunk, és úgy hozta a sors, hogy most ismét mind a kettőjükkel össze tudtunk itt futni Phnom Penh-ben. Már csak Eszter hiányzott volna, hogy a katmandui kaszinós magyar csapat újra teljes egészében összejöjjön. :) A találkozás természetesen nem volt véletlen, mindkettőjükkel levelezésben voltunk, és úgy időzítettük az ittlétünket, hogy tudjunk találkozni, ezért is nem vettük rohanósra Vietnam végét, ezért tettük azt az amúgy nagyon jó kis kitérőt azokon a kis utakon a Mekong Deltában. :) A találkozásnak praktikus okai is voltak, lévén hogy Gyöngyi nagyon kedvesen mind a két bandának hozott cuccokat otthonról, nekünk normális, sokfaktoros, biztosan eredeti és nem bőrfehérítős naptejeket, 100% pamut alsóneműket, és már nem is emlékszem, még mi mindent. Ezen felül még haza is vitt két nagy szatyor holmit nekünk, ami időközben felgyülemlett nálunk szuvenír az elmúlt 3-4 hónapban Bangkok óta. Mind az „import”, mind az „export” hatalmas, anyagiakban is mérhető nagy segítség volt nekünk, amiért nagyon hálásak vagyunk és ezúton is köszönjük Neked Gyöngyi! Sok örömet szereztél ezzel nem csak nekünk, hanem az ajándékaink „célpontjainak”, az otthoni barátainknak is! :)

Egyébként érdekes volt belegondolni, hogy Gyöngyi azóta, hogy utoljára találkoztunk, otthon volt Budapesten. Nekünk a „hazajutás” még egy hosszú-hosszú folyamatként él a fejünkben, de persze ez repülővel néhány nap alatt is megoldható lenne az átszállásokkal együtt. De mi ilyenekben nem gondolkodunk, ezért volt furcsa belegondolni, hogy Gyöngyi pár napja még otthon volt. :)

Ákos nem sokkal utánunk megjárta Bangladest, és hát a történeteit hallva azt hiszem, amit mi kaptunk nehézségeket attól az országtól, azok szinte eltörpülnek az ő kálváriái mellett. Ákos először nem is akart egy könnyen beszélni ezekről az élményeiről, úgy kellett egy-egy sör mellé leülnünk, mire megindult a nyelve. Amellett, hogy neki is fantasztikus segítői és barátai akadtak abban a nem éppen hétköznapi országban, elképesztő nehézségei voltak, úgy mesélte, hogy néha csak a hajszál választotta el attól, hogy egy börtönben vagy egy ideggyógyintézetben kössön ki – legalábbis így érezte akkor. Neki sajnos volt egy elég kemény balesete is, kikanyarodott elé egy traktoros, a motor elejében komoly károk keletkeztek, Ákos pedig átrepült a traktorra, amiről mindkettőjük nagy szerencséjére a traktoros nem sokkal később elmenekült.

Ákos karjából folyt a vér, a motorja romokban hevert, és ekkor úgy érezte, vége az útjának. Összesen több mint 4 hónapot töltött Bangladesben, mert ő sem tudott átjutni Mianmarba szárazföldön, noha ő még több mindent megpróbált, mint mi. A motorját nem is tudta ebben az országban 100%-osra megjavítani, ráadásul a gép országok közti utazásához szükséges papírok közben lejártak, és ennek meghosszabbításához valamint a motor kirepültetéséhez Ákosnak őrült kálváriákon kellett keresztülmenni. Mert hát Banglades nem az a hely, ahol az adott szónak erős ereje lenne, és ahol olyan könnyű lenne bármit is elintézni, mert az emberek agya teljesen más rugóra jár, így elintézni valamilyen hivatalos ügyet az örökkévalóságig is eltarthat. Ákos amúgy meglátogatta a kis Sukurt St. Martin szigetén, és kifizette a tandíját a srácnak, igaz, sajnos abban már nem lehetünk biztosak, hogy abból végül nem vett inkább rizst a család. A Char Battia-ra is tervezett visszamenni, hogy hosszabb ideig láthassa és élhesse az ottani emberek életét, ám ekkor jött közbe a baleset, így ez végül meghiúsult. De minden jó, ha jó a vége, az új évet már Ákos a motorjával együtt már Bangkokban ünnepelte, kijutottak Bangladesből, igaz, ez nem volt egyszerű történet.

Egyik este Gyöngyi ötletére elmentünk így négyesben egy Beirut nevű libanoni étterembe. Nem tudtuk, mit várjunk ettől a helytől, de végül akkora gasztronómiai élményben volt részünk, hogy még napokkal később is azt emlegettük. Az a humusz, a padlizsánkrém és a pitába csomagolt finom shawarma mind-mind olyan váratlanul csodásan finom volt, hogy arra nincs is szó. A sört pedig kancsóban mérték, így volt a legolcsóbb, ezért ezt sem lehetett kihagyni.

A meglepetés másnap érte sajnos már csak Ákost és Gyöngyit, amikor visszamentek erre a helyre hogy megismételjék a tegnap esti élményt, kiderült, hogy a tulaj párja egy magyar lány, és itt szoktak összejönni a városban élő magyarok. :)

Mi ebből sajnos már kimaradtunk, mert ekkor már úton voltunk Siem Reap felé, de ez már legyen a következő mese.

Motorral buszt húzni? :) Ázsiában minden lehetséges, és mindent meg is csinálnak!

Esik az eső, „kényszersziesztát” tartunk. Rég nem írtam naplót, ezért itt az ideje folytatni a kambodzsai történeteket. Ehhez nagyszerű segítség a sok fotó, mert volt annyi eszünk, hogy folyamatosan fényképeztünk, mindig amikor bármi érdekeset láttunk, azt lencsevégre kaptuk, ha nem szaladt ki a képből, így most bőven van miből visszahívni az emlékeket – amelyek még mindig több, mint egy hónaposak, úgy látszik, hogy már soha nem fogom utolérni magunkat, de ez már egyre kevésbé zavar. :)

A vegyesboltot korán elhagytuk, valamikor 6 óra tájt kelhettünk, mert hét körül már az úton voltunk. Rengeteg iskola és buddhista templom mellett haladtunk el, és felfedeztünk egy újfajta, szuper hatékony közlekedési eszközt. Egy motorral egy hosszabb kétkerekű utánfutót húztak, amire padsorok voltak szerelve. Ugyan teli járgányt nem láttunk, de szerintem 16-an simán felférnek rá, de ha ázsiai módon ülnek rá, akkor még a 32 fő is biztos. Mindegyik ilyen járgányon volt tető, ami előre még a motoron ülő sofőr fölé is benyúlt és persze az utasokat is védte a naptól. Ugyanígy minden ilyen „buszon” láttunk a motor mögött egy nagyobb műanyagtartályt, erre nem jöttem rá pontosan, mi célt szolgál, de talán üzemanyag tárolásra használják, hogy meghosszabbítsák vele jármű a hatótávolságát.

Később láttunk ugyanennek a történetnek a „tehergépjármű” változatát, amikor csak egy platós utánfutó volt a motor mögött, az viszont olyan durván megpakolva, hogy azt el sem akartuk hinni. Nagy asztalszerű lapokat vittek, kettőt egymásba borítva, a tetején még két fickó is ült és igazán az emberekhez mérten lehetett látni igazán, mekkora cuccot húznak el egyetlen motorral. És ha megfigyelitek itt is ott van a plusz tartály! :) Engem folyamatosan lenyűgöz az ázsiai ember találékonysága, pedig ez már nem az első „szegény”, „fejletlen” ország, ahol járunk. Gondoljunk csak bele, mennyivel egyszerűbben megoldják az emberek és az ilyen megoldások nem csak nekik, hanem a környezetüknek is „olcsóbb”, de persze hozzá kell tennünk megint, hogy az ilyen járgányokkal valószínű csak sík terepen lehet elboldogulni, na és az sem mellékes, hogy itt Kambodzsában nincsen nagyon olyan, hogy tél. :)

Miután lenyűgözött minket egy banánfürtöket szállító motoros is, egy furcsa fekete formát vettünk észre jobbra az úttól. Valami szobor lehet, azt kivettük, de nagyon furcsa formája volt, ezért eldöntöttük, hogy közelebbről is szemügyre vesszük. Egy pagodához vezetett minket a mellékút, kaput kereszteztünk, majd két hosszú szoborcsoport között haladtunk el. Az emberszerű kőszobrok valamilyen „kötelet” húztak mind egymás után hosszú sorban, és ez a kötél valamiféle kígyó vagy sárkány volt. Beljebb egy mesterséges tó közepén megtaláltuk azt a fekete szobrot is, amit távolról láttunk, majd beljebb egy hatalmas, díszes pagodát, olyat amit eddig még soha sehol nem láttunk. Ez már az Angkor Wat-ra hajazott, legalábbis nekünk nagyon hasonlítottak a formák ahhoz, amit eddig a híres Angkor Wat-ról láttunk. Ha itt a semmi közepén, csak úgy az út mentén találunk egy ilyen szép, működő pagodát, milyenek lehetnek az Angkor Wat-nál azok az ezer éves romok a dzsungel mélyén? :) Kifelé menet még Zita észrevette a takarékos izzót az egyik szoborra építve, aztán kigurultunk, vissza a főútra, és egyenesen be a fővárosba, Phnom Penh-be.

Phnom Penh, a fejletlen, de fejlődő, nyűzsgő főváros, ahol a járdán motoroznak

Kambodzsa fővárosa kellemes csalódás volt, annyi rosszat hallottunk már Phnom Penh-ről, hogy valami borzasztó nagy kaotikus, poros, forgalmas poklot vízionáltunk magunk elé. Ehhez képest egész mérsékelt volt a forgalom, a nagy körutak pedig, amiket a szálláshelyünkhöz menet választottunk, abszolút járhatóak voltak, se nagy por, se rossz útminőség nem volt sehol, egyedül a szmog és egy kicsit a forgalom zavart minket. Már Vietnamban is sok helyen észrevettük, hogy a motorosok a járdát választják levágásnak, vagy épp csak simán közlekedésre, ha pl. középen az úton dugó van, vagy valami akadály. Itt ebből sportot csinálnak, minden nagyobb kereszteződésben, ahol feltorlódik a forgalom a lámpánál, a motorosok ellepik a járdát, több méter széltében cikáznak a fák, a gyalogosok és az utcai árusok között, hogy minél előrébb tudjanak tülekedni, mire zöldre vált a lámpa. Képzelhetitek, micsoda műsor az is, amikor ez megtörténik, és mindenhonnan, még a járdákról is motorosok tömege kezd özönleni be a kereszteződésbe… Volt olyan stand, ami direkt ezért települt ki eladni és reklámozni valamit egy kereszteződésbe, pontosan arra a helyre, ahol a motorosok több „sávnyi” járdát elfoglaltak egy több mint 100 másodperces piros lámpa idejéig. Mert itt már mutatják a lámpák, hogy még meddig zöld vagy piros a menet.

Phnom Penhbe már abszolút betört a nyugati kultúra és a fogyasztói társadalom. Lehet, hogy még kicsit poros, kicsit kaotikus és „ázsiai”, de attól még már itt is elkezdődött, láttunk óriási neonfényeket, színes kijelzőket az utcán, van pizza (drágább, mint odahaza, mert itt ez még csak a „nagyon-nagyon menő” kategória), kóla, fagyi, chips. SIM-kártyát nagyon gyorsan, egyszerűen és olcsón tudtunk venni, és az internet is ment rajta 3G sebességgel, aktiválás és külön csomag nélkül, ha jól emlékszem, átszámolva 6 Forint / Megabájt alapon. Néha használtam is e-mailre, meg amikor vidéken nem volt más lehetőségem a bejegyzést feltölteni.

Bővebben majd a következő bejegyzésben csavargunk majd a belvárosban, a Silver Pagodánál, és egy Kambodzsa történetében nagyon fontos múzeumnál, de most előbb még elmesélem, hol is laktunk és kikkel találkozunk az alatt a 6 nap alatt, amíg Phnom Penh-ben voltunk.

A WarmShowers – Honnan jött és miben más, mint a Couchsurfing?

A szállásunkat és a vele járó barátainkat a WarmShowers.org rendszeren keresztül találtuk meg. Még Vietnamban jött az ötlet, hogy próbáljuk ki végre ezt is. A WarmShowers olyan, mint a Couchsurfing, de kicsit egyszerűbb rendszer, és kifejezetten a világot járó kerékpártúrázók részére lett kitalálva. Egyébként épp ma is egy ilyen helyre, WarmShowers-es vendéglátókhoz tartunk, ezen a napon, amikor ezt a bejegyzést írom, mert még mindig esik az eső. Szóval ez a WarmShowers is magáénak tud jó pár ezer tagot a világban, és köztük egy térkép alapján válogathatunk, ugyanis itt mindenkinek látszik a pontos címe egy térképen, ugye egy kerékpártúrázónak nagyon nem mindegy, hogy egy nagyvárosnak melyik részébe kell bringáznia, hiszen bizonyos esetekben akár egy fél napot is felemészthet az, mire egy óriásvároson keresztülbringázunk. Otthon egyébként így ismerkedtünk meg Henry-vel és Jamie-vel, akiket anno begipszelt lábbal láttam vendégül, és akik Londontól Sydney-ig tekertek. (Uppsz, nem is Warmshowers volt, hanem CS, most látom a belinkelt, régi interjú elején – Mindegy, tagok Warmshowers-en is!) Aztán volt a Pleasant Revolution nevű banda is, akik 90 kilóig pakolt cargo-bike-okon átvágtak a Pilisen, mert az milyen buli? Mi meg csak vártunk rájuk a Vörösmarty-téren… :) Ők erősítőkkel és hangfalakkal és hangszerekkel utaztak, akkor éppen keresztbe-kasul Európában, ugyanis ők így turnéznak! :) Szóval sok itt az őrült a WarmShowers-en, ide is érdemes regisztrálni, mert elképesztő arcokkal találkozhat az ember, és erre azért is tartottam fontosnak kitérni, mert ha beismerném, ha nem, bizonyosan az előbb említett két társaság is nagy szerepet játszott abban az inspirációban, ami aztán elindított minket is ezen az úton. :) Pedig az egész csak úgy kezdődött, hogy regisztráltam egy weboldalra. :) Fantasztikus dolog ez az internet!

Apropó, internet! Nemrég megtudtuk, hogy a WarmShowers még a Couchsurfing és az internet előtti időkben indult, kezdetben egy nagy katalógus volt, ahová postai úton lehetett feliratkozni tagnak, és magát a katalógust is, amit évente nyomtattak ki újra, így lehetett megkapni. :) Micsoda ötlet, micsoda idők lehettek azok! :) A Warmshowers egyébként azért lehet néha kézenfekvőbb nekünk, kerékpártúrázóknak, mert nincs annyi tag és így igaz, hogy kevesebb “host” közül válogathatunk, de ők nem is kapnak minden nap 5 requestet különböző utazóktól, mert bringásból sokkal kevesebb járja a világot, mint hátizsákosból, így összességében könnyebb egy nagyvárosban Warmshowers-et találni, legalábbis a Phnom Penh-i tapasztalat nekünk ezt mutatta. Míg CS-re öt requestet küldtem és egy sem jött össze belőle, Rithy egyből válaszolt nekünk Warmshowers-en. Persze ebben van egy nagy szerencse faktor is. Továbbá azért is kényelmesebb lehet nekünk a Warmshowers, mert míg CS-n könnyen előfordulhat, hogy egy hosszabb, fárasztóbb szakasz után, lustának vagy antiszociálisnak nézhet minket a vendéglátónk, mert csak dögleni és pihenni akarunk, amíg odakint ezer és ezer élmény és kaland várna ránk a városban, addig a Warmshower-es vendéglátónk pontosan tudja és átérzi, hogy mi épp most érkeztünk meg ezekből az élményekből és most nem vágyunk másra, csak egy zuhanyra, beszélgetésekre és akár több napnyi masszív, passzív pihenésre. Persze ezt jó kommunikációval CS-n is előre le lehet tisztázni, így nem akar majd azonnal egy buliba elrángatni minket a hosztunk, miután bevágódtunk hozzá egy 120km-es nap végén. :D

Beszélgetések a SmallWorld udvarán – Élelem a kukákból és élet a társadalmon kívül?

De hogy végre azt is elmeséljem, hogy Phnom Penh-ben hol és kiknél laktunk, befejezem ezt a kalandozást, és begurulunk a SmallWorld udvarába. Rithy akivel leveleztem, mindig szinte azonnal válaszolt a kérdéseimre, ebből sejteni lehetett, hogy sokat van online. Mikor megérkeztünk épp egy tárgyalás közepén volt a tágas udvar éttermében, ahol mi is helyet kaptunk egy asztalnál, és hideg jeges ivóvíz és a wifi mellett kényelmesen megvártuk, amíg Rithy végez, hogy aztán beszélgethessünk és körbevezethessen minket. Egy erkélyen kaptunk helyet, ugyanis a szobák épp mind tele voltak, így az étterem felett, egy három oldalról nyitott, de tetővel rendelkező első emeleti teraszon aludtuk a hét éjszakát, és igen, végre valahára, most először használtuk a saját szúnyoghálónkat is, amit már Ayutthaya óta cipeltünk magunkkal, mindezidáig „feleslegesen”. Azért az idézőjel mert lám, most kiderült, hogy mégsem. :) Sok olyan holmink van, amelyeket nagyon ritkán használunk, de akkor jól jön, és félek, ezek egy részét ki lehetne hajítani, ám mégsem tesszük, mert hiába csak nagy ritkán használjuk, de mégis, már maga a tudat is megnyugtató, hogy igen, van sátram, van szúnyoghálóm, matracom, hálózsákom, bárhol el tudunk aludni, ha úgy jön ki.

Ez a bárhol most a SmallWorld volt, ahol nem csak szállást, hanem rengeteg inspirációt is kaptunk. Ez a szervezet azért jött létre, hogy az ötletekkel teli fiatalokat terelgessen és segítsen az álmaik megvalósításában. A főember most már Rithy, de igazából az alapítók közé kell venni Charlie-t is, aki egy nagyon érdekes amerikai figura – őt csak mentorként emlegette Rithy, és érezni lehetett, hogy ő az atyja itt az egésznek, de az irányítást és a főnökséget nagyrészt már átadta Rithy-nek, mert sokszor megtörtént, hogy amikor Charlie-t kértük, kérdeztük valamiről, akkor ő továbbirányított minket Rithy felé.

Charlie egyébként a második fekvőbringás, akivel ezen az úton találkozunk. Nem kis meglepetés volt, amikor megpillantottuk a piros, elöl 20-as kerekű, alacsony pedálos fekvőkerékpárját a lépcső alatt. Később aztán ő maga is előkerült, és fantasztikus történeteket mesélt. Amerikában éveket élt az utcán, szenvedéllyel beszélt az őshonos indiánokról, és meghagyta nekünk, hogy ha megyünk majd Észak-Amerikába, feltétlen keressünk fel olyan helyeket, ahol ezek az emberek élnek az Egyesült Államokban, mert azok lesznek csak az igazi élményeink majd! Az utcán eltöltött éveiről is mesélt, merthogy sokat élt kvázi hajléktalanként, csavargóként is, de nem azért, mert nem volt pénze, hanem mert a szabadság ezen formáját választotta. Kérdeztem, hogy sokan vannak-e Amerikában, akik hasonló mód, választásból „nem élnek sehol”, és az volt a válasz, hogy igen. A következő kérdésem Ran Prieur története után (akit egyébként Charlie nem ismert, és nagyon örült neki, hogy Ran-t „bemutattam neki” így az interneten keresztül) az volt, hogy tényleg olyan kiválóan lehet-e étkezni az éttermek és az „organikus” élelmiszer boltok kukáiból, és ezzel is beletrafáltam, mert Charlie nagy lelkes mesélésbe kezdett. A hajléktalan barátaival nem hogy nem veszekedtek az élelmen, hanem adták egymásnak a tippeket, hogy hová menjenek, mert az amerikaiak annyi kaját kidobtak, hogy nem hogy nem éheztek, hanem sokszor nem bírták mind elhordani, nem egyszer az ment, hogy gyorsan adták le egymásnak a drótot, hogy hol van még rengeteg kaja, és volt olyan is, hogy a kirakott ételt el kellett rejtenie, hogy később érte tudjon menni, mert se ő, se más nem bírt volna annyi élelmet elhordani, annyit „kidobtak”.

Ez a kidobás is azért van idézőjelben, mert azt az adott bolt vagy étterem is tudta, hogy az étel nem fog kárba vészni, a dolog tehát félig már nyiltan ment és éppen ezért valójában már nem is kukázásról volt szó, mert megkönnyítették Charliék dolgát azzal, hogy nem hajították bele a még jó, de már eladhatatlan élelmiszert egy koszos kukába, hanem egyszerűen csak kitették nekik a csomagolásában az üzlet mögé mindig ugyanoda, egy tiszta helyre. Azt azért hozzá kell tenni, hogy ez mind az amerikai viszonylatban is „szuperfejlett” Kaliforniában történt. De ettől még mindig durva a történet, hiszen ezek szerint van olyan vidék, ahol ha az ember nem finnyás, simán megélhet így. Annyi, hogy ki kell lépni, el kell felejteni, vagyis inkább ellent kell mondani a társadalom diktálta szabályoknak, és merni kell különbözni. Persze le lehet „ingyenélőzni” az ilyen embert, de mennyivel rosszabb ez annál, minthogy ha egész életünkben egy olyan rendszer malmára hajtanánk az amúgy már mélyen utált mókuskereket, amiben elvesztettük önmagunkat, és ami pusztítja a világot? Tudom, ezek nagyon durva szavak, és most ne gondoljátok, hogy megbolondultam és majd ki akarunk költözni a vadonba és/vagy kukákból enni és elszakadni a rendszertől és a társadalomtól. Erről szó sincs, eleve nincs eszemben és eleve nem is lehetséges ilyesmit teljesen véghezvinni. És nem is kell, hogy cél legyen, mert ha ki is lehetne szakadni, nem ezt kéne tennünk, hanem megváltozni, megváltoztatni a társadalmat. Imádom az internetet, városi gyerek vagyok, romantizálom ugyan a vidéket és az egyszerű, de nagyszerű létet, de függője vagyok és szeretem „a rendszert”, viszont nem teljes egészében és nem úgy, ahogy van, hanem kritizálva annak hátrányait, visszásságait és az alternatíváit keresve. Ezért nagy csodálattal hallgattam Charlie meséit, és ezért ha eljutunk odáig, meg fogjuk keresni az általa említett őshonos amerikaiakat.

Charlie egyébként 6 évvel ezelőtt jött Délkelet-Ázsiába, méghozzá eredetileg csak azért, hogy a fogait megcsináltassa, mert odahaza az USA-ban olyan brutálisan drága a társadalombiztosítás, hogy jobban megéri nem fizetni azt, megpróbálni egészségesen élni, és ha valami mégis van velünk, akkor kiutazni egy olcsó országba rendbe tetetni magunkat. Ezt egyébként már mástól is hallottuk, nem tudom már ki mesélte, de állítólag olcsóbb egy az utazók számára kínált, szélesebb körű biztosítással járni a világot, mint Amerikában fizetni a TB-t, miközben előbbi még az egészségügyi ellátás terén is több mindent lefed, mint az amcsi TB. Ha ez tényleg igaz, az viszont már valóban röhej – ennyit a nagy amerikai álomról, miféle ország az, ahol így működik a TB? Ehhez képest még nálunk is nagy jóság van ilyen téren, igaz, ennek sajnos lehet az az egyik hátulütője, hogy pont az orvosok és a tanárok a két legalulfizetettebb szakma, ami meg részünkről szégyen, mert ugye pont, hogy ezeket a hivatásokat kéne a leginkább megbecsülni.

A SmallWorld programjai, születése és céljai

Na, de visszatérve Charlie-ra: annyira megtetszett neki Kambodzsa, hogy végül itt ragadt, és azon kapta magát, hogy fiatalokat tanít mindenféle hasznos tudásra a számítógép-kezeléstől kezdve az angolon át az üzleti életig. Rithy-re egy pagodában talált rá, azért volt ott, mert így szerzetesként ingyen tanulhatott az egyetemen – számára pedig ez volt az egyetlen lehetséges út a tanuláshoz. A SmallWorld-öt 16 hónapja alapították, ezt nem gondoltam volna, ha ők nem árulják el. Egy sokkal idősebb, régóta működő szervezetnek hittem volna, mert amíg ott voltunk, rengeteg mindent csináltak. A földszinti teremben mindig folyt valami oktatás, hétvégén még ezen felül is voltak workshop-ok, állandóan sok ember szaladgált laptopokkal, és egyszer még valami robotot is láttunk, amit ők építettek. Szombatonként homemade pizzaparty van, az egyik srác serpenyőben pizzát süt. Ez a serpenyőben való pizzasütés nekem teljesen új volt, és nagyszerű volt tapasztalatokat cserélni a pizzasütés terén. A trükk csak annyi, hogy vastag, jó hőelvezető serpenyőben először megsütjük a tészta egyik oldalán, majd azt megfordítva rápakoljuk a feltétel arra az oldalra, ami már szépen átsült, és megpirult. Mindezek alatt persze le is fedjük a serpenyőt. Még a srác a serpenyős sütést mutatta meg, én hozzá képest némi többletinformációval rendelkeztem az élesztőről és a kelesztés műveletéről. „Mi, megfázott a tészta?!?” – Gyulladt fel neki a villanykörte – „Ááá, ezért nem dagadt meg a múlthéten!” :)

De már megint kalandozom. :) Szóval a SmallWorld még fiatal, de már rengeteg mindent csinálnak, sok programjuk van és még több ötletük, és jövendő tervük, mert ahányszor csak mondtam nekik, hogy milyen nagyszerű, amit eddig összehoztak, mindig az volt a válasz, hogy „de még ezt meg ezt meg ezt is szeretnénk beindítani…”. Az étterem asztalai oldalukra fordított kábeldobokból vannak, ezeknél ülve mesélte el Rithy, hogy mintegy figyelemfelkeltő kampányként, és mert kíváncsi volt rá, hogy mire képes, a SmallWorld indulását összekötötték egy „Run the Dream” kampánnyal, ami arról szólt, hogy Rithy 10 nap alatt hazafutott az innen 300km-re lévő Siem Reap-ből ide Phnom Penh-be. Tudom, hogy ha most van köztetek ultrafutó, akkor az most azt mondja magában, hogy de hát ez nem is olyan nagy szám, napi 30km, csakhogy Rithy ezt szinte minden felkészülés nélkül csinálta végig (nem is értem, hogy nem sérült le), ráadásul eredetileg igazából 8 nap alatt tervezte volna a futást, de elnézte a napokat és a média csak a 10 nap végén várta az érkezését a fővárosba, ezért a végén kitérőket tett és belassított. :) Erre a futásra egyébként Charlie – akit úgy emleget, hogy „a mentorom” – kísérte el őt a fekvőkerékpárján. Szerintem ez egy nagyszerű ötlet volt és egy kiváló indítása egy ilyen szervezetnek. Nekem külön szimpatikus volt, hiszen én is imádok futni. Rithy emellett egyébként elsősorban bringásnak vallja magát, ezért is látnak vendégül bringásokat a WarmShowers-en keresztül.

Egy kis fénykép vetítős élménybeszámoló és Charlie külvárosi kerékpártúrája

A SmallWorld programjaiban mi is aktívan részt vettünk néha, először úgy, hogy tartottunk egy kis fényképes vetítést, ami alatt az érdekesebb, izgalmasabb témákról bővebben is meséltünk, ezek között pedig csak pörgettük a képeket, hogy beleférjünk a kitűzött másfél órába. A vetítés Rithy hordozható projektoráról ment, ez egy aprócska doboz volt, ami engem nagyon meglepett, mert régóta nem követtem a projektorok piacát és nem gondoltam volna, hogy „már itt tart a technika”! :) Ez a kis doboz egész jó képet adott, súlya és mérete még nekünk, kerékpártúrázóknak is szinte elhanyagolható, és amit végképp nem hittem volna, ebben még egy akkumulátor is benne van, amelyről néhány órát képes elciripelni, így még áramforrás sem kell, hogy a közelben legyen, az ára pedig csak valami 300 dollár körül mozog, ami nem is olyan nagyon meredek egy ilyen kompakt, elemes vetítőgépért. Elgondolkodtam egy ausztrál élménybeszámoló turnén, akár csak úgy spontán a nagyobb városok utcáin és terein, de aztán rájöttem, hogy ha fogunk is ilyet csinálni, ahhoz többet ad majd hozzá a személyes jelenlétünk, néhány előhívott fotó, egy világtérkép és maguk a felmálházott biciklik, és a saját magunk által elmesélt történetek. Ügyes dolog az ilyen kütyü, de azt hiszem nem ér meg nekünk ennyi pénzt, nem vennénk annyi hasznát és csak egy újabb drága dolog lenne, amit ellophatnak tőlünk, tönkremehet, vagy elázhat… De azért tetszik, és a visszajelzések alapján nagyszerű élménybeszámolót adtunk rajta keresztül. :)

A másik aktív részvételünk egy programban az egy kerékpártúra volt. Charlie által szervezve, a SmallWorld-el szomszédos néhány külvárosi negyedet jártuk be egy hajnali indulással. Kezdetben számunkra valószínűtlenül üres, nagy telkeken hajtottunk keresztül, amelyeket néhol elöntött a víz. A napfelkelte a főváros művészeti egyetemén ért minket, itt az egyetemmel egy udvarban lévő kollégiumban az egyik hallgató spontán előadását is meghallgathattuk, ez nagyon érdekes és hangulatos volt.

Kifelé menet kidőlt kerítéseken át egy olyan térre értünk ki, ahol a vízzel elöntött telket meg is művelték, sorokban növények nőttek ki a vízből és egy ember nyakig a vízben egy hálóval mahinált. Természetesen mosolyogva-integetve, ahogy azt Ázsiában szokták.

Ezután egy rövid utcai reggelit követően néhány pagodát látogattunk meg, ezek is érdekesek voltak, rajtunk kívül egyetlen külföldi sem volt a környéken, a szerzetesek pedig mindenhol érdeklődve leszólítottak minket, hogy mi járatban vagyunk, és hogy tetszik Kambodzsa. Az élet is zajlott közben, az egyik templom mellett a helyieket valamilyen szertartás keretében locsolta nyakon többször egy csoport szerzetes.

Ugyanitt számunkra érthetetlen okból rengeteg felfújható játékrepülőt láttunk felakasztva a szentély körül. Hogy ez miért volt, arra azóta sem tudott nekünk senki választ adni.

Ezen a túrán egyébként mi voltunk a tesztalanyok, ugyanis Charlie később ebből egy fizetett, vezetett túrát akar csinálni, egy amolyan félnapos programot hátizsákos utazók számára, az igazi Kambodzsába, olyan helyekre, ahová a hagyományos utak szervezői nem, vagy csak nagyon ritkán viszik el az embert. Szerintem ez az ötlet sikerre van ítélve, mert ezen a kis túrán mi is sok élményt kaptunk, pedig mi már jövet is láttunk ezt-azt, ami mellett busszal úgy elszáguldottunk volna, hogy csak egy villanás maradt volna meg belőlük. Az volt a félelmem, hogy számunkra ez az amúgy alig 16km-es kerékpártúra nem fog sok újat nyújtani, mert hogy mi amúgy is sokat látunk az országokból a kerékpár révén, de e téren hála Charlie helyismeretének pozitívan csalódnom kellett. Hazafelé egy vasúti sin mellett haladtunk, ami szinte már egy „slum”-ra, vagyis nyomornegyedre hasonlított, rengeteg gyerek szaladgált mindenfelé anyaszült meztelenül, sok volt a szemét a környéken és az emberek szinte már az utcán éltek. Rithy-éknek egyébként az ezt a réteget segítő programjaik is vannak, tehát nem csak az egyetemet végzett, ötletekkel teli, tettre kész fiatalokat próbálják segíteni, hanem azokat is, akiknek sokkal kevesebb a perspektívája. Persze a kettő elég más tészta, de sok lehetőség adódik a két dolgot összekötni.

Félelmetes volt egyébként látni, hogy micsoda társadalmi különbségek vannak a sínek mentén élők, és az alig pár méterrel odébb, lakótelepi sorházakban („lakóparkokban”) élő, elkerítésezett garázzsal rendelkező, csillogó fényesre mosott autókkal munkába ingázó emberek között.

Ez a túra számunkra nagyon érdekes volt, főleg hogy a standard útikönyvekben leírt „kötelező”, „kihagyhatatlan”, „nem láttad az országot, ha nem voltál ott” látnivalóknál ekkor még nem is jártunk Phnom Penh-ben.

Najó, elállt az eső, és eleget meséltem, úgyhogy most befejezem és biciklizünk! :) Öt ismét megszületett oldal egy kis esőzést kihasználva, az nem rossz, nem igaz?

Phnom Penh-be 2012.03.06-án érkeztünk meg egy 70km-es nap végén, és 12-ig maradtunk, de ezen napok történéseiről még fogok egy kört mesélni, mielőtt tovább bicikliznénk, mert közel sem sikerült mindenre kitérnem most.

Köszönjük Rithy-nek, Charlie-nak, és a SmallWorld összes munkatársának az önzetlen vendégszeretetüket, remekül éreztük magunk a SmallWorld-nél, sok élménnyel és egy nagy adag inspirációval gazdagodtunk.