Kis utakon, kis pénzzel

Pleiku-t elhagyni nem volt egyszerű, ugyanis fogytán voltunk már a készpénznek és hiába jártunk végig fél tucat pénzautomatát indulás előtt, aztán kifelé menet a városból, egyik sem akart nekünk pénzt adni, pedig próbáltam egy forint alapú mastercard-al és egy dollár alapú visa-val is, és előtte mindkettőn ellenőriztem az egyenleget és a napi limitet is. Tudtam, hogy a hiba nem nálam van, hanem ezeknél a helyi bankoknál, de ez csak tovább bosszantott, egy csomó időnk elment ezzel és csak felborzolta a kedélyeimet az egész eset. Végül hagytuk a francba az egészet és elindultunk a megmaradt, 1-2 napra, szűkösen 2-3 napra elegendő készpénzünkkel. Lesz ami lesz alapon, bele az ismeretlenbe, remélve, hogy majd minden kialakul, és aztán meg is oldódik magától. Ez egyszerre volt egy kicsit őrült, és egy kicsit felszabadító érzés. Hogy nem érdekel a pénz, tudjuk, hogy anélkül is meg tudjuk csinálni! Anélkül is el tudunk jutni a következő nagyvárosig, Buon Ma Thout-ig, hogy nincs nálunk elég pénz esti szállásra, csak éppen annyi, amennyi elegendő élelemre, de arra is csak úgy, ha a legolcsóbb útszéli étkezdékben esszük a legolcsóbb ételeket.

Ebben az érzésben az is közrejátszott, hogy kieszeltem egy alternatív útvonalat Pleiku és BMT között, ez alig volt 200km, és mivel végre ebben a szintemelkedés is kevesebb volt, úgy számoltam, hogy ezt két nap alatt kényelmesen teljesítjük. Alig vártuk, hogy letérjünk a főútról és végre ne csak az főút mentén kiépült, az utazókat kiszolgáló infrastruktúrát és az főút menti drágább telkekre építkező „gazdagabb” réteg életét lássuk, hanem újra az igazi vidéket is. Tudom, hogy mindig túlidealizálom a vidéki, tradicionális életet a modern városival szemben, és tudom, hogy mind a kettőnek megvannak az értékei és a pozitív oldalai, de az is igaz, hogy valami eltűnik, valami megszűnik akkor, amikor a vidéki kis útból nagy aszfaltozott sztráda lesz és buszok, kamionok kezdenek döngetni rajta és megjelennek a sokemeletes betonépületek. Ezzel együtt valami elpusztul, és bár a néhány méter széles, hátrafelé hosszúkás és akár 3-4 emeletes betonépületek sorának is megvan a maga szépsége, nekünk ebből már elegünk volt.

Azért sem izgultunk annyit a pénzen, mert úgy gondoltuk, hogy ha letérünk a főútról, ott ha akarnánk se tudnánk majd szállodában pénzért megszállni, hanem majd jól felállítjuk valami tető alá a szúnyoghálónkat és ott majd jó lesz nekünk éjszakára. Mert erre egy csendes vidéki faluban jó lehetőség van, de egy főút mellett, ahol még éjjel is zajlik az élet és fű-fa-virág megfordul, ott nem mernénk ezt megtenni.

Szóval néhány kilométerrel Pleiku után, egy egészen addig tartó, folyamatos, egyenletes, de nem túl meredek emelkedő tetején lefordultunk jobbra a főútról. Persze mondanom sem kell, ez nagy pillanat volt, amit már nagyon vártunk. Főleg, hogy kb. ugyanekkor ért véget az emelkedő is, és pontosan tudtuk, hogy most több tíz kilométeren keresztül nagyjából lefelé fogunk haladni. Eltűnt a forgalom, eltűnt a 20 méter széles betonsáv, és még lefelénk is volt! :) Ennek nagyon örültünk és máris nagyon élveztük az új utunkat, noha tele volt szemetelve a környék, az összes bokorra és fára rá volt akadva egy-egy nejlonszatyor és ez elég durva látvány volt, egy plasztikerdőben jártunk. Hála az égnek ez csak egy bizonyos szakaszra volt jellemző, valahogy oda összefújta a szél a szemetet, de máshol már nem volt ugyanilyen. Faluról falura haladtunk és néha azért persze kaptunk egy kis emelkedőt, tehát nem volt ez olyan tiszta lefelé, de ezt már megszoktuk és nem is vártunk mást. Egy helyen aztán eltűnt alólunk az aszfalt, pont, amikor a legjobban élveztük a dolgot:

A vörös, poros földút szerencsére csak néhány kilométert tartott. A nagy ijedtségre rögtön meg is álltunk egyet pihenni, meglepődtünk, de még itt ezen a vidéken is találtunk cukornádszörpöst. Az útszéli boltosnál több gyerek is ült, kicsit elszomorító volt látni, hogy nem teljesen a valóságban éltek, mindegyik a telefonját nyomogatta, percekig fel sem néztek. És persze mindegyiken baseball sapka, nyaklánc, menő póló. Kell valami identitás, kell, hogy legyenek valamilyenek, valakik, de miért ilyen távol keresik önmaguktól azt a valakit, már itt a vidéki Vietnámon is? Persze e gondolatok közben azért azt is tudtam, hogy nem szabad ezért ítélkeznünk felettük, hisz „ez van”, és ha ez van, ezt kell szeretni, ez így is elég érdekes tapasztalat és fotótéma nekünk, annak ellenére, hogy nem azt kapjuk, amit vártunk. :) Vagy mégsem? A következő percben besétált a képbe egy kétgenerációval idősebb hölgy, a nagymama. Elnézve a ráncait lehet, hogy megvan az három generáció is, és dédnagymama. Na, hát ő nem nyomkodott semmi kütyüt, nyugodtan ült, nézett, mosolygott. Neki érthetően teljesen más kisugárzása volt, mint a gyerekeknek, és éppolyan jó, vagy talán még jobb fotótéma volt. Arról, hogy mi járhatott a gyerekek fejében, van sejtésem, de hogy az idős néninek hol voltak a gondolatai, arra tippelni sem tudnék.

40km-t tekerünk, de egy métert sem haladunk

Jó néhány domb és talán még további 10km után ért minket egy kis kellemetlenség. Megállított minket egy civilnek öltözött motoros, és sehogy nem akart minket továbbengedni, elénk állt, beszélt hozzánk, látszott, hogy nagyon, de nagyon itt akar tartani minket, mert ez kötelessége vagy tudom is én. Ezért aztán megálltunk, de mivel az emberünk nem tudta elmagyarázni, hogy mi a helyzet és miért állított meg minket, felhívtuk Minh-t, hogy tolmácsoljon nekünk. Kiderült, hogy aki megállított, ő egy rendőr, és kisebbségek által lakott területen járunk, ahová külföldi nem teheti be a lábát. Ennek nagyon, de nagyon nem örültünk, először el sem akartuk hinni és fel sem akartuk fogni, hogy ez történik velünk. Épphogy csak elkezdtük élvezni ezt a kis utat és hogy végre nem egy sztrádán biciklizünk, mikor jött ez a csapás. Persze a csapás jó vietnami módon jött, egy nagy csapat végtelenül, leírhatatlanul idétlenül vihogó helyi kíséretében, akik szépen körülálltak minket, mint egyszeri ember a most leszállt földönkívülieket. Most, hogy megkaptuk ezt a minket sokkoló hírt, különösen rosszul esett az idétlen vihogásuk, és tudom, ez nem szép, de végtelenül szánalmasnak láttuk őket. A kisebb gyerekek még csak elmentek, ők picik, ám nevessenek, de volt egy-két számunkra nagyon idiótán öltözött figura. Feszes farmernadrág, bokacsontig nem ér le, lábfejen „vietnami papucs”, menő öv, lánccal a zsebben, hosszú ujjú odabas melegítő, amerikazászlós maszk és baseball sapka az arcon, cigi a kézben. Mindehhez vézna testalkat, idétlen vigyor és egy még idétlenebb vihogás, ahányszor csak az illető felé néztünk. Tudom, gonosz vagyok, de akkor ott abban a helyzetben nálunk elvitte volna a „hogyan nézzünk ki nevetségesen és szánalmasan” verseny aranyérmét. Na de ne vesztegessük ilyesmire a figyelmünket, mert lehet, hogy nekik a morcos, rosszkedvú holdjáró bringások még furcsábbak voltak, mint minekünk ők.

Nehéz szívvel visszafordultunk és lassan elfogadtuk, hogy a tervünk, miszerint újra vidéken biciklizünk, kudarcba fulladt és vissza kell mennünk a főútra, a forgalomba, az útépítések, a büdös, mocskos és hangos teherautók és buszok közé. Azért amennyire lehetett, én próbáltam kiélvezni az utat, még visszafelé is, de ez nem volt könnyű, és úgy tűnt, ez Zitának még nehezebben megy, mint nekem. 20km-t jöttünk el a főúttól, és kb. 300m-t jöttünk lefelé, ezt mind vissza is kellett mászni, ráadásul várt még ránk a poros földutas szakasz is. Visszafelé itt az erdőben mentünk, mert láttuk, hogy sok motoros is így tesz, és valóban, kicsit jobb volt ott a fasorok között az ösvény, kevésbé rázott és sokkal kevesebb por ért így minket. Mire túlértünk a vörös poros szakaszon, így is tiszta kosz lett a bringáink és a táskáink alja.

Kicsit kiborultunk, oda voltunk morál ügyileg, nincs mit ezen szépíteni. Erre tett még rá egy lapáttal az, ami a kereszteződésben történt. Visszaérve a főútra, úgy gondoltuk, hogy ha a maradék pénzünkből kijön, akkor felpakoljuk a bringákat a tetőre, és elbuszozunk Buon Ma Thout-ba. Nagyon nem volt kedvünk tovább a főúton bringázni, főleg ezek után nem. Persze senki nem beszélt angolul a környéken, úgy kellett nekik lerajzolni egy buszt, biciklivel a tetején és leírni a város nevét. De úgy tűnt, még ez is kevés, nem tudtak nekünk egyértelmű választ adni, pedig ez aztán tényleg egyértelmű volt. Nem értettük, hogyan lehetnek ilyen végtelenül értetlenek az emberek, miért nem tudnak egyértelmű választ adni, amikor ezt a kérdést még egy gyerek is megérteni egy másik országban. Persze vihogni azt tudtak, de mindez még nem lett volna baj, ehhez már kezdtünk hozzászokni. Hanem megtalált minket egy részeg, és elkezdett minket a karunknál fogva rángatni. Persze először áttoltuk a kereszteződés túloldalára a bringákat és mi magunk is elmentünk az ember közeléből, mert természetesen eszébe sem jutott megérteni, hogy hagyjon minket békén. Ez kb. egy percig megoldás volt, de aztán ott is megtalált minket, miközben mi a buszosokkal való kommunikációval bajlódtunk. Először engem rángatott és ekkor már a bringámat is, aztán mikor leráztam magamról, odament Zitához, és szerencse, hogy ekkor én nem tudtam csak úgy ledobni a porba a bringát és odamenni, mert tőlem rosszabbat kapott volna, mint Zitától: egy jól irányzott seggberúgással Zita megszabadította magát a részegünktől, és a meglepettségét kihasználva egy nagy lendülettel el is húztunk a helyszínről. A legrosszabb az egészban az volt, hogy ezt vagy két tucat helyi végignézte, és szerintem még egy földönkívülinek is egyértelmű lett volna a helyzetből, hogy az ember részeg és mi nem kívánjuk a társaságát, de ennek ellenére senki nem igyekezett a segítségünkre, senki nem szólt egy jó szót a részeghez, hogy „Hé öreg, hagyjad már őket!”, nem történt semmi ilyesmi és ez bosszantó és érhetetlen volt számunkra. Mintha csak az ország legnagyobb sügéreivel akart volna összehozni minkket ez a nap, és szándékosan ki akart volna minket borítani.

Kissé borzolt kedélyekkel gurultunk tovább és nem tudtuk, mi tévők legyünk. Gondolkodtunk a stoppolásban, vagy hogy egy pihenőhelyen majd bedumáljuk magunkat egy buszba, de közben biztos ami biztos, haladtunk. Egy kisebb busz megállt előttünk, utasai technikai szünetet tartottak a fák mögött, mi pedig megkérdeztük a sofőrt, hová mennek. 400 ezer dongért elvittek volna kettőnket és a két bringát Buon Ma Thout-ba, és én már belementem volna, pakoltam volna le a bringáról, hogy horduk be a buszba és fel a tetejére a holmikat (noha még fogalmam se volt, hogy a viharba tesszük fel és kötözzük le a tetejére a bringákat), amikor Zita leintett, hogy maradják már, mert ez túl drága és ő nem akar buszozni. Itt ezen a ponton neki köszönhetem, hogy nem szálltunk fel a buszra, és mint később kiderült, igaza volt, jól döntöttünk, hogy a bringázás mellett maradtunk.

Az estét az elágtól kb. 20km-re egy Chu nevű városkában töltöttük. Itt először is találtunk működő pénzautomatát és végre lett pénzünk, igaz közben még gyerekek rohadt naranccsal dobáltak meg minket, csak hogy kerek legyen ez a nap a negatív élmények terén. Találtunk egy nagyon szép szállodát, a már említett vasbeton stílusban építve, lifttel mehettünk fel a harmadik emeleti szobánkba, ami úgy nézett ki, mint valami lakosztály, persze nem került annyiba, sikerült 200-ról 180 ezer dongra lealkudnom. Találtunk finom Pho levest, és este megnéztünk egy buta vígjátékot, csak hogy kiszálljunk egy kicsit a számunkra már terhessé váló valóságból.

Ezen a napon 80km-t bringáztunk, de a “hasznos táv” csak 40km volt, mert ugye a másik 40-et potyára tettük meg.

Ingyen vacsora és Mitsubishi varrógép

Másnap teljesen más napunk volt, sokkal jobb, mint az előző, mert tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább! :) ezért szépítettünk a dolgokon, vagyis kerestük őket, figyeltünk rájuk. Mármint a szép dolgokra. És jöttek, tényleg jöttek, noha mi közben maradtunk ezen a sokat utált főúton. De hála az égnek, nem jött több felújítás, a sztrádás, széles részek sem jöttek olyan sokszor, és egész pofás vidéken haladtunk, szép élmények értek minket. Már reggel, a szállónk melletti piac sarkában, kaptunk (igaz, kissé száraz kifliben, de) finom szendvicseket, cukornádszörpöt, és egy egyetemista srác még szóba is elegyedett velünk. Persze angolul! Beszélt angolul, és szót értettünk egymással! Végre valaki! :)

Aztán jöttek sorra az élmények, láttunk néhány nagy öreg traktort, egy falut tetőtől talpik vörös komcsi zászlókba öltöztetve (biztos a közelgő Tét ünnep végett), és egy csomó családot csörömpölő kapa/szivattyú gépek által húzva, a motor mögé kötött szekéren ülve. Aztán megálltunk inni egy üdítőt egy családnál, ahol volt egy nagyon apró kutya, őt elneveztük bonsai kutyának, mert tényleg nagyon pici volt. Itt nem csak az emberek és így a gyerekek, de néha még a kutyák is apróbbak, mint amit mi megszoktunk. A család hátsókertjében furcsa bambuszlevélbe csomagolt rudak főttek két nagy kondérban, ekkor még nem tudtuk, mik azok és mi célból főnek.

A délután nagyon finom Com Bo-t, vagyis rizs-marhahús kombót kaptunk egy kis útszéli vendéglőben, ami olyan koszos volt, hogy otthon még fészernek is nehezen ment volna el ugyanez az épület. Ennek ellenére itt nagyon szépen elkészítették nekünk az ételt és látszólag még higiénikus is volt a pofásan feltálalt finomság. Talán a valóságban is, mert aztán nem kaptunk tőle hasmenést, pedig még a jeget is elfogadtuk az ingyen feltálalt tea mellé. Az étellel végezve feltűnt, hogy maga a tányér is nagyon szép, amiről ettünk. De a legnagyobb szám ezen a helyen a Mitsubishi varrógép volt a sarokban, nem akartuk elhinni! Az a tipikus, régi lábbal hajtós varrógép, de látszott rajta, hogy nagyon profi és még mind a mai napig használják. Micsoda szerkezet, és micsoda márka!

Egy gyönyörű naplemente után még csavarogtunk néhány kilométert előre az úton, mire találtunk egy szállót 150 ezerért egy Ea Drang nevű településen. Valószínű mi lakhattunk először a szobában, mert még minden nagyon új volt és a tévéről még nem volt levéve a fólia, sőt még papírdobozokat is találtunk.

Szemben találtunk egy nagy csarnokéttermet, amit két nagy busz takart, itt álltak meg vacsorázni, és mivel több asztalon, több tányéron több kiló ételt meghagytak az utasok, mi gondoltunk megint egy merészet, és megkérdeztük, hogy szabad-e megenni a maradékokat. Most is szabad volt, jó nagyot lakmároztunk, miközben egy francia expat bringással beszélgettünk. A fiatal srác egy cigaretta mellett elmesélte, hogy a nagykövetség keretein belül franciát tanít Hanoi-ban, de most mivel 10 napos Tét-holiday van, ehhez még hozzácsapott pár napot és bő két hét alatt keresztültekeri az országot Dél-Észak irányba, a Ho Chi Minh trail-en át, Saigontól haza Hanoi-ig. Kérdeztük, hogy őt nem zavarja-e az állandó hellózás meg a sok dudálás, erre visszakérdezett, hogy miért, mi nem hallgatunk zenét tekerés közben? :) Ő kikapcsolta a szenzorait ezekre a dolgokra és egyszerűen nem vesz tudomást róluk. Okos, vagy bátor, vagy mindkettő, mindenesetre mi nem vagyunk, vagy nem akarunk ilyen ügyesek lenni. Na meg nem is hajtunk napi 150-200km-t, mint ő, úgy talán más, ekkora napi távoknál (és feltehetően nagyobb sebességgel is halad) nem biztos, hogy maradna már erőnk és figyelmünk annyi apró csodát észrevenni magunk körül. Mi maradunk így, lassan haladva, mindenre figyelve, még akkor is, ha így megkapjuk a dudálást és az állandó hellózást is. :) Mivel most semmit nem fogyasztottunk az étteremben, rákérdeztünk, hogy kell-e valamit fizetnünk a konyhamalackodásért, de nem kellett. :) Ingyen vacsoráztunk! :) Arra azért kíváncsi lennék, amúgy ki, vagy mi ette volna meg ezt az ételt? Másnap feltálalták volna (ezt azért nem hiszem…), a család megette volna, vagy az állatok? Talán az utóbbi a legvalószínűbb.

Hol van a bonsai kutya elásva?

Másnap folytattuk a hegygerincen, 800m magasan kacskaringóztunk, sokszor megálltunk a cukornádas pihenőhelyeken és felszippantottunk néhány pohárral a jeges csodából, miközben az árnyékban, függőágyban pihentünk. Láttunk egy igazán érdekesen megpakolt motorost, majd fogtuk magunkat, és az utolsó kb. 40km-en azért is levágtunk egy kicsit a főútról. Vagyis nem volt éppen levágás, de talán egy kilométerrel sem volt hosszabb, és cserébe újra egy apró úton találtuk magunkat. Az elágazás után találtunk egy szendvicsezőt: parázs felett előmelegített apró kiflikbe pakolták a zöldséget, a patét és felvágottakat, de mindez olyan finom volt és olyan olcsó, hogy betankoltunk belőlük későbbre is. A levágással most nem volt gondunk, most nem mentünk a laoszi határ közelébe és alig távolodtunk el a főúttól. Nem is volt sokáig igazi mellékutas élményünk, hamar egy ültetett „gumifa erdőben” találtuk magunkat, ahol végig az összes fa szárát megcsapolták, aztán jött egy kisebb murvás szakasz, majd egy éppolyan nagy főúton találtunk magunkat, mint amiről nemrég lehajtottunk. A fene sem gondolta volna, hogy a távoli Vietnamban, ahol 40 éve az amerikaiak porig bombázták az egész országot, most már vidéken is sztráda szélességű utakkal találkozunk majd ennyi helyen. Na de hát, ha ez van, akkor ezt kell megtanulni szeretni. :)

Boun Ma Thoutban első próbálkozásra találtunk egy nagyon jó szállodát 150-ért, meg is lepődtünk, mert ennyiért ilyen könnyen nem nagyon szoktunk szállást találni, fel voltunk készülve a hosszan tartó, fárasztó „olcsó szoba vadászatra”, ezért tényleg nagy könnyebbség volt, hogy legelsőre megtaláltuk ezt a helyet, ráadásul egy csendes kis utcában, nem is a nyüzsgő főút mellett. Az olcsó szoba azért is fontos volt, mert ezután a három napos kálvária után engedélyeztünk magunknak itt egy pihenőnapot. Este találtunk jó utcai kajákat és megkóstoltunk egy új finomságot, egy jégbehűtött fehér joghurtot, ami egyből Zitának a nagy kedvence lett. :) Ja és a TechCom Bank (piros-fehér logóval) automatáiban fel tudtunk venni egyszerre 8 millió dongot! Ez fontos információ, mert a legtöbb ATM csak 1-2 millát ad ki egyszerre, az meg ugye azt jelenti, hogy 10-20 ezer forintonként levonja mind a két bank a maga sarcát, ami akár alkalmanként 3-4 ezer forint is lehet. Ez meg valljuk be, nagyon nem buli, százalékban mérve így rohadt sokat lenyúlnak a bankok. Ezért azt hiszem túlságosan sokat haragszom is rájuk. Ezért mondom el, hogy TechCom Bank ATM Vietnamban, 8 milliót, 82 ezer forintot felvehetsz rajta egyszerre. Lehet, hogy többet is, de mi nem próbáltuk. Egyébként már rég kellett volna nyitni a szupertáblázatban egy bankolás oszlopot is, mert lassan simán egy hónapnyi pénzünk elment ezekre az átváltási, tranzakciós és egyéb banki díjakra. De sajnos nem így kezdtem el, hanem mindig olyan átváltással számolok, amiben már benne van a készpénzfelvétel díja is, így igazából ezek a díjak beépülnek a nyilvántartásban az összes költekezésünkbe. Csak közben igazságtalannak érzem, hogy a pénzem számottevő hányadát az amúgy is gazdag bankoknak kell adnom, melynek alkalmazottai már amúgy is jól élnek, már csak a fogyasztói kultúra által eléjük pakolt értelmetlen vágyakat hajszolják és legfeljebb terjeszkedni akarnak a profitból, új piacokra és új országokba, de miért is? Hogy a végén még többen, még több, még nagyobb ilyen értelmetlen ábrándot üldözhessenek az őrületbe És ugyanabból a pénzből, amit a bankoknak adtam, már nem vehetek ételt a legeldugottabb, legkisebb, legcsaládibb kis útszéli vendéglőben, ahol már rögtön azt is látom egyenest a saját szememmel, hogy hová megy a pénzem, a bonsai kutyára és a kissrácok étkeztetésére, ruháztatására, iskoláztatására. Oké, nem szívesen tartanám a kis utazó párnám alatt az összes pénzünket, tehát mégiscsak tesznek valamit a bankok cserébe, ott a sok ATM és úgy minden harmincadik úgy is működik ebben az országban, ahogy szeretném, tehát mégiscsak kapok valamit a nekik adott pénzemért, tehát ki tudja, hol van a bonsai kutya elásva. Én már rég túl sokat gondolkodtam ezen, úgyhogy most befejezem ezt a bejegyzést hogy még maradjon erőm és időm a folytatásra is, mert nem akármilyen kalandjaink voltak aztán Boun Ma Thout-ban, és aztán… :)

Plei Kán után sajnos újra egy nagy, forgalmas úton találtuk magunkat, ahol már közel sem ért minket annyi élmény, mint az elmúlt napokon. Ezért aztán nem is tudok minden napról egy-egy bejegyzést írni.

Plei Kánt túl későn hagytuk el, vagyis inkább az időjárás lett ezen a vidéken túl forró, mert az első emelkedőkön bizony arra lettünk figyelmesek, hogy majd megdöglünk a hőségtől. Ezért, és mivel már tegnap is nagyon szerettünk volna egy fürdést a folyóban, erre végre most lehetőséget is kerítettünk. Egy lejtő aljában egy lehajtót fedeztem fel a folyó melletti lapos részre. Itt még egy patak is beömlött a folyóba, így tényleg ideális volt a hely a fürdőzésre.

Érdekes, hogy a kis pataknak érezhetően sokkal melegebb vize volt, mint a nagy folyónak. Fordítva gondoltuk volna, de végül is ezt meg lehet magyarázni: a nagyobb vizet nehezebben, lassabban melegíti fel a nap, talán a nagy folyó mélyebb is, vagy messzebbről jön, ahol fák és hegygerincek takarják el előle a napot. Azon persze már nem lepődtünk meg, hogy a nagy folyó sokkal sárgább, hordalékosabb volt.

Mivel tegnap délután már átléptük a 14 ezredik kilométert a Hősök teréről számolva, de akkor nem találtunk megfelelő helyet az „ünneplésre”, már itt volt az ideje. Zita és Andree reggel már készített egy-egy táblát, szépen megfestették a számokat filccel a kartonpapírokra. Azért a többes szám, mert Hanoi óta bizony Andree is túl volt már az ezer kilométeren. Talán az 1200-on, nem tudjuk, mert ő sosem számolta olyan nagy pontossággal, mint mi.

Ezekkel a táblákkal bevonultak a vízbe, a fényképezőt meg időzítőre tettem, aztán rohantam én is melléjük. Ez hatalmas nevetésekkel járt, mert a talaj köves volt, nehezen járható, a fényképező meg csak 10 másodperces időzítést tud (bezzeg a Canon, az sokkal okosabb, főleg, ha CHDK firmware-t töltünk rá), ezért aztán minden alkolommal rohannom kellett, de hol nem értem oda, hol a tábla esett le a biciklikről… Eztán döntöttük el, hogy bevisszük a vízbe a táblákat. A fényképezkedés után még hülyéskedtünk egy sort, leengedtük magunkat a vizen mozdulatlanul, aztán szembe úsztunk az árral, majd kimászva és felöltözve Andree-ról készítettünk „superstar” fotókat, illetve egy videót is, arról, ahogy a folyóparton dalol az ukulékével:

Miután kellően kiszórakoztuk magunkat, tovább indultunk. Egy lapos völgybe értünk ki, amit nem is olyan rég elönthetett az ár, mert mindenfelé kidőlt fák törzsei hevertek, olyan helyen, ahol amúgy nem látszott fáknak a nyoma. Ez egy szép környék volt, élveztük itt a bringázást, főleg, hogy az első faluba beérve egy nagyobb gyereksereg is megtalált minket. Ez a kék fehér melegítő egyébként az „iskola egyenruha”, északon, ha jól emlékszem, ugyan ilyen volt, csak piros.

Érdekes volt a reakciójuk… :) Sikítozás! :) Délután több várost is kereszteztünk, amelyekben a főút ki volt szélesítve kétszer két sávra, padkával, villanypóznákkal és vörös kommunista zászlókkal elválasztva. Itt az út mindig makulátlan minőségű volt, és a forgalom sem zavart így többé minket, mégis az egész olyan steril és üres lett. Az egyik ilyen város kereszteződésének közepén egy kis szentélyt láttunk felállítva, ahol füstölők füstöltek és emberek imádkoztak. Hogy miért az úttest kellős közepén, egy nagy kereszteződésben, arra csak tippünk van. Talán itt halt meg nemrég egy hozzátartozójuk közúti balesetben, és most ennek a helyszínén imádkoznak érte. De ez csak egy tipp. A városból kifelé menet csak úgy suhantunk ezen a sztrádán. Hát mit mondjak, sokféleképpen elképzeltem ezt a Central Highland-et, csak azt nem gondoltam, hogy majd ilyen sztrádákon hajthatunk:

Egy gyönyörű naplemente megcsodálása után az estét Kan Tum városában töltöttük, az utcán vettünk magunknak szendvicseket és pho levest vacsorára, majd reggel mikor én valamit szereltem a bringán, nagy okosan kölcsönadtam Andree-nak a küllőkulcsomat, mert mutatta, hogy már nagyon gyengék a küllői a hátsóban. Mondtam neki, hogy próbáljon meg mindegyik küllőn pont ugyanannyit húzni és csak apránként, de valami nem stimmelt, vagy az ötlettel, vagy a küllőkkel, mert Andree hamar eltört három küllőt sorban. Szerencsére találtunk egy motor és kerékpárszervizt a szomszéd utcában, ahol emberünk gyorsan és szakszerűen cserélte a küllőket. Hiába, ha helyi biciklivel hajtasz, ez az előny is megvan, nem kell magaddal pótalkatrészek hadát és szerszámokat cipelned, elég egy utcát tolni a bringát, és találsz egy szervizest, aki örömmel segít rajtad és ezzel Te még munkát is adsz neki. A kis szervizbolt egyébként szintén egy nagy élmény volt a szerelővel, aki egy kis szerszámosládán ülve centrírozta újra a kereket. A művelet közben egyébként további két küllőt eltört, tehát talán a kerékben volt a hiba, s nem bennünk.

A szerviz után még nem indultunk el rögtön, mert Zita talált a szállodánk mellett egy gyümölcs-shake-est. Itt a shake-et, majd a kókuszt is megkóstoltuk, igaz utóbbit most nem a dióból szürcsölhettük közvetlenül, hanem kitöltötték nekünk egy pohárba, ahová még a belső, fehér zselés anyagból is került egy kevés a jég mellé. Ez nagyon finom volt és mivel odakint a napon már hőség tombolt, nekünk meg jó volt ilyen finomságokat iszogatni az árnyékban, nem nagyon akaródzott egyikünknek sem elindulni. Végül én törtem meg az idilli nyugalmat, hogy most már ideje indulnunk, mert hamarosan meg kell állnunk majd valahol ebédelni. :)

Ez így is lett, 30km szenvedés után egy kis koszos útszéli vendéglőben álltunk meg ebédelni. Ez a Kan Tum – Pleiku szakasz nagyon nem volt finom, tele volt dombokkal és útépítéssel. Sok volt a por és a forgalom, ugyanakkor a széles út és a körülötte kiépült civilizáció miatt nem sokat láttunk a tájból, vagy a hőn áhított falusi életből. Ez már valami más volt. Ez sajnos az ebéd után is folytatódott, csak egyetlen egy említésre méltó dolog történt velünk, az viszont nagyon jó volt, ezt Andree-nak köszönhetjük, ő szúrta ki nekünk az útszéli pihenőt. Egy fedett helyen rengeteg függőágy volt kifeszítve és nagyon olcsón frissen facsart, naranccsal ízesített cukornádszörpöt, illetve frissen bontott kókuszokat adtak. Az út pokla után ez egy igazán nagy felüdülés volt, amit mindannyian nagyon élveztünk. El sem akartuk hinni, hogy hirtelen milyen jó dolgunk lett az előbb még a forróságban, a porban és a forgalomban kínlódtuk magunkat előre, most meg itt a keleti kényelemben, szuper finom, édes, jeges nedűt szörcsölgetünk a kényelmes függőágyakban, az árnyékban. :) Mivel a táblák még mindig nálunk voltak, most sem bírtuk ki, hogy ne „ünnepeljünk” még egyszer, elvégre akkor ünneplünk, amikor csak akarunk, csak rajtunk múlik, hogyan éljük meg a pillanatainkat. Ezek szép pillanatok voltak, de mint minden pillanat, ez is múlandó volt, tudtuk, hogy nem időzhetünk itt örökké, mert még várt ránk kb. 15km ezen a napon Pleiku-ig.

Nem tekertünk sokat ezen a napon sem, de mégis, mire a városba értünk, én nagyon megfáradtam, ezért most átadtam a szállodakeresési stafétát Zitának és Andree-nek. Kicsit meg voltam már hümmedve, talán a sok napon való bringázás miatt. Végül nem kellett már sokáig kitartanom, mert Zita hamar kiszúrt egy szállót, hatalmas udvara volt, és a szokásos 200 ezer dong-ért megkaphattunk egy tágas szobát, amit aztán kicsit átrendezve még íróasztalt is sikerült építenem. Csak a hűtőt meg a tévét kellett elpakolni a helyéről és egy fotelt átforgatni.

Andree-nak ezen az utolsó két napon annyira elege lett Vietnamból, hogy úgy döntött, Laosz felé visszakanyarodik. Erre a dzsungelen át egy alternatív utat eszelt ki vissza Plei Kánba, ahonnan már csak 20km a határ. Eredetileg mi is arra terveztünk volna menni Plei Kán után, csak mivel aztán történt az a dolog az első fékemmel, és az utolsó utáni utáni fékpofánkat is elhasználtuk, nem akartunk letérni az alsóbbrendűbb, lakatlanabb útvonalra, gondolván, hogy ha ott valami baj történik, nehezebben találunk majd közlekedési eszközt. De örültünk, hogy Andree végül úgy döntött, arra megy vissza, mert így legalább ő majd elmesélheti nekünk, milyen volt arra.

Andree-nál nem volt szappan egyáltalán, és mikor megkérdeztük, miért, azt mondta, azért, mert minden szállodában ott van a fürdőszobában, így minek cipelnie. Ez csak részben volt igaz, mert nem volt mindenütt, ezért – és mert valamivel kedveskedni akartunk neki -, a pleikui pihenőnapunkon, vagyis az utolsó közös napunkon Zita elindult egy kis ajándék után. Végül nem talált szappantartót, de aztán együtt találtunk egy kis műanyag dobozt, ami megfelelt erre a célra. Erre aztán Zita felfestett mindenféle vicces használati utasítást, és még egy oklevelet is készített Andree nevére, a „Cycle Nomad Touring Association” nevében, miszerint Andree jó hozzáállásával, állandó vidámságával és a maga mögött tudott 1200km-el elnyerte a kerékpártúrázó titulust. :) Ennek elkészítése közben annyit nevettünk, hogy már csak ezért is megérte. Este aztán egy utcai ételárusnál Andree sikeresen elhagyta az egész pakkot, ami látszólag kicsit megviselte, még azután is, hogy mi próbáltuk kicsit vigasztalni, hogy nem gond, nem is a materiális oldala volt a lényeg az ajándékban, de ő egyre csak cifrázta, hogy de hát a certifikétje nélkül ő nem mehet Laoszba. :) Amúgy ő végül a Da Lat környéki óriásfák meglátogatása helyett végül a dél-laoszi 4000 sziget vidékét tűzte ki célul, ahol úgy tervezte, eltölt majd egy hetet passzív pihenéssel is, hogy kiheverje az út fáradalmait. Ennek reméljük, nem állt aztán semmi az útjába, hiszen másnap reggel még az oklevél is meglett, az utcai árusok leadták a recepción a szappannal és annak a „100% men, sport sexy” tartójával együtt. Ez a kifejezés onnan jött, hogy szinte minden szállodában ilyen marketinggel felruházott kis tasakos férfisamponok vannak lerakva a fürdőszobában. Ez az ázsiai, a nyugatit bukdácsolva utánzó marketing minket mindig megmosolyogtat.

Andree a pihenőnapon még sok érdekeset mesélt nekünk. Pl. hogy a 90-es években megvett a háza mellett egy kisebb szántóföld darabot, ahová teljesen random elrendezésben őshonos facsemetéket ültetett. Ma már kész kis erdő nőtt fel a területen, ahol a fák már maguktól nőnek és sokasodnak, és ugyanígy egy csomó állat is tanyát vert, még a hódok is, merthogy van egy kis patak is az erdőben. Mondjuk a hódoknak pont nem örül annyira Andree, mert megeszik a fáit. A helyi gazdák pedig nem örülnek Andree-nak, mert szerintük a föld elpocsékolása az, amit tett. Ahelyett, hogy takarmánynak való kukorica teremne ott, és csak az, most „csak” egy erdő van ott. Ez az egyszerűen és önzően gondolkodó embernek teljesen nonszensz, de ha egy kicsit megerőltetjük magunkat, rájövünk, hogy az az erdő most egy csomó növény és állatfajnak otthont ad, ahelyett, hogy egy monokultúrális ipari mezőgazdaság gépezete tovább gyengítené, mérgezné a talajt és a vizet, csak hogy a kapzsi ember még több húst ehessen.

Kérdeztem Andree-t a permakultúráról, hogy nem teremnek-e ehető növények a kis erdőjében, de azt mondta, hogy csak nagyon kevés. Viszont a permakultúráról már hallott, mert minden évben odagyűlik egy nagy csapat permakultúrás szaki pont az ő falujába konferenciázni. Erre Andree megjegyezte, hogy lehet, hogy jobbat tennének az anyatermészettel, ha nem utaztak volna oda a falujába a világ másik feléről repülővel, mire én visszavágtam, hogy talán nem hiszem, ha elég okosak és nem csak beszélgetnek, hanem tesznek is, akkor talán nem, és azt is hozzátettem, hogy én a helyébe felajánlanám az erdőmet egy pilot-projecthez, vagyis engedném, hogy kicsit betelepítsék, átalakítsák, mintegy esettanulmányként használva, hogy több élelmiszert termelhessen. Ezzel együtt én is elkezdtem azon gondolkozni, hogy a vértesboglári házunk mögötti szántóföldből nem tudnánk-e megvenni egy nagyobb darabot hasonló célra, de a szüleim még azóta se kérdezték meg a polgármestert, hogy erre van-e lehetőség, és ha igen, mennyibe kerül? :)

De ez már nagyon hosszútávú terv, ami még csak álom, és már bőven túlmutat az egész utazásunkon, úgyhogy most be is fejezem. :) Egyébként most, e sorok írása közben Vértesboglár pont el van zárva a külvilágtól a nagy havazások és szélfúvások miatt.

Ebből az erdő-dologból kiderült számunkra, hogy Andree „nem normális”, de ettől még csak sokkal szimpatikusabb lett számunkra, és persze a következő kérdéseim hozzá azok voltak, hogy hogyan látja a jövőt, mit gondol, mi fog történni néhány év múlva? Szerinte max. 10 éven belül jön egy, a rendszer működéséből adódóan elkerülhetetlen nagyobb gazdasági, pénzügyi válság. Ez valószínűbb, hogy a következő 3 éven belül megtörténik, és akinek ekkor pénze lesz, az annak nagy részét vagy egészét elveszíti, de mi ne aggódjunk, ha nincs sok pénzünk, nem kell aggódnunk. Viszont ügyeljünk rá, hogy sose legyen sok értékünk pénzben, hanem inkább földben, és egyéb, fenntarthatóbb értékekben. Kérdeztem, hogy de hát hogyan jutunk majd haza, ha ez a balhé még az úton ér minket, mire lehűtött, hogy ne stresszeljünk ezen, mert nem lesz ez olyan nagy dolog, 1-2 hónap, vagy max. egy év után nagyjából helyre áll minden, persze minden kicsit másképp. Új pénznemek lesznek, és ha nincs szerencsénk, újra elkezdünk fújni egy lufit, ha pedig szerencsénk lesz, talán valami mást. :)

Nagyon érdekes volt ezekről a dolgokról beszélgetni Andree-val, és közben én is leszűrtem magamnak, hogy az igazi érték nem a pénz, sőt még nem is igazán a pénzteremtő dolgok (persze azok már sokkal inkább!), hanem a boldogságteremtő dolgok, amelyek persze lefedik az előző kategóriát is, de annál tágabbak. Ilyen lehet a föld, a tudás, a közösség, ahová tartozunk és aminek a részesei vagyunk, legyen szó családról, barátokról, faluról vagy országról.

Andree-tól másnap reggel elbúcsúztunk, ő elindult a dzsungel és Laosz felé, mi pedig tovább délnek. Összesen egy hetet töltöttünk együtt az úton, és ez nekünk nagyon emlékezetes maradt a vietnami napjainkból. Na, most írok is egy mailt Andree-nak, hogy mi van vele, azóta már haza kellett, hogy érkezzen Németországba.

Plei Kánból Kan Tumba 62km-t tekertünk 2013. január 31-én, majd onnan tovább Plieku-ba elsején 50km-t, és aztán másodikán pihentünk.